kedd, április 11, 2017
Shanara
A játékokból készült regények és én nem vagyunk valami jóban: csalódtam párszor abban, amit olvastam, aztán megállapítottam, hogy ennek a kategóriának a termékei nem nekem valók. Majd 2016-ban, az év vége felé érkezett egy sikeres videójátékhoz kapcsolódó regény, amely a játékban megjelenő világban játszódik, de mégsem annak történetét írja le, hanem az előzményeket mutatja be. A fordítója - Benkő Ferenc - pedig annyira komolyan vette a feladatát, hogy jó néhány szintet teljesített a játékkal, mielőtt belekezdett volna a szöveg fordításába, így érezve át a világ hangulatát.
 |
| Értékelés: 8 pont a 10-ből Kiadó: Agave Könyvek Kiadás éve: 2016. Terjedelem: 326 oldal Borító ár: 3.480,- Ft A mű eredeti címe: Dishonored - The Corroded Man Fordította: Benkő Ferenc Műfaj: fantasy, steampunk, játékkönyv |
Emily Kaldwin császárnő tizenöt évvel ezelőtt, az anyja halálát követően, mindössze nyolc éves korában került a trónra. Apja, Corvo Attano, szintén fontos pozíciókat tölt be az udvarban: egyszerre udvari protektor és a kémhálózat feje, képzett orgyilkos. Emily-t sem kell félteni, mert tizenöt év alatt kemény kiképzést kapott az apjától és mindenkinél jobban lopakodik, settenkedik, mászik és harcol - persze Corvo kivételével. Igaz ugyan, hogy az udvari főkémet az emberi ügyességen és a megszerzett sokévnyi tapasztalaton kívül más is segíti: a Kívülálló Jele, amely különleges képességekkel ruházza fel a birtoklóját.
Titkos éjszakai körútja során a császárnő valami olyanra bukkan, amely felkelti a figyelmét: egy csoport idegen kirabol egy elhagyatott temetőt. Másnap utasítja az embereit, hogy eredjenek a titok nyomába, ugyanakkor maga is beszáll a nyomozásba. A helyzet azonban veszélyesebb, mint az elsőre látszik, az akció mögött ugyanis a Cetvadászok állnak - ez ugyanaz a csoport, akinek a vezetője tizenöt évvel ezelőtt megölte az akkori császárnőt. Corvo tudja, ha a Cetvadászok újra visszatértek a városba, akkor a mesterkedésük bizony az egész birodalomra hatással lesz. Emily és Corvo célja ugyanaz: felgöngyölíteni a rejtélyt, megmenteni a birodalmat és túlélni a kalandot.
Különös világ ez a hely, ahol a történet játszódik, technikai fejlettség tekintetében leginkább a Viktoriánus korra hasonlít, de ebben a világban a fő nyersanyag a cetolaj. Akár romantikusnak is tekinthettem volna ezt a hangulatot, de mégis inkább komornak, sötétnek és veszélyekkel telinek érződött. Mindenesetre csábító volt a steampunk és a mágia keveredése és ebből a szempontból nem is csalódtam a regényben.
Kicsit nehezen állt össze az elején a kép - ismeretlen volt a közeg, nem játszottam még a játékkal. Lassan indult a regény eleje, a közepéig eléggé komótosan haladtak az események, a szereplők is csak szöszmötöltek, tapogatóztak, de aztán idővel - úgy a regény felénél - összeértek a szálak és a végén már a cselekmény összetettségével és mozgalmasságával kapcsolatban sem lehetett okom panaszra. Két külön ország történelme és két elérendő cél keveredik a fejezetekben, amelyeket az elején nem a legegyszerűbb kibogozni, illetve a megfelelő helyen kezelni: Dunwall, a Szigetek Császárnőjének lakhelye, a birodalom fővárosa, míg Tyvia egy különleges ország, ahol a börtönöknek nincsen kerítése, de azokból mégsem szökik meg senki - vagy legalábbis olyan személlyel még nem találkoztak sehol.
