Könyvek erdeje

Ha eltévedtél a könyvek rengetegében, akkor segítek benne eligazodni.

2014. május 31., szombat

Várólista - 2014. május

Könyvfesztivál után és könyvhét előtt, de semmiképpen sem jó könyvek nélkül - erről a kiadók azért gondoskodtak. Ha nincs is akkora választék, mint az előző hónapban és valószínűleg lényegesen kevesebb, mint amire a következő hónapban számíthatunk, de azért most is volt miből választani.
Nézzük, hogy mely könyvek keltették fel ebben a hónapban az érdeklődésem.

Úgy néz ki, hogy a májusi kínálatban a sci-fi műfajába tartozó könyvek vezetik nálam a listát. Nagy örömömre folytatódott John Scalzi Vének háborúja sorozata. A lázadás hangjai ugyanabban a világban játszódik, mint a többi rész, de a főszereplők nem ugyanazok, és maga a könyv is úttörőnek tekinthető bizonyos szempontból. Egyébként pedig már olvastam és nagyon jó! Az Agave Könyvek kiadó még egy sci-fi folytatást megjelentetett a hónapban: ezúttal is a külföldi megjelenéssel azonos napon került ki a nyomdából Jeff VanderMeer Kontroll című regénye, amely a Déli Végek-trilógia második kötete. 
A film a mozikban, a könyv a boltokban és az olvasók kezében: a GABO Kiadó májusban elhozta nekünk Szakurazaka Hirosi regényét, A holnap határát. Nagyon kíváncsi vagyok a könyvre.
Orson Scott Card hatalmasat alkotott a Végjáték című regényével és azonnal a szívembe lopta magát, amikor elolvastam - nagy szerencsémre a már új kiadású - regényt. Vártam is a folytatást, de csak nem akart érkezni, aztán a filmmel egyidőben újra megjelent a könyv egy másik kiadónál és most itt a folytatás, A holtak szószólója - ezúttal is átdolgozott szöveggel, új fordítással.
A legkevesebb hírverést Alfred Bester Az arcnélküli ember című regénynek megjelenése körül észleltem, de most hangos szóval hirdetem, hogy a könyv kapható. Az sem mellékes, hogy a kötet egyben a MesterMűvek sorozat egy újabb kiadványát is jelenti. Szerintem már épp ideje volt, hogy halljunk róla.

A krimi és thriller kedvelők is kedvükre csemegézhetnek a május kínálatban. Az én érdeklődésem Gilian Flynn új regénye, a Sötét helyek keltette fel leginkább. Imádtam a szerző másik könyvét , a Holtodiglant, ezért nem kérdés, hogy erre is nagyon kíváncsi vagyok. Tutira olvasni is fogom.
Harlan Coben nagyon termékeny krimi szerző, az új története is menetrendszerűen érkezett, ezúttal a Nincs több esély című regénye került a boltokba. Az utóbbi években elég sokat olvastam a szerzőtől, ezért lehet, hogy ezzel a kötettel várok egy picit, de mindenképpen jegyzem vele kapcsolatban az érdeklődésem.
Az Athenaeum Kiadó újabban pici, kézreálló formátumban jelenteti meg a krimijeit. A kötetek borítói és a színviláguk mindenképpen egyediek és a történetek is annak tűnnek. Alex Marwood A sátán lányai című regénye nem mindennapi olvasnivalót ígér. Nem mondom, hogy azonnal, de úgy érzem, hogy olvasni fogom majd a regényt.

Az előző hónapi megjelenések közül kimaradt Scott Westerfeld Góliát című könyve, amely egyben a Leviatán-trilógia befejező kötete is. Most pótolom a figyelmetlenségem miatti elmaradásom.
Amanda Stevens Sírkertek királynője sorozatának köteteit eddig is nagyon szívesen olvastam, és most végre itt a harmadik része, A próféta. Már alig várom, hogy a kezembe foghassam és a szellemek világa, illetve az általuk jelentett fenyegetés megborzongasson.
Rachel Vincent írásait nagyon kedvelem és bár a Sikoltók sorozata nem a kedvencem, elég sok logikátlanságot tartalmaznak a kötetek, de attól még olvasom, mert a mitológiája nagyon tetszik. Arról nem is szólva, hogy állítólag ez a rész, a Lélekőrzők nagyon jó. Hmm... majd meglátjuk.
Az Agave Könyvek kiadó a sci-fi mellett egy nagyon különleges, a kiadó megszokott stílusától merőben eltérő könyvvel jelentkezett a hónap utolsó napjaiban: Seth MacFarlane Hogyan rohanj a vesztedbe című regénye egy western történet, amely egyben a humor forrása is. A regényt az a MacFarlane írta, aki az alig egy hét múlva mozikba kerülő film forgatókönyvét is írta, valamint a filmet rendezte és még a főszerepet is magára osztotta. Hogy ismerős a neve? Nem véletlen. Ugye a Ted-ről mindenki hallott? :D

Nos, ennyi a májusi kínálat a részemről. Lehet válogatni. :)
Hamarosan pedig következik majd az a bejegyzés, amelyben bevallom, hogy a felsoroltak közül melyik került a polcomra. :)

2014. május 28., szerda

Tóth Csilla: Körbe ég

Története van annak, hogy miért vettem meg ezt a könyvet és a magyarázat sokkal egyszerűbb, mint bárki  is gondolná: abban az időszakomban került elém a kötet, amikor kezdtem bizalmat szavazni a magyar íróknak és mert az addigi pozitív élményeket a Delta Műhely sorozatnév alatt kiadott regények jelentették, ezért ez a kiadvány is a polcomra került. Ez három évvel ezelőtt volt és a nem túl vaskos kötet azóta várja, hogy a megelőlegezett bizalmam megszolgálja, de eddig valahogy mindig elkerülte a figyelmem, hogy ő is ott sorakozik a polcon. Tavaly év végén azonban nagyon figyelmes voltam, észrevettem, hogy ott bujkál a többiek között, bágyadtan lógatja a fejét, amiért eddig elhanyagoltam. Lelkiismeret furdalásomat csillapítandó, felvettem a Csökkentsd a Várólistádat 2014. kihívás listájába és most végre bizonyíthatott nekem a regény.

Értékelés: 9/10
Kiadó: Delta Vision
Kiadói sorozat: Delta Műhely
Kiadás éve: 2007.
Terjedelem: 246 oldal
Borító ár: 1.990,- Ft
Műfaj: paranormális thriller
Meg is tette. Méghozzá nem is akárhogy. Kaptam egy nem egészen mindennapi és mégis egészen ismerős történetet, amely egyszerre nyers, durva, elkeserítő, reményt keltő, valós és természetfeletti. Hogyan fér mindez bele ebbe az egészen vékonykának tűnő, de tartalmában mégis súlyos, elgondolkoztató és az olvasóból számtalan érzelmet kiváltó kötetbe? Ha tudnék rá válaszolni, akkor megtenném, de még most sem tudok rá egyértelmű magyarázattal szolgálni... csupán az érzéseimet tudom visszaadni. Remélem, hogy az is elég lesz.

„Ha eldobod az életed, ki lesz az, aki felveszi?” Late és Haru régi barátok – amikor megszólítja őket egy túlvilági hatalom, akarva vagy akaratlanul mindketten válaszolnak. Kezdetben nem tudják, mi az, amit elveszítenek – később pedig már nem tudják visszaszerezni. Late, a lassan egyre mélyebben az alvilágba sodródó elvált apa, csapdába esik az alsóbb és felsőbb erők háborújában, ami elvesz tőle mindent, ami emberré tesz egy embert, és végül nem marad más körülötte, mint légüres tér és végtelen ég. Hogy van-e visszaút? A könyvben nincs benne a válasz. Csak a lehetőség.

