Könyvek erdeje

Ha eltévedtél a könyvek rengetegében, akkor segítek benne eligazodni.

2016. augusztus 31., szerda

Várólista - 2016. augusztus




Kisasszony hava, vagyis az augusztus hónap jó néhány meglepetéssel és régóta várt megjelenéssel szolgált az olvasók számára. A nyomdából frissen kikerült kiadványokat nézegetve elég színes a kép: van köztük olyan, amely magyar megjelenés szempontjából különlegesség, igazi csemege, vagy éppen világpremier, és olyan is, amely az éppen aktuális trendeket meglovagolva kínál borzongást. Nézzük tehát a részleteket.


Hosszú idő után a Delta Vision megint új kötetet jelentetett meg a Mesterművek Sience fiction kiadói alsorozaton belül. Orson Scott Card egy elég termékeny és - véleményem szerint - önálló látásmóddal rendelkező szerző, akinek nagyon szeretem a regényeit. Ezúttal a Fhérgek című írása kerülhet a magyar olvasók kezébe, amelynek magyar borítója valami fantasztikusra és elképesztően mutatósra sikerült. Ha valaki úgy gondolja, hogy esetleg ezt szeretné háttérképnek a gépére, akkor ennek nincs semmi akadálya. Mindenképpen kell majd, csak továbbra is arra várok, hogy a kiadó lépjen valamit a törzsvásárlói programjával kapcsolatban.
A Fumax Kiadó jól választott a Széthullott birodalom sorozat köteteinek megjelentetésével - a külföldi és hazai sikernek mindössze egyetlen titka van: jó a történet, jó a stílus. Bár a trilógia lezárult, vannak még elmondásra érdemes történetek, amelyeket Mark Lawrence nem is tartott magában, az Úti testvérek - Történetek a Széthullott birodalomból című kötet a mi szempontunkból azért különleges, mert ezek az írások a világon először most jelentek meg nyomtatásban. Nem kérdés, ez a kötet nekem kell!
Ha már ennyire úttörő üzemmódra kapcsoltunk, akkor meg kell említeni a Gabo Könyvkiadót is, mert elhozta a magyar olvasóknak egy külföldön sikeres sorozat aktuális darabját. Kis hazánkban először jelenik meg a Jonathan Strahan által szerkesztett antológia egyik kötete, jelen esetben Az év legjobb sience fiction és fantasynovellái 2016. Már elő is rendeltem, sőt, az értesítés alapján már mehetek is érte a boltba: bizony, ez a kötet már az enyém, érzem, ahogy a súlya húzza a kezem.

Az Agave Könyvek tartja magát egy korábban tett kijelentéséhez, amely szerint a horror műfajába tartozó regényeket is meg fognak jelentetni. Az utóbbi egy évben már láthattuk is ennek ékes bizonyítékait, ahogy a friss megjelenések között is találunk ebbe a kategóriába tartozó olvasni valót. Blake Crouch neve nem ismeretlen a stílus kedvelői előtt, a Wayward Pines után pedig itt a Sötét anyag, amely legalább annyira horror, mint thriller és sci-fi - vagyis három az egyben. A kötet a világpremierrel azonos időben jelent meg magyar nyelven is, amelyért külön köszönet és kalapemelés illeti a kiadót. Mivel a WP nekem annyira nem jött be, ezért kivárok a vásárlással, de árgus figyelemmel követem a könyvről készült értékeléseket.
Stílusban ugyan teljesen eltérő, de szintén thriller kategóriájába sorolható a Művelt Nép Könyvkiadó által megjelentetett kötet, B. A. Paris Zárt ajtók mögött című regénye. A kiadvány az éppen aktuális trendeket meglovagolva a családon belüli erőszakot és az emberi párkapcsolatok mocskosabb oldalát helyezi a középpontba. Mert ugye közhely, de így van a valóságban is, hogy ami a zárt ajtók mögött történik az ott is marad, a külvilág pedig csak a tökéletességet, a boldog párocskát látja. Az egyik kedvenc könyvem a kategóriájában úttörőnek számító Holtodiglan. Sokan ezt is ahhoz hasonlítják és a tartalma alapján is olyannak tűnik, szóval szeretném majd olvasni valamikor.

2016. augusztus 27., szombat

Robert Galbraith: Gonosz pálya (Cormoran Strike 3.)

Cormoran Strike jött, látott és győzött - legalábbis nálam. A katonai rendőrség eredményes, egy afganisztáni küldetésben megsérült, leginkább egy nagy és morgós mackóhoz hasonlító nyomozója fantasztikusan jól megformált karakter. Személyében egyszerre nyilvánul meg az aprólékosság, a rendszeresség, a kitartás és a zsenialitás, valamint a testileg sérült és pont emiatt érzelmileg is kissé érzékeny emberek minden jellemzője. A nyomozó neve különleges és egyedi, de a bűnügy felderítésére alkalmazott technikája teljességgel hagyományos: megfigyelés és logika - a kis szürke agysejtek folyamatosan dolgoznak. Eredményességét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy megoldott két olyan ügyet is, amelyek egyenként is elég rágós falatnak bizonyultak és meg is akadt a rendőrség torkán - ennek következményeként viszont nincs a londoni rendőrök között túl sok barátja, de még csak támogatója sem.

Értékelés: 10/10
Kiadó: GABO Kiadó
Kiadás éve: 2016.
Terjedelem: 566 oldal
Borító ár: 3.990,- Ft
A mű eredeti címe: Career of Evil
Fordította: Nagy Gergely
Sorozat: Cormoran Strike
Előzmény:
1.) Kakukkszó
2.) A selyemhernyó
Kategória: krimi

A szerző egyéb művei:
Harry Potter sorozat, Átmeneti üresedés
Cormoran előző két nyomozása élvezetes és emlékezetes, hangulatában is eléggé különleges, de bármennyire is szerettem olvasni, mégsem tartottam sem tökéletesnek, sem korszakalkotónak a műveket. Rowling (mert tulajdonképpen ő írja ezeket a krimiket) kétségtelenül jó író, ismételten kellően csavaros és kiválóan felépített történeteket hozott össze, csak - véleményem szerint - elkövetett néhány hibát: kissé túlírta a regényeit, valamint a vége felé stílust váltott és átment titkolózósba. Vártam már, hogy mikor kapok egy olyan Cormoran Strike történetet, amellyel sokkal inkább elégedett leszek, mint a korábbiakban olvasottakkal - jelentem, hogy ennek most érkezett el az ideje.

Robin egy, az ő nevére címzett csomagot kap, amelyet egy motoros futás szállít ki az iroda címére, és amely egy levágott női lábat tartalmaz. Cormoran tudja, hogy a csomag egyfajta figyelmeztetés és ez sokkal inkább neki szól, mint Robinnak, tekintve, hogy a férfi múltjában négy olyan személy is van, akiről feltételezhető ilyen vagy hasonló tett elkövetése. A magánnyomozó tudja, hogy valaki őt akarja lejáratni, az ő életét akarja megkeseríteni, ami hamarosan be is következik, mert amint a rendőrség nyomozni kezd és nyilvánosságot kap az ügy, erősen megcsappan az iroda ügyfeleinek száma, ezáltal pedig elapadnak a bevételi források és jönnek a szokásos gondok. Mindez akkor, amikor a tehetséges társ éppen az esküvőjére készül és egyre nehezebb összeegyeztetnie a munkáját és a vőlegénye elvárásait.

A nyomozás, a hangulat és a stílus most sem különbözik az eddig megszokottól. Ami igazán különlegessé teszi ezt a kötetet az pont az alaptörténet: ezúttal maga Cormoran áll az események középpontjában, közvetlenül miatta történik minden.

