Gregg Hurwitz: A Seholember (Orphan X 2.)

Most, hogy néhány napja a sorozat harmadik kötete is a könyvesboltokba került - és a polcomra helyezhettem -, ideje írnom a második részről. Igaz, hogy az olvasást sem kapkodtam el, mert majd egy évig várta a sorát a kötet és direkt úgy időzítettem, hogy a folytatásra se várjak majd túl sokat. Nagyon jól tettem, nagyon jól időzítettem. Ennyit erről, most pedig jöjjön a lényeg: a regény.

Értékelés: 9/10
Kiadó: Fumax Kiadó
Kiadás éve: 2017.
Terjedelem: 384 oldal
Fordította: Rusznyák Csaba
Borító ár: 3.295,- Ft
A mű eredeti címe: The Nowhere Man
Sorozat: Orphan X
Előzmény:
1.) Orphan X - Az Árva
Folytatás:
3.) Kíméletlen
4.) Out of the Dark

Az előző kötetben megismerhettük Evant, aki egy árvaházból került át a szigorúan titkos Árva programba, hogy letagadható ügynökként hajtson végre titkos küldetéseket. Evan egy idő után szakított a mestereivel és eltűnt a szemük elől, egyszerűen felszívódott. Tudását azonban nem hagyta kárba veszni, továbbra is hajt végre titkos küldetéseket: igazságot szolgáltat az arra rászorulóknak. Van egy telefonszám, amit ha felhívsz, a Seholember a segítségedre siet. Most azonban ő az, akit elfognak, elkábítanak és egy világtól elzárt helyre visznek. Evant bezárva tartják, őrökkel veszik körül, az elrablói azt képzelik, ez elég lesz ahhoz, hogy véghez vigyék a tervüket. Még nem tudják, hogy ki akadt bele a hálójukba, de idővel majd megtanulják a leckét.

Az első kötet igazán élvezetes volt, mozgalmas és egyedi nézőpontú, szórakoztatott, de annyira nem volt világmegváltó - filmet, azt viszont nagyon jót lehetne belőle készíteni. Ahogy az is biztos, hogy a szerzőt senki sem vádolhatja azzal, egy tipikus sorozat középső részt, egy töltelék kötetet írt, mert ez a sztori minden, csak nem az. Bár az elején úgy tűnik, hogy Evan mindennapjai nem sokban térnek el a korábban megismertektől, elég hamar felborul a napirendje, amikor egy mindenre elszánt csaló - szó szerint - kiveti rá a hálóját.

Evan ebben a kötetben olyan helyzetbe került, amit korábban el nem tudtam volna képzelni vele kapcsolatban - a kiszolgáltatottság nem éppen jellemző erre a pasira. Most viszont nagy bajban van és kiút is alig látszik, de nem kell pánikba esni, mert Evan esetében nincs olyan, hogy nincs. Most van csak igazán szüksége a belé nevelt, vérrel, verejtékkel és szenvedéssel megszerzett tudására és minden korábbi tapasztalatára. Főleg, hogy az ellenfele sem tekinthető kispályásnak - egyik sem.

Lassabb, sokkal lassabb ennek a regénynek a cselekménye - az eleje kifejezetten nehezen indul be -, mint az első kötet pergő és mozgalmas eseményinek lánca, viszont legalább annyira érdekes. Amikor a mozgástér korlátozott, az elme akkor jön csak igazán lendületbe. Egyszerűen elképesztő, ahogy Evan felméri a környezetét, egymás mellé teszi a megszerzett infókat, majd cselekszik - az emberek pedig hullanak körülötte.

A rablók hamar rájönnek, hogy semmi sem lesz olyan egyszerű, ahogy elképzelték, de a terv kiagyalója így sem adja fel, a kapcsolatai révén pedig olyasmit derít ki, ami Evant még nagyobb kalamajkába sodorja. A lassúságnak pedig innentől kezdve vége, a tétek emelkednek, az események felpörögnek, a kéretlen vendéglátásból pedig véres és minden mozzanatában meglepetéssel szolgáló összejövetel lesz. Az, ahogy Evan egyik reménytelen helyzetből a másikba kerül telíti a könyvet feszültséggel és izgalommal. Az, ahogy ott is megtalálja a kiút vagy a változtatás lehetőségét, ahol mindenki más csak a reménytelenség falaiba ütközne, egyszerűen fantasztikus. Nagyon jól használja ki a szerző ezeket a helyzeteket és a főszereplője képességeit.

Ebben más ez a rész, mint az előző. Új és teljesebb élményt ad, semmiben sem hasonlít egy tipikus második részre. Csak ismétlem magam, mert nem tudok mást mondani: történetében, mozgalmasságában, összefüggéseiben is fantasztikus - egyáltalán nem olyan, amire az előzmények ismeretében számítottam. A cselekményről nem mondanék többet, mint a fent leírtak, mert azt inkább olvasni érdemes - különben oda a helyzetek okozta meglepetés.

Ja igen, még egy jó tanács: senki se kezdjen bele az első rész olvasása nélkül, mert ugyan a történet önállóan is megállja a helyét, de egyes szereplők - és az érzéseik - nagyon érthetetlennek tűnnek majd.

Hogy ezek után mire számítok? Nem merem felvállalni a találgatást és az esélylatolgatást, mert tuti, hogy Gregg Hurwitz valami teljesen mást talált ki. Biztos vagyok benne, hogy az ő története sokkal csavarosabb és megdöbbentőbb lesz, mint ami az  én fejemben valaha is megfogalmazódott. Nem sokára le is tesztelem majd az állításom és beszámolok a tapasztalataimról.

