Könyvek erdeje

Ha eltévedtél a könyvek rengetegében, akkor segítek benne eligazodni.

2015. november 30., hétfő

Várólista - 2015. november

A nagy karácsonyi roham előtti hónap, a kiadók pedig erre az időszakra időzítik a legtöbb megjelenést, és a legjobb, legbecsesebb regényeiket küldik a nyomdába, hogy még időben elfoglalják méltó helyüket a könyvesboltok polcain, majd később a karácsonyfák alatt. Ez a dömping látszik az általam választott könyvek mennyiségén is: bőségesen volt miből válogatni és nem is tartottam vissza magam. Úgy voltam vele, hogy ha valaki még nem találta meg az ajándéknak valót, akkor még most sem késő. Nézzük akkor kategóriánként csoportosítva a sok-sok szépséges és szórakoztató történetet.

A fantasy-val kezdem, amely a kedvenc zsánerem, és amely kategórián belül az utóbbi időben szép számmal jelennek meg jobbnál jobb regények.
  • A Fumax Kiadó sorozatok második részeivel készül a karácsonyra, amelyből novemberre Brian McClellan A karmazsin hadjárat című regénye, a Lőpormágus trilógia folytatása érkezett meg. Részemről előrendelve - bár még az első részt sem olvastam.
  • Az Agave Könyvek Lev Grossman A varázslókirály című regényét szánja - többek között - a fa alá, amely A varázslók sorozat következő része. Hmm... érdekel, de kicsit kivárok a beszerzésével és az olvasásával.
  • A Könyvmolyképző Kiadó ontja magából a megjelenéseket, de elég kevés az, amelyet teljes nyugalommal sorolok ebbe a kategóriába. Brent Weeks Fényhozó sorozatának második része  a Vakító kés ide tartozik. Remélem, hogy lesz olyan jó, mint az előző kötet - abban biztos vagyok, hogy terjedelemre nem lesz kevesebb. Szintén kivárok, de a szemem rajta tartom a köteten.
  • A kiadó egy  másik, a fülszöveg és egyes értékelések alapján nekem tetsző sorozatba is belekezdett. Ez a sorozat a Checquy akták, amelynek első része A bástya, a kötet szerzője pedig Daniel O'Malley.
A sci-fi  a másik általam szívesen olvasott kategória, amelyen belül igazi csemegék jelentek meg ebben a hónapban. 
  • Imádom az Agave Könyvek kiadót, mert annak ellenére, hogy későn kapák meg az eredeti kéziratot, mégis kihozták november végére a John Scalzi nagy sikerű Vének háborúja sorozatának befejező kötetét az Árnyékszövetséget. Előrendeltem és már a kezemben is van a kötet, mert számomra kötelező beszerzés volt.
  • Nem valószínű, hogy én beszerzem, de a könyvek darabonként, illetve díszdobozban is olyan gyönyörűek, hogy meg kell említenem őket. A.C. Crispin-Alan Dean Foster Alien-tetralógiájáról beszélek, amely szintén az Agave Könyvek meglepetése volt az év végére. 
  • Jack Campbell Rendíthetetlen című regénye, amely Az elveszett flotta sorozat első része, és a Gabo Kiadó SFF sorozatának részeként jelent meg, sokkal jobban érdekel. Ez egy katonai sci-fi, és már érkeznek az első értékelések is a történetről.
  • Ha nem Szergej Lukjanyanko, akkor Vlagymir Vasziljev újabb regénye biztosítja az Őrség sorozat rajongói számra az újabb olvasnivalót. Az Időőrség egy ismerős világ új oldalát mutatja be, és nagyon örülök, hogy a Metropolis Media ilyen jól kiszámítható ütemezésben adja ki a köteteket. Természetesen kötelezően beszerzendő darab.
  • Ha már Metropolis Media, akkor megemlítenem John Brunner Zanzibár című regényét, amely a tartalma alapján érdekel, de azért kivárok a beszerzésével.
Mostanában rendesen rákattantam a krimire és a thrillerre - főleg azokra, amelyek nem sablonosak, hanem valami egyedi élményt adnak. Úgy látszik, hogy a karácsony a kiadók szerint is a szeretet ünnepe és a gyilkosságoknak ez nem sok teret ad: keveselltem novemberben a kategória megjelenéseit.
  • Vannak történetek, amelyeket ott fedezek fel, ahol egyáltalán nem számítok rá. Így jártam Angela Marsons Elfojtott sikoly című regényével is, amelyet a General Press kiadó jelentetett meg igen figyelemfelkeltő kiadásban. A regény a Kim Stone sorozat első része, és ha a történet is olyan jó, mint a csomagolása, akkor nagyon elégedett leszek.
  • A fülszövege alapján nagyon érdekel Sophie Mckenzie regénye, amely a Bennem megbízhatsz címmel került az Európa Kiadó gondozásában a könyvesboltokba. Kevés Európa krimit olvastam eddig, és a szerző is ismeretlen még a számomra, ezért rajta tartom szemem a regényen.
Bár mostanában kerülöm az ifjúsági kategóriába sorolt történetek olvasását, mert egy kicsit megcsömörlöttem, de attól még van néhány sorozat, amelyen rajta tartom a szemem, és előbb vagy utóbb sorra is fognak majd kerülni ezek a kötetek is.
  • A Főnix Könyvműhely Szilágyi Zoltán Káosszív sorozatának második részét szánja a karácsonyfa alá. Az előzmények ismeretében az Acélsereg szerintem is megérdemli, hogy ünnepi csomagolást kapjon, és örömet okozzon a fiataloknak.
  • Kicsit késett, de végre megérkezett Ernest Cline Armada című regénye, amelyet hazai kiadója, az Agave Könyvek ezúttal inkább a fiataloknak ajánlja olvasásra. Természetesen ez engem nem tántorított el attól, hogy beszerezzem és olvasásra is betervezzem, mert a szerző Ready Player One című regényét is nagyon kedveltem.
  • Az Athenaeum Kiadó jelenteti meg Joe Abercrombie ifjúsági regénysorozatát, a Szilánkos tengert, amelynek második része, A harcos szintén most került a boltokba.
  • Nagyon kedvelem Maggie Stiefvater történeteit. A Hollófiúk sorozatot ugyan lassúnak találtam, de ettől függetlenül még érdekel, a Kék liliom a történetfüzér harmadik része. A regényt természetesen a Könyvmolyképző Kiadó hozta el az olvasóknak.
  • Az év egyik nagy meglepetése volt a számomra, hogy újból élet költözött a Cor Leonis Kiadó szerkesztőségébe, amelynek már az eredményei is láthatók. Régóta várják az olvasók és most végre megérkezett Alaya Dawn Johnson Nyárherceg című regénye, amely egy Brazília tropikus mesevilágában játszódó, posztapokaliptikus, művészettel és technológiával átszőtt történet.
  • A Twister Média kiadó megjelenéseiből eddig még nem olvastam semmit, de Sara Raasch Hó mint hamu című regénye, amely az azonos elnevezésű sorozat kezdő kötete, felkeltette az érdeklődésem. Remélem, hogy másét is, és olvashatom majd az értékeléseiket, mielőtt beszerezném a kötetet.
Van még egy kategória, amelynek kiadványait időnként kézbe veszem, de azért vannak fenntartásaim az ide sorolt regények minőségével kapcsolatban. Igen, az erotikus és romantikus történetekről beszélek. Most mégis találtam néhányat, amelyet említésre méltónak tartok.
  • Tarryn Fisher Szeress, ha hazudok is sorozatának első része nagyon felhúzott, de ettől függetlenül kíváncsi vagyok, hogy a Zűrös vörös című folytatásban ki és mit hazudozik össze a továbbiakban. Lehet, hogy megint nagyon mérges leszek az olvasástól, de akkor is örülök neki, hogy a Könyvmolyképző Kiadó elhozta a folytatást.
  • C.J. Roberts Sötét páros sorozatának története nem éppen szokványos, ráadásul a Könyvmolyképző Kiadó a második és a harmadik részt is megjelentette egyszerre, így a Megigézve a sötétben és az Epilógus is a rajongók kezébe kerülhet.
  • Nancy Madore már az előző kötetében is mesék erotikus átirataival szórakoztatott, most pedig itt a folytatás, az Ismét megigézve. Részemről örülök neki, hogy a Könyvmolyképző Kiadó megjelentette ezt a kiadványt. Kíváncsian várom, hogy ezúttal milyen történeteket tartalmaz az ötletes - és kimondva igazán pikánsan hangzó - borítójú kiadvány belseje.
  • A Cor Leonis Kiadó friss kínálatában is találtam egy engem érdeklő történetet, ez pedig Karen Marie Moning A Felföld ködén túl című regénye, amely a Felföldi krónikák első kötete. Miért olyan érdekes ez a kötet? Mert ez tekinthető a Tündérkrónikák előzménytörténetének, a MacKeltarok múltja elevenedik meg benne. Minőségben nem nyújtja azt, amit a szerző másik sorozata, de végül is mindenkinek kezdenie kell valahol.
  • Az erotikus könyvekkel mindenki bepróbálkozik - hátha siker lesz belőle -, így tett az Európa Kiadó is. Ezúttal Lauren Rowe A Klub című regényével szólítják meg a profiljuktól teljesen eltérő olvasókat, amely a Klub sorozat első része. Kíváncsi leszek a regényre és a fogadtatására is.
Nem szoktam az egyéb kategóriával foglalkozni, de most mégis ide soroltam két kötetet. 
  • Gyönyörű kiadást kapott Jorge Luis Borges Képzelt lények című könyve, amelyet az Európa Kiadó kínálatában fedeztem fel.
  • A fenyőfa alá kívánkozik a Magyarország természeti csodái című album, amely az Alexandra Kiadó kiadványa.
A választék tényleg bőséges, és még a jövő hónapra is maradtak még megjelenések, amelyek mindenképpen érdemesek lesznek a figyelmemre. Mindenképpen jelentkezem majd azokkal is a következő várólista bejegyzésben. 