Igazán attól volt számomra élvezetes ez a történet, mert a szerző a négy lehetséges gyanúsítottal, valamint azok Cormorannal közös múltjaik részletes megismertetésével képes volt eléggé összezavarni a fejemet és érzékelésemet - finoman szólva: rendesen megtévesztett és félrevezetett. Ehhez még hozzáadódik az, hogy az elkövető szemszögéből is kaptam néhány fejezetet, ezek szintén tartalmaztak olyan részleteket és megállapításokat, amelyek komolyan elgondolkodtattak és tervezésre, logikázásokra, tippelésre sarkaltak.

Ügyesen, nagyon rafinált módon csavargatta a szálakat és az információkat a szerző. Sikerült elérnie azt, hogy bár "csak" négy gyanúsított jöhetett szóba, ugyanakkor mégsem tudtam - még a legvégén sem - eldönteni, hogy ki lehet az közülük, aki képes volt mindezt kitervelni és megvalósítani. Minden új információk birtokában folyamatosan változott a véleményem, és nem egyszer újra képbe került az a személy is, akit egyszer már kizártam, mint lehetséges elkövetőt - ördögi kör volt ez, amit a végén egy apró, oda nem illő részlet oldott meg.

Kellő izgalmat adott számomra a történetnek ez a szála is, de legalább ugyanilyen élvezetes és összetett volt a két főszereplő magánéletének alakulása is. Jó szokásához híven Rowling most sem választotta ketté a magánéletbeli, illetve szakmai kihívásokat és gondokat - éppen ezért éreztem olyan élőnek a szereplőit. A jelenkori problémák megismerése és feszültséggel teli napok átélése mellett fény derül mindkét szereplő múltban átélt nehézségeire és az eddig eltitkolt jellemformáló tettekre, eseményekre is. A kialakult helyzet komolyan próbára teszi Robint és Cormorant is, a felszínre kerültek olyan érzések, amelyeket eddig mindketten elfojtottak: számomra Robin határozottabbnak, míg Cormoran védelmezőbbnek és bizonytalanabbnak tűnt ebben a részben.

Az ügy felderítését nem teszi könnyebbé a londoni rendőrség hozzáállása sem, mert kevés az olyan nyomozó, aki önként és minden ellenérzés nélkül nyújt segítő kezet Cormorannak, vagy akár csak hajlandó elfogadni azt, hogy nem ő maga az elkövető, hanem csak bajba akarják keverni.

Mintha most is éreztem volna azt a kicsit titkolózóst stílust a végén, de ez most nem volt annyira erős és meghatározó, mint a korábbi kötetekben, ezért könnyedén szemet tudtam hunyni fölötte. Vagy éppen az is lehet, hogy a nyomozás és a találgatás eseményei ragadtak az eddigieknél sokkal jobban magukkal - a lényeg, hogy az alkalmazott technika bevált és kiválóan működött az esetemben.

Nagyon tetszett nekem ez a rész, kellően részletesnek, információkkal telinek és csavarosan felépítettnek találtam, amelynek különleges fűszerezést adott a szereplők magánéleti problémája és jellemfejlődése. Talán azért is jött be jobban ez a történet, mint a korábbiak, mert itt és most a már megkedvelt szereplők álltak a középpontban - minden szempontból megvolt a személyes érintettség. Pont ezért még a viszonylagos függővéget is hajlandó vagyok megbocsátani - hamarabb, mint a kötet belső borítójának magenta színét -, és természetesen várom a következő regényt, a következő nyomozást.

2016. augusztus 23., kedd

Laurell K. Hamilton: Jason (Anita Blake, vámpírvadász 23.)

Nem olyan rég tettem meg azt a kijelentést, hogy a nyilvánvaló hibái mellett is kitartok a sorozat és a részek olvasása mellett. Bár továbbra is így vélekedem, de meg kell jegyeznem, hogy soha ennyire közel nem voltam még ahhoz, hogy a sarokba hajítsak egy könyvet. Ilyen érzéseket legutóbb csak Maya Banks és Rachel Van Dyken tudott belőlem előhozni. Hamilton eddig még mindig hozzá tudott tenni valami pluszt az írásaihoz, ami miatt ha nem is esett olyan jól, amit olvastam, de nem undorodtam tőle. Ez az a szint, amit most ezzel a történettel sikerült elérnie: egyszerűen undorral olvastam az írását és alig vártam, hogy az egyébként rövid kötet végére érjek.

Értékelés: 2/10
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2016.
Terjedelem: 176 oldal
Fordította: Török Krisztina
Borító ár: 2.980,- Ft
A mű eredeti címe: Jason
Sorozat: Anita Blake, vámpírvadász
Előzmény:
1.) Bűnös vágyak
2. A nevető holttest
3.) A kárhozottak cirkusza
4.) Telihold kávézó
5.) Véres csontok
6.) Gyilkos tánc
7.) Égő áldozatok
8.) Sápadt hold
9.) Obszidián pillangó
10.) Leláncolt Nárcisszusz
11.) Égkék bűnök
12.) Lidérces álmok,
13.) Micah
14.) Haláltánc
15.) A Harlequin
16.) Fekete vér
17.) Fogat fogért
18.) Végzetes flört
19.) Ezüstgolyó
20.) Tigrisvadászat
21.) Halálcsók
22.) Ragály
Folytatás:
24.) Dead Ice
Kategória: krimi, paranormális, misztikus, horror,
urban fantasy
Történetünk azzal kezdődik, hogy egy reggeli órában Jason betoppan Anitáékhoz, majd jó néhányan - Anita, Jason, Nathaniel, Envy, Domino - körbeülik a napfényben fürdő konyhaasztalt és miközben kortyolgatják a reggeli kávéjukat, teájukat, megbeszélik az éppen aktuális problémáikat. Az egyikben Anita érintett, a másikban Jason, mind a kettőjük esetében a szexhez van köze és persze végül mind a kettőre ugyanaz a személy jelenti a megoldást: J.J., aki nem más, mint Jason balerina táncos barátnője - és minő véletlen a csaj alapból leszbi, de mostanában inkább már biszex beállítottságú. Anita problémája Jade, és az, hogy nem akar vele szexuális kapcsolatot, de végül csak befogadta eddig is a közös ágyba és persze örömökben is részesítette. Jason problémája az, hogy ő durvábban szereti a szexet, mint a nője és szeretné neki megmutatni, hogy ez mit is jelent - ehhez pedig Anitára van szüksége. Szóval a kis csapat összeül és csoportosan megvitatja a felmerült szexuális gondokat, hogy amikor Jason csaja megérkezik, akkor már csak a lényegre összpontosítanak majd. És ez így vala.

Az a nagy igazság, hogy ennek a résznek csak annyi köze van a sorozathoz, hogy Anita és a többiek szerepelnek benne, de egyébként semmi köze nincs a vadászathoz és egy árva vámpír sem bukkan fel benne - szóval ennyit a vámpírvadászatról. Ahogy azt sem értem, hogy miért pont a "Jason" a kötet címe, mert ennyi erővel lehetne akár Nathaniel is, mert ő is ugyanannyit szerepel benne, de még inkább Jade, mert ő pedig még inkább minden tekintetben a középpontban van.

És akkor a cselekmény... Öööö... rossz hírem van: nem igazán volt cselekmény. Vagyis volt, de ezt máshol pornónak hívják, és csak annyi volt a különbség, hogy két csoportos akciójelenet között ment a csoportos lelkizés és analizálgatás. Ennyi. Unalmas, a lelkizés részéről túlzottan ismerős, a másik részről pedig túlzottan is sok újdonsággal szolgált, de ez nem vált a történet előnyére.