Folytatás »

Virágzó rengeteg: Októberi színpompa

A növények mostanában eléggé elvették az eszemet - és hiába vagyok tudatában a bűvöletüknek, egyszerűen nem tudok tenni ellene. Magamban tartani sem tudom az érzéseimet, a rajongásomat, ezért mindenképpen ki kell adnom egy részét magamból. Ennek pedig a közeli ismerőseim és Ti, az olvasóim vagytok a szenvedő alanyai.

Ígérem, hogy a mai posztomban nem regélek sokat és nem adok növénynevelési tippeket, hanem egyszerűen csak megmutatom, hogy melyek azok a növények, amelyek az egyre gyarapodó gyűjteményemben a gondoskodásomnak köszönhetően virággal örvendeztettek meg. Tehát ezek a növények nem új szerzemények, hanem már újra virágzó csodák. A büszkeségeim.

Peggy drágaságomat - hivatalos hibrid nevén: Beallara Peggy Ruth Carpenter Morning Joy - már nem kell bemutatnom, hiszen egy másik bejegyzésben részletesen beszámoltam virágzásának történetéről. Ami változott az, hogy a korábbi nyolc virág helyett most éppen tizenkettő pompázik a növényen - és még tartalékol három bimbót. A látvány egyszerűen fantasztikus. Mutatom.

A teljes növény: 2018. október 16.

A bal oldali két virágszár - 2018. október 16.

A jobb oldali két virágszár - 2018. október 16.

A Zygopetalum Jumpin Jack hibrid a másik kedvencem, mert amennyire féltem tőle, hogy nem tudom majd biztosítani az igényeit, annyira hirtelen lepett meg a virágzással. Már virágának élénk színei is lenyűgözőek, de az illata még ennél is fantasztikusabb. A virágszára nem nőtt olyan magasra, mint kellett volna, de a látványt ez nem befolyásolta - ahogy az okozott meglepetés erejét sem.

Csak öt virág egy tömzsi száron, de számomra mégis
maga a csoda - 2018. október 12.

Lenyűgöző színek és fantasztikus illat - 2018. október 12.

A Phalaenopsis orchideáim - bár nagyon sokan vannak - nem igazán kényeztetnek el a virágaikkal: sem az irodában, sem a lakásban. Vagy csak időre van szükségük, vagy valamit rosszul csinálok velük kapcsolatban. Mindez azért elkeserítő, mert az ő fajuk a szobai körülmények között legkönnyebben újravirágoztatható, nekem azonban ez valamiért nem működik olyan mértékben, ahogy kellene. A sokkal kényesebb és igényesebb Beallara és Zygopetalum hidridjeim pedig roskadoznak a virágoktól, annyira igyekszenek a kedvemre tenni. Majd lesz a lepkeorchideákkal is valahogy. Egy halvány reménycsillag már fel-felcsillant a napokban.
Addig is mindössze ennyi a virágzó:

Levelet nem hozott az idén, de cserébe lelkesen virít.
Főleg amióta megszabadítottam a kártevőitől. (Valamiért őt különösen kedvelték.)
- 2018. október 21.

Természetes fényben az ő színe inkább bordó, de a vaku nem
adja vissza azt az árnyalatot.
- 2018. október 21.

A növény nem éppen fotogén, mert több száron is,
kissé össze-vissza nőnek a virágai.
Viszont sorra hozza a bimbókat és ezért nagyon imádom őt.
- 2018. október 21.

Ez a példány nyáron került hozzám. A képen szereplő virág a másodvirágzásának
eredménye. Mindössze ezt az egy virágot nevelte ki, de így legalább csodálhatom
különleges mintázatát. 

És az afrikai - vagyis fokföldi - ibolyáim, amelyeknek határozottan jót tett a hosszúra nyúlt ősz és a szokásosnál bőségesebb napfény.

Az irodai virágállványom. A növényeim határozottan jól érzik magukat a dél-keleti tájolású tetőtéri szobában.

Egyelőre ennyi lenne. Remélem, hogy novemberben is tudok majd mutatni újdonságokat és nézegetésre érdemes szépségeket. Addig is olvasásra és virágápolásra fel!

Folytatás »

Nalini Singh: Angyalháború (Angyali vadász 6.)

Vannak regények, amelyekről könnyebb írni és vannak, amelyekkel kapcsolatban nehezebben kerekedik ki a véleményem. Ez az olvasmány inkább az utóbbi kategóriába tartozik, pedig alapból az előbbibe kellett volna besorakoznia, de ezt nem sikerült véghez vinnie. Pedig nagyon vártam a regény a megjelenését, de az idő itt is eléggé közbeszólt. Nem tett jót a sorozatnak az a nagyon sok kihagyott év, az utolsó megjelenés óta eltelt idő. Mert ami öt-hat évvel ezelőtt tetszett, az nem biztos, hogy manapság is ugyanazt a hatást váltja ki belőlem - sőt, inkább ellenkezőek a tapasztalataim. Sajnos ezt a trendet ennek a kötetnek sem sikerült megcáfolnia és visszafordítania. No, meg az emlékezetem sem a régi már, a szereplők sem ugrottak be mindig egyből olvasás közben. Pedig örültem neki, hogy végre folytatódott a sorozat, pedig a fülszöveg egészen érdekesnek tűnt...