A történet az elején egészen zavaros és jó pár fejezeten át nem tudtam magamban elrendezni, értelmezni, időrendbe állítani azt, amit olvastam. Legnagyobb döbbenetemre ez most nem zökkentett ki az olvasási ritmusból, mint általában, hanem inkább az ellenkező reakciót váltotta ki belőlem, a két barát nem éppen mindennapi története, kálváriája, illetve egyre változó lelkiállapota magával rántott, nem engedett szabadulnom, és végül azt vettem észre, hogy egy olvasásra lecsúszott a könyv fele. Ez volt az az állapot, ahol még mindig nem tudtam igazán eldönteni, hogy miről is olvasok tulajdonképpen, de nagyon érdekelt a folytatás, az hogy merre fogunk onnan, ahol épp tart a történet, továbbhaladni.
"- De ők csak a vágyat látják. És a maguk módján teljesítik is. Megkaptad, amit akartál, hogy hogyan, nem számít. És adós vagy megint."
A kép: INNEN.
Olyan könyv ez, amelynek már a fülszövege is sejteti, hogy itt bizony felsőbb (és alsóbb) hatalmak lesznek jelen és ezt érezni is a történetben. Boldogan újságoltam a barátnőimnek, hogy angyalos könyvet olvasok, de nem cuki rózsaszínt, hanem bizony sötétet, borzongatósat, olyat amelyben a főhős nem süketül meg a szárnyak suhogásától és a napot sem takarják el az elmaradhatatlan angyali kellékek.
"Maradj... ember! Legalább egy kicsit még!"
Imádtam ezt a regényt azért, mert nyers, mert durva, mert sötét, mert titokzatos, mert más, mint amit eddig olvastam, és mert egyszerűen jó volt olvasni, pont tökéletes pillanatomban talált meg (talán nem hiába várt évekig a sorára) és mert a szerző nem rágott mindent az olvasó szájába. Ez a regény arról szól, hogy az ember nem választhat és arról, hogy mindig van választási lehetőség. Mindenki maga dönti el, hogy jót akar-e cselekedni, de úgy, hogy közben nem tud róla, mert valaki más irányítja... vagy éppen minden pillanatra emlékszik, de egyre durvább dolgokat kell megcselekednie és ami igazán rémisztő, hogy egy idő után ez a számára már nem is rémisztő.
"- Nagyra tartom a választási lehetőséget, Late (...). Mindig hagyom, hogy az emberek maguk döntsenek a dolgaikról. Legfeljebb besegítek egy kicsit, de soha, senkit nem hozok olyan helyzetbe, hogy ne legyen választási lehetősége. Mert mindig van választás, tudod?"
A kép: INNEN
Ez a regény nem ad választ, de rengeteg kérdést felvet és ha az olvasó nyitott, akkor a fülébe suttogja a lehetséges feleletet, felvillantja előtte az esetleges útvonalakat. Tényleg léteznek magasabb hatalmak, akik kezében az ember csak játékszer, egyszerű báb?... Ugyanakkor nélkülözhetetlen szerszám is a cél eléréséhez? Tényleg szabadon dönthetsz a sorsodról, mindig van választás? Vagy az egész csak hallucináció, drogos kábulat, amelyből nem tudsz szabadulni? A döntéseidtől függ a másik élete vagy csak a sors furcsa fintora, hogy az történik vele, ami? Az egész élet egy alku, adok és kapok? Ha többet ígérek, akkor... Tengernyi kérdés... A válaszok? Benned vannak, csakis benned, aki elolvasod, értelmezed és elfogadod ezt a történetet. Megnyitod, kitárod magad a szavai előtt, a főszereplővel együtt megjárod a poklot és aztán elgondolkozol rajta, hogy ha te vagy a helyében, akkor hogyan döntöttél volna? 
" Megszokom, hogy erő van mögöttem. Megszokom, hogy dönt a szavam. Olyannyira, hogy néha csaknem elfelejtem, hogy valójában csak engedelmeskedem. Én, aki világéletemben nem éreztem a helyemet, most megtalálni vélem. A mozdulatokban, a gesztusokban, a mások szemében vibráló félelemben. Egyre durvább a meló, mégis egyre könnyebben jövök ki belőle."
Ha az eddigi mondatok nem lettek volna nyilvánvalóak, akkor elmondom, hogy tetszett, amit olvastam. Ezt vártam... vagy valami hasonlót egy másik angyalos könyvtől is, és amit ott nem kaptam meg, azt itt sikerült. A könyv megérintett és az utóbbi idő egyik legelemibb erejű olvasási élményét szolgáltatta a számomra - még úgy is, hogy az írás nem hibátlan, néhány dolgot másként oldottam volna meg. Nagyon köszönöm a szerzőnek és a kiadónak is, hogy megteremtette számomra a történet megismerésének lehetőségét!
"- Én téged már nem ismerlek. Szívességet tettem neked, de csakis a régi barátság emlékére.
- Hülyéskedsz, haver?
- Tartsd ezt észben, égtől-szakadt."

Hogy ajánlom-e mindenkinek? Nem!
  • Ez a történet nem rózsaszín mese... a hamvas lelkűek messzire kerüljék el. Néhány jelenet elég bicskanyitogató, erőszakos, megbotránkoztató, valamint az sem lányregénybe illő, amit a főhős átél.
  • Ebben a regényben nem kapsz konkrét válaszokat... akik erre vágynak, messzire kerüljék el.
  • Nem szereted a trágár beszédet, a káromkodást? Nem neked való a könyv, mert bizony jó párszor elhangzik benne a szaporító ige... és még sok egyéb más is.
  • Ehhez a könyvhöz kell némi elvontság, adott esetben az abszurdhoz közelítő, a természetellenest elfogadó és toleráló hozzáállás, nyitottság, és helyenként nem árt az erős, sok mindent kibíró gyomor... ha magadra ismertél, akkor olvasd el és garantálom, hogy nem fogod megbánni.

Ha felkeltettem a kíváncsiságod és úgy gondolod, hogy neked való a könyv, akkor vágj bele... aztán ne engem hibáztass, ha benned más érzéseket ébresztett a regény, mint bennem! :) 

2014. május 25., vasárnap

Peter V. Brett: A Rovásember (Démon-ciklus 1.)

A hobbit és egy X-Men képregény: ez a két tényező alakította meghatározóan Peter V. Brett életútját, aki bár fiatalon kezdett írni, mégis túllépett a krisztusi koron, amikor első regénye – ami tulajdonképpen a negyedik – végül megjelent. A két esemény között eltelt időben több egyetemen is diplomát szerzett, vezetett képregényboltot, majd orvosi könyvkiadással foglalkozott. Történeteit csak kedvtelésből írta, és nem is remélte, hogy valaha is megjelennek majd. A Rovásember, valamint két folytatásának amerikai és számos nemzetközi megjelenését követően visszavonult a napi munkától, és jelenleg minden idejét az írásnak szenteli.

Értékelés: 8/10
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Sötét örvény
Kiadás éve: 2013.
Terjedelem: 604 oldal
Borító ár:
2.999,- Ft (kartonált) /3.999,- Ft (kemény borító)
A mű eredeti címe:
The Painted Man / The Warded Man
Sorozat: Démon-ciklus
Folytatás:
1,5.) Brayan aranya
1,6.) A nagy bazár és már történetek
2.) A Sivatag Lándzsája
3.) The Daylight War
4.) The Skull Throne
Műfaj: dark fantasy, heroikus fantasy
A szerző sötét és kegyetlen világba vezeti olvasóit, ahol az éjszakát démonok uralják, és különös kegyetlenséggel tizedelik az emberiséget, az egyedüli védelmet ellenük a mágikus rovások jelentik. Az emberek félik és rettegésben töltik az éjszakát, folyamatosan ellenőrzik és erősítik a rovásokat, amelyek azonban még így is csak törékeny fedezéket biztosítanak. A legendák szerint volt valaha egy olyan időszak, amikor a rovások nemcsak védekezésre, de támadásra is alkalmasak voltak, az emberek harcoltak és egy tehetséges hadvezér, a Szabadító vezetésével végül megfutamították az ellenséget. Háromezer év elteltével, amikor senki sem hitt már a démonok létezésében, ugyanolyan váratlanul, ahogy eltűntek, újra felbukkantak a gonosz lények és irtózatos pusztításba kezdtek.

A történet háromszáztizennyolc évvel a démonok visszatérését követően kezdődik, amikor is a folyamatos támadások miatt az emberek visszamaradott körülmények között, egymástól távoli településeken élnek, és leginkább csak magukra számíthatnak. Ebben a démonokkal teli világban kimagaslóan fontos szerep jut a Rovásvetőknek, a Fullajtároknak, a Zsonglőröknek és a Gyógyfűvészeknek. Rovást ugyan mindenki tud rajzolni, de erős és tartós jeleket csak igazán tehetséges emberek tudnak létrehozni, belőlük lesznek a Rovásvetők. A Fullajtárok vállalnak minden veszélyt, számos éjszakát töltenek hordozható rováskörük védelmében, hogy különböző termékeket és leveleket vigyenek magukkal – ők jelentik az egyetlen kapcsolatot az egymástól távol fekvő falvak és városok között. A Zsonglőrök célja a szórakoztatás és a történetmesélés, munkájukkal a Fullajtárokat támogatják, míg a Gyógyfűvészek gondoskodnak az emberek egészségéről, és őrzik az ősi tudást, amelyet a hagyomány szerint csak nő birtokolhat. 

