Könyvek erdeje

Ha eltévedtél a könyvek rengetegében, akkor segítek benne eligazodni.

2016. január 31., vasárnap

Várólista - 2016. január

Ha a könyvkiadást nézzük, akkor a januári hónapra leginkább a pangás jellemző. Az előző havi dőzsölést követően ez amolyan böjtölős hónapnak tekinthető. Persze kerülnek ilyenkor is szép számmal új könyvek a boltok polcaira, de az éles szemmel járó könyvmoly azt is tudja, hogy ezek leginkább azok a kötetek, amelyek még decemberben megjelentek, de akkor - a karácsony előtti utolsó pillanatokban - leginkább a kiadótól lehetett beszerezni a nyomdagép hőjétől szinte még langyos példányokat. 
Szóval jelenleg ott tartunk, hogy azon kiadók közül, amelyeket árgus szemekkel figyelek, és ahonnan a könyveimet leginkább beszerzem, nem mozgolódnak túl sokan. Bejelentéseket már olvastam, a februári és márciusi, esetleg könyvheti megjelenések hírei már csordogálnak, de januárban megjelent, engem érdeklő regényből nem sok akadt. Egészen pontosan egy darab! 

Az Agave Könyvek az a kiadó, aki aztán igazán alaposan megtervezi a kiadói tervét, és óramű pontossággal tartja is magát az abban foglaltakhoz. Szintén ők az egyetlen kiadó az általam figyeltek közül, akik január hónapban mindig jelentetnek meg valamit, és általában sci-fi regénnyel kezdik az évet. Ez hosszú évekig azt jelentette, hogy egy újabb Philip K. Dick kötet került ki frissen a nyomdából, de ez a korszak lezárult. Helyette van viszont Philip K. Dick-díjas regény. A hagyományt tehát, amennyire csak lehet, fenntartja a kiadó.

Az idei évben Az utolsó nyomozó sorozat második kötete, Ben H. Winters Végső ígéretek című regénye jelent meg a hónap utolsó napjaiban. Ha valaki bizonytalan lenne, akkor elárulom, hogy ez a Gyilkosság világvége előtt című trilógianyitó kötet folytatása, amely a tavalyi évben nagy sikert aratott a hazai olvasók berkein belül is.
Ahogy az előzményének, úgy a frissen megjelent kötetnek is elképesztően jól sikerült a borítója, és ha lehet támaszkodni az értékelésekre, akkor a történet is teljesen rendben van - már csak a hangulat és az elhivatottság miatt is érdekesnek tűnik számomra. Akárhogy is legyen, az első kötet már a polcomon várakozik, és amit tehetem lecsapok a folytatásra is. Aztán már csak olvasnom kell, de úgy, hogy mire megjelenik a harmadik, még ne legyenek fakóak az emlékeim.

Erre a hónapra ennyi volt a várólista, de tuti, hogy a következő hónapban már nagyobb lesz a kínálat és a merítés is.


2016. január 28., csütörtök

Angela Marsons: Elfojtott sikoly (Kim Stone 1.)

Furcsa véletlenekre képes az élet, ami miatt elgondolkozok azon, hogy van-e egyáltalán véletlen, de ebbe most ne menjünk mélyebben bele. Maradjunk inkább annál, hogy furcsa véletleneket produkál az élet - erre a könyvre pedig ez különösen és halmozottan igaz. Ugyanis pont így felfedeztem ezt a regényt annak a kiadónak a kínálatában, akitől egyébként még nem vettem semmit. Ami persze még mindig nem jelenti azt, hogy a kiadó az én vásárlásaim miatt fog majd nyereséget elkönyvelni, de ennek a sorozatnak a köteteire biztosan vevő leszek.
A másik véletlen az, hogy már a regény olvasását követően, de még a poszt megírása előtt - csak úgy - rákattintottam Lobo Popkult, csajok, satöbbi oldaláról valamikor korábban letöltött és még meghallgatásra váró egyik fájlra, hogy belehallgassak, és csodák csodája éppen a krimikről és a női nyomozókról szólt a beszélgetés. Pont a hangulatomhoz és a témához illő volt a - véletlen - választásom.

Értékelés: 9/10
Kiadó: General Press
Kiadás éve: 2015.
Terjedelem: 357 oldal
Borító ár: 2.990,- Ft
Fordította: Szieberth Ádám
Sorozat: Kim Stone
A mű eredeti címe: Silent Scream
Folytatás:
2.) Ördögi játszma
3.) Egy élet ára
4.) Play Dead
5.) Blood Lines
Kategória: krimi, thriller
Kim Stone a Középnyugat-angliai Rendőrség nyomozója, aki leginkább megoldott ügyeinek kimagasló statisztikájáról, illetve nem éppen emberbaráti és szabályzatnak megfelelő viselkedéséről híresült el - azt is mondhatnánk, hogy Stone nyomozó nem egyszerű eset, és ez fedi is a valóságot. A Black Country-t vagyis  a"fekete vidék"-nek nevezett területet is magába foglaló rendőrkapitányság működési határain belül magas a munkanélküliség, ezért a legtöbb bűnügy ehhez kapcsolódik - de van, amikor mégsem. A nyomozót és csapatát olyan bűnesethez riasztják, amelynél a saját kádjának fürdővizében megfulladt női holttestet találnak - ez lehetne akár öngyilkosság is, de az idegenkezűség már a helyszínen bizonyítást nyer. Ahol egy gyilkosság van, ott több is várható, újabb haláleset történik, a nyomozás szálai pedig egy parlagon heverő területhez vezetnek.

A regény tulajdonképpen két bűncselekmény sorozat - egy múltbeli és egy jelenkori - felderítését helyezi a középpontba, amelyek természetesen kapcsolatban állnak egymással. A város határában álló Crestwood Intézet valamikor - tíz évvel ezelőtti bezárásáig - árvaházként működött, de ma üresen áll. Mellette található az a mező, amelyen a helyi professzor ásatásokat akar végezni, és amelynek engedélyezését két éven keresztül folyamatosan beadványokkal akadályozták. Amikor azonban a Crestwood bezárásának időpontjában az intézményben dolgozók sorra gyilkosság áldozatai lesznek, ráadásul az egyikük határozottan tiltakozott az ásatások ellen, akkor Stone nyomozót is érdekelni kezdi az a senki földje - a vizsgálat pedig régóta elásott titkokat hozott a felszínre: három kislány csontvázát.

Ez a könyv nagyon veszélyes: a pörgését és az intenzitását tekintve mindenképp. Az olvasó belekezd, aztán csak azt veszi észre, hogy félrerakni is alig tudja, mert olyan mozgalmas, erős és feszített tempójú a történet, hogy képtelenségnek tűnik megválni tőle. Kim Stone felügyelő egy igazán talpraesett és alapos nyomozó, ugyanakkor azt sem szabad elhallgatni, hogy szinte megszállott a bűnüldözés területén. Ez az ügy pedig különösen felzaklatja, és a korábbiaknál is több időt, illetve energiát fektet bele, ami viszont már igazi csúcsteljesítménynek számít. Mondom: megszállott. Oka is van mindennek: Kim árvaházban nőtt fel, maga is megtapasztalta a rendszer negatív hatásait, pont ezért dühíti fel mindenki másnál jobban az, amire a nyomozás során rájön, és éppen ezért tesz meg mindent annak érdekében, hogy megtalálja a fiatal lányok gyilkosát. Elképesztő mértékű kitartással végzi a nyomozói munkát, a kihallgatásokat, deríti fel a múltbeli kapcsolatokat, és a cél érdekében sorozatosan hagyja figyelmen kívül a szabályzatban foglaltakat.

A vele együtt négy tagból álló nyomozói csapat ennél különbözőbb személyiségekből már nem is állhatna össze, de a módszer működik, az elért eredmények pedig helyettük is beszélnek. Kim társa a terepen Bryant őrmester, aki családos ember, feleséggel és a felnőtt korba éppen belépő lánnyal, a felettese mellett maga a nyugalom és a megbízhatóság. Kevin Dawson őrmester ezzel szemben egyedülálló, éppen párkapcsolati nehézségekkel küzd, de a Stone nyomozó utasításait szó nélkül és megbízhatóan teljesíti. Stacey Wood munkahelyi és magánéletét is a számítógép előtt töltve éli - kedvenc játéka a World of Warcraft -, de talán pont ezért verhetetlen abban, ha a világhálóról kell információt előbányásznia - kitűnő háttérmunkát ad a nyomozáshoz.
"Sok tudós töprengett már a nagy kérdésen, hogy a pszichopata vajon annak születik vagy azzá lesz? Nincs választásuk, ahogy nekem sincs."
Azt képzelhetnénk, hogy a történetnek csak egy szála van, a nyomozás, de ez nem így van: időnként, egy-egy fejezet erejéig olvashatunk egy olyan ikerpár két tagjának éltéről is, akik annak idején a Crestwoodban laktak, illetve rövid időre bepillantást nyerhetünk a pszichopata elkövető gondolataiba is. A múlt nem adja könnyen féltve őrzött titkait, bonyolultak a kapcsolatok, az összefüggések, és persze mindenki titkol valamit, a féligazságokból pedig rendkívül nehéz kihámozni a lényeget. A nyomozás során fény derül az érintett szereplők által elkövetett gyarló tettekre, amelyek egyike sem dicséretes, de mégis mindegyik eltérő megítélés alá esik: van, aki kevésbé bűnös, és van, aki velejéig romlott. A nyomozó és csapata egyik helyszínről a másikra rohan, Kim iszonyatos tempót diktál, közben persze magát sem kíméli, és ahogy halad előre az ügy felgöngyölítése, úgy érezhető az egyre növekvő feszültség.

A nyomok, amelyeket követni kell, ott vannak a lapokon, Kim és csapata kiássa a mélyből, megosztja az észrevételeit az olvasóval, és nem kis büszkeséggel jelentem ki, hogy az információmorzsákat felcsipegetve és egymás mellé rakosgatva sikerült kikövetkeztetnem a gyilkos személyét. No, persze ez nem jelenti azt, hogy zseni vagyok, vagy kiszámítható lenne a regény, mert amíg erre koncentráltam, addig a másik szálon szépen behúzott a csőbe a szerző, és csak pislogtam nagyokat, amikor rájöttem, hogy a leleplezéssel bizony még nem oldottam meg az ügyet, mert egy nagyon fontos dolgot, az indító jelenetet, illetve annak minden következményét figyelmen kívül hagytam. Átvágtak a palánkon rendesen, mert a végső megoldás sokkal izgalmasabb és megdöbbentőbb volt, mint amire én valaha is gondoltam volna.