2015. november 24., kedd

Laurell K. Hamilton: A nevető holttest (Anita Blake, vámpírvadász 2.)

Ahogy az első részről írt véleményemben jeleztem, hogy folytatni fogom a sorozat újraolvasását, és a regények által bennem keltett gondolatokat sem tartom majd magamban. Most pedig elérkezett az idő, amikor valóra váltom a fenyegetésem: következik a második kötet elemzése, amely azért egy kicsit más szálakat mozgatott meg, mint a sorozatkezdő rész.
Mozgalmas történéseken vagyunk túl, hiszen amellett, hogy megismertük azt a világot, amelyben vámpírok teljes jogú állampolgárnak számítanak, illetve amelyben a főszereplő hősnőnk amellett, hogy zombikat idéz meg, még egy vámpírgyilkosság ügyében is nyomoz, és akaratlanul is belekeveredik a város legerősebb vámpírjainak hatalmi harcába. Két vámpírjeggyel és pár heggel gazdagabban, valamint néhány véglegesen halottá nyilvánított vámpírral később St. Louisnak új vámpír vezetője van, akinek halandó szolgája nem más, mint Anita Blake, a vámpírvadász - vagyis, ahogy a vámpírok emlegetik: a Hóhér.

Értékelés: 8/10
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2003.
Terjedelem: 246 oldal
Fordította: Jellinek Gyöngyvér
Borító ár: 1.580,- Ft
A mű eredeti címe: Guilty Pleasures
Sorozat: Anita Blake, vámpírvadász
Előzmény:
1.) Bűnös vágyak
Folytatás:
3.) Kárhozottak cirkusza
4.) Telihold kávézó
5.) Véres csontok
6.) Gyilkos tánc
7.) Égő áldozatok
8.) Sápadt hold
9.) Obszidián pillangó
10.) Leláncolt Nárcisszusz
11.) Égkék bűnök
12.) Lidérces álmok,
13.) Micah
14.) Haláltánc
15.) A Harlequin
16.) Fekete vér
17.) Fogat fogért
18.) Végzetes flört
19.) Ezüstgolyó
20.) Tigrisvadászat
21.) Halálcsók
22.) Ragály
23.) Jason
24.) Dead Ice
Kategória: krimi, paranormális, misztikus, horror,
urban fantasy
Anita alapvetően a zombikeltést űzi foglalkozásként, de természetfeletti szakértőként közreműködik a rendőrség szörnyek utáni nyomozásaiban is. A munkája természete ellenére - vagy inkább éppen azért - a halottkeltőnek elvei vannak, éppen ezért utasítja vissza azt a gazdag megrendelőt, aki életre akar keltetni egy háromszáz évvel korábban elhunyt halottat - a művelethez a holttest kora miatt emberi áldozat bemutatására lenne szükség. Közben a városban is véres gyilkosságok történnek, egész családokat öl meg valami, ami feltételezhetően egy zombi, de azt, hogy a lény miért viselkedik így, még a halottkeltő sem érti. Nincsenek túl sokan, akik egy ilyen erős zombit életre tudnak kelteni, éppen ezért kényszerül Anita arra, hogy beszéljen a város vudu papnőjével, Dominga Salvadorral. A hírhedt bokor segítsége azonban nincs ingyen, és Anita megint csak azon kapja magát, hogy olyan dolgokba keveredik, amelyeket a háta közepére sem kíván, nemhogy a mindennapjai részeként megélni.

Amellett, hogy teljesen másfelé kanyarodik a történet fő cselekménye, mint az előző részben olvasottak, a korábbiakban megkezdett, köteteken átívelő szálakat is továbbviszi a szerző. Bár végül is, ha jobban belegondolok, akkor már a Bűnös vágyakban is felütötte a fejét a vudu, szóval nem is olyan meglepő ez a "fordulat". Meg egyébként is közel áll Anitához a módszer: a választott foglalkozása, illetve a rokoni kapcsolatok által is.

Halottkeltés, vudu és mágia szempontjából kissé töménynek éreztem ezt a részt, de ez mind szükséges volt ahhoz, hogy Anita ráébredjen arra, ő nem olyan egyszerű halottkeltő, mint a többiek - neki hatalma van, méghozzá nem is akármekkora. Vagyis ahhoz, hogy mindez Anita, illetve az olvasók számára is érthető legyen, fejest kellett ugranunk a vudu szertartások leírásába, és át kellett élnünk a mágia működését, valamint azok következményeit. Nos, azt kell mondanom, hogy a szerző nem fogja vissza magát és mindent alaposan kirészletez, amelynek eredményeként sokkal erőszakosabb, kegyetlenebb, vérben és belsőségekben tocsogós részt hozott össze. Mondanám, hogy kis adagokban kapjuk a tettlegességet és az agressziót, de ez nem igaz - ellentétben a holttestekkel, amelyek azonban tényleg darabokban vannak.

Megint sikerült ráébrednem arra, hogy a vudu nem az én világom, mert számomra ez a fajta hókusz-pókusz túlságosan alattomos, ehhez kell egyfajta lelkivilág, ami a számomra nem adatott meg. Olvasni szívesen olvasok róla, de az alapötlet nem tartozik a kedvenceim közé.
"Az embernek elvileg az ismeretlentől kéne félnie, de a tudatlanság is boldogít, ha a tudás ennyire rémisztő."
A lényegen még ez sem változtat, ugyanis a történet ettől függetlenül beszippantott, erről pedig az újabb és újabb problémák, az egyébként sem rózsás helyzet egyre komolyabbá válása, az életveszélyes szituációk egész sorozata garantálja. Van itt minden: kegyetlen és értelmetlen gyilkosságok, sértődöttség, ablakon bemászó zombik, kényszer és szabad akarat, elszabadult indulatok, rengeteg titok, erőszak, illetve különféle devianciák - mindez rendesen egymásba fonódva, mindent és mindenkit átszőve. A befejezés pedig... igazán különleges, és kellőképpen megdöbbentő.

Majdnem elfelejtkeztem az egyik lényeges dologról: Anita és Jean-Claude kapcsolatáról. A Város Ura természetesen szeretné, ha a halandó szolgája - aki korántsem egyezett bele a jelek elhelyezésébe - engedelmeskedne neki, és ezzel is támogatná őt a hatalma megszilárdításában. Anita persze ellenszegül az akaratának, ezzel pedig folytatódik közük a már megkezdett huzavona. Nekem tetszik, hogy Anitának itt még vannak elvei, és egyetértek vele abban, hogy ezt a pasit jobb kerülni, mint a közelébe menni. Nekem továbbra sem szimpatikus a Jean-Claude, illetve a valamit valamiért hozzáállása, amelynek során természetesen mindig ő jár jól. Számító dög, aki képes bármit megtenni a célja elérése érdekében: most éppen jófiút játszik, és amikor Anitának segítségre van szüksége, akkor természetesen a rendelkezésére áll - bár az nagyon tetszett, amikor nem a saját akaratából közelített a kiszemelt hölgy felé. Jean-Claude egyébként az első részben volt a "legvámpírosabb", vagyis olyan, amilyennek egy vámpírnak és a Város Ura címre pályázó jelentkezőnek lennie kell, már ebben a könyvben is elkezdődött az, ami miatt - a számító dög kifejezés mellett - csak a csipkés-zsabós cuccokat viselő szépfiúként tudok rá gondolni.

Persze ezzel a kötettel is úgy jártam, mint a legutóbb olvasottal, vagyis hogy csak nagy vonalakban emlékeztem az eseményekre, de részletek már megint a múlt ködébe vesztek. Pont ezért éppen annyira élveztem a történetet, mint első olvasásra, és pont annyiszor lepődtem meg a fordulatokon, mint tettem azt sok-sok évvel korábban. Elfelejtkeztem például arról, hogy miért is fontos az, hogy Anita, aki halottkeltő, úgy végrendelkezett, hogy a halála esetén hamvasszák el. Ahogyan már arra sem emlékeztem, hogy miként kapták el végül a gyilkos lényt, illetve mi történt azt megelőzően a temetőben, amikor a hősnőnk ráébredt a hatalma lényegére.

Bár sokkal mozgalmasabb ez a rész, mint a sorozatkezdő kötet, mégsem nyerte el a tetszésem annyira, mégsem élveztem annyira, mint a megelőző kalandot - még akkor sem, ha abban sokkal több volt a világbemutatás és kevesebb a lényegi esemény. Azt hiszem, hogy a valamivel alacsonyabb pontozás csak az én ízlésbeli megítélésem következménye, mert a szerző ugyanúgy - ha nem jobban - odatette magát, mint az előző kötet esetében. Már bizsereg a kezem a Kárhozottak cirkusza után, mert emlékeim szerint azt a részt nagyon kedveltem.

