Könyvek erdeje

Ha eltévedtél a könyvek rengetegében, akkor segítek benne eligazodni.

2018. július 14., szombat

Virágzó rengeteg: A sokat emlegetett fokföldi ibolyáim

Szinte minden orchideás posztomban megemlítettem, hogy van ám nekem másfajta virágom is, nem csak ezek a trópusi szépségek. Bár hosszú ideig - olyan másfél-két évtizedig - fokföldi ibolya gyilkosnak tartottam magam, ugyanis minden növény elpusztult, ami a kezem közé került, mára azért megváltozott, némileg javult ez az állapot. Még most sem marad meg mindegyik növény nálam, de amelyikben elég van a túlélő képességből, az kifejezetten jól érzi magát a közelemben. 

A sorsfordító erővel bíró növény, teljes pompájában.
(2016. május)
Növénypusztító magatartásomban az jelentette a fordulópontot, amikor két évvel ezelőtt nőnapra fokföldi ibolyát kaptak az osztály női dolgozói a férfi kollégáktól. Az enyém rózsaszínű virágai hatalmasak voltak, a szirmok fodros szélűek és napfényben csillogtak, mintha gyémántporral lennének megszórva - az újhullámos vámpírgének hiánya ellenére is. Annak ellenére, hogy nem kedvelem a rózsaszínt, egyből beleszerettem ebbe a szépségbe és persze abban is biztos voltam, hogy rövid időn belül ki fogom nyírni szegényt. Az egyik kolléganőm, aki otthon már nem fér el az ibolyáktól, megnyugtatott, hogy majd ő segít a növény gondozásában.

Mikulásra újabb virágokkal örvendeztetett meg.
(2016. december)
Nem tudom, hogy végül minek volt köszönhető - az ő közreműködésének biztos, esetleg a növény túlélő képességének -, de a növény a korábbi hírnevem ellenére is életben maradt - legalábbis még jó ideig, olyan másfél évig. 
Többször virágzott újra, aminek szinte az egész épület a csodájára járt - nem kis büszkeséget okozva ezzel nekem. A hibát ott követtem el, hogy nem ültettem át időben a növényt - mert olyan hősiesen virított és sajnáltam megbolygatni -, aminek az lett az eredménye, hogy betömörödött a földje, egyszer kicsit több vizet kapott a kelleténél és ennyi elég is volt, hogy a gyökerei elpusztuljanak.

Ismét teljes pompában. (2017. március)
Hiába tettem meg utána már bármit, nem tudtam megmenteni. Bizakodásra ad okot, hogy többeknek adtam levelet a tőről gyökereztetés céljából és ha azok jól viselik magukat, akkor majd visszakaphatom az én szépségem egyik utódját. Ha így lesz, akkor rá már nagyon fogok vigyázni!

Mikor láttam, hogy a márciusban kapott növény még augusztusban is virít és novemberben már hozza a következő bimbókat, akkor bizony nagyon megörültem. Ennek az lett az eredménye, hogy sorra szereztem be a különleges virágú példányokat - amelyek közül van, amelyik megmaradt és van, amelyik nem, de már nem magamat okolom ezek miatt. 

Az ibolyákkal bánni és nekik helyet találni a lakásunkban nem olyan egyszerű a helyzet, mint az orchideákkal. Az ibolyák a leveleik miatt nem férnek el a keskeny ablakpárkányunkon - amit egyébként is elfoglalnak az orchideák -, egyéb helyen pedig nem kapnak elegendő fényt. Nyáron még csak-csak elvannak és még virágoznak is - már amikor nem fáznak meg, ha a férjem kezeli a klímát -, de télen egyszerűen nem tudok velük mit kezdeni. Viszont az irodámban jól érzik magukat, ezért általában be szoktam menteni őket oda - már amíg volt helyem hová rakni őket.

A különböző üzletekben vett hibridek közül elég levés maradt életben, de a kolléganőimtől kapott példányok - gondolom még nincsenek annyira agyonnemesítve és ezért ellenállóbbak - élnek és virulnak. Az idén nem volt olyan dús a virágzásuk és el is késtek egy kicsit a tavaszhoz képest - ami nem is volt -, de azért most sem panaszkodhatok a teljesítményükre.

A poszt még így is megkésett kicsit a virágzáshoz képest, de most volt érkezésem vele bíbelődni.
 A szövegelést befejeztem, beszéljenek helyettem és magukért a képek:

A növény virága eredetileg bordó és fehér, de az idén valamiért hiányzik belőle a fehér szín.
Persze így is szép, de az eredeti pompája egyenesen szemet gyönyörködtető.
(2018. május)

Ez az eredeti színösszeállítás (2017. március)

A virágzat furcsaságát is megbocsátottam a növénynek, mert közben fiókát is nevelt.
Az immár önálló növényke a sárgás alátétben látható. (2018. április)
Közben már ő maga is annyit nőtt, hogy majdnem anyányi méretű.

Van még egy rózsaszín csodám, amelyet az egyik kolléganőmtől kaptam tavaly tavasszal.
Mindig ennyi virágot hoz és nem csak emiatt különleges, hanem a virágai
is nagyon bájosak. És szintén csillogósak. :) (2018. május)

Ezt a példányt is az egyik kolléganőmtől kaptam kb. egy éve. Azóta szinte folyamatosan virít.
Halványlila virágai aprók, de háromszorosan összetettek - ez az igazi különlegessége.
(2018. május)

Egy olyan hibrid, amit eddig sikerült életben tartanom. Sokat nőtt és már többször
virágzott a vásárlás óta. A virága egyszerű, de a színe nagyon különleges.
(2018. május)

Ezt a példányt is az egyik kolléganőmtől kaptam tavaly ősszel. A virága - bár a képen
nem nagyon látszik - halvány rózsaszín, de szintén összetett szerkezetű.
Ez a kép 2018. áprilisban készült, de a növény még most is virágzik.

Szintén egy olyan példány, amit kaptam (2 évvel ezelőtt) és idén tavaszra
akkorára nőtt, hogy 3 felé ültettem szét. A testvéreit elajándékoztam.
Ez a szétválasztás utáni első virágzása. Tavaly azért sokkal mutatósabb volt.
Sötétlila virága apró, de dupla szirmú és általában tömegével virágoznak.
A növény jellemzője még, hogy levelei felfelé állnak. (2018. május)

Van, amelyik teljesen külön biológiai óra szerint virít. A jobb oldali növény fehér virágú,
de ezen a képen még csak nem is gondolkodik azon, hogy virítania kellene. (2018. június)
Később azért hozott pár virágot...

Ő egy idén tavaszi szerzemény. Bár már nem nagyon férek a növényektől, neki mégsem tudtam ellenállni.
A virága annyira összetett szerkezetű, hogy már-már rózsának tűnik. És tartósan virágzik.
Bár tény, hogy azóta már leveket is bőven hozott. (2018. május)
Így állunk tehát ibolya ügyben. Nagyjából. Mert itthon is van három cseréppel, de ők nem vagy éppen csak alig virítanak. Igaz, hogy az egyik majdnem elpusztult - ahhoz képest most már nagyon ki van penderülve -, a másik kettőt pedig a férjem vette a piacon és nemrég virítottak el, most pihennek - vagy valami olyasmi.

Legközelebb megint orchideás poszttal fogok jelentkezni. Megmutatom végre azt is, hogy nem csak akkor virít nálam egy növény, ha frissen vásároltam. És ezen kívül is van még egy dolog - számomra kész csoda -, amit majd egy külön posztban akarok megmutatni.


2018. július 10., kedd

Gena Showalter: Éjsötét titkok (Az Alvilág Urai 7.)

Kezdem úgy érezni, hogy a probléma az én készülékemben van, mert bizony - az általános tetszéshullám ellenére - nekem ez a rész még kevésbé tetszett, mint az előzőek. Pedig minden ott van a regényben, amit nagyon kedvelek Gena Showalter írásaiban: a görög mitológiából építkező alaptörténet, a köteteken átívelő főszál, a sokféle lény, az Urakat uraló démonok és képességeik változatossága. A szerző mestere annak, hogy a főszereplők párkeresése mellett futó történetszállal felkeltse az érdeklődést a következő kötetek főszereplői iránt. Csak éppen mostanában azt érzem, hogy ez a figyelemfelkeltés sokkal jobban sikerül mint az, amikor már a saját kötet történéseiről van szó. Mivel van problémám? Azt is el fogom mondani, de először nézzük az előzményeket.

