Könyvek erdeje

Ha eltévedtél a könyvek rengetegében, akkor segítek benne eligazodni.

2018. augusztus 12., vasárnap

Jeaniene Frost: Első lobbanás (Az éjszaka hercege 1.)

El vagyok maradva a posztokkal - hogy stílszerű legyek -, majdnem annyira, mint Jeaniene Frost regényeinek magyar megjelenései az eredeti kiadásoktól. Úgy tűnhet, hogy kesergek, pedig alapvetően ünnepelni kellene, hogy végre - öt hosszú év után - a szerzőnek új regénye jelent meg magyar nyelven. Bár amikor a kiadó bejelentette, hogy átvette a szerző gondozását, kapásból azt feltételeztem, hogy a már megkezdett sorozat - a Cat & Bones  - fog folytatódni, de mégsem így döntöttek, hanem inkább belekezdtek egy másik sorozatba. Nem, még mindig nem kesergek, csak épp a tényeket sorolom. Mert miért is kellene keseregni, amikor Cat és Bones mellett Vlad volt a sorban következő kedvenc a korábbi kalandokban. Sőt, Vlad néha megelőzte a két főszereplőt is a tetszési fokmércén, bár tény, hogy együtt voltak a legjobbak, úgy volt a legélvezetesebb a történet és a szöveg, ha mindhárman hozták a formájukat. Már amennyire emlékszem. És ugye éppen ez a nagy baj - eltelt öt év és az emlékek megfakulnak, illetve megszépülnek, aztán az ember lánya már azt sem tudja, hogy mi az igaz és mi az, amit hozzáképzelt a dolgokhoz.

Értékelés: 8 pontot ér a 10-ből
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Zafír pöttyös
Kiadás éve: 2017.
Terjedelem: 343 oldal
Fordította: Szebegyinszki Szilvia
Borító ár: 2.999,- Ft (kartonált)
A mű eredeti címe: Once Burned
Sorozat: Az éjszaka hercege
Folytatások:
2.) Twice Tempted
3.) Bound by Flames
4.) Into the Fire
Kategória: urban fantasy, paranormális romantikus

A szerző magyarul megjelent regényei:
Cat & Bones sorozat:

Félúton a sírhoz, Karó és sírhant, Síri csendben,
Sírig hű szerelmed, A sír innenső oldalán
Spin off kötet a Cat & Bones sorozathoz:
Az első vércsepp
Szóval Vlad - és nem Drakula, mert azt nagyon utálja, ha így szólítják - régi kedvenc ugyan, de ezúttal nem abban a környezetben és szerepben láttam viszont, amiben megszokhattam. Ezúttal a számára megszokott környezetben, a szülőföldjén játszódik a történet nagy része, Vlad is inkább erdélyi vajda, sok száz éves vámpír, a hozzá tartozók vezére, mint csak az éppen aktuális kaland egyik résztvevője. Ez egyben bizsergető újdonság is, mert korábbi emlékeim szerint Vlad az a karakter, aki könnyedén elbírja a főszerep súlyát és el is tudja vinni a hátán a sztorit - feltételeztem, hogy meg sem kottyan neki ez a teher. Neki végül is nem volt semmi gondja ezzel. A probléma ott kezdődött, hogy a történetet nem Vlad nézőpontjából írta meg a szerző, hanem egy eddig ismeretlen karaktert tett meg elbeszélőnek. 

És jaj, ez azért nem jött be annyira, mint amennyire jó lehetett volna. Több hiányosságot is érzek a történetben és ezek egy része alapvetően abból adódik, hogy a magyar megjelenések kissé zűrösek - már megint. Vlad ugyanis úgy lépett színre ebben a sorozatban, hogy alig kapott valami bemutatást - amit mégis, azt nem lehet karakter leírásnak nevezni. A szerző részéről jogos a dolog, hiszen azt feltételezte, hogy az olvasók ismerik a karaktert, valószínűleg kedvelik is, hiszen volt igény arra, hogy önálló sorozatot kapjon. De a magyar olvasók nincsenek ilyen optimális helyzetben. A szerencsésebbek - köztük én is - ismerik Vladot, mert olvasták a Cat & Bones sorozat köteteit - ami egy másik kiadónál jelent meg és az utolsó rész sem éppen mostanában -, de a többség most találkozott először ezzel a szereplővel. Nem csodálkoznék azon, ha az éjszaka - eme nemes és harcias - hercege sokak tetszését nem nyerné el ezzel a mostani szereplésével, mert üresnek és légből kapottnak tűnik a karaktere - és ebben a regényben az is.

Nem tudom, hogy mi késztette arra Frost kisasszonyt, hogy Vlad kezéből kivéve az elbeszélés lehetőségét, a női főszereplőnek, Leilának adja azt. Most viszont határozottan úgy érzem, hogy ez nem volt teljesen jó döntés. Ugyan Leila személye is érdekes, főleg a képességei teszik különlegessé, de a megformálása nem sikerült teljesen hitelesre. Mindjárt részletezem is, hogy mire gondolok. 

Leila gyerekként balesetet szenved, alig éli túl az esetet, amikor pedig felgyógyul, jelentkeznek nála bizonyos képességek: a teste áramot termel és aki hozzáér, azt megrázza, illetve az érintéssel látja az adott alany múltját és jövőjét. Ezt a "látós" dolgot nem csak személlyel, hanem az adott illető által megérintett tárggyal is meg tudja tenni - ez esetben a tárgy gazdáját is meg tudja találni a jelenben. Nem semmi képességek, az tuti! 

Leila tisztában van a különcségével és ennek eltitkolására - vagy éppen közszemlére tételére - elég jó megoldást talál: egy utazócirkusz társulat tagjakét járja az országot, soha sem marad huzamosabb ideig ugyanazon a helyen, ezért nem is kelt feltűnést. Legalábbis eddig. Mert most bizony sikerült elárulnia magát és ennek hamar híre megy, azonmód el is rabolják és arra kényszerítik, hogy találjon meg valakit. Leila rá is akad a keresett személyre, aki nem más mint Vlad - csak éppen a megbízó pechére a vámpírok eme ura gondolatolvasó és érzékeli a lány jelenlétét a fejében. Vlad persze nem tűrheti, hogy ellene törnek, ezért úgy dönt, hogy legjobb védekezés a támadás, rögvest Leilához siet és elintézi az ellene törőket. Vlad és Leila tehát megismerkedik egymással és a sztorinak ezzel nincs vége, hanem még csak most kezdődik a java.

A legnagyobb bajom Leila személyével, hogy a kora elég nehezen beazonosítható és bár kiderül később, hogy a húszas évei elejét tapossa, a legtöbb helyzetben úgy viselkedik, mint egy kamasz - ez pedig eléggé lehangoló és zavaró. A másik problémám a hozzá fűződő logikátlanságok sora, amelyek alapján az az érzésem, hogy Frost kisasszony nem igazán tudta még az elején, hogy mit is akar kezdeni vele. Az kiderül a regényből, hogy miként marad életben az őt is eléggé romboló képességei ellenére, de arról nem szól a fáma, hogy miként maradt életben addig - vagyis hosszú évekig -, amíg össze nem találkozott ezzel a cirkusszal. Hmm, hmm... Az alkalmazott magyarázat bizony sántít, mert amíg az egyik jelenetben mentőövnek a tűnik, egy másikban inkább a nyakba kötött kötélnek.

Nagyon tetszettek a történelmi és mítoszokhoz kapcsolódó utalások. Ugyan a főgonosz kissé sutára sikeredett és túl sokáig bujkált a sötétben, hogy aztán egy nagy dumacsatában mutatkozzon be az olvasóknak, de a múltja és a tettei jó alapot adtak az egész történetnek. Ez a rész mindenképpen piros pontot érdemel - ha még osztogatnak mostanában olyanokat. Még egy piros pontocska, hogy a gondolatolvasási képessége és a Leilával folytatott kommunikációja miatt csak megismerhetők Vlad gondolatai is, bár azért valamivel több lényegesen jobb lett volna belőle. De sebaj, éljen a titokzatosság és ki is lehetne titokzatosabb, mint ő maga, az Éjszaka Hercege. Ha már itt tartok: kevésbé arrogáns és hatalmaskodó viszont lehetett volna az uraság - legalább az elején.

Ami miatt viszont fekete pontot osztogatok, az a Vlad és Leila közötti romantikus szál, ami inkább tűnt erőltetettnek és hiteltelennek, mint hihetőnek és szenvedélyesnek. A röhejes szerelmi háromszögről - ha annak tekintem azt, amit olvastam - pedig inkább ne is beszéljünk. Szóval nem, a sztorinak ez a része nem jött be. Leila reakciói pedig különösen nem: egyszerűen gyerekesek, éretlenek és - most eléggé durva leszek - ez a csaj nem Vladhoz való. Tudom, majd a sokadik kötet után - remélem, hogy azért annál hamarabb - megcáfolom ezt a kijelentésem, mert a karakterfejlődés és egyebek, de most még tartom magam a véleményemhez.

Nagyon vártam ezt a regényt és örülök is neki, hogy megjelent, de ez az első kötet nem éppen azt az élményt hozta, amit elvártam volna ettől a szerzőtől és ettől a főszereplőtől. Remélhetőleg lesz még lehetőség megismerni a folytatásokat és akkor árnyaltabbá, valamint teljesebbé válik a kép és a történet is, mert ez így egyelőre kevés - ahhoz, amit vártam, mindenképpen. De az előzetes elvárásokat félretéve is. Sok minden idegesített olvasás közben és amikor szinte minden hibát észreveszek, akkor biztosan van valami gond a sztorival. Még így is jobb, mint a nagy többség, de Jeaniene Frosthoz képest nem annyira kiemelkedő. Tudom, azok a fránya elvárások... Egynek mindenesetre jó volt, a folytatásra pedig nyitott vagyok, mert a szerző számomra már bizonyított.


2018. augusztus 7., kedd

Brandon Sanderson: A lélek árnyai (Wax és Wayne 2.)

