Könyvek erdeje

Ha eltévedtél a könyvek rengetegében, akkor segítek benne eligazodni.

2018. április 17., kedd

Andrzej Sapkowski: A megvetés ideje (Vaják 4.)

Nagyon kedveltem a sorozat első és második kötetét, amelyben a szerző egymáshoz fűzött novellák füzéreként, meseátdolgozásokba burkolva mesélte el Ríviai Geralt, a vaják történetét. A harmadik részt viszont némi csalódással fejeztem be. Látszott, hogy az író váltani akar, a novellák helyett immár a regény formát preferálná, csakhogy az átállás nem ment neki olyan könnyen, mint azt elsőre elképzelte - a végeredmény, bár alapjaiban vaják sztori volt, de kicsit felemásra sikerült. Kissé félve vettem tehát kézbe a negyedik kötetet, de kár volt aggódnom, mert a korábbi nehézségeket leküzdve,  a hibáiból tanulva, ezt az akadályt már simán vette Sapkowski.

Értékelés: 9 pont a 10-ből
Kiadó: PlayON!
Kiadás éve: 2013.
Terjedelem: 304 oldal
Fordította: Szathmáry-Kellermann Viktória
Borító ár: 2.990,- Ft
A mű eredeti címe: Czas pogardy
Sorozat: Vaják
Előzmények:
1.) Az utolsó kívánság
2.) A végzet kardja
3.) Tündevér
Folytatások:
5.) Tűzkeresztség
6.) Fecske-torony
7.) A tó űrnője
Igazából már az előző kötetben felvezetésre került az a történetszál, amely ebben a részben folytatódik, közvetlenül kapcsolódik az akkor és ott részletezettekhez. A feszültség, az elégedetlenség  és a bizalmatlanság mindenütt érződik: az utakat renegát csapatok járják és megtámadnak mindenkit, a másfajúakkal szemben szankciókat vezetnek be, a királyok már nem bíznak a varázslóikban, a varázslók pedig gyűlésre készülnek. Mindenki áll valamelyik oldalon, mindenki dolgozik valamiért, leginkább azért a célért, amelyet össze tud egyeztetni a nézeteivel. Egyetlen személy tartja magát makacsul a semlegességhez, aki nem más, mint Ríviai Geralt, a vaják.

Geraltnak is megvan a maga baja, azt kutatja nagy erővel, aki Cirit keresi, aki a varázslót, Rience-t irányítja és utasítja. Ehhez szörnyeket kell ölnie és az így kapott pénzből fizeti azoknak a nyomozóknak a honoráriumát, akik információval tudnak szolgálni a kérdéseire. Vagy mégsem. Mert a nyomozás során csak több lett az újonnan felmerült kérdés, mint a megválaszolt. Ez olyan tipikus Geralt problémának tűnik.

Ciri eközben úton van és Yenneferrel Gors Velen városába érkezik. Őt azonban nem a város nevezetességei érdeklik, hanem az, hogy újra találkozhasson Geralttal. Ciri szála révén az eddigieknél valamivel több betekintés nyílik a varázslók és a varázslónők világába és bizony az ő "kasztjukban" is csak a megosztottság, a különböző nézetek ütközése látszik. Viszont az, hogy hosszú idő után újra találkozik két kedvelt szereplő, szintén Ciri bajkeverő természetének köszönhető.

Mozgalmas kötet volt ez, ahol felvonul a varázslók közösségének színe és java, mindenki a maga igazáról akarja meggyőzni a másikat, mindenki szövetségeket keres és szervez. És mindenki meg akarja győzni a semlegességét hirdető Geraltot, hogy válasszon oldalt. De mindez csak a felvezetés.

"Ha nincsenek a vaják ostoba skrupulusai, ha nincsenek az életidegen elvei, számos későbbi eseménynek egészen más lett volna a folyása. Számos eseményre valószínűleg egyáltalán sor sem került volna. És akkor a világ története másképp alakult volna.
De a világ története úgy alakult, ahogyan alakult - és ennek kizárólagos oka az volt, hogy a vajáknak skrupulusai voltak."

A fentebbi - úgy a regény közepe tájékán olvasható - mondatok választják el az előkészületet az akciótól. Ez az a fejezetkezdő bekezdés, aminek olvasását követően felpörögtek az események és minden a feje tetejére állt. Ciri és Yennefer természetesen az események középpontjába került és ha ők ott voltak, akkor Geralt sem tudta magát kivonni a történések, illetve azok következményei alól.

Az események összetettek, de követhetők, a következmények azonban kiszámíthatatlanok és épp ennek eredménye az, hogy szereplőink elveszítik egymást szem elől, külön utakra kényszerülnek és csak magukra számíthatnak. Vagy mégsem? Sosem tudni, hogy honnan, mikor és milyen formában érkezik a segítség, merre fordul közbenjárására a sors szekerének rúdja. Mert ez az időszak a megvetés ideje, amikor mindenki furcsán és gyanakodva tekint arra, aki tőle eltérő nézeteket képvisel.