Lezárásként egy kedvenc idézet, amely ugyan kicsit morbid, de...
"(...) a hülyeségért nem halálbüntetés jár. Ha így lenne, kurvára lecsökkenne a népesség."


2015. november 21., szombat

Peter V. Brett: A Sivatag Lándzsája (Démon-ciklus 2.)

A Rovásember című kötetben Peter V. Brett megismertette az olvasóit egy olyan világgal, amelynek éjszakáit a Föld magjából felszivárgó és testet öltő démonok, azaz a magúrok uralják – a tőlük való félelem pedig meghatározza az emberek mindennapjait, az egész életüket. Testük épségét és javaikat a Rovásvetők által készített rovásokkal védik meg, a települések közötti áruforgalmat és híreket a Fullajtárok továbbítják, munkájukat a Zsonglőrök segítik, a falu lakóinak egészsége pedig a Gyógyfűvészek szakértelmétől függ. Megtudhattuk miként vált az egyszerű falusi gyerek, Arlen idővel a Rovásemberré; hogyan lett Leesha-ból különleges képességű gyógyító, és miként hat Rojer hegedűjátéka a magúrokra. Hármuk külön szálon futó élete a kötet vége felé találkozott össze, és úgy tűnik, hogy a sorsuk most már véglegesen összefonódott.

Értékelés: 4/10
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Sötét örvény
Kiadás éve: 2015.
Terjedelem: 840 oldal
Borító ár: 3.999,- Ft (puha borítós)
A mű eredeti címe: The Desert Spear
Sorozat: Démon-ciklus
Előzmény:
1.) A Rovásember
1,5.) Brayan aranya
1,6.) A nagy bazár és már történetek
Folytatás:
3.) The Daylight War
4.) The Skull Throne
Műfaj: dark fantasy, heroikus fantasy
Az eléggé terjedelmes felvezető kötet után egy még bővebb és vaskosabb folytatást vehettem a kezembe, amely ezúttal – többek nagy bánatára – csak puha borítós kiadásban jelent meg. A befejezést követően jogosan vártam azt, hogy a korábban megismert három főszereplő további kalandjaival folytatódik a történet, de a szerző nem így oldotta meg a várható események bemutatását. Meglepődve tapasztaltam, hogy helyszínben és időben is eltávolodtam a Rönkösházán történtektől: a kötet kezdete ezúttal Kráziába, a Sivatag Lándzsája nevű településre, illetve Jardir, a korábban megismert kráziai vezér gyerekkorába repített vissza. Amolyan "hallgattassák meg a másik fél is" módon szemtanúja lehettem annak, ahogyan a megbélyegzett fiúból a sivatag törzseit egyesítő és azokat harcba vezető férfi, a Shar'Dama Ka, vagyis a Szabadító válik. Közben pedig lassan kibontakozott előttem a kráziai birodalom társadalmi felépítése és összetett hierarchiai rendszere, amely lehetne teljességgel egyedi is, de alapjaiban kísértetiesen hasonlít egy egyébként is létező nép kultúrájához.

A szerző komoly munkát fektetett a sivatagi nép bemutatásába, az idegen kifejezésektől, egyedi elnevezésektől csak úgy hemzseg a szövegnek ez a része – emiatt egy kicsit nehezebben haladtam az olvasásával, az egymásra hasonlító elnevezések gyakran megtévesztettek. Mégsem kezdtem el riadtan toll és papír után kapkodni, megszállott módon jegyzetelni, mert felfedeztem a kötet végén a közel tíz oldalas kráziai szótárt, amely segített a különböző kifejezésekben való eligazodásban – szükség is volt rá.

A kráziai események egy része a korábbi kötetből már ismerős volt a számomra, újraélhettem azt az időszakot, amikor Arlen eltöltött egy kevéske időt a sivatagi városban. Kifejezetten érdekes volt Jardir szemszögéből látni ugyanazokat a történéseket, a múltja és a kultúrája ismeretében sokkal érthetőbbé váltak a tettei. Míg korábban úgy tűnt, hogy a sivatagi társadalmon belül a vezér az egyetlen érdekes szereplő, most lehetőség nyílt arra, hogy mások is "rivaldafénybe" kerüljenek – az én figyelmemet leginkább Inevera és Abban karaktere, valamint eseményalakító tetteik keltették fel.

A kötet második harmadában visszatértek a korábbi kötetből már megismert szereplők – Arlen, Leesha és Rojer – és folytatódott mindennapjaik, illetve tetteik bemutatása. Közel egy év telt el az előző kötet eseményei óta, mindhárom főszereplő kulcspozíciót tölt be a korábbi Rönkösháza, mai nevén Szabadítóháza életében. A névtelenségből kilépve, az egyedi képességeiket megmutatva lényegesen nagyobb felelősség terheit cipelik a vállukon: Arlen, bár érzi magán a változást és legszívesebben az emberektől távol élné az életét, mégis harci rovásokat és harci technikát tanít a falusiaknak; Leesha új, sokkal hatásosabb rovásokat talál ki; Rojer pedig a hegedűjével képes csodákat végrehajtani.

A kötet utolsó harmadában értelmet nyert a hosszú felvezetés – Jardir életútjának bemutatása –, a történések összeérnek: a sivatagi harcosok és a démonokkal harcoló északiak végül szembe kerülnek egymással. A két nép, az eltérő kultúrák találkozása, az érdekek és nézetek ütköztetése a történet érdekes színfoltját jelentette.

Az elképesztően terjedelmes szöveg ellenére a cselekmény mégis alig haladt valamit előre, az akcióban bővelkedő jelenetek helyett inkább a szereplők lelki és érzelmi világán, a karaktereik fejlődésén, a betöltött pozíciókkal kapcsolatos felelősségvállalás feldolgozásán volt a hangsúly – ennél többet a lényeges információk elkottyantása nélkül nem is lehet ennek a kötetnek az eseményeiről elmondani. A motivációk megértését segíti, hogy több nézőpontból láthattam és követhettem végig a végkifejlet felé vezető utat: Arlen, Leesha, Rojer és Renna mellett megszólalt Jardir, Inevera és Abban is, valamint az elmedémonok "személyében" külön fejezetet kaptak a magúrok is.

A történet – bár elég lassú folyású – alapvetően jól felépített, ugyanakkor továbbra is zavarnak a világ működésével kapcsolatos problémák és ellentmondások: még mindig nem egyértelmű, hogy a démonok hol és miért pont ott bukkannak fel, miért nem jönnek elő a földből más helyeken. Több alkalommal is úgy éreztem, hogy részletes kidolgozás mellett pont az alapokat nem vetette kellő átgondoltsággal papírra a szerző, éppen ezért utólag magyaráz meg néhány törvényszerűséget, ezzel azonban csak belebonyolódik a saját állításaiba és indoklásaiba – emiatt pedig az olvasás időtartama alatt többször bosszankodtam, mint nem. Az előzménykötet bizonyos eseményeivel kapcsolatban tettem egy észrevételt, amely a jelen részben olvasottak szerint nem csak nekem szúrta a szemem, mert a szerző nagyon igyekezett az olvasóval megértetni a szereplő korábbi tettét – ez még rendben is lenne, csak éppen a magyarázat inkább nevetséges lett, mint elfogadható. Sajnos egyéb ellentmondásoktól, zavaró kényelmi megoldásoktól sem mentes a kötet, ez pedig megnehezítette azt, hogy elmerüljek a szerteágazó történetben, amelynek kidolgozása elég részletes, de korántsem tökéletes.

Kifejezetten hosszú, a számos nézőpont miatt pedig elnyújtott és lassú folyású a történet. A sötét és komor háttér, a démonok által uralt világ miatt könnyen rásüthető a dark fantasy kifejezés erre a regényre, illetve az egész regényciklusra, pedig jobban belegondolva ez az elbeszélés a világ megmentésén munkálkodó szereplőket, illetve a tetteiket állítja a középpontba, ez pedig inkább a heroikus fantasy sajátja. Bármilyen címkét és besorolást is kapjon ez a regény vagy sorozat, a lényegen nem változtat: sokkal jobban kedvelném, ha akcióban bővelkedőbb és ellentmondásokban szegényebb lenne a folytatás. Az biztos, hogy a szerzőnek még bőven van mondanivalója, mert a ciklus további kötetei – amelyekből külföldön már a negyedik jelent meg idén és már készül az ötödik – hasonló terjedelműek, ha nem éppen vaskosabbak, mint az eddig magyar nyelven megjelentek.


A könyvről írt véleményem az ekultura.hu oldalon is megjelent.



2015. november 18., szerda

Eric Muldoom: Éjféli erdő

A novellás kötetek nem egyszer okoztak már nekem meglepetéseket - pozitív és negatív értelemben is. Ritka az amikor minden írás tetszik egy válogatásból, ugyanakkor mindig tudok választani egy, vagy éppen több kedvencet, amelyek miatt jó érzéssel tekintek a polcomon sorakozó kötetre - ez csak egy általános tapasztalat. A másik játékom, hogy próbálok az írás keletkezése mögé látni, ami elképesztően tanulságos.
Eric Muldoom stílusa már nem volt ismeretlen előttem, hiszen a Boszorkánylovag című regényét közel egy évvel ezelőtt olvastam, és bár akkor úgy éreztem, hogy bizonyos részei nem igazán nekem szóltak, összességében mégis tetszett, amit a két borító között találtam. Nem véletlen, hogy emlegetem a regényt - amely egyébként az Ammerúnia sorozat első része, a korábbi történet átdolgozott verziója -, hiszen nem kevés áthallás van a két kötet között, de erre majd valamivel később térnék ki bővebben.