Értékelés: 6 pontot ér a 10-ből
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Zafír pöttyös
Kiadás éve: 2018.
Terjedelem: 552 oldal
Fordította: Császár László
Borító ár: 3.499,- Ft (kartonált)
A mű eredeti címe: Archangel's Legion
Sorozat: Angyali vadász
Előzmények:
1.) Angyalvér
2.) Angyalcsók
3.) Angyaltánc
4.) Angyalkard
5.) Angyalárny
Folytatások:
7.) Archangel's Shadows
8.) Archangel's Enigma
9.) Archangel's Heart
10.) Archangel's Viper
11.) Archangel's Prophecy
Kategória: urban fantasy, paranormális romantikus

Kiegészítő kötet(ek) a sorozathoz:
Angyali szárnyalás
A sötétség angyalai

A szerző magyarul megjelent egyéb regényei:
Egy világ,két faj - állandó küzdelem:
Vonzódás, Látomás, Borzongás, Feloldozás,
Szabadulás

Raffael érzi, hogy közeleg a változás és már érződik a háború szele - az arkangyalok háborúja pedig elég kegyetlen, sok áldozatot követelő összecsapás. Aztán egyszer csak furcsa dolgok történnek: madarak és angyalok hullanak le az égből, a vámpírokat pedig soha nem látott betegség tizedeli. New York arkangyalának és hitvesének meg kell állítani a betegség terjedését, meg kell találnia a támadások forrását és fenn kell tartania a Torony töretlen erejének, megtámadhatatlanságának látszatát. A külső támadások csak egy dolog, azzal szembe lehet szállni, de a városban feléledt egy másik erő is, ami megfoghatatlan, kiszámíthatatlan és Raffael a célpontja.

Az első és legnagyobb probléma, hogy a korábbi történésekkel - és néhány szereplővel -  kapcsolatban voltak kisebb-nagyobb kihagyásaim, lyukak az emlékezetemben. A szerző ugyan csepegtetett visszautaló infókat, de ez valahogy kevésnek bizonyult a számomra. Újraolvasni az eddigi részeket pedig nagyon nincs időm.
Ezzel szemben a regény tele volt ismétlésekkel, mert az angyalszárnyak színét minden fejezetben meg kellett említeni és Elena gyerekkorának meghatározó emléke is legalább tucatnyi alkalommal felbukkant a lapokon. Szóval olyan felemás volt a dolog.

A fülszöveg érdekessége is hamar megkopott, amikor az egyik esemény a másik után következett be, viszont annyira nem pörgette fel az eseményeket. Úgy tűnt, hogy minden más fontosabb, mint az angyalok lezuhanása és a vámpírok megbetegedése - a nyomozás teljesen laposra sikeredett és nem is igazán vezetett eredményre. 

Gondoltam, hogy akkor majd Raffael és Elena kapcsolata felrázza a kötetet, de sajnos nem ez történt. Ez a páros nem tartogat már túl sok lehetőséget, mert teljesen egymáshoz idomultak és nincs köztük igazi súrlódás, ami szikrát, ami igazi feszültséget okozna. Helyette viszont vannak ágy- és kádjelenetek, amelyek túlzottan ismerősek és nem olyan forrók, amilyennek lenniük kellene, hogy fenntartsák az érdeklődést. Az ágyon kívüli kapcsolatukban azért van némi fejlődés, mert úgy néz ki, hogy kettejük együttműködése kell a továbblépéshez - álmok és erőátadás - és addig jó, amíg Raffael kicsit emberibb marad Elena miatt.

Egyedül Raffael fejlődése hordozott magában némi titokzatosságot, de az meg olyan lassan és minden mással szabdalva következett be, hogy nem fokozta túlzottan a feszültséget. Nagy kár érte. 

A lassú és szerteszét ágazó cselekmény, az előkészületek, Elena gyerekkori problémájának boncolgatása - ebből már bőven sok is volt! -, az arkangyalok szövetségének körtánca elvitte a kötet jelentős részét.  Alapvetően az egész cselekmény alig haladt előre valamit, olyan mintha végig csak körben jártunk vagy egy helyben toporogtunk volna. Az arkangyalok háborújára csak a kötet végén került sor és bár az elképesztően érdekesre és látványosra sikeredett, már nem tudta nálam megmenteni a kötetet. Meg ezt a légió dolgot sem igazán értem. Olyan légből kapottnak tűnik az egész, hihetetlennek. Még nem tudom, hogy hová is tegyem azt, ami végül is történt.

Sajnálom, végtelenül sajnálom, de ez a kötet a számomra a sorozat legkevésbé mozgalmas és érdekes része. Vannak a történetben jó ötletek, vannak érdekes jelenetek, titkok és misztikus utalások a múltra, alakul Raffael és az anyja kapcsolata, újabb angyalok lelkébe és múltjába nyílik betekintés, a Tanács tagjai pedig gonoszkodnak és hárítják a támadásokat. Szóval minden benne van, amitől jó lehetne a regény, de annyira sok minden van benne és annyira sok mindennel akar foglalkozni a szerző, hogy attól darabosra és rétestésztához hasonlóvá vált az egész sztori. Ebben a szubjektív véleményben az is benne van, hogy öt év telt el, amióta Jason történetében elmélyültem, amióta utoljára okoztak problémát az arkangyalok. 

Ez nekem most annyira nem jött be, de rajtam kívül sokaknak tetszik, tehát az is könnyen lehet, hogy a hiba az én készülékemben van. Remélem, hogy nem a fordítóváltást éreztem meg ennyire, mert az nagyon gáz lenne - mármint a fordító, a szöveg és a folytatások szempontjából.