Az előző kötetben elég sután felvezetett eseményszálak most kibomlottak és tökéletesen működtek. A szerző ügyesen kavarta a lapokat, titkokkal hintette meg a történéseket, majd hatalmas, előre nem látható káoszt robbantott ki. Nagyon élveztem ezt a kalandot, mert összefüggő, mozgalmas és csavaros történetet olvashattam. Ugyan időnként több szereplőt sikerült mozgatni egy-egy jelenetben mint ahányat meg bírtam jegyezni, de ez mellékesnek bizonyult a végső élmény szempontjából. Mert ezt a kötetet bizony nem enyhe csalódással, hanem elszoruló szívvel zártam be: egyszer csak vége lett a történetnek, amelyet annyira kedveltem, amelynek eseményei teljesen beszippantottak. Az egyik szemem tehát sír, de a másik nevet, mert nagyon jól szórakoztam és mert van még hátra három további kötet a sorozatból és ha azok is ennyire jók lesznek, akkor tökéletesen elégedett leszek.


2018. április 13., péntek

Megan Miranda: A tökéletes idegen

Megan Miranda az előző regényében, a Minden eltűnt lányban a fordított időrenddel vett meg magának, de azzal véglegesen. Ugyan ebben az írásában nem alkalmazta még egyszer ugyanezt a trükköt, de akkor is megérintett a történet lényege, amely - jobban belegondolva - nagyon könnyen előfordulhat a mai világunkban. Mert az emberek egyre kevésbé figyelnek a másikra, mert alig valami információ birtokában ismerősnek fogadunk bárkit, mert sok mindent kiszolgáltatunk magunkról úgy, hogy azzal még csak tisztában sem vagyunk. Szóval igen, a szerző megint talált egy olyan témát, amely teljesen aktuális és elgondolkodtató - és amelyet könnyedén bele tud helyezni abba a kisvárosi környezetbe, amelynek hangulatát annyira érzi, amit annyira jól meg tud ragadni és át tud adni.

Értékelés: 8 pont a 10-ből
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2017.
Terjedelem: 287 oldal
Borító ár: 3.280,- Ft
A mű eredeti címe: The Perfect Stranger
Fordította: Nagy Mónika
Műfaj: thriller, krimi
Leah Stevens újságíró és elköveti a legnagyobb szakmai hibát, amit csak lehet: a forrását megőrizve meggyanúsít valakit egy szörnyű tettel, aminek a következménye könnyen lehet bírósági per is. Mindezek mellé pedig még egy távoltartási végzést is kiadnak a személye ellen. El kell tűnnie Bostonból  és éppen amikor ezt tervezi, összefut egy régi barátnőjével, Emmy Greyjel, aki épp egy zűrös kapcsolatából menekül. Emmy javaslatára együtt Pennsylvania egyik csendes kisvárosába költöznek, ahol mindketten új életet kezdhetnek. De a csendes kisváros nem is annyira csendes, mint elsőre látszik: a bérelt háztól nem messze megölnek egy Leah-ra kísértetiesen hasonlító nőt, majd néhány nappal később Emmy is eltűnik. Leah meg akarja találni Emmyt, ezért értesíti a rendőrséget. A helyi nyomozó, Kyle Donovan azonban nem találja semmi nyomát az eltűntnek és hamarosan megkérdőjeleződik Leah szavahihetősége is.

Ennek a regénynek az eleje borzasztóan lassú, nagyon komótosan építkezik a történet: némi esemény a jelenből, valamennyi visszaemlékezés és sok-sok értetlenség. Nehéz kibogozni a szálakat, az érzéseket, a történteket, amelyeket Leah szemén keresztül látunk, így amíg az ő fejében kuszák az emlékek és nem kerül elő az újabb, amely helyrerakja az eseményeket, addig az olvasó is a homályban tapogatózik.

A lassúsága ellenére sok minden van ebben a történetben: egy gyilkosság, egy eltűnt személy és a súlyos múlt, amit Leah mindennél jobban őriz - no meg némi szenvedély. És persze ahogy az lenni szokott, minden összefügg mindennel - csak ez nagyon sokáig nem egyértelmű.

Leah a tökéletes személy arra, amibe belekeverték: elesett, segítségre szoruló, kiszolgáltatott, barátkozó és persze olyan múltja van, amit nem akar kiteregetni. És itt jön be a képbe az, hogy vannak emberek akik olyanokat tesznek, amelyek a legtöbbünk fejében soha meg sem fordulna. A tökéletes cselvetés persze nem működne türelem és egy gonoszságában is zseniális elme, valamint ezek szoros kapcsolata nélkül. Ha pedig minden együtt van, mire az áldozat feleszmélne, addigra már régen késő.

