Könyvek erdeje

Ha eltévedtél a könyvek rengetegében, akkor segítek benne eligazodni.

2018. február 19., hétfő

Mia Sheridan: Archer's Voice - Archer hangja (A szerelem csillagjegyében 4.)

Vannak könyvek és a sorozatok, amelyeket folyamatosan figyelemmel kísérek, de nem lépek a beszerzés felé, amíg úgy nem érzem, hogy valaki meggyőzött arról, érdemes lenne. A kezdeti bizalmatlanság végül általában igazolást nyer és utólag nagyon büszke vagyok magamra, hogy nem rohantam a boltba a kötetért. Ez a sorozat mindkét - egymással ellentétes - állítás ékes példája. Követendő mintaként szolgál a meggondolt beszerzésekhez és arra is keserűen emlékeztet, hogy mi az eredménye annak, ha néhány véleménynek hitelt adva mégis engedek a vásárlásnak. Miért is? 

Mert a sorozat kezdő kötetei esetében folyamatosan olyan véleményekbe botlottam, ahol azt taglalták, hogy a szerző csodálatosan fejezi ki ugyan az érzelmeket, de nagyon rosszul sikerült a magyar fordítás és még nyomokban sem adta vissza a stílust, az élményt. Kerültem is nagy ívben ezeket a történeteket, már csak azért is, mert voltak páran, akik nem csak a fordítást, de a sztorit, a karakterfejlődést és minden mást is kritizáltak. Aztán kezdtek befutni a negyedik kötettel kapcsolatos előzetes vélemények, amelyek már nem húzták le a fordítást, amelyek előre jelezték, hogy ez a legjobb rész a sorozatból, hogy a szerző milyen meghatóan, szívhez szólóan írt az érzelmekről és persze ez a kötet a többitől függetlenül is olvasható. Nosza, gondoltam, belevágok. Elég nagy pofára esés és csalódás lett a dologból.

Értékelés: 6 pont a 10-ből (de csak Archer múltja
és karakterfejlődése miatt)
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Rubin pöttyös
Kiadás éve: 2017.
Terjedelem: 402 oldal
Fordította: Sándor Alexandra Valéria
Borító ár (puha): 3.499,- Ft
A mű eredeti címe: Archer's Voice
Sorozat: A szerelem csillagjegyében
Előzmények:
1.) Leo
2.) Leo's Chance - Leo esélye
3.) Stinger - A Skorpió fullánkja
Műfaj: romantikus, new adult
Miről is szól a történet? Egy lányról, aki elmenekült az otthoni problémái elől egy olyan helyre, ahol utoljára töltött el boldog napokat a családjával, ahol ő az idegen, akinek senki sem ismeri a múltját és ahol új életet kezdhet, de legalább megpihenhet egy kicsit, mindenkitől távol rendezheti a gondolatait. Pelion pont ilyen helynek tűnik. Meg egy fiúról, akinek az életében egyik tragédia követte a másikat, aki eddigi éveit a világtól elzártan töltötte és akit senki sem képes megérteni, de az esetek többségében még észrevenni sem. Ők ketten, az idegen lány és a hang nélküli, zárkózott fiú találkoznak, azonban még hosszú utat kell megtenniük addig, amíg megnyílnak a másik felé és kölcsönösen begyógyítják a másik sebeit - miközben a sajátjuk is beheged.

Nem szándékom nagyon elmélyedni az elemzésben, ezért inkább maradok a felsorolás szerű bemutatásnál. Nézzük tehát...

Ami működött:
  • A regény tényleg külön olvasható a sorozat többi részétől. Még csak utalás sem történt a korábbi részekre vagy azok szereplőire, szóval ez egy teljesen különálló történet.
  • Az alapsztori nagyon megható: egy sokat vesztett és zaklatott lány, egy szintén veszteségekkel teli életet maga mögött tudható, a kisváros lakói által megbélyegzett, néma fiú. A sztori nem túl cselekményes, gyakorlatilag semmi csavar nincs benne, de attól még működik, többé-kevésbé sikerült fenntartania a folyamatos érdeklődést.
  • Archer karakterfejlődése példaértékű: a zárkózott és keserű fiú lassanként megnyílik, felfedezi az élet apróságait, az érzelmek sokféleségét, egyre többet ér el, egyre messzebbre merészkedik és végül teljes értékű, boldog emberré válik. Csodálatos volt ez a folyamat. 

Amiket kifogásoltam a történetben (ez hosszabb lista lesz):
  • Nem is tudom, hogy mikor olvastam utoljára olyan könyvet, ahol ennyi véletlen dolog halmozódott egymásra, illetve ennyi eltúlzott reakció szerepelt. Igen, tudom, hogy minden a regény kedvéért, a feszültségkeltés érdekében történt, de akkor is sok volt ez a jóból. Erre a legjobb példa Bree, aki merő véletlenségből "beszélte" a jelnyelvet, pedig az egész kisvárosban nem akadt még egy ember, aki erre képes lett volna. Az eltúlzott reakciókra a legjobb példa Bree fejvesztett menekülése a szülővárosából, a város lakóinak reakciója egy árva gyerekkel szemben, Archer hisztije, amikor fél napig nem tudja elérni Bree-t telefonon, ellenben ő maga hónapokra eltűnik úgy, hogy életjelet sem ad magáról. De ezeken még túl is tudtam lépni, mert ha a feszültségkeltés érdekében szükség van a drámára, akkor szükség van rá.
  • Amit már nehezebben fogadtam el, az a szerző stílusa: lényegében csak elmondta a történetet, ledarálta a nagy részét. Nem volt képes arra, hogy elérje, teljes mélységében át is éljem az egészet, mert teletűzdelte fölösleges jelenetekkel, leírásokkal. Lehet, hogy Mia Sheridan csodálatosan fejezi ki az érzelmeket, de nálam ez a különleges képessége nem igazán jött át. Nem sikerült ráakadnom arra a mélységre, ami ehhez szükséges.
  • Ebben az is közrejátszott, hogy végtelenül idegesítettek bizonyos jelenetek, amelyek annyit ismétlődtek, hogy a végére nagyon elegem lett belőlük. Ilyen volt például Bree állandó zuhanyozása és hajszárítása, a kedvenc - ilyen vagy olyan színű - ujjatlan topjának, sortjának részletes leírása. Nem értettem, hogy miért volt szükség minden egyes alkalommal ezek kihangsúlyozására, mert ettől lett olyan monoton, "csak elbeszélem" jellegű stílusa a regénynek.
  • Ugyanígy jártam a flip-flop papuccsal is. Édes istenem, mennyiszer láttam leírva, hogy Bree kereste és felvette azt a papucsot - megszámolni is sok lenne a szövegbeli előfordulást. De csak  és kizárólag a flip-flop papucs volt a lényeg, mert amikor ősziesre fordult az idő és más lábbeli került elő, arról már nem esett ennyi szó. Pedig Bree-nek biztos volt fűzős vagy bebújós cipője, esetleg szőrős csizmája is, de ezek valahogy nem voltak olyan lényegesek. Valószínűleg bennem van a hiba, de nem sikerült felfognom a flip-flop papucs történetben játszott kiemelkedően fontos szerepét.
  • Kifejezetten élveztem volna egy váltott nézőpontot, de az amit kaptam csak annak volt nevezhető, de lényegében nem volt az. Nagyon nem. Archer nagyon kevés fejezetet tudhatott magáénak Bree-hez képest és azok is leginkább a fiú gyerekkorának eseményeit igyekeztek bemutatni, megismertetni. A többi esetben csak azért használta a szerző a váltott nézőpontot, mert nem tudta megoldani, hogy néhány kanyarban miként is haladjon tovább a történet és ez volt a legegyszerűbb megoldás, ezért ezt alkalmazta. Úgy gondolom, hogy némi írói technikával lehetett volna ez sokkal jobb is, talán sikerült volna összehozni azt az igazi váltott nézőpontot - a regénynek jót tett volna, az tuti.
Szóval úgy voltam vele, hogy elolvastam, de annyira nem élveztem. Azért ennél sokkal, de sokkal jobbra számítottam az előzetes vélemények alapján. Ennek a regénynek egyáltalán nem sikerült meggyőznie arról, hogy Mia Sheridan olyan csodálatosan és áthatóan képes kifejezni az érzelmeket, mert olvastam már ennél sokkal jobbat is. Ráadásul azokban a regényekben az érzelmek kifejeződései közötti szövegrészek is színvonalasak, tartalmasak és átélhetőek voltak, nem pedig "kitöltöm a hézagot, eldarálom a napomat" jellegűek. Nem, még véletlenül sem akarom megismerni a sorozat korábbi köteteit, ha ez a legjobb mind közül. Írói fejlődés ide vagy oda, ez volt ez első és egyben utolsó regény, amit Mia Sheridan-től olvastam. Annyi jó könyv van és egyre kevesebb az erre fordítható időm, így inkább kihagyom a többi flip-flop papucsos, kedvenc ujjatlan topos, farmersortos, zuhanyozós és hajszárítós végtelenített leírást, az álca váltott nézőpontokat.


Ui: Ha valakinek szüksége lenne egy egyszer olvasott, de jó állapotú (puha borítós) könyvre, akkor keressen meg, biztosan meg tudunk egyezni egy mindkettőnk számára jutányos árban. (De azt már most előre közlöm a budapestiekkel, hogy a főváros területén történő személyes átvétel nem megoldható.)