Ez a Kívülálló egy igazán érdekes figura, ahogy a "követői" is, akiket megajándékozott a jelével és a különleges képességekkel, mert túl sok minden nem derül ki róla és azt is csak sejteni lehet, hogy mire van szükség ahhoz, hogy valaki a kegyében részesüljön - jó sok szenvedésre az biztos. Mondjuk erről szívesebben olvastam volna még többet, mert nagyon érdekelt az alkalmazott erő - mágia - forrása. Mindezek helyett inkább a Jel hatásaiból kaptam több alkalommal is bemutatót a történet folyamán és ettől aztán igazán mozgalmassá és váratlan helyzetekkel telivé váltak az összecsapások és az akciójelenetek.
Nem ismerem a játékot, ezért nekem kifejezetten jól jött a kissé szájbarágós stílus, az állandó jelleggel ismételgetett kijelentések, tények, mert kellett egy kis idő, amíg a helyére került minden lényeges információ. Ugyanakkor annak, aki otthonosan mozog a játék világában ugyanez biztosan dögunalmas és idegesítő lesz - nem lehet mindenkinek a kedvében járni. A cselekménnyel, annak összetettségével, mozgalmasságával és a háttérben megbújó motivációkkal nem volt semmi problémám, élvezettel próbáltam kibogozni és összeilleszteni a szálakat - persze teljesen sikertelenül.
A fő problémám a karakterekkel volt, akik sem az olvasás pillanatában, sem így utólag belegondolva nem tűntek valami összetett személyiségnek. Mindegyiknek meg volt a maga feladata, de nem egyik sem vitte túlzásba jellemének árnyalását - talán ez alól az egyetlen kivétel Zhukov, aki azért okozott jó néhány meglepetést a történetével és az indokaival. Végül is az volt a cél, hogy mindegyik karakter beteljesítse azt, amit szerepként rá osztott a sors, ez pedig tökéletesen sikerült.
A történet váltott fejezetekkel viszi előre a cselekményt, amely lehetőséget ad mind a császárnő, mind Corvo, mind pedig a Cetvadászok tetteinek bemutatására. A váltott elbeszélést időnként Közjáték nevű fejezetek szakítják meg, amelyek betekintést nyújtanak a háttérbe, segítik megérteni az események hátterében megbújó indokokat, letisztítják a történések zűrzavarát. Nagyon kellettek ezek a kitekintők, mert velük értékes mozaikok kerültek a kezembe.
Idővel kiderült az is, hogy mit rejt a cím: ki is a Képmások Ura és miért hívják így. Igazán érdekes volt az alapkoncepció, nagyon találó az elnevezés, és a karakter tetteit is nagy érdeklődéssel olvastam.
Valószínűleg nem leszek sem a világ, sem a játék rajongója, mert annyira mély benyomást nem tett rám a történet, de az eddigi játékkönyves tapasztalataimat - és az előzetes elvárásaimat - bőségesen felülmúlta a kapott élmény. Szóval teljesen élvezhető volt ez, mozgalmas és szórakoztató, de tökéletesnek azért nem lehet mondani. Örülök neki, hogy elolvastam, mert összességében pozitív élménnyel zártam be a könyvet. Könnyedén el tudtam merülni a történetben, magával ragadott a steampunk és a mágia keveredése, Dunwall és Tyvia viharos történelme, lakói indokai és tettei.
Nem, a játékba nem fogok belekezdeni, mert annyira nem izgat a dolog - meg nem vagyok időmilliomos sem -, viszont ha lenne még folytatása a már megjelent előtörténetnek, akkor azt is szívesen olvasnám. Ez pedig már most több, mint amit ez eddig olvasott játékkönyveknek sikerült elérnie nálam - igen, tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok könnyű eset.
Különös világ ez a hely, ahol a történet játszódik, technikai fejlettség tekintetében leginkább a Viktoriánus korra hasonlít, de ebben a világban a fő nyersanyag a cetolaj. Akár romantikusnak is tekinthettem volna ezt a hangulatot, de mégis inkább komornak, sötétnek és veszélyekkel telinek érződött. Mindenesetre csábító volt a steampunk és a mágia keveredése és ebből a szempontból nem is csalódtam a regényben.