Ezen az úton viszi végig az olvasót Megan Miranda és sző olyan hálót az eseményekből, amelyekből nehéz kibogozni a lényeget és amely jóval  összetettebb és régebbre tekint vissza, mint az elején - de még a történet közepén - is gondoltam volna. A lineáris történetvezetés miatt most sokkal könnyebb követni az eseményeket, mint a szerző korábbiakban olvasott regényében, ugyanakkor a történet kellően kusza ahhoz, hogy követelje a figyelmet.

A lassúsága miatt akár unalmasnak is lehetne mondani ezt a művet és magam is így éreztem nem egy esetben, amíg el nem értem a végére, amikor is helyére került minden: az összes egy helyben toporgás, helyenkénti értetlenkedés és persze elmélkedés. A véleményem az, hogy ez a lassúság nem más, mint porhintés, amely arra hivatott, hogy Leah érzései, bizonytalansága jobban átélhetőek legyenek és persze elvonják az olvasó figyelmét, elaltassák a gyanakvását. A végén, újra átgondolva, egészében kell nézni az összes történést. Erre a regényre a befejezését követően rá kell szánni még némi időt, átgondolni a történteket, kielemezni a részleteket és ezt követően értékelni a teljes egészet - teljesen más lesz az értelmezés, a végkövetkeztetés.

Az viszont tény, hogy ha a mozgalmasság nem is azonos, a szerző stílusa jól felismerhető, a téma aktuális és figyelemfelhívó. Megan Miranda továbbra is az a szerző, akinek a műveit olvasni akarom és fogom is - feltételezve, hogy lesz még felnőtteknek szóló regénye és annak lesz magyar megjelenése.

2018. április 11., szerda

Virágzó rengeteg: A piros virágok esete

Kellemes meglepetést okozott, hogy a blog első nem könyves posztja - amely legújabb szenvedélyemről, az orchideáimról szólt - ilyen kedvelt lett és sokan várjátok a folytatást, az újabb növénybemutatót. Alapanyag bőven van, az tuti. Ahogy említettem, a párom kifejezetten élvezi, hogy végre virágot vehet nekem, tehát minden egyes alkalommal, amire virágot lehet adni, hazaállít egy újabb cserép orchideával. Néha még azon kívül is, még indok sem kell. No, nem mintha panaszkodnék, arról szó sincs. Mindegyik növénynek ugyanúgy örülök. Még annak is, amit kidobásra ítéltek és erősen küzdenem kell az életben tartásáért - ez történt ugyanis az egyik kolláganőmtől mentett példányokkal. Persze a legnagyobb küzdelmet itt is a növény végzi, én csak igyekszem neki  legjobb tudásom szerint segíteni - ami nem biztos, hogy elég lesz.

Ebben a posztban egy nem kifejezetten régi, de számomra nagyon kedves sztorival - és természetesen a sztori eredményeként vásárolt orchideák képeivel - jelentkezem, amely annyira jellemző a mi párosunkra.

Már nem tudom, hogy mi volt az oka, amiért januárban betévedtem az egyik kertészeti áruházba, de ott voltam és gyönyörű látványban volt részem: a kertészet bejáratának közelében több "asztalon", hatalmas tömegben különféle orchideák rengetege fogadott. Rögtön feltűnt, hogy ezek nem csak a megszokott Phalaenopsisok - azaz Lepkeorchideák -, hanem sok minden más is alkotja a színes - és szagos! - tömeget: Dendrobiumok, Miltoniák, Cambriák, Brassiák, Cymbidiumok és még ki tudja micsodák, amiknek a nevét megjegyezni sem tudom. Csak megsúgom, hogy a fentiekkel is edzettem ám rendesen a memóriám, amíg végre összejött a hiánytalan felsorolás.

Bár tudom, hogy ilyet nem szabad, suttyomban elkattintottam néhány képet, leginkább azért, hogy máskor is nézegethessem, illetve meg akartam mutatni a páromnak is azt a csodát, amiben részem volt. Megmutatom most Nektek is. 


A látvány nem csak engem ragadott magával, hanem a páromat is, aki egyébként a piros szín megszállottja. Legnagyobb bánatára a Phalaenopsis nem az a fajta növény, amelyek között olyan sűrűn fordulna elő ez a szín, mert a virágai leginkább a lila, a rózsaszín és a sárga árnyalataiban pompáznak, valamint a klasszikus fehérben. Ugyan mostanában feltűntek a kínálatban mindenféle tarka, csíkos és pöttyös virágú hibridek is, de piros, az még nem. Éppen ezért rögtön kiszúrta a "piros virágot" a rengetegben. Ami egyébként nem piros volt, hanem inkább bordó, de mégis közelebb állt az általa kedvelt színhez, mint a fehér vagy éppen a sárga. A végeredmény az lett, hogy a kezembe nyomta a szükséges összegű és címletű pénzt és közölte, hogy másnap menjek vissza az üzletbe, vegyek piros virágot, anélkül haza se menjek. Jó feleséghez illően szót fogadtam a ház urának. Teszem hozzá: most kivételesen. Miért is ne tettem volna? ;)


