Könyvek erdeje

Ha eltévedtél a könyvek rengetegében, akkor segítek benne eligazodni.

2016. április 28., csütörtök

Orson Scott Card: Fáklya (Teremtő Alvin 5.)

Az előző kötetekről írt értékeléseimből bizonyára mindenki számára egyértelművé vált, hogy sikerült teljesen beleszeretnem ebbe a sorozatba, a szerző ezernyi utalástól és érdekes karakterektől hemzsegő története teljesen elvarázsolt. Van esély arra, hogy ilyen előzmények után olyan értékelés írok a soron következő kötetről, amely nem részrehajló, amely legalább egy kicsit objektív? Nem, de gondolom ezt nem is várja el tőlem senki. Végül is az olvasás és a közben átéltek teljesen szubjektív élmények. A kötet kézbe vételekor az egyik vállamon ülő angyalka azt sugdossa a fülembe, hogy ez a történet is a sorozat egy meghatározó kötete lesz, a kisördög pedig azt, hogy az elvárásokkal óvatosan kell bánni. Hogy melyiküknek lett igaza? Mind a kettőjüknek.

Értékelés: 8/10
Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2015.
Terjedelem: 351 oldal
Eredeti cím: Heartfire
Fordító: Horváth Norbert
Borító ár: 2.990 ,- Ft
Sorozat: Teremtő Alvin
Előzmény:
1.) A hetedik fiú
2.) A rézbőrű próféta
3.) Kovácsinas
4.) Vándorlegény
Folytatás:
6.) Kristályváros
7.) Master Alvin
Kategória: fantasy, alternatív történelem,
bűbájosság, vallás
Akciós vásárlás a Delta Vision Webáruházban:
nyomtatott, illetve ekönyv formátumban.

A szerző további művei:
Végjáték, A Holtak szószólója, Fajirtás,
Az elme gyermekei,
Ender árnyéka, A Hegemón árnyékában,
Árnyékbábok,
Múltfigyelők, Bűvölet, A kegyelem ára
Sok minden történt Alvinnal, amióta a születése körülményeinek szemtanúi lehettem az első kötetben és még mindig nincs vége a kalandoknak. Peggy, aki fortélya révén látta Alvin szíve lángját, már a születése pillanatában is tudta, hogy része lesz a fiú életének, de azt még maga sem gondolta, hogy ilyen módon - akkor még nem volt birtokában annak, hogy a sors útjai a tettek által befolyásolhatóak és megváltoztathatóak. A sorozat ötödik kötetének címe azt sugallja, hogy ebben a részben Peggy tettei állnak majd a középpontban, de nem csak róla olvashatunk ebben a történetben, hanem Alvin és társai, valamint Calvin és követői ugyanúgy jelen vannak, mint korábban.

A történet két fő szálon halad végig, amelyek közül az egyik valamivel érdekesebbnek tűnt számomra, mint a másik. Alvin és Peggy az előző kötet végén úgy döntöttek, hogy külön utakon járnak, egymástól függetlenül teszik, amit érzéseik szerint tenniük kell. Éppen ezért Peggy a Királyi Kolóniák fővárosába, Camelotba utazik, ahol audienciát remél elérni a királynál. A városba érve feltűnik neki a rabszolgák különös, visszafogott, minden gyűlölettől mentes, a helyzetükbe beletörődő viselkedése. Az Európából hazatérő Calvint és kísérőjét szintén a fővárosba vezérelte a sors, ahol Calvin tudomást szerez sógornője jelenlétéről, ezért felveszi vele a kapcsolatot, igyekszik megismerni őt. Ezt a döntését - ahogy a korábbiakat is - az önzés határozza meg, de sokkal meghatározóbb lesz a számára, mint az összes többi, amit eddig annak hitt.
"- Nem találod ironikusnak, hogy fogalmad sincs mit kell tenned, mégis rengetegen próbálnak megakadályozni benne?"
A másik történetszál Alviné és az őt követő kis csapaté, amelynek minden tagja érdekes személyiség, de tény, hogy a legszórakoztatóbb még mindig Arthur Stuart, a félvér fiú - a madaras jelenetek és a köréjük épülő eszmefuttatások voltak a csúcspont. Alvin még mindig csak azt tudja, hogy fel kell építenie a Kristályvárost, de azt, hogy hol, mikor és hogyan, továbbra sem. Éppen azért indul válaszokat keresve - bár kissé félve - New England felé, mert ahol ilyen mértékben bűnöktől mentes és példamutató értékű a közösség, ott lennie kell valami magyarázatnak. Ez a döntés meghatározza a csoport útját, amely egyenesen a tárgyalóterembe vezet, egy boszorkányper aktív résztvevői lesznek: Alvin a vádlottak padján kuporog bilincsbe verve, Bizony Cooper pedig a puritán és istenfélő lakosok szemében, mint az ördög ügyvédjének szerepét alakítja. Vagy talán mégsem?

Alvin története számomra azt mutatta meg, amit már egyébként is tudok: a hit jó dolog, de mint minden más esetében, a mérték és a józan paraszti ész itt is fontos szerepet játszik. A vakhit kifejezetten káros, ha pedig mindez még rosszindulattal vagy tudatlansággal - esetleg mind a kettővel - párosul, akkor pedig megállíthatatlanul száguldunk a katasztrófa bekövetkezte felé. A normál gondolkodású emberek ebben az esetben már csak a fék szerepét tölthetik be, de a józan és meggyőző érvek hamar elkopnak a vádak maró hatású tengerében. A kiutat jelentő módszer ugyanaz lehet, mint az önuralmát elvesztő, sokkot kapott ember esetében: egy jó nagy pofon - vagy valami olyan tett, amelynek hatása ahhoz hasonlatos. Még szerencse, hogy Bizony Cooper és Alvin kettőse képes egy ilyen esemény kivitelezésére.

Bármennyire is élveztem Bizony Cooper ügyvédi képességeinek ismételt megcsillogtatását és a szavak tárgyalótermi csűrését-csavarását, az emberek saját maguktól való megvédését, valamint az egész emberiség megmentését egy téves eszmétől, ez valahol mégis csak ismerős volt, mert az előző kötetben már olvastam egy ehhez nagyon hasonlót. Éppen ezért kötött le most jobban Peggy, Calvin és a személyiségük egy részét elvesztett rabszolgák esete, a feketék által űzött mágia és a tévúton járó, képességeit ártó szándékkal használó teremtő összecsapása. Balzac megnyilvánulásai és meglátásai pedig betekintést engednek abba, hogy miként is szemléli az embereket, a helyzeteket egy író: hogyan lát bele a körülötte lévők lelkébe, értelmezi a tetteiket és a mondataikat, olvas bennük nyitott könyvként.

Bár tény, hogy mind a két szál ismét bőven tartalmaz olyan elemeket, amelyekkel kapcsolatban le lehet ülni gondolkozni, elmélkedni, és ha mindezeken túl vagyunk, akkor az olvasottaknak akár még személyiség befolyásoló hatásuk is lehet, de Calvin történetét akkor is sokkal tanulságosabbnak éreztem. Nem utolsó sorban pedig szórakoztatóbbnak is, mert Calvin és Honoré, valamint Calvin és Peggy párbeszédei igazán élvezetesek és tanulságosak voltak. Ahogyan az is, hogy a lelkünk, a személyiségünk apró darabokból tevődik össze, amelyek egy része a születésünktől fogva jelen van, a másik része az évek alatt átéltekből épül fel, de ezek mind mi vagyunk, és mindegyik darabkára szükségünk van ahhoz, hogy önmagunk legyünk.