Nagyon jó kis sorozatkezdő kötet ez, amely egyszerre mozgalmas és csavaros krimi, nagyszerű karakterábrázolás, illetve megdöbbentő szociográfia. A leírtak lélektanilag is képesek megviselni az olvasót, mert nem hiszem, hogy van olyan ember, aki ki tudja vonni magát a gyilkosságok alanyaival szemben elkövetettek, valamint az elkövetés módjának oka és módszere által összességben generált hatás alól - biztosan eljön az az oldalszám, amikor mindenkinek kinyílik az a bizonyos bicska a zsebében.

Ami miatt sok volt számomra ez a történet, az maga a főszereplő: Kim Stone olyan, mint a reklámban is látható, speciálisan tartós elemmel működő rózsaszín bundájú plüssnyuszi, aki mindenkinél tovább bírja a tempót. Ezzel alapvetően még nem is lett volna semmi baj, mert kedvelem a "tökös" női főszereplőket, akiket nem lehet egykönnyen félreállítani, de ennek is van valahol egy határa. A legnagyobb problémám Kim szabálykezelésével volt. Lehet valaki sikeres és rendelkezhet maximális hivatástudattal, de azért ne szegjen meg minden szabályt, ne vegyen semmibe minden utasítást - főleg ne olyan módon, ahogy tette azt Kim. Nem csoda, hogy a főnöke kezében mindig ott volt a stresszlabda. Szerintem ezt a vonalat egy kissé eltúlozta a szerző, ugyanakkor bízom abban is, hogy a következőkben azért kezelhetőbb lesz ez a helyzet, mert erre utaló jelek már vannak a kötet végén.

Szóval jó volt ez, nagyon jó: pörgős, feszített tempójú, megdöbbentő és kellően csavaros. Várom a következő kötetet, ezt a részt pedig ajánlom minden krimit olvasó számára.


2016. január 25., hétfő

James S. A. Corey: Leviatán ébredése (A Térség 1.)

A sci-fi és én eléggé furcsa viszonyban állunk: egy részről kedvelem a zsánert, mert kielégíti a technikai és műszaki információk iránti vonzódásom, másrészt nehezen viselem, ha ebből túl sokat kapok - van egy határ, amíg számomra a sci-fi élvezetes. Nem vagyok tehát az a megrögzött sci-fi olvasó, bármikor könnyedén hanyagolni tudom a kategóriát a fantasy kedvéért, azt ugyanis sokkal közelebb érzem magamhoz - még a legvadabb és legelvontabb verzióját is. Érdekes ez az egész, de akkor is így van.
Éppen ezért nem is kérdés, hogy ha végül a sci-fi kerül sorra az olvasmányaimban, akkor olyan választok, ami mozgalmas, a megértése nem igényli a normál intelligenciaszint kétszeresét, mégis összetett cselekményű és érdekes, nem baj, ha kicsit elgondolkoztató, de ami a legfontosabb: legyen szórakoztató. A lényeg az adott összetevők megfelelő arányában keresendő. Szerintem. Persze a megfelelő mindenkinek mást jelent...

Értékelés: 8/10
Kiadó: Fumax Kiadó
Kiadás éve: 2013.
Terjedelem: 581 oldal
Fordította: Galamb Zoltán
Borító ár: 3.995,- Ft
A mű eredeti címe: Leviathan Wakes
Sorozat: A Térség
Folytatás:
2.) Kalibán háborúja
3.) Abbadon kapuja
4.) Cibola meghódítása
5.) Nemezis játékai
6.) Babilon hamvai
Kategória: sci-fi, űropera, noir
A fogalommeghatározás szerint az űroperák közé sorolt művek pont nekem valók. Mármint a jelenleg érvényben lévő fogalommeghatározás szerint, amely így hangzik: "színes, drámai, nagymértékű sci-fi kaland, amit értelmesen és néha gyönyörűen írtak meg, és amely általában egy együttérző, hősies főszereplőre és akció-cselekményre fókuszál. Általában a viszonylag távoli jövőben játszódik az űrben vagy más világokban, és jellemzően optimista a hangneme. Gyakran háborúról, kalózkodásról, háborús virtusokról és nagyszabású akcióról szól." (forrás: Wikipédia, hivatkozás: David G. Hartwell és Kathryn Cramer, "How Shit Became Shinola: Az űropera meghatározása és újradefiniálása") Pont ezért kedvelem én a Vének háborúja sorozatot, és ezért gondoltam azt, hogy A Térség ciklus kötetei is nekem valók lesznek. Ennyi felvezetés után azt hiszem már rá is térhetek az adott regényre...

A nem túl távoli jövőben járunk, az emberiség meghódította a Naprendszert, de még nem lépett ki annak keretei közül. Emberek élnek a Holdon, a Marson, a Kisbolygóöv objektumain, űrállomásokon, a hatalom szempontjából léteznek irányító bolygók és gyarmatok - a kolóniák közötti kapcsolat azonban korántsem mentes a feszültségtől. A kényes egyensúly könnyedén felborítható, és erre abban a pillanatban sor is kerül, amikor a Scopuli segítségére siető Canterbury teherszállítót egy megtámadja, majd elpusztítja egy másik hajó. Az események olyan láncreakciót indítanak el, amelyek az egész Naprendszerre hatással vannak, a háború pedig a küszöbön toporog.
"Járulékos következmények (...). Mindig a járulékos következményekkel van a gond."
A kiváltó eseményeket és a következmények bemutatását is két főszereplő szemszögéből követhettem végig. James Holden, a Canterbury teherszállító űrhajó elsőtisztje, aki később maroknyi csapata kapitányává avanzsál elő, illetve az események középpontjában találja magát, amikor tényszerű, bár talán kissé elhamarkodott kijelentésével egymás ellen fordítja a Marsot és az Övet. 

Miller az Öv egyik meghatározó objektumán, a Ceres kisbolygón teljesít biztonsági szolgálatot, amolyan zsaru melót végez. A biztonsági szolgálat főnöke egyik nap külön feladattal bízza meg a tapasztalt, de már eléggé lecsúszott, alkoholproblémákkal küszködő beosztottját: meg kell találnia és haza kell juttatnia egy lányt, akit gazdag szülei keresnek kétségbeesve. Miller nyomozni kezd, de Julie Maó már nincs az Övben, viszont a zsarunak nem tetszik, amit talált. Az események, vagyis a Canterbury elpusztításának következményeként kirobbant lázongás őt is magával sodorja, de egyetlen dologról még sem tud lemondani: a titkok kibogozásáról, amelyek Julie személye körül egyre csak sokasodnak.
"Einsteinnek igaza volt. A következő háborút kövekkel fogjuk vívni. De az Öv olyan kövekkel rendelkezik, amelyek megolvadt lávaóceánná változtathatják a Mars felszínét."
Holden és Miller tehát végigkalauzolt az események egész során, jól láthattam mennyire másként értelmezik a történteket az egyes emberek. Hozzászoktam, hogy a regényekben vannak amerikaiak, németek, angolok és így tovább - ennek szinonimájaként ebben a regényben vannak a földiek, marsiak, övbeliek, és még sok mindenki más. Az egyes kolóniák lakói nem csak kinézetükben térnek el egymástól - az övbeliek a csökkent gravitáció miatt nyúlánkabban, magasak, a földieknek az állandó gravitáció eredményeként tömörek a csontjaik, ezért alacsonyabbak, stb. -, hanem gondolkodásukban is: más és más a fontos az ő szempontjukból, mások az értékítéleteik. Ez persze rengeteg félreértés, vita és összecsapás forrását is jelenti egyben. Igen, az emberiség továbbra is csak egymással marakodó törzsek sokasága, mindössze a léptékek lettek nagyobbak, mint a kőkorban.

A regény eleje egy kicsit nehezen indult be, pedig voltak benne jócskán érdekes események, de valahogy mégis idő kellett hozzá, míg ráhangolódtam a stílusra, a helyzetre és a karakterekre - aztán persze már nem volt gond. Van ebben a történetben minden: emberi kapcsolatok, bolygóközi konfliktusok, háttérben megbújó indokok, világmegváltó elképzelések, összecsapások, űrcsaták, űrhajók, állomások, diplomáciai intézkedések, és még hosszan sorolhatnám. Mindezek ellenére mégis inkább lassan hömpölygőnek, elnyújtottnak éreztem az olvasottakat, amely alól csak a kötet utolsó harmadát tartom kivételnek. Nagyívű történet, amely igényli az előzmények és a főszerepet játszó karakterek ilyen szintű bemutatását, hogy később érthető legyen minden gondolatuk és cselekedetük.
"Rendkívüli időkben, rendkívüli szövetségek kovácsolódnak össze."
Tetszett, amit olvastam, mégis úgy érzem, hogy egy egészen kicsit hosszabb a történet, mint arra szükség lenne. Nem tudom, hogy a szerzők hogyan osztozkodtak a fejezeteken, de ha egyikük Holden nézőpontját, a másikuk pedig Millerét írta, akkor üzenem, hogy a zsaru gondolatai és agonizálása egy csöppet túlírt - számomra legalábbis.

Ahogyan azon is hosszan el lehetne morfondírozni, hogy Holden összetett vagy éppen végtelenül egyszerű személyiségnek tűnik-e a tipikusan fekete-fehér látásmódjától, vagy mennyire archetípusok megszemélyesítői csapatának tagjai, mennyi a sztereotípia a karaktereikben. Megint csak nézőpont kérdése minden, mert ki így látja, ki pedig úgy, én pedig amellett teszem le a voksomat, hogy nekem mindegy, mert a rendszer működött, a szereplők pedig tették amit tenniük kellett - emberi reakciókat produkáltak az ember feletti gondolkodást igénylő helyzetekben -, az eredmény pedig kifejezetten élvezhető lett a számomra.
" (...) ha jobban belegondolunk, az ember ma sem több egy kíváncsi majomnál. Még mindig meg kell böködnie egy bottal mindent, amit talál, hogy kiderítse, mire való."
Viszonylag hamar belibeg a képbe a tény, hogy az emberiség nem az egyedüli értelmes faj a Világegyetemben. Mielőtt még valaki attól ijedne meg, hogy felbukkannak a zöld emberkék - ne felejtsük el hogy ebben a történetben a Marson emberi kolónia él, tehát a hagyományos értelemben vett marslakók szereplése eleve ki van zárva -, mindenkit megnyugtatok, hogy az idegen életforma ettől sokkal egyszerűbb és lényegesen összetettebb.

No, most, hogy sikerült mindenkit eléggé összezavarnom, azt ajánlom, hogy akit csak egy kicsit is érdekel a sci-fi, olvassa el ezt a regényt és onnantól kezdve minden világossá válik majd. Részemről pedig hamarosan folytatom a következő résszel, de előtte még lemeózom a könyvből készített filmsorozatot - még az is lehet, hogy később írni is fogok róla.

Akik pedig eddig nem hallottak a sorozatról, azoknak addig itt egy kis ízelítő a hangulatból és a történetből: 


Jó szórakozást a könyvhöz és a filmhez is - kinek mihez van éppen kedve. Az előbbit kifejezetten ajánlom, az utóbbit még tesztelem.