Több mindentől is a falat kapartam kínomban olvasás közben. Az egyik, hogy már megint mindenki külsejét részletesen le kellett írni, mert egyébként még véletlenül sem tudnám, hogy a szereplőknek milyen színű haja és szeme van, kinek mi a foglalkozása, mitől olyan izmos vagy vállas, és így tovább. Aztán sikerült újra kirészletezni ugyanazokat a problémákat, amelyeket az elmúlt kötetekben is végigvettünk már nem egyszer, többször is darabokra szedtük, megrágtuk, megemésztettük és még vissza is köptünk, de fene szívósak ám, mert még mindig ugyanolyan mértékű gondot jelentenek, mint első alkalommal. Megfordult a fejemben, hogy akar-e valaki egyáltalán változtatni valamelyik szereplő - vagy a szerző - a helyzeten, de arra következtetésre jutottam, hogy nem, mert akkor nem lehetne még legalább hat köteten keresztül még további bőröket lenyúzni a fennálló dilemmáról.

Semmi sem bosszant jobban, mint amikor a szép és csinos emberek arról nyavalyognak, hogy ők mennyire nem szépek és mennyi tökéletesebb testű ember van egyébként a társaságukban. Az ilyeneknek mindig azt kívánom, hogy a következő életükben legyenek rondák és dagadtak, akkor majd megtanulják értékelni azt, ha csak két kiló feleslegük van és nem húsz vagy esetleg még több. Ezt kívántam - volna - most a szereplőinknek is, de inkább címeztem az "átkomat" a szerzőnek, mert ugye végül is ő adta a szájukba ezeket a mondatokat.

És bekövetkezett az is, amitől a Ragály olvasása közben a legjobban tartottam, és amire már ott is találtam árulkodó jeleket: erősen elkanyarodtunk a BDSM irányába, megspékelve némi gruppennel - ez alapból nem jelentene újdonságot a sorozatban, de amikor egy ágyban két pasi van és három nő, az már nekem is meredek. Pláne az a részletesség, amit ezzel kapcsolatban a képembe tolt a szerző, mert bizony nagyon nem érdekelt, ahogy egyik nő a másiknak azt magyarázza, illetve a harmadikon a gyakorlatban is bemutatja, hogy miként is elégítse ki azt orálisan. Jesszusom... Pedig esküszöm, hogy nem vagyok prűd, de ez már nekem is sok(k) volt. Bevallom, hogy voltak oldalak, amelyeket átlapoztam, mindössze csak átfutottam, hogy túljutottam-e már a kérdéses szakaszon - még így is a szükségesnél több információ jutott el a szememen keresztül az agyamig.

Visszautalva a Ragály értékelésemben tett kijelentésemre, továbbra sem tudom, hogy ez a történet azért jött létre, mert egyébként is meg akarta írni szerző, vagy azért, mert az előző, véresebb és szexben szegényebb részt követően ez volt a rajongók részéről az elvárás. De milyen rajongók részéről? Hiszen magamat is annak tartom, mégis nagyon jól meglettem volna enélkül az olvasmány nélkül. Vagy elképzelhető, hogy Amerikában már ez az alap igény? Mármint a BDSM, az erőszakos szex, a nő nővel? Végül is mit lepődök meg, amikor itthon is hasonló a trend. Bár azokat a kötetetek nem igazán olvasom, és az is tuti, hogy nem szerepel a sorozatcímükben a "vámpírvadász" szó.

Szóval ez durva volt, számomra minden eddiginél durvább, és most el lehet azon gondolkozni, hogy Hamilton szállt-e el ennyire vagy én lettem finnyásabb és rendelkezem kevesebb toleranciával, de a lényegen nem változtat: ez a rész egy nagy nulla. Mindössze egyetlen előnye van ennek a résznek, mégpedig az, hogy rövid - bár olvasás közben nem pont így éreztem. A kötet terjedelme olyan, mint a Micha című részé, és még a nyomdatechnikai megoldása a szöveg szedése is ugyanaz, szóval gyorsan lehet(ne) haladni vele.

Mivel semmi köze a sorozathoz, előremutató vagy a történések szempontjából lényeges cselekmény nincs benne, ezért senki nem veszít semmit azzal, ha kihagyja az olvasását. Magam is ezt tenném, ha visszamehetnék az időben, de most már késő. Nagyon remélem, hogy a következő kötet, a Dead Ice legalább olyan mozgalmas lesz, mint a Ragály, mert ha nem, akkor bizony nagyon dühös leszek.


2016. augusztus 19., péntek

Cassandra Clare: Csontváros (A Végzet Ereklyéi 1.)

Ez a regény nem egy mai darab: az eredeti és a magyar megjelenését tekintve sem. Első alkalommal 2007-ben látott napvilágot nyomtatásban a könyv, amelyet viszonylag hamar, 2009-ben követett a magyar megjelenés. Nem is igazán hiszem, hogy olyat tudnék írni róla, amit más már nem fogalmazott meg előttem, mégis billentyűzetet ragadtam és elkezdetem kopácsolni a regény által bennem ébresztett gondolatokat - még az is lehet, hogy valakinek tudok újdonságot mondani.
Talán az első dolog, amit meg kell jegyeznem, hogy nem volt ismeretlen előttem a történet, mert hét évvel ezelőtt - a megjelenést követően - már olvastam, tehát a mostani élmény már nem az első, amit az Árnyvadászokkal közösen, illetve nekik köszönhetően sikerült átéltem.

Miért ez a hirtelen újraolvasás? Mert végre rászántam magam, hogy elolvasom a folytatás trilógiát - vagyis a sorozat negyedik-hatodik részét -, és amikor a fülszöveget vizsgálgattam, rájöttem, hogy nagy gond van: nem sok mindenre emlékszem az előzményekből. Persze a fontosabb szereplők megvoltak, de hogy most éppen ki és kinek a kicsodája, azzal már nem voltam képben. Nincs ezen mit csodálkozni, mert a tudományos kutatások szerint az ember sejtjei hét évente kicserélődnek, szóval úgy néz ki, hogy ezeket az emlékeimet tartalmazó "kis szürke agysejtjeim" is megújultak, az infók pedig törlődtek. Persze ez így sokkal jobban hangzik, mint az egyszerűen elfelejtettem, de a lényeg  akkor is ugyanaz: nincs meg az az infó, ami kellene.

Értékelés: 9/10
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Vörös pöttyös
Kiadás éve: 2009.
Terjedelem: 472 oldal
Fordította: Kamper Gergely
Borító ár: 2.999,- Ft (puha borítós)
A mű eredeti címe:
The Mortal Instruments Book One - City of Bones
Sorozat: A Végzet Ereklyéi
Előzmény trilógia: Pokoli szerkezetek
Folytatás:
2.) Hamuváros
3.) Üvegváros
4.) Bukott angyalok városa
5.) Elveszett lelkek városa
6.) Mennyei tűz városa
Kategória: YA fantasy, kaland, misztikum

Kapcsolódó tartalmak:
Pokoli szerkezetek (előzmény trilógia)
Bane Krónikák
Árnyvadász Akadémia
A Végzet Ereklyéi: Csontváros (film)
Bevallom, hogy féltem attól, a regény nem fogja ugyanazt az élményt nyújtani, mint hét évvel korábban. Szerintem ez egy teljesen jogos aggodalom, hiszen akkoriban az olvasás dömpingem elején tartottam, azóta viszont már több száz - zseniális, jó, vagy kevésbé élvezhető - regény van már mögöttem, rengeteg élményben volt részem. Nem csak a kedvencekre igaz, hogy fél őket újraolvasni az ember, hanem a kevésbé kedvenc, de attól még meghatározó élményt nyújtó kötetekre is.