A kép INNEN.
Három fiatal egymástól eltérő sorsa és életútja bontakozik ki a lapokon, a gyerekek az olvasó szeme előtt nőnek fel, követik a szívüket és választanak maguknak hivatást. Életük alakulását, küzdelmeiket és döntéseiket váltott fejezetekben követhetjük végig, míg végül hosszú idő után sorsfonalaik összeérnek – a regény közel másfél évtizednyi időszak eseményeit meséli el. Arlen kimagasló tehetséggel rajzolja a rovásokat, és különleges érzéke van ahhoz, hogy meggondolatlansága következményeként kétes kimenetelű kalandokba keveredjen. Leesha életét az anyja és az udvarlója keseríti meg, szorult helyzetéből a falu vén banyája mutat neki kiutat, amikor felfogadja tanítványának, és bebizonyosodik, hogy a lány kimagasló tehetséggel rendelkezik a gyógyítás terén. Rojer családjának életében meghatározó szerepet tölt be egy Zsonglőr felbukkanása, aki később a fiú tanítója lesz.

A kép INNEN.
Nem volt nehéz kitalálni, hogy ki az, akiből végül is majd a könyv címét adó rovásember lesz, de megdöbbentett, ahogyan eljutott odáig a szereplő. A logikusan felépített, mozgalmas cselekményű, érdekes karakterfejlődést bemutató regény olvasása közben egyszerűen nincs lehetőség unatkozni, a váltott fejezetek pedig arról is gondoskodnak, hogy a feszültség és az érdeklődés szintje állandó maradjon. Onnantól kezdve azonban, hogy Arlen kiteszi a lábát a tanoncévei során otthonául szolgáló városból, igazán belelendül a szerző a mesélésbe, az események még inkább felgyorsulnak, a koronát pedig a rönkösházi csata teszi fel a történet végére, amely egy mesterien kidolgozott, látványos, meglepetésekben és izgalmakban bővelkedő fejezete a regénynek. A részletekbe menő leírásoknak köszönhetően a helyszínek, a lények és a küzdelmek szinte filmszerűen jelentek meg előttem, elősegítették, hogy tökéletesen beleéljem magam a történetbe, és ennek köszönhetően meglepően gyorsan értem az első pillantásra rémisztően vaskos kötet végére.

A kép INNEN.
A Rovásember a szerző első megjelent regénye, de az általa elkövetett apró botlások nem egyeznek meg az elsőkönyves szerzők általánosságban jellemző melléfogásaival. Az egyébként logikusan felépített történetben csak az erős kritikai érzékkel rendelkező olvasók találnak majd néhány kifogásolható dolgot, de a szerző még időben szépít, helyrehozza mulasztásait, magyarázattal szolgál a felmerült hiányosságokra, megerősíti kitalált világa alapjait, annak működési törvényeit, törekszik arra, hogy a történet logikai buktatóktól mentes legyen – ezzel pedig sikerült kivívnia az elismerésem.

Mindezek ellenére mégis olyannak érzem ezt a regényt, mint egy ínycsiklandóan finom ételt, amelyet bevált recept alapján, ízletes hozzávalók felhasználásával, tökéletesen készítettek el, és amelynek elfogyasztása ellen senkinek sem lehet kifogása, de mégis hiányzik belőle valami egyedi és jellegzetes fűszer, amely kiemeli a többi hasonló fogás közül. Bár tetszett, amit olvastam, de mégsem váltam a regény rabjává, ugyanakkor igazságtalannak sem akarok tűnni, mert ha sorozatindító kötetként nézem, akkor kimondottan jól sikerült a történetet.

A kép INNEN.
A gyengébbik nem olvasójaként nehezményezem, hogy a női karakterek a regényben betöltött fontos szerepük ellenére is kifejezetten sablonosak, és ugyan a herceg is azt énekelte a Rigolettóban, hogy „az asszony ingatag"… Na, de ennyire? A regény legtöbb női szereplője – kortól, társadalmi helyzettől és családi állapottól függetlenül – telhetetlen cédának tűnik, a történetbeli romantikus szál pedig olyan hiteltelen és lapos, amennyire csak elképzelni lehet. Persze értem én, hogy a regény célközönsége nem éppen a gyengébbik nem, de azért…

Úgy döntöttem, hogy elnéző leszek, és félreteszem minden női észrevételemet, hiszen mégis csak egy dark fantasy regényről van szó, amely egyébként kifejezetten jó és élvezetes olvasmány. Nem tagadhatom, hogy jól szórakoztam, és azt is el kell ismernem, hogy bőven van potenciál a történetben, rengeteg lehetőséget rejt még magában a világ és maguk a szereplők is, hiszen három rendkívül érdekes karakterről, illetve sorsfordítónak is tekinthető személyes motivációikról van szó. Az elejtett utalásokból úgy sejtem, hogy a folytatások bőven okozhatnak még meglepetéseket, hiszen az alapok már elhelyezésre kerültek, a további történések csak még mozgalmasabbak és sötétebbek lehetnek, mint az eddigiek. Ezért talán már mondanom sem kell, hogy kíváncsi vagyok a folytatásra!


A véleményem az ekultura.hu oldalon is megjelent.

Köszönöm, hogy elolvastad a regényről bepötyögött gondoltaimat!

2014. május 20., kedd

Ben Brooks: Lolito

Néha egyszerűen belém bújik a kisördög és nem elégszem meg azokkal a műfajokkal és stílusokkal, amelyeket egyébként olvasok és kedvelek, helyette keresem az új élményeket, úgy is mondhatnám, hogy feszegetem a határaimat, tesztelem a tűrőképességemet. Ez a könyv pont ebbe a kategóriába sorolható...
Bár tudtam, hogy meg fogok lepődni, ha nekikezdek a történetnek, de maradjunk annyiban, hogy nem tudtam, hogy mire vállalkoztam, amikor olvasásra adtam a fejem. Nem kell megijedni, mert a könyv nem rossz, a történet nem olvashatatlan, semmi ilyen problémám nem akadt, csak egyszerűen... olyan más, nagyon más, mint amit eddig olvastam. Érzések tömegét ébresztette bennem a regény, de ahogy maga az írás, úgy az általa generált érzelmek és reakciók sem tekinthetők szokványosnak.

          Kiadó: Agave Könyvek
          Terjedelem: 262 oldal
          Kiadás éve: 2014.
          Eredeti cím: Lolito
A 15 éves Etgar tudomására jut, hogy barátnője, aki egyébként az első szerelme és már három éve egymás társai, megcsalta őt. A helyzet furcsa fintora, hogy nagy bánatában magára is marad, mert a csalfa barátnő a tavaszi szünet idejére elutazik a családjával, valamint Etgar szüleit máshová szólítják a családdal kapcsolatos kötelezettségek. A kamasz fiú egy darabig eszi magát, tüzeli a haragját, igyekszik alkoholba és egyéb elfoglaltságokba fojtani a bánatát. Ez utóbbi azt foglalja magába, hogy feljelentkezik egy felnőtt chat oldalra és bekapcsolódik a beszélgetésbe, majd ugyanezt privátban folytatja Macy-vel, aki szimpatikusnak találta a válaszait. Beszélgetések, csevegések követik egymást, majd a nő részéről jön a hirtelen ajánlat: találkozzunk Londonban - Etgar pedig nem gondolkozik sokáig, mielőtt elfogadja a váratlanul jelentkező lehetőséget. A találkozó jól sikerül, de a következmények...

Kezdeti mérhetetlen lelkesedésemre és érdeklődésemre hideg zuhanyként hatott, hogy bizony majdnem az elején belebuktam a stílusba, a Z generáció számomra idegen nyelvi kifejezéseibe és gondolkodásába. Az igaz, hogy nem vagyok a könyvbeli korosztály tagja, de azért vén csontnak sem érzem magam és bizony a nyugdíjba vonulásom dátumához sem kell még jó darabig (néhány évtizedig) elkezdenem a napok számolgatását. Szóval én eddig úgy gondoltam magamról, hogy a lelkem fiatal maradt és ebből következően sok mindent elfogad és befogad. És mégis... tényleg annyira "öreg" lennék, amennyire az olvasás közben éreztem magam? Vajon ez éppen az lenne, amelyet generációs szakadékként emlegetnek?