2018. február 15., csütörtök

Janet Evanovich - Lee Goldberg: A nagy meló (Fox és O'Hare 3.)

Könnyed kikapcsolódás, mozgalmasság, érdekes esetek, rengeteg információ és akció, pergő és élvezetes párbeszédek. Ha mindezt egy regényben akarom látni, akkor tudom, hogy melyik sorozat kötetére van szükségem: ez pedig a Fox és O'Hare. Nem is csoda tehát, ha a két előző, számomra elképesztően érdekes módon megoldott eset elolvasásával a hátam mögött a harmadik rész azonnal előrendelésbe került. A fülszöveg csak még jobban felkeltette az érdeklődésem, mert egészen különlegesnek ígérkezett ez a kaland is.

Értékelés: 10/10
Kiadó: Maxim Könyvkiadó
Kiadói sorozat: Dream válogatás
Kiadás éve: 2017.
Terjedelem: 295 oldal
Borító ár: 2.999,- Ft
A mű eredeti címe: The Job
Fordította: Komáromy Zsófia
Sorozat: Fox és O'Hare
Előzmény:
1.) A nagy zsákmány
2.) A nagy hajsza
Folytatás:
4.) The Scam
5.) The Pursuit
Műfaj: krimi, kaland, humor, akció
Nick Fox rajta van a legkeresettebb bűnözők listáján, az egyik legelismertebb svindlerként tartják számon - jelenleg mégis az FBI-nak dolgozik, bár ez utóbbi tényről nem sokan tudnak. A bűnüldözők jelentős többsége számára Nick nem más, mint egy szökött bűnöző, akit korábban Kate O'Hare kapott el és dugott rács mögé. Így nem is csoda, ha minden olyan esetben, amikor felmerül Nick neve elkövetőként O'Hare ügynököt hívják tanácsadónak. Kate ismeri legjobban a svindlert, ezért rögtön tudja, hogy nem ő az elkövető, de rá kell jönnie, hogy ki akarja a férfira terelni a gyanút. Az ügy azonban egy "egyszerű" bemártásnál bonyolultabb: a megoldást egy globális kábítószer-kereskedő birodalom brutális vezetőjének lebuktatása jelentené. Csakhogy senki nem tudja, hogyan néz ki ez az ember és azt sem, hogy hol tartózkodik. Nick birtokában van azonban egy információ, ami segíthet: a keresett ember egy csokoládébolond. 

Ez az új feladat tényleg egy nagy meló, mert elég rendesen egymásra épülnek az elvégzéséhez szükséges szintek. Azzal kezdődik, hogy meg kell találni, ki akarja bemártani Nick-et és miért pont azokat a betöréseket követi el, amiket. Aztán ki kell deríteni a csokolédémániás drogbáró lakhelyét és kilétét, majd pedig meg kell szervezni az örökké gyanakvó ember tőrbe csalását. Hogyan lehet átverni egy olyan embert, aki a legnagyobb drogszervezetet vezeti? Csakis a legnagyobb körültekintéssel és végtelen merészséggel. Miután Nick-et a kihívások éltetik, ez a neki való feladat. Kate pedig lassanként kénytelen felnőni a feladathoz, a férfi által diktált tempóhoz és helyzetekhez - főleg, hogy az átejtéshez Nick feleségét kell eljátszania.

Nagyon élvezetes, akcióban bővelkedő, elképesztően ötletes és furmányos volt az egész sztori. Egyszerűen nem tudok betelni Nick sokoldalú tudásával, kreativitásával, pimaszságával és színészi tehetségével. A férfi mentalitását figyelembe véve Kate az a nő, aki a hozzá méltó női partner, szóval a kettősük egyszerűen fantasztikus. Egyszerűen imádom őket és az eddigi összes ügyüket - köztük ezt is.

A korábbiakban megszokottaknak megfelelően most is sikerül beutazni számos ország területét, jelentősebb városokat. Amerikából Isztambulba, majd Kölnbe, végül Orleansba vezetnek a nyomok, hogy aztán egy kis spanyolországi kitérőt követően a nagy bulira Portugáliában, az ügy végső lezárására pedig Londonban kerüljön sor. Helyszínekben tehát nincs hiány, ahogy az ott feltűnő különleges helyzetekben és figurákban sem - a kedvencem a preparált fejjel társalgó portugál alvilági figura.

Tetszett, hogy felbukkantak a régi, korábban már megkedvelt szereplők: Boyd, aki az utolsó részletig beleéli magát az éppen aktuális szerepébe; Willie Owens, aki képes bármit elvezetni, amibe az emberiség valaha motoros meghajtást épített; és persze Jack, Kate édesapja, az egykori katonai elit osztagos. A kis csapat kiegészül még egy szomáliai kalózzal és egy Oscar-díjas vizuáliseffektus-készítővel. Parádés szereposztás már az alapfelállás is, de a kiegészítés még csak emel az összképen - és persze csak kíváncsibbá tett, hogy mi lesz az egyes tagok szerepe a svindliben.

Ez az átverés - vagy lebuktatás - pedig nagyon ott van a toppon, amely összetettségében veri az előzményeket. Élveztem minden pillanatát, az összes veszélyes vagy mulatságos helyzetet és persze azt a szervezettséget, a helyzethez való alkalmazkodást, amelyet az egész kivitelezése igényelt. Különösen lenyűgözött a záró akkord, a londoni találkozó és a rendőrség előli menekülés - egyszerűen parádés volt. A teljes akció kivitelezéséhez összeállt kis csapat egyszerűen csodálatos, az új szereplők is zseniálisak és nagyon remélem, hogy feltűnnek majd egy másik svindliben is.

Azért ezt a félig kalózkodós, kincsrablós, kincskeresős, hol innen, hol onnan menekülős, a végén pedig mindenkit átverős sztori nagyon sokáig mosolygásra fog még késztetni, mert annyira jó volt minden pillanata és persze a két főszereplő közötti jelenetek is emlékezetesek. Részemről akár már most is jöhetne a hír a sorozat negyedik, illetve ötödik részének megjelenéséről. Az biztos, hogy azonnal előrendelem és amint lehet ugrok is fejest az újabb kalandba. Ez a sorozat számomra igazi szórakozást és kikapcsolódást nyújt, emellett minden alkalommal lenyűgöz a svindlik könnyed profizmusa és részletessége. Igazi felüdülés minden újabb akció.


2018. február 11., vasárnap

Dan Wells: Szellemváros

Dan Wells és én eddig nem igazán találtuk meg a közös hangot. Ugyan a történeteibe - sem a színvonalat, sem annak történetvezetését tekintve - nem tudtam belekötni és nagyobb hibákat is elnéztem már más íróknak, de valahogy mégsem hajtott a láz, hogy olvassam a megkezdett sorozatok következő részeit. A korábbi olvasmányaim alapján kialakult bennem némi távolságtartás a szerző műveivel kapcsolatban, éppen ezért eleinte ferde szemmel tekintettem erre a kötetre is: gyakorlatilag inkább igyekeztem nem tudomást venni róla, mint igen. Aztán valamikor és valahol olvastam valamit, ami megváltoztatta a véleményem és figyelni kezdtem a regényről megfogalmazott további kritikákat - amelynek az lett a következménye, hogy a kötet felkerült a névnapi/karácsonyi kívánságlistámra, majd pedig meg is kaptam ajándékba, majd ezután az olvasás sem váratott sokáig magára. Ennél már csak az tekinthető még meglepőbbnek, hogy a történet végig lekötött és még tetszett is - mondhatni majdnem maradéktalanul.

Értékelés: 9 pont a 10-ből, mert
az egyik fele átélhető, a másik pedig annyira hihetetlen.
Kiadó: Fumax Kiadó
Kiadói sorozat: Fumax Thriller
Kiadás éve: 2017.
Terjedelem: 333 oldal
Fordította: Rusznyák Csaba
Borító ár: 2.995,- Ft
A mű eredeti címe: The Hollow City
Kategória: thriller
Michael Shipman paranoid skizofréniában szenved, különböző tévképzelek és hallucinációk kínozzák. Úgy érzi, hogy mindenhová követik, állandóan figyelemmel kísérik minden mozdulatát. Meg van győződve róla, hogy őt arctalan emberek üldözik, akik elől menekülnie kell. Michael távol tartja magát minden sugárzást kibocsátó műszaki eszköztől, mert szerinte ezek kiválóan alkalmasak arra, hogy róla információkat küldjenek - ugyan kinek másnak, mint az arctalan embereknek. Most azonban Michael még a szokásosnál is nagyobb bajban van, ugyanis két hétnyi emlék hiányzik a memóriájából, amely idő alatt pedig újra lecsapott a Vörös Vonalas, vagyis az a kegyetlen sorozatgyilkos, aki lenyúzza az áldozatai arcát. Egyre több minden mutat abba az irányba, hogy ez a gyilkos akár maga Michael is lehet.

Dan Wells és a sorozatgyilkosok kapcsolata elég különleges, de amíg ilyen sztorikat hoz össze a kedvenc megszállottságából, addig nem lehet egy szavam sem.

Rögtön kezdésként egy gyilkossági ügy nyomozásának közepébe sikerült belecsöppennem. Persze azzal tisztában voltam, hogy ha Dan Wells írta a regényt, akkor a gyilkosság nem lehet egy szimpla eset - nem is volt az. A nyomozók olyan valamivel szembesülnek, amit korábban még soha nem láttak.