Brandon Sandersont olvasni kell - ez nem kérdés. Amióta csak az Elantris-t a kezembe vettem - és most éppen újra megtettem - azóta vagyok rabja a szerző írásainak és merülök el a végtelennek tűnő fantáziája által teremtett újabb és újabb mágiarendszerekben, kapcsolódó eseményekben. Mert azt tudni kell, hogy Sanderson soha nem alkalmazza ugyanazt a mágiarendszert, minden sorozata vagy önálló regénye - bár ilyenből nincs túl sok - újabb világot mutat be. Még akkor is így van, ha vannak bizonyos kapcsolódási pontok. Az egyik ilyen kapocs pont a Ködszerzet (alap)trilógia és a Wax és Wayne sorozat (trilógia?) között fedezhető fel. Ez persze nem is olyan nagy meglepetés, hiszen Wax és Wayne kalandjai a ködszerzet világán - vagyis a Scadrialon - játszódnak, csak éppen közel háromszáz évvel később, mint a kezdeti események. A mágia azonban mégis más: vannak ismerős elemei, de az alkalmazhatóságát és a rendszerét tekintve mégis újat ad.

Értékelés: 9 pont a 10-ből
(mert sok idő telt el és nehezen kapcsoltam az előzményekhez)
Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2014.
Terjedelem: 424 oldal
Borító ár: 2.990 ,- Ft
Sorozat: Ködszerzet - Wax & Wayne
Előzmény:
1.) A törvény ötvözete
Folytatás:
3.) The Bands of Mourning
Műfaj: fantasy
Kapcsolódó (előzmény) sorozat: Ködszerzet

Az író magyarul megjelent további művei:
Ködszerzet sorozat (A Végső birodalom,
A Megdicsőülés kútja, A korok hőse);
Elantris (önálló regény);
Az Idő kereke sorozat egyes regényei
(Az Éjfél tornyai I-II., Gyülekező fellegek I-II.,
A Fény emlékezete I-II.)
Sanderson tehát az az író, akitől, ha érkezik egy újabb regény magyar nyelven, akkor azt azonnal el is olvasom. És pont ezzel van a problémám. Ugyanis a Wax és Wayne sorozat első kötete, A törvény ötvözete még 2014-ben jelent meg és bizony azóta elég sok idő eltelt - kifejezetten sokat kellett várni a folytatásra. Ráadásul egy olyan folytatásra, ami nem is igazán az előző kötethez kapcsolódik az eseményeivel, hanem - a jelenlegi főszereplőket kivéve - minden lényeges dologban a Ködszerzet trilógia befejező kötet(ek)hez, A korok hőséhez csatol és utal vissza. Ebből kifolyólag még nagyobb gondban voltam, mint azt az elején képzeltem, ugyanis azt a történetet még régebben olvastam. Volt is nyűglődés rendesen, miközben próbáltam értelmezni, hogy kire is utalhat a szövegben a szerző, mert azért ennyire részletekbe menően nem maradtak meg bennem az események, a mindenféle kapcsolatok és összefüggések. Az utalások alapján - és némi telefonos viberes segítség igénybe vételével - lassacskán azért csak előkerültek az infók a szürkeállományom mélyéről, de a tökéletes élményhez, az elmélyedős és belefeledkezős olvasáshoz ez nagyon kevés volt.

Mert mi is történik ebben a részben? Elendel alvilágának minden fontosabb alakját árverésre invitálják, de az esemény katasztrófába fullad, amikor egy ismeretlen elkövető meggyilkolja az összes jelen lévő személyt. Wax, azaz Lord Waxillium, elmaradhatatlan társa, Wayne és a rendőrség kötelékében tevékenykedő Marasi azonnal nyomozni kezd az ügyben. A nyomok arra mutatnak, hogy az elkövető egy kandra, aki még a kandrák között is különcnek számít, mert Véreztetőnek nevezi magát - és egyébként kissé megbomlott az elméje. Már az is komoly gondot jelent, hogy miként lehet lebuktatni egy olyan lényt, aki képes bárki alakját felvenni és bárkit megszemélyesíteni, de lényegesen súlyosbítja a helyzetet a mítoszi lény elmeállapota. Az biztos, hogy a következő célpontja a kormányzó, ezért a nyomozók fő feladat a kormányzó testi épségének megvédése és persze a támadások mögötti összeesküvés felszámolása.

Már A törvény ötvözetének olvasásakor is meglepődtem azon, hogy az egyébként nem kissé grafomán Sanderson ilyen - teljesen normál - terjedelmű regényt írt. És minden a helyén volt. Persze világteremtésre már nem volt szükség, csak a módosulások bemutatására, de akkor is. A cselekmény élvezetes volt, a szereplők egyéniségek, az események pedig pörögtek, akció volt bőven és nem hiányzott a humor sem. Nincs ez másként ennek a regénynek az esetében sem. Minden helytálló, amit az előbbiekben leírtam és talán csak annyival egészíteném ki, hogy ebben a kötetben azért jutott némi hely a vallásoknak és a hozzájuk kapcsolódó filozofálgatásoknak.

Az előző kötetről az írtam, hogy a Ködszerzet trilógia ismerete nélkül is olvasható és élvezhető. Erre a kötetre ez egyáltalán nem igaz. Ha nem olvastad a Ködszerzetet, akkor teljesen meg leszel lőve, mert nem fogod érteni, hogy mi történik - ahogy fentebb írtam, hogy magam is megszenvedtem a történettel, pedig olvastam, de már régebben. Mert ez a regény tele van utalásokkal Vinre, a Korok Hősére, a terrisi hagyományokra, az allomanciára, a ferukímiára és a hemalurgiára, Oltalomra és Romlásra. Miután a szerző feltételezi, hogy ezeket a kifejezéseket, a gyakorlati alkalmazásukat mind ismered, ezért inkább a történetre fókuszál és nem a magyarázatokra. Ha nem vagy tisztában azzal, hogy kicsoda - vagy micsoda - TenSoon, akkor nem fogod érteni a tetteit. Persze a nyomozás izgalma és az összeesküvés lényege ettől még átjön, de az igazán átütő érzés elmarad.

A regény végéhez érve rájöttem, hogy bár az első köteten ez még nem látszott, az lényegesen több információt rejtett magában, mint ami akkor átjött - utólag rávilágítottak a történések. Ahogy az is nyilvánvaló, hogy Oltalommal, Romlással és azzal a bizonyos harmadikkal kapcsolatban sokkal több lett a megválaszolásra váró kérdés, mint amire a nyomkövetés, üldözés és cselszövések feltárása közepette válasz érkezett. 

Wax nekem ebben a regényben kicsit merev volt - minden vakmerősége ellenére is. Amit igazán kedveltem, az Wayne lazasága volt, ahogy intézte a dolgait - egyszerűen szenzációs. Marasi személye is érdekes volt, de tőle nagyjából erre is számítottam az előzmények ismeretében. Ellenben szegény Wax rendesen megjárta - jól kitolt vele a sors a szerző.

Ha megveszitek a kötetet, akkor arra készüljetek fel, hogy nem fog passzolni az előzményéhez  - sem méretben, sem színvilágában. A kötet nagyobb, mint a korábban kiadott Sanderson regények - kivétel a keménykötéses Elantris - és a gerince is teljesen más. A gerinc tetején található egy "Kozmerium" felirat, alatta a hozzá tartozó jelkép, majd ez alatt a "Scadrian rendszer" felirat. Ez a jelzés hivatott arra, hogy Sanderson mágiarendszereit megkülönböztesse és jelezze az egymáshoz tartozó köteteket. Örülök neki, hogy ez végre kiforrotta magát, de most mit kezdjek az eddig megvásárolt és a polcomon sorakozó kötetekkel? Miért mindig a legelső és ezáltal általában leghűségesebb vásárlók szívják meg a kiadásban jelentkező változásokat? Sebaj, a lényeg, hogy megjelent magyarul és olvashattam. Abban pedig, hogy a következő részre nem kell ennyit várni, nagyon reménykedem. Mert minden változás ellenére, természetesen az is KELL!

Ahogy a Királyok útja is, ami már a szerző egy másik sorozatának első kötete és állítólag a legjobb regénye. Én, aki imádtam a Ködszerzetet, naná, hogy kíváncsi vagyok rá, mivel tudta felülmúlni az eddig tőle olvasottakat.

Ezt a sorozatot pedig újra fogom olvasni, ha megjelent a harmadik kötet és miután újraolvastam A korok hősét. Akkor biztos teljesebb lesz az élmény.

2018. augusztus 1., szerda

Várólista - 2018. július

Hőség, kánikula és kitikkadás. Annyira melegem van, hogy még az új könyvmegjelenések sem tudtak lázba hozni. Miért is hoznának, amikor annyi olvasatlan kötetem van itthon, hogy már én szégyellem saját magam - még saját magam előtt is. Bármi legyen is az ok - a meleg, a valamivel kevesebb megjelenés vagy az, hogy nyomaszt az olvasatlan könyveim száma -, de elég kevésszer csillant fel a szemem egy-egy új kiadványra. De a megszokás nagy úr és a válogatást, nézelődést nem tudom kihagyni - és hatalmas kincsekre szoktam lelni időnként.

Nagyon megy most nálam a krimi és a thriller, abból is a történetében pszicho alapokon nyugvó vagy éppen a véresebb, keményebb kategóriába tartozó - mondhatni a betegesebb fajta. És az ingerküszöböm egyre emelkedik, szóval...
Mivel olvastam a Mindhunter-Sorozatgyilkosok című könyvet - és még tetszett is -, ezért kiemelt helyet foglal el az érdeklődési listámon John Douglas és Mark Olshaker újabb kötete, az Utazás a sötétség mélyére, amelyet a Gabo Kiadó jelentetett meg - régebben és most újra. Kell! Ez nem kérdés. Érdekel, hogy az ismerthez képest mennyivel van mélyebben az ismeretlen.
Úgy vélem, hogy az előző kötet után már csak sétának fog tűnni a XXI. Század Kiadó által megjelentetett thriller, Cara Hunter Egy közeli ismerős című regénye. De attól még érdekel és ha úgy alakul, akkor olvasni is fogom.

Majdnem elfelejtkeztem V. E. Schwab A Fényigéző című regényéről, amely A mágia árnyalatai trilógia befejező része, mert annyira a hónap elején jelent meg. De végül eszembe jutott - a feledékenységet is a melegre fogom - és annak is örülök, hogy a Ventus Libro Kiadó ilyen gyors egymásutánban hozta a trilógia részeit. Igaz, hogy még csak az első kaland olvasásán vagyok túl - ráadásul még a véleményem sem kopácsoltam össze róla -, de most már adott a lehetőség, hogy megismerjem a teljes történetet.
Sajnos a fantasy és sci-fi kategórián belül más újdonság nem került a szemem elé. No, majd augusztusban.