Ben Brooks, a szerző, aki hitelesen ábrázolja a fiatalokat,
hiszen maga is az.
Bevallom érdekes... na jó, nem szépítek, egyenesen FÉLELMETES volt egy kamasz fiú fejében lenni. Az enyémtől lényegesen eltérő  - itt megint eszembe jutott a generációs szakadék! - gondolkodása egyszerre borzasztott el és csábított arra, hogy tovább olvassam a regényt, még akkor is, ha többször félre kellett tennem és "megemésztenem" azt, amit addig a képembe tolt a szerző, át kellett értékelnem a gondolkodásomat, a belém nevelt alapelveket ahhoz, hogy követni tudjam azt, amit olvastam. Mit ne mondjak?... Egészen különleges, érdekes és egyedi élményben volt részem.

Etgar tipikus kamasz, aki tényleg félúton van a gyerek és a felnőtt kor között: a teste mindenre képes, de a következményekkel még nem foglalkozik, az érzelmeit és a viselkedését  nézve még inkább a gyermeki lélek a jellemző, a gondolkodása pedig... eléggé kicsavart. (Mint írtam korábban: teljesen idegen.) Bizony sokszor szaladt fel a szemöldököm egy-egy eszmefuttatás vagy részletes vélemény, okfejtés olvasása közben. A társadalmi elvárások és a tabuk számára még nem léteznek, az élvezet mindenek felett áll: legyen szó akár piáról, akár szexről. Ha pedig megbántottnak érzi magát... na erről biztosan olvashatunk ebben a regényben.
"Ez egy kicsit se olyan, mint a tévében."
Főhősünk személyisége magán hordozza a kortársaira is oly jellemző jegyeket: a szóbeli kommunikáció nehezére esik, a kifejezőkészsége korlátozott, a filmekből vett idézetek nem minden esetben segítenek és állják meg a helyüket az adott szituációban, ugyanakkor írásban, névtelenül sokkal felszabadultabban megy a diskurzus. Tapasztalatait a filmekből (no, meg egy bizonyos közösségi oldalról) nyeri és bizony lehervad a mosoly az arcáról, ha nem minden úgy történik, mint a szélesvásznú verzióban.

Mindehhez társul az általában nyers, szókimondó, pimasz és a kortársakon kívül mindenkit megbotránkoztató stílus, amellyel Etgar és a barátai kifejezik a mondanivalójukat. Szerintem ettől lesz a regény igazán realisztikus és hiteles. Ha voltak is kétségeim az élethű ábrázolással kapcsolatban (bár egy 22 éves srác csak tudja, hogy miként gondolkozik egy nem sokkal fiatalabb), akkor azok elmúltak, amikor felhívtam az egyik középiskolában tanító barátnőmet, aki készséggel megerősített abban, hogy bizony a mai fiatalok körében a könyvben megjelenített gondolkodásmód és reakció egészen elfogadott és létező dolog. Kezdjek el félni? Vagy ezzel már elkéstem?
"Nem számít, hogy neki ott vagy James, nekem meg Alice, mert semmi rosszat nem teszünk, nem bántunk senkit. Aice rosszat tett. Ez nyilvánvaló, hiszen megbántott vele engem. Akár száz emberrel is összefekhetett volna, de ha nem tudom meg, akkor nem tesz vele semmi rosszat. Az emberek összehordanak minden szépet és jót az őszinteségről, de szerintem az őszinteség olyan, mint egy üres malacpersely. Az embereknek inkább azon kellene igyekezniük, hogy boldoggá tegyék egymást és ehhez az őszinteségre semmi szükség."
A könyv szövege nem bonyolult, egyszerű, mint azoknak a fiataloknak a kifejezésmódja, akikről a történet szól, mégis néhány esetben legalább annyira nehéz volt a megértése, értelmezése, mintha barokkos körmondatokkal és régies fogalmazással találtam volna szembe magam. Mint egy másik korszakban lezajlott kommunikáció... sokszor rá kellett keresnem egyes kifejezésekre, ugyanakkor rengeteg új szóval gyarapodott a szókincsem. Bár azt nem tudom, hogy mikor fogom hasznosítani az újonnan megszerzett tudásomat. Meglepő volt számomra, hogy Etgar stílusa mennyire megváltozott, amikor kikerült a kortársai köréből és megpróbálta magát idősebbnek mutatni, bevetette minden képességét és hódított, csábított, amelynek meg is lett az eredménye.

Talán úgy tűnik, hogy sokat foglalkoztam Etgar gondolataival, de ez nem is csoda, mert maga a regény is ezt teszi: részletesen bemutatja a fiú érzéseit, megbotránkoztatja az olvasót, így amikor oda jutunk, hogy Etgar két napot tölt együtt egy nála háromszor idősebb nővel, már nem is tűnik olyan vadnak az elképzelés, hogy mindez tényleg megtörténhet. Egyszerűen csak arról volt szó, hogy mindkét fél megkapta azt, amire vágyott: a fiatal fiú a figyelmet és azt, hogy önmagát adhatta, az idősebb, de szexuálisan aktív nő pedig azt, ami - valószínűleg - otthon már nem állt korlátlan mennyiségben a rendelkezésére. Az egyik idősebb lett, a másik fiatalabbnak érezte magát ezalatt a két nap alatt, a megélt évek száma eltűnt a semmiben, elemésztette azokat a megvalósult vágyálmok tüze. Furcsa volt, hogy amíg a könyv elején nyers megfogalmazásban került a szemem elé minden, a londoni események bizonyos részei, mintha fátyol mögé bújtak volna, egyes dolgokat inkább csak sejteni, kikövetkeztetni, odaképzelni lehetett.
"Szerintem leginkább nem azzal lehet kikapcsolni, ha fantasztikus dolgokra gondolsz, hanem úgy, ha nagyon is valóságos és lehetséges dolgokat képzelsz el, de úgy, hogy másokkal esnek meg, nem veled."
Mindezen felvezetés után vártam a következményeket, a társadalmi reakciót és egyre inkább kétségbe estem, hogy nem azt fogom kapni, amire számítok, mert a hátralévő oldalak száma az elképzeléseim kibontására már nem igazán kínált lehetőséget. Persze értem a lényeget és el is fogadom a befejezést, hiszen továbbra is Etgar gondolatait olvashattam, amely az egész történésnek csak egy szűk szegletére koncentrált és az őt foglalkoztató kérdésekre végül választ is kaptam... de én valami teljesen másra számítottam, valami nyersebbre, durvábbra, meghatározóbbra és valami olyanra, amely még inkább hatással van a főszereplő fiatal további gondolkodására.

Kifejezetten nehéz helyzetben vagyok, mert nem tudom, hogy kinek ajánlhatnám nyugodt szívvel ezt a könyvet. Nem is tudom... talán, ha hasonló élményre vágynak, mint én magam. Igen, ez a kulcsszó: mindenkinek ajánlom, aki kíváncsi egy mai fiatal gondolkodására, aki valami olyat akar olvasni, amit eddig még nem. Az biztos, hogy az élmény egyedi lesz, mert erre a könyvre nem lehet egyszerűen azt mondani, hogy tetszett vagy nem tetszett, mert ez a regény teljesen más érzéseket generál, de ezt mindenkinek saját magának kell megtapasztalnia. Felkészültél az élményre?


A könyvet köszönöm az Agave Könyvek kiadónak!


2014. május 15., csütörtök

J. L. Armentrout: Ónix (Luxen 2.)

A Luxen sorozat sikere vitathatatlan, a népes rajongótábor lelkesedésének eredményeképpen pedig jó ütemben jelennek meg magyar nyelven a várva-várt folytatások. Bár sokan szeretik a messzi-messzi galaxisból érkezett lények földi kalandjait, azért azt is meg kell említeni, hogy nem minden olvasó szívét sikerült rabul ejteniük. Hogy hol állok én ebben az eléggé ellentétes véleményt hangoztató olvasótáborban? A válasz nem egyszerű, de nem is titkolom el: nem érzem magam elvakult rajongónak, észreveszem a történet hibáit, ugyanakkor rekordidő alatt elolvastam az első részt és rendkívüli gyorsasággal átrágtam magam ezen a köteten is. Kell ennél több? 