Értékelés: 9/10
Kiadó: Delta Vision
Kiadói sorozat: Delta Vision Exkluzív
Kiadás éve: 2013.
Terjedelem: 362 oldal
Borító ár: 2.990 ,- Ft
Műfaj: fantasy, dark fantasy
Akciós vásárlás:
Delta Vision Könyvroham
Delta Vision Webáruház
E-könyvként is kapható.
A szerző egyéb könyve(i):
Boszorkánylovag (Ammerúnia 1.)
A könyv fülszövege a természetfeletti lények egész seregét ígéri, és mindezt ráadásul nagy tömegben - a borzongás ilyen "szereplőgárda" felvonultatása mellett biztosan garantált. A borító remekül illeszkedik ahhoz a hangulathoz, amit olvasás közben éreztem, és ha a fülszöveg nem csábított volna el már korábban, akkor a fedlap képe biztosan megteszi ezt helyette. Ritkán érzek ilyen összhangot a külcsín és a belső tartalom között, ezért pedig egy hatalmas képzeletbeli piros pontot kap tőlem a Delta Vision kiadó, illetve Pozsgay Gyula, a borítófestő. (Ha valaki szeretné háttérképnek, akkor arra is van lehetőség.)

Tizenhárom történetet tartalmaz a kötet, amelyek mindegyike a klasszikus vagy - ha a hangulatát nézem -, akkor a dark fantasy kategóriába sorolható be, mondanivalók, illetve stílus szempontjából pedig három fő téma köré csoportosulnak a kalandok.

Az Éjféli erdő fejezet azt kínálja, amit a neve is sejtet: borzongást és elkeseredett lelkeket, akik mindenre elszántan keresik a megoldást a problémájukra, ami általában valamilyen sérelem megtorlása, a bosszú hajszolása. A kimenetel pedig nem lehet más, mint önjelölt hőseink különös kalandja, találkozása a természetfelettivel, ami soha nem vezetett még jóra. A történetek főszereplőinek már eleve nincs vesztenivalójuk, a cél teljesülése érdekében képesek feláldozni mindent: még az életüket is felajánlják azoknak az erőknek, amelyeket az ember általában messzire elkerül.

Tündérek, vámpírok, csontlovagok és jégboszorkányok: az egyik becsap, a másik incselkedik veled, kelleti magát, a harmadik a hiszékenységet használja ki, a negyedik ősidőktől fogva gonosz - egyikkel sem szívesen kerülnék szembe egy sötét erdőben, egyikük ármányának sem akarnék áldozata lenni. A fejezetbe tartozó hét novella közül a Hollók, illetve a Fagyboszorkány című írást kedveltem a legjobban - az utóbbi talán valamivel jobban tetszett, mint az előbbi. A jégelfek világa könnyedén magával ragadta a figyelmem, és nagy örömömre szolgált, hogy az elfeknek ez a különleges faja - ha csak utalás szintjén is -, de újra felbukkant a Jégmadár című novellában.

A Kalandozók útján is legalább olyan sokatmondó cím, mint az előző fejezeté, és tényleg azt ígéri, amit sugall: vakmerő tettekre vállalkozó egyéneket és hihetetlen kalandok egész sorát. A négy novellát tartalmazó íráscsokor szorosan kapcsolódik a korábban már emlegetett Boszorkánylovag című kötethez, hiszen A legendák könyvében Aldyr, az árnyelf ered első küldetésén egy különlegesen értékes kincs nyomába, a Lidellé tornya című novellában pedig Fekete Kullgan indul titokzatos hagyatéka felkutatására. A korábbi ismeretségünk, illetve a történetek mozgalmassága miatt különösen élveztem Aldyr és Kullgan kalandját, örültem, hogy megismerhettem a múltjuk egy darabját.

A kép INNEN.
A rettegést és rémületet keltő, illetve a véres kalandok sorát felvonultató történetek közül üde színfoltként tűnik ki a botcsinálta varázslótanonc próbálkozásait bemutató írás, a Görbe torony. Ez egy eléggé rövidke, de annál emlékezetesebb szösszenet, amely a terjedelme ellenére is igazi poénbomba - ráadásul pont jókor robban.

Az Elátkozott földek mindössze két - különösen ütős - novellát tartalmaz. A Varjú történetében az elfek nemes házai kerekednek fel, hogy saját törvényeiket megszegve menekítsék ki az elfvadászok fogságába esett társaikat. Mágia és közvetlen párbajok, rosszindulat, hatalom utáni sóvárgás és az igazság érdekében vívott harc, a kötelesség helyezkedik egymással szembe, hogy aztán egyik fél se ússza meg veszteség nélkül. Színes, mozgalmas és érdekes írás - sok, még annál is több, más novellákhoz, történetekhez kapcsolódó rejtett utalással, összefüggéssel. A Démonlovasok című novellában egy merész kalandor és egy harcos lány kalandja elevenedett meg a szemem előtt, akik  - akarva vagy akaratlanul - a Pókisten imádóinak barlangjába vetődtek. Talán ez volt az a történet, amitől leginkább kirázott a hideg - no igen, magam sem kedvelem a pókokat. Mindkét novella olyan, amelynek világa különösen érdekes, és szívesen olvasnék még olyan írásokat, amelyek akár folytatásai a már megjelenteknek, akár csak valamilyen mértékben kapcsolódnak hozzá.  

A novella nem éppen egy egyszerű műfaj, ezt már magam is megtapasztaltam. A Boszorkánylovag cselekményes történetét követően hasonlóan mozgalmas írásokra számítottam és meglepett, hogy a kötetben szereplő történetek nem mindegyike ilyen. A kalandok és a harcok leírása mellett most lényegesen nagyobb hangsúly helyeződött a környezet bemutatására, illetve a szereplők érzelmeinek részletezésére, mindez pedig nagyon jót tett a hangulat és az átélhetőség szempontjából. Külön kiemelném, hogy a szerző nagyon igényesen fogalmaz: a mondatai lassan hömpölyögnek, magukkal ragadnak. A leírások gyönyörűek, szinte élnek, olvasás közben a képzelet üres falára vetítik a szöveg tartalmát, amelynek eredményeként egymás után elevenednek meg a holdfényben fürdő erdők, a perzselő sivatagok vagy éppen a föld alatti barlangok képei, a helyszíneket pedig változatos és érdekes szereplők népesítik be. Kevés olyan íróval találkoztam eddig, aki képes ilyen mértékben festeni a szavaival, ilyen élethű képeket előcsalni a fantáziám mélyéről - nem csak a helyszínek, hanem az összecsapások esetében is.

A kép INNEN.
Nem lehetek elégedetlen akkor sem, ha a történetek mondanivalója és kidolgozottsága szempontjából nézem a kötetet, mert a tizenhárom történet között sok az emlékezetes és a hatásos írás. Ugyanakkor néhány novella esetében kissé kurtának, időnként laposnak éreztem a befejezést, egyszerűen vártam még valamit, amit nem kaptam meg - erre a legjobb példa talán a Vérhold című elbeszélés.

Egy hangulatában nagyon erős, színvonalas és emlékezetes írásokat tartalmazó kötetet olvashattam, amelynek fő ereje a hangulatteremtésben, illetve az általa elért hatásban keresendő. Nekem főleg a gyönyörű leírások által kiváltott borzongás, illetve a természetfeletti lények alattomos cselszövései, halandókból kicsikart felelőtlen ígéretek következményei voltak igazán a kedvemre valók. A novellák között mindenki megtalálhatja azt, ami neki szól - természetesen csak akkor, ha kedveli a komor és baljós hangulatot, a mágiával, csatákkal és különleges lényekkel benépesített történeteket. Fantasy rajongóknak szerintem kötelező olvasmány - főleg, ha valaki kedveli a borzongást.



2015. november 14., szombat

A köd leple alatt, vagyis ismerjük meg közelebbről a Ködszerzetet (#Köd előttem, köd utánam)

,,A világ egy sötét, jégre és hóra épített hely és benne mi vagyunk egymásnak a lámpások. Ahogy ma este a lámpák halvány fényei idevezettek titeket, úgy vezetjük mi is egymást az élet hideg homályában. Sokan magukhoz ölelik a sötétséget, elrejtőznek benne, de nekünk erre semmi szükségünk. Lépjünk előre, és világítsunk egymásnak!
A fény a lételemünk: nélküle gyámoltalanok, gyengék vagyunk, védtelenek, még lépteink is bizonytalanok. De ha akár csak a legkisebb világosságot látjuk magunk előtt, máris jobb: hívogat, vezet, és amint elérjük átölel. Ha pedig hozzáadjuk saját kicsi ragyogásunkat, erősebb lesz." (A. M. Aranth: Cleadur - Dobszó a ködben)

November közepe van, már javában benne járunk az év talán legszebb és legszínesebb évszakában és nagy valószínűséggel már mindenki megtapasztalta azt a jelenséget, amely az autóban ülve veszélyes és zavaró, de egy dombtetőről nézve lélegzetelállító, este hazafelé a sötét utcán viszont hátborzongató. Amikor a levegő ily módon besűrűsödik, bármi megtörténhet… Ezt az írók is nagyon jól tudják, és szívesen alkalmazzák egy-egy jelenet, fejezet vagy akár egy egész könyv megírása során. Mi, a Kis Könyves Bloggerek most a Köd előttem, köd utánam projekt keretében szeretnénk elhozni, és megmutatni nektek néhányat ezek közül. Igyekeztünk feltárni a köd minden árnyalatát, több oldalról megközelíti a témát. A bejegyzéseink nagyon változatosak: lesznek könyv értékelések, kimaradt jelenetek, de még olyan könyvekről is írunk, amelyekről első ránézésre nem is gondolnád, hogy beleillenek ebbe a fátyolos témába. Talán nem fogalmazunk túl ködösen, de ha mégis, reméljük mire vasárnap a közös projektünk véget ér, feloszlik az összes földig érő felhő, és mindenhol kisüt a nap!