Aztán felbukkant Michael Shipman, akiről már az első megnyilvánulásai alapján látszott, hogy pszichés problémákkal küzd - méghozzá nem is akármilyenekkel. Michael mentális állapota azért is annyira megdöbbentő, mert a történéseket az ő szemén keresztül ismerjük meg, a leírások pedig nagyon is átélhetőek, átérezhetőek. Egészen különleges élmény egy skizofrén fejében létezni, és a számára mindennapi problémákat megismerni, átélni.

Michael egyébként - az arctalan embereket, a különleges hallucinációkat, valamint az üldözési mániáját leszámítva - teljesen logikusan gondolkozik. Nagyon is reálisan és összefüggéseiben látja a világot és saját magát is, bár a hallucinációi folyamatosan megtréfálják és elbizonytalanítják. A férfi már gyerekkorától kezdve szenved pszichés problémáktól, amelyeket arra vezet vissza, hogy terhes anyját elrabolta, majd később meggyilkolta egy szekta. Michael megfogadta, hogy megöli a Föld Gyermekei szekta vezérét és tagjait, ahogy pont ezt teszi a Vörös Vonalas gyilkos is.

A kötet java része egy elmegyógyintézet zárt osztályán játszódik és végig asszisztáljuk Michael mindennapjait, ahogy egyik gyógyszert a másik után próbálják ki rajta, az orvosok igyekeznek  őt kikezelni a betegségéből, de a férfi egyikre sem egészen úgy reagál, ahogy kellene. Határozottan érdekes volt ez a rész. Ahogy az is, hogy mit gondol Michael a gyógyszerekről, hogyan tisztázza le a fejében, hogy ki és mi az, ami valóság, és mi az, ami csak a képzeletében létezett.

Koppant is hatalmasakat az állam, mivel a kezdetektől csak Michael szemén keresztül érzékeltem az általa látott valóságot, ezért - a nagyon nyilvánvaló dolgoktól eltekintve - nem volt egyszerű eldönteni, hogy mi létezik valójában és mi nem. Okozott jó néhány meglepetést a szerző. Bár ez annyira nem tűnik érdekesnek így első olvasatra, de egy percig sem unatkoztam. Ahogy erre még kevésbé volt lehetőségem a regény második felében, amikor is nem kevés akcióval bővültek főszereplőnk mindennapjai.

A befejezés valami elképesztő, soha nem jutott volna eszembe, hogy ide fogunk kilyukadni az egész eseménysorozattal. De amilyen valóságtól elrugaszkodott volt az egész ötlet és kivitelezés, az pont annyira beleillik Dan Wells szokásos gondolatmenetébe és az általa alkalmazott megoldások sorába. Mindenképpen nyitottnak kell lenni ennek a történetnek az olvasása közben, mert máshogy nem lehet elfogadni és befogadni az olvasottakat. Ha a feltétel teljesül, akkor élvezni fogod az olvasást és fejet fogsz hajtani a szerző munkája előtt, ha a nyitottság nincs meg, akkor nagyon nem fog tetszeni, ami a lapok sorából lassanként kibontakozik.

Az biztos, hogy ez a regény minden csak nem szokványos. Tipikus Dan Wells és mégsem az, mert nekem ez a történet sokkal jobban tetszett, mint a szerzőtől korábban olvasott kötetek. Hatalmas piros pont a történet mozgalmasságért, a kifejezetten átélhető leírásokért, a csavarokért és a korántsem kiszámítható végkifejletért. Ennek a regénynek bizonyos fejezetei annyira földtől elrugaszkodottak, hogy még sokadszorra is képtelenségnek tűnnek, de összességében nagyon jól működik együtt az egész. És ha elfogadom azt, ami elviekben nem létezik, akkor a végső befejezés, az utolsó néhány oldal történése egészében és részleteiben is egyszerűen zseniális.


2018. február 7., szerda

Jay Crownover: Jet (Marked Men 2.)

Sokat, nagyon sokat kellett várni arra, hogy Rule könyve után elérhető legyen a tetovált srácok társaságának újabb története. Közben ugye volt egy kiadói csőd . mindenki tudja, hogy miről beszélek -, majd a jogokat átvette egy másik kiadó, és ezt követően került sor arra, hogy végre a nyomdába, majd a boltokba került a Jet című regény. Persze a formátum és a külalak teljesen más, mint a korábbi kötetnél, de nem is vártam mást - lévén az új kiadó a saját könyveihez igazítja az új kiadványt, nem a korábban megjelent előzmény paramétereihez. Biztos van, akit zavar, hogy nem passzol egymáshoz a sorozat első és második része, de én már fenn sem akadok az ilyeneken, hanem inkább annak örülök, hogy van második rész. És remélhetőleg lesz harmadik meg negyedik is, mert a tetkós srácok bandájában még akad jó néhány partiképes példány, akiről bizony szívesen olvasnék.

Értékelés: 7 pont a 10-ből
(mert a szerző tud ennél jobbat is írni)
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Rubin pöttyös
Kiadás éve: 2017.
Terjedelem: 361 oldal
Fordította: Komáromy Rudolf
Borító ár (puha): 3.199,- Ft
A mű eredeti címe: Jet
Sorozat: Marked Men
Előzmény:
1.) Rule
Folytatás:
3.) Rome
4.) Nash
5.) Rowdy
6.) Asa
Műfaj: romantikus, new adult
Jet Keller egy rockbanda énekese, akire a fellépései alkalmával szinte istenként tekintenek a nők, ő azonban nehezen viseli a koncentrált figyelmet és korántsem akar nem akar rockisten lenni - elég ellentmondásos személyiség. Ayden Cross nem egészen az a lány, akinek mutatja magát, mert azt maga mögött hagyta, amikor korábbi otthonától a lehető legmesszebbre költözött és megkezdte egyetemi tanulmányait - azóta ő az egyetem jókislánya, maga a megtestesült ártatlanság. Mégis, amikor Ayden megpillantja Jet-et az egyik koncertje alkalmával, már tudja, hogy elveszett, mert a srác mindent felébreszt benne, amit igyekezett eddig mélyre temetni. Jet szeme is megakad a veszkócsizmás, hosszúcombú, délvidéki szépségen és izzik is köztük a szenvedély rendesen. Azonban még így sem biztos, hogy működni fog ez a kapcsolat, mert kettőjüknek teljesen más elképzeléseik vannak a jövőről, amelyet nem biztos, hogy sikerül egyeztetniük.

Jet Keller és Ayden Cross azon szereplők közé tartoznak, akikkel már Rule és Shaw kapcsolatának alakulása közben is összetalálkozhattam, hiszen Jet Rule baráti körébe tartozik, Ayden pedig Shaw szobatársa. Így volt már némi fogalmam arról, hogy kik is ők, ahogy a sztori eleje is ismerős volt.

Ugyanis a regény ott kezdődik, hogy Ayden hatalmas szemeket mereszt az éppen a színpadon önmagát adó Jet-re és ott marad a buliban, amikor Shaw és Rule távoznak - mondván majd Jet úgy is hazaviszi. Aztán később az is kiderült, hogy Ayden ezen terve sikerrel járt, azonban az, hogy felhívja a lakásába az egyéjszakás kalandok királyát és kiéljék a másik iránti szenvedélyüket, már nem. Ennyi tehát az, ami a Rule-ból ismerős lehet, azonban ez a kötet tovább szövi az énekes és a déli szépség közös történetét.

És bizony nem hagyhatom megjegyzés nélkül, hogy Jet nem Rule, Ayden pedig nem Shaw. Ezzel nem is lenne baj, hiszen mindannyian teljesen más személyiségek, akiknek mások a vágyaik, a reakciók és az elképzeléseik, azonban mintha a mostani kötet karakterei nem estek volna annyira kézre a szerzőnek, mint a korábbi páros. Kicsit nyögvenyelősebb és lassabb is a sztori, és bár van enne dráma bőven, de azok valahogy nem érintettek meg annyira, mint tették azt Rule és Shaw esetében. 

Pedig Jet-ről, akit első körben szűk nadrágos rockénekesként ismertem meg, a későbbiekben kiderül, hogy egész összetett személyiség és korántsem az a napról-napra élő típus, akinek látszik. Hangstúdiójában komoly munkát végez és számtalan fiatal rockbandát indított már el a siker felé vezető úton, bár maga egyáltalán nem vágyik a rivaldafénybe. Persze az ő élete sem mentes a családi problémáktól és kaptam is ebből rendesen. Alapvetően minden elismerésem Jet-é, aki szerintem egészen jól próbálta kezelni a problémát, bár az újra és újra ismétlődő problémák még egy angyal türelmét is kikezdték volna.

Amennyire elégedett voltem Jet-tel, annyira nem értettem egyet Ayden viselkedésével. Nem azzal volt bajom, hogy a lány maga mögött akarta hagyni a múltját, hanem az egész hisztivel, amit eköré a téma köré kanyarintott. Az, hogy még a legjobb barátnője sem tudott róla, már egy kicsit paranoidnak tűnt a számomra. Ahogy az sem igazán volt szimpatikus, hogy a menekülési vágya pont akkor ütközött ki rajta, amikor a pasijának a legnagyobb szüksége lett volna a támogatására. Szóval Ayden minden volt számomra csak nem az a szimpatikus női főszereplő, akire az első megnyilvánulásai alapján számítottam volna. 