Az Obszidián záró eseményének sikerült meglepetést okoznia számomra, ezért különösen örültem neki, hogy az Ónix ott veszi fel a történet fonalát, ahol az előző kötet végén az félbe szakadt. Mindössze egy hét telt azóta, hogy párosunk felfedezte a köztük létrejött különleges kapcsolatot, amelyről senkinek sem tettek említést. Katy elfogadta Daemon iránti érzéseit, ugyanakkor mindent megtesz annak érdekében, hogy ne kerüljön közelebbi kapcsolatba a jóképű és pimasz szomszéd sráccal. Az ok? Feltételezi, hogy a fiú érzései nem igaziak, az csak a köteléknek köszönhető, és egy ilyen alapon nyugvó kapcsolatból, köszöni szépen, de nem kér. Mindezek mellett nem elhanyagolható szempont, hogy a luxenek alapból ellenzik az emberekkel való románcot, mert annak általában sosincs jó vége. Katy korábbi „bemutatója" miatt pedig a Védelmi Minisztérium árnya magasodik minden eddiginél sötétebben a Black család és szomszédsága fölé.

Az előzménykötetben nagyon élveztem Katy és Daemon szócsatáit, nem csoda, ha abban reménykedtem, ebben a kötetben is hasonló élményben lesz majd részem. Némiképp lehűtötte a lelkesedésem, hogy ezzel szemben nehezen indult be a történet, Katy nyafogós lett, és Daemon sem olyan volt, mint korábbi önmaga, amely persze a lány betegségének, a hirtelen jött változásoknak és az állandósult képességeknek is betudható. De akkor is… Azért voltak jelenetek, amelyekben visszatért az előzménykötetet idéző hangulat, tehát egyelőre nem veszett el minden, van még remény.

A hosszúra nyúlt, nem túl cselekményes és eléggé érzelmes, szenvedős felvezetést egyedül Blake felbukkanása tette mozgalmasabbá, majd az ő személye jelentette a fordulópontot. Az új fiú történetbe lépése magában hordozta annak a veszélyét is, hogy az eddig kétszereplős érzelmi vihar ebben az esetben is új résztvevővel bővül, és romantikus tornádóvá alakul. Nagy megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy ez mégsem következett be – bár ez nem hősnőnk hozzáállásán múlt. Blake karaktere viszont határozottan felkeltette a kíváncsiságom, történetbefolyásoló szerepe vitathatatlan, és ha nem is lett a szívem csücske, karaktere érdekes, és nagyon remélem, hogy találkozhatom majd még vele a folytatásokban.

Mintegy kárpótlásként a lassú kezdésért a regény második fele bővelkedik eseményekben, meglepetésekben és titkokban. Az eddig háttérben megbújó Védelmi Minisztérium előlép az árnyékból, a szervezet szándékai minden titkolózás és félrevezetés ellenére is nyilvánvalóak, az általuk jelentett fenyegetés nagyon is valónak érződik, és úgy tűnik, hogy a kitűzött cél elérése érdekében mindenre képesek. Az alkalmazottak élénk érdeklődése, valamint egy véletlen találkozás akaratlanul is lerántotta a leplet néhány titokról, felfedett egy eddig elképzelhetetlennek hitt együttműködést, és rendkívüli mértékben bővítette a luxenekkel kapcsolatos ismereteket. Főszereplőink menekülnek, kutatnak, összeillesztik az információk apró darabkáit, majd elindulnak az így kirajzolódó nyomon és a saját bőrükön tapasztalják meg, hogy a háttérben zajló események összetettebbek és a tét is sokkal nagyobb, mint ahogy eddig képzelték – a szabadságuk és az elméjük épsége forog kockán, legvégső esetben pedig…

Miután az előző kötetben fény derült az obszidián hasznosságára, nagyon érdekelt, vajon a kötet címét adó ásványnak milyen kapcsolata lehet a földönkívüli lényekkel, és bár a kőzet szerepe fontos, mégsem töltött el a boldogság, amikor megtudtam, hogy mire való. Ugyanakkor nagyon sajnálom, hogy magyarul még nem olvasható a harmadik Black testvér, Dawson története, mert biztosan sok mindenre magyarázatot adna, ami most még rejtélyesnek, illetve megkérdőjelezhetőnek tűnik.

Vegyes érzéseim vannak ezzel a regénnyel kapcsolatban, mert nem ragadott annyira magával, mint a sorozatindító kötet, a történetvezetését is eléggé hullámzónak találtam, de ez nem akadályozott meg az események, szócsaták és feszültségtől szikrázó jelenetek maradéktalan élvezetében. El kell ismernem, hogy a regény második felének eseményei, a háttérben meghúzódó okok és az ütős befejezés megint csak elérte azt, hogy tűkön ülve várjam a lényeges változásokon átesett lány és a luxen fiú következő kalandját – a kezdeteken már túl vagyunk, a szereplőknek innentől kezdve a következményekkel kell megbirkózniuk.

Értesüléseim szerint a folytatás magyar fordítása már elkészült, tehát van esély rá, hogy a sorozat harmadik kötetét, amely valószínűleg az Opál címet fogja viselni, még az idén kézbe vehetik a hazai rajongók. Magam is alig várom!


Az értékelésem az ekultura.hu oldalon is megjelent.


Értékelés: 7/10
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Kiadás éve: 2013.
Terjedelem: 470 oldal
A mű eredeti címe: Onyx, a Lux Novel
Sorozat: Luxen
Előzmény: Shadows (magyarul nem jelent meg), Obszidián
Folytatás: Opál, Origin, Opposition
Forrás: magánkönyvtár

2014. május 12., hétfő

Polcra került - 2014. április

Az vesse rám az első követ, akinek a könyvfesztivál hónapja megszállott könyvmoly létére nem okozott magánkönyvtár növekedést. Ha mindenki magába tekint és igazságosan jár el, akkor nagy az esélyem az életben maradásra, valamint arra, hogy nem fogom egy kőhalom alatt kilehetni a lelkem. Helyette inkább a könyvhegy miatti egészségkárosodás veszélye áll fenn. :)


Szóval azzal kezdődött az egész, hogy a Delta Vision kiadó a tavalyi év végén meghirdette a Delta Vision Könyvroham elnevezésű akcióját, amelynek a legoptimálisabb kihasználásával kapcsolatos szervezkedés azonnal megkezdődött, de a gyümölcse csak ebben hónapban ért be és került learatásra.
Innentől kezdve pedig kár szépíteni a dolgot, mert nincs mit szépíteni: összesen kilenc regényt (tíz kötet) hozott a futár. Nem részletezném mindegyiket, mert a mellékelt kép szerintem önmagáért beszél. A Végzet hajójáról mégiscsak külön említést teszek, mert erről a könyvről hamarosan regélni fogok.
Annak az olvasónak, aki egyébként is szereti a kiadó könyveit - én pedig ebbe a kategóriába sorolom magam -, kihagyhatatlan egy ilyen akció, amely során jelen esetben 1.250,- Ft/kötet áron (ez a legnagyobb akciós csomag árkategóriája) jutottam hozzá az új megjelenésekhez és a már korábban kinézett régebbi kiadásokhoz.



A karácsonyi megjelenésekből elég szép mennyiséget juttatott el hozzám az ekultura.hu oldal szerkesztősége, amelyet az ütemezett olvasások alaposan leapasztottak, gondoskodni kellett tehát az utánpótlásról, amelyre kiváló lehetőséget biztosított a XXI. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál és a rengeteg új kiadvány. A végeredmény szintén magáért beszél. Az Ónix és A Rovásember ugyan nem friss megjelenés, a többi drágaság viszont tényleg a Könyvfesztiválról jött haza velem.


Nem csak az ekultura.hu oldal tisztelt meg a recenzió írás lehetőségével, hanem egyes kiadók is, illetve legnagyobb örömömre egy szerzői megkeresés is érkezett hozzám, mégpedig egy másik író ajánlása miatt, ami külön nagy öröm a számomra. Victoria Schwab első regénye, Az Archívum elvarázsolt, a folytatás, amely a Felszabadulás címet viseli, pedig csak elmélyítette a szerelmem a sorozat iránt. Az Agave Könyvek gondozásában megjelent Lolito című regényt jelenleg olvasom, a Ragnarök olvasása pedig hamarosan következik.





Az, hogy a hónap elején már bevásároltam és sok mindent kaptam, nem akadályozott meg abban, hogy a Könyvfesztiválon ne laposítsam le a pénztárcám. Az Archívumot nem hagyhattam ott, a Bábel fiait még dedikáltattam is, a Brasyl-t nagyon jó kedvezménnyel sikerült megvennem, a Sötét Hórusz alkalmi vétel volt, a Vigyázz rám című Karen Rose könyvet pedig szintén kénytelen voltam hazahozni.


Összesen 24 db kiadvány, azt hiszem - a könyvespolcommal ellentétben - én nem panaszkodhatok. :)

2014. május 9., péntek

Nehéz döntés: hercegné vagy katonáné?