Bár általában a saját fejem után megyek, de néha még én is hagyom magam elcsábítani, és olyan utak felé veszem az irányt, amelyen eddig még nem jártam. Jól esik néha a saját határunkat feszegetni - főleg akkor, ha az adott téma lehetőséget ad arra, hogy az egyik kedvenc sorozatomról regéljek. Miről is van szó? Természetesen a Ködszerzetről. Mert mi lehet a legjobb elfoglaltság, ha odakint sűrű a köd? Egy jó fantasy történet, amelyben ráadásul ez a jelenség még fontos szerepet is játszik.

Következzenek tehát a szavaim, amelyeket ugyan nem szükséges elhinni – mert „semmi sem biztos, ami nincs fémbe zárva”-, de azért érdemes. Jó olvasást! Kellemes szórakozást!

Luthadel
Létezik egy világ, ahol folyamatosan hamueső hull az égből, és ahol az éjszakát a köd uralja. Amíg az első jelenségtől mindenki egyaránt szenved, az utóbbival kapcsolatban minden társadalmi osztály másként vélekedik. Amíg földművesek - vagyis a szkák - mindennél jobban félnek a gomolygó fehérségtől, addig a nemesek rendszeres "kirándulásokat" tesznek óvó leple alatt - nem véletlen ez a hozzáállásbeli különbség. Ebben a világban a nemesek nem véletlenül képviselnek egy másik társadalmi réteget, mert ők tényleg mások: allomanták, vagyis képesek egyes fémek elégetésére, és ezáltal többek lesznek. De az allomanták sem egyformák: aki csak egy fémet tud hasznosítani azt mívesnek hívják, aki az összeset, azt ködszerzetnek. Erről a különleges - a köd, a ködlidércek, a ködszerzetek és még megannyi faj - uralta világról szól ez a történet.

Vin, mint ködszerzet
A fémek égetése tehát az allomancia. A különböző fémek különböző tulajdonságokat eredményeznek: egyesek felerősítik az érzékelést, a látást vagy növelik a testi erőt, mások éppen csillapítják vagy zendítik az érzelmeket, elrejtik, esetleg éppen felfedik az allomanciát, vagy egészen egyszerű módon csak taszítják vagy vonzzák a közelben lévő egyéb fémeket. Az allomantikus képességeknek tehát számos változata, illetve azoknak is számtalan felhasználási módja létezik, és a szerző - Brandon Sanderson - ki is aknázza az ötletben rejlő összes lehetőséget. Emlékszem, hogy amikor a regényt olvastam, ködszerzet akartam lenni. Tisztában vagyok vele, hogy ez akár nevetséges is lehetne, de mégsem éreztem annak. Az író annyira érzékletesen mutatta be a gomolygó ködben szabadon repkedő, ködköpenyében szinte a fehérség részévé váló, az allomantikus képességeivel mindenféle mutatványokat, trükköket végrehajtó, és elképesztő helyzeteket átélő szereplők életét, hogy akkor legszívesebben magam is azzá váltam volna, amiről olvastam. Egyszerűen megrészegültem az élménytől.

Már az is elég lenne egy jó történethez, amit eddig felsoroltam, de az író nem elégedett meg annyival, hogy megalkotta az allomantákat, hanem még ennél is tovább ment: bevonta a ferrukímiát és a hemalurgiát - ezzel pedig végérvényesen a szöveg mellé bilincselt, szabadulni sem tudtam volna, de nem is akartam. Az előbbi kifejezés a tulajdonságok fémekben történő elraktározását, majd szükséghelyzetben történő felhasználását jelenti, míg a hemalurgia alkalmazásának következménye leginkább az allomancia "ellenszereként" értelmezhető. Mind a három rendszer ugyanazokat a fémeket használja, de a szabályok és az eredmények teljesen eltérőek, ahogy mindegyiknek megvan a maga előnye és - természetesen - hátránya is.

Allomantikus fémek táblázata
A mágiarendszer nem csak elsőre tűnik összetettnek, hanem sokadjára is, de nem kell megijedni, mert aki veszi a fáradtságot, és próbálja azt megérteni, annak hihetetlen élményben lesz része. A cselekmény és a hangulat nagyon hamar rabul ejteni az olvasót, a magyarázatok folyamatosan érkeznek, a tájékozódást pedig a kötetek végén található - a történet előrehaladásával egyre összetettebbé váló - összesítések, táblázatok és ábrák is segítik.

A szerzőre egyébként is kifejezetten jellemzőek ezek az egyedi mágiarendszerek, ahogy az is, hogy minden regényében más világot épít fel, és rá jellemző sajátosság, hogy nem használja fel többször ugyanazt az ötletét - a fantáziája egy feneketlen kút, amelyből tömegével bukkannak elő a jobbnál is jobb ötletek.

Képzeljük el tehát azt - az előzőekben már említett - mágikus tulajdonságokkal felruházott világot, ahol már ezer éve hullik hamueső az égből, ahol az Uralkodó ezer éve zsarnokoskodik, ahol a szkák már ezer éve rabszolgák, és ugyanennyi ideje nyomorognak. Ezen a világon egy ezredév után felcsillan a remény, mert egy sebhelyes félrabszolga felfedezi magában a ködszerzetek erejét, véghezviszi a lehetetlent, és megszökik az Uralkodó legpokolibb tömlöcéből. Merészsége, pimaszsága és ravaszsága elindít valamit, ami lavinaként fog végigsöpörni a Végső birodalmon, és ami képes kiforgatni sarkaiból a könyv szereplői által ismert világot.

Kelsier, a félrabszolga mesteri szervezéssel és türelemmel próbálja megkísérteni a lehetetlent. Az előbbi a több szálon futó események összefogásához és a végső cél eléréséhez, az utóbbi pedig Vinhez szükséges, akit egy tolvajbanda tagjaként ismerünk meg, és ködszerzetként hagyunk magára a kezdő kötet végén. Közben pedig intrikák, cselszövések, szerelem, csalódás, önfeláldozás, és még rengeteg minden vár a szereplőkre.

A  Ködszerzet sorozat legfontosabb szereplői. (A kép INNEN.)
Az egyedi mágiarendszer mellett rengeteg új lény is felbukkan a történetben. Megismerjük a ködlidérceket, a kandrákat, a kolosszokat, az inkvizítorokat, és még hosszan sorolhatnám a sok különlegességet. A karakterfejlődés valami csodálatos, a cselekmények, illetve azok fejleményei logikusan következnek egymásból, a világ és a mágiarendszer folyamatosan bővül, a játéktér és a szabályok egyre összetettebbé válnak. 

Sanderson nem fukarkodik a szavakkal és a leírásokkal. Történetei - ahogy ez a sztori is - kifejezetten hosszúak, terjedelmesek, de mindezek mellett olvasmányosak is. Nem egyszerű elfogadni világainak működését, de ha az olvasó kitart a történetei elején, összerakja magában a részleteket, és megfejti a mágia működését, akkor onnantól már nincs megállás, mert az események ugyanúgy magukkal ragadják a gyanútlanokat, ahogy a mindenre felkészülteket. A hosszú bemutatások után pedig veszélyesen pörgő cselekményeket, véletlen és tragikus helyzeteket, szívet facsaró jeleneteket, és hatalmas meglepetéseket kap az olvasó. A befektetett idő és energia garantáltan nyereséget, egyedi olvasási élményt eredményez.

Ha valaki pedig úgy gondolta, hogy a trilógia első része jó volt és folytatja a következő kötettel, akkor egy hosszú felvezetést követően ismét olyan események középpontjába kerül, ahol csak kapkodja a fejét, és a történet vége egy még hatalmasabb döbbenetet fog okozni. Nincs ez másként a harmadik rész esetében sem. Az író mesteri cselekményszövésének, illetve hatalmas csavarjainak köszönhetően nem hallottam még olyanról, aki akár csak sejteni is merte volna, hogy hová is fog kilyukadni a történet vége.

Acélinkvizítor (A kép INNEN.)
Az előzőekben leírtak alapján talán úgy tűnik, hogy ez egy szimpla fantasy, amelyben a hős, bár nem akarja, de arra az útra lép, amely számára előre elrendeltetett, és be is teljesíti a küldetését. Mondhatnám, hogy így van, de Sanderson ettől azért sokkal agyafúrtabb író, és képes úgy megcsavarni a szálakat, hogy a végén az olvasó már abban sem biztos, hogy ki az, aki éppen helyesen cselekszik, illetve ki az, akinek tette biztosan ártalmas és káros a társadalomra nézve. Szóval ez a hosszúra nyúlt, de annál élvezetesebb történet nem csak egy érdekes mese, a világ megmentése érdekében vívott csaták sora, hanem egy morális kérdéseket boncolgató, elgondolkodtató, a különböző nézeteket egymással szembe állító eseménysorozat, ahol soha nem tudod, hogy a következő sarkon túl milyen meglepetés vár rád.