Alapvetően kerek a sztori, de valahogy mégsem jön át annyira intenzíven az olvasottak hatása, mint a Rule esetében. Piros pontot kap viszont a szerző azért, mert nem fejetkezett el a banda többi tagjáról, hanem Rule, Shaw és a többiek, akikkel csak az első kötetben összetalálkoztam, mindannyian szerves részét képezik a történetnek. Ott van például Cora, aki nem egyszer bizonyítja, hogy a termete ellenére sem törékeny virágszál, hanem inkább harcias tündérke. Ahogy a srácok is kitettek magukért, igaz most Rowdy szerepelt gyakrabban, lévén ő Jet haverja, de azért a többieket sem kellett hiányolni. Ayden részéről pedig belépa történetbe Asa, aki egyelőre inkább ellenszenves, mint nem, de innen szép megnyerni a bizalmat és kivívni az elismerést.

Szépen halad előre a többi mellékszál is, hiszen folyamatosan téma Rule - eléggé zűrös - családja és persze az, hogy a bátyó, Rome is érkezik haza a katonai szolgálatból, de a szülői házat messziről kerülni akarja, tehát a számára is megoldást kell találni a jövőt illetően.

Nem elvetendő - sőt inkább követendő példa - tehát a szerző történetvezetése, tetszik, ahogy a szereplőit mozgatja és mindenkire fordít pont annyi figyelmet, ami szükséges. Igazi családként tünteti fel ezt a baráti társaságot és ez a sorozat legnagyobb erénye - persze a szórakoztatás mellett. Szóval bárhogy is történt, örülök, hogy olvashattam ezt a részt és természetesen várom a sorban következő  kötet magyar megjelenését, amelyre remélhetőleg nem kell majd annyit várni, mint erre a regényre.


2018. február 3., szombat

James S. A. Corey: Nemezis játékai (A Térség 5.)

Ha megkérdeznék, hogy melyek azok a sci-fi könyvsorozatok, amelyek közel állnak a szívemhez,  akkor nem kell sokat gondolkoznom, mielőtt rávágnám: A Térség - legalábbis az egyik. Igaz ugyan, hogy a sorozat nem mindegyik darabja ugyanolyan minőségű - vannak köztük kifejezetten kedvenc kötetek -, de ez nem is várható el. Igaz ugyan, hogy a szereplők az egyes viselkedési jellemzők tipikus megtestesítői, de ez engem a legkevésbé sem zavar, mert a történet többi része - és úgy az egésze - teljesen megvett magának. Aztán meg a tipikus viselkedési jellemzővel rendelkező szereplők is tudnak néha meglepő dolgokat művelni, amelyek pont azért meglepőek, mert az addigi megnyilvánulásaik alapján nem számítottam rájuk. Legalább annyira igaz az is, hogy beosztással olvasom ezelet a köteteket - bár legszívesebben habzsolnám -, mert nem akarom, hogy az egyik történetrész eseményei összemosódjanak a másikkal, vagy az egyik rész olvasása közben átélt élmény befolyásolja a másikat. No és az sem mellékes, hogy nem tudok sorozatrészeket közvetlenül egymás után olvasni, mert egy idő után eltelek az adott stílussal, vágyom már valami másra - így viszont biztosan nem hat rám úgy a regény, ahogy kellene és ahogy hatna, ha adnék neki egy kis időt és távolságot az előző kötettől. A módszer bevált és bizonyított, ezért alkalmazom.

Értékelés: 10/10
Kiadó: Fumax Kiadó
Kiadás éve: 2016.
Terjedelem: 512 oldal
Fordította: Galamb Zoltán
Borító ár: 3.995,- Ft
A mű eredeti címe: Nemesis Games
Sorozat: A Térség
Előzmény:
1.) Leviatán ébredése
2.) Kalibán háborúja
3.) Abbadon kapuja
4.) Cibola meghódítása
Folytatás:
6.) Babilon hamvai
7.) Persepolis Rising
Kategória: sci-fi, űropera
A Gyűrű megjelenésével és fizikai törvényszerűségeinek felderítésével ezernyi új világ felé nyílt meg az út és a telepeseket az sem érdekli, hogy a  kinézett, első látásra emberi életre alkalmasnak és békésnek tűnő bolygó bőven tartogathat meglepetéseket - ahogy ezt az előző kötet eseményei ékesen bizonyítják. Az űrkori népvándorlással egyidejűleg egyes - az életfeltételek szempontjából körülményesebb - bolygók elnéptelenednek. A folyamat azonban beindult és megállíthatatlannak tűnik, ezért mindenki helyezkedik, hogy a legjobb helyet foglalja el, a legnagyobbat markolja a jövedelmezőnek tűnő üzletből. Mindenhol hajókat építenek át és indítanak útnak, a Medina állomás - amely a KBSZ, vagyis inkább Fred kezében van - felügyeli az átkelést és ezzel birtokolja a terület feletti hatalom nagy részét. Egyetlen csapat van csak, aki nem vágyik a Gyűrű közelébe és az idegen bolygók felfedezésére, ez pedig a Rocinante legénysége. Ahogy a hajó, úgy a legénysége is éppen regenerálódásának idejét tölti, azonban ezt mégsem élvezi mindenki ugyanolyan mértékben. Most, hogy nem a világ - vagy egymás - megmentésén kell munkálkodniuk, hirtelen mindenkinek fontos lesz a saját magánélete. A legénység tagjai egymás után jelenti be a kapitánynak, hogy lenne egy kis elintézni valójuk: Alex hirtelen meg akarja látogatni a volt feleségét, aki a Marson lakik, Alex egy hír olvasását követően a Földre tér vissza, Naomi is kap egy üzenetet, majd kurtán odaveti Holdennek, hogy dolga van és ő is útnak indul. Egyedül Holden marad, ő pedig hűséges hajója rendbetételének szenteli minden idejét - legalábbis egy ideig.

Már megszoktam, hogy minden kötetben új és még újabb szereplők nézőpontjait ismerhettem meg, Holden és csapata pedig csak egy történetszál volt a többi között. Ebben a részben ez most változott: azzal, hogy a szereplők külön útjaikat járják, külön fejezetet is kaptak, így új emberek megismerése helyett a régiek eseményszálait követhettem végig. Ez pedig jót tett, nagyon jót tett a regénynek is, meg a karakterek összetettségének is. Most, hogy nem az aktuális világmentő akción van a középpontban, sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek a szerzők a szereplők múltjának megismertetésére. Azt hiszem ennek éppen itt volt az ideje.

Alex feleségéről és házasságának kimeneteléről már a korábbi kötetekben is volt szó, de most szemtől-szemben is találkozhattam az asszonnyal. Alex marsi látogatásakot vált nyilvánvalóvá az is, hogy a bolygó kezd kiürülni és bizony ennek a sok-sok - remények szerint - élhető bolygónak a vonzása milyen hatással van a többi jelenére és jövőjére. A bolygók fontossága és élhetősége pedig a hatalmi pozíciók áthelyeződését is magával hozza - a Belső bolygók hátrányba kerültek - illetve egyre inkább hátrányba kerülnek - a Külső bolygókkal szemben.

Alex fejezeteiben feltűnik egy régi ismerős, aki nem más, mint Bobby. Nagyon jó volt újra olvasni a katona csajról, aki ugye most éppen Avasarala megbízásából ténykedik és úgy néz ki, hogy sikerült is beletenyerelnie valamibe, vagyis ott keresgetnie, ahol nem kellett volna, mert egyik zűrből a másikban keveredik. És természetesen magával rántja Alexet is, tehát ők ketten most egy csapatot alkotnak és annyit elárulok, hogy nem lesznek unalmasak a napjaik.

Amos múltjáról is olvastam már említés szintjén néhány dolgot, de most az ő korábbi élete is elég részletesen elevenedik meg az oldalakon. Bár úgy néz ki, hogy Amos - szokásához híven - gyorsan és hatékonyan intézi a dolgait, de egy előre nem tervezett látogatás és egy természeti katasztrófává alakuló akció miatt sokkal veszélyesebb helyzetbe kerül, mint a korábbi alkalmakkor. Egyébként furcsa volt a kemény Amost a gondoskodó és elérzékenyült szemszögből is megismerni, mert annyira idegennek gondoltam tőle ezt az oldalt - persze azért más esetekben most sem igazán tudta magát és a természetét meghazudtolni. Érdekes volt az ő szála is. És hogy ne legyen olyan egyszerű a dolog Amos is felkarol egy másik korábbi - bár annyira nem kedves - ismerőst és együtt igyekeznek túlélni a kalandot.

A legmeglepőbbnek talán Naomi szálát találtam, akinek a többiekénél sokkal súlyosabb dolgok derültek ki a múltjáról és az is teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a jelene sem fest valami rózsásan. Az ő fejezetei azok, amelyekről a legkevesebbet lehet elárulni, mert az események alapjai, illetve több fordulópontja is ezekben a részekben olvasható. Gyakorlatilag most ő - és minden ami vele történt vagy történik - áll a középpontban és mindennek van jelentősége. Akaratlanul is veszélybe sodorja a Rocinante legénységének minden tagját, még úgy is, hogy azok különböző bolygókon tartózkodnak. Bár picit sikerült meginognom a jellemét - kitartását és hűségét - illetően, végül csak bebizonyította - és még jó néhányszor megtette ugyanezt -, hogy bárhol legyen is a világűrben, ő bizony a Rocinante legénységéhez tartozik. És micsoda túlélő kalandban volt része - el sem hiszem.