A folytatásokban a Légió és persze a Hetek kalandjai kecsegtetnek csak számomra némi renénnyel és szórakozási lehetőséggel. Talán Aodhan, Illium, Méreg és a vámpírvadásza, valamint Naasir története több izgalommal szolgál majd. Remélem.

Folytatás »

Taylor Adams: No exit

Az utóbbi időben egyre és másra szembe jött velem ez a regény és mindenki csak jót tudott róla mondani. Pedig a fülszövege alapján nem tűnt annyira nagy számnak az egész történet. De csak jöttek azok a felmagasztaló értékelések - olyan emberektől is, akiknek tudom, hogy hasonló az ízlése és adok a véleményére -, ezért csak megrendeltem a kötetet. Az olvasás sem váratott sokáig magára és minő meglepetés, az olvasási tempóm sem a szokásos vánszorgás volt, hanem egész sebesen haladtam a sztorival. Ahogy az is megdöbbentett, hogy mindenképpen közzé akarom tenni az olvasás közben szerzett élményeimet  - ami szintén nem olyan egyértelmű mostanában. Szóval az én szempontomból mindenképpen egészen meghatározónak tűnik ez a regény, ha nem is minden tekintetben. De térjünk is rá a lényegre.

Értékelés: 8 pont a 10-ből
Kiadó: Tericum
Kiadás éve: 2018.
Terjedelem: 323 oldal
Fordította: Tamás Dénes
Borító ár (puha): 3.970,- Ft
A mű eredeti címe: No exit
Műfaj: thriller

Darby Thorne nem tervezte, hogy hazatér az ünnepekre, de mégis rászánja magát, mert halálosan beteg anyját műteni fogják és előtte mindenképpen bocsánatot akar kérni tőle.  A meteorológia komoly havazást jelzett előre, de ő december 23-án mégis nekivág az útnak és reméli, hogy még időben átér a Sziklás-hegységen. Az időjárás azonban nem kedvez a terveinek, öreg Hondája egyre nehezebben birkózik meg úton egyre vastagodó hóréteggel, majd amikor az ablaktörlője is felmondja a szolgálatot, lehúzódik egy út menti pihenőbe - az utolsóba a gerincnek azon az oldalán. Mások is úgy gondolták, hogy ez a pihenő lesz a menedékük a havazás elől, a lányon kívül még négyen várják a havazás végét. Érkezése után elig valamivel Darby az egyik furgon hátsó ablakában valami furcsát vesz észre: egy gyermek kezét. Megbizonyosodik róla, hogy a furgonba tényleg egy gyerek van bezárva és megszületik benne az elhatározás, hogy kiszabadítja fogságából a kislányt és innentől kezdve ez határozza meg minden tettét.

Ez egy viszonylag korlátozott helyen játszódó és kevés szereplőt mozgató történet, amely miatt akár egyszerű is lehetne, de pont ez adja a nehézségét. Annak a néhány karakternek és a tetteiknek fenn kell tartania az olvasó érdeklődését, miközben a hó miatt eléggé korlátozott a mozgásuk. Marad tehát a személyiségek viszonylagos összetettsége - mert azért nem mindenki túl bonyolult - és az okok, amelyek az események mögött állnak. No meg a következmények.

Adott egy szintén hazafelé tartó egyetemista srác, Ashley, egy szótlan és mogorva fiú, Lars, egy családi összejövetelre igyekvő idős állatorvos, Ed és az unokatestvére, Sandi. Ebbe a társaságba csöppen bele Darby és persze ott van még a kocsiban raboskodó kislány. Ezzel - nagyobb részben - végeztem is a szereplőgárda felsorolásával. De vajon ki lehet a hunyó, akinek a kocsijában ott van egy kislány bezárva?

A szerző azt a megoldást választotta, hogy a mesélő szerepét a másodéves egyetemista lányra, Darbyra osztja, így mindent az ő szemén keresztül látunk. Éppen ezért, ha Darby rosszul dönt valamiben, mert megcsalta az érzéke, az emberismerete vagy csak kevés információval rendelkezik az adott helyzetről, akkor arra mi is csak akkor döbbenünk rá, amikor ő maga. Persze vannak kiszámítható karakterei és történései a regénynek, de a mozgalmasság és a hihetetlen feszültség miatt ez nem tűnik annyira lényegesnek. 

Az események - annyira - nem rugaszkodnak el a valóságtól, nem csapnak át misztikusba. Bár az események és az akciók többsége egészen életszerű, azért akadnak a cselekményben kissé hihetetlennek tűnő jelenetek. Főleg, ha az a bizonyos lány olyan, mintha Bruce Willis azon adottságaival, kitartásával és elnyűhetetlenségével rendelkezne, amit a színész a Drágán add az életed című filmben és a folytatásaiban mutatott. Darby személyében talán kissé túlteng a hőskomplexus jellemvonás és talán kissé elhamarkodottak is a döntései. Végül az első - szerintem kissé elkapkodott - döntésétől egyenes út vezetett a végkifejlet eseményéig.

Belegondoltam, hogy én mit tennék az ő helyzetében és könnyen elképzelhető, hogy magam sem döntöttem volna másként - bár talán kissé kivártam volna, mert ez az egész sokkal kevesebb kalamajkával is megoldható lett volna. Szerintem. De akkor hol maradna az izgalom és az akció? Valahol  máshol, mert az én verzióm unalmas lenne az tuti. Attól, hogy másként gondoltam a dolgokat, azért elgondolkodtatott a helyzet és nagyon drukkoltam a lánynak, hogy találja meg a kiutat ebből a reménytelen és szorult helyzetből. Ő pedig eléggé sokszor feltalálta magát, ami jót tett az izgalomnak.