2016. január 22., péntek

Meiszner Krisztina: MásValaki problémája

Az olvasók nagyobb része valami oknál fogva eléggé szkeptikusan áll hozzá a magyar szerzőkhöz, illetve a műveikhez. Persze vannak jó néhányan, akik már ismertek, akiknek a stílusa kedvelt, a nevük pedig egyfajta garancia arra nézve, hogy a kézbe vett, megvásárolt regény minősége meg fog felelni az elvárásoknak. De mi a helyzet az újakkal, az ismeretlenekkel, a feltörekvő tehetségekkel? Meg vagyok győződve arról, hogy kis hazánkban többen írnak, mint olvasnak, pedig ennek alapvetően fordítva kellene lennie: hiszen, aki nem olvas, annak sem szókincse, sem kifejezésmódja nincs ahhoz, hogy elmesélje a fejében élő történetet - persze ehhez kell egyfajta tehetség is, hiszen viccet mesélni sem tud mindenki egyformán élvezetesen. Mégis sokan írnak, sokan próbálkoznak, és ebből a tömegből kell kitűnnie annak, aki meg akarja mutatni azt, hogy érdemes az olvasók figyelmére.
"A szabadság hatalmának íze bárminél édesebb, de ha túl nagyot harapsz bele, benne maradhat a fogad is."
Értékelés: 9/10
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Fekete Macska Regénytár
Kiadás éve: 2014.
Terjedelem: 406 oldal
Borító ár: 2.999,- Ft
Műfaj: krimi, urban fantasy
A közelmúlt egyik ilyen kellemes meglepetése volt a számomra Laura Arkanian Holdezüst, vérarany című kötete, amelyet rövid időn belül követett Meiszner Krisztina írása, ennek a posztnak a tárgya. Folyamatosan azt hangoztatom, hogy az olvasó járjon nyitott szemmel, mert megéri, és ha megteheti, akkor lásson a marketing fogásokkal telepakolt borító, illetve fülszöveg mögé. Amíg az utóbbi az Arkanian regényre igaz, az előbbi erre a kötetre - ugyanis a kigyúrt felsőtestű pasinak semmi köze nincs könyvbeli eseményekhez, viszont ezt ellensúlyozandó, kifejezetten élvezetes a regény humora.
"Minél több hülyeség kering velünk kapcsolatban, annál könnyebb beleolvadnunk a tapétába. Vámpírnak lenni ugyanis nagyjából ebből áll. Mi vagyunk a legtechnikásabb tapétaminta a hold alatt."
Adva van egy alternatív világ, ahol vámpírok élnek az emberek mellett - a változatosság kedvéért alakváltókról szó sincs, őket még a könyvbeli vámpírok sem ismerik. Persze ebben még nincs túl sok újdonság, ettől ez még akár tucatkönyv is lehetne, de mégsem az. Szóval ebben az alternatív világban, az alternatív, de a jelenlegitől alig különböző Budapesten, két vámpír - Jenő és Valéria - egy vámpírkocsmát üzemeltet, ahol cidert csapolnak és Csubakabra, Four Horsement, Orgazmus, valamint hasonló fantázianevű koktélokat szolgálnak fel. A vállalkozás ideális a két vérszívó számára, hiszen senki sem találja furcsának az éjszakai nyitva tartást, ők ketten pedig élik szürke hétköznapjaikat - és vallják, hogy minden gond alapvetően MVP, azaz más valaki problémája, de még véletlenül sem az övék. Így megy ez egészen addig, amíg be nem köszönt a márciusi napéjegyenlőség előtti utolsó holdtölte, a luna caliente, amely különösen nehéz időszak a vámpírok számára. Két főhősünk pedig pont ezt megelőzően talál a kocsmájuk mögötti sikátorban egy hullát. A gyilkosság az intézményre, illetve annak tulajdonosaira tereli a figyelmet, és nem csak a rendőrséget kapják a nyakukba, hanem a figyelőt, illetve annak egész családját is. Jenő legfontosabb dolga az, hogy tisztázza magát, illetve a társát a gyanú alól, valamint valahogy túléljék azt az átkozott, luna calientét.
"Úgyhogy számolj le szépen az illúzióiddal. Nem kastélyokban meg palotákban meg pompázatos udvarházakban találsz meg minket, hanem valahol a kő alatt. Ha rejtőzködési tanácsokra van szükséged, kérdezz meg egy vámpírt."
Azt kell mondjam, hogy piszok jó stílusa van ennek a regénynek, a szerzőnek pedig kifejezetten önálló hangja! Nagyon élveztem azt a különleges hangvételt, amellyel a narrátor - aki természetesen Jenő - bemutatja a vámpírok világát, végigvezeti az olvasót az aktuális eseményeken, valamint elmereng a múltbelieken. A regényben Szürkeként is emlegetett Jenő minden, csak éppen nem szürke - vitathatatlanul színes egyéniség: helyenként szarkasztikus, helyenként ironikus, de mindig jellemzően sötét humora, utalásokkal és célzásokkal teli mondatai sokszor - az átlagnál sokkal többször - megnevetettek, és nagyon jól szórakoztam olvasás közben, a történet elejétől kezdve a legvégéig.
"(...) gyanakvó és visszahúzódó élőhalottak vagyunk, fegyverünk a titok, az elhallgatás és a hazugság, létformánk a bujkálás, legfőbb parancsunk a túlélés, legjobb stratégiánk a beolvadás, legjellemzőbb létösztönünk a paranoia. (Fene ezt a nyelvet. Létforma, túlélés, életösztön. Mindegyik kifejezés hülyén hangzik az élőhalottak esetében.)"
Miben más ez a vámpírokkal teli világ, mint az eddig ismertek? Meiszner Krisztina úgy gondolja, hogy az ő vámpírjai nem a sötétség hercegei és hercegnői, hanem a beolvadás mesterei, mert a túlélésüket az segíti elő. Persze ez sem sikerül mindenkinek egyforma módon, ezért köztük is akadnak különböző típusok: lavírozók és kombinátorok - az előbbiek a veszélyes életvitelükről és könnyelműségükről, az utóbbiak a paranoiájukról, a gyanakvásukról és a tervezési kényszerükről híresek. Képességeik szerint vannak közöttük empaták, akik az érzésekre és a gondolatok olvasására specializálódtak, illetve olyanok is, akik a szuggesztió és az emberi elme befolyásolásának mesterei. Szóval ilyen a szerző által kitalált vámpírok világa, akik a legkisebb mértékben sem hasonlítanak a könyvekben és a filmekben felbukkanó lényekhez - ennek az új nézőpontnak részemről kifejezetten örülök.
"Az élet sose egyenletesen tragikus vagy komikus, inkább afféle ingamozgás a kettő között (...)."
Jenő és Valéria jelleme és életfelfogása a bemutatottnál jobban különböző már nem is lehetne egymástól - az ellentétek vonzzák egymást közhelyes állítás rájuk különösen igaz. A szövetség, amelyet egymással kötnek, minden, csak nem előny a számukra, ugyanis eléggé megnehezíti a jelenlegi helyzetüket - bár össze is kovácsolja őket. Az elején kicsit nehezen értettem meg, hogy mi is akar lenni ez a kapocs, és miért is olyan fontos, illetve veszélyes, de aztán világossá vált minden, és élvezettel olvastam az ebből, valamint a luna caliente hatásából fakadó problémákat. Jenő karaktere egyébként fantasztikusra sikerült, ami különösen nagy dicséret egy női szerzőnek, mert alapvetően az a meglátásom, hogy az ellentétes nemről nehezebb hiteles bemutatást összehozni.
"Ha a csirkék már kijöttek a tojásból, nehéz visszakergetni őket."
A két főszereplő vámpír is különleges karakter, de legalább ugyanilyen mértékben a regény színfoltjának tekinthető a figyelőként működő Lakatos család, akik - nem tudom, hogy jelenleg szabad-e így nevezni őket, de azért leírom - cigányok. A család minden nagykorú tagja vámpír, vagy ahogy az öreg Lakatos emlegeti: prikolics. A Lakatos család különleges a vámpírok világában, mert ők népes társaságot alkotnak egy olyan világban, ahol a többiek leginkább egyedül járják az útjukat és csak magukra számíthatnak. Az tuti, hogy a szerző nem a levegőbe beszél, hanem nagyon jól ismeri ennek a népcsoportnak az életére és a viselkedésére vonatkozó jellemzőit, mert a leírása tökéletes, minden apró mozzanatában hiteles - legalábbis én így éreztem. Az pedig, hogy a család története az országnak arról a részéről indul útjára, ahol én is lakom, még közelebb hozta hozzám a regényt, illetve a mondanivalója egy részét.
"Életem vagy mim egy zártosztály, amelynek a bejáratáról valaki leszerelte a rácsos ajtót."
Az sem vitatható el, hogy Krisztina a vámpírtörténeteket - a klasszikusokat és az újakat - is elég alaposan ismeri, mert máshogy nem is lehet egyedi hátterű regényt kitalálni, csak úgy, ha tisztában vagyunk azzal, hogy mely kliséket, bevett formulákat kell elkerülni, és hol lehet újítást belevinni az alapokba és az eseményekbe. Ebben, mármint új dolgokban nem szenved hiányt ez a történet, a legtöbb minden másként működik itt, mint más olvasott vámpírsztorik esetében, ugyanakkor minden mégis logikusan illeszkedik egymáshoz. Még annak a sugallatára is képes, hogy ennél sokkal több és kiterjedtebb titkokat, összefüggéseket rejt a háttérvilág - a szerző fejében pedig mindez egy teljes és a legutolsó részletig kidolgozott egészként létezik. Hemzseg a kötet a filmes és egyéb utalásoktól, amelyek olvasása nem csak szórakoztató, hanem igazi tipp-parádé is.
"Egy vámpírról onnan lehet tudni, hogy hazudik, hogy mozog a szája (...)."
Ez az a mondat, vagyis a vámpírokra és az igazmondásukra való utalás az, ami miatt a kellő alapossággal kidolgozott karakterek és Jenő rengeteg,  intenzíven áradó gondolata mellett sem lehet eldönteni, hogy mi is lesz a szereplők eseményekre adott reakciója. Minden a titok része, és ugyan az olvasó mindenről kap információt, de nagyon kell figyelni a részletekre. A felszínen könnyednek és szórakoztatónak tűnik ez a történet - jókat is nevettem rajta, teljes mértékben kikapcsolt -, pedig a háttérben valójában eléggé komoly jelentéstartalmat magukban hordozó események zajlanak: túlélési és alkalmazkodást lehetővé tevő tanácsok kezdőknek és haladóknak, gyilkosságok, némi nyomozás, elmélkedések és kapcsolatok - mindez azonban nem más, mint az olvasó orra alá odadörgölt társadalomkritika.
"Idő. Az a rohadt, végtelen, előrejelezhetetlen folyam. A múltból tanulni tudsz, a jelent megpróbálhatod megélni, de a jövő, az kiszámíthatatlan, még valahol az utcasarkon túl jődögél veled szemben, várja, hogy beleütközz."
Két dologra mindenképpen fontos odafigyelni olvasás közben: a gyilkos személyének kilétére tett utalásokra, illetve a narrátorunkat, Jenőt körüllengő rejtélyre. Jenő, ha jár a szája, akkor bizony sokat hazudik, és mivel az ő szemén keresztül láttam a történéseket, ezért én sem jöttem rá sokkal hamarabb a gyilkos kilétére, mint ő maga. Szófogadó módon letértem arra az útra, amelyre a szerző a narrátor gondolatain és észrevételein keresztül terelt, nem vettem észre a gyanúsnak tűnő jeleket. Mindezek után némiképp elégtételként szolgált, hogy a szövegben elrejtett utalásoknak köszönhetően legalább azt kitaláltam, hogy ki is Jenő valójában, és miért titkolózik annyira. Bár vannak még kérdések bennem, és szívesen folytatnám tovább az ismerkedést, mégis jó érzés, hogy ez a kötet a fő szempontokat tekintve lezártnak és kerek egésznek tekinthető.