A YA regényekben alapként szerepel - szinte már kihagyhatatlan - a szerelmi háromszög, illetve az aktuális hősnő döntésképtelenségének, hezitálásának és folyamatos véleményváltozásának végigkövetése, amelyet úgy is nevezhetnénk, hogy a kötelezően előírt nyavalygási adag. Persze azért elnézőek vagyunk a felnőttkor küszöbén álló leányzóval, és a legtöbb esetben még érthető is a szituáció, mert azt azért a poszt szerzői sem felejtették még el, hogy milyen volt fiatalnak és a dühöngő hormonok áldozatának lenni - mindezt kellő tapasztalat nélkül -, de azért azt is el kell ismerni, hogy az egyes kötetekben vannak mosolygásra késztető vagy éppen már egyenesen dühítő helyzetek, unalomig ismételt klisék.

Az ilyen regények közül leginkább azok illenek a rózsaszín tündérmesék világába, amelyekben a háromszög egyik csúcsát egy uralkodó alkotja, azaz a hősnő egyik lehetősége, hogy választása következményeként előbb a sármos és nyalka herceg párja, majd pedig idővel királyné lesz. Hát nem mesébe illő? De az. Nem erről - az ő fehér lovon érkező szőke hercegéről - álmodik minden lány, mielőtt ráébred a szörnyű valóságra a férfiakkal és a házassággal kapcsolatban? De igen.

Akkor mégis mi indokolja a háromszöget, a bizonytalankodást és a totojázást? Leginkább az, hogy a korábban említett síkidom másik csúcsán nem más álldogál, mint a jóképű és határozott katona, akinek bár nincs uralkodói rangja, de rendelkezik más, ezek szerint határozottan vonzóbb képességekkel. Ez csak természetes, hiszen valamivel csak felül kell múlni a rangot és a vagyont... :)

Miért is készült el ez a szösszenet? Nagyon egyszerű a magyarázata: egy nap - a változatosság kedvéért - éppen az aktuális olvasmányunkat beszéltük ki kolléganőmmel és barátnőmmel, @zsorzsival, amikor is erősen kifogásolta a könyvbeli hősnő döntésképtelenségét, amelynek fő oka az előbbiekben részletezett szituáció volt. A poszt címét is ez a beszélgetés és a sokszor emlegetett - azóta immár szlogenné vált - eldöntendő, de igencsak nehéz kérdés adta, azaz az ifjú leányzó hercegné, netán inkább mégiscsak kapitányné legyen?

A téma bennem is felkeltett egy emléket, amelyet élénk eszmecsere követett és innen már egyenes út vezetett a bejegyzés megszületésééig, amelynek végeredménye remélem, hogy kedvetekre való lesz. Tartsatok velünk ennek a nagyon is fontos döntésnek a részletes vizsgálatában. Mennyire tudjátok átérezni az adott hősnő problémáját? Ti vajon hogyan döntenétek?


Sarah J. Maas Üvegtrón című regényében megismerkedünk egy fiatal lánnyal, aki zsenge kora ellenére is híres és hírhedt orgyilkos, de akit mégis sikerült fogságba ejteni, és történetünk kezdetén éppen a birodalom egy távoli bányájában tölti büntetését. Ebből a helyzetből jelent kiutat számára a herceg ajánlata, amelynek lényege, hogy a birodalom hivatalos orgyilkosának kiválasztása céljából rendezett viadalon az ő bajnokaként jelenjen meg a lány, és persze nyerje is meg azt. 

Az írónő semmit nem bíz a véletlenre, mert rögtön a történet elején megismertet minket a szinte már kötelező szerelmi háromszög mindegyik szereplőjével: a hányattatott sorsú, de egyébként nagyon kegyetlennek bemutatott leányzóval, a jóképű, igazságos, de visszahúzódó testőrkapitánnyal és a vonzó, fiatal herceggel.

Nem kell sokat várni és a könyv cselekményének java részét máris kitölti a romantika eleme, illetve az ehhez kapcsolódó döntésképtelenség. Hősnőnk a herceg részéről a nyílt udvarlás és a kecsegtető ajándékok, ínyencségek tömegét kapja, míg a kapitány a viadalra való felkészítésében segédkezik, csendesen meghúzódik a háttérben, de támogatása és visszafogott rajongása nyilvánvaló, nem hagyható figyelmen kívül. Nehezíti a helyzetet az is, hogy a testőrkapitány és a herceg egymás régi barátai, és Chaol csak azért mondott le nemesi rangjáról, mert így tudott a herceg mellett maradni és támogatni barátját. Hűha, bizony nagy a baj...

Hogy melyikük foglal el nagyobb helyet a leányzó szívében? Ez az első kötetből nem derül ki. Bár a herceg heves udvarlásának nehéz ellenállni és a kapcsolattal együtt járó rang is elég csábító, de mégsem egyszerű a döntés. A kötet végén úgy tűnik, hogy a bajtársiasság, a megbízható támasz és a biztos pont sokkal többet jelent az orgyilkos számára, mint a csillogás és a hatalom. De vajon meddig marad ez így? Hiszen a kötet folyamán többször is fordult a széljárás, akarom mondani az érzelmek áramlási iránya. 

A katonáné vagy hercegné kérdés tehát még nem dőlt el. Talán majd a folytatásban? Remélem, hogy nem húzzák majd a végtelenségig a kérdés eldöntését és valaki nagyon gyorsan a sarkára áll vagy éppen a tettek mezejére lép. Mint tudjuk, mindig a remény hal meg utoljára... :)


Kiera Cass Párválasztó trilógiájának kezdetén adott egy szerelmespár, America és Aspen, két éve tartó titkos és mérhetetlenül naaagy szerelmük csónakja fennakadni látszik az anyagi nehézségek még nagyobb zátonyán. Jókora szikladarab ez, hiszen egy olyan világban, ahol kasztrendszer működik - még egy középtájon elhelyezkedő kasztban is, amelybe America és családja tartozik -, előfordul az éhezés, nem nagyon van lehetőség feljebbjutásra. Így az egyetlen esélyt, hogy a Párválasztóban - melyben a király fia választ magának feleséget, nagy show műsor keretében - részt vegyen, szükségszerűen ő is kénytelen kihasználni.

A bonyodalom egy csálé háromszög formációból indul, mert Aspen szakít Americával - értsd úgy, hogy nem túl finoman elküldi a jó fenébe, hogy hősnőnk nyugodt szívvel vághasson neki a küzdelemnek. A feladat egyértelműen nemes, sőt mi több egyenesen „mártíri”, tekintve, hogy a megszokottól eltérően America gyönyörű ruhákban kényszerül járni és finom ételeket kénytelen enni.

Az alapfelvetéshez képest történetünk kezdetén Aspen még nem katona és csak kizárólag hősnőnk miatt viszi véghez az adott disztópiás helyzetben képtelennek tűnő bravúrt, hogy valahogyan egyszer csak őr lesz a palotában.

Hősnőnk a családja anyagi helyzetének feljavítása miatt vesz részt a Párválasztóban, melynek fődíja Maxon herceg, akinek a feleségévé válhat. Kislányként ugyan ki ne álmodna ilyesmiről? Na, de nem így ám a mi Americánk, ő aztán nem akar hercegné lenni. Eleinte…

Viszont amint megismeri az uralkodói sarjat és elmúlik iránta érzett kezdeti ellenszenve, kiteljesedik a klasszikusnak mondott szerelmi háromszög és kezdetét veszi America végeláthatatlanak tűnő hezitálása a két férfiúi példány között. Amely már csak azért is fölöttébb bosszantó, mert következetessége kizárólag csak annyiban nyilvánul meg, hogy mindig afelé hajlik, akinek éppen a társaságában tartózkodik. Nahát kérem, mire nem képes a személyes varázs?!

A teljes második kötet a főszereplő hölgy folyamatos vergődéséről szól. Döntésképtelenségének valódi okát, hogy hercegné legyen-e vagy katonáné számos okosnak tűnő gondolattal próbálja álcázni. Mint, hogy nem egészen biztos benne, hogy megfelelő módon tudná-e ellátni majdani királynői feladatait vagy, hogy a családját nem foszthatja meg az elért anyagi jóléttől.

Na és, hogy a férfiak miként állnak a kérdéshez? Mindkettő csak America igenjére vár. A hercegnek persze gondolnia kell a másik eshetőségre is, így azért másfelé is nézelődik. Aspen is magának akarja az igent, de hogy átgondolta-e a jövőjét ezzel kapcsolatban, az nem teljesen világos. Már az furcsa, hogy ilyen könnyedén katonává vált, holott előtte majd megszakadt a rengeteg munkától, hogy a saját családját segíteni tudja.