Szóval jó volt ez a rész is, de valahogy megint másként mint az előzőek. Peggy szála ugyan eléggé meghatározó volt, de egy Fáklya címet viselő sorozatrész esetében valahogy több "Peggy-s" dologra számítottam. Bár az is tény, hogy a kötet címe nem csak így értelmezhető, hiszen a maga nemében - és nem a képességeit megnevezve - Peggy utat mutató embernek minősült egy meghatározó szereplő számára, ahogyan Alvinnak is sikerült fényt gyújtania a kissé sötéten gondolkozó és mindenhol a gonosz megtestesülését látó emberek fejében. Vagyis minden csak értelmezés kérdése.

És ez az, amitől olyan különleges ez a sorozat, mert ahány olvasó, annyiféleképpen ragadja meg a történet mondanivalóját vagy éppen olvas a sorok közötti tartalmakban - én magam is ezért imádom. Még akkor is, ha azzal is tisztában vagyok, hogy vannak jobban és kevésbé ütősre sikerült részei. Vagy csak az előzetes elvárásaim befolyásoltak olyan irányba, amilyenbe nem kellett volna - és ez volt az a pillanat, amikor az angyalkám vigasztalóan dünnyögött, a kisördög pedig jót kuncogott a vállamon.


2016. április 25., hétfő

Sherrilyn Kenyon: Bűnös éj (Sötét vadász 8.)

Vannak sorozatok, amelyek esetében egy-egy új rész megjelenésének már akkor is tapsikolva örülsz, ha azt az a kiadó jelentette meg, amelyik belekezdett az életmű magyarra adaptálásába. Majd érkezik a hír, hogy a kiadó csődbe ment, és az összes bizakodás, hogy a kedvenc szereplőd kötetét még ősz öregkorod előtt a kezedben tarthatod, tovaszállt. A remény azonban ismét bebizonyította, hogy egy kifejezetten szívós jószág, drágán adja az életét, de legalábbis kitartóan, tíz körömmel kapaszkodik létezése síkjába. Mert bekövetkezett az, amire senki sem számított igazán: az Athenaeum Kiadó átvette a sorozatot, és március végén a boltokba került a nyolcadik kötet, az oly régóta várt folytatás. A tapsikolva örömködés itt már kevés, az örök hála pedig elcsépelt közhelynek tűnik, annyi önuralmam pedig már van egy ideje, hogy a lakásban sikoltozva rohangálásig már nem jutottam el.

Pontszám: 6/10 pont
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2016.
Terjedelem: 336 oldal + ajánló a köv. kötetből
Fordította: Goitein Veronika
A mű eredeti címe: Sins of the Night
Sorozat: Sötét vadász
Előzmény:
1.) Álomszerető
2.) Éjféli vad
3.) Végzetes ölelés
4.) Ördögi tánc
5.) Angyali csók
6.) Pokoli tűz
7.) Éjféli gyönyörök
Folytatás:
9.) Szenvedélyes éjszakák
10.) A Hold sötét oldalán
11.) The Dream Hunter
12.) Devil My Cry
13.) Upon the Midnight Clear
14.) Dream Chaser
15.) Acheron
16.) One Silent Night
17.) Dream Warrior
18.) Bad Moon Rising
19.) No Mercy
20.) Retribution
21.) The Guardian
22.) Time Untime
23.) Styxx
24.) Son of No One
25.) Dragonbane
26.) Dragonmark
27.) Dark Bites

Ez a történet sok mindenben különbözik a sorozat korábbi részeitől. Ezúttal nem New Orleans utcáin kóborlunk, hanem a Mississippi állambeli Tupelo és az Aberdeen környéki Sötét vadászokhoz csatlakozunk, akik egy Acheron elleni felkelés kirobbantásán munkálkodnak - természetesen némi démoni befolyásolás hatására, mert Stryker mindenütt jelen van. Ha már a Sötét vadászok is Acheron ellen vannak, akkor itt a vég, gondolhatnánk, de az atlantiszi egy cseppet sem izgul - ennek oka pedig az Alexion. Ezt a címet kilencezer éve ugyanaz a férfi birtokolja, és olyannyira azonosult vele, hogy a neve is ez lett: Alexion. Ki ő? Acheron segédje, a rossz útra tért Sötét vadászok megregulázója, és még annál is több, mert a múltja ennél sokkal bonyolultabb. Ritkán jár az emberek között, de amikor erre kényszerül, akkor annak oka van - ahogy most is. Meg kell állítania az Acheron elleni szervezkedést, meg kell mentenie a Sötét vadászok közül azokat, akiket csak lehet. A partnere pedig nem más, mint Tupelo egyik vadásza, Danger, akiből a francia forradalom idején lett az éjszaka igazságosztó teremtménye.

Szóval nem egyszerű románc bontakozik ki a lapokon, hiszen a titokzatos Alexion, a Sötét vadászok rettegett hóhéra szűri össze a levet egy veszélyesen élő vadásznővel, ami miatt már az elején különlegesen izgalmasnak ígérkezett ez a történet. Sajnos azonban mégsem lett belőle több egy átlagos elbeszélésnél, és emiatt végtelenül szomorú vagyok.

A nagyon jó alapötlet, a sötét és fájdalmakkal teli múlt, a jelenkori események és az érzelmek valahogy nem álltak össze egy egésszé a lapokon. Az izgalmas alaphelyzetből sokkal többet ki lehetett volna hozni, mert Alexionban van annyi potenciál - minden szempontból -, ami érdekesebbé tehette volna az egészet, és ehhez nem szükségeltetett az, hogy Danger karaktere kiemelkedő legyen, a másik lazán elvitte volna a hátán a történetet. Mintha a szerző nem tudta volna eldönteni, hogy mire helyezze a hangsúlyt: Alexion múltjára és érzelmeire, vagy a jelenkori eseményekre. Végül mind a kettőből kaptunk egy keveset, csak éppen ez ebben a formában semmire sem volt elég.

Kenyon valamiért mintha nem kedvelte volna ezt a párosát, és úgy éreztem, hogy nem fektet a történetükbe annyi energiát, mint amennyit megérdemeltek volna. Mivel olvastam a sorozat korábbi részeit, ezért tudom, hogy vannak epizódok, amelyek zseniálisak, vannak szereplők, akik között szinte szikrázik a levegő, működik köztük a kémia, az érzéseik pedig úgy áradnak a lapokról, hogy a zsebkendő használata elkerülhetetlen. Erre a kötetre sajnos ez nem mondható el. Most csak olvastam az érzelmekről, de nem sikerült azt átélnem, mert hiányzott a leírtak mélysége. Nagyon sajnálom, hogy így történt.

De amiért mégis szeretem ezt a történetet... Kezdetnek mindjárt ott van az Alexion szerepe és létrejötte, mert ezzel megint csak jelentős mértékben bővült a Dark Hunter univerzum - imádtam ezt a történetszálat. Majd ott van Stryker felbukkanása és vele együtt a korábbi kötetekben megkezdett események továbbvitele és bonyolítása - újabb információkkal lettem gazdagabb ezen a téren. Ami viszont a kötet legnagyobb előnye, hogy az eddigiekhez képest rengeteg új információ hangzik el Acheronról - mert ki lenne alkalmasabb arra, hogy tudással rendelkezzen az atlantisziról, ha nem az, aki kilencezer éve a szolgálatában áll és kötődik hozzá. Mindezek mellett a Charonte démonokról is megtudtam egy-két dolgot. 