Végezetül pedig még két nagyon hasznos tanács a történet olvasásához - magától a szerzőtől és rajta keresztül a narrátortól:
"Milyen szánalmas és nevetséges, ha évszázadokon keresztül át mondogatod, hogy a világ nagyrészt véletleneken alapszik, a sorsodat meg saját magad irányítod, mindeközben pedig észre sem veszed, hogy ez a kettő kizárja egymást, úgyhogy valamelyik ezek közül biztosan nem igaz."
"Én voltam az eszköz. Igaz, nem a bonyolultabb eszközök közül való, csak mint például a sörnyitó. Használhatsz bicskát, villát, a saját fogadat, egy konyhapult peremét, de azért mégis egy sörnyitó a legmegfelelőbb eszköz arra, hogy felszisszenjen a palack a kezedben."
Mindent összevetve és egymás mellé helyezve, ez egy nagyon jó debütáló regény, amelynek egyedi stílusa, humora engem teljesen megfogott magának. Garantálom, hogy egy olyan vámpírtörténetet veszel ezzel a kötettel a kezedbe, amilyet még biztosan nem olvastál. Nagyon remélem, hogy a szerzőnek lesz még további regénye - ha nem is pont ebben a világban, bár azt sem bánnám -, mert kifejezetten kedvemre való volt, amit olvastam. Ha valaki kedveli a vámpírokat, a krimi vonallal tűzdelt titokzatos történeteteket, akkor nagyon ajánlom ezt a regényt. Egy valamire nem kell csak számítani: rózsaszín szirupra és cukormázra, de én azt egyáltalán nem bántam, hogy ez most kimaradt.


2016. január 19., kedd

Orson Scott Card: A rézbőrű próféta (Teremtő Alvin 2.)

Orson Scott Card a Teremtő Alvin sorozat előző kötetében megmutatta, hogy milyen is az a világ, ahol a bűbájosság a mindennapok része, szinte minden ember rendelkezik valamilyen fortéllyal, illetve milyen lehet az élet egy olyan családban, amelynek egyik tagja egy különleges gyermek: a hetedik fiú hetedik fia. A történet hangulata megragadja az olvasót, a komótosan folydogáló cselekmény pedig sok mindenre felnyitja az arra fogékonyak szemét. 
A rézbőrű próféta már A hetedik fiú című kötetben is szerepelt, bár a szerző éppen csak pár lényeges információval mutatta be a keresztény indiánt: a tüzes víz rabigájától a keresztény tanok elfogadását követően megszabadult rézbőrű legendává vált, illetve Thrower tiszteletes hittérő tevékenységének legtöbbet lengetett zászlójává. Csakhogy a háttérben teljesen más erők működnek - ebből a kötetből pedig azt is megtudjuk, hogy melyek is ezek.

Értékelés: 8/10
Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2014.
Terjedelem: 349 oldal
Eredeti cím: Red Prophet
Fordító: Horváth Norbert
Borító ár: 2.990 ,- Ft
Sorozat: Teremtő Alvin
Előzmény:
1.) A hetedik fiú
Folytatás:
3.) A kovácsinas
4.) Vándorlegény
5.) Fáklya
6.) Kristályváros
7.) Master Alvin
Kategória: fantasy, alternatív történelem,
bűbájosság, vallás

Akciós vásárlás a Delta Vision Webáruházban:
nyomtatott, illetve ekönyv formátumban.

A szerző további művei:
Végjáték, A Holtak szószólója, Fajirtás,
Az elme gyermekei
Ender árnyéka, A Hegemón árnyékában,
Árnyékbábok
Múltfigyelők, Bűvölet, A kegyelem ára
Alvin és Mérték útnak indulnak Hatrack városába, a kisebbik fiú születési helyére, hogy kovácsinas legyen belőle. Útközben azonban indiánok támadják meg őket, és rabolják el a két fehér fiút, hogy ezzel robbantsák ki az rézbőrűek és a telepesek között egyre élesedő konfliktust. A megpróbáltatások közben Alvin és a testvére sok kaland részesévé válik, a fiú rengeteget tanul, folyamatosan a képességei fejlesztésén dolgozik - a háttérben pedig az egész Észak-amerikai kontinens életét és mindennapjait befolyásoló, annak történelmét alakító jelentős események zajlanak. 
"Ha elég gyakran mondogat az ember valamit, a többiek kezdik azt hinni, hogy igaz lehet, és nemsokára valóban igaz lesz."
Orson Scott Card azon az úton halad tovább, amelyen elindult, vagyis egy alternatív világba létező szereplőket, fontos pozíciókat betöltő embereket helyez, és meséli el úgy az eseményeket, hogy azok részben igazak, részben pedig a valóságtól teljesen eltérő élményt adnak. Így tűnhet fel a kötet lapjain William Henry Harrison, Tecumseh, Tenkswatawa, Andrew Jackson és Napóleon - aki igencsak kilóg a felsorolásból, mert alapból semmi keresnivalója ezen a kontinensen -, illetve így kerülhet képbe a Sóni átok is, amely természetesen ebben a regényben teljesen más értelmezést kap.

Szeretem ezt a kettősséget, amely sokkal több lehetőséget ad a szerző kezébe, mint az elsőre bárki számára is nyilvánvalónak tűnik. A változtatásoknak köszönhetően az események mögött megbújó okok és indokok sokkal nagyobb szerepet kapnak, a döntések következményei sokkal élesebbnek tűnnek. Card mesél, és közben pedig megint súlyos morális kérdéseket boncolgat - ezúttal az indiánok és a telepesek életvitelét, illetve elveit helyezi a középpontba, a természettel való együttélés, valamint a terjeszkedő földművelés közötti ellentétre világít rá.

A történet nem ott folytatódik, ahol az előző kötet végén a Miller családtól elköszöntem: sem időben, sem helyszínben. A mesélés középpontjába ezúttal egy indián testvérpár - Lolla-Wossiky és Te-Kumsza - kerül, akiknek egyik tagjával már találkozhattam az előző kötetben. Az ő történetükön keresztül bepillantást nyerhettem az indiánok életébe, a természettel való különleges kapcsolatukba, a tüzes víz okozta függőségük okaiba, valamint megismerhettem a legnagyobb problémájukat: a nyugati irányban terjeszkedő fehér ember egyre nagyobb és erőszakosabb térhódítását. Lolla-Wossiky és Te-Kumsza eltérő alapokra támaszkodó, külön utakon haladó, de egy cél felé vezető tettei egyszerre érdekesek és tanulságosak - rendkívül jól lefestik a nem éppen biztató alaphelyzetet. Külön élményt jelentett ismét Lolla-Wossiky és Alvin találkozásáról olvasni, csak most éppen a másik szereplő, a rézbőrű nézőpontjából átélni a jelenetet. 
"(...) ha mindketten hazudnak, és mindketten tudják, hogy a másik hazudik, akkor az már fenemód közel jár az igazsághoz."
A fehér ember eléggé izgága és ármánykodó típus: nem csak a rézbőrűvel van baja, hanem a saját fajtájával is, főleg ha az éppen másik nemzethez tartozik, más színű katonai zubbonyt visel. A siker és a hódítás érdekében pedig még arra is képes, hogy az oly annyira megvetett őslakosokkal szűrje össze a levet, az ő segítségüket használja fel - vagy éppen ki - a céljai elérése érdekében. Ennek a franciák, amerikaiak és indiánok közötti, lelkiismeret nélküli, történelemalakító hatású, szövetség és ellenállás elnevezésű táncnak a lépései jelennek meg kitűnő ábrázolással a kötetben - bemutatva mindegyik oldal nézőpontját, okait és indokait. Az amerikai és az indián szemszög talán jobban kidolgozott, mint a francia, de attól még mindegyik tanulságos a maga nemében.
"(...) csak az számít, hogy mihez kezdesz azokkal az évekkel, amik még előtted állnak."
A bőrszínek és nemzetek között Alvin az igazi kapcsolat, az arany középút, aki érti mind a két felet, akinek mind a két oldal tud tanítani valami arra érdemeset - ő pedig el is fogadja azokat és egybe fűzi azok eszenciáját, így viszi véghez a csodát. Megint rengeteg mindenről szól ez a történet - amely ugyan hol gyorsabb, véresebb, csatákban bővelkedőbb; hol pedig lassabb folyású, elmélkedésekkel és filozofálgatásokkal teli, mint az előzménye -, de amellyel kapcsolatban mégis úgy éreztem, hogy ez egyfajta tisztelgés az amerikai őslakosok élete, az általuk átélt események, azok következményei, illetve a véghezvitt tetteik előtt. Ebben a részben Alvin tőlük tanul a legtöbbet, az ő nézeteik elsajátításával válik gazdagabbá érzelmi világa és a tudása, ezzel válik teljesebbé ez a különleges fiú.
"(...) a dolgok sosem fordulhatnak olyan rosszra, hogy ne javíthassunk rajta"
A morális kérdések mellett megint Card megint beleszövi a történetbe az őt foglalkoztató, egyéb nézeteket is: az egyik ilyen volt számomra a szabad akarat vagy az eleve elrendelés kérdésköre is, amelyek mind a két indián testvér döntéseit alapvetően meghatározzák. Lolla-Wossiky - azaz a későbbiekben Tenkszva-Teva - a profetikus látomásain keresztül kutatja a jövőt és alakítja úgy a saját, illetve a népe cselekedeteit, hogy azok megváltoztassák az elkerülhetetlennek tűnő kimenetet. A sors útjai azonban furcsán kanyarognak és csak kis mértékben engedelmeskednek az akaratának - valamit azonban mégis. Te-Kumsza szálán egy másik lényeges motívum kerül a középpontba: a sors szövőszéke, illetve a nők, akik előtte ülnek - meggondolandó, hogy esetleg ők lehetnek a sors istennőinek Card-féle változatai. Mindenki elgondolkodhat tehát azon, hogy melyik nézettel ért egyet, melyik jellemzőit olvassa ki a történésből, a sorok közül. Beszélhetnék még a többi rejtett nézetről is, de mégsem teszem, hagyok mindenki számára felfedezni valót a történetben - akad belőlük bőven.