És Holden? Hogy mit csinál közben Holden? Mint egy jó kapitányhoz illik, aggódik a legénységéért - márcsak azért is, mert alig érkezik valami használható hír felőlük. De amikor szükséges, akkor jó lovaghoz kapitányhoz méltóan azonnal nyeregbe hajóra pattan, és rohan megmenteni az embereit - meg a hercegnőjét. Persze mindez nem ennyire egyszerű, ellenben nagyon is Holdenes, izgalmas és szórakoztató.

Míg a szereplőink az életükért és a jövőjükért harcolnak, addig természetesen a háttérben zajlik a már megszokott politikai játszma, ami legalább olyan érdekes, mint a többi, akcióban bővelkedő jelenet. Elég sok probléma van a Földdel, amelyet megviselt az okozott természeti katasztrófa. Aztán ott van a KBSZ és az, hogy nagyon sokan nem értenek egyet Fred aktuális terveivel és az általa képviselt nézőponttal. Meg ugye ott van a kiürülő bolygók helyzete, az övbéli emberek léte és jövője, akik számára soha nem jelentheti a jövőt egyik bolygó sem, hiszen a testfelépítésük nem képes elviselni a gravitációs kút jelentette hatásokat.

Szóval megint sok mindenről van szó ebben a regényben, nagyon élveztem a szereplők múltját feltáró rengeteg információt, az aktuális kalandjaikat, az egymástól külön futó szálak lassú, majd egyre gyorsabb öszzefonódását és a végső csomót, ahol minden egy pontban találkozik és okozza a korántsem minden szempontból megnyugtató végkifejletet.

Az a befejezés már megint annyi kérdést vet fel és lehetőséget hordoz magában, hogy legszívesebben azonnal nyúlnék a következő rész után, de egyelőre visszafogom magam. Egyelőre még ízlelgetem, emésztgetem ennek a kötetnek az eseményeit, illetve azok következményeit. Meg azért az sem elhanyagolható, hogy a sorozatból már csak egy olvasatlan kötet van a polcomon, aztán pedig várhatom a magyar nyelvű megjelenéseket és akkor már nem én irányítok, hanem a helyzet áldozata vagyok. Szeretném legalább az illúzió látszatát fenntartani. :)


2018. január 31., szerda

Várólista - 2018. január

Január. Általános a nagy karácsonyi dömping utáni pangás. A könyvesboltokban és a megjelenéseket tekintve is - mindenhol jól látszik az éles kontraszt. De nem is baj ez, mert egyrészt még a mohó könyvmoly is el van telve a karácsonyi (egyesek még a ráadás névnapi) szerzeményekkel - vagy pedig éppen még a nagyon óhajtott tavalyi megjelenésekre vadászik -, másrészt pedig fel lehet készíteni a pénztárcát az elkövetkező időszakra, ami az eddig megtett bejelentések szerint megint csak tele lesz érdekességekkel és könyvespolcra kívánkozó regényekkel.
Néhány, de tényleg csak néhány csemege azért erre a komor, felhős és ködös hónapra is akadt. Leginkább csak azért, hogy valami rávegye az ember lányát, hogy a munkába menésen kívül is kimozduljon a lakásból, illetve hogy az a néhány régóta várt meglepetés fényt hozzon a szürke hétköznapokba.

Ha nem lennék ennyire képben az eseményekkel, akkor azt mondanám, hogy a Libri Kiadó kitett magáért, mert Gena Showalter Az Alvilág Urai című sorozatából egyszerre rögtön két kötetet jelentetett meg. Ez egyébként tény. Ahogy az is, hogy az Éjsötét lelkek címet viselő hatodik sorozatrészt korábban már augusztusra ígérte a kiadó, így az öröm nem is akkora öröm - vagy még annál is nagyobb, mert végre megjelent a kötet. Annyira erre a sztorira koncentráltam, hogy számomra is totális meglepetést jelentett az Éjsötét titkok címet viselő hetedik rész megjelenése - és ha nem hívja fel rá a figyelmemet az egyik barátnőm, akkor bizony le is maradok az előrendelésről. Az előbbi kötet Gideon, a Hazugság démonának és Scarlet, Lidércnyomás őrzőjének románcát, az utóbbi Amun, a Titkok démonának őrzője és Haidee, egy démonvadász érzéki csatáját tárja az olvasók elé. Közben pedig halad a köteteken átívelő főszál, aminek alapja a Lordok és a Vadászok közötti ellentét, az évezredek óta dúló háború.
Korábban nagyon kedveltem az Alexandra Kiadó által megjelentetett krimiket, thrillereket, mert nagyon jó érzékkel válogattak a bőséges kínálatból - pont sikerült eltalálniuk az ízlésemet. Sokáig nem hallattak magukról - mindenki tudja az okát, hogy miért, ezért nem is részletezném -, vagy csak az én figyelmemet kerülték el a kiadványaik. Most viszont szembe jött velem egy olyan regény, ami kifejezetten érdekel, ez pedig Haylen Beck Eltűntek című thrillere, aminek a fülszövege eléggé szűkszavú, de az eddigi értékelések annál beszédesebbek. Még szemezek egy darabig a kötettel, aztán az is lehet, hogy beadom a derekam és vásárlás lesz belőle.


2018. január 27., szombat

Colleen Hoover: Confess - Vallomás

Az utóbbi időben kicsit elővigyázatosabb vagyok a könyvvásárlással, főleg ha valamilyen romantikus kategóriába tartozó regényről van szó. Sajnos túl sok olyan történetbe futottam bele, amely nem érte el az általam elképzelt szintet és sajnáltam az ilyen irományokért kidobott pénzt, de még a nyomdák részéről belefektetett munkát, tintát és persze papír alapanyagot is. A másik problémám, hogy szó szerint megcsömörlöttem a tini szerelemtől, mert nem hogy újat, de még érdekeset sem nagyon találtam a mostában ilyen témában kijött regények között. És igen, vágytam már valami annál nagyobb izgalomra, mélyebb tartalomra, mint hogy ki a gimi szépe és persze melyik ruhát kellene felvenni a bálra. 


Értékelés: 9 pont a 10-ből
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Rubin pöttyös
Kiadás éve: 2017.
Terjedelem: 392 oldal
Fordította: Komáromy Zsófia
Borító ár (puha): 2.999,- Ft
A mű eredeti címe: Confess
Műfaj: romantikus, new adult

A szerző egyéb művei:
Hopeless - Reménytelen
Lossing Hope - Reményvesztett
Finding Cinderella - Helló, Hamupipőke!
Slammed - Szívcsapás
Point of Retreat - Visszavonuló
This Girl - Ez a lány
Maybe Someday - Egy nap talán
It Ends with Us - Velünk véget ér
Bár Colleen Hoover történeteiben eddig nem csalódtam, mégis ugyanolyan óvatosan közelítettem ehhez a regényhez is, mint bármelyik másikhoz és végül az győzött meg a beszerzéséről és az olvasásáról, hogy nem tinikről szól, hanem felnőttekről, akiket azért már ért egy-két dolog az életben.
Pont ez a helyzet Auburn Reed-el is, aki ugyan még csak huszonegy éves, de már szinte mindent elveszített, ami fontos a számára. Illetve  az egyikért éppen most küzd és éppen azért próbálja újra felépíteni az életét, hogy visszaszerezze azt, akit elvettek tőle. Éppen ezért tért vissza Dallasba, ahonnan öt évvel korábban fájó szívvel és mérhetetlen veszteséggel távozott. Munkára van szüksége, a jelenlegi mellet még egyre, hogy félre tudjon tenni. Hazafelé tartva megakad a szeme egy hirdetésen, amely a Vallomás nevű műterem ablakában függ és amely szerint a tulajdonos kisegítőt keres. A műterem tulajdonosa Owen Gentry egy különc, de felkapott festőművész, aki az ajtaján bedobott személyes vallomásoktól kapva ihletet, alkotja meg különös képeit.

Bár ez csak a végén válik nyilvánvalóvá, de egy gyönyörű keretes sztorit hozott össze a szerző, amelynek az utolsó mondatai teszik teljessé az egész történetet. Na nem mintha nem lehetne sejteni a kapcsolatot, de az előadásmód és a szívszorító hangulat még ezt is képes feledtetni. 

Amit viszont soha, de soha nem fogok elfeledni az, hogy ebben a könyvben képek vannak! Képek bizony. Az elsőt megpillantva hatalmasra kerekedett a szemem. Igaz, hogy a kép fekete-fehér volt, meg kicsike, de akkor is azt ábrázolta, amiről a szövegben szó volt. Aztán persze a kötet közepe tájékán szembe találkoztam ugyanazen festmények teljes oldalas, színes és fényes papírra nyomtatott verziójával is, amelyek azért lényegesen jobban néztek ki. Hatalmas piros pont és kalapemelés a kiadónak, aki nem fosztotta meg az olvasóit ettől az élménytől.

De nem csak a képek miatt kedveltem ezt a regényt, hanem a történetet is nagyon szerettem olvasni. Aranyos, keserédes, teljesen hihető sztori, amelyben a főszereplők olyan problémákkal küzdenek, amelyek vagy ismerősnek tűnnek, vagy könnyen el tudjuk képzelni annak létezését. 