Értékelés: 4 pont a 10-ből
(mert iszonyúan unalmas és nyafogós volt)
Kiadó: Libri Kiadó
Kiadás éve: 2018.
Kiadói sorozat: Insomnia
Terjedelem: 486 oldal
Fordította: Sóvágó Katalin
Borító ár: 3.599,- Ft
A mű eredeti címe: The Darkest Secret
Sorozat: Az Alvilág Urai
A sorozat kötetei és főszereplői:
Előzmények:
1.) Éjsötét vágyak
Maddox (Erőszak)/Ashlyn Darrow (ember)
2.) Éjsötét csók
Lucien (Halál)/Anja (a Fejetlenség (kis)istennője)
3.) Éjsötét bosszú
Reyes (Fájdalom)/Danika Ford (ember)
4.) Éjsötét hangok
Sabin (Kétség)/Gwen (félig hárpia, félig angyal)
5.) Éjsötét szenvedély
Aeron (Harag)/Olívia (angyal)
6.) Éjsötét lelkek
Gideon (Hazugság)/Scarlet (Lidércnyomás)
Folytatás:
8.) Éjsötét játszmák
Strider (Vereség)/Kaia (hárpia)
9.) The Darkest Seduction
10.) The Darkest Craving
11.) The Darkest Touch
12.) The Darkest Torment
13.) The Darkest Promise

Műfaj: paranormális, romantikus
Gideon könyvében - az Éjsötét lelkekben - Aeron és Amun "kirándulást" tesz a Pokolba, amelynek célja Légió kiszabadítása - ez volt egyébként ennek a kötetnek a legjobb része. Amun számára, aki Titkok démonát hordozza magában, ez a kiruccanás maga a pokol - a szó  minden értelmében. A kis csapat visszatér a túráról, azonban Amun állapota nem túl bíztató: a Lordhoz alacsonyabb rendű pokollakók - kisördögök - csatlakoztak, akik titkai és gondolatai az őrület határára sodorják a férfit. A folyamatos kínból és őrületből egyetlen kiút létezik a számára, ez pedig a halál. Igen ám, de a társai lekötözték, hogy ne tudjon kárt tenni magában, az ajtaja előtt pedig angyal harcosok állnak sorfalat, ha netán mégis kiszabadulna belőle a sötétség. Ekkor érkezik az a megmentő, aki képes enyhíteni a férfi kínjait, elűzni az elméjét ostromló sötétséget és ez az, amire és akire senki sem számított és aki maga sem tudja, hogy milyen hatással van Amun állapotára. Ki is ő? Haidee, vagyis az a démonvadász, aki Stridert követte az előző kötetben és akit végül csapdába csalt, legyőzött az Alvilág Ura, a  nő egyik legnagyobb ellensége. 

Az előző kötetben leírt pokolbeli kirándulás nagyon mozgalmasra sikerült és kifejezetten érdekessé tette Amun személyét, akinek a maga hallgatag módján sikerült felkeltenie a figyelmemet. Bár Strider, vagyis Vereség története is nagyon érdekel, szinte tapsikoltam örömömben, hogy mégis Titkok lesz az, akiről majd legközelebb olvashatok. Csak reméltem, hogy nem fogom ugyanazt érezni, mint Gideon története esetében. Aztán elérkezett az a pillanat is, amikor olvasni kezdtem Amun (Titkok) és Haidee történetét, de ettől semmivel sem lettem boldogabb, sőt...

Amun nem beszél, tehát az ő részéről leginkább monológokra lehetett számítani és ezzel nem is volt addig baj, amíg nem kezdte el ismételni önmagát és nem csak egy személy körül forogtak a gondolatai. Egyedül Haidee hallja a gondolatait, ezért a kettejük közötti kommunikáció viszonylag gördülékeny, nem okoz külünösebb fennakadást a történetben. Ezért hatalmas piros pontot érdemel Showalter kisasszony. De csak ezért.

Mert bizony a kifejezetten érdekes alapötletből és két, eléggé egyedi múlttal rendelkező szereplőből sikerült egy nagy semmit összehozni. Szó szerint. A kötet első fele - az első pár fejezet kivételével - olyan unalmas volt, hogy többször aludtam el olvasás közben, mint ahányszor sikerült ébren maradnom. Tekintve, hogy nem történt a regényben semmi, ez azért nem olyan meglepő. 

Van a sztoriban egy hatalmas nagy félreértés, amit és annak következményeit a hihetőség érdekében annyira meg akarja magyarázni a szerző, hogy a kelleténél jóval többet foglalkozik a dologgal - amolyan szájbarágósan. Majd a végtelen nyavalygást enyhítendő, becsempészett némi enyelgést a szövegbe, hogy fokozza az izgalmat - ez a húzás sem segített valami sokat. Mindennek az alapja a szereplők közötti kémia lett volna, mert ez hivatott elhitetni az olvasóval az ilyen jellegű történések valóságalapját, de ha ez az elem hiányzik, akkor hiába minden törekvés.

Márpedig itt nyoma sincs az Amun és Haidee közötti szikráknak, nem érezni a hormonok tombolását, a szenvedély izzását. Szerelem? Ezt annak hívják? Egyszer még nincs (mert eddig nem vonzódtam hozzá), majd egyik percről a másikra már van (mert most már vonzódom hozzá). Sőt... Annyira szeretem, hogy követem a Pokolba és ha kell akkor az ő életéért (a démonéért) cserébe feláldozom a magamét (a démonvadászét) is. És ekkor már a félreértésről szó sincs. Hogy miként alakult ki egy-két nap alatt és egy félbeszakított előjáték következményeként az a nagy és lángoló szerelem, azt bizony magam sem értettem. Egy idő után már nem is akartam, mert annyira érthetetlen volt. Ha kémia nincs, a szerelem pedig hihetetlen és hiteltelen, akkor csak az elfogadás és a csendes bosszankodás marad. Ezt tettem magam is.

Aztán a két főszereplő útnak indul, mert létezik megoldás Amun problémájára, ehhez azonban vissza kell menni oda, ahol minden kezdődött. És innentől az unalmas egyszerűen átment vicc kategóriába. Komolyan elgondolkoztam azon, hogy valamilyen memóriatörlő esemény történhetett a szerzővel a két kötet írása közben, mert az előző könyvben leírtak és a most olvasottak között nem sok logikai kapcsolatot látok. Az előző rész pokoli kiruccanása komoly felkészültséget, erőt és ügyességet igényelt, a csapat tagjai gyakorlatilag félholtan tértek vissza, mert olyan csatákban volt részük. Most meg... Amun és Haidee leruccan az alvilágba, ahol napokon keresztül bandukol, beszélget, adott esetben enyeleg egymással és gyakorlatilag ennyi. Egyszer-egyszer találkoznak olyan lényekkel, amelyeket nem túl nagy erőfeszítéssel legyőznek, aztán haladnak tovább, ha fáradtak, akkor alukálnak vagy mással ütik el az időt. Röhejes az egész. És végtelenül unalmas: duzzogás, monológok a sértődéses állapotról, a szokásos titkokról és nyavalygások egész sora, majd megoldásként békülős szex.

Haidee múltja még érdekes is lett volna, de a nő személye miatt még ez sem érdekelt annyira, mint kellett volna - bár tény, hogy még így is ez - és a titokzatos főgonosz - volt a kötet legérdekesebb része.

Ha nincs történet és nincs kémia, akkor mi marad? Leginkább az unalom. Meg a nyavalygás és a végeérhetetlen monológok arról, hogy az egyik miért nem lehet elég jó a másiknak, és a többi. Ismerős, klisés és végtelenül érdektelen, unalmas. Mellékszál? Volt, de az sem volt valami érdekes, gyakorlatilag jelentéktelen. Talán egyedül Strider és az angyalok, no meg az Apokalipszis lovasainak rövidke jelenete és eredettörténete tudtak valamennyit emelni a színvonalon, de még ez is kevés volt ahhoz, hogy megmentse a kötetet. Ezek csak amolyan vakuvillanások voltak a sötétségben.

És visszatérve arra, hogy sokaknak tetszik... Az eddig leírtak függvényében kinek ajánlanám ezt a kötetet? Végtelenül romantikus lelkületű - és türelmes - olvasóknak, akik bírják az instant szerelmet, akik elviselik a "kedvellek, de nem érzem úgy, hogy elég jó lennék neked" szituációt és az ezzel kapcsolatos nyafogást, akiknek nem hiányzik annyira a tényleges cselekmény, mint nekem.

Bár eddig sem tartottam tökéletesnek Gena Showalter ezen sorozatát, de az eddig olvasottak közül ez a kötet sikerült a leggyengébbre és nagyon remélem, hogy nem folytatódik a színvonal mélyrepülése és nem is állandósul ez a szint. Bevallom, hogy bár a következő rész főszereplője Strider, félek kézbe venni azt az írást - leginkább az újabb csalódás miatt. Azt biztos, hogy hagyok bőven időt magamnak, mert most nem bírnám elviselni, hogy újabb pofont kapjak ettől a sorozattól. Ha pedig Strider és Kaia története is hasonlóan laposra és nyafogósra sikerül, akkor végleg magukra hagyom az Urakat, a harcaikat és a szerelmeiket.

2018. július 6., péntek

Andrzej Sapkowski: Tűzkeresztség (Vaják 5.)