Ellenben képregény fronton nagyon is aktív volt a hónap. A nagyon várt megjelenéseket és a beszerzéseimet is a Fumax Kiadó mozdította el a nulla szintről, mert nagy örömömre újra a nyomdába küldte Alan Moore és Dave Gibbons kult képregényét, amelynek ezúttal A teljes Watchmen lett a címe. Csodálatos kiadvány: a három kötet egyben, kemény kötésben. Csoda, ha az exkluzív kiadás limitált példányszáma már az előrendelés időszaka alatt elfogyott? Szerintem nem.

Hogy mi a helyzet a Nagy Marvel képregények háza táján? Szépen és ütemesen érkeznek a megjelenések. Júliusban elérhetővé váltak a Titkos háború és a Vasember: Az öt rémálom című kötetek. Helyzetjelentésként pedig annyit, hogy a gerincképen Hulk teljes lett, Vasember karja pedig megjelent a kötetsor szélén. Ez azt jelenti, hogy haladunk, de rengeteg kötet vár még megjelenésre és persze beszerzésre.

2018. július 26., csütörtök

John Douglas-Mark Olshaker: Mindhunter - Sorozatgyilkosok

Ahogy már egy másik posztomban is említettem, mindig is érdekelt, hogy miért léteznek sorozatgyilkosok, miért alakul ki bennük a gyilkolásra való késztetés és mi kényszeríti őket arra, hogy újra és újra elkövessék ugyanazt a tettet. Aztán kiderül, hogy erről van ám könyv is, méghozzá első kézből származó információkkal attól az embertől, aki ennek a témakörnek szentelte az életét. Hogy miért csak most olvastam el? Mert eddig elkerülte a figyelmemet, hogy létezik magyar kiadása, mert most éppen a krimi és thriller korszakomat élem és mert bizonyos helyzetekben  - mondhatni - későn érő típus vagyok. De elolvastam és ennek nagyon örülök. Ahogy a téma iránt érdeklődőknek is csak ajánlani tudom ezt az összeállítást - minden hibája ellenére is, mert azért az is van neki.

Értékelés: 9 pont a 10-ből
Kiadó: GABO Könyvkiadó
Kiadás éve: 2017.
Terjedelem: 532 oldal
Eredeti cím:
Mindhunter: Inside the FBI'sSerial Crime Unit
Fordító: Komáromy Rudolf, Miks-Rédai Viktória
Borító ár: 3.990,- Ft
Műfaj: pszichológia, viselkedéstan, kriminalisztika
A kötet egyik szerzője - John Douglas - az az ember, aki megalkotta az FBI által ma is alkalmazott profilalkotási technikát. Róla, az elképzeléséről, annak megvalósítása érdekében tett rögös útról és az eseteiről szól ez a könyv. Nem jelenthetem ki, hogy ez a kötet minden ízében tökéletes, mert azért vannak olyan részei, amelyek kissé túlírtak és túlmagyarázottak, de összességében a mondanivalója  kiemelkedő - témáját tekintve mindenképp.

Ez utóbbi már csak azért is igaz, mert a szöveg eredetije a '90-es évek első felében íródott és bizony az akkor megfogalmazottak a mai napig is megállják a helyüket - nem az életrajzi információkra gondolok -, hanem az egész stílusra. Ha nem szerepelnének évszámok a szövegben - nem is kevés - és nem hangsúlyoznák folyamatosan a szerzők, hogy ez  meg az mennyi idővel korábban történt, amivel utalnak a szöveg keletkezésének idejére, bizony nem jöttem volna rá, hogy egy közel negyed századdal korábban papírra vetett irományt olvasok.

Számomra nagy élményt jelentett a könyv olvasása és sok kérdésemre is választ kaptam, bár ennek következményeként még továbbiak fogalmazódtak meg bennem. Amit kissé unalmasnak találtam, az a könyv eleje, az életrajzi vonatkozású fejezetek. Persze szükség volt ezekre is, mert alapvetően érdekes megismerni, hogy egy ember életét mi minden befolyásolja és milyen döntések alapján jut el oda, ahová végül is kerül, ahol meghatározó szerepet tölt be. John Douglas esete is egészen kivételes, mert bár mindig is mutatott a pszichológia elmélete és gyakorlati alkalmazásai iránt érdeklődést, de elég tekintélyes vargabetűt írt le az élete, amíg végül profilozó lett belőle. Az adottságai és az affinitása mellett persze a makacssága és a kitartása is fontos szerepet játszott abban, hogy sikerült az elképzelését gyakorlati alkalmazásra váltania. Szóval részemről mindenképpen megemelem a kalapom ez előtt az ember előtt és persze a kollégái előtt is, de ettől függetlenül ez az életrajzi rész lehetett volna valamivel rövidebb.

Onnantól kezdve élveztem igazán a kötet olvasását, hogy elkezdődtek az elítéltekkel folytatott interjúk, felbukkantak a különböző esettanulmányok. Néha ugyan kissé ugrált a szerző a témák és a gondolatok között, beszélt egy jellemzőről, amelyre felfigyeltek az adott tetthelyen, majd magyarázatként behozott egy vagy két másik elkövetőt az elmélete alátámasztására és így az információ - név és adat - dömpinggel sikerült nem egyszer összezavarnia. A nevek igazából meg sem maradtak bennem, ellenben az esetek, az elkövetési technikák, a levont következtetések, a hivatallal és a körülményekkel megvívott csaták annál inkább.

Számomra az óceán túl partján elterülő nagy ország mindig is a rugalmasság mintaképe volt - lehet, hogy alapvető tévképzeteim vannak -, de az, amiről ebben könyvben olvastam, minden volt csak nem rugalmasság. Csodálom John Douglas és a kollégái kitartását, amivel keresztülvitték az elképzelésüket az igencsak bürokratikus rendszer útvesztőin. Ahogy ő maga is leírta, alapvetően több kritikát kaptak, mint elismerést. Nehezen alakult ki az elfogadás az egyébként rendszeridegen elképzeléssel kapcsolatban, a gyakorlat azonban bizonyította az ötlet működőképességét. De ehhez elképesztő méretű küzdelemre volt szükség.

Az interjúk mellett a kihallgatási technikák kialakítása tetszett a legjobban. Számomra elképesztő volt ennek az embernek az agya, a kombinációs képessége és érzékenysége, ahogy rá tudott tapintani a lényegre, gyorsan kiismerte az adott ember gyengeségét és azt alkalmazta is ellene.
Tetszett, hogy az esetek bemutatásakor és a következmények értékelésekor a szerző nem bújt el a rendszer mögé, hanem a saját véleményét, nézőpontját fogalmazta meg - még akkor is, ha ez ellent mondott az elfogadottnak.

Az is nagyon kedvemre való volt, hogy a szerző a gonoszság ilyen mértékű megnyilvánulása és átélése ellenére is emberi maradt. Majdnem belehalt abba, hogy üldözte a gonoszt - meg a bürokratikus butaságba -, de életben maradt és nagyon is ember maradt. A szöveg a komoly téma és a gyilkosságok elég plasztikus leírása ellenére is könnyen olvasható, könnyed, helyenként még humoros is és nincs telepakolva a szükségesnél nagyobb mennyiségű szakkifejezéssel. Úgy van tálalva ez a nem éppen könnyű szakma, hogy annak lényegét a laikus is meg tudja érteni és lehetőleg élvezze is az olvasottakat - már amennyire egy ilyen témát élvezni lehet. Az biztos, hogy képes volt végig fenntartani az érdeklődést.

Az általam olvasott kiadvány egy újrakiadás. A kötet végén található egy fejezet, amely az eredeti kötet megjelenése óta eltelt húsz évben megoldott esetekről ad egy összefoglalót. Mindenképpen piros pontot kap tőlem a kiadó, mert ez a fejezet tette fel a koronát az addig olvasottakra, bizonyította be az elképzelés hosszú távú gyakorlati alkalmazásának eredményességét.

Bár nem szokásom a tényirodalmak olvasása, de ez most nagyon tetszett, mert tényleg arra kaptam választ, ami eddig is érdekelt. A kötetben rengeteg információ szerepel, de úgy gondolom, hogy ez még csak a jéghegy csúcsa, az a szint, amelyet a laikus még befogad és elfogad. Utánanéztem és láttam, hogy a szerzőpárostól egyéb kötetek is jelentek meg, amelyek - feltételezem - már mélyebben foglalkoznak a témával. Ki fogom deríteni, hogy így van-e, mert nagyon érdekel a dolog.


2018. július 22., vasárnap

Sherrilyn Kenyon: A Hold sötét oldalán (Sötét vadász 10.)

A paranormális regények és én: régebben lelkesen és élvezettel olvastam őket, mostanában mintha hadilábon állnánk egymással. Hogy ez a sorozaton belüli hullámzó minőségnek vagy éppen az eltelt időnek köszönhető, azt nem igazán tudtam eldönteni. Eddig. Mert amikor már elkönyvelem magamban, hogy valószínűleg én változtam meg és nem érdemes erőlködnöm a paranormális romantikus regények olvasásával, mert nem elégítik ki az elvárásaimat, akkor érkezik Sherrilyn Kenyon és ismét teljesen magával ragad az általa megteremtett világ, a történet mozgalmassága. Így dől romba az addig felépített elmélet és adja át a helyét annak, hogy talán mégsem teljes egészében az én gépezetemben kell keresni a hiba forrását.