A zsákmányt végül egy bordó Miltonia jelentette és ha már ott voltam, akkor betettem a kosárba egy bordóba hajló Phalaenopsist is, mert ilyen színű még nem volt az otthoni gyűjteményben. A  bordó Lepkeorchideát láthatjátok is az első képen úgy középtájon, a fehérek és lilák hátvédeként. Nagy szerencsémre még másnap is ott volt, amikor betértem a kertészetbe. De ő csak a ráadás volt, nem a célkitűzés. A másik fajta "piros virágból" még bőven volt, még válogathattam is a példányok közül. Végül sikerült egy olyan példányra szert tennem, amelyiknek két ága közül az egyiken még bimbók sorakoztak. Íme Ő, ahogy én nevezem: Miltonia hercegnő - szerintem illik rá a megszólítás. 

Miltonia a vásárlást követően: sikerült olyat választanom, aminek az egyik
ága még bimbós volt. (2018. január 19.)
A Miltonia különlegessége, hogy illatos a virága, méghozzá nagyon finom illata van: leginkább a rózsáéhoz tudnám hasonlítani, amit megbolondított a természet egy kis citrussal. Nagyon kellemes. A Miltonia család kinézetre is eltér a "klasszikus" orchideától: a levele sás szerű, amelyek gumókból - bulbákból - nőnek ki. Egy bulba csak egyszer hoz virágot, aztán új gumót nevel a növény, ez fog majd virágszárat hajtani. Szóval különleges.

A Miltonia szemet gyönyörködtető - és illatos! - virágai (2018. január)
A Miltonia virága nem olyan tartós, mint a Lepkeorchideáé, de így is egy-másfél hónapig pompázik és illatozik a szobában, ha jól viselik gondját. Nos, úgy néz ki, hogy az enyém elégedett volt az új gazdájával, mert kihasználta a maximális virágzási időt. 


A Miltonia teljes pompájában (2018. február)
Úgy néz ki, hogy a növénykém még most is elégedett a gondoskodásommal, mert március közepén azt vettem észre, hogy új bulbát kezdett növeszteni, ami egyelőre még nagyon picike, de annál jobban örültem a látványának, amikor felfedeztem. Ott, a bal oldalon, megbújva a nagy bulba levelének oltalmában... Remélem, hogy nagyra nő majd és virágszárat is nevel.



És mint említettem, az eredeti cél mellé becsúszott egy ráadás is. A bordó Lepkeorchideával sajnos kártevőt is sikerült hazahoznom, de időben elkaptam a dögök grabancát - bár a virágai így is megsínylették, de legalább a többi növényt nem fertőzte el. A kártevőírtásért cserébe igyekszik a növény a kedvemben járni, mert most másodvirágzásra készül. Ha így halad tovább, akkor a későbbiekben biztosan lesz majd mit mutogatnom. Így is szépek ezek a növények, de az igazi büszkeség és maradandó élmény az, amikor már a gondos gazdájánál bont virágot.

Bordó színű Phalaenopsis (2018. január 19.)
Itt inkább lilának tűnik, de az életben sokkal
bordósabb a szirmok színe.
Ők voltak tehát a bordó árnyalatúak, de van még ezeken kívül is számos szépség, ami mutogatásra érdemes. A következő poszt(ok)ban majd megmutatom a mindenféle napokra - karácsonyra, névnapra, Valentin napra, nőnapra, stb. - kapott orchideákat. Az azt követőben pedig remélem, hogy már tudok képeket mutatni a most rügyező, bimbózó és másodvirágzásra készülő növényeimről. És ezeken kívül is vannak még különlegességeim, egyedi növényeim. Az orchideák mellett pedig a fokföldi ibolyák bolondja is vagyok, azokból is akad jó néhány cseréppel az irodámban. Szóval, lesz még virágos poszt, csak bírjátok idegekkel. :)

2018. április 9., hétfő

Réti László: Panda (Kaméleon 3.)

"Soha ne hagyj unatkozni egy zsarut!" - olvasható a legújabb Réti László regény borítóján, amely a beharangozott Panda-szindóma cím helyett végül csak egyszerűen Panda névre hallgatva jelent meg. A kijelentéssel részben egyetértek, részben pedig nem - erről majd később még szólnék. A cím megváltoztatására nem találtam indokot, mert a történethez lényegesen jobban passzol az eredeti elképzelés - valószínűnek tartom, hogy nem a szerző javasolta a módosítást.