Szóval ezek miatt úgy gondolom, hogy megérte elolvasni ezt a kötetet, még akkor is, ha a szerelmi szál eléggé sablonosra és gyengécskére sikerült. Mindenkinek lehet rossz időszaka, és úgy néz ki, hogy ez a történet nagy valószínűséggel egy ilyen szakaszban születhetett. Sajnos összhatás tekintetében nálam sikerült megnyernie a sorozat eddigi majdnem leggyengébb kötete címet. Ennél már csak Talon és Sunshine sokkal egysíkúbb, csak testgyakorlás terén mozgalmasabbnak tekinthető története végzett hátrébb a sorban - no és az a bizonyos, semmiről sem szóló első kötet.

Azt sem hagyhatom szó nélkül, hogy örültem volna, ha az új kiadó nem ragaszkodik mindenben az Ulpius-ház által kitalálthoz - például sorozatcím. A Sötét vadász sokkal jobban illik ehhez a sorozathoz, a Sötét vágyak vadásza lealacsonyítja a regényfolyamot, amelynek kötetei között azért szép számmal akadnak olyanok, amelyekben a világfelépítés sokkal erősebb, illetve lényegesebb szerepet játszik, mint amilyen helyet a paranormális románc elfoglal a történetben.

De ezzel is könnyedén megbarátkozom, ha folytatódni fog a sorozat, mert szeretem ezt a világot: a rengeteg szereplőjével, a legendáival és minden mással egyetemben.


2016. április 21., csütörtök

David Gemmell: Viharlovas (Rigante-ciklus 4.)

Ez a kötet egyben a Hollószív című történet közvetlen folytatása, az abban elindított események továbbmesélése, illetve a Rigante-ciklus fináléja, a kivételes néphez köthető különleges történetek méltó befejezése - röviden: lezárás. Éppen ezért hatalmas várakozással, de mégis kicsit fájó szívvel kezdtem bele ebbe az utolsó regénybe, mert tudtam, hogy az utolsó lapok elolvasásával el kell búcsúznom klánok fiaitól is - bár a kapcsolatunk nem volt minden esetben teljesen felhőtlennek mondható, de ezért csak kialakult valami kötődés a ciklus köteteinek szereplői és köztem azalatt az időszak alatt, amit együtt töltöttünk. Persze az újraolvasás lehetősége mindig adott, de az már nem az első benyomás, hanem egy teljesen másik élmény.

Értékelés: 9/10
Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2009.
Terjedelem: 536 oldal
Eredeti cím: Stormrider
Fordító: Sziklai István
Borító ár: 2.790 ,- Ft
Sorozat: Rigante-ciklus
Előzmény:
1.) Kard a viharban
2.) Éjféli sólyom
3.) Hollószív
Kategória: heroikus fantasy
Akciós vásárlás:
Delta Vision Webáruház
Már a bevezetés előre vetíti azt, ami később végig meghatározó szerepet tölt majd be a történetben. Ha eddig azt hittem, hogy már ismerem a gonoszt, aki ellen fel kell venni a harcot, aki ellen a riganték ebben a korban küzdenek, akkor elérkezett az ideje, hogy átgondoljam az eddig olvasottakat - most sokkal több forog kockán, mint a személyes érdekek. Jót tett ez a váltás a történetnek: az izgalmak és az új élmények mellett pedig a múltbeli történésekre is választ ad a friss eseményszál.
"De mégsem vált be. Tudod, a tervek már csak ilyenek. Még a legjobbak is. Váratlan elemek bukkanhatnak fel. Amire nem lehet előre felkészülni."
A kötet eseményei pár évvel az előző rész befejezése után veszik fel az események fonalát: Kaelin Ring a feleségével és a gyerekével él együtt, a riganték a napi gondokkal foglalkoznak, úgy néz ki, hogy beállt az egyensúly, de a levegő mégis lappangó feszültségtől terhes. A gonosz a riganték földjén is felüti a fejét és olyan személyek halálára szomjazik, akik megakadályozhatják őt a terve megvalósításában. Ezért kerül szembe a különleges adottságokkal rendelkező gyermek, Feargol és Kaelin Csüngőajkúval, a medvével. Ha a gonosz egyik terve félresiklik, akkor bevet egy másikat - egyre többen kerülnek veszélybe és egyre feszítettebb lesz a küzdelem.
"Tudod, minden nézőpont kérdése. A történelem leginkább azokkal foglalkozik, akik elérnek valamit, azokkal, akik megváltoztatják nemzetünk történelmét."
Közben a történet másik szála Gaise Macon, vagyis léleknevén a Viharlovas háborús tetteivel, előmenetelével, az őt körülvevő legendákkal és a lelki problémáival foglalkozik. Az ő élete sem egy életbiztosítás, és hiába a példamutató katonai életpálya, a beosztottjai szeretete és tisztelete, bizony így is szép számmal akadnak ellenségei. A rosszakarók indítékai a regény elején még nem ismertek, de a nyomok ott vannak a szövegben, érdemes összecsipegetni azokat. Gaise Macon az előző kötetbeli pozitív jelleme ellenére sem lett éppen a kedvencem, és valamiért most is mintha most is a személyes vonzáskörén kívül maradtam volna, aminek egyébként magam sem tudom a magyarázatát. Gaise minden, amit egy kiváló katona és egy tiszta szívvel rendelkező fiú csak megtestesíthet: egyszerre nagyszerű stratéga, gondoskodó vezető, a szülőföldjéhez hűséges fiú és hihetetlenül érzékeny ember.
"A történelem egyetlen nyers és vasba vésett igazságot mutat meg nekünk: azokat, akik nem uralkodnak, mások uralják majd."
Több lőporfüst és az eddigieknél lényegesen nagyobb mennyiségű mágia határozza meg a történet eseményeit. A háttérben megbújó gonosz munkálkodása egyszerre finom, aprólékosan és furfangosan felépített, illetve elképzelhetetlen magaslatokba törő, hatalmas tömegeket megmozgató. Az alattomos ármánykodás élesebb ellentéteket és több csatát generál, mint a korábbiakban, és nem szabad elfelejteni, hogy mindegyiknek van valami oka és indoka - az pedig csak a szereplőkön múlik, hogy mi lesz az események kimenete.

Gemmell mesterien keveri a szálakat, irányítja a szereplőit olyan helyzetek felé, amelyeket korábban el sem tudtak volna sem maguk, sem pedig az olvasók képzelni. De van, ami miatt érdemes félretenni a régi ellentéteket és egymás oldalán felvenni a harcot az ellenséggel: ez pedig az emberiség jövője. 

A mágia, amely felbukkan ebben a részben nem csak egyszerű varázslat, hanem maga az ősi mágia. Az események alakulásának hatására fény derül a riganték eredetére, megelevenednek az ősi mítoszok, helyére kerülnek a korábbi kötetekben elhangzott utalások, és még az is kiderül, hogy miért hasonlít ez a világ annyira a miénkre - ahogy az is, hogy miért különbözik mégis tőle.

Ez egy rendkívüli, több nézőpontú, nagyívű történet, amelyek eseményeit a szerteágazó okok és okozatok tarkítják, az irányvonalat a személyes konfliktusok határozzák meg. A karakterek - a fő- és a mellékszereplők is - élnek, egyikük jelleme sem fehér vagy fekete, hanem minden szempontból színes egyéniségek - és ez alól még a főgonosz sem kivétel. A leírások élethűek, olvasás közben éreztem az embereket majd szétvető feszültséget, a csatateret megülő lőporfüstöt, a mágia befolyásolását. A csatajelenetek bemutatása pont a megfelelő, mert én, aki egyébként nem kedvelem, amikor ellenséges csapatok gyilkolják egymást halomra, még én is el tudtam képzelni a leírtak alapján az összecsapás minden mozzanatát - és még élveztem is a lépések megtervezését, illetve azok ötletes kivitelezését.