Pontszám: 10/10
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2018.
Terjedelem: 392 oldal
Fordította: Goitein Veronika
A mű eredeti címe: Dark Side of the Moon
Sorozat: Sötét vadász
Előzmény:
1.) Álomszerető
2.) Éjféli vad
3.) Végzetes ölelés
4.) Ördögi tánc
5.) Angyali csók
6.) Pokoli tűz
7.) Éjféli gyönyörök
8.) Bűnös éj
9.) Szenvedélyes éjszakák
Folytatás:
11.) The Dream Hunter
12.) Devil My Cry
13.) Upon the Midnight Clear
14.) Dream Chaser
15.) Acheron
16.) One Silent Night
17.) Dream Warrior
18.) Bad Moon Rising
19.) No Mercy
20.) Retribution
21.) The Guardian
22.) Time Untime
23.) Styxx
24.) Son of No One
25.) Dragonbane
26.) Dragonmark
27.) Dark Bites
Ravyn Kontis még a Sötét Vadászok között is különleges, ugyanis ő már alap felállásban is csak félig volt ember - a másik fele állat. A férfi életében arkadián alakváltó volt, akinek veszteség miatti fájdalomkiáltását hallotta meg Artemisz és emelte a vadászok közé - miközben egyes képességeit meghagyta, másoktól pedig megfosztotta. Ravyn azonban most nagy bajban van, mert a hajnal elérkeztével állati alakban ragadt és befogták az apolliták, akik el akarják pusztítani. Ravyn lehetetlen helyzetbe került és tehetetlen a fogvatartóival szemben - ráadásul a fegyvernöke is távol van, a helyettese pedig csak magával foglalkozik.
Susan Michaels nem is olyan régen még menő riporter volt, most azonban egy olyan újságnak dolgozik, amelyet korábban még a kezébe se vett volna. A főnöke megbízza egy új ügy felderítésével, amelynek köze van a vámpírokhoz. A szálak - és a barátnője hívása - végül egy állatmenhelyhez vezetik, ahol az allergiája ellenére is örökbe fogad egy macskát. Csakhogy ez a macska hazaérve alakot vált és Susan még fel sem ocsúdott a döbbenetből, hogy egy meztelen férfi fekszik a padlóján, amikor már a rendőrök kopognak az ajtóján és követelik vissza az állatot.

Olyan ez a regény, mint egy szélvihar: felkap, jól megforgat, majd a végén lerak valahol és csak pislogsz, mert hihetetlen volt az egész. Valahogy így éreztem magam, amikor olvasni kezdtem a kötetet és nagyon jól esett, hogy már az elején beszippantott a történet. Régen, nagyon régen volt már, amikor ennyire el tudtam merülni egy paranormális fantasy sztoriban, amikor nem idegesített egyes szereplők viselkedése. Oké, ebben a történetben is van olyan, akit legszívesebben péklapáttal kergettem volna - jaj, Nick! -, de addigra már annyira belemelegedtem az olvasásba, hogy még az sem tudott kizökkenteni.

Ennek a történetnek nem New Orleans a helyszíne, hanem Seattle - egy teljesen másik szereplőgárda jelenik meg a lapokon és egy teljesen új - vagy talán mégis ismerős - hatalmi helyzet bontakozik ki az eseményekből. Kevés a régi szereplő, persze a legfontosabbak - pl. Acheron - most is jelen vannak és még akadnak néhányan.

Seattle különleges város, ahol különleges kapcsolatok és erős szövetségek köttettek - a jó és a kevésbé jó célok érdekében is. Ravyn bajba kerülése és menekülése csak egy folyamat része, ami már kezdetét vette, de a sikeres szökésével nála elakadt a dolog. Ezzel pedig ki is derül a turpisság, mármint hogy mit is akarnak a daimonok a városban és persze az is elég nyilvánvaló, hogy kik segítik őket - bár nem mindenki.

Ez a történet fő koncepciója: Seattle megszerzése és birtoklása, valamint az addig elvezető út és persze a nehézségek, mert általában nagyon kevés dolog szokott a terv szerint alakulni. Ami miatt nagyon kedveltem ezt a regényt, az pont ez. Bár tény, hogy nem a hagyományos és megszokott helyszínen folyatódik a sorozat és könnyen lehetne ez amolyan mellékvágány is, de mégsem éreztem annak, mert egészen friss lendületet hozott az eddigi vonalba. A szerző arról is gondoskodott, hogy az olvasó ne érezze magát teljesen félretolva, kiszakítva a megszokott közegből, ezért bedobott néhány ismerős szereplőt is a sztoriba, néhány jelenettel belefűzte a nagy egészbe a helyi eseményeket. Ezzel pedig sikerült elérnie azt, hogy ne egy elszigetelt történetként, hanem az univerzum nagy egészeként gondoljak erre a részre. Nekem ez tetszett, mert látszik, hogy koncepciókban gondolkozik, nem pedig önállóan is olvasható párkereső sztorikban.

Pont emiatt a fő motívum miatt éreztem úgy, hogy a két főszereplő él, az események komoly hatással vannak rájuk, a viselkedésükre és az, hogy egymás mellé sodorta őket az élet nem volt sem szappanoperás, sem pedig erőltetett. Jól működtek együtt és igyekeztek megfelelni az adott helyzetnek. Susan egy eléggé talpraesett nő és kifejezetten tetszett a stílusa. Ravyn pedig már az elejétől kezdve belopta magát a szívembe. Meg az egész történet úgy, ahogy van. Mert egyszerűen jól esett olvasni. Nem éreztem az erőlködést, hogy a pártalálás hitelesnek tűnjön, hanem a sorozatos megpróbáltatások és különc helyzetek hozták egyre közelebb egymáshoz a szereplőket.

Igazából a nagy menekülésben és a lövedékek elől ugrándozva, holttestek között szlalomozva olyan nagy elmélkedésre, monológokra nem volt lehetőség - még kész szerencse. Viszont az akciófilmbe illő és egyéb emberpróbáló helyzetekben a szereplőknek megmutatkozott minden lényeges tulajdonsága. A hangsúly a nagy pörgésen van és nem a mindenáron párkeresésen, és ez nagyon jó. Nekem. Persze azok a nagyon romantikus alkatú hölgyek, akik nem bírják a vért, az akciót és a holttesteket, hanem rózsaszín habos álmokról szeretnének olvasgatni, ők koránt sem fogják annyira méltányolni ezt a kötetet, mint amennyire én kedveltem. Részemről sokat gondolkoztam a pontozáson, de ez most annyira jól esett, hogy úgy döntöttem, megérdemli a maximumot - a maga kategóriájában megvett magának.

Külön tetszett, hogy ez a regény nem a megszokott klisével zárult, hanem mutatott - ha nem is teljes egészében - valami újat a végkifejlet tekintetében. Mondom én, hogy ez a sztori igazi vérfrissítés a történetfolyamban és emellett mégis beleillik a kerek egészbe, továbbviszi a megkezdett szálat, új kérdéseket vet fel és persze ezek száma mellett elenyészik a kapott válaszok mennyisége. Továbbra is imádom Kenyon Sötét vadász univerzumát, a szereplőit és a sok-sok cselszövést, emberi érzelmet. Gondolom, a következő kötet csak jövőre érkezik. Egyrészről nagyon kár, mert akár már most olvasnám a következőt, másrészről örülök neki, ha jövőre megjelenik a következő, majd az azt követő évben az utána következő. Nem baj, ha lassú a tempó, csak legyen biztos és kiegyenlített. Kiszámítható.


2018. július 18., szerda

Belinda Bauer: A 19-es holttest

Kedvelem az olyan történeteket, amelyeknek Asperger szindrómában szenvedő személyek a szereplői. Tisztában vagyok vele, hogy mi is ez a betegség és milyen "tünetei" vannak, ugyanakkor ezek a személyek pont a "világnézetük", a világhoz való alapvető hozzáállásuk, a megszokottól eltérő reakcióik miatt olyan érdekesek. Főszereplőként pedig mindenképpen megismerésre érdemesnek tartom a karakterüket. Mindezek mellett az is izgat, hogy mennyire tudja kezelni a szerző ezt a nagyon különleges állapotot, mennyire tudja visszaadni az egyedi reakciókat és a betegségre jellemző lelkiállapotot.

Értékelés: 7 pont a 10-ből
(mert lassú volt és kevés a csattanó)
Kiadó: Lettero Kiadó
Kiadás éve: 2017.
Terjedelem: 406 oldal
Eredeti cím: Rubbernecker
Fordító: Siklós Márta
Borító ár: 3.990,- Ft
Műfaj: thriller, pszichothriller
Patrick Fort zárkózott, ugyanakkor nagyon okos gyerek, akinek különös, a normálistól eltérő állapotát a szülei nehezen tudják kezelni. A fiút gyerekkorától kezdve egyetlen dolog érdekli: hol van a határ az élő és a holt között. Megszállottan kutatja a választ a megfoghatatlanra és a megmagyarázhatatlanra. Úgy gondolja, hogy erre orvostan hallgatóként lehetősége is nyílik. A boncolási gyakorlaton a hallgatók igazi holttesteken gyakorolják a fogásokat, ismerik meg az emberi test anatómiai felépítését. Közben pedig meg kell határozniuk, hogy mi okozta az adott személy halálát. A 19-es holttesten boncolást végző csoport tagjai közül egyedül Patrick veszi észre, hogy valami nem stimmel a holttest, illetve annak halála körül. A fiú felteszi a maga kérdéseit, majd amikor azokra nem a szerinte megfelelő válaszokat kapja, a maga megszállott módján nyomozni kezd. Innentől kezdve már csak az a kérdés, hogy sikerül-e még azelőtt megtalálnia a válaszokat és megfejtenie a rejtélyt, mielőtt őt magát is elhallgattatják.

Ebben a regényben benne van Patrick egész élete, kezdve egészen a gyerekkorától. Persze ahhoz, hogy érthető legyen a fiú lelkivilága, szükség volt az alapokra is: a szülőkkel való kapcsolat leírására, az apa elvesztését leíró részekre és arra, hogy milyen is a gondolkodása, a világgal való kapcsolata. Bár nem volt éppen eseményben gazdag ez a rész, de sikerült kellően alaposan felvázolni a fiú jellemét és érthetővé tenni a viselkedését, a reakcióit. Igazán részletesre, - és ami még ennél is fontosabb - hitelesre sikerült a karakter megformálása. 

Az Asperger szindróma mellett még egy komoly témája van a regénynek, ez pedig a kóma, azon belül is az éber kóma. Persze minden kómás beteg más, de ettől függetlenül döbbenetes volt arról olvasni, hogy valaki magához térve teljesen tudatában van a helyzetének, a gondolatai cikáznak, kommunikálna, de az izmai nem hajlandóak engedelmeskedni. Egyszerűen borzongató ez az állapot és nagyon remélem, hogy engem elkerül majd ez a sors. Leginkább a kiszolgáltatottság miatt. Ugyanakkor ez az a helyzet, ami legalább annyira magában hordozza a felépülés reményét is. Szóval, ha választani lehet, hogy ez vagy a halál, akkor... nem tudom.