Érdekes és tanulságos, ahogy a szerző a reakciókkal leírja a szereplőit, alakítja azok karaktereit, ugyanis akit az előző kötetben még a túlzott hitbuzgósággal vádoltam, az ebben a részben a józanságáról és a lojalitásáról tett tanúbizonyságot, ugyanakkor a végletekig szimpatikus szereplő most éppen az ellenkező érzést gerjeszti az olvasóban az elvakultságával és az ebből következő tetteivel. Arra tehát egyáltalán nem lehet panasz, hogy Card karakterei fehérek vagy feketék, esetleg jellegtelen szürkék lennének, hanem összetettek és színesek, mint a szivárvány - ettől, a döntések súlyától és azok következményeitől válik igazán érdekessé és élettel telivé ez az egyedi történet.

Bárhogy is csűröm és csavarom, azt senki sem vitathatja, hogy a szerző ezzel a történetével is bőven ad gondolkozni valót az olvasói számára: történelmi, lélektani és misztikus tanok szempontjából is. Különleges kötet, amely továbbviszi az előzményben alaposan előkészített szálat, és még csavar is rajta egyet. Az események jókora kitérőt eredményeznek, Alvin hatalmas vargabetűvel éri el a célállomást, de közben rengeteget fejlődik, a kalandja pedig szinte mindenkire hatással van, aki csak kapcsolatba került vele - a különleges gyerekkel, a hetedik fiú hetedik fiával, a tizenharmadik gyermekkel.
"Mert az élet dalában nincs nyoma a jövő félelmének, csakis az örömteli jelen pillanatnak."
Nem tagadhatom, hogy rám is hatalmas hatással volt ez a regény, és ugyanígy jár majd vele mindenki, aki a kezébe veszi ezt a kötetet, vagy a sorozat bármelyik tagját. Hogy kiből és mit hoz elő, milyen reakciót vált majd ki a történet, az csupán az adott személy befogadó képességétől, nyitottságától és hozzáállásától függ - az biztos, hogy ez nem Orson Scott Card-on múlik, mert ő beleadott mindent, amire csak lehetősége nyílt.

Akkor miért nem maximális a pontszám? - kérdezitek és a kérdés jogos. Mert minden csodája ellenére sem könnyű feldolgozni azt a rengeteg mindent, amivel a szerző szembesíti az olvasóját, és mert hiába vágyom a boldog végre, azt bizony nem kapom meg, vagy csak átvitt értelemben, tanulság formájában - és persze minden relatív, szóval lehetett volna ez sokkal rosszabb is a kimenetel szempontjából.

Ettől még Orson Scott Card az egyik kedvenc szerzőm. A poszt írásának kezdetekor még bizonytalan voltam azzal kapcsolatban, hogy tudok-e bármit is mondani a regényről, és nézzétek meg mi lett belőle. Szóval továbbra is csak azt tudom mondani, hogy:  Nagyon ajánlom ezt a sorozatot! Mindenképpen olvassátok el!



2016. január 16., szombat

Karen Marie Moning: A Felföld ködén túl (Felföldi krónikák 1.)

Mindig furcsa helyzetet teremt, amikor egy olyan szerző legelső regénye kerül a kezembe, akitől már korábban olvastam a lényegesen később íródott műveit - ráadásul nagyon kedveltem is az említett történetfolyamot. Persze próbáltam felkészülni arra, hogy a már ismert írói stílus ebben a történetben valószínűleg csak nyomokban lesz fellelhető, és persze összetettségében sem kell arra a bonyolultságra számítanom, mint amit már megszoktam. Végül is mindenkinek kezdeni kell valahogy. Ilyenkor egyébként mindig eszembe jut, hogy mennyire büszke voltam az első bejegyzéseimre, és most mennyire pironkodva gondolok vissza az akkori teljesítményemre, mennyire más most akkoriban a stílusom. Valahogy így van ez az írókkal és a regényeikkel is.
Szóval felkészültem, nem ringattam tévképzetekben magam, és bizony azt is kaptam, amire számítottam. Mindent összegezve tehát nem okozott csalódást a regény, de nem is nyerte el tetszésem. Látom a hibáit - az összeset -, ahogy azt is, hogy hol nem passzolunk mi ketten össze. Alapvetően abban látom a bökkenőt, hogy ez java részt egy történelmi romantikus regény, amelyet a szerzője azzal akart kiemelkedni a hasonló stílusú és témájú írások tömegéből, hogy belekevert némi misztikumot, és ha már Skócia, akkor mindenképpen a tündérek tűnnek a legkézenfekvőbb választásnak. A gond az, hogy nem kifejezetten vagyok a történelmi romantikus regények kedvelője - főleg, ha azok cselekménye csak a megszokott sablonok egymás mellé pakolásából áll össze.

Értékelés: 6/10
Kiadó: Cor Leonis Kiadó
Kiadás éve: 2015.
Terjedelem: 313 oldal
Fordította: Körmendi Ágnes
Borító ár: 2.990,- Ft
A mű eredeti címe: Beyond the Highland Mist
Sorozat: Felföldi krónikák
Folytatás:
2.) To Tame a Highland Warrior
3.) The Highlander's Touch
4.) Kiss of the Highlander
5.) The Dark Highlander
6.) The Immortal Highlander
7.) Spell of the Highlander
8.) Into the Dreaming
Kategória: urban fantasy, paranormális
Adva van egy kissé zaklatott múltú, ám női szemmel nézve mindenképpen tökéletes testű, a legszebb görög szobrokat is megszégyenítő izmokkal és arcéllel megáldott férfi, a teljesítménye alapján is legendásnak számító Hawk, aki a szemkápráztató és a nőkből sóhajtozás kiváltó megjelenés mellé ráadásul még gazdag is, hiszen ő maga egy földesúr. Aztán adva van egy fiatal lány, Adrienne, aki  a XX. században él, árvaházban nőtt fel, természetesen gyönyörű, de egyáltalán nincs tisztában a szépségével, illetve annak férfiakra gyakorolt hatásával. Hősnőnk azt hitte, hogy megfogta az Isten lábát, amikor egy gazdag és jóképű pasi a párjául fogadta, majd a tündérmese hamar véget ért, neki menekülnie kellett, a szívében pedig a csodaszép és gazdag férfiakkal szembeni gyűlölet csirázott ki, illetve szökkent szárba. Valamint adva van a tündérek királya, királynője és bolondja, akik - hosszú életükből adódóan - láthatóan unatkoznak. A férfiak figyelmét felkeltendő a királynő megjegyzést tesz Hawk csodálatos, gyönyört okozó képességeire, a király és a bolond természetesen sértve érzi magát, és úgy reagálnak a férfiúi képességeiket ért kritikára, hogy bosszút forralnak a mit sem sejtő - jelen helyzetben tényleg ártatlan - férfi ellen. A retorzió nem áll másból, mint hogy a férfi mellé olyan nőt helyeznek, aki gyűlöli azokat a férfiakat, akik olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, mint Hawk. A megtorlás tökéletes fegyvere tehát nem más, mint Adrienne, akit a tündérek bolondja elrabol a XX. századból és visszarepíti 1513-ba. A folyamat alakulását természetesen figyelemmel is kell követni, ha szükséges beavatkozni, ezért a bolond, mint Adam Black, kovácsként Hawk birtokán vállal munkát. Innentől kezdve pedig két, elképesztő testi adottságokkal rendelkező férfi verseng a szépséges és csípős nyelvű szépségért.

Már az eddigiekben leírtakból is látszik, hogy ez a regény nem apellál mással, csupán klisés helyzetekkel, és igazából nem is ad sokkal többet, mint más, Skóciában játszódó történelmi romantikus regények - sőt, ha kifejezetten őszinte akarok lenni, akkor azt mondom, hogy olvastam már ennél sokkal jobbakat is.

A regény eleje nekem kifejezetten nehezen csúszott, viszonylag hamar az agyamra ment a sok-sok jelző, amely a három főszereplő tökéletességét, gyönyörűségét, izmait, szépségét és egyéb más tulajdonságait helyezte előtérbe, miközben a cselekmény nem sokat haladt előre. A jövőből, a technikai fejlettség korából ötszáz évvel korábbra visszakerülő lány meglepően jól alkalmazkodott a helyzethez, egyáltalán nem csapott hisztit, gyakorlatilag még az ellenérzésének sem adott hangot, hanem megadóan tűrte a vele történteket. Azért időutazás szempontjából olvashattam már sokkal jobban és hihetőbben megvalósított leírást is. Igen, az Outlander című regényre gondolok.

A másik dolog a kávé... Kétségekkel fogadtam, hogy az 1513. évekbeli Skóciában, egy vidéki földesúr kamrájának polcán csak úgy ott hever egy zsákocskányi pörkölt kávébab. Persze elképzelhető, hogy egy kereskedő Európa legnyugatibb csücskéig szállította az akkoriban még csak az arab kultúrában fogyasztott, és az európaiak által csak majd kétszáz évvel később megkedvelt ital alapanyagát, de azért vannak kétségeim. Az legalább helytállóan szerepelt a regényben, hogy fogalmuk sem volt róla, mire is való az illatos aromájú "termény", illetve hogyan kell azt elkészíteni.

Hawk alapvetően nem egy összetett karakter - még annak ellenére sem, hogy kissé hányattatott a múltja, van benne egy sötét folt, egy időszak, amelyet leginkább Jakab királynak köszönhetett. Minden megpróbáltatás és a krisztusi kor ellenére Hawk valójában egy kisfiú, akinek mindenképpen a másik játéka kell. Eddig minden nő a lábai előtt hevert, a kisujját sem kellett megmozdítania, egyik ágymelegítője szebb volt, mint a másik, most azonban olyan nővel akadt össze, aki látszólag nem esett hasra tőle, nem akar tőle semmit, az első találkozásukkor pedig éppen egy másik férfi izmait mustrálta. A földesúr minderre a hozzáállásra a nevéhez méltó módon reagál: ragadozó módjára vadászatba kezd és természetesen meg akarja szerezni azt, ami nem az övé. Persze erre Adam Black-et, az emberbőrbe bújt kovácsot sem kell félteni...