Személyes érzelmekben, nagy tettekben, érdekes cselekményekben és megdöbbentő fordulatokban bővelkedik ez a regény, amely tényleg méltó befejezése a négy kötetes ciklusnak. Ugyanakkor minden előnye és minden elhangzott dicséret ellenére is úgy érzem, hogy számomra a harmadik kötet marad a sorozat kiemelkedő története, a Hollószív a ciklus kedvence.

A heroikus fantasy regényeket kedvelők számára ez a regényfolyam kihagyhatatlan, az olvasása pedig biztosan maradéktalan élményt nyújt majd. Annak ellenére, hogy nem egészen én voltam a történetek célközönsége, nagyon örülök neki, hogy a kezembe akadtak ezek a történetek, és annak is, hogy elolvastam őket.


2016. április 17., vasárnap

Kelley Armstrong: Bitten - Megmarva (Megmarva 1.)

Nem titok, hogy imádom azokat a regényeket, amelyekben alakváltók szerepelnek - mostanában ráadásul sokkal inkább a kedvemre valóak, mint a vámpíros történetek. De már nem ugrok azonnal, és rohanok ész nélkül a könyvesboltba, hogy beszerezzem a frissen megjelent kötetet, hanem inkább kivárok - főleg, ha már olvastam valamit a szerzőtől, az pedig nem nyerte el a tetszésem. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a korábban olvasott történet egy YA sorozat darabja volt, ez a regény viszont határozottan felnőtt kategória. Ez volt a legfontosabb indok, amely miatt a szerző megkapta tőlem a második esélyt.

Értékelés: 9/10
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Sötét örvény
Kiadás éve: 2015.
Terjedelem: 525 oldal
Borító ár: 3.499,- Ft
Fordította: Godó Klára
A mű eredeti címe: Bitten
Sorozat: Woman of the Otherworld
(magyar sorozatcímmel még nem találkoztam)
Folytatás:
2.) Stolen
3.) Dime Store Magic
4.) Industrial Magic
5.) Haunted
6.) Broken
7.) No Humans Involved
8.) Pesonal Demon
9.) Living with the Dead
10.) Frostbitten
11.) Walking the Witch
12.) Spell Bound
13.) Thirteen
Kategória: urban fantasy, paranormális, kaland,
alakváltó
Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a borító acélosan kék szemű farkasa addig kacsingatott felém, amíg végül kísértésbe estem és beadtam a derekam - de azért nem hajoltam meg olyan könnyen, mint ahogy azt képzelitek. Értékeléseket olvastam, majd megnéztem a regényből készült filmsorozat első néhány epizódját, végül az ott látottak győztek meg arról, hogy ezt a történetet nekem írták, és ebből következőleg a kötetet is a polcomon akarom tudni.

Ebben a világban nincsenek mindenféle fajtához tartozó alakváltók, csak vérfarkasok léteznek - legalábbis eddig. A falka tagjai szigorú szabályok szerint élik az életüket - legalábbis, ami annak titkos felét illeti. Az első és legfontosabb előírás: ember nem tudhat a vérfarkas létezéséről, ha valaki mégis értesül a titokról, akkor az egyént el kell hallgattatni.

Elena Michaels az egyetemen ismerkedett meg Clayton-nal, aki később megharapta a lányt, Elenea pedig vérfarkassá vált. Hogy ebben mi a különleges? Minden. A vérfarkas gének apáról fiúra szállnak, illetve harapás útján is terjednek, de csak a férfiak között, ugyanis női vérfarkas létezéséről még a krónikák sem szóltak: mindeddig Elena az egyetlen nő, aki túlélte az alakváltás traumáját. Történetünk kezdetén Elena Torontóban él, de Jeremy, a falka vezére hazahívja, mert egy korcs őrült akciója veszélybe sodorta a falka biztonságát, a vadászathoz pedig szükség van a kitűnő szimatú lányra.

Kicsit lassan indult be a történet, az elvárásaimhoz képest eléggé komótosan csordogáltak az események, helyette azonban részletes bemutatást kaptam a vérfarkasok világáról, a szabályokról, a szereplőkről: mindezt Elena gondolatain, visszaemlékezésein, monológjain keresztül. Információból tehát nincs hiány, és bár a kötet eleje emiatt kicsit vontatottnak tűnt, a továbbiak megértéséhez szükségesnek éreztem ezeket az alapokat - a vége események pörgése pedig bőven kárpótolt a kezdeti lomhaságért.

A kép INNEN.
Elena gyakorlatilag az egyetlen női karakter a történetben, az eseményeket is az ő szemszögén keresztül követhettem végig. A falka többi tagja mind pasi: változatos életkorral és mentalitással, mind érdekesek és kedvelhetők - idővel még Clay is, aki egyébként eléggé pszichopata vonásokkal rendelkezik. Az események alakulása közben minden megtudunk a tagok jelleméről, illetve a korcsokról és azok falkával való kapcsolatáról. Kedvemre való volt, hogy legalább ugyanannyi időt töltöttek el a falka tagjai két lábon és terveket szőve, napi gondokkal küzdve, mint négy lábon rohangálva és vadászva. Jót tett ez az egyensúly és változatosság a történet mozgalmassága és az információk áramlása szempontjából.

A jelen kötet eseményei az alapok lefektetése, a falka tagjainak és életének megismerése mellett a korcsokkal vívott harcra korlátozódnak. A csoport minden tagjára szükség van ahhoz, hogy felvegyék a harcot az agyafúrt kívülállókkal, akiknek az a legfontosabb, hogy a hatóság figyelmét Jeremy Danversre és a vele együtt élőkre irányítsák. A vérfarkasok két csoportja között vívott csaták áldozatai az emberek, akik olyan mértékben hullanak, hogy nyugodtan be lehetne nevezni a kötetet valamelyik hullaszámlálós kihívásba. A fő problémát az jelenti, hogy míg az egyik fél meg akarja őrizni a titkot és a nyomok eltüntetésére koncentrál, addig a másik gátlások nélkül gyilkolhat és sodorhat veszélybe bárkit.

Az elején még csak érdekesnek tűnt a történet, de a vége már kifejezetten habzsolós kategóriába tartozott nálam, és az oldalak is többszörös gyorsasággal fogytak, mint a kezdetekben. Az alakváltós történeteket kedvelőknek kifejezetten ajánlom az olvasását: egész jól felépített világ, néhány esetben érzelmes - Clay a maga módján mégis csak epekedik Elena után -, de nem túl nyálas, hanem inkább cselekményes ez a történet, amely nem nélkülözi a szenvedélyesebb jeleneteket sem. Végül nagyon jó kis sorozatkezdő kötet lett belőle - mert hogy sorozatról van ám szó, nem is akármilyen hosszúságúról, ugyanis eredeti nyelven már tizenhárom kötetnél tart a megjelenés -, aminek kifejezetten várom a folytatását. Remélem, hogy nem kell évekig epekedve lesnem a második kötet magyar nyelvű megjelenését.