A regény nekem kissé csalódás volt. Maga a nyomozás annyira nem nagy sztori, mint ahogy azt a borító és a fülszöveg beharangozza. Igazából ez a felmagasztalás csak az elvárásokat növeli és amikor az olvasó nem pont azt kapja, amit ígértek neki, akkor bizony csalódott lesz. Valamilyen szinten így jártam magam is. Mert ami zseniális és kiemelkedő ebben a regényben az a főszereplő, Patrick megformálása és viselkedése, maga a nyomozás teljesen átlagos és nem is túlzottan bonyolult, gyakorlatilag teljesen egyértelmű a tett oka és az elkövető személye is. A szerző igyekezett ugyan csavarokat elhelyezni a történetben - amelyek értelmezéséhez megint csak Patrick a kulcs -, de mégsem durrant elég nagyot az előkészített meglepetés. Az alapszituációt kiváltó ok pedig... nem is tudom, milyen jelzőt használjak... talán... túl mindennapi, túl gyerekes.

Minderre még rátesz egy lapáttal, hogy maga a történet nagyon - időnként idegesítően - lassú és vontatott volt. Ez egyrészről köszönhető Patrick személyének, aki alapvetően maga sajátos logikáját követi, de a külvilág által keltett hatásokra való reagálása nagyon hosszú idejű, a változások lassan következnek be a reakcióiban, a legtöbb dolgot teljesen másként értelmezi, mint a normál ember.

Nem véletlen, hogy nehezen értelmezhetőek a reakciói és az sem, hogy különleges helyzetét a szülei sem tudják kezelni. Nem hiszem, hogy lelkileg fel lehet arra készülni, hogy a gyereked nem átlagos. Feldolgozni utólag fel lehet, de azt is elhiszem, hogy ez sem mindenkinek sikerül. Erre a legjobb példa Patrick anyja, aki még annyira se érti a fiát, mint az idegenek. Sokáig nem foglalkoztam ezzel a történetszállal, amolyan karaktert elmélyítő adaléknak tartottam, de aztán kiderült, hogy ennél sokkal fontosabb szerepe van. Bár a félrevezetés, figyelem elterelés jól sikerült, a titok napvilágra kerülése mégsem csattant akkorát, amilyet kellett volna. Túl lassú volt, amíg eljutottam addig a történetben és túl sok minden más történt - végre valahára - a közeli oldalakon.

Egy ennyire realista ábrázolású regénybe és egy ilyen környezetben játszódó történetbe nehéz becsempészni a humor faktort, de a szerzőnek ez mégis sikerült. A kulcs természetesen Patrick, aki csak önmagát adja, azonban a többiekkel, a normál emberekkel folytatott kommunikációja az eltérő gondolkodás- és látásmód miatt mégis leginkább humorosra sikerült. Mindez csak egy újabb adalék az Asperger szindrómában szenvedő emberek személyiségéhez, de remekül oldotta a történet egyhangúságát és tette elviselhetővé annak lassúságát.

Ha - hozzám hasolóan - kedveled az Asperger szindrómás karaktereket, akkor mindenképpen ajánlom olvasásra ezt a regényt. Ha azonban egy jó kis krimit vagy thrillert vennél inkább a kézbe és annak csavaros és izgalmas cselekményével akarod elűzni, átmenetileg távolabbra tolni a hétköznapok problémáit, akkor ez nem az a könyv, ami erre alkalmas lenne. De adott hangulatban egy olvasást azért megérdemel, mert azért vannak területek, amelyek esetében kiemelkedőnek tekinthető ez az írás.


2018. július 14., szombat

Virágzó rengeteg: A sokat emlegetett fokföldi ibolyáim

Szinte minden orchideás posztomban megemlítettem, hogy van ám nekem másfajta virágom is, nem csak ezek a trópusi szépségek. Bár hosszú ideig - olyan másfél-két évtizedig - fokföldi ibolya gyilkosnak tartottam magam, ugyanis minden növény elpusztult, ami a kezem közé került, mára azért megváltozott, némileg javult ez az állapot. Még most sem marad meg mindegyik növény nálam, de amelyikben elég van a túlélő képességből, az kifejezetten jól érzi magát a közelemben. 

A sorsfordító erővel bíró növény, teljes pompájában.
(2016. május)
Növénypusztító magatartásomban az jelentette a fordulópontot, amikor két évvel ezelőtt nőnapra fokföldi ibolyát kaptak az osztály női dolgozói a férfi kollégáktól. Az enyém rózsaszínű virágai hatalmasak voltak, a szirmok fodros szélűek és napfényben csillogtak, mintha gyémántporral lennének megszórva - az újhullámos vámpírgének hiánya ellenére is. Annak ellenére, hogy nem kedvelem a rózsaszínt, egyből beleszerettem ebbe a szépségbe és persze abban is biztos voltam, hogy rövid időn belül ki fogom nyírni szegényt. Az egyik kolléganőm, aki otthon már nem fér el az ibolyáktól, megnyugtatott, hogy majd ő segít a növény gondozásában.

Mikulásra újabb virágokkal örvendeztetett meg.
(2016. december)
Nem tudom, hogy végül minek volt köszönhető - az ő közreműködésének biztos, esetleg a növény túlélő képességének -, de a növény a korábbi hírnevem ellenére is életben maradt - legalábbis még jó ideig, olyan másfél évig. 
Többször virágzott újra, aminek szinte az egész épület a csodájára járt - nem kis büszkeséget okozva ezzel nekem. A hibát ott követtem el, hogy nem ültettem át időben a növényt - mert olyan hősiesen virított és sajnáltam megbolygatni -, aminek az lett az eredménye, hogy betömörödött a földje, egyszer kicsit több vizet kapott a kelleténél és ennyi elég is volt, hogy a gyökerei elpusztuljanak.

Ismét teljes pompában. (2017. március)
Hiába tettem meg utána már bármit, nem tudtam megmenteni. Bizakodásra ad okot, hogy többeknek adtam levelet a tőről gyökereztetés céljából és ha azok jól viselik magukat, akkor majd visszakaphatom az én szépségem egyik utódját. Ha így lesz, akkor rá már nagyon fogok vigyázni!

Mikor láttam, hogy a márciusban kapott növény még augusztusban is virít és novemberben már hozza a következő bimbókat, akkor bizony nagyon megörültem. Ennek az lett az eredménye, hogy sorra szereztem be a különleges virágú példányokat - amelyek közül van, amelyik megmaradt és van, amelyik nem, de már nem magamat okolom ezek miatt. 

Az ibolyákkal bánni és nekik helyet találni a lakásunkban nem olyan egyszerű a helyzet, mint az orchideákkal. Az ibolyák a leveleik miatt nem férnek el a keskeny ablakpárkányunkon - amit egyébként is elfoglalnak az orchideák -, egyéb helyen pedig nem kapnak elegendő fényt. Nyáron még csak-csak elvannak és még virágoznak is - már amikor nem fáznak meg, ha a férjem kezeli a klímát -, de télen egyszerűen nem tudok velük mit kezdeni. Viszont az irodámban jól érzik magukat, ezért általában be szoktam menteni őket oda - már amíg volt helyem hová rakni őket.

A különböző üzletekben vett hibridek közül elég levés maradt életben, de a kolléganőimtől kapott példányok - gondolom még nincsenek annyira agyonnemesítve és ezért ellenállóbbak - élnek és virulnak. Az idén nem volt olyan dús a virágzásuk és el is késtek egy kicsit a tavaszhoz képest - ami nem is volt -, de azért most sem panaszkodhatok a teljesítményükre.

A poszt még így is megkésett kicsit a virágzáshoz képest, de most volt érkezésem vele bíbelődni.
 A szövegelést befejeztem, beszéljenek helyettem és magukért a képek:

A növény virága eredetileg bordó és fehér, de az idén valamiért hiányzik belőle a fehér szín.
Persze így is szép, de az eredeti pompája egyenesen szemet gyönyörködtető.
(2018. május)

Ez az eredeti színösszeállítás (2017. március)

A virágzat furcsaságát is megbocsátottam a növénynek, mert közben fiókát is nevelt.
Az immár önálló növényke a sárgás alátétben látható. (2018. április)
Közben már ő maga is annyit nőtt, hogy majdnem anyányi méretű.

Van még egy rózsaszín csodám, amelyet az egyik kolléganőmtől kaptam tavaly tavasszal.
Mindig ennyi virágot hoz és nem csak emiatt különleges, hanem a virágai
is nagyon bájosak. És szintén csillogósak. :) (2018. május)

Ezt a példányt is az egyik kolléganőmtől kaptam kb. egy éve. Azóta szinte folyamatosan virít.
Halványlila virágai aprók, de háromszorosan összetettek - ez az igazi különlegessége.
(2018. május)

Egy olyan hibrid, amit eddig sikerült életben tartanom. Sokat nőtt és már többször
virágzott a vásárlás óta. A virága egyszerű, de a színe nagyon különleges.
(2018. május)

Ezt a példányt is az egyik kolléganőmtől kaptam tavaly ősszel. A virága - bár a képen
nem nagyon látszik - halvány rózsaszín, de szintén összetett szerkezetű.
Ez a kép 2018. áprilisban készült, de a növény még most is virágzik.

Szintén egy olyan példány, amit kaptam (2 évvel ezelőtt) és idén tavaszra
akkorára nőtt, hogy 3 felé ültettem szét. A testvéreit elajándékoztam.
Ez a szétválasztás utáni első virágzása. Tavaly azért sokkal mutatósabb volt.
Sötétlila virága apró, de dupla szirmú és általában tömegével virágoznak.
A növény jellemzője még, hogy levelei felfelé állnak. (2018. május)

Van, amelyik teljesen külön biológiai óra szerint virít. A jobb oldali növény fehér virágú,
de ezen a képen még csak nem is gondolkodik azon, hogy virítania kellene. (2018. június)
Később azért hozott pár virágot...