Számomra a kislány - Jay - karaktere volt kissé hihetetlen: belevaló kiskölyök, de... beteg, a gyógyszereit sem vette be, amitől alapból sokkot kellene kapnia, az izgalom miatt mindenképp, ő pedig hihetetlen, hogy miket nem tesz. És a sokkhatásnak még a nyoma sem látszik rajta. Ezen kellett volna még finomítani. Vagy legalább Jay különleges és ritka betegségét elhagyni - anélkül is működött volna a dolog.

A történet az induló szituáció egyszerűsége ellenére is eléggé ötletes, csavaros, tele van meglepetésekkel, elképesztő helyzetekkel, elhibázott döntésekkel, rengeteg akcióval és Darby hol kétségbeesett, hol pedig a  kislány és a saját életének mentése érdekében eltökélt gondolataival. És mindez hihetetlenül izgalmas és mozgalmas. Még Darby monológjai is érdekfeszítőek. A feszültség nem csökken le egy pillanatra sem, ezért csak olvastam és olvastam és olvastam Darby kétségbeesett küzdelmét.

Mint egy film, olyan volt az egész és bizony nagyon jó filmet lehetne készíteni ebből a történetből.  Kellően borzongós lenne és a lúdbőr nem csak a hőmérséklet miatt jelenne meg a néző karján. Ugyan nem jelentett túl nagy meglepetést a történet vége, de ennek a regénynek nem is ez a lényege, hanem az, hogy végig képes lekötni az olvasó figyelmét. Nem éppen hosszú a szöveg, alig valamivel több háromszáz oldalnál, de éppen ez benne a jó: minden benne van, amit a kiinduló helyzetből ki lehetett hozni, viszont nem túlírt - egy cseppet sem az.

Jó volt, érdekes volt, mozgalmas volt. Vannak ugyan furcsaságai, amelyek olvasás közben annyira nem tűnnek fel, de utólag az adott jelenet már eléggé homlokráncolósnak tűnik. Az izgalomra vágyóknak, a thrillereket kedvelőknek nagyon ajánlom olvasásra. A szerzőre pedig figyelni fogok, mert aki egy egyszerű helyzetből, néhány szereplőből és a korlátozott mozgástérből képes volt kihozni valami izgalmasat és érdekfeszítőt, az bizony megérdemelten tart igényt tart a figyelmemre.

Folytatás »

Colleen Hoover: Ugly Love - Csúf szerelem

Colleen Hoover mindig tart egy bizonyos színvonalat a regényeivel és mindig ad valami újat a történeteivel. Azt sem bánom egy szemernyit sem, hogy félretette a kamaszokat és inkább a felnőtt korosztályt részesíti előnyben, ha szereplőt választ a legújabb írásához. Nem biztos, hogy a problémák komolyabbak, a megoldások gördülékenyebbek, de legalább nem az első csók elcsattanása a lényeg, hanem némileg több szenvedély - és akarat - bújik meg a lapok között. Néha ilyen fajta könyv is kell az olvasási listára. Meg azért is, mert Colleen Hoover írta - ezáltal pedig számomra kötelező tartozéka a könyvespolcomnak is.

Értékelés: 8 pont a 10-ből
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Rubin pöttyös
Kiadás éve: 2018.
Terjedelem: 326 oldal
Fordította: Barthó Eszter
Borító ár (puha): 3.299,- Ft
A mű eredeti címe: Ugly Love
Műfaj: romantikus, new adult

A szerző egyéb művei:
Hopeless - Reménytelen
Lossing Hope - Reményvesztett
Finding Cinderella - Helló, Hamupipőke!
Slammed - Szívcsapás
Point of Retreat - Visszavonuló
This Girl - Ez a lány
Maybe Someday - Egy nap talán
Confess - Vallomás
It Ends Whit Us - Velünk véget ér
Too Late - Túl késő

A történetét tekintve ez a regény nem egy nagy szám, gyakorlatilag semmi meglepő és jó néhány hasonló témájú olvasmánnyal az ember háta mögött, eléggé kiszámítható. De mégis működik. Nagyon is működik az élmény és ez leginkább a szerzőnek köszönhető, meg az élő, érző és az érzéseiket, a hangulatot tökéletesen átadó szereplőknek, szituációknak.

Mi is történik ebben a romantikus, de mégis szívet facsaróan fájdalmas sztoriban? Adott két egyedülálló fiatal, akik a saját elképzeléseik foglyai: az egyik a karrierjére koncentrál, a másik a múlt fájdalmai elől menekül. Amikor azonban összetalálkoznak, az addigi célok kissé háttérbe szorulnak, a régóta vastagodó jég pedig olvadni kezd. A hirtelen fellobbanó szenvedély mellett az érzelmek másodlagosak - legalábbis egy ideig.

Váltakozó nézőpontú történetről van szó, ahol Tate fejezetei a jelenben, Miles fejezetei pedig - a regény nagyobb részében - a múltban játszódó eseményeket mutatják be. Így egyszerre ismerhettem meg a sérült Milest, a mogorva férfit, valamint a kamaszként még egészséges lelkű és szerelmes fiút.