A sorozat részei a Delta Vision kiadónak köszönhetően A Végső birodalom, A Megdicsőülés kútja, illetve A Korok hőse alcímek alatt jelentek meg, és a terjedelme miatt mindegyik két-két kötetben látott napvilágot. Szóval, aki belekezd ebbe a történetbe, az készüljön fel hat - nem éppen vékonyka - kötetnyi cselekményre, egyre bővülő mágiarendszerre, és előre nem látható csavarokra, végkimenetelre.

Ha pedig valakinek a közel három és félezer oldal nem lenne elég ebből a világból - ezt teljességgel megértem, mert magam is ezt gondolom -, akkor annak ajánlom a szerző másik trilógiáját, amely ugyanezen az ismerős, de mégis alapjaiban megváltozott világon játszódik - és amelyből magyarul eddig még csak A törvény ötvözete című kötet jelent meg. Azért azt csak úgy mellékesen jegyezném meg, hogy a köd szerepe ebben az esetben már jelentős mértékben lecsökkent, de a történet attól még fantasztikus - és akár önállóan is olvasható.





2015. november 11., szerda

Mentőexpedíció (film)

Csak a furcsa véletlennel, illetve a női mivoltom szeszélyességének kiszámíthatatlanságával tudom magyarázni azt a tényt, hogy a film alapjául szolgáló könyvet mindössze két héttel a magyarországi mozipremier előtt vettem a kezembe és olvastam el. Mert ez bizony nem az előre eltervezés és a tökéletes időzítés műve - még akkor is, ha ez kívülről nézve így tűnik. A könyvet imádtam, és tényleg nem túloztam, amikor azt írtam róla, hogy az első sortól az utolsóig birtokolta a figyelmem, illetve a rajongásom. Nem volt kérdés, hogy a filmet látni akarom, az olvasás után a "ráérünk még érzést" felváltotta a "mikor megyünk már moziba" izgalom. Végül a bemutatót követő második héten érkezett el az az alkalom, amikor egy, szerencsére már nem túlságosan zsúfolt moziteremben kezdetét vette a 3D-ben vetített előadás. Amíg el nem felejtem: a film előtt természetesen krumplit ettünk - más szóba sem jöhetett. :)

Értékelés: 10/9
Magyar cím: Mentőexpedíció
Magyar bemutató: 2015. október 01.
Amerikai cím: The Martian
Amerikai bemutató: 2015. október 02.
Stílus: sci-fi, akció, kaland
Rendező: Ridley Scott
Főszereplők:
Matt Damon (Mark Whatney),
Jessica Chastain (Melissa Lewis),
Kate Mara (Beth Johanssen),
Michel Pena (Rick Martinez),
Sebastian Stan (Chris Beck),
Aksel Hennie (Alex Vogel),
Sean Bean (Mitch Henderson),
Jeff Daniels (Teddy Sanders),
Chiwetel Ejiofor (Venkat Kapoor),
Donald Glover (Rich Purnell),
Kristen Wiig (Annie Montrose),
Mackenzie Davis (Mindy Park).

A film alapjául szolgáló könyv:
Andy Weir: A marsi

Kezdem azzal, amiről már a moziterembe érkezés előtt tudtam és már akkor sem nyerte el kifejezetten a tetszésem: ez pedig a filmcím. A Mentőexpedíció szó nagyon hangzatos, de több okból sem tartom szerencsésnek: először is lelőtte a történet egyik legnagyobb poénját - és ha ez már megtörtént, akkor én sem tartom magam vissza -, vagyis azt, hogy Mark nem marad magára, hanem megkísérlik hazahozni a vörös bolygón ragadt űrhajóst. Más részről a regényben azért inkább Mark túlélésért vívott élet-halál harcáról van többségében szó és nem a mentési munkálatokról. Szóval már ebből is érezni lehetett, hogy Hollywood más hová helyezte a hangsúlyt - ezen nem lepődtem meg, mert ez általában így szokott történni. Bár az is igaz, hogy az eredeti filmcím az maradt, ami a történet alapjául szolgáló regényé is volt, szóval ez csak a - szintén szokásos - magyar hozzáállás.

Bármennyire is idegenkedtem a magyar filmcímtől, azt el kell ismernem, hogy a feldolgozás kifejezetten jól és döntő többségében az alaptörténethez hűen sikerült - kisebb eltérésekkel, de ez még belefért a toleranciasávomba. Igen, annak is van hátránya, ha az ember lánya - akinek egyébként is elég jó a memóriája és észrevesz minden eltérést - alig egy hónappal korábban megszerzett könyvélménnyel ül be a filmadaptációra.

A látvány igazán gyönyörűre és élvezetesre sikerült, a 3D pedig csak emelte a film minőségét, a látottak színvonalát. A marsi táj megkomponálása valami elképesztően káprázatos és a lélegzetelállító panorámát adott a nézőknek, egy percig sem fordult meg a fejemben az, hogy máshol járok, mint a vörös bolygón, és ez már önmagában is nagy fegyvertény. A lak, a zsilipek, az űrhajók, és minden más is megfelelt az elvárásaimnak, úgy éreztem, hogy a készítők odafigyeltek az apróságokra, és ezt a néző mindig értékeli - legalábbis én szoktam.

Valamiért úgy gondoltam, hogy Matt Damon nem az az ember, akit én Mark Whatney-ként elképzelnék, de most már látom, hogy a rendező jól választott, mert az alakítása teljességgel meggyőzött arról, hogy Matt volt a tökéletes személy Mark szerepére. Megkapja tőlem a kalapemelést. A NASA dolgozói között volt is néhány jó figura: a könyvben is eléggé elvont Rich Purnell kifejezetten hitelesre sikerült, és az űrhajósok is pont olyanok voltak, ahogy elképzeltem őket. Az igazán nagy nevek viszont nem kaptak túl sok lehetőséget a kiemelkedő szerepre, így tuti, hogy Sean Bean és Jeff Daniels sem fog Oscart kapni ezért a szerepéért - de legalább Sean Bean életben maradt. Számomra nagyon passzív játéka volt a médiával foglalkozó hölgynek, aki bár kifejezetten dekoratív, de az egy helyben álláson és mogorva vagy kétségbeesett nézésen kívül nem produkált túl sok mindent - nagy valószínűséggel nem feszegette színészi képességei határait ezzel a játékával.


Ahogy a regény, úgy a film sem unalmas, még annak ellenére sem, hogy a jelentős részében azt láttam csak a mozivásznon, hogy egy ember küzd az életéért ,és próbálja ép ésszel túlélni a megpróbáltatásokat. Kedvelem a Whatney féle embereket, akik nem a kesergésbe, hanem a megoldások keresésébe és megvalósításába fektetik az energiájukat. A film eleje teljes egészében megegyezik a regényben olvasottakkal, és csak később alakul át valamelyest a történet. A filmcímmel kapcsolatos megérzésem helyesnek bizonyult, az a pici súlyponti eltolódás jól érzékelhető, hiszen a regényhez képest a mozivásznon lényegesen nagyobb szerepet kapott a NASA és mindaz a technikai, emberi, érzelmi nézőpont, amely a mentőexpedíció megszervezéséhez szükséges. Ezzel valamivel mozgalmasabbá vált a film, a drámai hatás jobban érvényesült, nagyobb réteget tudott magához vonzani az alkotás - a cél tehát teljesült.

Ha már annyit emlegettem az alapregényt, akkor mindenképpen ki kell emelnem a különbségeket, amelyek - ez teljesen egyedi nézőpont - akár kalandosabbá is tehették volna a történetet. A NASA nagyobb szereplését tehát elfogadtam, viszont úgy éreztem, hogy a történet elejének részletessége után a marsi események, Mark igazi szerelési bravúrjaira vonatkozó bemutatások legnagyobb része hanyagolásra került. A Pathfinder felé megtett út sem volt annyira egyszerű, amennyire az látszott, a felszálló egységhez vezető hosszabb túra - amely a könyvbeli verzió szerint három hónapig tartott - pedig igazán komoly előkészületeket és technikai bravúrokat igényelt, de mindez a filmben mégsem került annyira előtérbe - ezt én kifejezetten sajnáltam. A marsi élet nehézségeit ezek nélkül nem lehetett annyira érezni, az írott szövegben sokkal jobban átjött a lényeg.

Hiányoltam a filmből bizonyos jeleneteket, amelyek kimaradtak, pedig a feszültségkeltő hatásuk szerény véleményem szerint nem elhanyagolható. A regényt ismerőknek nem kell elmesélnem, hogy milyen érzés, amikor azt olvasod, hogy a szereplő, akiért annyira izgulsz mit sem tudva halad egy hatalmas homokvihar belseje felé, vagy éppen felborul a marsjáróval és nem tudod, hogy mi lett vele. Ezeket miért kellett kihagyni? Már tudom is, a fúró és a kommunikáció folyamatos fennállása miatt. Szerintem nagy veszteség.
Volt még egy kis gondom a viharokkal és azok mozgásával, mert ugye ez a Mars bolygó, amelyen porviharok vannak. Nem kavicsok repkednek, hanem por áramlik - szépen és lassan terjedve, hömpölyögve. Bár látványelemként biztos jobban mutatott az, amit a mozgóképen láthattam.