Ő egy idén tavaszi szerzemény. Bár már nem nagyon férek a növényektől, neki mégsem tudtam ellenállni.
A virága annyira összetett szerkezetű, hogy már-már rózsának tűnik. És tartósan virágzik.
Bár tény, hogy azóta már leveket is bőven hozott. (2018. május)
Így állunk tehát ibolya ügyben. Nagyjából. Mert itthon is van három cseréppel, de ők nem vagy éppen csak alig virítanak. Igaz, hogy az egyik majdnem elpusztult - ahhoz képest most már nagyon ki van penderülve -, a másik kettőt pedig a férjem vette a piacon és nemrég virítottak el, most pihennek - vagy valami olyasmi.

Legközelebb megint orchideás poszttal fogok jelentkezni. Megmutatom végre azt is, hogy nem csak akkor virít nálam egy növény, ha frissen vásároltam. És ezen kívül is van még egy dolog - számomra kész csoda -, amit majd egy külön posztban akarok megmutatni.


2018. július 10., kedd

Gena Showalter: Éjsötét titkok (Az Alvilág Urai 7.)

Kezdem úgy érezni, hogy a probléma az én készülékemben van, mert bizony - az általános tetszéshullám ellenére - nekem ez a rész még kevésbé tetszett, mint az előzőek. Pedig minden ott van a regényben, amit nagyon kedvelek Gena Showalter írásaiban: a görög mitológiából építkező alaptörténet, a köteteken átívelő főszál, a sokféle lény, az Urakat uraló démonok és képességeik változatossága. A szerző mestere annak, hogy a főszereplők párkeresése mellett futó történetszállal felkeltse az érdeklődést a következő kötetek főszereplői iránt. Csak éppen mostanában azt érzem, hogy ez a figyelemfelkeltés sokkal jobban sikerül mint az, amikor már a saját kötet történéseiről van szó. Mivel van problémám? Azt is el fogom mondani, de először nézzük az előzményeket.

Értékelés: 4 pont a 10-ből
(mert iszonyúan unalmas és nyafogós volt)
Kiadó: Libri Kiadó
Kiadás éve: 2018.
Kiadói sorozat: Insomnia
Terjedelem: 486 oldal
Fordította: Sóvágó Katalin
Borító ár: 3.599,- Ft
A mű eredeti címe: The Darkest Secret
Sorozat: Az Alvilág Urai
A sorozat kötetei és főszereplői:
Előzmények:
1.) Éjsötét vágyak
Maddox (Erőszak)/Ashlyn Darrow (ember)
2.) Éjsötét csók
Lucien (Halál)/Anja (a Fejetlenség (kis)istennője)
3.) Éjsötét bosszú
Reyes (Fájdalom)/Danika Ford (ember)
4.) Éjsötét hangok
Sabin (Kétség)/Gwen (félig hárpia, félig angyal)
5.) Éjsötét szenvedély
Aeron (Harag)/Olívia (angyal)
6.) Éjsötét lelkek
Gideon (Hazugság)/Scarlet (Lidércnyomás)
Folytatás:
8.) Éjsötét játszmák
Strider (Vereség)/Kaia (hárpia)
9.) The Darkest Seduction
10.) The Darkest Craving
11.) The Darkest Touch
12.) The Darkest Torment
13.) The Darkest Promise

Műfaj: paranormális, romantikus
Gideon könyvében - az Éjsötét lelkekben - Aeron és Amun "kirándulást" tesz a Pokolba, amelynek célja Légió kiszabadítása - ez volt egyébként ennek a kötetnek a legjobb része. Amun számára, aki Titkok démonát hordozza magában, ez a kiruccanás maga a pokol - a szó  minden értelmében. A kis csapat visszatér a túráról, azonban Amun állapota nem túl bíztató: a Lordhoz alacsonyabb rendű pokollakók - kisördögök - csatlakoztak, akik titkai és gondolatai az őrület határára sodorják a férfit. A folyamatos kínból és őrületből egyetlen kiút létezik a számára, ez pedig a halál. Igen ám, de a társai lekötözték, hogy ne tudjon kárt tenni magában, az ajtaja előtt pedig angyal harcosok állnak sorfalat, ha netán mégis kiszabadulna belőle a sötétség. Ekkor érkezik az a megmentő, aki képes enyhíteni a férfi kínjait, elűzni az elméjét ostromló sötétséget és ez az, amire és akire senki sem számított és aki maga sem tudja, hogy milyen hatással van Amun állapotára. Ki is ő? Haidee, vagyis az a démonvadász, aki Stridert követte az előző kötetben és akit végül csapdába csalt, legyőzött az Alvilág Ura, a  nő egyik legnagyobb ellensége. 

Az előző kötetben leírt pokolbeli kirándulás nagyon mozgalmasra sikerült és kifejezetten érdekessé tette Amun személyét, akinek a maga hallgatag módján sikerült felkeltenie a figyelmemet. Bár Strider, vagyis Vereség története is nagyon érdekel, szinte tapsikoltam örömömben, hogy mégis Titkok lesz az, akiről majd legközelebb olvashatok. Csak reméltem, hogy nem fogom ugyanazt érezni, mint Gideon története esetében. Aztán elérkezett az a pillanat is, amikor olvasni kezdtem Amun (Titkok) és Haidee történetét, de ettől semmivel sem lettem boldogabb, sőt...

Amun nem beszél, tehát az ő részéről leginkább monológokra lehetett számítani és ezzel nem is volt addig baj, amíg nem kezdte el ismételni önmagát és nem csak egy személy körül forogtak a gondolatai. Egyedül Haidee hallja a gondolatait, ezért a kettejük közötti kommunikáció viszonylag gördülékeny, nem okoz külünösebb fennakadást a történetben. Ezért hatalmas piros pontot érdemel Showalter kisasszony. De csak ezért.

Mert bizony a kifejezetten érdekes alapötletből és két, eléggé egyedi múlttal rendelkező szereplőből sikerült egy nagy semmit összehozni. Szó szerint. A kötet első fele - az első pár fejezet kivételével - olyan unalmas volt, hogy többször aludtam el olvasás közben, mint ahányszor sikerült ébren maradnom. Tekintve, hogy nem történt a regényben semmi, ez azért nem olyan meglepő. 

Van a sztoriban egy hatalmas nagy félreértés, amit és annak következményeit a hihetőség érdekében annyira meg akarja magyarázni a szerző, hogy a kelleténél jóval többet foglalkozik a dologgal - amolyan szájbarágósan. Majd a végtelen nyavalygást enyhítendő, becsempészett némi enyelgést a szövegbe, hogy fokozza az izgalmat - ez a húzás sem segített valami sokat. Mindennek az alapja a szereplők közötti kémia lett volna, mert ez hivatott elhitetni az olvasóval az ilyen jellegű történések valóságalapját, de ha ez az elem hiányzik, akkor hiába minden törekvés.

Márpedig itt nyoma sincs az Amun és Haidee közötti szikráknak, nem érezni a hormonok tombolását, a szenvedély izzását. Szerelem? Ezt annak hívják? Egyszer még nincs (mert eddig nem vonzódtam hozzá), majd egyik percről a másikra már van (mert most már vonzódom hozzá). Sőt... Annyira szeretem, hogy követem a Pokolba és ha kell akkor az ő életéért (a démonéért) cserébe feláldozom a magamét (a démonvadászét) is. És ekkor már a félreértésről szó sincs. Hogy miként alakult ki egy-két nap alatt és egy félbeszakított előjáték következményeként az a nagy és lángoló szerelem, azt bizony magam sem értettem. Egy idő után már nem is akartam, mert annyira érthetetlen volt. Ha kémia nincs, a szerelem pedig hihetetlen és hiteltelen, akkor csak az elfogadás és a csendes bosszankodás marad. Ezt tettem magam is.

Aztán a két főszereplő útnak indul, mert létezik megoldás Amun problémájára, ehhez azonban vissza kell menni oda, ahol minden kezdődött. És innentől az unalmas egyszerűen átment vicc kategóriába. Komolyan elgondolkoztam azon, hogy valamilyen memóriatörlő esemény történhetett a szerzővel a két kötet írása közben, mert az előző könyvben leírtak és a most olvasottak között nem sok logikai kapcsolatot látok. Az előző rész pokoli kiruccanása komoly felkészültséget, erőt és ügyességet igényelt, a csapat tagjai gyakorlatilag félholtan tértek vissza, mert olyan csatákban volt részük. Most meg... Amun és Haidee leruccan az alvilágba, ahol napokon keresztül bandukol, beszélget, adott esetben enyeleg egymással és gyakorlatilag ennyi. Egyszer-egyszer találkoznak olyan lényekkel, amelyeket nem túl nagy erőfeszítéssel legyőznek, aztán haladnak tovább, ha fáradtak, akkor alukálnak vagy mással ütik el az időt. Röhejes az egész. És végtelenül unalmas: duzzogás, monológok a sértődéses állapotról, a szokásos titkokról és nyavalygások egész sora, majd megoldásként békülős szex.

Haidee múltja még érdekes is lett volna, de a nő személye miatt még ez sem érdekelt annyira, mint kellett volna - bár tény, hogy még így is ez - és a titokzatos főgonosz - volt a kötet legérdekesebb része.

Ha nincs történet és nincs kémia, akkor mi marad? Leginkább az unalom. Meg a nyavalygás és a végeérhetetlen monológok arról, hogy az egyik miért nem lehet elég jó a másiknak, és a többi. Ismerős, klisés és végtelenül érdektelen, unalmas. Mellékszál? Volt, de az sem volt valami érdekes, gyakorlatilag jelentéktelen. Talán egyedül Strider és az angyalok, no meg az Apokalipszis lovasainak rövidke jelenete és eredettörténete tudtak valamennyit emelni a színvonalon, de még ez is kevés volt ahhoz, hogy megmentse a kötetet. Ezek csak amolyan vakuvillanások voltak a sötétségben.

És visszatérve arra, hogy sokaknak tetszik... Az eddig leírtak függvényében kinek ajánlanám ezt a kötetet? Végtelenül romantikus lelkületű - és türelmes - olvasóknak, akik bírják az instant szerelmet, akik elviselik a "kedvellek, de nem érzem úgy, hogy elég jó lennék neked" szituációt és az ezzel kapcsolatos nyafogást, akiknek nem hiányzik annyira a tényleges cselekmény, mint nekem.