De addig is... A regényből - azonos címmel - filmsorozat is készült, amelyből jelenleg három évad elérhető az érdeklődők részére. Az első évad az első kötet eseményeit mutatja be - bár kicsit talán másként. A kezdeti részek, illetve a könyv elolvasása után folytattam azt is, szerintem írni is fogok majd róla, ha befejeztem.


2016. április 13., szerda

J.J. Abrams - Doug Dorst: S.

Nem tudom, hogy más is ugyanazt érzi-e, amit én, de részemről meg vagyok győződve arról, hogy könyvdömping van. Mi olvasók, tobzódunk a jobbnál jobb vagy éppen kevésbé színvonalas történetekben, a kínálatban pedig mindenki megtalálja azt, ami az igényeinek, stílusának leginkább megfelel. A könyvesboltok roskadoznak a régebbi és a friss kiadásoktól, és akkor ott vannak még a csak elektronikus formában megjelenő történeteket - bár ez utóbbiakkal kapcsolatban vannak fenntartásaim. Szóval van miből válogatni. A sokat olvasók egy idő után elkezdik keresni az átlagostól eltérőt, azt, ami nem csak kínál, de ad is valami újdonságot. Magam is ilyen vagyok, így amikor megláttam az S. című könyvről készített kedvcsináló előzetest - lásd a poszt alján -, akkor rögtön szerelembe estem és a kiadvány megszállottja lettem.

Értékelés: 9/10
Kiadó: Geopen Könyvkiadó
Kiadás éve: 2015.
Terjedelem: 456 oldal
Fordította: M. Bíró Júlia
Borító ár: 8.990,- Ft
A mű eredeti címe: S.
Műfaj: kaland, nyomozás
Az S. olyat kínált, amit más, általam olvasott történet eddig még nem. Ez a regényt nem csak történetvezetésében, hanem nyomdatechnikai megoldásában is egyedülállónak találtam - legalábbis az eddig kezembe került köteteket figyelembe véve. Miért is? A bal oldali képen látható borító nem más, mint egy tok, amely magában rejti a kincset: egy 1949-es kiadású regény, a V. M Straka által írt Thészeusz hajójának könyvtári példányát. A kötet lapjain pedig két fiatal bölcsész - Eric és Jen - osztja meg egymással a gondolatait. Eric megrögzött Straka kutató, a fiú a teljes tudományos munkásságát az irodalmilag termékeny és sikeres szerző, illetve annak homályba vesző kiléte köré építette fel - és nem ő az egyetlen. Jen kezébe csak véletlenül került a könyv, és ha már így esett, válaszolt a lapokon olvasható korábbi megjegyzésekre, illetve mellé jegyezte a saját észrevételeit. Ezzel megkezdődik a kommunikáció a két szereplő között és egy külön történet elevenedik meg a kötet lapjainak margóján. A kutatás, illetve a "személyes" kontaktus tárgyi bizonyítékainak egy részét - újságkivágások, képeslapok, fény-másolatok, levelek, fényképek, stb. - a két szereplő a maguk között oda-vissza adogatott könyv oldalai között helyezte el - ezek is a kötet részét képezik. A különleges olvasási élmény mindezeket figyelembe véve tutira garantált.

A kiadvány kivitelezése egyszerre gyönyörű és egyedi: a Thészeusz hajójának régi könyv - kicsit poros, kicsit dohos - szaga van, a lapok megsárgultak, helyenként pecsétesek, a szövegben végig aláhúzások, nyilak, csillagozások, a margón különböző színekkel írt megjegyzések, a képeslapokon még a bélyegző is látszik, egy éttermi szalvétára térképet rajzoltak, az újságkivágások és az egyetemi újság tényleg olyanok, mintha igaziak lennének. Rengeteg belefektetett munka, és mindez csak azért, hogy elkápráztassa az olvasót: ez már önmagában is megéri a dicséretet és a csodálatot.

Miként lehet egy ilyen kötethez hozzákezdeni, hogyan is kell belefogni a történet megismerésébe? Először is szükséges hozzá rengeteg idő és legalább ugyanennyi türelem. Célszerű az alaptörténet megismerésével kezdeni és - véleményem szerint - a fordító, azaz Caldeira megjegyzéseit, lábjegyzeteit elolvasni hozzá - a bátrabbak még hozzácsaphatják Eric ceruzás megjegyzéseit is. Ha nem, az sem baj, mert ahhoz, hogy a teljes történet összeálljon, néhány részt úgy is több alkalommal is el kell majd olvasni, újra és újra fel kell majd venni az adott párbeszéd fonalát. A kezdő körök után következhetnek Jen kékkel és Eric feketével írt megjegyzései, majd Jen narancssárga és Eric zöld hozzászólásai. És ezzel még nincs vége, mert még mindig hátra vannak a lila-piros, illetve a fekete-fekete párosítású párbeszédek, megjegyzések. No, és persze a mellékletek, amelyek olvasásának időzítéséhez nem létezik útmutató: lesznek, amelyekre található utalás a szövegben és olyanok is, amelyekre vonatkozóan nem.

Az elvárásaim tehát nem voltak éppen alacsonyak. Külcsín szempontjából a könyv meg is valósította minden korábbi elképzelésemet. És történet szempontjából? A cselekmény felépítése miatt fejet kell hajtanom a két író előtt, és meg kell hajolnom a zsenialitásuk előtt. Mégis... Az alap regény, a Thészeusz hajója stílusában is valószínűleg illeszkedik a XX. század közepének termékeihez, amely egy részről dicséretes és természetesen növeli a történet hitelességét, de olvasás szempontjából nem a legkönnyebb szöveg: sok leírás, elbeszélés jellegű cselekménybemutatás, kevés párbeszéd, elvont hasonlatok, önéletrajzi jellegű utalások, helyenként szűrrealitásba átcsapó események, mindez megtűzdelve lábjegyzetekkel. Ha nem lett volna szükséges ismernem az alap eseményeket a továbbiakhoz, akkor lehet, hogy nem kínlódtam volna végig a szöveget. De mivel ez volt az alapja mindennek, ezért lelkiismeretesen átküzdöttem magam rajta.


Bevallom, hogy engem Jen és Eric levelezése, felfedezései, problémái és egymással való kapcsolata sokkal inkább érdekelt és ezerszer jobban lekötött, mint S. bolyongásai és kissé elvont gondolatai. Az egymással való csipkelődés, a tárgyi bizonyítékok cserélgetése, a közös nyomozás és a magánéleti problémák élettel telivé varázsolták és valóságossá tették a kötet margóin zajló eseményeket és a szereplőket is. Élvezetes - másodlagos - történet bontakozott ki a párbeszédekből, amely nem nélkülözi a kutatásokat és a veszélyes helyzeteket sem - legalábbis ezt sikerült kihámoznom az utalásokból és a rövid megjegyzésekből. A kihámoznom kijelentés nem túlzás, ugyanis ezt az eseményszálat képtelenség lineárisan olvasni, ezért igencsak oda kell figyelni a részletekre és folyamatosan illesztgetni egymás mellé az információkat. Bizony nem egy alkalommal hamarabb találtam magam szemben egy történés végeredményével, mint annak kialakulásával, kezdetével.