Tate és Miles kapcsolata mindennek tekinthető, csak éppen kiegyensúlyozottnak nem, mégis működik, amíg betartják a korábban hozott szabályokat. Csakhogy a szabályok azért vannak, hogy megszegjék őket, az érzelmeknek pedig nem lehet sokáig gátat szabni. Főleg, hogy Tate nem is egy olyan nő, aki - egy bizonyos idő eltelte után - háttérbe szorítja a saját igényeit a másik hóbortja miatt. Tetszett, ahogy a csajszi  az első időkben független nőként állt a szenvedélyes kapcsolathoz, majd amikor úgy döntött, hogy túlnőtt rajta a korábban vállalt szerep, meghozta a lehető legnehezebb döntést - mert van az a helyzet, amikor valósággal szembesítés előrébb mozdítja az eseményeket, mint a látszat fenntartása. Kedvelem, hogy Colleen Hoover történeteinek szereplői általában erős és határozott jellemmel rendelkező, a saját igényeiket is szem előtt tartó nők - akaratlanul is példát mutatnak és a tanácsokkal szolgálnak a nehéz helyzetek értelmezéséhez.

Keveréke ez a könyv az élvezetnek, az érzelmeknek és a szenvedélynek. Romantikus pillanatokból kevesebbet tartalmaz, mint szenvedélyes együttlétek leírásából, ezért inkább azoknak ajánlom az olvasását, akik az utóbbit jobban bírják - esetleg kedvelik is - a regényekben. Mivel nekem a tüzes jelenetek leírásával sincsen bajom, ezért alapvetően kedveltem a történetet. A szimplán romantikus történetek kedvelőinek viszont ez a sztori kissé nyersnek és túlfűtöttnek tűnhet. Ami mindkét olvasótábornak szemet szúrhat, az a klisék sora és a meglepetések hiánya - ez van, akinek be fog jönni és van, akinek nem. Részemről élveztem a regényt és az adott pillanatban bennem ébresztett hatását.

Sajnos az olvasmányos stílusa és a zsebkendő után kívánkozó megható jelenetei ellenére sem tudott annyira a szívemhez nőni a történet, mint a szerző korábbi írásai. Mindenképpen színvonalasabbnak gondolom, mint a kategóriában megjelenő kiadványok legnagyobb részét, de ettől függetlenül sem érzem azt a szívet tépő élményt, amit vártam. Éppen maradandónak sem érzem a kapott élményt, mert másfél hónappal az olvasás után - amikor is írom ezt a posztot - már elő kellett vennem a fülszöveget a szereplők nevének felidézése miatt és fel kellett lapoznom a könyvet a történetszál és az érzések emlékezetembe csalogatása miatt. Ennél azért sokkal emlékezetesebbek szoktak lenni a szerző történetei a számomra. De könnyen elképzelhető, hogy bennem van a hiba, mert mostanában más könyvek sem azt az élményt adják, amiben reménykedek.

De amikor olvastam, akkor élveztem az olvasást, kellemesen kikapcsolt és a kiszámíthatósága ellenére is képes volt hatni az érzelmeimre az adott pillanatban. Ajánlom-e olvasásra? A szerző regényeit kedvelőknek mindenképpen. Meg persze a többieknek is, de csak akkor ha megfelelőnek ítélik hozzá a hangulatukat.

Folytatás »

Virág Emília: Tündérfogó (Hétvilág 3.)

Nincs is jobb, mint olyan kortárs történetet olvasni, amelyben megelevenednek a magyar vonatkozású népmesei és mitológiai elemek. Kifejezetten örülök neki, hogy a kelta és mindenféle mitológia mellett hazai szerzőink felfedezték a magyar gyökereket is és sikeresen vegyítik ezeket a mai kor kívánalmainak megfelelő stílussal és cselekménnyel. Elsőként Kleinheincz Csilla vett meg magának Ólomerdő lakóinak történeteivel, valamivel később Gaura Ági szabadította rá az olvasókra - és a vámpírokra - Borbíró Borit. Majd ezt követően robbant be a köztudatba Virág Emília és Hétvilág lakóinak apróbb, illetve valamivel nagyobb problémái és azok egyedi megoldásai.

A Sárkánycsalogató üdítő változatosságot jelentett az olvasmányaim sorában, bár a számomra kissé erőltetett humor némiképp visszavett az élvezetből, de a cselekményét attól még nagyon kedveltem. Mindenért kárpótolt azonban a Boszorkányszelídítő boszorkányosan furfangos és lidérces cselekménye, az események végzetes láncának sora, amely meghatározta Berzence sorsát. És most itt van a harmadik kötet, a trilógia befejezése, amelyben megint csak Naplopó Berzence a fő problémák okozója, de ahogy az lenni szokott cselekedeteinek nem ő az egyedüli elszenvedője.

Értékelés: 10 pontot kap a 10-ből
(mert megérdemli)
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2018.
Terjedelem: 318 oldal
Borító ár: 3.699,- Ft
Sorozat: Hétvilág
Előzmény:
1.) Sárkánycsalogató
2.) Boszorkányszelídítő
Kategória: urban fantasy, népmese feldolgozás

Ha valaki az előző kötetből hiányolta a bevezető rész szereplőit - Hollust, Emesét, Egont és persze Bélát -, akkor most teljesül a kívánsága, mert Berzence, Belizár, Adri és Guszti mellett ők is aktív részesei - és persze elszenvedői - az eseményeknek. Szóval összeérnek a két korábbi kötet eseményszálai és következményei, valamint találkoznak az eddig külön utakat járt szereplők. És micsoda buli lett mindezekből...

Innentől kezdve a mondandóm további része erősen spoileres azoknak, akik még nem merültek el a Hétvilágon játszódó eddigi kalandokban!