Ha már a tündérek... Senki se várja azt, hogy Moning tündérei ebben a regényben megegyeznek azokkal, akiket a Tündérkrónikákban később felvonultat - nem erről szó sincs. Itt még csak éppen megkapargatja a tündér mitológia felszínét a szerző, csak a legalapvetőbb tulajdonságaikat, a világukkal kapcsolatos egyébként is ismert tényeket veszi elő és szövi bele a történetbe. Éppen ezért korántsem sötétnek, hanem inkább átlagosnak tűnnek a misztikus szereplők, nagyon is emberi érzésekkel és reakciókkal. Kicsit bugyutának tűnik a bosszúhadjáratuk módja és megvalósítása is, ahogyan majdnem minden cselekedetük.

Mikor már tényleg kezdtem unni a szerelmi háromszög, a titkolt érzések, illetve a félreértések miatti igencsak elcsépelt huzavonát, és elkönyveltem, hogy másról sem fog szólni ez a történet, mint az "akarlak, de mégsem akarlak", "érvényesíthetném a házastársi jogaimat, de mégsem teszem" kérdéskörről, akkor mintha egy kicsit magára talált volna a szerző. Adam végső, merész közbeavatkozásával és álnok húzásával végre érdekesség vált a történet, és mintha a szereplők is elszánták volna magukat a cselekvésre - jót tett a történetnek ez a változás. De minden igyekezet ellenére a vége történések is csak szépíteni tudtak az eseményeken, megmenteni már képtelenek voltak a teljes történetet.
"(...) minden legendának van valami valóságmagva, és a mitikus elemek csak megmagyarázhatatlanok, de nem feltétlenül hamisak."
Érdekes színfoltot jelentettek a történetben a cigányok, akik tudása sokkal alaposabb volt a tündérekkel kapcsolatban, mint a felföldi embereké. Ez egy részről érthető, mert a cigány babonás nép, őrzi a hagyományait, más részről érthetetlen, mert nem hiszem, hogy a skótok ennyire tudatlanok lettek volna a másik világ lényeivel kapcsolatban, azt pedig végképp nem, hogy elfelejtették volna a legendákat. Mert a Felföld köde azért sok mindent rejt, ami elsőre fel sem tűnik...

A korábbiakban megismert Moning stílushoz és történetekhez képest ez az írás eléggé gyengécske. Vannak nagyon jó részei, megható pillanatai, érződik az, hogy a szerzőben sokkal több rejlik, mint amit ezzel a regényével adni tud az olvasónak: a leírásai helyenként gyönyörűek, de a párbeszédei és a cselekményszövése még nem az igazi. Mondom, a legnagyobb probléma az, hogy ez egy szerelmes regény, illetve attól alig valamivel több. Ebből következik, hogy akik kedvelik a történelmi romantikusokat, az egymásra találó szerelemeseket, a boldog befejezést, azoknak ez a regény is tetszeni fog, aki azonban azért olvasott Tündérkrónikákat, amiért én magam is, azoknak nem fogja ugyanazt adni ez a regény.

Mégis elnéző vagyok ezzel az írással kapcsolatban, mert kicsit úgy érzem magam, mint amikor Sherrilyn Kenyon Sötét vadász sorozatát vettem a kezembe: az első kötet abban az esetben is szirupos, cukormázas romantika, amelynek cselekménye inkább nevetséges, mint érdekes. A későbbiekben azonban olyan összetett világ nyílt meg a párocskák testileg és érzelmileg is intenzív kalandjai mögött, amely bőven megérte azt az áldozatot, amit meg kellett hozni a cél és a későbbi élvezet érdekében.

Éppen az előzőekben leírtak miatt vagyok nyitott a folytatásokra. Szóval minden bírálatom, illetve negatív véleményem ellenére is olvasni fogom a következő kötetet, ha magyarul megjelenik, akkor a teljes sorozatot is, mert tudom - hiszen már olvastam -, hogy idővel beérik majd az a gyümölcs, amelyet nagy élvezettel fogok leszakítani és elfogyasztani.


2016. január 13., szerda

Dorothy Blog Award - Ismét blogdíjat kaptam

Bevallom, hogy addig nem hallottam a Dorothy Blog Award díjról, amíg meg nem kaptam azt Nikitől, a Könyvesem blog bloggerétől - még december első felében. Időhiányra hivatkozva a válaszadásra haladékot kértem és kaptam, ezért érkezik csak most a válasz. A jelölés mindig egyfajta elismerés, és természetesen ennek örülni kell - örülök is minden egyes alkalommal -, viszont a szabályokat olvasva már nem mindig van kedvem azok betartásához - nekem némelyik kissé erőltetettnek tűnik. Éppen ezért döntöttem én is amellett, hogy az eredeti előírások helyett inkább azt a példát követem, amivel Niki blogján találkoztam - végül is a díjat is tőle kaptam.

A szabályok
  1. Köszönd meg a díjat és tedd ki, hogy kitől kaptad!
  2. Írj egy rövid kis szöszt az illető blogjáról!
  3. Írj 12 dolgot a saját blogodról!
  4. Válaszolj 12 kérdésre!
  5. Tegyél fel 12 kérdést!
  6. Küld tovább a díjat azoknak, akiknek szeretnéd!
Néhány gondolat a Könyvesem blogról

Nikivel még a Molyról ismerjük egymást, és mivel már ott is szívesen olvastam az értékeléseit, ezért természetesen felfigyeltem a blogjára is: amit kedvelünk abból mégis csak jobb a több. :) Általában elég széles az olvasmányaink és az érdeklődési körünk közös keresztmetszete, ezért mindig kíváncsian figyelem, hogy ő mi mond arról a regényről, ami engem érdekel vagy éppen már olvastam. Került már fel a várólistámra könyv az ő értékelése miatt.
Persze a kis kihagyás nekem is feltűnt, ahogy az is, hogy a visszatérés óta rövidebbek a posztok, de a lényeg benne van, és persze az őszinte vélemény, valamint a szenvedély most is kiérződik a sorokból. A Könyvesem blogra jellemző, hogy sokat változik a sablonja, így nem csak a poszt, de a felület is mindig rejt magában valami meglepetést. A könyves posztok mellett sokat kommunikál az olvasóival, ami nekem nem kifejezetten erősségem, elég sok nyereményjátékot szervez, és rajta tartja a szemét egyes külföldi oldalakon is. Nézzetek be hozzá!


Amit a Könyvek erdeje blogról - szerintem - tudni érdemes
  1. 2011. január elején kezdtem blogot vezetni, amelyre leginkább az egyre növekvő közlési kényszerem vett rá. Szerettem volna, ha semmi sem korlátozza azt, hogy milyen terjedelmű legyen a véleményem, és erre a blog alkalmas felületnek tűnt.
  2. A blog indulásakor irigykedve néztem azokra a bloggerekre, akik reci könyvet kapnak a kiadóktól. Magam is megpróbálkoztam ezzel, kaptam is bőven recenziós példányokat, de idővel rájöttem, hogy a kötelező jelleg - még ha olvasni is akartam azt a könyvet - elveszi az olvasás igazi élményét. Ma már nem fogadok el recenziós példányokat, a blogon csak a saját könyveimről írok.
  3. Egyedül vezetem a blogot, csak néhány cikk esetében szegődött mellém ideiglenesen társszerző. Sajnos a környezetemben nincs olyan, aki ugyanúgy érezné a késztetést a véleménynyilvánításra, mint én.
  4. Az egyenletesnek tűnő teljesítmény mögött nagyon is szakaszosan végzett munka húzódik meg. A legtöbb posztom apránként, lassan bővülve, napokon - néha heteken - keresztül készül. Hétközben csak vázlatot írok, a tényleges szövegek hétvégén keletkeznek. De annak érdekében, hogy Ti ebből ne érezzetek semmit, a bejegyzéseim ütemezetten, előre időzítve jelennek meg. Így nagyjából sejteni lehet, hogy mikor érkezik az új poszt.
  5. Büszke vagyok rá, hogy a Könyvek erdeje oldalon jelent meg az első, Gaura Ágnessel készített interjú, akinek a regényeit azóta már sokan olvasták és megkedvelték. De más szerzőkkel készített interjúk is olvashatók a blogon.
  6. Szeretem alaposan és hosszan megfogalmazni a véleményem, amelynek eredményeként a Könyvek erdeje oldal leginkább a legendásan hosszú posztokról híresült el.
  7. Az olvasóim nagyon kedvelik a lehúzós posztjaimat. Ilyen írás általában akkor születik, ha egy olvasmányom mindennél jobban felmérgesít, ezért valamilyen módon ki kell adnom magamból a dühömet. Nem is szoktam visszafogni magam. Állítólag az így keletkezett értékeléseim a legszórakoztatóbbak.
  8. A könyvekről megfogalmazott véleményeim mellett időnként regények filmfeldolgozásairól, valamint könyves eseményekről is írok.
  9. Több zsánerhez tartozó könyvet olvasok, és általában váltogatom is a kategóriákat, stílusokat. Ezzel igyekszem azt elkerülni, hogy belefásuljak egy-egy műfajba, stílusba. A sokadik gyilkosság és szerelem már unalmas, de egymással váltogatva... Hmm...
  10. A posztjaimat úgy időzítem, hogy a változatosságot a cikkeimmel is biztosítani tudjam az olvasóim számára.
  11. Minden hónap végén készítek egy bejegyzést, amelybe az adott hónap megjelenéseit gyűjtöm össze. Természetesen csak azokat a könyveket válogatom be Várólista posztokba, amelyek ilyen vagy olyan okból, de valamiért felkeltették az érdeklődésemet.
  12. Nehezen viselem a szerkesztést, mert kritikaként élem meg. Ez rossz szokásom, amit igyekszem legyőzni, kinőni, talán egyszer majd sikerül. A folyamat elviselése sokadszorra sem könnyű, stresszel is rendesen, de azt el kell ismernem, hogy sokat tanultam belőle. Ennek eredménye pedig a blogon is látszik, szóval úgy gondolom, hogy mindent összevetve megérte.

Kérdések, amiket kaptam és a válaszaim

1. Miért azon a néven írod a blogodat, amilyenen?
Bizonytalan voltam az indulásnál, és nagyon rövid ideig nem is ez volt a blog címe, hanem valami más. Aztán eszembe jutott a szlogenként is használt mondat, utána már egyértelmű volt, hogy a Könyvek erdeje elnevezés lesz az igazi.

2. Hogyan tudnád magadat jellemezni 5 mondatban? (külső, belső tulajdonságok, stb.)
Általában sikerül meglepnem az embereket, mert nem úgy nézek ki, ahogy azt ők általában elképzelik. Két ember is kitelne belőlem, de a fejemből sajnos csak egy van, ezért idővel megbékéltem magammal, és elfogadtam azt, hogy nekem ez jutott - sokat segített, hogy a barátaim pont így kedvelnek. Alapvetően tüzes, energikus, hangos és közvetlen személyiség vagyok. Hamar felfortyanok, amit általában megbánok, ezért igyekszem visszafogni magam - nem mindig sikerül. Nehezen bírom a hülyeséget, és azt, amikor valaki nem hajlandó a cél érdekében semmit sem tenni, hanem mástól várja a segítséget, a megoldást. Maximalista vagyok, soha nem vagyok teljesen elégedett azzal, amit kiadok a kezem közül, általában mindent átfogalmazok legalább négyszer-ötször.