Az írónő ebben a részben oly mélységekbe taszította a történet alakulását, hogy attól tartok a befejező kötetben már képtelen lesz kapaszkodóra lelni. Az eddigiek alapján mintha azt sugallná, hogy America a hercegnéség felé hajlik. De nem tudhatjuk milyen fordulat várható még. Egy dolgot azért bizonyosnak érzek, mégpedig hogy Americának végül párra kell találnia. Csak nézne már egyenesen a probléma szemébe és döntene már! Addig is marad a gyötrelmes várakozás… :)


Reméljük, hogy jól szórakoztatok ezen a rendhagyó bejegyzésen, mert elárulom, hogy nekünk hatalmas élményt jelentett az elkészítése. :)

Ennyi jutott nagy hirtelen az eszünkbe, de ha tudtok még olyan történetet, amelyben hasonló szituáció alakult ki, akkor örömmel vesszük az ötleteket, könyvcímeket, javaslatokat. Na, és persze hátha egyszer még olyan szituációba kerülünk, ahol pont ezekre a tapasztalatokra lesz szükség... :)


Pukedlizve búcsúzik:

2014. május 6., kedd

Élménybeszámoló: Író-olvasó találkozó Rozsnyai Jánossal

Van úgy, hogy hosszú ideig csak a napi rutin tölti ki az életem: reggel munkába, letudni a napi kötelezőt (néha többet is), majd haza, és jöhet a második műszak, némi olvasás, illetve ha belefér, akkor valamennyi blogolás is. Aztán felmerül egy program, amelyre jó lenne elmenni, nagyon vágyom rá, hogy ott legyek és persze végre sikerül elfoglalt barátnőimmel is összeegyeztetni egy időpontot, amikor végre összejöhetünk, és beülhetünk a mozifilmre, amelynek közös megszemlélését már tervezzük egy ideje... úgy az első trailer megtekintése óta.

Milyen is az élet? Naná, hogy minden egy napra jön össze és az élményszegény időszakot követően hirtelen olyan intenzív hatások érnek, hogy igazából csak napok múlva tudok feldolgozni minden benyomást.

Ennyi felvezetést követően következzen a tényleges élménybeszámoló, amely azzal kezdődött, hogy a Trux Béla felhívta a figyelmemet egy író-olvasó találkozóra, amelyen ő is jelen lesz, mint beszélgető partner, de a találkozó középpontjában Rozsnyai János író és természetesen az olvasók állnak. Miért is tűnt különlegesnek ez a rendezvény? Mert Rozsnyai János makói író és csak Trux Bélával kötött barátságának, illetve a könyvtár kedves invitálásának köszönhető, hogy a miskolci olvasók találkozhattak egyébként határozottan kedélyes és nagyon közvetlen személyével. 
A Táltos keresztje című regényt olvastam, írtam is róla és büszke vagyok rá, hogy dedikált példánnyal rendelkezem a regényből.

A program 2014. április 2-án délután 3-kor kezdődött, ezért a munkaidőt ezen a napon kicsit rövidebbre szabtuk @ Zsorzsival, sikerült is időben odaérni a rendezvényre. Olyannyira időben, hogy a szerző és beszélgetőpartnere is pont akkor érkezett meg és nagyon boldoggá tett, hogy mindketten kitörő örömmel üdvözöltek. Ezek szerint őket meg az én jelenlétem vidította fel. :) Van olyan szituáció, amely mindkét félnek jó és úgy néz ki, hogy ez pont egy ilyen volt.

Szinte elröppent az a másfél-két óra, amit a szerző és a jelenlévők társaságában töltöttünk el a könyvtárban. Rozsnyai János nagyon közvetlen és kifejezetten jó humorú ember, remek mesélő. Nem mellesleg pedig történelem tanár, tehát ha úgy nézzük, akkor a történelem tudora és persze lelkes kutatója is, a levéltárak és múzeumok féltve őrzött kincsei jól ismerik ujjai érintését, sokszor érezték már magukon kíváncsi tekintetét, fedték fel előtte titkaikat.

Kicsit csapong a témák között, mert ahogy ő maga is elismeri, annyi mindent el akar mondani, amit képtelenség megtenni a rendelkezésére álló idő alatt, de ha beindul, akkor bizony csak dől belőle a szó. Ez utóbbi állítással kapcsolatban semmi negatív felhang sincs a szavaimban, mert egyszerűen élvezet hallgatni a történeteit, az anekdotáit. Ha pedig mégis elakadt a szava, akkor beszélgetőpartnere, Trux Béla segítette át a holtponton jól irányított kérdéseivel, amelyeket a tőle megszokott alapossággal állított össze.

A hallgatósággal együtt én is megtudhattam azt, hogy Rozsnyai Jánosnak nem ez az első könyve, de ez az első olyan kiadványa, amely azzal a céllal készült, hogy szórakoztatva tanít. Korábbi írásai leginkább a szakirodalom kategóriába sorolhatók, illetve korlátozott példányszámban megjelent egy elbeszéléskötete is, Maros-parti mesék címmel. Ez utóbbi határozottan felkeltette az érdeklődésem, főleg, hogy az újra kiadását tervezik és a hallgatóság erősen próbálta meggyőzni az írót arról, hogy ezúttal tárja nagyobb nyilvánosság elé ezt a helytörténeti elemeket tartalmazó gyűjteményt, hiszen attól, hogy valaki nem csongrádi, még érdekelhetik az ország másik felének hangulatát és hagyományait magukban hordozó írások.

Megtudtuk azt is, hogy a szerző továbbra is szeretne szórakoztatva tanítani, vannak még tervei, már érlelődnek a fejében a gondolatok: van rá esély, hogy folytatódhat Ketel kalandja, de először a matriarchális társadalom korába kalauzol majd minket. Az új regénynek egyelőre csak munkacíme van: az Istenasszony ujja, de az is nagyon beszédes, a téma és a korszak, amelyben a történet játszódik, pedig kifejezetten izgalmasan hangzik.

Csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy a beszélgetésből az is kiderült a szerző ősei hagymatermesztők voltak és létezik egy fajta a szemizgató hatású, sírásra késztető illóolajú növényből, amelyet Rozsnyai-féle néven emlegetnek. 

A szerző beszélgetőpartnere, Trux Béla sem úszta meg a kérdések - és természetesen válaszok - nélkül, ő is beszélt az Akkon írás alatt lévő folytatásáról, valamint egyéb terveiről.

Mit is mondhatnék még? Nagyon jól éreztem magam a találkozón, amelynek megszervezéséért igazán hálás vagyok a Tompa Mihály Könyvtár lelkes dolgozóinak. Mindig különleges élmény, amikor találkozom egy szerzővel, mert közelebb kerül hozzám a történet azáltal, hogy többet megtudok az alkotójáról.

Az eredeti tervem az volt, hogy a nap eseményei egy posztban foglalom össze, de mivel már megint kitört belőlem az egyébként oly jellemző bőbeszédűség, ezért a filmes élményeimet majd egy másik bejegyzésben teszem közzé.

Megjegyzés: A fényképeket a könyvtár dolgozói, illetve Trux Béla kedves neje készítette és a Tompa Mihály Könyvtár facebook oldalán található albumból származnak, ahol egyébként a találkozón készített többi kép is megtekinthető.

2014. május 4., vasárnap

Victoria Schwab: Felszabadulás (Archívum 2.)

Van úgy, hogy egy regény pont akkor kerül a kezedbe, amikor leginkább megérint a hangulata, amikor biztosan magával sodor a történet, amikor leginkább átérzed a szereplők helyzetét, amikor valami különlegességre vágysz, ami egyszerre ismerős, de mégsem az és az adott könyv pont az adja, amire szükséged van. Számomra ilyen volt Az Archívum.


Még fel sem dolgozhattam igazán az élményt, amit a regény nyújtott, még áthatott borongós hangulata, az ereimben ott zsongott az átélt izgalom, amikor jött a hír, hogy hamarosan érkezik a folytatás és az egészen ott ragyogott a korona: még a megjelenés előtt olvashatom. Majdnem kiugrottam a bőrömből és alig bírtam kivárni, hogy megérkezzen a szöveg, befejezzem az éppen olvasott könyvet és már vetettem is bele magam az Archívum semmiképpen sem szokványos, sötét hangulatú világába, gondolkodás nélkül ugrottam fejest MacKenzie következő kalandjába.
"Mindig rosszabb, amikor arra várunk, hogy valami elkezdődjön, mint amikor valójában elkezdődik a dolog."
Megnyugodva vettem tudomásul, hogy már az első oldalakból is ugyanaz a hangulat árad, amit annyira szerettem az előzmény esetében is: mindent áthat a kicsit keserédes, borongós érzés, az elmúlás közelségének tudata, valamint a tennivalók fontossága, a "szolgálat" bizsergő izgalma. Mindezek mellett új elemként megjelent a rendszer működésével kapcsolatos kétkedés is. A jelenkori és a múltba révedő fejezetek váltakozása most is jelen van, a különbség csupán annyi, hogy a visszaemlékezések főszereplője most nem egyedül a lány nagyapja, hanem gyakran feltűnik a másik Őrző, Wesley is.