Kár volt izgulnom, mert amint belekezdtem a regénybe, sikerült megint teljességgel otthon éreznem magam az Árnyvadászok világában, ugyanúgy magukkal ragadtak a kalandok, mint korábban. Jó érzés az ilyen. Persze túl nagy meglepetést már nem okozott a cselekmény, lassanként az addig hiányzó részletek is visszatértek, a szereplőket pedig ismerősként üdvözöltem. Most sokkal jobban oda tudtam figyelni az apró részletekre, az összefüggésekre - igaz, hogy az elmúlt években az olvasási technikám is jelentős mértékű változáson esett át -, és bár van, amivel továbbra sem vagyok kibékülve, mégis örülök neki, hogy ismét belevágtam a sorozatba.

Ami igazán érdekes és csak most tűnt fel a dolog, az a sorozatcím megváltoztatása. Az első kötet a megjelenése óta öt kiadást élt meg kis hazánkban - csak a puha borítós kiadásokat számolva. Az első megjelenéskor a fedlapon még "A Halál Ereklyéi" felirat szerepelt, később azonban ez már "A Végzet Ereklyéi"-re módosult - gondolom erősen befolyásolta a változtatást a Harry Potter sorozat utolsó kötetének címe. Mindegy is, mert akár a Halál, akár a Végzet Ereklyéiről beszélünk a sorozat része és a történet ugyanaz maradt. Az én polcomon még az első kiadás, azaz az eltérő sorozatcímű kötet lelhető fel, most is ezt olvastam el és ezért ennek a borítója kapta a poszt fő helyét.

Amikor az azonos címet viselő film a mozikba kerül - amelyről egyébként itt írtam -, akkor kijött a nyomdából egy adag filmes borítóval, amelyet megnéztem ugyan, de nem evett utána a fene. Viszont az idei évben érkezett egy újabb kiadás, amelynek viszont tényleg szenzációs a borítója és rendesen odáig vagyok érte, de erős vagyok és nem veszem meg még egyszer a könyvet - bár ilyenkor nagyon örülnék neki, ha mindezt egy védőborítóval is meg lehetne valósítan, de a sorozat kiadójára ez a fajta megoldás nem jellemző.

Az új kiadás borítója, amibe szó
szerint beleszerettem. De erős vagyok...
Szóval ismét képbe kerültem a cselekménnyel, megnyugodtam, hogy még mindig tudom élvezni ezt a történetet, amelyet első olvasásra is nagyon kedveltem. Clary ugyan néha egy kicsit furcsán viselkedik, Simon kissé esetlen, Jace a szokásos önteltségével kezeli a dolgokat, de alapvetően jó és kedvelhető karakterek. Ugyanez vonatkozik Magnusra is, aki majd csak a későbbiekben fog igazán nagyokat alakítani és persze a Lightwood testvérpár tagjai is számtalan meglepetéssel fognak még szolgálni.

A cselekmény eléggé pörög, a mozgalmas kalandok és rohangálások közben pedig lassan körvonalazódik Clary és az olvasók előtt is az árnyvadászokkal, démonokkal, boszorkánymesterekkel és alakváltókkal teli világ. A különböző csoportok egymással szembenállása csak inkább háttér, miközben minden lényeges történés mögött a Végzet kelyhének megszerzése áll. A Csontváros, ez a Néma testvérekkel teli különleges és még az Árnyvadászok számára is titokzatos hely leírása és bemutatása fantasztikusan sikerült. Igaz, hogy mivel azóta már elolvastam a Pokoli szerkezetek trilógiát is, sokkal több információval rendelkezem róla, mint az első olvasás alkalmával.

Akinek kevés a kaland és a kötetben felbukkanó rengeteg lény, azok izgulhatnak a két főszereplő, vagyis Clary és Jace közötti bimbózó kapcsolatának vagy esetleg más szereplők érzelmi életének alakulásáért. Számomra ugyan nem ez volt a lényeg, de adott egyfajta fűszerezést, másodlagos izgalmat a történetnek, és el kell mondanom, hogy nagyon kegyetlenül elbánt a szerző azokkal az olvasókkal, akik rózsaszín és habcsókos befejezésben reménykedtek - első alkalommal engem is nagyon szíven ütött a dolog, másodjára azért már nem okozott meglepetést, de még mindig elképesztő húzásnak tartom.

Szóval jó volt ez, ezért most már az eddiginél is nagyobb lelkesedéssel folytatom az újraolvasást és várom az ismerősen új élmény beteljesedését. 


2016. augusztus 15., hétfő

Laurell K. Hamilton: Ragály (Anita Blake, vámpírvadász 22.)

Továbbra is kitartok Laurell K. Hamilton regényeinek olvasása mellett és minden egyes alkalommal reménykedem abban, hogy megtalálom azt az érzést, amit a sorozat elejének megismerése közben éreztem: a csodálatot és az imádatot. Sajnos bármennyire is szeretném, a kezdeti érzések már nem jönnek vissza a sorozat újabb köteteinek olvasásával, de azért értékelem az egyes részek közötti különbségeket és már annak is örülök, ha van cselekmény és nem fullad orgiába az egész. 
Ezt a kitételt alapul véve ez a kötet igenis cselekményes, véres és eseménydús, határozottan élvezhető, bár azért némileg túlírt, és bőven lehetett volna kihúzni az eléggé terjedelmesre sikerült szövegből - akár egész jeleneteket is, amelyeknek nem sok értelmét láttam az események alakulása szempontjából. Erről majd még lentebb úgy is ejtek néhány szót, mert néhány kérdés azért megfogalmazódott bennem a regény olvasása közben, de addig is nézzük, hogy hol tartunk az események és a kapcsolatok útvesztőjét jelentő történetfolyamban.

Értékelés: 8/10
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2015.
Terjedelem: 611 oldal
Fordította: Török Krisztina
Borító ár: 4.680,- Ft
A mű eredeti címe: Affliction
Sorozat: Anita Blake, vámpírvadász
Előzmény:
1.) Bűnös vágyak
2. A nevető holttest
3.) A kárhozottak cirkusza
4.) Telihold kávézó
5.) Véres csontok
6.) Gyilkos tánc
7.) Égő áldozatok
8.) Sápadt hold
9.) Obszidián pillangó
10.) Leláncolt Nárcisszusz
11.) Égkék bűnök
12.) Lidérces álmok,
13.) Micah
14.) Haláltánc
15.) A Harlequin
16.) Fekete vér
17.) Fogat fogért
18.) Végzetes flört
19.) Ezüstgolyó
20.) Tigrisvadászat
21.) Halálcsók
22.) Ragály
23.) Jason
24.) Dead Ice
Kategória: krimi, paranormális, misztikus, horror,
urban fantasy
Anita már eddig is több hatalmas vámpírt és nekromantát legyőzött, vérpánságának és vámpír jegyeinek eredményeként számtalan vérállatot kötött magához. Triumvirátusai és hívóállatai - vagyis szerelmei és szeretői - révén áramlanak az energiák és az érzelmek Anita és a többi szereplő között. Az érintettek közül egyesek különösen nagy erőre tettek szert és korábban elérhetetlennek tűnő pozícióba kerültek. Mert hát ugye Jean-Claude jelenleg az Amerikai Vámpírtanács feje, afféle vámpírkirály lett, amíg Anita a leghatalmasabb nekromanta, a legtöbb hívóállattal és szeretővel rendelkező halandó szolga és a legnagyobb szörnyvadász, a legsikeresebb rendőrbíró. Ha a szakmai kihívásoknak már sikerült megfelelni és elcsendesíteni a politikai viszályokat, akkor általában beütnek a magánéleti problémák, és nincs ez másként most sem: Micha apját megharapta és megfertőzte egy zombi, a férfi a halálán van. Micha, Anita és Nathaniel, valamint a testőreik repülőre ülnek, hogy elbúcsúzzanak a haldoklótól. Az események azonban közbeszólnak és Anita végül mégsem csak a betegágy mellett üldögélő Micha támasza lesz, hanem helyette felfegyverkezik és a gyilkos vámpírok, furcsán viselkedő zombik nyomába ered, az ügy felderítésében és megoldásában vállal jelentős szerepet.