A Vaják sorozat nem csak azért - vagy éppen azért - lóg ki az általam olvasott fantasy sorozatok közül, mert annyira érződik rajta, hogy nem angolszász terület szülötte. Valószínűleg nem érezném ennyire az idegen ízhatást, ha több európai - és nem csak angol - szerzőtől olvasnék fantasy műveket. Azonban ez nincs így, ezért a történetfolyamot - a stílusát és a cselekményét - meghatározó jellemzők egyedi ízét különösen erősnek érzem, ami nem baj, mert kedvelem az idegen és változatos zamatot, összhatást. Hogy a megkezdett eszmefuttatást tovább vigyem, kifejezetten élveztem a sorozat által nyújtott különleges élményt - még a novellafüzérből regénnyé válás nehézségei és minden hibája ellenére is. Szeretném azt mondani, hogy a sorozat ötödik kötetével a szerző egy új fűszert adott hozzá az eddigiekhez, azonban ez nem egészen így történt. De ne szaladjunk ennyire előre...

Értékelés: 5 pont a 10-ből
Kiadó: PlayON!
Kiadás éve: 2015.
Terjedelem: 320 oldal
Fordította: Kellermann Viktória
Borító ár: 2.990,- Ft
A mű eredeti címe: Chrzest ognia
Sorozat: Vaják
Előzmények:
0.) Viharidő
1.) Az utolsó kívánság
2.) A végzet kardja
3.) Tündevér
4.) A megvetés ideje
Folytatások:
6.) Fecske-torony
7.) A tó űrnője
Az előző kötet igazán mozgalmasan zárult és több szereplő további sorsa is igencsak kérdéses volt: van, akiről csak azt lehetett tudni, hogy súlyosan megsérült és van, aki éppen csak elindult az új úton, amit számára a sors kijelölt. Természetesen Geraltról és Ciriről van szó. A kötet elején Geralt Brokilonban lábadozik, Ciri pedig a Patkányokkal garázdálkodik. Geralthoz azonban nem ez az információ jut el a külvilágból, hanem az, hogy a lány Nilfgaardban tartózkodik és éppen feleségül készül menni az uralkodóhoz. Geralt, bár még nem gyógyult meg teljesen, útnak indul, hogy kiszabadítsa Cirit, a Meglepetés Gyermeket, akit neki rendelt a sors és akitől most ugyanennek a sorsnak a szeszélyessége választotta el. A vaják nem egyedül indul útnak, hanem egész kis csapat szerveződik körülötte és baktatnak együtt az úton, illetve kerülik azt messziről, amikor úgy hozza a helyzet.

Tulajdonképpen ezzel szinte el is meséltem az egész történetet, mert éppen az a legnagyobb problémám a kötettel, hogy hőseink mennek, mendegélnek, de a kitűzött célig nem jutnak el. Közben persze vannak helyzetek, csaták és egyéb összeütközések, de ezeket inkább vargabetűnek, felesleges kitérőnek éreztem, mint a cselekményt ténylegesen előre vivő lépéseknek.

A tűzkeresztségen persze - ki így, ki pedig úgy - mindenki átesik. Ezt eléggé szájbarágósan adta át a szerző. Valószínűleg valami különleges jelentéstartalmat akart a kifejezés mögé gondolni és annak fontosságát mindenképpen megismertetni az olvasóval, de ez most inkább a visszajára sült el - számomra.

A kötet színfoltja Milva és az ő ízes tájszólása, amely utóbbi - többek között - a magyar fordítás egyik kimagasló teljesítménye. Az elején még kicsit furcsán hatott a dolog, mivel azt hittem, hogy szerkesztési hibáról van szó, de néhány mondat után nyilvánvalóvá vált, hogy ez a stílus bizony Milva sajátja és jellegzetessége. Nem állítom, hogy néha nem volt kicsit sok belőle, de attól még élvezetes volt az olvasása.

Nem teljesen jött át a szerző koncepciója, hogy mit is akart kezdeni ezzel a csonkának, befejezetlennek tűnő és töltelékkötet jelleget határozottan magán viselő résszel. Mert az egésznek igazán se füle, se farka nincsen. Pedig a csapat kutyagolása és bújkálása mögött a háttérben igencsak komoly - mondhatni királyságok sorsát eldöntő - események történnek. Kegyetlenül hiányoltam a térképet a kötetből, mert bizony nem igazán sikerült követnem, hogy melyik birodalom határos melyikkel, ki támadott meg kit és ki állt át ennek az oldalára, valamint ki szövetkezett össze amazzal, hogy aztán úgy tegyen mintha, majd pedig hátbatámadja és leigázza azt a másikat - meg még a harmadikat is. Szóval eléggé zavaros volt az egész.

És ezek még csak az emberek. Mert ugye rajtuk kívül ott vannak még a varázslók és varázslónők, valamint a Mókusok és az egyéb teremtmények, akik vagy beálltak a Mókusok közé vagy pedig behúzódtak az emberi városokba és elviselik azt, ahogy az emberek viselkednek velük. Azt levettem a helyzet állásából, hogy nagy a katyvasz és senki sincs biztonságban, de a nevek és helyszínek tengerében egyszerűen elvesztem - én is, meg az érdeklődésem is.

Ciriből nagyon kevés jutott a kötetbe, számomra értelmetlennek tűnő vándorlásból pedig kifejezetten sok. Persze közben Geralt szerzet egy kardot - ennek valószínűleg még lesz jelentősége a következőkben -, kiderült valamennyi információ a Szférák együttállásával, illetve annak következményeivel kapcsolatban - ez legalább érdekes volt -, Milva elvesztett valamit - nem értettem, hogy erre a szálra minek volt szükség-, valamint Geralt innentől fogva hivatalosan is birtokolhatja az általa korábban is viselt nevet. Éééés... ennyi.

Nem, nem és nem. Nagyon nem tetszett ez a rész. Iszonyú lassan haladtam vele, még nehezebb volt visszaemlékeznem arra, hogy mit olvastam, mert annyira zavarosnak és egyszerre jelentéktelennek érződött a cselekménye. Hiányzott a szokásos misztikus vonal, ellenben élveztem a szereplők közötti szócsatákat, beszélgetéseket - Regis hihetetlenül jó karakter. Talán ez utóbbi volt számomra a kötet fénypontja - sajnos megmenteni nem tudta az egész könyvet.

Nem szokásom az ilyesmi, de bizony ezt a regényt - mert ez már egészen annak tűnt - többször félretettem és igencsak erőt kellett vennem magamon, hogy újra kézbe vegyem, mert annyira nem érdekelt, amiről olvastam. Ha nem egy sorozat ötödik kötete lett volna, akkor lazán félbehagyom és soha többet nem nézek felé. Egyértelműen az eddig olvasott részek leggyengébbike. Erősen remélem, hogy a sorozat - igencsak - mélypontja és innentől kezdve kimagasló minőségű, történetszövésű és cselekményű lesz a maradék két kötet - meg persze a kiegészítő novellagyűjtemény.

2018. július 2., hétfő

Várólista - 2018. június

Minek nevezzelek? Ezt a hónapot először is nagyon sűrűnek, kötelezettségek szempontjából túlzottan mozgalmasnak és kötöttnek, ebből következően olvasás és posztírás szempontjából eléggé időhiányosnak. Magamat pedig naívnak és balgának. Az előbbiek nem érdemelnek magyarázkodást, az utóbbiak viszont talán mégis: naív vagyok, mert azt hittem, hogy időben kész leszek a poszttal, balga pedig azért, mert amikor volt egy kis időm, akkor nem ezzel foglalkoztam - a rengeteg megjelenés ellenére sem. Az vesse rám az első követ, akinek nem esik néha jól az ejtőzés és a semmittevés. Nekem kifejezetten jól esett - már amikor volt rá lehetőségem. Éppen ezért csúszik most át július elejére ez a poszt, de attól még arról szól, amit a címe is hirdet: az érdeklődésemet felkeltő rengeteg júniusi megjelenésről és jobbnál-jobb kötetekről. Nézzük akkor a választékot kiadónkénti csoportosításban.

Az Agave Könyvek kiadó idén elég sok újrakiadást hoz - és mivel azok korábbi kiadásai javarészt már a polcomon vannak, sőt olvastam is őket -, ezért a tőlük beszerzett új kötetek száma az utóbbi időben kissé megcsappant. De van, ami mindenképpen kell. Ilyen például
  • John Scalzi Fejvesztve című regénye, amely a Bezárt elmék második kötete, bár teljesen önállóan is olvasható regény. Mivel az első rész tetszett - elképzelés és kivitelezés tekintetében is -, ezért érzem, hogy ez is jó lesz.
  • Szintén folytatás Wesley Chu Időostrom című regénye, amely az Időrabló sorozat második regénye. Elvileg egy duológia befejező darabja lenne a kötet, de felröppentek olyan hírek is, hogy talán mégse. Majd az idő megoldja ezt a kérdést is. Ha mégsem lesz harmadik kötet, akkor sem fogjuk úgy árezni, hogy azt elrabolták tőlünk - állítólag. Ja igen, nekem még az első is olvasásra vár, szóval annyira nem aggódom.
  • Veres Attila első regényével szinte berobbant a köztudatba és tarolt is rendesen. Valamiért mégis félek belevágni a könyve olvasásába. De talán majd az Éjféli iskolák, amely egy novelláskötet. Ez a válogatás még nincs a polcomon, de árgus szemekkel figyelem a tetszési indexét és a születendő véleményeket.