Hiányoltam Aquaman-t és a ragasztószalag poénját (bár a cselekményben látszik az univerzális alkalmazás megannyi lehetősége és a nélkülözhetetlenség, de jó lett volna, ha ez szóban is elhangzik), helyette viszont Vasemberes poén kibővítve jelenik meg - ez utóbbiért hatalmas piros pont az alkotóknak. Ahogy ezért is, hogy az írott szövegen túllépve, valamivel továbbvitték a történetet és megmutatták, hogy kivel és mi történik azt követően, hogy újra teljessé vált a csapat. A moziélményhez kellett ez a lezárás, különben erős hiányérzettel hagytam volna el a termet.

Összefoglalva azt kell mondanom, hogy ez egy remek és nagyon jól kidolgozott alapötletre épülő adaptáció, amelynek nagyjából sikerül visszaadnia azt a hangulatot, amit a regény nyújtani képes. Ha csak a filmet nézed meg, akkor sem marad semmi hiányérzeted, ha a könyvet előtte vagy utána elolvasod, akkor csak gazdagabb leszel egy újabb és bővebb élménnyel. Gyönyörű képi világ, jó színészek, nem túl hatásvadász jelenetek, némi izgalom, egy igazán kedvelhető tulajdonságokkal rendelkező főhős és a mondanivaló, hogy minden ember fontos - az ár pedig nem számít. Végig érdekes, a néző figyelmét rabul ejtő film, a kevés szereplő ellenére is mozgalmas esemény, helyenként humoros megközelítéssel. Ha ajánlanék az évre egy filmet, amit meg kellene nézned, akkor az csakis ez lenne. Részemről nagyon élveztem, köszönöm a készítőknek az élményt!


A film előzetese:


2015. november 7., szombat

Elizabeth Haynes: A lélek legsötétje

Vannak regények, amelyekről tudom, hogy a polcomon helye, de ki kell várnom velük azt a hangulatot, amelyben a tartalmuk, a mondanivalójuk leginkább passzol az aktuális lelkiállapotomhoz. Thrillert általában akkor olvasok, ha arra van szükségem, hogy valami felrázzon, kiszakítson az adott helyzetből, kedélyállapotomból, amelybe nem egyszer - a napi gondok mellett - az előzőleg olvasott mű taszított. Most is pontosan ez volt a helyzet. A lélek legsötétje című regényt éppen egy ilyen pillanatra tartogattam, és nem túl meglepő módon, be is váltotta a hozzá fűzött reményeket - úgy hatott rám, mint egy jókora pofon, amire pont akkor volt a legnagyobb szükségem, amikor éppen kaptam.

Értékelés: 10/10
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2012.
Terjedelem: 408 oldal
Fordította: Babits Péter
Borító ár: 2.999,- Ft
A mű eredeti címe: Into the Darkest Corner
Műfaj: thriller
Catherine egy fiatal, életvidám nő, aki élvezi az életet: a barátnőivel sorra járják a londoni bárokat, ahol önfeledten táncolnak, jó néhányszor felöntenek a garatra, és - leginkább - egyéjszakás, futó kalandokra keresnek partnereket. A lány az egyik szórakozóhelyen megismerkedik egy karizmatikus, jóvágású idegennel, akivel végül nem csak egy éjszakát tölt el: a férfi elvarázsolja őt, majd elnyeri a barátnők szimpátiáját is. A felszínt megkapargatva azonban kiderül, hogy Lee nem teljesen az, akinek először mutatta magát, de mire Catherine erre ráébred, már nem tud szabadulni álnokul szőtt és hihetetlenül erős hálójából, segítségre pedig senkitől nem számíthat.
"Nem tudtam, mire számítsak. Csak azt tudtam, hogy olyan valami lesz, ami megváltoztat mindent. Választóvonalhoz érkeztünk, a pillanatnak amolyan előtte-utána hangulata volt, mintha véget ért volna egy korszak, hogy átadja a helyét az újnak."
A szerzőnek ez az első könyve, de meg kell állapítanom, hogy remekül sikerült, és egyáltalán nem véletlen, hogy díjakat is nyert vele. Remekül megkomponált, nagyon megrázó, ugyanakkor végig élvezetes és feszültséggel teli történet, amely tényleg megmutatja az emberi lélek legsötétebb mélységeit. 

Némi kitekintést - egy bírósági tárgyalás átirata, valamint a gyilkos fejében töltött néhány pillanatot - követően váltott fejezetekben ismerhettem meg Catherine mindennapjait: a vidám és önfeledt életet élő, valamint a megtört és kényszeres viselkedésű lány életét. A két idősík között mindössze négy év a különbség, és a kötet elején még a történéseket bemutató a napok is ugyanazok - igaz, később már elcsúsznak egymástól az időpontok, de a várt hatás így sem marad el.
"Közben az értelem hangja próbálta észrevetetni magát az önvád kakofóniája közepette, s azt kiabálta, hogy ez nem normális."
Döbbenet volt Cathy kényszeres viselkedéséről olvasni, a rettegését, a félelmeit és annak következményeit átélni, miközben vele párhuzamosan szembesültem azzal, hogy milyen is volt korábban. Folyamatosan ott motoszkált a fejemben az a kérdés, hogy mi történhetett ezzel a fiatal nővel, ami képes volt ennyire kifordítani saját magából, ami miatt ennyire megváltozott a személyisége és egy rakás roncs lett belőle? Pedig az elmondása szerint ez már nem is a legrosszabb formája, hanem sokat javult az állapota a kezdetek óta. Belegondolni is rossz, hogy honnan indulhatott el?
"Ne feledd, nincs két egyforma ember. Mindenki más irányból közelít más-más cél felé."
Amíg a vidám Catherine egyre inkább belebonyolódik a Lee-vel folytatott kapcsolatába, illetve kéésőbb egyre mélyebbre süllyed a kilátástalanságban, addig a történet másik szálán a kényszeres Cathy megpróbál kimászni abból a mély gödörből, amelybe beletaszították, majd pedig magára hagyták. A két eseménysík szépen halad a maga útján, éles kontrasztot rajzolva fel egymással szemben: érezni azt a pontot, ahol - ha nem is időben, de a lelki tényezők szempontjából - kereszteződnek. A leszálló ágban haladva lassan már fel tudtam mérni, hogy vajon mi várhatott még Catherine-re, ami miatt ennyire meggyötört, kényszeres személyiség lett belőle, a felszálló ág eseményeit olvasva pedig végre éreztem a reményt, hogy talán képes lesz megbirkózni a múltjával, és ha nem is a korábbihoz hasonló, de végül mégis teljes értékű életet élni a továbbiakban. Ezzel éri el a regény azt, hogy minden benne szereplő szörnyűség ellenére mégis képes valamilyen szintű pozitív végkifejletet éreztetni és produkálni.
"Mindig ostobának hittem azokat a nőket, akik kitartanak olyasvalaki mellett, aki bántalmazza őket. Végtére is csak kell lennie egy pillanatnak, amikor rádöbbennek, hogy a kapcsolatuk rossz irányba fordult, és rettegnek a párjuktól – egy pillanatnak, amikor ideje lelépni. Elmenni és vissza se nézni. Mi értelme maradni? Láttam ezeket a nőket a tévében, olvastam róluk a magazinokban, ahogyan arról beszéltek, hogy ez nem ilyen egyszerű, és mindig azt gondoltam, hogy de, ez ilyen egyszerű – lépni kell, és vissza se nézni."
A fenti idézet ékes bizonyítéka, írásos megnyilvánulása a gondolataimnak: magam is úgy gondoltam, hogy ha egy nő tenni akar valamit annak érdekében, hogy megváltozzon a kapcsolaton belüli helyzete, akkor azt - ha tényleg akarja, és nem csak hangot ad a vágyainak, hanem tesz is érte - véghez is tudja vinni. Ez a történet egyszerre cáfolata és ékes bizonyítéka a véleményemnek, mert vannak helyzetek, amelyekből a szabadulás szinte elképzelhetetlen, mert minden párkapcsolat két ember - akár végleteket is megélő - közös színjátéka, ahol az egyik lépése befolyásolja a másikét - a kérdés az, hogy melyikük az elszántabb. Ugyanakkor bizonyíték is, mert az már a kötet legelején nyilvánvaló, hogy sikerült valahogy Lee-t a rács mögé juttatni, bár áldatlan tevékenykedésének lelki hatása maradandónak bizonyult - no igen, a szabadság relatív fogalom.

A váltott idősíkok, a kellő mértékkel és érzékkel adagolt információk, az E/1 nézőpontú elbeszélés miatt a feszültség végig jelen volt a történetben, de időnként olyan magasra szökellt, hogy egy kardiológus biztos szívrohamot kapott volna a szívritmusom görbéje láttán. Egy biztos, nem volt szükségem kávéra és egyéb élvezeti cikkre ahhoz, hogy ébren tartson ez a történet, mert alig tudtam elaludni, majd a legkisebb neszre is felriadtam. Lefekvés előtt pedig - ha nem is tapogattam körbe hatszor - legalább kétszer ellenőriztem az ajtót, hogy tényleg bezártam-e éjszakára. 
"A történteket nem változtathatjuk meg, de azt igen, ami ezután történik velünk."
Sok mindenről beszéltem már eddig is, de még rengeteg gondolat és érzés kavarog még bennem, amelyek túl zűrösek ahhoz, hogy leírjam őket, illetve úgy vélem, hogy ezek már túl személyesek a vélemény nyilvános megfogalmazásához. Biztos vagyok benne, hogy mindenkiben más és más gondolatokat , illetve érzéseket fog ébreszteni ez a regény, amely egyszerre írja le a párkapcsolat és a barátság hullámvölgyeit, ítél magányra minket, dönti romba a bizalomba és a jóba vetett hitünket, valamint építi fel újra mindazt. 