Jól összerakott történet, ahol még a klisék is működnek és nem érdekelt, hogy máshol is olvastam már hasonlót, mert a szavak és az érzések magukkal ragadtak. Rögtön az elejétől érződik, hogy Auburn komoly gondokkal küzd és azt is sejteni lehet, hogy mi lehet a háttérben. Teljességgel elhivatott abban, amit el akar érni és ezért mindent meg is tesz, ha kell, akkor feláldozza azt is, amit éppen most szerzett meg és semmi kedve elveszíteni. Szóval a lány teljességgel a földön jár, racionálisan gondolkozik és ha el is ragadják az érzelmei, az csak azért van, mert ő is megérdemli a boldogságot.

Owen első pillanatra belopja magát a szívembe és hiába próbálta elhitetni velem a szerző, hogy ő a bohém és megbízhatatlan művész, nem igazán sikerült beadni és lenyeletni velem a keserű pirulát. Talán az én bűnöm az egész, mármint, hogy nem sikerült a cselvetés, mert túlságosan is bízni akartam a pasiban, ahogy azt az első megérzésem is sugallta. Persze ettől függetlenül Owen sem tökéletes és ahhoz, hogy megszerezze Auburn bizalmát olyat kell tennie, amihez nincs hozzászokva és ami egyáltalán nincs a kedvére.

Jót tett a sztorinak a váltott nézőpont, mert így akkor is haladtak az események és fontos dolgok jutottak a tudomásomra, amikor külön voltak egymástól a szereplők - márpedig ilyen jelenet elég sok volt a könyvben. És azért az egyik vagy a másik fél személyes gondolatainak megismerése sem egy utolsó szempont, mivel így derül ki, hogy Owen ismeri korábbról a lányt, akinek viszont teljesen idegen a pasi. Az tehát teljesen érthető, hogy Owen miért vonzódik rögtön Auburn-hoz és miért viselkedik vele úgy, ahogy. A tökéletes élményre azonban némi árnyékot vet, hogy Auburn érzelmei, illetve azok kialakulása nem volt teljesen világos a számomra, és bár sok mindent meg lehet magyarázni, lehet nem ártott volna ezt kicsit hihetőbbre vagy szenvedélyesebbre megírni. 

Ha már a szenvedélynél tartunk... Végre nem az első csók elcsattanása jelentette a legkatartikusabb élményt a regényben és ez jól esett a lelkemnek. Ahogy az is, hogy nagyon átjöttek az érzelmek és együtt szomorkodtam, dühöngtem, bosszankodtam és örültem a szereplőkkel - meg jócskán felháborodtam, amikor olyan jelenet került az oldalakra. A könnyed - vagy éppen mégsem annyira könnyed - románc mögött ott van a komoly tartalom és persze nem maradhat ki a sztoriból a sors keze - vagy az eleve elrendelés? - sem.

Jó volt ez, jól esett olvasni - bár nem volt hibátlan. De igazából egy hasonló kaliberű könyvtől nem is várom el a tökéletességet, hanem legyen inkább olyan, amely szórakoztat, megérinti a lelkemet és ami a legfontosabb: kikapcsol. Ha nincs tele nyafogó hősnőkkel - vagy hősökkel -, hihetetlen szituációkkal és élvezhető a szöveg, akkor nem érdekelnek a kicsinyke hibák, mert azokat semmibe véve, jól szórakozom. Ez egy ilyen könyv volt. Olvassátok el! A képek is megérnek jó néhány percet, egy átfogó elemzést, mert különlegesek és sokat dobnak az élményen.


2018. január 23., kedd

Orson Scott Card: Ender száműzetésben (Végjáték Univerzum)

Tagadhatatlan, hogy Orson Scott Card stílusa egyedi és én kifejezettem kedvelem azt - ennél többre nincs is szükség ahhoz, hogy elmerüljek az általa írt történetekben és amikor kedvem szottyan hozzá, a kezembe vegyem azokat. A Végjáték sorozat és az egész univerzum a kezdetektől fogva a kedvencem és örülök neki, hogy még több vár olvasásra belőle, mint amin már túl vagyok, mert így még átjárhat a várakozás izgalma. Az tuti, hogy sorozat mindegyik kötete sorra fog kerülni az olvasásban. 

Értékelés: 7 pontot kap a 10-ből
Kiadó: Unio Mystica
Kiadás éve: 2016.
Terjedelem: 416 oldal
Borító ár: 3.465,- Ft
A mű eredeti címe: Ender in Exile
Fordította: Hargittai Krisztina
Sorozat: Végjáték Univerzum
Kategória: sci-fi, katonai sci-fi, űropera

A Végjáték Univerzum egyéb kötetei:
Végjáték
A Holtak Szószólója
Fajírtás
Az elme gyermekei
Ender árnyékában
A Hegemón árnyékában
Árnyékbábok
Shadow of the Giant
Igazodva az adott regény szerkezetéhez, kissé rendhagyó formába öntöttem a véleményem Ender kamasz és ifjúkori éveiről, arról az időszakról, ami eredetileg kimaradt a Végjáték sorozatból és hatalmas lyukként tátongott a történet szövetében.


Címzett: oscard@enderverse.com *
Feladó: shanarablog@gmail.com *
Tárgy: El szeretném mondani

Kedves Mr. Card!

El szeretném mondani, hogy nagyon kedvelem az írásait, mert vagy képesek arra, hogy kiragadjanak a mindennapokból, vagy számos bölcsességet olvasok a regények oldalain, miközben kitűnően szórakozom az elmés párbeszédeken, illetve "példabeszédeken". Az eddig olvasottak alapján a Végjáték sorozat az egyik kedvencem, amelyben minden együtt van, amit csak kedvelek a stílusában és a történeteiben. 

Azért választottam a - magyarul - Ender száműzetésben című regényét olvasásra, mert úgy gondoltam, hogy ennek a sztorinak a megismerésével két legyet üthetek egy csapásra: eltölthetek némi időt Enderrel, megismerhetem azokat az éveit, amelyekben sok minden történt vele, amely meghatározta későbbi személyiségét és persze több kérdésre is választ ad, valamint teljesíthetek egy kihívást - a 2016-os sience fiction megjelenések feltételként megadott számú olvasását. Örülök a választásomnak, mert részben megtaláltam azt, amit kerestem és amire számítottam, ugyanakkor szomorú és csalódott is vagyok, mert mégsem teljesen azt kaptam, amiről olvasni szerettem volna - legalábbis nem abban a formában, ahogy szerettem volna.

A Holtak Szószólója olvasását követően rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem - és meg kell említenem, hogy az Árnyék sorozatot nem is olvastam, ezért a kérdések csak egy része merülhetett fel válaszra várásként. De melyek is ezek a kérdések? Hogyan dolgozta fel Ender az egész háborút? Hogyan viselkedett, amikor már nem volt szükség a "szolgálataira"? Hogyan vált az emberek szemében Enderből, a Hangy háborúk hőséből Fajírtó Ender? Hogyan és miért változott meg ennyire a közhangulat? Mit követett el a háborús hős fiú? Hogyan került hozzá a Hangykirálynő gubója? Persze nagy vonalakban tudom, hogy miként bukkant rá Ender, de érdekeltek a részletek is. Mivel zavart az a rengeteg év, amely a Végjáték és a Holtak Szószólója között eltelt, ezért érdekelt, hogy mi történt közben. Hogyan és miért határozta el Ender, hogy bolygóról bolygóra fog utazni? Hogyan vált olyan emberré, aki a Holtak Szószólójában felbukkant? És persze még számtalan apróság, amelyeket most nem részleteznék.

Hálás köszönetem, hogy a kérdéseim egy részére választ kaptam. Nagy élvezettel olvastam Ender háború utáni napjairól és a hangulatáról, személyiségének fejlődéséről, a vállát nyomó gondokról és minden másról – akarom mondani, minden másról, aminek Ender áll a középpontjában. Ugyanakkor voltak a regényben számomra érhetetlen és véleményem szerint teljesen felesleges fejezetek, amelyeknek pár mondatba sűrített lényege ugyanazt az információmennyiséget adta volna a történet egészének szempontjából, mint a sok-sok oldal. Igen, Alessandra és Dorabella fejezteire gondolok, amelyeket mindennél és még annál is jobban untam, mert úgy éreztem – és ez be is biznyosodott –, hogy más, lényeges események elől veszik el a szerepet.

Ender persze nem hazudtolta meg magát és szerencsére csalódást sem okozott, kedveltem a vele töltött időt és tényleg úgy érzem, hgy szükség volt ennek a történetnek, a hiányzó éveknek a megírására. Mindössze csak annyi a hozzáfűzni való, hogy ennek jobb lett volna, ha minderre a maga idejében, a sorozat szerves részeként kerül sor és nem utólag, amolyan kiegészítésként.

Az már az én hibám és hiányosságom, hogy az Árnyék sorozat részeit még nem olvastam, ezért a történet egyik szálát nem értettem: egy ideig ezt is feleslegesnek éreztem, de aztán rájöttem, hogy van oka és jelentősége, hogy ebben a kötetben szerepel. Arra viszont tökéletesen alkalmas volt, hogy még inkább felkeltse az érdeklődésem az univerzumhoz tartozó többi regény iránt – nem mintha egyébként nem akartam volna olvasni ezeket egyébként is.