Delta Vision kiadó bőven ígért megjelenést a könyvhétre, aztán ebből lett valamennyi. A lényeg, hogy lett és olyan könyvek jelentek meg végre, amelyeket régóta vártam. Nem mintha mindennel naprakész lennék. Dehogyis. Közel sem. Ilyen például
  • Greg Keyes Vérlovag című regénye, amely A tövis és a csont országai sorozat harmadik része. A regény puha kötésben két kötetben jelent meg, az eléggé mutatós átfutó gerinccel. A hónap végére pedig befutott a kemény borítós változat is.
  • Kis hazánkban most először mutatkozik be Kameron Hurley, akinek A Tükörbirodalom címet viselő regényét már egy ideje lebegtette a kiadó. A kötet A világpusztító sorozat első része, amelyet a kiadót ismerve, fognak követni a többiek is. Kategóriáját tekintve dark fantasy, szóval első pillantásra nekem való. A többi majd alakul.

A Fumax Kiadó a könyvhétre hozott - a megszokott módon - folytatásokat, illetve meglepetésnek számító kiadványokat is. Az egyik ilyen, eléggé kiszámítható módon érkező folytatás 
  • Kathy Reichs  Temperance Brennan sorozatának tizedik kötete, amely a Hamvadó csontok címet kapta. Ez végre egy sorozat, amelyből csak az új kötet olvasatlan - még. Viszont nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy mi lesz az antropológus és a nyomozó kapcsolatával, amelyben elég sok mostanában a feszültség.
  • Az előző évek mintája alapján ugyancsak várható volt, hogy idén júniusban megjelenik James S. A. Corey Perszepolisz felemelkedése című regénye, amely a A Térség sorozat hetedik kötete. És úgy vala. Ezzel a sorozattal kifejezetten jól állok - már csak a tavalyi és az idei megjelenést kell elolvasnom. Mi tagadás beosztással élek, mert félek, hogy elfogy és akkor mi lesz velem. Így meg ott a tudat, hogy még van hátra sokszáz oldal olvasatlanul. 
  • A kiadó megkedvelte Victoria Schwab műveit, mert az áprilisi megjelenés után most egy újabb kezdő kötettel jelentkeztek. Az Egy kegyetlen dal a Verity szörnyei sorozat első kötete. Örülök neki, hogy ennyire felkapott lett a szerző kis hazánkban, mert amit eddig olvastam tőle, az nagyon tetszett.
  • Meglepetés kötet lett a Neil Gaiman által írt, a Death - Halál: Teljes gyűjtemény címet viselő képregénykötet. Hatalmas, csodaszép és nagyon drága kiadvány. Viszont minden forintot megért, amit adtam érte. Ha jól fogy majd a kiadvány, akkor lesznek még hasonló gyűjteményes kötetek. Jaj, szegény pénztárcám!
  • Nem fogott meg elsőre a fülszöveg, mert nem érzem magaménak a történetet, de azért kitartóan figyelem Nicholas Eames A Wadon királyai című regényét és a majd születő véleményeket. Aztán még bármi lehet.

A Könyvmolyképző Kiadó megjelenései nem nyűgöztek le az utóbbi időszakban, de a könyvheti megjelenéseik mégis tartogattak ígéretes kiadványokat, amelyek többségére már le is csaptam.
  • A sorozat ötödik kötetének megjelenése óta öt év, a hatodik kötet beharangozása óta pedig legalább két év telt el. Tömörem összefoglalva: nagyon, még annál is jobban vártam Nalini Singh Angyalháború című regényének a megjelenését, amely az Angyali vadász sorozat hatodik része. Közben persze volt kiadó váltás is, meg egyéb nehézségek. A borító stílusa viszont maradt és ezért hatalmas piros pont illeti a kiadót. A fordító viszont változott és a kötet mérete is más, mint az előzményeké. Az összhatásról majd úgy is beszámolok.
  • Alessandra Torre stílusát nagyon megkedveltem a Sötét hazugságok című történetet olvasva. Éppen ezért bármennyire is klisésnek tűnik a Hollywoodi mocsok címet viselő kötet fülszövege, a szerző bírja a bizalmam és remélem, hogy meg is szolgálja majd.
  • Azt hittem, hogy soha nem fog elérkezni az a pillanat, amikor magyar nyelven is teljessé válik
    Tarryn Fisher Szeress, ha hazudok is trilógiája. Az első kötet annyira felbosszantott, hogy kijelentettem, amíg nincs harmadik kötet, nem érdekel a sorozat. Most végre megjelent a Thief - Tolvaj című kötet, ezzel teljessé vált a trilógia és végre adott a lehetőség a töménytelen mennyiségű hazugság kibogozására.
  • Colleen Hoover kötetei számomra kötelező beszerzést jelentenek - szintén a stílus és a mögötes tartalom miatt. Az Ugly Love - Csúf szerelem a fülszövege alapján szintén kissé klisésnek tűnik , de bízom Colleen történetszövésében és az általa papírra vetett érzelmek összetettségében.
  • Whitney G. Alapos kétely című írása ugyan felkeltette az érdeklődésem, de még nem döntöttem a beszerzéséről. Lehet, hogy majd valamivel később kerítek rá sort, mert ha most tenném, már sok lenne a romantikából.
  • Ugyancsak érdeklődve, de azért kétkedve figyelem T. M. Frazier King című regényét, amely szintén sorozatkezdő kötet. Nem ez tart vissza a beszerzéstől, hanem a romantka, erotika és krimi egyveleg, amelynek a végeredménye akár még jó is lehet, de könnyen félre is csúszhatnak az arányok. Szóval inkább figyelek, aztán majd lesz valami.

Eddig kiadónként vettem sorra a megjelenéseket, most következzen a vegyes szekció.

  • Sherrilyn Kenyon Sötét vadász sorozatát imádom: a stílust, a világot, a szereplők sokaságát és sokféleségét - az egészet. Vannak gyengébb kötetei is a sorozatnak, de ez a rész, A Hold sötét oldalán - amely sorrendben a tizedik kötet - kifejezetten mozgalmas, érdekes és nagyon jól sikerült sztori. Igen, már elolvastam, és ezt szinte egy szuszra sikerült teljesítenem, ami mostanában elég ritka dolog. Most legyen elég róla ennyi, mert majd lesz róla külön poszt - ott majd bővebben kifejtem a véleményem és még tovább rajongok. A kötetet most is az Athenaeum Kiadó jelentette meg.
  • A General Press Kiadó krimijei eddig még nem okoztak csalódást. A fülszövegét olvasva Sarah Vaughan Egy botrány természetrajza című regénye pedig igencsak felkeltette az érdeklődésem - főleg, mert bírósági tárgyalás is van a történetben és az ilyen könyveket nagyon kedvelem. Három szereplő, három nézőpont, rengeteg hazugság és dráma. Úgy érzem, hogy ez nekem való.
  • Az újrakiadások között megbújva megjelenik egy új Réti László regény is, amely a Budapest Boulevard címet viseli. Történetében kicsit emlékeztet egy másik Réti regényre, de a főszereplő neve más - remélem, hogy ez nem csak egy csel a vásárlók megfogására. Ha tényleg új történet, akkor érdekel a dolog. A kötetet a Művelt Nép Könyvkiadó jelentette meg.
  • Nagyon kedveltem a Szellemekkel suttógó sorozatot - filmben. Lisa Unger Halottakkal suttogó című regényének témája hasonló, a története érdekesnek tűnik. A könyvet az Alexandra Kiadó jelentette meg. Érdeklődve figyelem a véleményeket, mert erősen hajlok a beszerzés felé.
  • Bár a Maxim Kiadó könyvei nem kifejezetten nekem szólnak - kissé válogatós lettem
    mostanában -, de Laini Taylor az a szerző, aki már megnyert magának egy másik sorozatával. A különös álmodozó fülszövege érdekesen hangzik és bízom benne, hogy a szerző most is valami különlegeset alkotott, valami olyat, amely YA ugyan, de nem tucat történet. Ismét sorozatkezdő kötetről van szó. Mindenképpen kivárok a beszerzéssel, az olvasással.
  • Szintén Maxim Kiadó, de némiképp más történet. John Marrs The One - A tökéletes pár című írásának alaptörténete nagyon érdekes, de ez nem garancia a történet minőségére. Figyelem az értékeléseket és majd utána döntök az olvasásról.
  • A Főnix Astra gondozásában jelent meg - eléggé feltűnés mentesen - Micheal J. Martinez Az Enceladus-krízis című regénye, amely a Daedalus-trilógia második kötete. A borító jobban sikerült, mint az első kötet esetében, de még így sem ér az eredeti nyomába. A történet elég összetett, akár még meg is felelhet a válogatós ízlésemnek - bár a hard sci-fi mostanában kicsit riaszt, mert nincs időm és energiám elmélyülni benne.
  • A Libri Kiadó romantikus kötetei is az igényesebbek közé tartoznak, ezért bátrabban válogatok belőlük, mint más kiadók hasonló kategóriájú regényei közül. Éppen ezért keltette fel az érdeklődésem Courtney Cole Ha velem maradsz című regénye, amely a Megtört lelkek sorozat első kötete. Az értékelések alapján eddig egész ígéretesnek tűnik, de azért még várok az olvasással.
  • Az Álomgyár Kiadó kötetei eddig még nem késztettek vásárlásra, de Helen Hoang A szerelem egyenlete című regényének fülszövege annyira jópofa, üde és szórakoztató történetet ígér, hogy a végén még elcsábulok miatta. Az Asperger-szindrómás emberekről mindig szívesen olvasok, mert a betegségük következményeként elég érdekes reakciókat produkálnak mindennapi helyzetekben. Ráadásul a szerző tudja is, hogy mit jelent ez az egész, mert maga is Asperger-szindrómás. Szóval érdekel, de ebben az esetben is marad még egy darabig az értékelések figyelése.
Bőséges és változatos a kínálat - még így, erősen szűkítve is. Úgy érzem, hogy mindenki megtalálhatja köztük az ízlésének megfelelőt. Ha az olvasásokkal is így haladnék, mint ahogy a megjelenések között tudok szemezgetni, akkor szemernyi problémám sem lenne. Addig is, amíg nem így alakul, marad a bőséges új megjelenések nézegetése és a visszafogott olvasás. Valamiben muszáj kiélni a megszállottságot. :)