A probléma forrása természetesen Naplopó Berzence, aki a korábbi aktív tevékenysége következtében elvesztette a varázserejét, azonban gazdagabb lett egy lidérccel. Ez pedig nagy gond. Egyrészt Berzence nehezen viseli a mágiamentes állapotot, másrészt pedig a lidérc időnként ki akar belőle törni, no meg Belizár is időről időre magával viszi a pokolba, ahol tanítás címén kínozzák az ifjú lidércgazdát, ezért a fiú a fejébe veszi, hogy a jelenlegi helyzet ellen mindenképpen tesz valamit. Csakhogy a lidércek olyan lények, akiket nem ugráltathat akárki, valaki olyat kell találnia, aki hatalmasabb náluk, ehhez pedig minimum egy tündér kell. Így esik meg az, hogy a legendák és a mítoszok apró morzsáit felszedegetve Berzence előbb rátalál, majd felébreszti Aport, a Soroksári-Dunába átkozott tündért.

És nekem ez annyira tetszett, hogy már az első harminc oldalon is kockásra röhögtem a hasam, mert amit olvastam, az annyira emberi és egyértelmű volt, mégsem jutott volna az eszembe, hogy azt tegyem, amit a szereplők tettek. Mert hogyan is érjük el, hogy a Duna vize elérje az elátkozott szikla tetejét? Ugyan már, hát mire való a pille palack? Egyszerű, mint a pofon, mégis hatalmasakat kacarásztam a megoldásokon és a történéseken. Legfőképpen azon, ahogy Berzence is pofára esett, mert nem is értettem, miért gondolta, hogy egyszerűen palira vesz, kihasznál egy tündért. Másodszor pedig azon kuncogtam nagyon, hogy a fiú tette kapásból keresztbe tett Hollusnak, aki köztudomású, hogy nem viseli jól, ha nem a szándéka szerint alakulnak a dolgai. Ez a mindenki megátkozott mindenkit szituáció aztán rendesen betette a kaput már a legelején. Aztán jött a mumus dolog és én már fetrengtem a röhögéstől, mert akkora húzás volt a tömörítés ötlete és folyamata, hogy nem is tehettem mást. És akkor még nem is említettem a lidérccsirke legújabb feladatait, pedig azok is emlékezetesek.

Magáról a történetről nem akarok sokkal többet beszélni, mert erről nem mesélni kell, hanem olvasni azt - persze szigorúan csak az előzmények ismeretében, különben nem üt akkorát. Az biztos, hogy minden humora ellenére sem annyira könnyed olvasmány, mint a bevezető rész, de ettől még nem kevésbé szórakoztató. 

Látszik, hogy a szerző stílusa is fejlődött a három kötet írása közben, a könnyed - és számomra továbbra is erőltetett humor - helyett egyre inkább mélységgel, mögöttes mondanivalóval és újabb lényekkel, kapcsolatokkal, problémákkal töltötte meg az oldalakat. Továbbra is imádom a magyar helyszíneket, a mondavilág kapcsolódó elemeit, lényeit, a népi gyökereinkhez vezető utalásokat. Emília pedig egyre otthonosabban mozog a magyar mitológia ismert és ismeretlen közegeiben, a cselekményszövés és a szórakoztatás útvesztőjében.

Minek nevezzelek? Urban fantasynak, fejlődésregénynek, könnyed kalandnak, népmese feldolgozásnak? Teljesen mindegy, mert a világok között létezik átjárhatóság; a saját határaink mindig tágíthatók; bárkivel lépünk kapcsolatba, a személyiségünk ott hagyja rajta a nyomát; a Duna vize pedig még oda is elér, ahol nem is számítasz rá - és ezzel máris többet mondtam, mint amit kellett volna.

Melyik a szívemnek leginkább kedves a három kötet közül? Nehéz választani a második és a harmadik között, de talán ez, az utolsó, ahol mindenki együtt van és még a szokásosnál is nagyobb a katyvasz, problémásabb és furfangosabb az ellenfél, illetve nagyobb összedolgozást igényel a megoldás.

Nekem tetszett ez a trilógia, még azok a részei is, amelyek másnak kevésbé - sőt, azok talán még jobban is, mint a nagyobb tetszést elérők. Valószínűleg én mást láttam a történetekben, más érintett meg az eseményekben és a stílusban, mint a nagy tömeget. Nincs ezzel gond, mert élveztem, amit olvastam, kifejezetten jól szórakoztam, kikapcsolt, helyenként elvarázsolt. Ha Hétvilágnak búcsút is kell intenem ezzel a kötettel - persze ismételni mindig lehet -, nagyon remélem, hogy Virág Emília fog még hasonló témájú története(ke)t alkotni. Ha így tesz, biztosan olvasni fogom az írását.

Folytatás »

Virágzó rengeteg: Egy különleges szépség

Az eredeti virág, ami másnapra már leesett
- 2017. december 26.

Tavaly névnapomra - ami alapvetően karácsonykor van - kaptam az anyukámtól egy orchideát. Mindenben különbözött azoktól, amelyeket addig vettem és igyekeztem életben tartani. Ez a növényke nem a klasszikusnak számító lepkeorchidea - vagyis Phalaenopsis - volt, hanem valami más: gumói voltak és sáshoz hasonló levelei. Az is biztos volt már az elején, hogy a virágzási ideje nem olyan hosszú, mint a lepkeorchideáé, mert az anyukám által előrelátóan november végén vásárolt növényen már csak a lélek tartotta az utolsó virágot, amikor az átadásra került. A virág egyébként másnap le is esett, de már nőtt egy újabb virágszár, amelyen végül a két bimbó január utolsó napjaiban nyitotta ki a szirmait.