És akkor kanyarodjunk is vissza az idő semmit tevéssel való eltöltéséhez vagyis az unatkozáshoz. Cameron Larkin korábban is bebizonyította már, hogy nem vezet semmi jóra az, ha tétlenkedni hagyják - igaz, azt is megmutatta, hogy az sem teremt kisebb káoszt, ha van mivel foglalatoskodnia. Viszont örülök annak, hogy egy kicsit hagyták "unatkozni" a szerzőt, a volt zsarut és ráérő idejében megírhatta a látszólagos tétlenségre kötelezett Larkin őrmester következő kalandját. Ennyi őrültség csak egy nagyon fáradt és kimerült vagy éppen egy "pihent" elméjű ember fejéből pattanhat ki - minden csak nézőpont és értelmezés kérdése. Hogy Réti László ezek közül melyik lehet? Larkin humora annyira természetesen és gördülékenyen tör elő a szövegből - a helyenkénti morbiditása ellenére is -, hogy feltételezésem szerint ez konkrétan a szerző sajátja, ez ő maga. Bár ez csak feltételezés és megérzés, tekintve hogy Larkin kalandjain kívül más művet még nem sikerült abszolválnom Réti Lászlótól. Talán már épp itt lenne az ideje.

Értékelés: 9 pont a 10-ből
(mert helyenként lefárasztott)
Kiadó: Művelt Nép
Kiadás éve: 2017.
Terjedelem: 478 oldal
Borító ár: 3.990,- Ft
Sorozat: Kaméleon
Előzmény:
1.) Kaméleon
2.) A hasonmás
Műfaj: krimi

Egyéb: e-könyvként is kapható
(pl.: lira.hu, bookandwalk.hu)
Larkin őrmester körül viharfelhők gyülekeznek: a belső ellenőrzés vizsgálódik egy kigyulladt autóban életét vesztett kínai ügyében, akinek halálához a rendőrnek köze lehet - ugye mindenki emlékszik erre a jelenetre? -, az őrmestert felfüggesztik, pszichológushoz kell járnia, aki majd megállapítja, hogy alkalmas-e munkavégzésre. Egy jó gyilkossági zsarura azonban mindig szükség van, főként ha beesik egy kényes ügy. Márpedig az elég kényesnek tűnik, ha eltűnik a bankigazgató felesége, ráadásul az igazgató a rendőrfőnök barátja. Larkint megfigyelésre küldik, a szemközti épületből, egy házassági tanácsadó idoda egyik helyiségéből  kell szemmel tartania Shane Connor lakását - ő kapja az éjszakai műszakot. Unalmas meló, nagyon unalmas Amikor magánéleti problémával küszködő házaspárok kopogtatnak az ajtón, az önjelölt doktor örömmel ad nekik tanácsokat. Hogy közben mi a helyzet a megfigyeléssel? Ja igen, az is halad - úgy is mindent vesz a kamera.

Tipikus Larkin sztori: szórakoztató, az előtérbe tolakodó humor hátterében megbújik a nyomozói munka minden szükséges eleme, emiatt egyszerre élvezetes és hiteles a történet. Már amennyire egy kitalált sztori hiteles lehet... De azt szerintem csak a szerző tudja, hogy az általa írt sztoriban mennyi a valóság és mennyi a kitaláció. Remélem, hogy egyszer majd megosztja ezt az infót az olvasóival, mert nagyon érdekelne.

Szóval Larkin unatkozik és elfoglalja magát azzal, ami éppen akad és amely tevékenység az alábbi reakciókat váltotta ki belőlem: dőltem a röhögéstől és kb. harminc oldalanként félretettem a regényt, mert meg kellett pihennem - fizikailag is, meg mentálisan is. Ennyi ökörséget ugyanis nem lehet huzamosabb ideig elviselni, meg is kell azt közben emészteni, különben nem fejti ki rendesen a hatását.

Szívesen sorolnám a kedvenc jeleneteimet, de akkor be kellene másolnom ide a regény jelentős részét, azt pedig ugyebár nem engedik a szerzői jogok, ezért csak néhányat emelnék ki. Szóval akkor, dióhéjban:
  • A pszichológusnál tett látogatás(ok), valamint az itt hallottak átültetése a tanácsadói beszélgetésekbe. Konklúzió: az ember szexuális élete bonyolultnak tűnik, de egyáltalán nem az, mert minden ok és tünet ugyanoda vezethető vissza: a Panda-szindrómára.
  • A belső elhárítás - alias K ügynök és J ügynök -, valamint Larkin eszmecseréi. Egyszerűen fergetegesek.
  • A nyakkendők és a hozzájuk tartozó történetek. Még mindig.
  • A filmes utalások. Megjegyzem a szerző teljesen képben van a mai trendekkel.
  • Az autó, a menyét, a kábelek, Polip és a taxi - így egyben az egész és minden következmény.
  • A pincér. Csak így egyszerűen. Larkinnak bejött. Nekem is.
  • Meg a nyomozás, mert az is volt ám, csak időnként elvesztettem a fonalat, mert nem látam a röhögés közben potyogó könnyeimtől.
Nem is tudom, hogy mit mondhatnék írhatnék még... Talán annyi is elég lesz, hogy köszönöm az élményt és várom a következő eszement és őrült kalandot. Mert abban biztos vagyok, hogy az lesz. És amíg annak megjelenésére várakozom, ígérem, hogy olvasok majd valami mást is a szerzőtől. Állítólag azoknak teljesen más a stílusa, a hangulata, de gondolom, hogy a kedvencem, a profi nyomozói munka abban is jelen lesz - bármi legyen is a téma.