Nincs túl nagy időugrás a két kötet történései között, hiszen mindössze három hét telt el azóta, hogy MacKenzie a Coronado tetején állt és átélte azt, aminek a létezéséről még csak tudnia sem lett volna szabad. A tudás hatalom, ugyanakkor fárasztó teher is, az emlékek feldolgozásához idő kell és a lánynak ehhez nem volt elég az elmúlt három hét: alig tud aludni, nem telik el úgy éjszaka hogy ne lennének rémálmai, amelyek főszereplője minden esetben Owen. Mac testileg és szellemileg is egyre fáradtabb, az egyetlen ember, akivel megoszthatná a gondjait messze jár és ráadásként elkezdődik a tanév is, ezúttal egy új helyen, egy olyan iskolában, ahol senkit sem ismer és ahol a zárt közösség miatt elég nehéz lesz háttérbe húzódva élnie, eltitkolnia azt, hogy ő más, mint az átlag.
"Emlékeznem kell."
Az előző részben azt élveztem, hogy sok ifjúsági regénnyel ellentétben, a megszokott kliséket mellőzve, nem az iskolában játszódott a történet, elmondhatatlanul boldog voltam, hogy nem kellet beülni a tanórákra. Talán érthető, hogy miért szontyolodtam el kissé, amikor már az első oldalakon világossá vált, hogy most kikerülhetetlen az iskola és minden ehhez kapcsolódó egyéb esemény. Lassanként azért megnyugodtam, mert a szerzőnek sikerült úgy megoldania a tanórák leírását, az iskolai elfoglaltságokat, hogy azt egyáltalán nem tartottam unalmasnak, hanem a történet szempontjából teljesen helyén valónak tűnt a helyszín, ráadásként pedig érdekes szereplők  - többek között Cash - is megjelenik a lapokon.

Mac hétköznapi élete és nem éppen szokványosnak mondható elfoglaltsága szépen összemosódik, esetenként pedig gátolják is egymást és ettől válik élethűvé, valóssá, könnyen hihetővé és átélhetővé a történet. A felhalmozódott feladatok megkeserítik hősnőnk életét és persze a napi, minden kamasz életében jelen lévő napi problémák mellett el kell látnia a feladatát, és meg kell küzdenie azzal is, hogy rá vetült a gyanú árnyéka. Tetszett, hogy az összes probléma és kihívás ellenére Mac továbbra sem szuperhős, hanem egyszerű lány, aki minden erejével igyekszik megfelelni a kihívásoknak.
"A legtöbb probléma magja egyszerű. Csak meg kell találnod ezt a magot."
Mac rémálmai, Owen folyamatos jelenléte és az a lelkiállapot, amely ennek következtében előállt, adott némi thrilleres beütést a történetnek, a komorság mellett megjelent a feszültség, a bizonytalanság és a gyanakvás. Mac gondolatain keresztül a szerző sikeresen elbizonytalanította az olvasót is: nem igazán tudtam eldönteni, hogy mi a valóság és mi a képzelet. A lánynak csak egy szavába kerülne és megszabadulhatna az emlékeitől, de ő nem akar felejteni, maga vállalta ezt a terhet és ki is tart az elhatározása mellett. Most őszintén? Nem tudom, hogy a helyében hogy döntöttem volna, de tisztelem a kitartásáért és az erejéért.
"− Szerintem túl sok páncélt viselsz − mondja. (...) A páncélban pedig az az érdekes, hogy nem csupán távol tartja a többi embert, hanem minket is benntart. Felépítjük magunk köré, és közben nem jövünk rá, hogy ezzel bezárjuk magunkat. És voltaképpen a végén két ember leszünk. A fényes fémváz… (...) … és az ember odabent, aki közben darabokra hullik. (...) Nem lehetsz két ember. A végén aztán egyik sem leszel."
Kapcsolat a korábbi történésekkel és rengeteg újdonság, talán így jellemezhető legjobban ez a kötet. Mindenképpen elismerés illeti a szerzőt, mert eszembe sem jutott, fel sem merült bennem az a gondolat, hogy Owen egyáltalán szerepelhet ebben a könyvben, pedig a jelenléte, az általa kiváltott hatások annyira törvényszerűek, nyilvánvalóak és gyönyörűen kapcsolódnak az események az előzményekhez. 
Az előző részben megismerkedtünk az Archívummal és hierarchiai felépítésével és azt hittük, hogy mindenről értesültünk, de ez nem így van, mert a rendszer felépítése még összetettebb, mint amiről eddig tudomásunk volt.

Az egyedi hangulat mellett vannak klisék is a történetben, bár nem olyan sok. Sokkal egyszerűbb lenne minden - igaz, hogy akkor nem lenne ennyire érdekes a sztori sem, nem lenne ennyi konfliktusforrás -, ha Mac nem ragaszkodna az álláspontjához, miszerint egyedül kell megoldania a problémákat. Két olyan személy is ott áll mellette - Wesley és Roland -, aki mindenben támogatja a lányt, akinek elmondhatná a problémáit, de ő mégsem teszi ezt meg, ugyanakkor megköveteli a feltétlen bizalmukat. Ettől azért kicsit téptem a hajam...
"(...) a hibáknak semmi hasznuk, ha az ember megpróbálja elfelejteni őket. Emlékezni kell rájuk és tanulni belőlük."
Egyszerűen imádom, ahogy a szerző lefesti az emberek zajait és minden adandó alkalommal meg is említ ezeket a jelzőket. Mindez lehetne unalmas is, de nem az. Mac szerint az anyja üvegcsörömpölés és csikorgó fém, lépcsőn lezuhanó tányérokkal teli dobozok zaja, Cash jazz és nevetés, Wesley pedig dübörgő rockzenekar, Wesley szerint Mac zaja vihar és zuhogó eső. Annyira látványosak ezek a leírások és annyira könnyűvé teszik, hogy az olvasó beleélje magát a helyzetükbe. 

Ha már Wesley-nél tartunk, akkor meg kell említenem, hogy tartottam tőle az ő karaktere háttérbe fog szorulni ebben a történetben, de nagy örömömre nem lett igazam, mert rengeteg Wesley-t kaptam és MacKenzie-vel együtt én magam is belezúgtam a fiúba. Wes mindig jelen van, mindig lehet rá számítani, humora nélkülözhetetlen eleme a regénynek, de a jelenléte mégsem tolakodó, ahogy egyébként a szerelmi szál sem nyomja agyon a történetet, ugyanakkor mégis végig érezhető a két főszereplő közötti feszültség, pattognak a szikrák. Kettőjük kapcsolatának alakulása csak a ráadás az akcióval és feszültséggel teli eseményekhez.

Teljes meggyőződéssel állítom, hogy ez a történet méltó folytatása Az Archívumnak és aki azt egy kicsit is kedvelte, biztosan szeretni fogja ezt a részt is, mert hangulatában hasonló, de cselekményében és összhatásában sokkal több. Végig élvezetes és pörgős regény, rengeteg feszültséggel, izgalommal, érzelemmel, mindezek egymáshoz viszonyított tökéletes elegyével. A történet ismét kerek egészet alkot, az események lezártnak tekinthetők, de megint éreztem azt, hogy nem bánnám, ha lenne még folytatás.



A könyvet és az előolvasás lehetőségét köszönöm a regényt megjelentető Főnix Könyvműhelynek!


Értékelés: 9/10 pont
Kiadó: Főnix Könyvműhely
Kiadás éve: 2014.
Terjedelem: 296 oldal
Borító ár: 2.980,-
A mű eredeti címe: The Unbound
Fordította: Hudácskó Brigitta
Sorozat: Az Archívum
Előzmény: Az Archívum
Folytatás: ?
Forrás: magánkönyvtár (recenziós példány kiadótól)

 
Design by Free WordPress Themes | Bloggerized by Lasantha - Premium Blogger Themes | Laundry Detergent Coupons