Nem tudom biztosan, de olyan érzésem van, hogy Hamilton valakinek nagyon meg akar felelni - ez lehet a kiadója vagy éppen a rajongótábora. Közben pedig ott vannak a saját ötletei és az érzései,  a kijelentése, hogy "olyat ír, amit olvasni is szeretne" - ahogy ez oly jól látható is a sorozat első köteteiben. Mi lehetett tehát az, ami miatt letért az első kötetekben még biztosan kirajzolódó ösvényről? Két válasz lehetséges: vagy ő maga változott meg és most már mást akar olvasni, ezért mást ír, vagy pedig valamilyen kényszerítő körülmény hatására cselekszik így. Az előbbi egy részről érthető, mert mindenki változik, ugyanakkor ilyen mértékű pálfordulás már gyanúsnak is minősíthető. Az utóbbi pedig nem konkrétan jelent fejhez szorított fegyvert, hanem elég mindössze a napi létfenntartásra gondolni, hiszen, ha valaki főállású író, akkor azt kell írnia, amire igény van és amiért megkapja az apanázst. Az tuti hogy a pénz mindig hangosabban beszél minden és mindenki másnál. De tényleg arra volt igény, hogy ez a kezdetekben fantasztikusan élvezhető sorozat átmenjen ágytornába és orgiába? Mert nekem tutira nem erre volt igényem. Mégis olvasom a részeket, mert mint fentebb is írtam, reménykedem.

Hogy miért jutott mindez az eszembe? Azért, mert Hamilton ebben a kötetben olyan, mintha küzdene valamivel - leginkább saját magával -, mintha folyamatosan kompromisszumokat kötne önmagával és az elvárásokkal. Egyrészt szeretne egy mozgalmas, cselekményes, nyomozós sztorit adni az olvasóinak, azokat célozva meg, akik már elejétől fogva vele tartanak, mintegy emlékeztetve őket mindarra a felejthetetlen élményre, amit akkor tudott adni a számukra. Másrészt nem felejtkezhet meg a többi olvasójáról, és persze annyira belegabalyodott már magánéleti szálakba és az érzelmek mindent átszövő hálójába, hogy nehezen tudja mellőzni az erre vonatkozó részeket. Még ennél is jobban elkeserít és megrémiszt az, hogy mintha minden egyes vérben tocsogós jelenetért cserébe nyújtania kellett valamit a másik oldalnak is, ezért aztán a pikáns jelenetek terén most újabb - számomra nem igazán tetsző - újításokat és elemeket vezetett be a szerző. A végeredmény pont a leírtak miatt lett eléggé felemás: tetszett is, amit olvastam, meg nem is.

Ha egy sorozat majd kéttucatnyi kötetből áll, akkor elég nehéz újításokat behozni, valami mást nyújtani, mint az eddigiek - legalábbis élvezhető mértékben. Hamiltonnak sem igazán sikerül mindez: annak ellenére, hogy ennek a résznek a cselekménye határozottan élvezhető, rengeteg ismétlést tartalmaz. Kezdetnek mindjárt ott van a szereplők eléggé részletes bemutatása - mintha még soha nem is találkoztunk volna velük. Aztán ott vannak a szokásos helyzetek, vagyis ha Anita nem a megszokott közegében mozog, hanem idegen helyre kerül, akkor mindig akad valaki, aki bele akar kötni: van, akinek az a baja, hogy rendőrbíró létére egy vámpírral jár, van, aki a szeretői számát kifogásolja, mások azt, hogy ezek az ágytársak még alakváltók is - mindez persze odáig fajul, hogy a szakmai hozzáértése is megkérdőjeleződik. A reakció: magyarázkodások és bizonygatások, veszekedések, szócsaták és helyenként tettlegességig fajuló összetűzések. Ezek rendben is volnának, csak mivel már nem először kerülnek szóba az említett témák, ezért szó szerint feleslegesek éreztem azt a sok-sok oldalt, ami erről szólt. 

A másik nagy problémám az a rengeteg így szeretlek-úgy szeretlek érzelemnyilvánítás, aminek a jelenléte a könyvben egy részről érthető, más részről viszont eléggé túlzásokba esett vele a szerző. A legborzasztóbb az volt, hogy annyira megakasztotta a cselekmény fonalát, ami végtelenül sokat rontott az élményen. Folyamatosan azt szajkózzák a szereplők, hogy szorítja őket az idő és cselekedni kell, de persze lelkizésre, fölösleges érzelmi körök futására és vízszintes testgyakorlásra mindig van idő. Ugyan kit érdekel a zombi, meg a rothadó vámpírok, meg a többi természetfeletti katyvasz amikor éppen egy zuhanyszex van kilátásban? Hahó! Engem érdekel! Még annál is jobban, mint azt bárki képzeli.

A kirohanásom ellenére is azt kell mondanom, hogy ez a rész a pikáns jeleneteit tekintve eléggé visszafogott volt, csak éppen azok az összebújások totál feleslegesek voltak és nem is a legjobban időzítettek az események szempontjából. Nincs ezen mit tovább pörögni: üresjáratok és kész. Mégis volt a regény tartalmában, ami még kevésbé tetszett, ez pedig a szintén fölösleges erőszak, amely érzéseim szerint előrevetít valamit, amit nagyon nem kellene és amire semmi szükség nincs.

Ha lehámozom a történetről a felesleges, fentebb megnevezett részeket, akkor viszont egy nagyon mozgalmas, véres és akcióban bővelkedő sztori marad a végére - egy olyan igazi, a régi Anitára emlékeztető cselekmény, amelynek középpontjában a zombi és vámpírvadászat áll. Pozitívum, hogy Edward is megjelenik és besegít Anitának, bár a bérgyilkos sem igazán a régi már - hiába no, ő is öregszik és a törvényesség látszatát magára öltve igyekszik megfelelni a társadalmi elvárásoknak.

Van itt veszteség bőven, a kelleténél több lelki probléma és azok megoldására irányuló cselekmény, és az érzés, hogy Hamilton - még ha megtűzdelve mindenféle fölösleges jelenetekkel is - ilyen történetet tud összehozni, megmelengeti a lelkemet. Nem volt olyan jó, mint az első részek, de lényegesen élvezhetőbb, mint a sorozat közepének kötetei.

A magyar olvasók ismét kaptak egy ajándékot a kiadótól, ez pedig a kötet utolsó negyven oldalát elfoglaló Tánc című novella, amely az előtte olvasható regényhez képest egy stílusában teljesen más történet. A helyi természetfeletti nyomozócsapat ezúttal is Zerbrowskiéknál tartja az éves összejövetelét, amelyen a tagok mellett a feleségek és a gyerekek is részt vesznek. Sem Anita, sem pedig az őt elkísérő Micha és Nathaniel nem tudja kivonni magát a foglalkozásukkal járó következmények alól, emiatt pedig majdnem verekedésbe, vitába fullad az összejövetel, amit végül is Nathaniel és Zerbrowski lánya ment meg. A novella betekintést nyújt Anita egy szokványos hétköznapjába és alapvető igazságokat tálal nagyon élvezhető stílusban. Zerbrowskiékat imádtam.