2018. június 28., csütörtök

Thomas Harris: A vörös sárkány (Hannibal 1.)

Mostanában divat - vagy inkább trend -, hogy egy könyvet egy másikhoz hasonlítanak a borítón szereplő ajánlóban. Valószínűleg azért, hogy a rengeteg új megjelenés és megannyi stílus között az olvasó megtalálja annak a megfelelőjét, ami annyira tetszett neki. Meg ugye működik a marketing dömping is. Bárhogy is legyen, úgy tűnik a technika működik, ugyanis több kötetre is azért figyeltem fel, mert a Bárányok hallgatnak regényhez hasonlították. És tettem mindezt annak ellenére, hogy bár nagyon kedvelem a thrillereket, viszont a sokat emlegetett és hivatkozási alapul szolgáló remekművek még nem sikerült abszolválnom. Ahhoz, hogy értékelni tudjam az ajánló megfelelőségét, pótolnom kellene az elmaradásomat. Ebbe a projektbe vágtam most bele.

Értékelés: 9 pontot ér a 10-ből.
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2007.
Terjedelem: 368 oldal
Fordította: Félix Pál
A mű eredeti címe: Red Dragon
Sorozat: Hannibal
Folytatás:
2.) A bárányok hallgatnak
3.) Hannibal
4.) Hannibal ébredése
Kategória: krimi, thriller, pszichothriller
Nem szokásom a könyv tartalmának megismerése előtt megnézni a filmet, de mentségemre szóljon, hogy amikor a filmverziót láttam, még eszembe se jutott a regény olvasása. A másik mentségem az legyen - bár ezzel inkább nem dicsekednék -, hogy nem emlékeztem túl sokra a mozgóképes történetverzióból: mindössze Ralph Fiennes gyönyörűséges tetkójára - hogy az egyik barátnőm szavait idézzem. Szóval úgy is lehet mondani, hogy teljesen szűz volt a terep, amikor belekezdtem a regény olvasásába és semmi sem rontotta el a kapott élményt.

Történetünk ott kezdődik, hogy a hírhedt gyilkos, dr. Hannibal Lecter már börtönben ül, az őt lebuktató, majd a doktor miatt komolyan megsérült Will Graham nyomozó a világtól elvonultan lábadozik, igyekszik feldolgozni az átélteket. A fizikai sérülései már begyógyultak, a lelkiek azonban még nem. Ezeket a sebeket tépi fel ismét Will volt főnöke, aki a férfi segítségét, különleges beleélő képességének használatát kéri egy borzalmas ügy felderítésében. Két család esett eddig áldozatául egy sorozatgyilkosnak. Az eseteket csak az elkövetés módja köti össze, egyébként semmilyen más kapcsolat nem mutatható ki a különböző hátterű és lakóhelyű családok között. Az ügy felderítéséhez Willre van szükség, aki némi unszolás és feltételek felállítása után - miszerint végig a háttérben dolgozik és a neve nem kerül ki a nyilvánosság elé - belekezd az ügy felgöngyölítésébe.

Még mindig borsózik a hátam, ha erre a könyvre gondolok, ami már csak azért is szép teljesítmény, mert Thomas Harris közel negyven éve vetette papírra ezt a történetet és még mindig van ereje, van hatása - nem is csekély mértékű. A kor nem a történeten, hanem inkább annak szerkezetén látszik meg. A lassú - ezt nem negatívumként írom - cselekmény mögött komoly lélektani tartalom tartotta ébren az érdeklődésemet. Engem egyszerűen elvarázsolt Will Graham óvatos, de mégis alapos és minden határt feszegető nyomozási technikája, a beleélő és átérző képessége, az apró részletek felfedezése és összekapcsolása. A kezdeti toporgás után a nyomozás lassú, de kitartó lépésekkel halad előre és minden lehetséges technika bevetésre, megmérettetésre kerül. A mai technikai tudással ezek nem tűnnek olyan bravúrosnak, de a szerzőnek komoly ismeretekkel kellett rendelkeznie az adott tárgyban, amikor megírta ezt a művet. Illetve azóta már azt is megtudtam, hogy a regény karaktereit és eseményeit tekintve komoly szerepe van a John Douglas által vizsgált eseteknek és előadásainak. Mert minden jó történetnek van valóság alapja.

Éppen ezért esett olyan rosszul a végkifejletet izgatottan váró lelkemnek, amikor a nyomozást hátrahagyva a kötet közepén az elkövető gyerekkorába és furcsa vonzalmának kialakulási okaiba nyerhettem betekintést. Kellett ez a kitérő, hogyne kellett volna, ugyanakkor itt éreztem azt, hogy nem a mai kor terméke ez az írás, hanem már látszik rajta a születése óta eltelt néhány évtized. Mert ettől a múltba utazástól számomra eléggé leült a történet és mindez pont a regény közepe táján történt meg. Persze utána teljesebb lett a kép, de a mozgalmasságnak nem tett kifejezetten jót. A mai írásokból kiindulva, szerkezetileg lehetett volna ezt másként is adagolni és akkor talán még nagyobb hatása lett volna a múltbeli eseményeknek. Tisztában vagyok vele, hogy ezt a "hibát" el kell néznem a szerzőnek és a regénynek egyaránt és betudni annak, hogy a mű kevés híján annyi idős, mint én magam.

A múltbeli visszatekintés és az okok pszichológiai hátterének megismerését követően viszont rendesen beindulnak az addig csak toporgó események, összeérnek a korábban feltárt apró nyomok és bizonyítékok, a jelek pedig ugyanabba az irányba mutatnak. Szeretném azt mondani, hogy ezzel vége, de a szerző még tartogat egy meglepetést a történet végére és ezzel ismét ékes bizonyítékát adta annak, hogy bőven megelőzte a korát, ha a történetírásról volt szó.

Hogy miért Vörös sárkány? És hogyan kerül a képbe Hannibál Lecter? Az elkövetőn zűrös körülmények között, a családon belül öröklődő fejlődési rendellenességgel, a farkastorokkal születik, amelynek akkoriban még nem volt meg a műtéti kezelési lehetősége. A fiú gyerekkorát a fogyatékossága és a szülői, nagyszülői hozzáállás, a szeretet hiánya határozza meg, amely rányomja bélyegét a fejlődésére. Később ez az út és William Blake a Vörös sárkány és a napba öltözött asszony című festménye vezeti el őt ahhoz, hogy furcsán kifordítva értelmezze a dolgokat és megtegye, amit - állítás szerint - a sárkány követel tőle.