Bár eddig sem tartottam tökéletesnek Gena Showalter ezen sorozatát, de az eddig olvasottak közül ez a kötet sikerült a leggyengébbre és nagyon remélem, hogy nem folytatódik a színvonal mélyrepülése és nem is állandósul ez a szint. Bevallom, hogy bár a következő rész főszereplője Strider, félek kézbe venni azt az írást - leginkább az újabb csalódás miatt. Azt biztos, hogy hagyok bőven időt magamnak, mert most nem bírnám elviselni, hogy újabb pofont kapjak ettől a sorozattól. Ha pedig Strider és Kaia története is hasonlóan laposra és nyafogósra sikerül, akkor végleg magukra hagyom az Urakat, a harcaikat és a szerelmeiket.

2018. július 6., péntek

Andrzej Sapkowski: Tűzkeresztség (Vaják 5.)

A Vaják sorozat nem csak azért - vagy éppen azért - lóg ki az általam olvasott fantasy sorozatok közül, mert annyira érződik rajta, hogy nem angolszász terület szülötte. Valószínűleg nem érezném ennyire az idegen ízhatást, ha több európai - és nem csak angol - szerzőtől olvasnék fantasy műveket. Azonban ez nincs így, ezért a történetfolyamot - a stílusát és a cselekményét - meghatározó jellemzők egyedi ízét különösen erősnek érzem, ami nem baj, mert kedvelem az idegen és változatos zamatot, összhatást. Hogy a megkezdett eszmefuttatást tovább vigyem, kifejezetten élveztem a sorozat által nyújtott különleges élményt - még a novellafüzérből regénnyé válás nehézségei és minden hibája ellenére is. Szeretném azt mondani, hogy a sorozat ötödik kötetével a szerző egy új fűszert adott hozzá az eddigiekhez, azonban ez nem egészen így történt. De ne szaladjunk ennyire előre...

Értékelés: 5 pont a 10-ből
Kiadó: PlayON!
Kiadás éve: 2015.
Terjedelem: 320 oldal
Fordította: Kellermann Viktória
Borító ár: 2.990,- Ft
A mű eredeti címe: Chrzest ognia
Sorozat: Vaják
Előzmények:
0.) Viharidő
1.) Az utolsó kívánság
2.) A végzet kardja
3.) Tündevér
4.) A megvetés ideje
Folytatások:
6.) Fecske-torony
7.) A tó űrnője
Az előző kötet igazán mozgalmasan zárult és több szereplő további sorsa is igencsak kérdéses volt: van, akiről csak azt lehetett tudni, hogy súlyosan megsérült és van, aki éppen csak elindult az új úton, amit számára a sors kijelölt. Természetesen Geraltról és Ciriről van szó. A kötet elején Geralt Brokilonban lábadozik, Ciri pedig a Patkányokkal garázdálkodik. Geralthoz azonban nem ez az információ jut el a külvilágból, hanem az, hogy a lány Nilfgaardban tartózkodik és éppen feleségül készül menni az uralkodóhoz. Geralt, bár még nem gyógyult meg teljesen, útnak indul, hogy kiszabadítsa Cirit, a Meglepetés Gyermeket, akit neki rendelt a sors és akitől most ugyanennek a sorsnak a szeszélyessége választotta el. A vaják nem egyedül indul útnak, hanem egész kis csapat szerveződik körülötte és baktatnak együtt az úton, illetve kerülik azt messziről, amikor úgy hozza a helyzet.

Tulajdonképpen ezzel szinte el is meséltem az egész történetet, mert éppen az a legnagyobb problémám a kötettel, hogy hőseink mennek, mendegélnek, de a kitűzött célig nem jutnak el. Közben persze vannak helyzetek, csaták és egyéb összeütközések, de ezeket inkább vargabetűnek, felesleges kitérőnek éreztem, mint a cselekményt ténylegesen előre vivő lépéseknek.

A tűzkeresztségen persze - ki így, ki pedig úgy - mindenki átesik. Ezt eléggé szájbarágósan adta át a szerző. Valószínűleg valami különleges jelentéstartalmat akart a kifejezés mögé gondolni és annak fontosságát mindenképpen megismertetni az olvasóval, de ez most inkább a visszajára sült el - számomra.

A kötet színfoltja Milva és az ő ízes tájszólása, amely utóbbi - többek között - a magyar fordítás egyik kimagasló teljesítménye. Az elején még kicsit furcsán hatott a dolog, mivel azt hittem, hogy szerkesztési hibáról van szó, de néhány mondat után nyilvánvalóvá vált, hogy ez a stílus bizony Milva sajátja és jellegzetessége. Nem állítom, hogy néha nem volt kicsit sok belőle, de attól még élvezetes volt az olvasása.

Nem teljesen jött át a szerző koncepciója, hogy mit is akart kezdeni ezzel a csonkának, befejezetlennek tűnő és töltelékkötet jelleget határozottan magán viselő résszel. Mert az egésznek igazán se füle, se farka nincsen. Pedig a csapat kutyagolása és bújkálása mögött a háttérben igencsak komoly - mondhatni királyságok sorsát eldöntő - események történnek. Kegyetlenül hiányoltam a térképet a kötetből, mert bizony nem igazán sikerült követnem, hogy melyik birodalom határos melyikkel, ki támadott meg kit és ki állt át ennek az oldalára, valamint ki szövetkezett össze amazzal, hogy aztán úgy tegyen mintha, majd pedig hátbatámadja és leigázza azt a másikat - meg még a harmadikat is. Szóval eléggé zavaros volt az egész.

És ezek még csak az emberek. Mert ugye rajtuk kívül ott vannak még a varázslók és varázslónők, valamint a Mókusok és az egyéb teremtmények, akik vagy beálltak a Mókusok közé vagy pedig behúzódtak az emberi városokba és elviselik azt, ahogy az emberek viselkednek velük. Azt levettem a helyzet állásából, hogy nagy a katyvasz és senki sincs biztonságban, de a nevek és helyszínek tengerében egyszerűen elvesztem - én is, meg az érdeklődésem is.

Ciriből nagyon kevés jutott a kötetbe, számomra értelmetlennek tűnő vándorlásból pedig kifejezetten sok. Persze közben Geralt szerzet egy kardot - ennek valószínűleg még lesz jelentősége a következőkben -, kiderült valamennyi információ a Szférák együttállásával, illetve annak következményeivel kapcsolatban - ez legalább érdekes volt -, Milva elvesztett valamit - nem értettem, hogy erre a szálra minek volt szükség-, valamint Geralt innentől fogva hivatalosan is birtokolhatja az általa korábban is viselt nevet. Éééés... ennyi.

Nem, nem és nem. Nagyon nem tetszett ez a rész. Iszonyú lassan haladtam vele, még nehezebb volt visszaemlékeznem arra, hogy mit olvastam, mert annyira zavarosnak és egyszerre jelentéktelennek érződött a cselekménye. Hiányzott a szokásos misztikus vonal, ellenben élveztem a szereplők közötti szócsatákat, beszélgetéseket - Regis hihetetlenül jó karakter. Talán ez utóbbi volt számomra a kötet fénypontja - sajnos megmenteni nem tudta az egész könyvet.

Nem szokásom az ilyesmi, de bizony ezt a regényt - mert ez már egészen annak tűnt - többször félretettem és igencsak erőt kellett vennem magamon, hogy újra kézbe vegyem, mert annyira nem érdekelt, amiről olvastam. Ha nem egy sorozat ötödik kötete lett volna, akkor lazán félbehagyom és soha többet nem nézek felé. Egyértelműen az eddig olvasott részek leggyengébbike. Erősen remélem, hogy a sorozat - igencsak - mélypontja és innentől kezdve kimagasló minőségű, történetszövésű és cselekményű lesz a maradék két kötet - meg persze a kiegészítő novellagyűjtemény.

2018. július 2., hétfő

Várólista - 2018. június

Minek nevezzelek? Ezt a hónapot először is nagyon sűrűnek, kötelezettségek szempontjából túlzottan mozgalmasnak és kötöttnek, ebből következően olvasás és posztírás szempontjából eléggé időhiányosnak. Magamat pedig naívnak és balgának. Az előbbiek nem érdemelnek magyarázkodást, az utóbbiak viszont talán mégis: naív vagyok, mert azt hittem, hogy időben kész leszek a poszttal, balga pedig azért, mert amikor volt egy kis időm, akkor nem ezzel foglalkoztam - a rengeteg megjelenés ellenére sem. Az vesse rám az első követ, akinek nem esik néha jól az ejtőzés és a semmittevés. Nekem kifejezetten jól esett - már amikor volt rá lehetőségem. Éppen ezért csúszik most át július elejére ez a poszt, de attól még arról szól, amit a címe is hirdet: az érdeklődésemet felkeltő rengeteg júniusi megjelenésről és jobbnál-jobb kötetekről. Nézzük akkor a választékot kiadónkénti csoportosításban.

Az Agave Könyvek kiadó idén elég sok újrakiadást hoz - és mivel azok korábbi kiadásai javarészt már a polcomon vannak, sőt olvastam is őket -, ezért a tőlük beszerzett új kötetek száma az utóbbi időben kissé megcsappant. De van, ami mindenképpen kell. Ilyen például
  • John Scalzi Fejvesztve című regénye, amely a Bezárt elmék második kötete, bár teljesen önállóan is olvasható regény. Mivel az első rész tetszett - elképzelés és kivitelezés tekintetében is -, ezért érzem, hogy ez is jó lesz.
  • Szintén folytatás Wesley Chu Időostrom című regénye, amely az Időrabló sorozat második regénye. Elvileg egy duológia befejező darabja lenne a kötet, de felröppentek olyan hírek is, hogy talán mégse. Majd az idő megoldja ezt a kérdést is. Ha mégsem lesz harmadik kötet, akkor sem fogjuk úgy árezni, hogy azt elrabolták tőlünk - állítólag. Ja igen, nekem még az első is olvasásra vár, szóval annyira nem aggódom.
  • Veres Attila első regényével szinte berobbant a köztudatba és tarolt is rendesen. Valamiért mégis félek belevágni a könyve olvasásába. De talán majd az Éjféli iskolák, amely egy novelláskötet. Ez a válogatás még nincs a polcomon, de árgus szemekkel figyelem a tetszési indexét és a születendő véleményeket.