3. Heti szinten mennyi időt fordítasz az oldaladra?
Sokat, illetve amennyit csak lehet. Próbáltam rövid posztokat írni, de az nem én vagyok. Kénytelen vagyok mindent kiírni magamból, amit az adott könyv kiváltott belőlem, mert addig nem érzem azt, hogy kész van a bejegyzés. Ez pedig időigényes folyamat.

4. Mely általad írt bejegyzésed a kedvenced?
Az amelyik teljesen a szívemből jön, amelyiket lelkesedéssel és szenvedéllyel írom. Ez általában akkor fordul elő, ha egy könyv annyira elbűvöl, megragad, vagy éppen megráz, hogy nem kell gondolkodnom a mondataimon, hanem egyszerűen csak írom és írom őket.

5. Melyik a leglátogatottabb bejegyzésed, mióta az oldalt vezeted?
A legolvasottabb bejegyzésem Kathy Reichs Temperance Brennan sorozatáról készített összefoglaló, amely a maga - jelen pillanatnyilag - 4215 oldalmegnyitásával toronymagasan vezeti az olvasottsági listát. Az utána következő poszt ennek csupán a kb. 60%-nyi oldalmegnyitási értékével büszkélkedhet.

6. Hogyan képzeljünk el bejegyzés írása közben?
A posztjaim laptopon írom, de csak és kizárólag asztalnál. Viszont így is ritka az, amikor leülök és csak a posztra figyelek, általában még legalább két dolgot végzek párhuzamosan - lopom az időt a bejegyzések számára, de ha végre géphez jutok, akkor veszettül verem a klaviatúrát. Ha megtehetem akkor zenét hallgatok írás közben. Mindenképpen van mellettem innivaló, mert az szerves részét képezi az alkotói folyamatnak: időnként megszorongatom azt a bögrét és merengek a következő mondaton. Körbevesznek a jegyzeteim, és természetesen az adott könyv is, mert ha újra kézbe foghatom és belelapozhatok, elolvashatom a bejelölt részeket, akkor az mindennél jobban inspirál. Ha úgy gondolom, hogy jól sikerült egy szakasz, akkor pedig azt fel szoktam olvasni a páromnak - aki persze ezt végtelen türelemmel viseli.

7. Mi a legnagyobb sikerélményed a blogoddal kapcsolatban?
Amikor az az országos jelentőségű és ismert oldal, amelyet annyi éven keresztül olvastál, és amelynek értékelései alapján kiválasztottad a következő olvasni valódat megkeres, hogy írj véleményt az oldalra: ez igazán felemelő élmény. 

8. Mi volt a legnegatívabb élményed a blogoddal kapcsolatban? (visszajelzés, stb.)
Csak örülni tudok neki, hogy a trollok eddig elkerültek. Ezt most gyorsan lekopogom. Talán az szomorít el a legjobban, amikor annak ellenére, hogy ez az oldal nem erről szól - és ezt jól láthatóan jelzem is -, sorozatosan bombáznak azzal, hogy regények nem létező elektronikus verzióit kérjék el tőlem. Illetve mindig rettentően felidegesít, ha valaki rajtam és az elért eredményeimen keresztül akar felkapaszkodni, ahelyett, hogy megmutatná, ő mit tud nyújtani az olvasóknak, és azok idővel majd megismernék - utálom a piócákat.

9. Az ismerőseid, hozzád közel állók tudják, hogy könyves blogot vezetsz?
Igen, nem szoktam titkolni, bár nem is reklámozom mindenütt. Mindenki másképp reagál erre a hírre. 

10. Éves szinten kb. mennyit költesz könyvekre?
Sokat. Talán többet is, mint kellene, de azzal vigasztalom magam, hogy más szenvedélyem nincs, ezért miért ne, amíg nem megy másnak a rovására. És mivel a számlákat eddig még mindig befizettem időben...

11. Jársz rendszeresen könyvtárba?
Nem. Pár évvel ezelőtt még jártam, de az utóbbi két évben már nem. Sajnos olyan a könyvtáros hölgyek és én nem vagyunk egy hullámhosszon. Pár kellemetlen élmény után úgy döntöttem, hogy inkább kerülöm az intézményt. Van bőven olvasnivalóm itthon is.

12. Átlagban milyen tanuló voltál magyarból (irodalom, nyelvtan)?
Nagyon jó, kiváló. A helyesírásom mindig nagyon jó volt és az irodalmat is nagyon kedveltem. A középiskolai magyar tanárom meg is haragudott rám, amikor végül műszaki pályán tanultam tovább és nem akartam magyar-történelem szakos tanár lenni. Két hétig nem is szólt hozzám. 

A szabályok 1-4. pontját teljesítettem. Az idő közben rendesen elszaladt, a saját kérdések kiötlésére nem jutott túl sok idő, de mivel Niki kérdései nagyon tetszettek, ezért néhányat kölcsön vettem tőle. :)


Az én kérdéseim


1. Miért azon a néven írod a blogodat, amilyenen?
2. Miért döntöttél úgy, hogy blogot vezetsz?
3. Heti szinten mennyi időt fordítasz az oldaladra?
4. Melyik a leglátogatottabb bejegyzésed, mióta az oldalt vezeted?
5. Milyen a viszonyod az elektronikus és a hangoskönyvekkel?
6. Terv szerint választod ki a következő olvasmányod vagy inkább ösztönből?
7. Milyen viszonyban vagy a recenziós könyvekkel?
8. Hogyan viszonyulsz az újraolvasáshoz?
9. Hogyan tudnád magadat jellemezni 5 mondatban? (külső, belső tulajdonságok, stb.)
10. Az olvasás és a blog egy időigényes hobbi. Jut még másra is az idődből mindezek mellett?
11. Az írás egyfajta belülről fakadó késztetés. Mennyire illeszkedik a végzettséged, a napi munkád ehhez a hobbihoz?
12. Mennyit változott-e az ízlésed, a stílusod mióta blogolsz? Másokat olvasol, mint korábban? Új kedvenc műfajod lett?


Akiknek továbbadom a díjat

1. Anna blogja
2. A művészet nyelve
3. Könyvek és én




2016. január 10., vasárnap

Pacskovszky József - Pacskovszki Zsolt: Nő kutyával és holddal

Már korábban is felfigyeltem a regényre, az érdeklődésemet pedig a könyvheti dedikálás lehetősége csak tovább fűtötte, aztán végül mégsem lett a könyvheti beszerzésből semmi, mert más kötetek jöttek velem haza - valahol mégis csak mérlegelni kell. Mindezek ellenére - vagy éppen ezért - elolvastam minden értékelést, ami csak a könyvvel kapcsolatban felbukkant. Éles szemű barátnőm látta ezt a fokozott érdeklődést, és úgy döntött, hogy szülinapi ajándéknak tökéletes lesz. Jól gondolta. Az már csak az élet furcsa fintora, hogy más, a könyvhéten beszerzett könyvek még olvasásra várnak, ez pedig már nem - elképzelhetően ebbe az is belejátszik, hogy most krimis, thrilleres időszakomat élem, de ez a tényeken ez nem sokat változtat.

Értékelés:8/10
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2015.
Terjedelem: 386 oldal
Borító ár: 3.180,- Ft
Műfaj: krimi, thriller, noir
Az évek óta Angliában élő magyar nő, Emma, éppen egy skóciai szigeten kirándul a barátjával, amikor lefényképezi egy közvetlen, megnyerő modorú férfi, aki a nőről készült képnek a "magányos nő kutyával és holddal" címet adja. Emma tényleg magányos: a kapcsolata szétesőben van, nem találja a helyét, és úgy érzi, hogy az élete nem abba az irányba halad, amit korábban elképzelt magának - hamarosan vissza is tér a szülőhazájába.
A történet tíz évet ugrik előre az időben, Emma a magyar rendőrség kötelékében dolgozik, megkeseredett, egyszerre küzd magánéleti és szakmai válsággal. Az egyetlen pozitívum az életében, hogy pár hónappal korábban a volt fiúja elküldte számára azt a tíz évvel ezelőtti képet, ami a skóciai szigeten készült róla, az email cím birtokában sikerült megtalálnia a fotóst, akivel azóta  is rendszeresek a levélváltásaik. Amikor Emma egy több napos bűnmegelőzési konferenciára érkezik Londonba, úgy dönt, hogy személyesen is találkozik a férfival: Alan meghívja Edinburgh-ba, a lány pedig vonatra ül. Az este csodásan alakul, amikor egy váratlan telefonhívás miatt Alan magára hagyja Emmát, aki hiába várja vissza a férfit, annak egyszerűen nyoma vész. Emma saját maga próbálja meg kideríteni, hogy mi történt valójában, hová tűnhetett el a fotós.

A regénynek kétségtelenül sok előnye van, amelyek közül a legfontosabb a feszített tempó, a több szálon futó cselekmény és a titkok hosszú sora, valamint kuszasága - ezek miatt nehéz félretenni az olvasmányt. A szereplőkről első pillantásra csak az látszik, hogy élik a mindennapi életüket, de aztán idővel kiderül, hogy mindenkinek van valami titka és takargatni valója - kinek kisebb, kinek valamivel nagyobb, kinek egészen mocskos. Alan Hunterről, a fotósról például pár oldal után kiderül, hogy neki csak hobbi a fotózás, és egyébként jó módú üzletember; a számítógép üzletet vezető fickó tulajdonképpen egy rockzenekar énekese, és van még más titkolni valója is - a többit is hosszan sorolhatnám, de mégsem teszem.

Ahol a történet játszódik. (A kép INNEN.)
Emma és Alan fejezeteit, közös jeleneteit követően sorra kapcsolódnak be a történetbe a különböző szálak, az újabb és újabb szereplők, amelyek miatt az egyszerűen induló történet egyre kuszábbnak tűnik, és tényleg azzá is válik. A kiinduló téma Alan Hunter eltűnése, de az események hátterében ennél összetettebb dolgok állnak, olyanok is, amelyek soha nem jutottak volna eszembe az alapszituációhoz kapcsolódva. Nem is merek jobban belemerülni a regény ezen részének elemzésébe, mert félek, hogy elárulok vele valami lényegeset. Legyen elég annyi, hogy megannyi szereplőnek az aktuális helyzetre adott előre kiszámítható vagy éppen meglepetésszerű reakciója garantálja azt, hogy az olvasó nem fog unatkozni amíg ez a regény a kezében van - csak bírja követni azt a rengeteg szálat, résztvevőt és motivációt, amit kap.
"A magány még erősebben érződik valaki más oldalán (...)."
Nagyon élveztem a történet alakulását, azonban a titokzatos események felderítése miatt érzett örömöm nem volt teljesen felhőtlen. Nem, nekem alapvetően nem az volt a legnagyobb problémám, hogy a nő elutazik Edinburgh-ba egy olyan férfihoz, akit alig ismer, mert ennek a háttere kellően fel lett építve ahhoz, hogy hihetőnek érezzem. Ugyan egy olyan nő, aki alapvetően bűnmegelőzéssel és bántalmazáson átesett áldozatokkal foglalkozik, elgondolkozhatna döntésének következményén, de úgy véltem, hogy az elkeseredése, a magánéleti és szakmai gödör, amelyben éppen kucorog, pont eléggé elhomályosítja a látását ahhoz, hogy messzire elhessegesse magától a józan esze által hangosan kiabált figyelmeztetéseket, a nyilvánvaló jeleket. Kellett valami impulzus a szürke és sivár életébe, és Alan vibráló személyisége pont azt ígérte a számára, amire az adott helyzetben szüksége volt, ezért kétségbeesetten kapott a lehetőség után.