Végezetül pedig egy olyan idézet a regényből, amelyet a szerzőnek is érdemes lett volna megfogadnia - méghozzá már jó pár évvel ezelőtt. Bár azt is mondják, hogy a legtöbb tanácsot, amit másoknak adunk, magunk soha nem tartjuk be - valószínűleg itt és most ugyanez a helyzet állt elő.
"Bizonyos határokat az ember ne lépjen át, még a legnagyobb elvakultságban se."

2016. augusztus 11., csütörtök

Robert Littell: Legendák

A kémregények és én nem vagyunk valami jó viszonyban. Ez az ellenérzésem abból fakad, hogy úgy általában nem kedvelem a XX. század három meghatározó eseményét, illetve időszakát: az első világháborút, a második világháborút, valamint a hidegháborút. Márpedig a kémek jelentősége pontosan ezekben az időszakokban volt a csúcsponton. Nem  a kémkedés a probléma, hanem a közeg, amiben mozognak, a politikai háttér és annak kapcsolódó eseményei, az esetlegesen felbukkanó közszereplők. Vagyis úgy összességében a rideg valóság, annak minden kegyetlenségével és ármányával.
De minden előítéletem és előzetes tartózkodásom ellenére is felkeltette az érdeklődésem a Legendák című kötet, amely egy "lenyűgöző pszichológiai thriller" ígéretével is kecsegtetett. Gondoltam belevágok és megismerkedem azzal az írással, amelyet sokan a kémregények egyik legjobbjaként emlegetnek. Sajnos az én szempontomból eléggé felemásra sikeredett a végeredmény és az élmény - bár ez leginkább az én hibámból alakult így és nem a szerzőt kell okolni érte, mert ő mindent megtett annak érdekében, hogy tökéleteset és maradandót alkosson.

Értékelés: 8/10
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2014.
Terjedelem: 424 oldal
Borító ár: 3.380,- Ft
A mű eredeti címe: Legends
Fordította: Sziklai István
Műfaj: kémregény, thriller, krimi
Martin Odum több földrészen és országban is beépített ügynökként dolgozott: volt feladata a Közel-Keleten, Oroszországban, illetve Dél-Amerikában is. Martin azonban bizonyos dolgokra nem emlékszik, illetve nem tudja, hogy az általa felvett személyiségei, szerepei - vagy ahogy ő emlegeti, legendái - közül melyik az igazi, az eredeti. Jelenleg a Martin nevet és személyiséget használja, de néha helyet követel magának az életében Dante és Lincoln karaktere is. A többszörös személyiségzavarban szenvedő volt kém jelenleg magánnyomozó, akit egy zsidó nő eltűnt - szó nélkül lelépett - férjének felkutatására kér fel annak húga és apja. Martin nem akarja elvállalni a feladatot, amikor azonban felbukkan volt főnöke, egyben kiképzője és nyomatékosan felhívja a figyelmet arra, a férfi tartsa magát távol a felkéréstől, Martin mégis elvállalja a munkát.

A váltakozó idősíkok és személyiségek uralta fejezetek és cselekmények miatt a jelenkori és a háttér történések is csak lassan állnak össze. Vagyis egészen a végéig marad valami, ami miatt az olvasó izgulhat és amelyen az utolsó oldalig - esetleg még azon túl is - kattoghat az agya az információ és személyiségmorzsák mozaikjait egymás mellé pakolva.

Könnyedén bele tudtam képzelni magam abba az időbe, amikor a regény játszódik, az olvasottak egyszerre érintettek meg, borzasztottak el és ébresztettek bennem emlékeket, ismerős érzéseket. Az, hogy ennyi mindent megmozgatott bennem és előhozott belőlem ez a történet, kétségtelenül a szerző érdeme, aki a Newsweek egykori kelet-európai tudósítójaként bőven eleget látott és tapasztalt ahhoz, hogy vissza tudja adni a korra jellemző érzést, gondolatokat, látványt és viselkedést. Hihető és borzongató volt az, amiről olvastam, mert nehéz elválasztani egymástól a történelmi eseményeket és az írói fantázia szülte cselekményt: akár úgy is történhetett volna, ahogy az a regényben szerepel. És biztos, hogy nem így történt? A kérdés, ami nem hagyott nyugodni, amíg olvastam és még most sem hagy. A legrosszabb érzés az, hogy porszemnek érzem magam tőle, ahogy a tőlem nagyobb emberek is csak sakkbábuk egy hatalmasok által játszott játszmában: feláldozhatók ők is, ahogy mindenki és a cél szentesíti az eszközt.

Ennyit akkor a hangulatról és most nézzük a történéseket.

Az eléggé durva jelenettel indul a kötet, majd rögtön ugrik is egyet az időben a történet, hogy az olvasó megismerhesse a kissé furcsán viselkedő Martint. Legalább olyan zavaros minden az elején, mint Martin gondolatai, márpedig az ő fejében azért elég nagy a káosz. Merthogy szóba kerül minden, ami csak elképzelhető: orosz emigránsok, csecsenek, zsidó kultúra, tanúvédelmi program, ügynöki tevékenység, moszkvai bandaháború, a közel-keleti helyzet, stb. - bizony ennyi pont elég ok a fejkapkodásra. Végül Martin elvállalja az ügyet, amivel megkeresték és innentől kezdve, mint egy kopó követi a nyomot, bár talán jobb lenne galambot mondani, ami összeszedegeti a morzsákat, mert az talán jobban illik a helyzetre.

A regény filmes borítóval is megjelent.
Ez csak egy védőborító, alatta a normál
kiadású kötet bújik meg.
Igyekezve a megfigyelőit és a világhíres kémhálózatot kijátszani Martin és Stella repülőre száll és meg sem áll Izraelig, ahol is végre beszélhetnek a lelépett férj feleségével. Egy újabb információmorzsát követve Martin előbb Londonba, majd Prágába, később pedig Oroszországba utazik, miközben a múltbeli jelenetekben az ügynöki tevékenysége egyéb helyszínei és cselekményei  - és személyiségei - elevenednek meg. Ahogy a pók komótosan, de annál ügyesebben fonja művészi, de annál halálosabb hálóját, úgy szövődnek egybe Martin személyiségeinek múltbeli tettei a jelenkori eseményekkel.
"Mindenki szeret álarcot viselni, de a legkiválóbb álarc az, amikor úgy tudsz ki-be bújni a különböző személyazonosságaidba, mintha csak átvennél egy ruhát. Beleolvadsz az álnevekbe, a hozzájuk tartozó élettörténetekbe, végül pedig, ha igazán jó vagy az életrajzokhoz tartozó személyiségekbe és beszélt nyelvekbe."
Alapvetően lassú, komótosan csordogáló, a beszélgetésekben rengeteg információt felsorakoztató történetről van szó, amelyet csak elvétve szakít meg mozgalmas akciójelenet, viszont cserébe erősen meghatározza a hangulatot a személyiségzavar és a különböző eszmék, kultúrák leirata. Zseniális húzásokról olvashattam és különleges jelenetekben legalább annyi részem volt, mint elborzasztóakban és elkeserítőekben.