Nagyon élveztem, hogy ezt a regényt olvashattam, mert elképesztő élményt nyújtott: megbotránkoztatott és felrázott. Utoljára a Holtodiglan olvasása közben éreztem hasonló hangulatban magam - és talán nem is véletlen ez a hasonlat, hiszen az a történet is a párkapcsolatról, annak buktatóiról, az egyik fél szabadulni vágyásáról szól. Mivel mind a két kötetet - és még egyet, amit annyira imádtam, a Démoni suttogást - ugyanaz a kiadó kiadó jelentette meg kis hazánkban, így az sem csoda, hogy nagy lelkesedéssel kezdtem keresgélni a hasonló műfajú kiadványai között - meg is találtam a következő olvasnivalót, amelyet ezúttal is megfelelő pillanatra tartogatok, de mindenképpen sorra fog majd kerülni.

De addig is... Aki a párkapcsolatok buktatói témában hiteles leírásokat tartalmazó - a szerző rendőrségi elemzőként dolgozik, így biztosan tudja, hogy miről beszél -, megrázó, de mégis érdekes és letehetetlen történetet akar olvasni, annak nagyon ajánlom ezt a regényt. Elizabeth Haynes sikerrel győzte meg szerény személyem ezzel a regényével, és elérte azt, hogy érdeklődve figyeljem további írásainak magyar nyelvű megjelenését.


2015. november 3., kedd

Laurell K. Hamilton: Bűnös vágyak (Anita Blake, vámpírvadász 1.)

Meglehetősen furcsának érzem a jelen szituációt, vagyis azt, hogy akkor írok egy sorozat kezdő kötetéről, amikor annak már minden magyarul megjelent részét olvastam - na jó, a legutolsót még csak megrendeltem. Mi késztetett akkor mégis erre? Főleg úgy, hogy Anita Blake nevét még az is ismeri, aki egyébként nem olvassa a sorozatot? A "mert csak" elfogadható válasznak tűnik? Ha nem, akkor is ez az igazság. :)

Értékelés: 10/10
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2003.
Terjedelem: 246 oldal
Fordította: Jellinek Gyöngyvér
Borító ár: 1.580,- Ft
A mű eredeti címe: Guilty Pleasures
Sorozat: Anita Blake, vámpírvadász
Folytatás:
  2.) A nevető holttest
  3.) A kárhozottak cirkusza
  4.) Telihold kávézó
  5.) Véres csontok
  6.) Gyilkos tánc
  7.) Égő áldozatok
  8.) Sápadt hold
  9.) Obszidián pillangó
10.) Leláncolt Nárcisszusz
11.) Égkék bűnök
12.) Lidérces álmok,
13.) Micah
14.) Haláltánc
15.) A Harlequin
16.) Fekete vér
17.) Fogat fogért
18.) Végzetes flört
19.) Ezüstgolyó
20.) Tigrisvadászat
21.) Halálcsók
22.) Ragály
23.) Jason
24.) Dead Ice
Kategória: krimi, paranormális, misztikus, horror,
urban fantasy
Egy ideje már fontolgatom magamban az Anita Blake sorozat kezdő köteteinek újraolvasását, mert nagyon kellemes emlékek fűznek ahhoz az időszakhoz, amikor ezek a részek a kezembe kerültek - bár a főnököm és a kollégáim szerint napokig - nagyobb valószínűséggel hetekig - elég nyúzottan néztem ki. Ó, igen, az éjszakába nyúló olvasás nem is eredményezhet mást, de én nagyon élveztem az újabb és újabb kalandokat. Mindenesetre pont ideje volt a történet felelevenítésének, mert másfél év híján egy évtizede volt, hogy először vámpírvadászatra és zombikeltésre indultam St. Louis városában. Az akkor olvasott eseményeknek már csak a lenyomata, az érzések utózöngése maradt meg bennem, miközben a részletek a múlt és a további kalandok homályába vesztek. Egy valamit azonban nyugodt szívvel jelentek ki: ugyanolyan élmény volt olvasni ezt a kötetet, mint az első alkalommal - segített feleleveníteni azt, hogy miért is szerettem bele a szerző által kitalált világba.

Olyan sok blogbejegyzés született már erről a sorozatról - főleg az első részekről -, ezért különösen bajban vagyok, mert nem igazán tudom, mit is írhatnék az olvasottakról, amit korábban nem mondtak még el - akár több verzióban is. No, de azzal biztatom magam, hogy azoknak a véleményeknek az alapja az első élmény, az első rácsodálkozás, miközben én már teljesen más szemmel tekintek kedvenc vámpírvadászomra - hiszen kalandjait olvasva átéltem már vele a hullámhegyeket és a hullámvölgyeket egyaránt.

Azt élveztem a legjobban ebben az első részben, hogy Anita itt még tényleg az a belevaló csaj, akiről érdemes olvasni és akit olyan könnyű megkedvelni, mert igyekszik helytállni az olyan helyzetekben, ahol komoly ellentétek feszülnek egymásnak, és amely keményen bánik a halandókkal és a halhatatlanokkal egyaránt. Már az első pillanattól imádtam ezt a világot, ahol a hétköznapi ember számára is nyilvánvalóvá vált a természetfeletti létezése, ezzel pedig olyan problémák kerültek a felszínre, amelyről a normál halandó eddig, ha nem akart, akkor nem vett tudomást - most viszont már akkor sem dughatja homokba a fejét. Történetünk kezdetén ez a változás még egészen friss élmény, amelynek eredményeként mindenki próbál igazodni a helyzethez, de az erre vonatkozó törvények még egészen képlékenyek, az indulatok pedig - mivel véleménye mindenkinek van - eléggé szélsőséges helyzeteket teremtenek.
"Föltámasztom a halottakat, és örök nyugalomra helyezem a halhatatlanokat. Ez volt a munkám. Ez voltam én. Ha elkezdtem volna kételkedni az indítékaimban, többé nem öltem volna vámpírt. Ilyen egyszerű. Ma nem kezdtem kételkedni az indítékaimban, vagyis még mindig én voltam a vámpírvadász, illetve az, aminek a vámpírok neveznek. Én voltam a Hóhér."
Ebben a történetben hemzsegnek a rendkívül erős karakterek: kezdetnek mindjárt ott van Anita, aki amellett, hogy halottakat kelt, még vámpírokat is öl és bármikor kiáll az igazáért. Aztán ott van Edward, aki leginkább hideg és távolságtartó modorával lopja magát az olvasók szívébe játszi könnyedséggel. Minden mozdulatából süt a profizmus és a kegyetlenség, ez pedig különösen érdekessé és titokzatossá teszi - azért az sem mellékes, hogy halljuk Anita róla alkotott véleményét.

Az alakváltók közül egyelőre még csak a patkányok léptek színre, de ez már megalapozza a világ működését, mert mellékszálként ugyan, de ott van a történetben, hogy az alakváltók a vámpírok hívóállatai. Raphael és Lilian doki is feltűnik a színen - az, hogy rájuk most felfigyeltem, szintén a már megszerzett tudásomnak köszönhető. A vámpírok közül Nikolaos és Jean-Claude viszi a prímet, és ebben a részben az ő fajuk még tényleg olyan, amilyennek lennie kell: számító és kegyetlen dögök, akiket teljesen eltelít az önnön nagyságuk és erejük - uralni akarják a halandókat, miközben egymás között játsszák kisded hatalmi játékaikat. Igazság szerint már itt eldőlt, hogy - sokakkal ellentétben - én bizony nem kedvelem Jean-Claude-ot, mert önzőnek és kicsinyesnek éreztem azt, amit Anitával és úgy általában véve művelt - ez a véleményem pedig a későbbiekben sem változott.
"Mert tudtam, hogy ki és mi vagyok. Én vagyok a Hóhér és nem randizom vámpírokkal. megölöm őket."
Érdekes és cselekményes ez a kötet, mert a világra jellemző lényeges szabályok és a karakterek bemutatása mellett rengeteg minden történik: bűvölés, hatalmi harcok, fajok közötti ellentétek, gyilkosságok, nyomozás, halottkeltés, vámpírvadászat, miközben folyamatosan jelen van az állandó - több helyről is Anita felé irányuló - veszélyeztetettség. A feledékenység áldásos hatásának köszönhetően már fogalmam sem volt róla, hogy ki vagy mi áll a gyilkosságok hátterében, ahogy a többi lényeges cselekményre is már csak halványan emlékeztem, szóval újra hatalmas élményt és mindezek mellett rengeteg meglepetést okozott a történet.

Kétség sem férhet hozzá, hogy folytatom a következő kötettel, aztán az ismétlések sorába egyszer - valószínűleg a kézbe vételt követő rövid időn belül - csak beszúrom majd az új rész olvasását. Fel lehet tehát készülni az Anita Blake sorozathoz köthető posztok gyarapodására.



 
Design by Free WordPress Themes | Bloggerized by Lasantha - Premium Blogger Themes | Laundry Detergent Coupons