Mivel a cserépben nem volt semmi címke, semmi útmutató, ezért vad keresésbe kezdtem, hogy kiderítsem, mi is került a kezeim közé. Hosszas és többször is zsákutcába torkolló keresgélés után végre sikerült beazonosítanom a szerzeményt. A hibrid becses neve: Beallara Peggy Ruth Carpenther "Morning Joy". Nem csak a neve gyönyörű és különleges, de ő maga is. Mi sem bizonyítja ezt annál jobban, mint ami ennek a posztnak végül is az oka lett.

A növekvő virágszár - 2017. december 31.

Mint kiderült az orchidea egy Cambria - ami egy gyűjtőnév -, vagyis egy olyan hidrid, amelyet több botanikai fajból kereszteztek - jelen esetben négyből, amelyek a Brassia, Cochlioda, Miltonia és Odontoglossum. Bárhogy is legyen, a végeredmény káprázatos lett.

Mit lehet tudni erről a hibridről?

• Az orchidea gumóját bulbának vagy pszeudobulbának hívják, amely tápanyag és vízraktár is egyben.
• Minden bulba csak egyszer hoz virágszárat és a virágok elhervadása után a szár vissza is vágható, mert nem fog még egyszer virághajtást hozni.
• Az utoljára virágzott bulba új hajtás(oka)t hoz, amelyek a kellő mértékű fejlettséget elérve már képesek virágszárat nevelni.
• A régi bulbákat nem szabad sem visszavágni, sem eltávolítani a cserépből, mert azzal ártunk a növénynek.
• Külön odafigyeléssel ezek a régi bulbák is hozhatnak új hajtásokat, de ez már inkább a türelemjáték kategóriába tartozik.
• Mivel ez a fajta is epifita növény, ezért ültetőközegként aprókérges mix javasolt. Vékonyabb gyökérhez apróbb összetételű közeg kell. Nem baj, ha több benne a sphagnum moha, mint a lepkeorchidea közegében.
• Az ültetőközege legyen mindig nedves, de - a többi orchideához hasonlóan - soha ne álljon vízben a növény gyökere.
• Ha nem kap elég vizet a növény vagy nem elég párás a környezete, akkor a bulbái ráncosodni kezdenek.
• Párásítás ajánlott: érdemes a növényt spriccelni vagy alá agyaggolyókkal, kaviccsal feltöltött edényt tenni és az alátétbe vizet önteni úgy, hogy a növény gyökere ne álljon vízben. (Ez utóbbit én úgy oldom meg, hogy egy nagyobb alátétbe belehelyezek egy lefelé fordítok egy kisebbet. A kisebbre állítom a virágot, a nagyobb alátét többi részét pedig feltöltöm kaviccsal vagy agyaggolyókkal és ezt locsolom.)
• Alacsony páratartalom esetén az új hajtások ráncosak lesznek, amelyek később már nem múlnak el.

Kinyílt a két virág - 2018. január 29.

Tudtam, hogy a lakásunkban valószínűleg kevés lesz a fény ennek a növénynek, mert nagyobb a fényigénye, mint a lepkeorchideák, ezért már másnap bevittem az irodámba, ahol kedvezőbbnek véltem a körülményeket. Valahogy úgy is lett.

Kronológiai sorrendben a következők történtek:

• 2018. január 29-én kinyílt az a két bimbó, amely a decemberben már növekedésnek indult virágszáron fejlődött ki.
• 2018. február végén, alig egy hónapnyi virágzást követően a két virág elszáradt.
• 2018. március végén az egyik bulba - amelyik karácsonykor virított - két új hajtást hozott, amely szépen növekedésnek is indult.
• 2018. áprilisban a másik bulba - amelyik februárban virágzott - is hozott egy újabb hajtást.
• 2018. július végén vettem észre, hogy a növény virágszárakat növeszt: először csak hármat sikerült felfedeznem, majd egy-másfél héttel később előbukkant a negyedik is. Volt öröm meg sikongatás.
• 2018. szeptember elején a harmadik bulbán is megjelent egy virágszár.
• Közel két hónapnyi virágszár és bimbónevelgetést követően 2018. szeptember 20-án kibontotta szirmait az első virág, amelyet még számos követett.
• 2018. szeptember 29-ére nyolc virág pompázott a szárakon és még legalább ugyanennyi bimbó vár további növekedésre és virágba borulásra.

Befejeztem a szövegelést, innentől kezdve beszéljenek helyettem a képek:

A két virág közelebbről - 2018. január 29.

Növekszik a két új hajtás - 2018. március 22.

A harmadik hajtás is igyekszik - 2018. május 31.

A virágszárak felfedezése - 2018. július 23.

Növekednek a szárak és a bimbók - 2018. augusztus 30.

Az első virág - 2018. szeptember 20.

Az első virág - 2018. szeptember 20.

Öt virág - 2018. szeptember 24.

Pompázatos virágözön: az eddig kinyílt virágok külön-külön...

... és egyben:

Nyolc virág és még ugyanennyi bimbó - 2018. szeptember 29.

Nagyon büszke vagyok erre a növényre és a csodálatos virágzatára. Főleg, mert a szobai körülmények között elvileg legkönnyebben tartható lepkeorchideáim nem akarnak ilyen, de még hasonló virágözönnel sem megajándékozni.
Mit szóltok hozzá? Ugye, hogy nagyon gyönyörű?
Van még más virágzó orchideám is, majd azokkal is eldicsekszem egy másik posztban. (Ha még nem mentem az agyatokra a legújabb szenvedélyemmel.)

Folytatás »