Delta Vision kiadó bőven ígért megjelenést a könyvhétre, aztán ebből lett valamennyi. A lényeg, hogy lett és olyan könyvek jelentek meg végre, amelyeket régóta vártam. Nem mintha mindennel naprakész lennék. Dehogyis. Közel sem. Ilyen például
  • Greg Keyes Vérlovag című regénye, amely A tövis és a csont országai sorozat harmadik része. A regény puha kötésben két kötetben jelent meg, az eléggé mutatós átfutó gerinccel. A hónap végére pedig befutott a kemény borítós változat is.
  • Kis hazánkban most először mutatkozik be Kameron Hurley, akinek A Tükörbirodalom címet viselő regényét már egy ideje lebegtette a kiadó. A kötet A világpusztító sorozat első része, amelyet a kiadót ismerve, fognak követni a többiek is. Kategóriáját tekintve dark fantasy, szóval első pillantásra nekem való. A többi majd alakul.

A Fumax Kiadó a könyvhétre hozott - a megszokott módon - folytatásokat, illetve meglepetésnek számító kiadványokat is. Az egyik ilyen, eléggé kiszámítható módon érkező folytatás 
  • Kathy Reichs  Temperance Brennan sorozatának tizedik kötete, amely a Hamvadó csontok címet kapta. Ez végre egy sorozat, amelyből csak az új kötet olvasatlan - még. Viszont nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy mi lesz az antropológus és a nyomozó kapcsolatával, amelyben elég sok mostanában a feszültség.
  • Az előző évek mintája alapján ugyancsak várható volt, hogy idén júniusban megjelenik James S. A. Corey Perszepolisz felemelkedése című regénye, amely a A Térség sorozat hetedik kötete. És úgy vala. Ezzel a sorozattal kifejezetten jól állok - már csak a tavalyi és az idei megjelenést kell elolvasnom. Mi tagadás beosztással élek, mert félek, hogy elfogy és akkor mi lesz velem. Így meg ott a tudat, hogy még van hátra sokszáz oldal olvasatlanul. 
  • A kiadó megkedvelte Victoria Schwab műveit, mert az áprilisi megjelenés után most egy újabb kezdő kötettel jelentkeztek. Az Egy kegyetlen dal a Verity szörnyei sorozat első kötete. Örülök neki, hogy ennyire felkapott lett a szerző kis hazánkban, mert amit eddig olvastam tőle, az nagyon tetszett.
  • Meglepetés kötet lett a Neil Gaiman által írt, a Death - Halál: Teljes gyűjtemény címet viselő képregénykötet. Hatalmas, csodaszép és nagyon drága kiadvány. Viszont minden forintot megért, amit adtam érte. Ha jól fogy majd a kiadvány, akkor lesznek még hasonló gyűjteményes kötetek. Jaj, szegény pénztárcám!
  • Nem fogott meg elsőre a fülszöveg, mert nem érzem magaménak a történetet, de azért kitartóan figyelem Nicholas Eames A Wadon királyai című regényét és a majd születő véleményeket. Aztán még bármi lehet.

A Könyvmolyképző Kiadó megjelenései nem nyűgöztek le az utóbbi időszakban, de a könyvheti megjelenéseik mégis tartogattak ígéretes kiadványokat, amelyek többségére már le is csaptam.
  • A sorozat ötödik kötetének megjelenése óta öt év, a hatodik kötet beharangozása óta pedig legalább két év telt el. Tömörem összefoglalva: nagyon, még annál is jobban vártam Nalini Singh Angyalháború című regényének a megjelenését, amely az Angyali vadász sorozat hatodik része. Közben persze volt kiadó váltás is, meg egyéb nehézségek. A borító stílusa viszont maradt és ezért hatalmas piros pont illeti a kiadót. A fordító viszont változott és a kötet mérete is más, mint az előzményeké. Az összhatásról majd úgy is beszámolok.
  • Alessandra Torre stílusát nagyon megkedveltem a Sötét hazugságok című történetet olvasva. Éppen ezért bármennyire is klisésnek tűnik a Hollywoodi mocsok címet viselő kötet fülszövege, a szerző bírja a bizalmam és remélem, hogy meg is szolgálja majd.
  • Azt hittem, hogy soha nem fog elérkezni az a pillanat, amikor magyar nyelven is teljessé válik
    Tarryn Fisher Szeress, ha hazudok is trilógiája. Az első kötet annyira felbosszantott, hogy kijelentettem, amíg nincs harmadik kötet, nem érdekel a sorozat. Most végre megjelent a Thief - Tolvaj című kötet, ezzel teljessé vált a trilógia és végre adott a lehetőség a töménytelen mennyiségű hazugság kibogozására.
  • Colleen Hoover kötetei számomra kötelező beszerzést jelentenek - szintén a stílus és a mögötes tartalom miatt. Az Ugly Love - Csúf szerelem a fülszövege alapján szintén kissé klisésnek tűnik , de bízom Colleen történetszövésében és az általa papírra vetett érzelmek összetettségében.
  • Whitney G. Alapos kétely című írása ugyan felkeltette az érdeklődésem, de még nem döntöttem a beszerzéséről. Lehet, hogy majd valamivel később kerítek rá sort, mert ha most tenném, már sok lenne a romantikából.
  • Ugyancsak érdeklődve, de azért kétkedve figyelem T. M. Frazier King című regényét, amely szintén sorozatkezdő kötet. Nem ez tart vissza a beszerzéstől, hanem a romantka, erotika és krimi egyveleg, amelynek a végeredménye akár még jó is lehet, de könnyen félre is csúszhatnak az arányok. Szóval inkább figyelek, aztán majd lesz valami.

Eddig kiadónként vettem sorra a megjelenéseket, most következzen a vegyes szekció.

  • Sherrilyn Kenyon Sötét vadász sorozatát imádom: a stílust, a világot, a szereplők sokaságát és sokféleségét - az egészet. Vannak gyengébb kötetei is a sorozatnak, de ez a rész, A Hold sötét oldalán - amely sorrendben a tizedik kötet - kifejezetten mozgalmas, érdekes és nagyon jól sikerült sztori. Igen, már elolvastam, és ezt szinte egy szuszra sikerült teljesítenem, ami mostanában elég ritka dolog. Most legyen elég róla ennyi, mert majd lesz róla külön poszt - ott majd bővebben kifejtem a véleményem és még tovább rajongok. A kötetet most is az Athenaeum Kiadó jelentette meg.
  • A General Press Kiadó krimijei eddig még nem okoztak csalódást. A fülszövegét olvasva Sarah Vaughan Egy botrány természetrajza című regénye pedig igencsak felkeltette az érdeklődésem - főleg, mert bírósági tárgyalás is van a történetben és az ilyen könyveket nagyon kedvelem. Három szereplő, három nézőpont, rengeteg hazugság és dráma. Úgy érzem, hogy ez nekem való.
  • Az újrakiadások között megbújva megjelenik egy új Réti László regény is, amely a Budapest Boulevard címet viseli. Történetében kicsit emlékeztet egy másik Réti regényre, de a főszereplő neve más - remélem, hogy ez nem csak egy csel a vásárlók megfogására. Ha tényleg új történet, akkor érdekel a dolog. A kötetet a Művelt Nép Könyvkiadó jelentette meg.
  • Nagyon kedveltem a Szellemekkel suttógó sorozatot - filmben. Lisa Unger Halottakkal suttogó című regényének témája hasonló, a története érdekesnek tűnik. A könyvet az Alexandra Kiadó jelentette meg. Érdeklődve figyelem a véleményeket, mert erősen hajlok a beszerzés felé.
  • Bár a Maxim Kiadó könyvei nem kifejezetten nekem szólnak - kissé válogatós lettem
    mostanában -, de Laini Taylor az a szerző, aki már megnyert magának egy másik sorozatával. A különös álmodozó fülszövege érdekesen hangzik és bízom benne, hogy a szerző most is valami különlegeset alkotott, valami olyat, amely YA ugyan, de nem tucat történet. Ismét sorozatkezdő kötetről van szó. Mindenképpen kivárok a beszerzéssel, az olvasással.
  • Szintén Maxim Kiadó, de némiképp más történet. John Marrs The One - A tökéletes pár című írásának alaptörténete nagyon érdekes, de ez nem garancia a történet minőségére. Figyelem az értékeléseket és majd utána döntök az olvasásról.
  • A Főnix Astra gondozásában jelent meg - eléggé feltűnés mentesen - Micheal J. Martinez Az Enceladus-krízis című regénye, amely a Daedalus-trilógia második kötete. A borító jobban sikerült, mint az első kötet esetében, de még így sem ér az eredeti nyomába. A történet elég összetett, akár még meg is felelhet a válogatós ízlésemnek - bár a hard sci-fi mostanában kicsit riaszt, mert nincs időm és energiám elmélyülni benne.
  • A Libri Kiadó romantikus kötetei is az igényesebbek közé tartoznak, ezért bátrabban válogatok belőlük, mint más kiadók hasonló kategóriájú regényei közül. Éppen ezért keltette fel az érdeklődésem Courtney Cole Ha velem maradsz című regénye, amely a Megtört lelkek sorozat első kötete. Az értékelések alapján eddig egész ígéretesnek tűnik, de azért még várok az olvasással.
  • Az Álomgyár Kiadó kötetei eddig még nem késztettek vásárlásra, de Helen Hoang A szerelem egyenlete című regényének fülszövege annyira jópofa, üde és szórakoztató történetet ígér, hogy a végén még elcsábulok miatta. Az Asperger-szindrómás emberekről mindig szívesen olvasok, mert a betegségük következményeként elég érdekes reakciókat produkálnak mindennapi helyzetekben. Ráadásul a szerző tudja is, hogy mit jelent ez az egész, mert maga is Asperger-szindrómás. Szóval érdekel, de ebben az esetben is marad még egy darabig az értékelések figyelése.
Bőséges és változatos a kínálat - még így, erősen szűkítve is. Úgy érzem, hogy mindenki megtalálhatja köztük az ízlésének megfelelőt. Ha az olvasásokkal is így haladnék, mint ahogy a megjelenések között tudok szemezgetni, akkor szemernyi problémám sem lenne. Addig is, amíg nem így alakul, marad a bőséges új megjelenések nézegetése és a visszafogott olvasás. Valamiben muszáj kiélni a megszállottságot. :)

 
Design by Free WordPress Themes | Bloggerized by Lasantha - Premium Blogger Themes | Laundry Detergent Coupons