Sok kérdésemre választ kaptam, de a történet elmesélésével mégsem vagyok maradéktalanul elégedett. Kiegészítő kötetnek határozottan jó volt, azonban színvonalban és cselekményben meg sem közelítette az általam eddig olvasott, a Végjáték sorozathoz tartozó írásokat. Minden elégedetlenségem ellenére is őszinte hálám, amiért megszületett a regény, illetve ugyanígy örülök a magyar megjelenésnek is.

Továbbra is maradok őszinte tisztelője és rajongója: 







* Az email címek nem valódiak, a saját elmém szüleményei.

2018. január 19., péntek

Chevy Stevens: Nincs menekvés

Miután elteltem a sience fiction és a fantasy regényekkel, valamint feltöltöttem magam romantikus érzelmekkel - az ennek eléréséhez szükséges nyűglődéssel -, úgy gondoltam, hogy szükségem van egy kis borzongásra. Többek között ezért is esett a választásom erre a regényre, no meg azért, mert elég nehéz időszakban olvastam, amikor kellett valami, ami felráz és tovább tart ébren, mint öt-tíz oldal elolvasásának időtartama. Ha valami kellően brutális, akkor az könnyebben képes ezt a célt elérni, mint bármi más. Ez a regény a fülszövege alapján elég kegyetlennek tűnt ahhoz, hogy teljesítse az elvárásokat.

Értékelés: 7 pont a 10-ből
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2012.
Terjedelem: 358 oldal
Fordította: Bakonyi Berta
Borító ár: 2.990,- Ft
A mű eredeti címe: Still Missing
Kategória: thriller, krimi
Annie egy fiatal és vidám nő, aki ingatlanügynökként próbál helytállni. Az egyik nyílt napon, éppen a nap végén betoppan hozzá egy barátságos mosolyú és megnyerő külsejű vevő, aki kiemelt érdeklődést mutat a ház iránt. Annie körbevezeti a potenciális vevőt, aki nem sokkal később betuszkolja az elkábított nőt a furgon rakterébe. Annie egy kunyhóban ébred fel, ahonnan nem talál kiutat. A fogvatartója fura figura: megmondja a nőnek, hogy mit, hogyan és mikor csináljon, szigorú szabályok szerint irányítva és fokozatosan megtörve ezzel a túszát. Bántalmazza, megerőszakolja és teherbe ejti a nőt - fő célja az, hogy a világtól elvonultan élve, minden - káros - társadalmi hatástól távol és elzárva neveljék fel a közös gyerekeiket. Annie egyre inkább kilátástalannak érzi a helyzetét és nem tudja elképzelni, miként törhetné meg a rémálmot, amikor egyszer csak váratlan lehetőség hullik a kezébe.

Igazság szerint a fülszöveg sokkal izgalmasabbnak hangzik, mint amilyennek magát a könyvet találtam. Leginkább azért, mert a nagy kérdés, hogy Annie kiszabadul-e Pszichó fogságából már a kötet elején sem kérdés, hiszen a nő éppen egy pszichiáternél ül és a feltételek rögzítését követően mesélni kezdi a történetét. Véleményem szerint ezzel egy hatalmas ziccert, feszültségekkel és kérdésekkel teli helyzeteket hagyott ki a szerző. Persze ettől még érdekes lehetne az egész sztori, hiszen Annie mesél, tehát az esemény minden részlete az ő személyén keresztül kel életre, az érzései és a gondolatai kellő mennyiségű kétségbeesés és kilátástalanság megjelenítésére alkalmasak. Semmi sem alkalmasabb az ilyen irányú érzelmek átadására, mint a választott nézőpont.

A fentiekben leírtak meg is jelennek a regény legelején és minden működik is annak rendje és módja szerint: tanácstalanság, kétségbeesés, elhagyatottság és remény. Jól átjönnek az érzések, Pszichó egy elvetemült állat, akinek minden tettéből és mondatából süt, hogy valami nagyon nincs rendben nála. Végig együtt éreztem Annie-vel és ugyanazok az érzések marcangoltak belülről, amelyek őt is emésztették.

Persze közben futnak a jelen kor eseményei is és a múltbeli történések mellett időnként belepillanthattam Annie jelenlegi életébe, már ha annak lehet nevezni azt, ahogy tengeti a napjait. Igazán életszerűen festette le a szerző azokat a reakciókat, ahogy a társadalom kezeli az ilyen szitációkat, az elrabolt, majd egyszer csak előkerült nőket, az egész médiafelhajtást és azt, hogy a szenzáció hajhászok mennyire nem tisztelik a magánéletet. Hihetően került bemutatásra az is, hogy az elrabolt saját családja mennyire nem tudja kezelni az egész helyzetet, illetve maga az eseményeket elszenvedő személy mennyire változott meg az átéltek hatására.

Márpedig Annie megváltozott: azokat a szokásokat, amelyeket Pszichó a fogsága alatt rákényszerített, nem tudja levetkőzni a későbbiekben sem. Hosszú az a folyamat, amely a berögződések megtöréséhez szükséges és hihetetlen mértékű lelkierőre, élni akarásra is szükség van az eredmények eléréséhez.

Mondanám, hogy ez a regény tökéletes, de sajnos korántsem az. A kezdeti hatásos indítás egy idő után sajnos átcsap megszokottba, a mesébe egyre többször csúszik be valami apróság, amitől nem éreztem igazinak az egészet. Az alapok rendben vannak, a sztori érdekes, de a kezdeti lendület mégsem tudta elvinni a hátán az egész könyvet, vagy elképzelhetően éppen az a probléma, hogy túl sokat vártam el az erős indítást, a kezdeti brutalitást követően.

A közepe felé haladva már éreztem, hogy eléggé kilóg a lóláb, határozottan leült a történet és már csak azért olvastam végig, mert úgy gondoltam, hogy az eleje megszolgálta ezt az esélyt. A kezdeti átélhető és a borzongató leírások átmentek egyszerű tényközlésbe, Annie ugyanazokat a köröket futotta és ez a kétségbeesés, a feszültség növelése helyett az ellentétes hatást váltotta ki belőlem: unalomba fullasztotta a történetet. Valahol útközben elveszlett az érzelmi hatás és áthatás. Aztán jött az a dolog a csecsemővel, amely sajnos még távolabb taszította tőlem az addig olvasottakat, mert hogy nem sikerült átéreznem az itt bemutatott érzéseket - holott tudom, hogy egy más helyzetben valószínűleg a szívem hasadt volna meg a szöveg olvasásakor.

Nagyon ráncoltam a homlokom a vidéki rendőrség reakcióján és az egész eljáráson, ahogy kezelték a helyzetet - egyszerűen nevetséges volt. Ilyen az, amikor az élvezetes átmegy nevetségesbe. Ahogy egy idő után kifejezetten idegesített a hallgatag, soha véleményt nem nyilvánító pszichológus is - ezt már csak az a csattanó tudta volna helyre tenni, ha kiderül, hogy Annie képzelte az egészet, de erről még csak szó sem volt.

Csattanó persze van és az utolsó harmadban a pszichológiai thriller átmegy krimibe, ahol is annak a kiderítése a cél, hogy miért is került Annie ebbe a helyzetbe. Ez alapból még tetszett is: gyanakvás, apró információmorzsák, aztán lassan a helyére kerül minden. Nem mondom, hogy nem volt elég beteg ez az egész szituáció és nem lepett meg, de mégsem ütött akkorát, amekkorát odasózhatott volna.

És ha már krimi, akkor persze nem maradhatott ki a jóképű és hallgatag nyomozó sem, ahogy az áldozat és az ügyében eljáró rendőr közötti érzelmi fellobbanás ábrázolása, illetve az érzelmek kiteljesedése sem. Hogy ezzel kinek akart kedvezni a szerző, azzal kapcsolatban csak tippjeim vannak, de szerintem kevesebbeknek tetszett ez a kiegészítés, mint akiknek igen.

Összeségében ez egy baromi jó sztori, amely brutális a maga nemében, a kezdetekkor egészen klausztrofób, kétségbeejtő és dühítő, aztán leül a történet, végül megint felpörög, de már nem tudja helyrehozni a korábban elkövetett hibákat. A befejezés megint csak olyan, hogy az ember lányának bizsereg a tenyere és lekeverne valakinek egy hatalmas pofont, ha azzal elérné, hogy oldódna benne a felgyülemlett feszültség. De valahogy az egészét tekintve mégsem működött jól ez a történet, mert túl sok mindent szeretett volna bemutatni a szerző, túlságosan sok elemet vegyített, azok azonban nem voltak összhangban egymással. Az átéltek - és elmeséltek - ellenére is szürke maradt a történet, nehezen engedett be és ha sikerült is beljebb merészkednem, folyamatosan kidobott. Azt kell mondanom, hogy vannak ettől sokkal, de sokkal jobb sztorik ebben a kategóriában és ez nekem most nem jött be - még a brutalitása ellenére sem.


2018. január 15., hétfő

Orson Scott Card: A Holtak Szószólója (Végjáték 2.)

Annak idején - sok évvel ezelőtt -, amikor a Végjátékot olvastam, nem haladtam tovább a sorozattal, de ezt a hibát az újraolvasást követően már nem ismételtem meg. És ezt nagyon jól tettem. Már a Végjáték utolsó fejezetében is megjelenik a Holtak Szószólójának személye, aki a hangyokról, az ellenük vívott háborúról mesél, csak éppen nem úgy, ahogy mindenki más, hanem ő az igaz történetet osztja meg az emberiséggel - a Hangykirálynő nézőpontjából mutatja be az eseményeket. A könyv elterjed, az embereket megérintik az olvasottak, a Holtak Szószólója elég hamar hivatássá növi ki magát. Akik ezt a munkát végzik, elmondják a holtakról az igazat - még akkor is, ha az fájdalmas az életben maradottak számára.