Zseniális ez az egész: az ötlet és a megvalósítás is. Mégis van bennem némi hiányérzet, amely nem fogható minden esetben a figyelmetlenségemre. Zavart, hogy egy-két mellékletnek nem igazán láttam értelmét, se utalást nem találtam rá, se lényegi információt nem tartalmazott. Az Eötvös korongot nem is használtam, bár az is igaz, hogy próbálkoztam vele, de hamar elvesztettem a türelmem és inkább hagytam. Ugyanakkor volt jó néhány - legalább három-négy - utalás olyan mellékletre, amelyet viszont nem találtam meg a kötethez mellékelve: egy hajó utaslistája, a madeirai Tengerészeti Múzeumban található feljegyzés, egy tudós halálhíréről és nekrológjáról tudósító újságcikk, vagy egy fotó a Szindikátus tagjairól. Tudom, hogy az egész történet arra ment ki, hogy az olvasó is belevesse magát a kincskeresésbe, de nem éreztem úgy, hogy ehhez minden támpontot megkaptam, ezért időnként csökkent a lelkesedésem. Ilyen eset volt például amikor szinte nulla előzményt követően Jen egyszer csak felfedezi az egyik lábjegyzetben található kódot és rögtön meg is fejt vele az egyik titkos üzenetet - én meg csak pislogtam, mert úgy éreztem, hogy most nagyon kimaradtam valamiből. A történet eleje sokkal részletesebb és jobban követhetőbb, mint a vége, amely picinykét foghíjas és enyhén összecsapott - mintha a szerzők belefáradtak volna a levelezésbe, a történetbe.

Néhány gondolat nem hagyott nyugodni olvasás közben - ha már annyit morfondíroztam rajtuk, akkor le is írom őket. Vajon tényleg ennyi részletet és utalást rejtenek el a szerzők a műveikben? Vagy az olvasók - jelen esetben Jen és Eric - képzeltek bele többet annál, ami még reálisnak tekinthető? Melyik lehet az igaz? Vajon minden egyes egyedi szófordulat mögött életrajzi jellegű utalás, háttér információ vagy valami mögöttes jelentéstartalom áll? Tényleg ennyire olvasni kell a sorok között? Mondanám, hogy a regény elolvasását követően választ kaptam erre a felmerült kérdésre, de ez nem történt meg teljes egészében. Biztos vannak történetek, amelyekre ez igaz, de az átlag sztorik azért ennél egyszerűbben értelmezhetőbbek. Vagy ott  másik lehetőség, hogy eddig rossz technikával olvastam, és ebből következőleg valószínűleg sok mindenről lemaradtam - viszont élveztem az így olvasott történeteket.

Különleges és érdekes történet, amelynek a megismerése már önmagában is egy élmény. Élveztem az utazást, a két fiatal megismerkedését és kapcsolatát. Szerintem elő fogom még venni, ha másért nem, csodálni és lapozgatni, mert nagyon tetszik, ahogy kinéz ez a kötet. Büszke vagyok rá, hogy egy példány tulajdonosa lehetek, és csak hálával tartozom a kiadónak, aki elérhetővé tette a magyar olvasók számára ezt a nem mindennapi könyvet. A pontozás inkább az egyediségnek és a technikának szól, meg a két fiatal levelezésének - a Thészeusz hajója önmagában keményen elhasalt volna nálam.


2016. április 9., szombat

Orson Scott Card: Vándorlegény (Teremtő Alvin 4.)

A sorozat negyedik részében tovább folytatódnak - az immár ténylegesen is Teremtővé vált - Alvin kalandjai, Orson Scott Card pedig ismét megmutatta, képes úgy csavarni az eseményeket, hogy azzal tud még meglepetést okozni, ismételten csodálatot ébreszteni a műve iránt az olvasóban. Részemről így jártam: megint a szerző szavainak hatása alá kerültem. Azt senki sem vitathatja és magam is így látom, hogy ez a rész teljesen más volt, mint az előzőek, ugyanakkor mondanivaló tekintetében semmivel sem maradt el a korábbiaktól.

Értékelés: 9/10
Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2015.
Terjedelem: 444 oldal
Eredeti cím: Alvin Journeyman
Fordító: Horváth Norbert
Borító ár: 2.990 ,- Ft
Sorozat: Teremtő Alvin
Előzmény:
1.) A hetedik fiú
2.) A rézbőrű próféta
3.) KovácsinasFolytatás:
5.) Fáklya
6.) Kristályváros
7.) Master Alvin
Kategória: fantasy, alternatív történelem,
bűbájosság, vallás

Akciós vásárlás a Delta Vision Webáruházban:
nyomtatott, illetve ekönyv formátumban.

A szerző további művei:
Végjáték, A Holtak szószólója, Fajirtás,
Az elme gyermekei,
Ender árnyéka, A Hegemón árnyékában,
Árnyékbábok,
Múltfigyelők, Bűvölet, A kegyelem ára
Bevallom, hogy azt hittem a Vándorlegény cselekményesebb lesz - lévén vándorlásra, a vándorkovács életének bemutatására számítottam -, de nem lett az, vagy legalábbis nem úgy, ahogy azt alapból képzelné és elvárná az olvasó. Mert bárhogy is csavarom a szavakat, azért tény, hogy volt itt cselekmény, csak éppen az nem a konkrét és mozgalmas eseményekben, hanem a karakterekben, illetve az emberi természet mélységeinek, indítékainak és befolyásolhatóságának bemutatásában bontakozott ki.

Ez a történet egyenes folytatása a Kovácsinasban történteknek. Alvin a tanoncéveit és a kalandjait követően hazatért, és otthon, a sajátjai körében tanítja az embereket arra, amit ő a legjobban tud: a teremtésre. A tudás elsajátítására Calvin lenne a leginkább alkalmas, aki - ha jobban belegondolunk - maga is egy hetedik fiú hetedik fia, vagyis szintén teremtő és részben már most meg tudja tenni azt, amit a testvére. Alvin és Calvin kapcsolata azonban minden, csak nem éppen békés és termékeny: Calvin csupán a tökéletes, minden tekintetben ajnározott és felmagasztalt testvért látja a bátyjában, a hozzá intézett szavaiban és cselekedetében pedig csak a rosszat veszi észre, annak ártó szándékát feltételezi.
"A Pusztító többet nem árthatott neki a vízzel. Nem, most már sokkal finomabb módszerekhez folyamodott. Emberekhez. (...) gyenge akaratúakhoz, kapzsi, ábrándos vagy lusta emberekhez, olyanokhoz, akiket könnyű kihasználni."
A szerző szinte példaértékűen vezeti le annak a jelenségnek a folyamatát, amikor két, azonos adottságokkal rendelkező ember teljesen más irányba indul el, a tehetségét pedig szintén olyan módon használja, hogy az ellentétes a másikéval. Pedig csupán annyi a különbség, hogy az egyikük több figyelmet, segítséget és a megfelelő időben érkező útmutatást kapott, mint a másik. Azonos kiindulópont, de ellentétes célok - ahogy a zamatos bor és a savanyú ecet is ugyanabból a gyümölcsből készül.