Mivel volt akkor problémám? Borzasztóan idegesített, hogy Emma olyan természetességgel kezd bele a nyomozásba, mintha ő maga lenne a helyi közeg, akinek ez a feladata. Számomra van különbség a talpraesett nő és a megszállott nő között - Emma mintha az utóbbi lenne. Amikor a férfi egy órán belül nem jön vissza, akkor nem vár türelemmel, hanem szinte azonnal akcióba kezd - én pedig a fejemet fogtam, amikor ahelyett, hogy megvárná a reggelt, inkább a sötétben botorkál, majd a fellelhető anyagokból fáklyát készít magának, és annak fényénél bukdácsol a sötét erdőben. Ez filmen biztosan hatásos, de írott verzióban borzasztóan feleslegesnek éreztem - hatásvadásznak.

Emma személyisége és modora nem éppen az a fajta, amely első látásra - de még sokadikra sem - szimpatikus és megnyerő, hanem épp az ellenkezője - nekem igazából a regény végére sem sikerült megkedvelnem. Mindezek ellenére mégis minden, vele kapcsolatba került idegenből - természetesen férfiból - azt a zsigeri reakciót váltja ki, hogy segítenie kell ennek a nőnek: bárhol, bármikor és bármiben. Kissé furcsának tűnt, hogy a szomszéd, a számítógépes cég vezetője, de még a védelmére kijelölt rendőr is lesi minden szavát és kívánságát, viszi ide, majd amoda, amiért másnak fizetni kell, azt neki ingyen is elvégzik, és a többi - ennyi kedves és segítőkész emberrel én még életemben nem találkoztam. Biztos vagyok abban, hogy rossz országban, annak is a nem megfelelő csücskében lakom.

Ugyanakkor ott van a történetben az a sok gonosz bácsi, akik meg halomra gyilkolnak mindenkit, aztán meg egymást is. Kicsit éles az ellentmondás. Mindezek ellenére jó darabig meg voltam róla győződve, hogy ezek a kedves emberek, ez a rengeteg segítség amolyan kényelmi megoldás, amely előre viszi a regény a cselekményét, de más magyarázat nincs rá - bevallom, hogy tévedtem: idővel mindenki tettére kaptam többé-kevésbé elfogadható indoklást. 

Kinghorn, a történet egyik helyszíne.
A sok szálon futó cselekmény és a gyorsan váltakozó nézőpontok, helyek, illetve helyzetek elősegítik a feszültségteremtést, fokozzák annak hatását. Ugyanakkor ennek az lett a következménye, hogy erősen megoszlott a figyelmem a szereplők között, képtelen voltam magam beleképzelni egy adott szereplő helyébe. Bár mindegyiküknek volt szép számmal lelki problémája, annak mégsem sikerült olyan mértékben megérintenie, mint alapvetően kellett volna - hiszen mindenki csak egy volt a sok közül. Túl nagy számot adott ki végeredményként a terhelt és komoly problémával küszködő emberek területi sűrűségére irányuló vizsgálat.

Többször is az fordult meg a fejemben, hogy ebből a regényből nagyon jó és mozgalmas filmet lehetne készíteni. Túl sok módosítást nem is igényelne, ha erre kerülne sor, mert a gyors jelenetváltások, a problémás szereplők, az összetett cselekmény, az előre nem látható összefonódások és a háttérben megbújó titkok pont filmvászonra valók - gyakorlatilag gyorsan váltakozó nézőpontjaival a regény felépítése is pont olyan, mintha egy film forgatókönyve lenne, csak éppen valamivel bővebb verzióban. Amikor megtudtam, hogy a szerzők - többek között - forgatókönyvírással is foglalkoznak, akkor pedig egyből minden kérdésemre választ is kaptam.

A sok különálló szál végül összeér, de a háttérben megbújó titkokra csak az utolsó harminc oldalon derül csak fény. A szerzők ügyesen csavargatták és szőtték a szálakat, mert bizony nekem nem sikerült rájönnöm a végső, minden mögött megbújó titokra és motivációkra. Amikor pedig a képembe vágták a tényeket, bizony kénytelen voltam újragondolni az addig olvasottakat, és más nézőpontból nézni annak a pár napnak az eseményeit. Bizonyos szempontból brutális és kegyetlen ez a regény, mert tele van gyanakvással és a bizalmatlanságból eredő félreértéssel, olyan szereplőkkel, akik egy részének nincs már semmi veszteni valója, a másik felének viszont mindennél több - a tetteik is erről beszélnek.

Bár Emmát a kötet végére sem sikerült megkedvelnem, a viselkedését pedig végig kétkedéssel figyeltem. A regény összetett cselekménye, a véletlenek és a tervezett események összjátéka, illetve a végén összeálló kép miatt úgy érzem, hogy nagyon megérte elolvasnom ezt a könyvet. Jó volt! Ha valaki kedveli a krimit és a thrillert, a kissé komor hangulatot, akkor ajánlom nekik olvasásra ezt a könyvet. Nem tökéletes, olvastam már ennél jobbat - olyat, ami jobban berántott, jobban megérintette a lelkem, közelebb engedett magához, ezért nagyobb hatással volt rám -, de ettől függetlenül tetszett. Egy próbát mindenképpen megért.



2016. január 7., csütörtök

Happy Birthday! - 4 éves a Könyvek erdeje

Magam sem hiszem el, de tényleg igaz: a mai napon ünnepli negyedik születésnapját a Könyvek erdeje oldal. Sok változás történt az elmúlt évben a blog és a bloggere életében, és persze rengeteg az élmény is. Ezek egy részéről már beszámoltam az évértékelés posztjában, de azért maradt még néhány közlendőm erre a neves alkalomra is - olyanok, amelyek jobban kötődnek az oldalhoz.

Bár az időm egyre kevesebb, a posztjaim és véleményeim hossza nem csökkent - ennek leginkább két oka van. A nemesebbik célkitűzés az, hogy továbbra is szeretném tartani azt a minőséget, amihez hozzászoktatok, a másik magyarázat ennél sokkal egyszerűbb: nem tudok röviden véleményt alkotni, és amíg mindent el nem mondtam az adott műről, amit gondolok, addig nem érzem jól magam. 

Az erőfeszítésem azért meghozta a gyümölcsét, és úgy érzem, hogy most kezd igazán beérni az, amiért az elmúlt években dolgoztam. Miért is gondolom így? Mert minden jel ebben az irányba mutat. :D
  • Csúcsot döntött a blog napi oldalmegnyitás értéke - öt alkalommal is! A csúcsok csúcsa, a rekord: 933 kattintás - erre 2015. május 14-én került sor. Arra, hogy ez a nap mivel emelkedett ki a többi közül, nem találtam magyarázatot.
  • A havi oldalmegnyitás számának esetében is ugyanez a helyzet, három egymást követő hónapban is egyre csak növekedett a látogatottság száma, majd végül 16.447 kattintásnál érte el a csúcsot, szintén 2015. májusában.
  • Az év első hónapjában a blog látogatottsága meghaladta a 250.000 értéket, december végén pedig a 400.000 értéket. Megint többen és többször látogattatok az oldalra, mint az előző évben. Köszönöm! 
Bár úgy terveztem, hogy minden, korábbiakban megkezdett blogrovatot folytatni fogok, ez mégsem így alakult. A Várólista továbbra is havi gyakorisággal jelentkezik, de a Polcra került rovatot elhagytam - ennek oka persze nem az, hogy azóta nem veszek könyveket. A hét idézete rovat először jó ötletnek tűnt, de aztán mégis félbehagytam. Továbbra is inkább az olvasott könyvekről mondom el a véleményem, de írtam pár filmről is - természetesen olyanokról, amelyek alapjai könyvek. Mindezek mellett beszámoltam a könyvheti élményeimről, a Borsodi Molyklub egyik találkozójáról, bemutattam a Világ Legnagyobb Könyvét, valamint örvendeztem arról, hogy megjelent a Magánvégtelen című molyantológia, amelyben az én egyik novellám is olvasható.

Jelenleg 730 db poszt olvasható a blogon, amelyből 423 db könyvértékelés (az utóbbi év termése 92 db), a többi a fentebb is említett egyéb beszámoló, idézet és minden más.

Blogdíjat is kaptam. Többet is. Volt, amire idő hiányában nem tudtam válaszolni, és volt, amelyet elfogadtam. A Liebster Blog díjat Lobo, az Olvasónapló blog bloggere, a Dorothy Blog díjat (bejegyzés hamarosan: 01.12-én) pedig Niki , a Könyvesem blog blogger adta. Mindkét díjat nagyon köszönöm! 

Nagyon örültem neki, hogy a blog követőinek száma 80-ról 95-re nőtt, de még látványosabb a Könyvek erdeje facebook oldalának követése, amely 141 főről 646 főre növekedett. Magam sem számítottam ilyen mértékű változásra, de annál jobban örülök neki.

Most, hogy túl vagyunk a statisztikán, itt az ideje, hogy elfújjam azokat a képzeletbeli gyertyákat a tortámon, de előtte még engedjétek meg nekem, hogy a szülinapos átnyújtson Nektek egy ajándékot. Mi is lenne ez? A Magánvégtelen című molyantológia kötetben megjelent novellám adott egy nagy lökést, ezért több gondolatomat is rögzítettem, majd az eredményt teszteltettem is. A bátorságomat összeszedve - és mindennél jobban izgulva - most elétek tárom az eredményt, az Irka-firka és szárnypróba oldalt, illetve az eddig feltöltött novellákat. Fogadjátok tőlem nagy szeretettel!

Nem maradt más hátra, mint...


KÖSZÖNÖM,

HOGY ENNYIEN KEDVELITEK A BLOGOT,

HOGY KÍVÁNCSIAK VAGYTOK A VÉLEMÉNYEMRE!




 
Design by Free WordPress Themes | Bloggerized by Lasantha - Premium Blogger Themes | Laundry Detergent Coupons