2018. április 5., csütörtök

Katie McGarry: Breaking the Rules - Szabályszegők (Feszülő húr 1,5)

Bár leginkább a tinirománc kategóriába sorolhatók, mégis kedvelem Katie McGarry írásait, mert az ő hőseinek az életkorukhoz képest igencsak komoly problémái vannak. Az sem mellékes, hogy a stílusa, írásainak minősége és persze a történetszövése is kedvemre való. A Feszülő húr című regény rögtön a kedvencem lett, Echo és Noah párosa a mai napig előkelő helyet foglal el a szívemben  - valahogy az ő történetük érintett meg a legjobban. Nem csoda tehát, ha megörültem annak, hogy újra ők kerültek a középpontba és végre megismerhettem, hogy mi minden történt azon az autós országtúrán, amelyre a két fiatal az érettségit követő nyáron vállalkozott.

Értékelés: 6 pontot ér a 10-ből
(mert nagyon sok volt a felesleges nyűglődés).
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Vörös pöttyös
Kiadás éve: 2017.
Terjedelem: 479 oldal
Fordította: Komáromy Rudolf
Borító ár: 3.499,- Ft (kartonált)
A mű eredeti címe: Breaking the Rules
Sorozat: Feszülő húr
Előzmény:
1.) Pushing the Limits - Feszülő húr
     (Echo és Noah)
1,1.) Crossing the Line
Folytatások:
2.) Dare You To - Aki mer, az nyer
     (Beth és Ryan)
3.) Crash in to You - Szívkarambol
     (Rachel és Isaiah)
4.) Take Me On - Kísérj el!
     (Haley és West)
5.) Chasing Impossible
     (Abby és Logan)
Kategória: romantikus, new adult, lelki sérült fiatalok
Mind Echo, mind Noah múltja - és a jelene is - tele van kihívásokkal, leküzdeni való gátlásokkal, megoldandó kérdésekkel. Echo-t továbbra is zavarják a hegei, de már nem takargatja őket mindenáron, ugyanakkor igencsak megviseli az, amit az anyja tett vele. A történtek miatt továbbra is túlontúl félénk és visszafogott, bár ez nem akadályozza meg abban, hogy sorra látogatva a galériákat, eladásra kínálja a képeit. Noah végre biztonságban tudja az öccseit, ugyanakkor arról értesül, hogy mégis vannak még életben lévő rokonai, akikről az anyja soha nem ejtett egy szót sem és akik miatt akár a nevelőszülőket is elkerülhette volna. A rendszer hibája az egész vagy az anyja okkal titkolózott? Egy valami biztos csak: Echo is és Noah is változni akar, és mindent meg akarnak osztani egymással, amit csak lehetséges - főleg, ha a lány is végre úgy gondolja, hogy elérkezett az idő. 

Felemás érzéseim vannak a regénnyel kapcsolatban, mert bár a stílus vitathatatlanul Katie McGarry, de a sztorit nem egészen éreztem annak. Vagy legalábbis nem a páros korábbi történetéhez méltónak. 

Pedig a szereplőit ismerősként üdvözöltem és olvasás közben felevenedtek az előzmények, a két fiatal pedig még inkább élettel telt meg, ahogy haladtam előre a történetben. Úgy éreztem, hogy ők tényleg hús és vér emberek, fiatalok, akiknek fontos, hogy megszilárduljon a kapcsolatuk. Elkövetnek minden hibát, amit csak fiatalon és a jelen helyzetben, az ő múltjukkal el lehet. Az érzéseik, a gondolataik nagyon érthetőek és átélhetőek. És mégis... Mintha kicsit - vagy inkább nagyon - sok lett volna a felesleges drámázásból, a másik körül lábujjhegyen járkálásból, a halogatásból és a titkolózásból. Leginkább az utóbbiból.

Maga a könyvbeli történet mindössze egy hetet ölel fel és állítólag ezen a hét napon kívül a nyár többi része teljes összhangban, boldogságban és felfedezésekkel, élményekkel telítve telt el. Az a pici és elsőre jelentéktelen infó, miszerint a pár elindul hazafelé, felborítja mindkét főszereplő addigi lelki egyensúlyát. A kamaszok problémái mindig is felnagyítottak és persze hiába minden tanács, nincs az a felnőtt, aki meg tudná értetni velük a helyzetet, maguknak kell megtapasztalniuk, megérteniük és feldolgozniuk azt. 