Ez a kötet egyszerre Alvin története és Calvin regénye. Alviné, aki megtapasztalja a teremtő hatalmának visszásságait, valamint azt, ahogy a - többnyire irigy emberekből álló - társadalom kiforgatja a cselekedeteit, ártani akar neki annak ellenére, hogy ő csak jót akar a világnak. Calviné, akit a düh és a hatalomvágy hajt, aki most tapasztalja meg a saját képességeinek határait, próbálgatja a szárnyait - ő azonban inkább magának akar jót, mint az embereknek, a tetteit leginkább önös szándékok jellemzik.
"(...) minél jobb ember vagy, annál többet gyűlölnek miatta, és minden alkalmat megragadnak, hogy rád haragudjanak, mindegy, milyen rendes voltál hozzájuk."
Mindkét fiú fejezetei feldühítettek, csak éppen eltérő módon. Calvin az önzésével hozta ki belőlem a negatív érzéseket, mindezek mellett pedig végtelenül elkeserített, hogy "rosszra" használja, szinte elpazarolja a tehetségét - azt a különleges képességét, amely Alvint minden eddiginél nagyobb bajba keverte. Szintén tankönyvbe illően írta le a szerző azt a jelenséget és annak minden következményét, amelyet úgy neveznek, hogy irigység. Az átlagtól való eltérés, a tömegből való kiemelkedés a kicsinyes emberekből az ártani akarás képességét hozza elő: nehogy már valaki különb legyen náluk, olyan nincs. Az ilyen lelkületű emberek a probléma megszüntetésének elérése érdekében mindent bevetnek, amit csak lehet, de minden egyes fegyverük közül legerősebb és legártalmasabb a rosszindulatú pletyka. Nincs kegyetlenebb, mint a tények kiforgatása, az igazság meghurcolása, valamint az a dühítő tehetetlenség, ami mindehhez kapcsolódik, amikor bármilyen magyarázat csak ront az alaphelyzeten. Ebből a szempontból kiemelkedő mondanivalójú és színvonalú ez a regény.
"Hosszú távon a hazugság csomókba gabalyodik saját magával, és idővel az emberek meglátják az igazi arcát."
No, meg a karakterek szempontjából, mert bármennyire is imádom Alvint, Peggyt, vagy a korábban megismert szereplőket, azért az újak is érdekes színfoltjai a történetnek. Calvin, aki eddig leginkább csak említés szintjén volt jelen, most végre igazi szerepet kapott, az általa választott út pedig legalább olyan érdekes és tanulságos, mint a bátyjáé. Arthur Stuart továbbra is hozza a tőle megszokott színvonalat, és bizony sokszor kacagtam a megnyilvánulásain - főleg, amikor Alvin és Peggy kapcsolata került előtérbe. Aztán ott van még Bizony Cooper, az angol ügyvéd, aki fortéllyal született egy olyan országban, ahol elítélik és büntetik a boszorkányságot. Hogy a sors kiket sodor még - segítőként vagy akadályozóként - Alvin útjába, azt csak a szövőszék mellett ülő figyelők láthatják és olvashatják ki a szövet szálai közül - no, meg az olvasók a kötet történéseiből.

"Az én fortélyom nem a mesemondás", írja a szerző a kötet első fejezetében, pedig aki idáig eljutott a sorozat olvasásában, már tudja, hogy ez nem igaz. Orson Scott Card remek mesélő és kiváló emberismerő, aki nem fél az olvasóinak megmutatni a lélek árnyékos oldalát és a szereplői cselekedetein keresztül szembesíteni őket azzal.

Fantasztikus ez a sorozat! Nem kifejezetten mozgalmas, de a szereplők a képességeik ellenére is nagyon emberiek, esendőek, a történések felébresztik az olvasók igazságérzetét, akik egyszer csak azt veszik észre, hogy a csatáknál sokkal érdekesebbek a mindennapi dolgok, az emberek lelkének legmélyén megbújó indokok, motivációk és ezek külső megnyilvánulásai. Remélem, hogy hátralévő két kötet, a Fáklya és a Kristályváros olvasása is hasonló élményt fog majd jelenteni, mint az eddigi részek.




2016. április 5., kedd

Lauren Beukes: Tündöklő lányok

Úgy néz ki, hogy Lauren Beukes ki akarja próbálni magát minden műfajban, amihez csak támad valamilyen ötlete. Első regényével, a Zoo City című művével az urban fantasy világán belül alkotott egyedit és díjazásra érdemeset, majd a Moxyland megírásával egy cyberpunk sci-fi történetet kínált az olvasóinak. A Tündöklő lányok című regényt viszont inkább a krimi és a thriller kötetek között érdemes keresni a könyvesboltok polcain, mert bizony ott a helye - bár az is tény, hogy van benne némi fantasztikus elem, mert anélkül nem működne a dolog.

Értékelés: 6/10
Kiadás éve: 2014.
Terjedelem: 381 oldal
Eredeti cím: The Shining Girls
Fordító: Körmendi Ágnes
Borító ár: 2.990,- Ft
Műfaj: thriller,krimi,  fantasy
Beukes tele van új ötletekkel, amelyek szinte pezsegnek a kirobbanó lehetőségektől, a bennük rejlő rengeteg izgalomtól. Bár mindegyik regényében igyekszik újat adni az olvasóinak, az azonban állandó, hogy a szereplők mindennek tekinthetők, csak kedvelhetőnek nem. Persze ez egy jó történethez nem is alapfeltétel, de néha nem ártana legalább rokonszenvezni valakivel. Nem volt ez másként most sem. Ahogy azt is állandó jellemzőként tudom elkönyvelni, hogy a ragyogó ötletek mellett a kivitelezéssel mindig akadnak problémáim, valahogy eddig még nem sikerült teljesen ráhangolódnom a szerző stílusára, illetve neki nem sikerült eltalálnia teljes mértékben az én igényeimet.

Most is így jártam. A fülszöveg egy olyan ház lehetőségét villantja fel, amelynek ajtaja mindig más időkre nyílik, így lakója képes egy közel hatvan évet felölelő időszakon belül szabadon közlekedni. Pech, hogy ez az ember nem más, mint Harper, egy gátlástalan és kegyetlen, kissé őrült figura, aki a szenvedélyes, a szűkebb környezet szempontjából meghatározó személyiségű nőket gyilkolja - ők számára a tündöklő lányok. Állítása szerint a Ház kényszeríti erre, de ennél azért összetettebb a jelenség. Az áldozatok mindegyiket Chicago-ban lakik, de az elkövetett gyilkosságok időben olyan távol esnek egymástól, hogy a rendőrség nem is feltételezi, ugyanaz a személy lehet az elkövető. Harper viszont elkövet egy hibát, és az egyik lány életben marad. Kirby, a támadást túlélő lány megszállottan kutat a támadója kiléte után, ebben pedig segítségére van Dan, az a riporter, aki ma ugyan sporteseményekről tudósít, de korábban ő volt a Sun-Times bűnügyi újságírója.  
"Mindennek megvan a maga oka. És mert innen kénytelen elmenekülni, rálel a Házra. Merthogy elvette a kabátot, amelyben ott lapult a kulcs."
Ahogy írtam fentebb: nagyon jó alapötlet és ragyogó lehetőségek egész sora. A végeredmény azonban korántsem lett tökéletes. 

Bármennyire is akartam szeretni a Tündöklő lányokat, annak nem sikerült elvarázsolnia, időnként még csak a figyelmemet lekötnie sem. Pedig volt benne lehetőség, nem is kevés. Bevallom, hogy krimiben és thrillerben is olvastam már jobbat, összetettebbet és hatásosabbat is. Nem, én magam tuti, hogy nem tudnék ilyet írni, ezért megemelem a kalapom a szerző ötlete előtt, és értékelem a rengeteg kutatómunkát is, amit az ötlet kidolgozásába fektetett, de mint olvasót, engem nem talált meg a végeredmény.