És akkor Hannibal Lecter, a doktor, aki különösen intelligens, mégis az elkövetők között tartják számon a személyét. Lecter ebben a regényben megszemélyesíti az intelligens és ravasz elkövetőt, azt a személyt, akiről senki sem gondolná, hogy képes az általa elkövetett tettekre. Éppen ezért olyan borzongató a tudat, hogy létezik. Fontos részét képezi a történetnek, mert ő az, aki testileg és lelkileg is megsebezte az őt lebuktató nyomozót, aki tanácsot ad az újabb ügy megértéséhez és aki - legalábbis én így érzem - a háttérből, még a rácsok mögül is mozgatja a szálakat. Személye most, a jelenlegi információk alapján még csak egy lehetőség, amely később fog kiteljesedni, de már így is elég érdekes egyéniség.

Tetszett, amit olvastam és nagyon élveztem. Már kezdem érteni, hogy Thomas Harris írásai miért is kult művek és miért szolgálnak viszonyítási pontként más, napjainkban keletkező regények számára. Az biztos, hogy a szerzőnek van mire büszkének lennie és ha valaki eddig még nem olvasta ezeket a regényeket, akkor éppen itt az ideje, hogy pótolja az elmaradását. Ezt a kötetet már kipipálhatom, de a többi még hátra van és folytatni is fogom az ismerkedést a többi - most már én is tudom - rendkívüli történettel.

 

2018. június 24., vasárnap

Virágzó rengeteg: Bárminek ellen tudok állni, csak a kísértésnek nem

Bár a címben szereplő állítás nem a saját agyszüleményem, hanem Oscar Wilde tette ezt a megállapítást, viszont annak tartalmát teljesen a magaménak érzem. Kíváncsiság, birtoklási vágy és persze az a fránya kísértés. Mindez egyben. Végül is az ok mindegy, az állapotot pedig már leírtam. A következményeket pedig az esetek többségében élvezem - rosszabb esetben pedig elviselem.

Hogy minek részleteztem ezt ilyen hosszan? Tulajdonképpen már előre magyarázom a bizonyítványom, hogy miért is gyarapodott közel két hónap alatt nyolc cserépnyi orchideával a rendelkezésre álló szűkös helyemet egyébként is teljes mértékben elfoglaló, addig is szép darabszámmal büszkélkedő gyűjteményem. És csodák csodája, annak a nyolcnak is jutott még hely. Úgy látszik, hogy nem csak a sok jó ember, de a sok szép orchidea is elfér kis - vagy legalábbis ugyanakkora - helyen. Persze nem mindegyik példány maradt a lakásban, mert az irodámba is került az új beszerzésekből pár darab. Elvégre úgy kell, hogy a szépség mindenhol körülvegyen - főleg az irodában, hogy lenyugtassa az ember lányát, ha felpiszkálják a vérnyomását.

Szóval az úgy volt, hogy közelgett az anyák napja és elkezdtem növényeket nézegetni - természetesen orchideát, mert anyukám is kedveli őket. Találtam is szépeket a városi piac egyik virágboltjában, de legjobban kettő tetszett a kínálatból. Haza is jött velem mind a két példány és persze az egyik itthon maradt, a másik lett az ajándék.

Ő lenne az a példány, ami végül nálam maradt. Azóta is virít - már második hónapja -, új bimbót is hoz, ami azt jelenti, hogy jól érzi magát minálunk. Imádom a pöttyeit és azt, hogy a levelei különlegesen ezüstös színűek.


Majd kellett még pár dolog, amit megígértem az anyukámnak, hogy viszek neki, ezért az anyák napja előtti vasárnap betértem az egyik kertészeti és barkácsáruházba - miután sikerült nyernem a parkolóban játszott helyfoglalós játékban és a harmadik kör után lecsaptam az egyik éppen megüresedett helyre. Esküszöm, hogy nem akartam virágot venni, de találtam olyan gyönyörűeket - persze tudom, hogy mindegyik gyönyörű és különleges - amilyet korábban még nem is láttam. Az egyiknek nem tetszett a gyökere, az ott maradt az üzletben, a másik jött velem tovább, majd anyukámhoz is. Neki is tetszett, ezért ott maradt, a korábban beszerzettel együtt. Viszont nekem az a virág nagyon tetszett és hosszas morfondírozás után csak betértem még egyszer abba az áruházba és csodák csodája volt még abból a fajtából. Meg a másikból is, amit néhány nappal azelőtt visszatettem. Bevallom, hogy elcsábultam - végül is erről szól ez a poszt.

Ennek a halványsárga, szélein piros cirkás virágú növénykének a színvilága fogott meg és az, hogy annyira különleges az egész virág összhatása: egyszerűen szépséges. Ő is virít még most is. Mindössza annyi történt, hogy a színei kicsit kifakultak: a sárgából majdnem fehér lett, a piros pedig megkopott - de ettől függetlenül még mindig szép és különleges.


A másik kedvencem - szintén a virága különlegessége miatt. Ez a fehér és halványlila foltos alap, a pöttyökkel és a szirmok szélein a csíkokkal, megfolyásokkal teljesen elvarázsolt és képtelen voltam a boltban hagyni. Nem is bántam meg, mert ő is virágzik folyamatosan, kinyitotta a bimbóit és már neveli az új levelét, ami azt bizonyítja, hogy szereti a helyét - ahogy én is nagyon kedvelem őt.


Majd a helyi hipermarketbe vezetett az utam, ahol mini orchideákat (tetőtől talpig alig 15 cm magasságúak, apró és csodaszép virágocskákkal) árultak potom pénzért, kettő  pedig olyan szemfüles és fürge volt, hogy a kosaramba ugrott. Aztán meg meg is makacsolták magukat, mert semmi pénzért nem akartak visszaülni a polcra. Nem tudtam mást tenni, mint hogy hazahoztam őket. Ugyan kicsit félve mutattam meg itthon a szerzeményeket, mert lassan már tényleg döntenem kell, hogy a könyvek, az orchideák vagy pedig a Pacákom, de az a helyzet, hogy egyikről sem tudok lemondani. Viszont meglepően jó volt a fogadtatás, mert a kis bordó a méretével teljesen elvarázsolta az én hites párom szívét és azóta ő a legújabb kedvence. A másik pedig az enyém. Bár nekem mindegyik tetszik és mindegyik a kedvencem.

Az egyik kicsike a bársonyosan bordó szirmaival és a fehér ajakrésszel. Színvilágában inverze az általánosnak, mert a megszokottal ellentétben az ivaroszlop és az ajakrész a világos, pedig az szokott a hangsúlyosabb sötét színben pompázni.
Annak ellenére megvettem a növénykét, hogy a túlélésére nem sok esélyt látok: több léggyökerét is levágták, letörték, ami egy pici növénykénél elég komoly stressz és csonkítás. Bársonyos virágaiban már csak a képeket nézve gyönyörködhetek, mert közben elvirított. Át is ültettem az apróságot - egyelőre még bizakodom, mert a levelei kemények és új levélkét is növeszt.


A másik apróság, mert a valami miatt a csíkos az igazi kedvencem. Ő valamivel egészségesebbnek néz ki, mint bordó társa. Már dobott el a virágaiból, de még van rajta néhány darab. Őt is átültettem, mert azok a cserepek, amiben árulták őket a vicc kategóriába tartoztak. Reménykedem benne, hogy megerősödik és még sokáig velem marad, hogy megörvendeztessen az újabb és újabb csíkos virágaival.


És most jön a folytatás, ha ez még nem lett volna elég. Mert rám nézve még az is veszélyes, ha virágalátétet megyek venni. Épp csak kitérőt tettem az orchideák felé és elszörnyülködtem az áraikon, amikor egyszer csak szembe jött velem - szó szerint, mert fogalmam sincs, hogy miként keveredtem elé - az akciós polc, amely dugig volt tömve szebbnél szebb és különleges növényekkel. Köztük persze olyanokkal is, amelyekkel már szemezgetek egy ideje, de sok-sok ezresért nem volt kedvem hazahozni őket és adott esetben tönkretenni, ha valamiért nem sikerülne kiszolgálnom az igényeiket. De úgy, hogy gyakorlatilag 60-70% engedménnyel árulták őket. Nem volt kérdés, hogy így már a bolondnak is megéri a vásárlás, hát még nekem.

Így jött velem haza egy apró virágú sötétlila lepkeorchidea...

Ennek a növénykének sötétlila és apró virágai vannak (a növény méretéhez képest). Azért vettem meg mert egyrészt nagyon olcsó volt, másrészt pont ugyanolyan virágai vannak, mint egy másik növénykémnek voltak, ami azóta elpusztult (mert a cserepén csak egyetlen lyuk volt és ezzel már eleve halálra ítélték szegényt - én meg nem vettem észre időben, mert nem számítottam ilyenre). Szóval őt ezért tettem a kosaramba és hoztam haza.


 ... egy Dendrobium phalaenopsis középlila árnyalatú virággal ...
Régóta szemezgetek már egy ilyen növénnyel, de akció nélkül az ára elég borsos. Akciósan viszont... Szóval ez egy olyan fajta, amelyet a Dendrobium és a Phalaenopsis fajok keresztezéséből hoztak létre. Egyelőre jól érzi magát nálunk, a bimbóit kinyitotta, a virágai közül eddig mindegyiket megtartotta. 