Információ visszatartás, kiképzett és fegyverként élesített ügynökök bevetése, belepiszkálás az adott ország vagy csoport életébe, terveibe - mindez a múlt és véleményem szerint a jelen is. Amerika mindent és mindenkit irányítani, de legalábbis befolyásolni akar. Következmények? Vannak. Ha nem is azonnal, de előbb vagy utóbb lesznek és ennek ékes példája a regény néhány jelenete: mindaz, ami a feladat teljesítése közben nem tűnik fontosnak, másnak meghatározó szerepet tölt be az életében - ez akkor a legszörnyűbb, ha később tudomást szerzel róla. És ezek az emberek, az ügynökök, a kémek... nem ritkán az egész életüket arra áldozzák, hogy más életet éljenek, mint a sajátjuk - kegyetlen körülmények, kegyetlen világ. Ha pedig félresiklik valami és - úgymond - elromlanak, akkor a legvalószínűbb a likvidálásuk - hiszen veszélyesek, élesített és időzített bombák sok tudással, tapasztalattal, de az irányítás, a befolyásolás lehetősége nélkül.
"(...) valahányszor felteszel egy kérdést, megmutatod, mi az, amit nem tudsz."
A regény pszichológiai háttere tetszett, szó szerint elbűvölt, a kor és a történelmi események viszont nagyon nem. Egy részről tehát megkaptam azt, amiről olvasni szerettem volna, más részről bekövetkezett és igazolást nyert az, amitől tartottam. A thrillereket továbbra is a magaménak érzem, a kémregényeket nem, és ezek szerint a kettő ötvözete sem az az olvasmány, ami annyira megfogna magának - viszont nem is bántam meg az olvasást. Talán ha legközelebb valami hasonlót veszek a kezembe, akkor olyannal kellene próbálkoznom, ami nem a közelmúltban, hanem sokkal inkább a jelenkorban játszódik, és lehetőleg messzire elkerüli az ismerősnek tűnő, emlékeket ébresztő helyeket és helyzeteket. Ha valakinek nincs gondja a XX. századdal, bírja a kémsztorikat és a pszichológiai részeket, akkor tutira be fog jönni neki a történet.

A regényből sorozat is készült, Martin szerepét Sean Bean kapta meg. Állítólag nem olyan jó, mint a nyomtatott verzió, de ez általában így szokott lenni. Furcsa egyébként, hogy filmen jobban viselem az ilyen történeteket, talán mert nem érintenek meg annyira, mint ha olvasom őket. Ha nem is mostanában, de majd egyszer meglesem, hogy tényleg így van-e, aztán legfeljebb majd nyilatkozom róla. 


2016. augusztus 7., vasárnap

Max Gladstone: Nagyrészt halott (Craft Sequence 1.)

A jelenleg aktuális trendeket figyelembe véve az urban fantasy kategória megemlítésekor a legtöbb olvasónak a paranormális elemekkel, romantikus érzelmekkel és kétségtelenül pikáns jelenetekkel teletűzdelt regények jutnak az eszébe. Pedig ez csak a kategória egyik, főként a női olvasók igényeit kielégítő ága. Bár előítélet nincs bennem, mert mértékkel ugyan, de magam is olvasom és java részt kedvelem ezeket a csajosabb történeteket, mégis örülök neki, hogy olyan regények is megjelennek, amelyek teljesen más élményt nyújtanak és más réteghez szólnak. Piros pont azoknak a kiadóknak, akik - az aktuális trendek ellenére is - megjelentetik ezeket a hagyományos értelemben vett urban fantasy köteteket. De  minden egyes alkalommal izgulok is azon, hogy megtalálja-e vajon az olvasóit az adott kötet, mert a folytatások bizony ezen múlnak. Láttunk már olyat, amikor ez sajnos nem következett be a következményeket pedig mindenkinek el kell viselnie, és amit főként a rajongók szenvednek meg. Szóval alapból szoktam izgulni a jó és ötletes sztorikért, de most még annál is jobban, mert ez a történet nekem nagyon tetszett és szívesen olvasnám a folytatást.

Nem túlzás az a kijelentésem, hogy Max Gladstone története legalább olyan maradandó nyomokat hagyott bennem, mint az istennő gyermekeinek karmai Alt Coulumb épületeinek kövein. Mindjárt az is kiderül, hogy miért.

Értékelés: 10/10
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2016.
Terjedelem: 375 oldal
Borító ár: 3.680,- Ft
A mű eredeti címe: Three Parts Dead
Fordította: F. Nagy Piroska
Sorozat: Craft Sequence
Folytatás:
2.) Two Serpent Rise
3.) Full Fathom Five
4.) Last First Snow
5.) Four Roads Cross
Műfaj: urban fantasy, krimi
Kedvezményes vásárlás:
www.agavekonyvek.hu
E-könyvben is kapható: www.dibook.hu
Olyan világ rejtőzik a könyvben, ahol az emberek és az istenek együtt és egymásért - afféle szimbiózisban - élnek. Mind a két fél hosszú folyamat végeredményekén jutott el idáig. Az első alapszabály: minél több tiszteletet és imádatot kap az isten, annál hatalmasabbá válik, és minél több az ereje és az energiája, annál többet tud visszajuttatni az alattvalói részére, a város működése és védelme számára. A kulcsszó: lélekenergia. Ez az, amit az emberek hódolatukkal átadnak az isten számára, ez az, amit fizetőeszközként használnak, ez a mágia alapja, illetve az is, amit az isten visszajuttat az övéinek. Milyennek találtam ezt a világot? "Lenyűgöző méretű volt, organikus és mindent behálózó. Isteni."

Az Újvilágban Kos, az Örökké Égő Tűzisten az egyetlen élő isten, ő volt az, aki nem vett részt az évtizedekkel korábbi istenháborúban, hanem inkább az alattvalóival maradt. Alt Coulumb városa és Kos jelenléte szorosan összefonódott egymással. Kos energiája egyféle árucikk is, amelyet bárki igénybe vehet: a minden tekintetben körültekintő szerződéseket a papság intézi. Bár hozzászoktunk az istenek halhatatlanságához, de ez most nem így van.
"Az istenek ugyanúgy meg tudnak halni, mint az emberek. Csak ők nehezebben halnak meg, és a halálukkal nagy csapást mérnek a földre."
Kos papsága körében hatalmas pánik tört ki, amikor az Örökké Égő lángja megszűnt lobogni. A szokásos eljárás ilyenkor az, hogy a város és az emberek érdekében minél többet meg kell menteni az elhunyt istenből, ezért is fordul a papság egy nemzetközi halottlátó céghez és rendeli meg Kos feltámasztását. Az ügy felderítése és a nyomozás jelentős része a cég kezdő munkatársára, Tara Abernathyre hárul. Már a nyomozás kezdeti szakaszában kiderül, hogy Kos nem csak egyszerűen meghalt, hanem meggyilkolták. A helyzet még tovább bonyolódik, amikor kiderül, hogy további gyilkosságok is történtek a városban és halványan bár, de látszik a kapcsolat az esetek között. Megkezdődik a versenyfutás az idővel, hiszen a papság által felbérelt képviselőknek még azelőtt előnyt kell szerezniük, hogy megjelenne az ügyfelek követeléseit képviselő másik fél.

Nem túlzás kijelentenem azt, hogy ez a regény hemzseg a jobbnál jobb ötletektől, és a szerző ki is használja az ebben rejlő lehetőségeket. Ez volt a legfőbb indok, amely miatt annyira szerettem olvasni ezt a történetet, illetve amiért sikerült teljesen és véglegesen elvarázsolnia. A valamivel kevesebb, mint négyszáz oldalas történet rengeteg cselekményt tartalmaz, az ötletekkel és a világbemutatással együtt mindez eléggé feszített tempót és helyenként nehezebben emészthető részeket eredményez. Bár élvezet olvasni a kötetet, bizony igényli és igénybe is veszi az olvasó figyelmét a fedlapok között fellelhető tartalom.