Kicsit nehezen állt össze az elején a kép - ismeretlen volt a közeg, nem játszottam még a játékkal. Lassan indult a regény eleje, a közepéig eléggé komótosan haladtak az események, a szereplők is csak szöszmötöltek, tapogatóztak, de aztán idővel - úgy a regény felénél - összeértek a szálak és a végén már a cselekmény összetettségével és mozgalmasságával kapcsolatban sem lehetett okom panaszra. Két külön ország történelme és két elérendő cél keveredik a fejezetekben, amelyeket az elején nem a legegyszerűbb kibogozni, illetve a megfelelő helyen kezelni: Dunwall, a Szigetek Császárnőjének lakhelye, a birodalom fővárosa, míg Tyvia egy különleges ország, ahol a börtönöknek nincsen kerítése, de azokból mégsem szökik meg senki - vagy legalábbis olyan személlyel még nem találkoztak sehol.
Ez a Kívülálló egy igazán érdekes figura, ahogy a "követői" is, akiket megajándékozott a jelével és a különleges képességekkel, mert túl sok minden nem derül ki róla és azt is csak sejteni lehet, hogy mire van szükség ahhoz, hogy valaki a kegyében részesüljön - jó sok szenvedésre az biztos. Mondjuk erről szívesebben olvastam volna még többet, mert nagyon érdekelt az alkalmazott erő - mágia - forrása. Mindezek helyett inkább a Jel hatásaiból kaptam több alkalommal is bemutatót a történet folyamán és ettől aztán igazán mozgalmassá és váratlan helyzetekkel telivé váltak az összecsapások és az akciójelenetek.
Nem ismerem a játékot, ezért nekem kifejezetten jól jött a kissé szájbarágós stílus, az állandó jelleggel ismételgetett kijelentések, tények, mert kellett egy kis idő, amíg a helyére került minden lényeges információ. Ugyanakkor annak, aki otthonosan mozog a játék világában ugyanez biztosan dögunalmas és idegesítő lesz - nem lehet mindenkinek a kedvében járni. A cselekménnyel, annak összetettségével, mozgalmasságával és a háttérben megbújó motivációkkal nem volt semmi problémám, élvezettel próbáltam kibogozni és összeilleszteni a szálakat - persze teljesen sikertelenül.
A fő problémám a karakterekkel volt, akik sem az olvasás pillanatában, sem így utólag belegondolva nem tűntek valami összetett személyiségnek. Mindegyiknek meg volt a maga feladata, de nem egyik sem vitte túlzásba jellemének árnyalását - talán ez alól az egyetlen kivétel Zhukov, aki azért okozott jó néhány meglepetést a történetével és az indokaival. Végül is az volt a cél, hogy mindegyik karakter beteljesítse azt, amit szerepként rá osztott a sors, ez pedig tökéletesen sikerült.
A történet váltott fejezetekkel viszi előre a cselekményt, amely lehetőséget ad mind a császárnő, mind Corvo, mind pedig a Cetvadászok tetteinek bemutatására. A váltott elbeszélést időnként Közjáték nevű fejezetek szakítják meg, amelyek betekintést nyújtanak a háttérbe, segítik megérteni az események hátterében megbújó indokokat, letisztítják a történések zűrzavarát. Nagyon kellettek ezek a kitekintők, mert velük értékes mozaikok kerültek a kezembe.
Idővel kiderült az is, hogy mit rejt a cím: ki is a Képmások Ura és miért hívják így. Igazán érdekes volt az alapkoncepció, nagyon találó az elnevezés, és a karakter tetteit is nagy érdeklődéssel olvastam.
Valószínűleg nem leszek sem a világ, sem a játék rajongója, mert annyira mély benyomást nem tett rám a történet, de az eddigi játékkönyves tapasztalataimat - és az előzetes elvárásaimat - bőségesen felülmúlta a kapott élmény. Szóval teljesen élvezhető volt ez, mozgalmas és szórakoztató, de tökéletesnek azért nem lehet mondani. Örülök neki, hogy elolvastam, mert összességében pozitív élménnyel zártam be a könyvet. Könnyedén el tudtam merülni a történetben, magával ragadott a steampunk és a mágia keveredése, Dunwall és Tyvia viharos történelme, lakói indokai és tettei.
Nem, a játékba nem fogok belekezdeni, mert annyira nem izgat a dolog - meg nem vagyok időmilliomos sem -, viszont ha lenne még folytatása a már megjelent előtörténetnek, akkor azt is szívesen olvasnám. Ez pedig már most több, mint amit ez eddig olvasott játékkönyveknek sikerült elérnie nálam - igen, tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok könnyű eset.