... és egy Luisendorf (ha jól azonosítottam be a rendelkezésemre álló szakirodalom segítségével), amely egy Zygopetalum-hibrid és egyébként a Miltoniák családjába tartozik.

Mivel van egy orchideás könyvem, amit elég sokszor forgatok, már egy ideje figyelem ezt a nagyon különleges fajtát. Amikor megláttam, hogy ott díszeleg az akciós polcon, azonnal kaptam utána. Szintén az illatos virágú orchideák csoportjába tartozik és egészen különleges illata van. Sajnos a virágzási ideje elég rövid, már le is szárította a virágait. A levelei egészségesek, új hajtásokat látok a tövénél, de eddig ennyi. A leírás szerint tápoldatozás szempontjából elég kényes növénynek tűnik, mert hol ebben, hol abban az összetevőben dús tápoldatra van szüksége, hogy fejlődjön és virágozzon. Igyekszem megfelelni az igényeinek és mindenképpen beszámolok róla, ha sikerült életben tartanom ezt az illatos szépséget.



Most azt gondoljátok, hogy nem kunszt mutogatni a frissen vásárolt növényeket és ebben igazatok van. Éppen ezért legközelebb megmutatom azokat a növényeket, amelyek másodvirágzással örvendeztettek meg. Meg van egy csodaszámba menő növénykém, amit nagyon szívesen megmutatnék, de még várom a végkifejletet és majd utána hozom a bemutatót. És persze ott vannak még a fokföldi ibolyáim is, amiből szintén szép gyűjteménnyel rendelkezem.
És még több orchideával, mert a Pacákom azóta megint akcióba lendült és újabb példányokkal jött haza az egyik nap. Mert csak úgy...

2018. június 21., csütörtök

Colleen Hoover: It Ends With Us - Velünk véget ér

Colleen Hoover az a típusú szerző, akinek regényei komoly és mégis mindennapinak tekinthető témákat dolgoznak fel - legalábbis az eddigi tapasztalataim alapján így gondolom. Történeteiben keveredik a keserűség, a remény, az élet igazságtalansága és a boldogság ígérete. Műveiben bőven  akad érzelem, akár tucatnyi zsebkendőt is igénylő, szívet facsaró helyzet, de mégsem rózsaszín és cukormázas az egész, hanem nagyon is realista, hétköznapi - ugyanakkor megdöbbentő. Nem kivétel az előbbiekben leírtak alól ez a regény sem, amelynek a címe leginkább akkor válik érthetővé, amikor már majdnem teljes a történet.

Értékelés: 10 pont a 10-ből
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Rubin pöttyös
Kiadás éve: 2017.
Terjedelem: 422 oldal
Fordította: Kamper Gergely
Borító ár (puha): 3.499,- Ft
A mű eredeti címe: It Ends Whit Us
Műfaj: romantikus, new adult

A szerző egyéb művei:
Hopeless - Reménytelen
Lossing Hope - Reményvesztett
Finding Cinderella - Helló, Hamupipőke!
Slammed - Szívcsapás
Point of Retreat - Visszavonuló
This Girl - Ez a lány
Maybe Someday - Egy nap talán
Confess - Vallomás
Lily viszonylag jó körülmények között, családban nőtt fel, látszólag mindene megvolt. Látszólag... Mert a társadalmi elvárások és a látszat fenntartása meghatározták a családja mindennapjait: a kívülről tökéletes család belülről több problémával is küzdött, de megoldani egyiket sem volt képes. Lily eléggé visszahúzódó és magának való lány, aki véletlenül felfedezi, hogy az üresen álló szomszéd épületbe egy fiatal fiú költözött be. A lány és Atlas megismerkedik egymással, majd a kölcsönös támogatás barátságba, később szerelembe fordul, de a boldogság véges, mert az élet messze sodorja egymástól a fiatalokat.
Sok évvel később Lily már elvégezte az egyetemet és Bostonban - álmai városában - új vállalkozásba kezd. Amikor megismerkedik Ryan Kincaid idegsebésszel és érezhetően vibrál közöttük a levegő, akkor Lily úgy érzi, hogy az élete minden tekintetben révbe ért. Persze, hogy ez nem maradhat így és persze, hogy ekkor bukkan fel a múltból a lány első szerelme, Atlas. Lily jogosan érzi úgy, hogy az élet igazságtalan, de mindenképpen döntenie kell: a múlt biztonságát választja vagy továbblépve az újonnan felépített kapcsolatot mélyíti tovább.

Talán úgy tűnik, hogy a regény a tipikus szerelmi háromszög klisével operál, de legnagyobb örömömre, ez nem így van. Magam is féltem egy kicsit a fülszöveget olvasva, hogy csalódást fog okozni a történet, ugyanakkor bíztam is a szerzőben annyira, hogy másfelé fogja vinni a fő eseményszálat, máshová fogja helyezni a hangsúlyt, mint a két férfi között őrlődő női érzésekre. És bizony ez így is lett, aminek nálam senki sem örül jobban.

A regény elején rögtön a felnőtt Lily az, akit sikerül megismerni és az első fejezet írja le véletlen és kissé szokatlan találkozását a jóképű dokival. Mindezek után persze, hogy kíváncsi voltam arra, mi is történt a múltban és mi vezetett idáig. A jelenkori történések mellett a múlt a naplószerűen hangzó levelekből derül ki, és csak akkor érthető meg igazán Lily érzés- és gondolatvilága, ha ezeken már túljutottunk, csak akkor lesznek világosak a jelenkori döntései.

Két szerelmi történetet tartalmaz a regény, amelyek mindegyike már önmagában is teljes és kerek, gyönyörű és fájdalmas, reménnyel teli és veszteségtől sajgó. Az, hogy a két sztori főszereplője ugyanaz a személy - egy lány és egy nő -, csak még különlegesebbé teszi az egészet. De nem ettől egyedi ez az elbeszélés, hanem attól, ahogy a múlt történései meghatározzák a jelenben kialakult helyzeteket. Mert klisé, hogy a múlt megismétli önmagát, hogy a lányok olyan férfit választanak, aki hasonlít az apjukra, hogy a mások által elkövetett hibákból tanulni kell, de ez mind igaz. És így kellene gondolkodnia és élnie minden nőnek a mai világban.

Összességében tekintve gyönyörű ez a történet, de még inkább tanulságos és példaként, útmutatóként szolgáló írás. Mert annak szánta a szerző. A személyes érzelmek az első szótól az utolsóig meghatározzák a események alakulását, a szereplők jellemét és karakterét. Képes megmutatni, hogy a döntés nem könnyű, de muszáj dönteni - főleg, hogy ha ott a negatív példa előtted - és a kezedbe venni a sorsod, az életed irányítását. Dönteni kell, még akkor is, ha fáj, akkor is, ha a szíved szakad bele, mert a gödör széléről sokkal könnyebb visszafordulni, mint a gödör aljáról kimászni.

Lily erős karakter, egy szívós és energikus nő, aki látott és megtapasztalt néhány dolgot a gyerekkorában. Személyiségének alakulásában meghatározó volt ez az időszak és mivel nem értett egyet az akkor történtekkel, ezért elhatározza, hogy vele ez nem történhet meg. De ez tényleg olyan egyszerű és olyan könnyű a döntés?

Ez a regény képes szétszakítani, mert annyira mindennapi az eset, annyira könnyű megérteni, hogy mi és miért történik és annyira természetes a reakció - a tűrés, az elfogadás, a kitartás a választott helyzet mellett -, hogy még olvasás közben is érezni a késztetést: adj még egy esélyt neki, csak egy utolsót, mert jó ember, mert szereted, mert azt fogadtad, hogy jóban és rosszban is mellette maradsz. De hol van a határ? Hol van a társadalmi elvárások, a belénk nevelt gátak és a személyes boldogság között húzódó mezsgye? Kiben van akkora bátorság, hogy bevállalja az ismeretlenbe vezető ugrást, amikor jelenleg - ha nem is biztos -, de ismerős talajon áll?

Közel sem egyszerű, de Colleen Hoover a kellő tisztelettel, a tőle megszokott mélységgel és profizmussal ragadta meg a kényes témát, vezette fel az előzményeket, majd ismertette meg az olvasóval a főszereplője érzéseit és döntésének hátterét. A szerző szempontjából sokkal személyesebb ez a történet, mint az általa korábbiakban írtak és erről ad is némi információt a kötet végén.

Nem az a fajta regény ez, amelyet minden hónapban le fogok kapni a polcról és újra elmerülök majd a sztoriban, hanem inkább az, amelyet egyszer elolvasok, aztán büszkén nézem, hogy ott áll a polcomon és ahányszor csak rápillantok, eszembe jut, hogy milyen mélységei vannak és mekkora az igazságtartalma, mondanivalójának ereje. Átélni újra az egészet? Nem biztos, hogy akarom. Ugyanakkor olvasni mindenképpen kell, mert egyszerre gyönyörű, megrázó és tanulságos.