A mágia ebben a világban nem igazán adottság, hanem elsajátított tudás, amelynek érvényesítéséhez ugyanúgy szükség van az akaratra és a ravaszságra, mit minden egyéb máshoz az életben. Nincs ez másként Tara esetében sem, aki bár mágiahasználó mesternő, a nyomozás során mégis sokkal inkább támaszkodik a saját ösztöneire, a kitartására és a ravaszságára, mint bármi másra. 

Mert bizony minden fantasy jellemzője ellenére ez a történet nem más, mint egy természetfeletti nyomozás, a két oldal képviselői - mondhatni ügyvédei - által lebonyolított bűnvádi eljárás és egy veszélyes kaland elegye - a végén egy hihetetlen bravúrral, közben pedig sok tanulsággal. Az tuti, hogy ilyen tárgyalással, amilyet ebben a regényben olvastam eddig még nem találkoztam össze, nem ismerhettem meg korábban - ahogy szerintem még sokan mások sem. De ugyanígy voltam sok minden mással is ebben a kötetben.

Az isteni energiára épülő rendszerről nekem kapásból a bankrendszer, illetve a tőzsde jutott az eszembe, és elképesztően jó ötletnek tartottam a valóság ilyen szintű átültetését a fantázia világába. Ha már fantasy, akkor nem szabad kihagyni a különböző lényeket sem, amelyekből azért bőven akad a történetben. A mágiahasználó mesterek és mesternők leginkább a mágusokra hasonlítanak, bár a tudás megszerzését és alkalmazását más szabályok irányítják. A vámpírokról sem feledkezett meg a szerző, bár az ő létezésük inkább megfelel a hagyományoknak - és még véletlenül sem csillognak -, Raz pedig kétségtelenül érdekes egyéniség. A megszokott lények mellett feltűnnek új, vagy a fantasy regényekben nem éppen tipikus teremtmények is, ők pedig a vízköpők, akiknek különös szerepük van az események alakulásában.
"... ó, az igazság különös szörny, gyakran üldözik, de ritkán érik utol."
Nagyon, és még annál is jobban tetszett ez a történet. Imádtam a rengeteg ötletet, a mozgalmasságát, a nyomozás részleteit, a tárgyalás különlegességét, a lényeit és az egésznek háttérként szolgáló világot. De amit a legjobban kedveltem az a mögöttes összefüggések egymásba fonódása, az emberi természet sokféle megnyilvánulása, a hit nagysága.

Nem mondom, hogy minden részében könnyen olvasható és teljes mértékben élvezhető a történet, mert voltak részek, amelyekkel magam is küzdöttem, de a végeredményért még ez is megérte. Nem olyan rég, egy másik bejegyzésemben arról beszéltem, vannak regények, amelyek annyira tetszenek, hogy a hibáit könnyedén figyelmen kívül tudom hagyni, és ez a történet is pont ilyen. A vége események és a csavar miatt pedig tényleg csak elismeréssel tudok beszélni róla. Még véletlenül sem jöttem rá, hogy hová fog kifutni a történet, miként is állnak össze majd végül az apró, több szereplő által kiderített és egymással kevés összefüggést mutató tények, ezért tökéletes volt a meglepetés és az élmény.

Ez egy ízig-vérig fantasy regény, amelyben a hős mélyről indul, de a saját akaratának és ügyességének köszönhetően fejlődik, folyamatos kihívásokkal szembesül, egyre nagyobb problémákat old meg, mindig veszélyes helyzetekbe keveredik, ugyanakkor a legtöbb esetben szívből, hitből, hivatástudatból és ösztönből cselekszik. Tara egyszerre emberséges, kétségbeesett, kegyetlen és ravasz. Teljesen emberi és érthető reakciói vannak, de még így sem lesz mindenki számára kedvelhető - nekem nem volt vele különösebb bajom, bár az is igaz, hogy a szívem csücske sem lett, de azért drukkoltam neki. Nem éppen kedvelhető szenvedélye és csetlése-botlása ellenére Abelard, a láncdohányos kispap sokkal szimpatikusabbnak tűnt a számomra.

Minden van ebben a kötetben, kivéve a romantikát, mert az bizony csak nyomokban fellelhető, bár a halovány jelenlét mégis eléggé lényeges az események és a motivációk szempontjából. Romantikus lelkű olvasóknak tehát nem ajánlom ezt a regényt, mert biztosan nem fogják megtalálni benne azt, amit keresnek. Ellenben mindenkinek ajánlom, aki más típusú - elsősorban nyomozásra és új ötletekre alapuló - élményre vágyik. 

Még egy említésre méltó jellemzője van a sorozatnak: a világ ugyanaz, de a kötetek főszereplői mindig más személyek, éppen ezért az egyes részek lezártak, önállóan is olvashatóak és teljességgel élvezhetőek. Ha valakinek pedig nem jött be az első rész, akkor nincs meg a mindennél hatalmasabb kényszer a sorozat folytatására, könnyedén le lehet mondani a vásárlás folytatásáról. No persze, ez az én eseteben nem fordulhat elő, mivel imádtam ezt a részt és alig várom a következő megjelenését.


2016. augusztus 1., hétfő

Várólista - 2016. július

Rövid bejegyzés, apró szösszenet ebben a fülledt nyári melegben. No meg, úgy néz ki, hogy a kiadók munkatársai is nyaralnak, szabadságon vannak, ezért éppen csak csordogálnak a megjelenések - legalábbis, amelyek engem érdekelnek. Mert ebben a hónapban mindössze négy könyv keltette fel az érdeklődésemet, majd miután jobban megnéztem magamnak ezt a két párat, a végére maradt mindössze kettő darab. Nocsak... Talán finnyásabb lettem? Talán a meleg ártott meg? Nem tudni. Az egyik a hónap elején jelent meg, a másik néhány nappal ezelőtt. Nem fokozom tovább a kíváncsiságot, nézzük, hogy mely kiadványokra esett a választásom.

Az Agave Könyveknél már korábban felfigyeltem egy számomra nagyon érdekesnek ígérkező fantasy kötetre, a kiadó egy új szerzőjének első művére. Max Gladstone Nagyrészt halott című regényének nem csak a borítóját és a fülszövegét találtam izgalmasnak, de bizony az egész történetet is. Az izgalmas kifejezést nem a szó szoros, hanem átvitt értelmében is nyugodtan lehet a műre alkalmazni, mert nem csak a cselekménye lenyűgöző és megragadó, hanem az a rengeteg ötlet is, amelyre a lapok között bukkanhat az olvasó. Bizony, már olvastam és engem sikerült elvarázsolnia. A következő posztom nagy valószínűséggel erről a regényről és az élményeimről fog szólni.

Nem árulok el titkot azzal, ha leírom, hogy a Delta Vision kiadó vezetőjének egyik nagy kedvence David Gemmell. Sajnos a szerző már nincs közöttünk, tíz évvel ezelőtt hunyt el, A munkássága mellett azonban nem mehetünk el szó nélkül, a történetei és a hősei pedig továbbra is velünk maradnak. A Legendák - David Gemmell emlékére kötet címe magáért beszél: a kiadványban szerepelő írások mindegyike tisztelgés a nagy mester munkássága előtt. Ahogy a kiadó is megérdemli a kalapemelést: a kötet értékesítéséből befolyt minden összeget az elhunyt szerző alapítványának ajánlottak fel - igazán szép és nemes gesztus.

Júliusra tehát ennyi, az augusztusi megjelenésekre nagyon kíváncsi leszek, de az igazi dömping majd ősszel érkezik az ígéretek szerint.


 
Design by Free WordPress Themes | Bloggerized by Lasantha - Premium Blogger Themes | Laundry Detergent Coupons