Echo és Noah olyan mértékben sérült lelkileg, hogy számukra a fejlődésnek, a megvilágosodásnak, az elfogadásnak ez az útja még a szokásosnál is göröngyösebb és hosszabb. Talán pont ez a fő gondom a regénnyel: túlságosan is sokat rágódnak egyes problémákon, amelyeken nem kellene, ha partnerként, társként gondolnának a másikra és beszélgetnének - legalább néha - róla. És persze olyan problémákról, amelyeknek a lelkük mélyén már zudják a megoldását, de mégsem képesek meglépni azt. Idegesített az, ahogyan mind Echo, mind pedig Noah kezelte a fő problémákat: hallgatott róla és ezzel még több félreértést, bizalmatlanságot okozott. Az előzmény azért tetszett jobban, mert ott és akkor volt egy komoly hátterű cselekmény, amely lekötött, most azért elég sok volt a - szerintem felesleges - lelkizésből, illetve  a szokásos kamasz gondokból és hozzáállásból. Mindent bepótolt a szerző, amit akkor és ott - legnagyobb örömömre - kihagyott a történetből.

Tetszett viszont, ahogy Noah múltja is kikerekedik, az eddigi hézagok információval telnek meg és persze elragadó ötlet volt, hogy - Echoé után - megismerjük Noah névadásának történetét is. Bár hogy miért tartott mindent ennyire magában és miért nem beszélt róla Echoval, azt nem tudom sem megérteni, sem felfogni.

No és Echo... Ha ő is beszélne az érzéseiről és a terveiről, akkor Noah nem értené félre minden tettét., akkor nem érezné úgy magát alacsonyabb rendűnek, helyenként feleslegesnek. Továbbra az is érthetetlen volt számomra, hogy miért nem tudott beszélni a testvére haláláról. No és persze Echo személyében kaptam egy szűz lányt, aki mindent produkált, amit csak a vonakodó szűz sztereotíája szerint csak lehetséges - a falat kapartam miatta. Egyébként pontosan ezek miatt nem olvasok mostanában young adult regényeket, mert bár a szüzeség elvesztését, az első együttlétet komoly dolognak tartom, a felesleges nyavalygást és húzodózást már nem bírom elviselni - öreg vagyok én már ehhez.

Az alaphelyzet nagyon jó ötlet volt és a megoldás bemutatása folytatásért kiáltott, de ez most kicsit túl problémásra, nyavalygósra sikerült. Azt hittem, hogy az első rész eseményei ennél jóval közelebb sodorták már egymáshoz a szereplőket és sokkal jobban megbíznak egymásban, de olyan érzésem volt, hogy ez csak a látszat és a szerelmesek még teljesen idegenek a másik számára. Ahhoz képest viszont merész húzás együtt utazgatva tölteni az egész nyarat.
Amikor olvastam, akkor nagyon csúsztak az oldalak és haladt a történet, annak ellenére is beszippantott a mese, hogy néhány nagyon monológos oldalt és többször végigrágott problémát boncoló beszélgetést már csak továbblapoztam. Így utólag sokkal inkább látom a regény hiányosságait, időhúzásait, túlproblémázásait. Azért nekem még mindig Echo és Noah a kedvencem, de nem ebben a kötetben, hanem az első részben.


2018. április 1., vasárnap

Várólista - 2018. március

Lassan - bár igencsak lassan és időnként ismét hóval betakarózva - ébredezik a természet. Bár a téli szürkeség és a hosszan elnyúló hideg rányomja a bélyegét a könyvmolyra, az időjárás okozta mélabúra mi sem jobb megoldás, mint ha színes és szórakoztató könyvekkel veszi körül magát. Erre pedig minden lehetőség meg is van hiszen a kiadók is igyekeznek: jó néhány régóta várt megjelenéssel és meglepetéssel szolgáltak a hónapban. És persze már érkeznek is jövő hónapi bejelentések, amelyek között van néhány különösen ígéretes kiadvány, de ezekről majd a jövő hónapi posztban ejtek majd néhány szót. Először azonban nézzük az ehavi kínálatot, amelyek között krimi, romantika, paranormális kaland, némi boszorkányság, virtuális valóság és persze szuperhős kaland is szerepel.