Értékelés: 10 pont az adható 10-ből
Kiadó: Unio Mystica
Kiadás éve: 2014.
Terjedelem: 480 oldal
Borító ár: 3.465,- Ft
A mű eredeti címe: Speaker for the Dead
Fordította: Körmendi Ágnes
Sorozat: Végjáték
Előzmények:
1.) Végjáték
Folytatás:
3.) Fajirtás
4.) Az elme gyermekei
Kategória: sci-fi, katonai sci-fi, űropera

A Végjáték Univerzum egyéb kötetei:
Ender száműzetésben
Ender árnyékában
A Hegemón árnyékában
Árnyékbábok
Shadow of the Giant
A Hangyháborút követően az emberiség terjeszkedik és sokasodik, új bolygókat hódít meg és tesz lakhatóvá. Hosszú évszázadok telnek el, amikor is ráakadnak egy olyan égitestre, ahol végre felfedeznek egy új, értelemmel bíró idegen fajt. Az embereknek döntenie kell, hogy miként legyen a továbbiakban. Bár hosszú idő telt el az utolsó értelmes faj kiírtása óta, de az még mindig élénken él az "emlékezetekben", senki sem hagyja feledésbe merülni a történteket - ahogy a következményeket sem. Most, az újabb faj felfedezését követően senki sem akarja még egyszer elkövetni ugyanazt a hibát, ezért a bolygón az emberek számát és az általuk birtokolt területet erősen korlátozzák, igyekeznek a befolyást a lehető legkisebb mértékűre csökkenteni. A faj megismerése érdekében pedig megfigyelőket (xenológusokat, vagyis zenadorokat) küldenek ki, akik mindent dokumentálnak. A fő szempont: csak megfigyelni, nem beavatkozni és az emberi társadalomról nem árulni el semmit. A malackák - ahogy a kinézetük alapján elnevezték őket - különleges lények és bár barátságosak, a titkaikat nem adják könnyen - főleg, hogy semmit sem kapnak (mert nem kaphatnak) az emberektől cserébe. Bármennyire is el akarták kerülni, az emberek és az új faj kapcsolata mégis tragédiába torkollik, a kontaktus emberáldozatot követel - az okokat pedig senki sem érti. A bolygóról, a kolóniáról kétségbeesett hívás érkezik, annak feladója az események felderítéséhez, az áldozat igaz történetének megismeréséhez a Holtak Szószólója segítségét kéri. Az igazi Holtak Szószólója, vagyis Ender Wiggin meghallja a hívást és felkerekedik, hogy kiderítse az igazságot és végül elmesélje azt a történetet, amely érdemes arra, hogy mindenki megismerje.

A nagy igazság az, hogy még mindig az újra elolvasott Végjáték hatása alatt voltam és az, amit a bevezetőben olvashattam, csak még inkább elmélyítette a tiszteletem és a rajongásom a szerző művei iránt. Mindig különös és bensőséges élmény megismerni egy mű keletkezésének történetét, tudni, hogy mit élt át az alkotója a készítése közben, esetleg megismerni olyan részleteket, amelyekre nem biztos, hogy az olvasó más esetben felfigyelne.

És mindezek ellenére is furcsa volt kissé a kötet eleje, mert a Lusitania Kolónia, a zenadorok mindennapjai, a Figueira és az Os Venerados (Ribeira) család tagjainak sokasága és kapcsolata, a malackák világa nem volt könnyen átlátható és elsőre felfogható. Bevallom, hogy nagyon nehezen rázódtam bele a történet olvasásába, nem volt egyszerű elfogadnom azt a tényt, hogy háromezer év telt el a Hangyháború ideje óta. Kicsit kétkedve fogadtam ezt, a két történet közötti hatalmas időkülönbséget és tele voltam kétségekkel, hogy vajon tényleg Ender az az ember, aki a Holtak Szószólója lesz ebben a történetben, nem pedig egy leszármazottja.

A kolónia emberei egyáltalán nem tűntek szimpatikusnak, nem emlékszem mikor olvastam olyan regényt, amelyben ennyi unszimpatikus, nehezen megérthető és kezelhető emberrel találkoztam. Mindehhez még csak ráadásként jelentkezett a malackák viselkedése és persze az alapok lassú és elhúzódó felvázolása. Több alkalommal is félretettem a regényt, nehezen haladtam az olvasással és kissé csalódott is voltam, mert zenadorok, problémás - helyenként hisztis - vagy sértődött emberek tömkelege és malackák mindenhol, Enderről pedig még egy szó sem esett. Aztán bekövetkezett a tragédia és rájöttem, hogy mégis volt egy ember, akit sajnálok, akinek bánom a halálát, főleg a kifejezetten értelmetlennek tűnő elmúlását. És végre elhangzott az a bizonyos hívás is, amit meghallott az, akinek szánták.

Innentől kezdve éreztem azt, hogy ez az én könyvem lesz, hogy ezt is legalább annyira fogom kedvelni, mint a Végjátékot és egyre biztosabb voltam benne, hogy Card zsenialitása ismételten le fog nyűgözni. És így is lett. 

Nem tudom, hogy mit is mondhatnék azokról a történésekről, amelyek a Szószóló felbukkanása után történtek meg. Leginkább semmit. Mert úgy gondolom, hogy azokat mindenkinek a szereplőkkel együtt kell átélni, felfogni az apró változásokat, a hozzállásokban, a szemléletekben bekövetkező rezdüléseket. Zseniális, ahogy Card felépítette a karaktereit, a problémáikat - igaz a teljes kép csak a kötet vége felé állt össze, ezért az elején nagyon nehezen voltak átláthatóak a háttérben megbújó összefüggések.

Pontosan ezért érdekes Ender megérkezése és problémakezelése, ahogyan a mélyen gyökerező és mindenki elől rejtegetett dolgok mögé lát, ahogyan könnyedén kezeli azokat az érzelmi és társadalmi, vagy éppen fajok közötti nehézségeket, amelyek eddig mindenki másnak gondot jelentettek. Mi lehet ennek az oka? Talán mert senki sem akart tudomást venni ezekről a problémákról? Talán mert egy kívülről érkezett idegen hamarabb érzékelte a mindenféle rendellenességeket, mint akik ezzel éltek együtt már évek óta. Bárhogy is legyen, kifejezetten élvezetes volt olvasni a problémák felfedéséről, kezeléséről és persze azok megoldásáról: pszichológiai részről és cselekmény részről is.

Miután sikerült felkelteni a malackák és a bolygó többi élőlénye iránt az érdeklődésem, határozottan kíváncsian figyeltem, hogy mi is lehet itt a lényeg. Azt, amit végül is kaptam, arra egyáltalán nem számítottam, de teljes mértékben lenyűgözött a lehetőségek és az összefüggések kapcsolata és az írói fantázia, amely mindezt kitalálta.

Az biztos, hogy ez a regény teljesen más hangulatú, mint a Végjáték: filozófikusabb és elmélyültebb - éppen emiatt lassabb is. Bőven nyújt lehetőséget az olvasottak átgondolására, a felvetett problémák megértésére, a mögöttes mondanivaló felfejtésére és feldolgozására.

Bár tudtam, hogy ez az Ender, az az Ender, mégis nehéz volt összekapcsolni a gyereket és a vele történteket, ezzel a felnőttel, valamint a mostani cselekedeteivel. Pedig ott van ebben a férfiban annak a gyereknek a gondolkodása, de annál sokkal több is, hiszen az ő éveiben számolva is eltelt harminc év - egyébként pedig háromezer -, amely idő alatt rengeteg minden történt. A fő probléma az, hogy azokról a személyiségformáló eseményekről csak részinformációkat kaptam, ezért nehéz volt felépítenem a közvetlen kapcsolatot.

A Végjáték a maga mozgalmasságával, a gyermek küzdelmével és úgy az egész pszichológiai "játékával" kivívta nálam az örök kedvenc kategóriát. A Holtak Szószólója is bőven tartalmaz pszichológiai elemeket, még annál is többet, de az események lassúsága miatt nehezebben ragadott magával. Amikor azonban végre megragadta a figyelmem, már nem voltam képes elszakadni a kötettől és csak olvastam, lapoztam, olvastam és lapoztam, mert annyira érdekelt, hogy mit is fog ebből kihozni a szerző.

Az első harmadot kicsit untam, a maradék kétharmadot nagyon kedveltem, az összbenyomás határozottan pozitív, de minden zsenialitása és előnye ellenére sem érte utol az előzmény olvasása közben átélt élményt. Túl sokat vártam ettől a kötettől? Még az is lehet. Úgy döntöttem, hogy a regény megkapja tőlem a maximális pontszámot, ugyanakkor a lassú felvezetés miatt nem lett a kedvencem. De ettől és mindenől függetlenül is, ez a regény - és ez a sorozat - olvasásra érdemes, sci-fi irányultságú könyvmolyoknak, mély jelentéstartalmú, filozófikus hangulatot kedvelő, vagy éppen a világfelépítés irán rajongó olvasóknak kifejezetten ajánlott.


 
Design by Free WordPress Themes | Bloggerized by Lasantha - Premium Blogger Themes | Laundry Detergent Coupons