2018. június 17., vasárnap

J.D. Barker: A negyedik majom

Sorozatgyilkosok. Magam sem tudom megmondani, hogy miért, de imádom olvasni a róluk szóló regényeket. Pedig nem kifejezetten vagyok híve az erőszaknak. Akkor miért is? Talán azért, mert érdekel, hogy mi játszódhat le a fejükben, mi az, ami felkelti az érdeklődésüket az áldozat iránt, ami gyilkolásra készteti őket - újra és újra. Nem az indokolatlan vérengzést kedvelem, hanem azokat a történeteket, amelyek valamiféle magyarázattal is szolgálnak az eseményekre, amelyek árnyalják a gyilkos karakterét és érdekessé teszik az utána történő nyomozást. Nem szaporítom tovább a szót, mert egyszerű az álláspont: azokat a regényeket kedvelem, amelyek jól felépítettek, elgondolkodtatóak és érdekesek - okok, nyomozás és karakterek szempontjából is. Ezért nem volt kérdés, hogy ezt a regényt nekem olvasnom kell. A fülszöveg teljes egészében és maradéktalanul meggyőzött.

Értékelés: 9 pontot kap a 10-ből
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 201.
Terjedelem: 405 oldal
Borító ár: 3.680,- Ft
A mű eredeti címe: The Fourth Monkey
Fordította: Bosnyák Edit
Műfaj: krimi, thriller
Chicago lakóit a Négy Majom Gyilkos néven elhíresült sorozatgyilkos tartja rettegésben, aki fiatal lányokat rabol el és különös kegyetlenséggel végez velük. Öt éve szedi áldozatait, öt éve nem sikerült elkapni. Sam Portert, a gyilkosra specializálódott különleges egység vezetőjét egy reggel különös telefonnal ébresztik, halálos gázolásos balesethez riasztják. A helyszínen talált tárgyakból - egy dobozból és egy naplóból - kiderül, hogy az áldozat nem más, mint a Négy Majom Gyilkos. A városban évek óta rettegést keltő sorozatgyilkos ugyan meghalt, de a napló és a doboz tartalma alapján bizonyítást nyer, hogy néhány nappal korábban elrabolt még egy fiatal lányt. Porter nyomozó tudja, hogy nincs sok ideje a lány megtalálására, amelyhez támpontot a naplóban keres. A napló tényleg bepillantást enged az elkövető élettörténetébe, de az abban leírtakra nem lehet előre felkészülni.

Sok mindent olvastam már, de azért még mindig meg lehet lepni egy jól összerakott történettel - sokan vagyunk, sokfélék és az emberi fantázia végtelen. Keresem az újdonságokat, az olyat, amivel eddig még nem találkoztam össze, ami új élményt jelent - legalább részben. Ezért akartam nagyon ezt a könyvet, mert olyat olvastam már - nem is egyet -, hogy a rendőrség egyik tehetséges és elszánt nyomozója üldözi a sorozatgyilkost, de olyat, hogy ez a gyilkos a történet elején meghal és az utolsó áldozatát kell megmenteni, bizony még nem. 

Nagyon erősen indít a regény, talán az egyik legerősebb kezdéssel, amit eddig olvastam és nagyon jól átjönnek az érzések, az indulatok: fájdalom, értetlenség, döbbenet, megkönnyebbülés, majd ismét a kétségbeesés. J. D. Barker jó stílusban ír és nagyon jó érzékkel adagolja az információkat, kezeli a különböző karaktereket és szituációkat. Így tudtam meg, hogy Porter nyomozó maga is komoly problémával küzd, még nincs túl a felesége tragikus halálán - mély gyászából a gyilkos utolsó áldozata utáni nyomozás rázza fel.

A nyomozó és kollégája, valamint a helyszínelőktől az ügy felgöngyölítése érdekében kölcsönkért ígéteres tehetség, Paul Watson elindulnak a nyomokon, amelyeket a gyilkos maga után hagyott. A kiindulási alap nagyon kevés, az egyetlen igazi útmutatást a napló jelenti, amelyben viszont nem a közelmúlt, hanem a régmúlt, az elkövető meghatározó gyerekkori élményei jelennek meg. A nyomozás lassan indul meg, kevés a támpont, és miközben a kutatás útját követtem a jelenben, a naplóbejegyzéseknek köszönhetően időnként sikerült elborzasztania és megdöbbentenie a múlt egy-egy jelenetének.

Furcsán érdekes ez a regény, mert egyrészről nagyon lassú, másrészről pedig mégis képes fenntartani az érdeklődést. A titok a korábban is említett információadagolásban rejlik. Mivel egy idő után az aprólékos nyomozás leírása akár unalmassá is válhat, ezért a szerző tett róla, hogy ez még véletlenül se következzen be: csavar egy hatalmasat a sztorin és innentől válik csak igazán izgalmassá a dolog.

Már egyébként az elkövető elnevezése - Négy Majom Gyilkos - is nagyon érdekes, mert a névnek külön jelentéstartalma van. Az elnevezés eredete a Toso-gu szentély (Japán, Nikko) bejárata fölötti egyik faragványra utal, amely négy majmot ábrázol: Mizaru-t, Kikazaru-t, Iwazaru-t és Sizaru-t. A négy majom közül három sokaknak ismerős lehet, ugyanis ők "nem lát, nem hall, nem beszél" majomszobrok szereplői. Eredeti jelentésük: ne lásd meg a rosszat, ne halld meg a rosszat, ne beszéld a rosszat. A negyedik majom jelentése: ne cselekedj rosszat. Ez utóbbi a gyilkos fő vesszőparipája, ugyanis ennek az elvnek a mentén végzi a tevékenységét.

Az áldozatai ugyanis tényleg ártatlanok, azonban valamelyik közeli hozzátartozójuk nem az, hanem elkövetett egy olyan bűntettet, amelyet jól leplezett, annak tényét nem lehetett bebizonyítani, így a felelősségre vonás sem történt meg. A gyilkos összegyűjti az apró információmorzsákat, megkeresi a fogást az áldozatán, majd végrehajtja a mesteri módon kidolgozott tervét. És eddig még nem sikerült a nyomára akadni. Aztán közbeszólt a sors. Vagy mégsem? Bárhogy is legyen, ott az újabb áldozat és ahhoz, hogy megtalálják, fel kell göngyölíteni azt az ügyet, amely elindította a folyamatot, meg kell találni a rejtőzködő bűnöst.

Gyorsan végeztem a kötettel, legfőképpen azért mert érdekelt, hogy ki a gyilkos, ki a legújabb rejtőzködő bűnös és mi lesz az egésznek a vége - különösen a csavar után érdekelt a végkifejlet, mert az felborított minden addigi teóriát. Nagyon tetszett a regény felépítése, a több nézőpont - a gyilkos gondolatai a naplóból, a nyomozók munkája és az áldozat kétségbeesett vergődése -, valamint az egész történet hangulata is. A jelenetek leírásának plasztikusságában és kegyetlen tettek megjelenítésében J. D. Barker nem marad el Chris Carter mögött - ez az én nézőpontomból dícséret és nem kritika -, szóval kell egy átlagostól valamivel erősebb gyomor a történet befogadásához.

Külön érdekessége a regénynek, hogy a szerző a kötet végén beavatja az olvasóit egy titokba, majd megoszt velük egy külön kis csemegét - amely természetesen csak olaj a tűzre és megint csak több kérdést vet fel, mit amennyire választ ad.

A regényt alapból a kategória olyan nagy klasszikusaihoz hasonlítják, mint a Bárányok hallgatnak vagy a Hetedik. Bár a regény nagyon jó, okosan felépített, de azért nem maradéktalanul zseniális, bár az is tény és nem tagadhatom le, hogy odaragadtam a lapokhoz, a történethez. A gyilkos személye érdekes, összetett, az indokai is követhetőek, az általa bejárt út pedig több kérdést is felvet - a párhuzam, illetve a hatás a múlt és a jelen között nem jelentkezik kifejezetten markánsan, amíg folyamatban van az olvasás , de visszatekintve már élesen kirajzolódik mindkét jellemző. Mindezek ellenére is jogos azonban a kérdés, hogy a 4MGY, tényleg van olyan összetett karakter, mint Hannibal Lecter? Erről majd még a saját szememmel is meg kell győződnöm, de már rajta vagyok az ügyön. Addig is ajánlom ezt a regényt olvasásra, mert megéri megismerkedni a történetével. Egy remek író, remekül kitalált és megírt elbeszélése, amely korrekt és szórakoztató kikapcsolódást nyújt a műfaj kedvelőinek.


 
Design by Free WordPress Themes | Bloggerized by Lasantha - Premium Blogger Themes | Laundry Detergent Coupons