Az alapszituációból kiindulva Harper és Kirby nézőpontjaira számítottam, de arra, hogy mellette kapok még legalább tíz másikat, bizony nem. A túl sok nézőpont miatt számomra végtelenül darabosra sikerült a történet, hamar elvesztette a kezdeti lendületét, amelyet csak az utolsó kb. harminc oldalon sikerült visszaszereznie, a regény közepét nagyon laposnak és unalmasnak találtam. Egyáltalán nem tartottam szükségesnek az összes tündöklő lány nézőpontjának behozatalát, azt meg lehetett volna oldani másként is, mondjuk ha Harper szemén keresztül látjuk őket, vagy éppen Kirby jár utána Dan segítségével a lányok halálának. Sajnos a lányok - szerintem felesleges - nézőpontjai kifejezetten rontottak a regény tempóján, miattuk pedig jó néhány lehetőség maradt kidolgozatlanul. Feltételezem, hogy az alapkoncepció az lett volna, hogy az olvasó megismerje a nők helyzetének alakulását abban a hatvan évben, amit a regény felölel - az ötlet nagyon jó, de a mondanivaló nekem annyira nem jön át. 

Sokkal szívesebben olvastam volna E/1-ben Harper gondolatait, és annak ellenére, hogy így is elég durvára sikerültek a gyilkolás jelenetei, lehetett volna ez még sokkal mélyebb hatást kiváltó is. Vannak szerzők, akik úgy tudják leírni egy gyilkos gondolatait, mintha tényleg a fejében lennénk, de Beukes számomra nem ilyen. Vagy legalábbis nem ebben az elbeszélő módban. 

Sajnos túl sok kérdés maradt nyitva a történet végén, amelyek egy részét meg tudom válaszolni és értem, hogy miért nem tért ki azok bővebb magyarázatára a szerző, de ezt a választ sem tudom mindegyik levegőben lógva hagyott témára ráhúzni. Van olyan elem, amelyre mindenképpen reagálni kell, különben az olvasó úgy érzi, hogy cserben hagyták, nem kapta meg azt, amire szüksége van.

Alapvetően jól összerakott, nagyon brutális, rengeteg áldozatot felsorakoztató, ötletes és kegyetlen történet, amely főként lelkileg viseli meg az olvasót - bár lehetett volna ez még erősebb, még inkább megterhelő is. A nyomozati szál nem túl erős, szinte semmi, pont ezt hagyta ki a szerző a leírásból: a bizonyítékokkal teli dobozok felcipelése és a végkövetkeztetés levonása között hatalmas üres tér tátong, közben pedig teljesen mással foglalkoznak a szereplők. Nagyon jó volt viszont az időhurkok kidolgozása, az időbeli visszacsatolások bemutatása - ez volt a kötet legélvezetesebb és legjobban kidolgozott része.

Nem volt ez olyan rossz történet, mint amennyire az értékelésből kitűnik, de vitathatatlan, hogy a regénynek vannak hibái. De mindezek ellenére is a thrillereket kedvelő olvasóknak kifejezetten ajánlom a regény olvasását, mert még az is elképzelhető, hogy mások jobban fogják értékelni az előnyeit és kevésbé fogják látni annak hibáit. Engem most sajnos csak ennyire - egy olvasás erejéig - sikerült megfognia a szerzőnek. Számomra eddig Lauren Beukes regényei közül a Zoo City jött be a legjobban, és azt sem bánnám, ha legközelebb ismét ezen a műfajon belül alkotna majd a szerző - de tudom, hogy ez csak kívánság marad, mert a Broken Monsters című történettel ismét thrillert vetett papírra. 


2016. április 1., péntek

Várólista 2016. március

Itt a tavasz, és a kiadók is jobbnál-jobb kötetek megjelenéseivel kedveskednek az olvasóknak. Kell ennél több és jobb? Főleg, hogy lassan már a szabadban is lehet olvasni.
Mi az e havi kínálat, amelyből kedvünkre válogathatunk? Minden szinten, szinte minden. Na jó, ez a szlogen nem pont erről szól, de lényeg érthető: mindegy, hogy milyen műfaj a kedvenced, mert biztosan találsz kedvedre valót az újdonságok között. Ha pedig mégsem, akkor biztos vagyok benne, hogy akad még beszerezni való a korábbi hónapokban boltokba került kiadványokból.

Az Agave Könyvek kiadó márciusra tervezett megjelenései csak egyféleképpen jellemezhetőek: a kínálat pazarra sikerült. A borítók szemet gyönyörködtetőek, és a beltartalom is kifejezetten érdekesnek, igényesnek ígérkezik.
Robert Jackson Bennett legújabb regénye, a Lépcsők városa halott istenekről és eltemetett múltról szól. Mindez pedig egy rejtélyes és lenyűgöző városban játszódik, ahol a lépcsők a semmibe vezetnek, a sikátorok a múltba nyíló átjárókká váltak, az utcákon pedig nyomtalanul tűnnek el a bűnözők.
A fekete férfi című regény újabb mérföldkövet jelent Richard Morgan életművében. A díjazott sci-fi egyszerre ígérkezik izgalmasnak és elgondolkodtatónak.
Amikor már végleg feladtam a reményt, hogy olvashatom a Halhatatlan trilógia befejező részét, akkor történt meg a csoda. Nagy örömömre végül mégis megjelenik Alma Katsu különleges szerelmi történetének harmadik része A szakadék címmel. Végtelenül kíváncsi vagyok, hogy miként fog végződni Lanore, Adair és Jonathan szokványosnak semmiképpen sem mondható története.

A Gabo Könyvkiadó elhozta nekünk Emily St. John Mandel filozofikus gondolatokat is bőven tartalmazó, posztapokaliptikus, számos díjat nyert regényét, a Tizenegyes állomást. A történet ígéretesnek tűnik, én pedig nagyon kíváncsi vagyok a tartalmára.
Az egyik magyar szerzőm Benyák Zoltán, akinek regényeit nem is kedvelem, hanem egyenesen imádom - szóljon az a sors kiszámíthatatlanságáról, az idő végtelenségéről, vagy a csavargók életéről. A nagy illúzió témája ezúttal az elmúlás. Nem kérdés, hogy a regény számomra kötelező darab: beszerzés és olvasás szempontjából is. A regényt ezúttal az Athenaeum Kiadó kínálatában kell keresnünk. 
Louise o'Neill Örökké a tiéd című regénye egy olyan világba vezeti el az olvasókat, ahol a nők már nem természetes úton születnek, és egyetlen céljuk a férfiak kiszolgálása: lehetnek feleségek, szeretők, vagy tanárok. A történet komorsága állítólag vetekszik Orwell 1984 című regényének lélekre telepedő borús és melankolikus hangulatával. A megjelenést a Tilos az Á Kiadónak köszönhetik a hazai olvasók.

Nem mindenkinek és mindenkor van azonban igénye elgondolkodtató, a lelket megterhelő történetekre - néha a könnyed kikapcsolódás sokkal jobban esik. Éppen ezért van helye a listámon Vivien Holloway Tolvajok kézikönyve című írásának, amely a Winie Langton történetek negyedik - bár ezúttal is eléggé vékonyka - kötete. Az újabb kaland ezúttal is a Főnix Könyvműhely gondozásában jelent meg.
Janet Evanovich és Lee Goldberg összeállt, majd együtt létrehozták Nichoas Fox és Kate O'Hare elképesztő párosát, akik együtt erednek a legjobban keresett bűnözők nyomába. A sorozat második kötete, A nagy hajsza ezúttal a Fehér Ház szakácsának kézre kerítéséről szól. A sorozat magyar megjelenését a Maxim Könyvkiadónak köszönhetjük.

Ennyi lett volna erre a hónapra. De áprilisban Könyvfesztivál, lehet készíteni a pénztárcákat. 


 
Design by Free WordPress Themes | Bloggerized by Lasantha - Premium Blogger Themes | Laundry Detergent Coupons