A General Press Kiadó ütemezetten jelenteti meg - és ezért hatalmas köszönet illeti őket - Angela Marsons Kim Stone sorozatának regényeit. A felügyelőnő és csapatának negyedik ügyét bemutató történet a Halálos játék címmel jelent meg a hónap közepén. Mivel magam is nagyon kedvelem az igencsak különleges természetű nyomozó stílusát, ezért nem volt kérdéses az előrendelés - a könyv pedig már a polcomon várja a sorát. 
Legalább ennyire érdekel Brian Garfield Bosszúvágy című regénye, amely a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában jelent meg. Ami egyelőre visszatart a beszerzésétől az nem más, minthogy ez a kötet a Paul Benjamin-sorozat első része és bár bízom benne, hogy a mozikba került azonos című film miatt sikeres lesz a kiadvány, de sosem lehet tudni. Tény, hogy a kiadónak nem igazán ez a profilja és nincs kedvem egy újabb félbehagyott sorozatot bámulni a polcomon. 
Úgy néz ki, hogy a Libri Kiadó által megjelentetett Starcrossed sorozattal nem lesz ilyen probléma, mert Leisa Rayven Megtört Júlia című regénye, amely a Hivány Rómeó közvetlen folytatása alig egy hónappal az első rész után került a boltokba és áprilisra ígérik a harmadik kötetet is. Ethan és Cassie története - kicsit eltúlzott nyűglődésük ellenére is - hamar a szívembe lopta magát és a folytatás is a kezemben van már.
Ha van valami, aminek mindennél jobban örülök, az nem más mint hogy az Athenaeum Kiadó átvette Kresley Cole Halhatatlanok alkonyat után sorozatának megjelentetését. Valamint az, hogy egész ütemesen érkeznek az új részek, tehát az olvasók is letették voksukat az újabb paranormális kalandok mellett. Az Elfojtott üvöltés a sorozat tizennegyedik része és a MacRieve klán sötét titkaiba vezeti be az olvasót. Már alig várom, hogy sorra kerüljön az olvasásban.

A Delta Vision Kiadó kiadványai között sok kedvencem van, de az is tény, hogy mostanában nem szolgáltak sok újdonsággal - talán majd év közben megváltozik a helyzet. Pár évvel ezelőtt a kiadó az olvasóitól kért ajánlást, hogy milyen írókat/sorozatokat/köteteket jelentessenek meg. A felmérés egyik nyertese lett Jim Butcher. A szerző Dresden-akták sorozatának első kötete egy másik kiadó gondozásában már megjelent magyar nyelven és filmsorozat is készült belőle, mégsem érkezett meg a várva várt folytatás. A Delta Vision most újra kiadta az első kötetet, azúttal Átokvihar címmel, amelyet rögtön követett a második rész, a Teliholdkór is. 
Az Agave Könyvek több trilógiát is befejez az idén, ezek közül az egyik Robert Jackson Bennett Isteni városok című sorozata, amelynek harmadik, befejező része a Csodák városa címmel jelent meg. Ez is egy olyan sorozat, amelynek minden része a polcomon sorakozik és most már akár olvashatnám is. 
A kiadó az új megjelenések mellett több kötetből készített utánnyomást, vagy éppen filmbemutatókhoz kapcsolódva új kiadásokat. Ezek közül egyik sem hozott igazán lázba, mert az első kiadások a polcomon sorakoznak, annyi helyem pedig nincs, hogy egy tetszetősebb borító miatt újra megvegyem ugyanazt. De... Mert kivétel mindig van. Ernest Cline Ready Player One című regényét nagyon kedveltem, elbűvölve olvastam és persze a mozifilm is nagyon érdekel, ezért úgy gondoltam, hogy ennek a kötetnek itt mindenképpen szerepelnie kell.

Ebben a hónapban is folytatódott a Nagy Marvel-képregénygyűjtemény köteteinek megjelenése. A sors úgy hozta, hogy a kétheti megjelenésekből három is erre a hónapra esett, azaz szinte dúskálunk a szuperhősös kalandokban. Márciusban A hihetetlen pókember: Venom születése, a Thor:Újjászületés és az Amerika Kapitány: A tél katonája című kötetek jelentek meg. Bőven lesz mit olvasnom. Bár eddig sem amiatt panaszkodtam, hogy nincs mit.

Erre a hónapra ennyi lenne, de áprilisban érkezem majd a könyvfesztiválra megjelent újdonságokkal.

2018. március 28., szerda

Jane Harper: Aszály (Aaron Falk 1.)

Igazából első körben ennek a könyvnek a címe keltette fel a figyelmem - hiába no, szakmai ártalom: mindegy, hogy víztöbblet van vagy vízhiány, az engem érdekel. Azt tudtam, hogy ezzel a regénnyel egy újabb krimi kerül az olvasási listámra, de bevallom, hogy a fülszövegét már nem olvastam el - vagy ha igen, akkor később már nem emlékeztem rá, hogy megtettem -, de mindegy is, mert egyszerűen megbűvölt és vakká tett a címe. Ebből kiindulva pedig meglepetésként ért, hogy a fő téma nem a szárazság, hanem az emberi kapcsolatok körül mozog. Az biztos, hogy az egyik kedves barátnőm nem is dönthetett volna jobban, amikor az egyik év végi jeles alkalomra meglepetést tervezett és erre a kötetre esett a választása.

Értékelés: 9 pontot megérdemel a 10-ből
Kiadó: GABO Kiadó
Kiadás éve: 2017.
Terjedelem: 377 oldal
Borító ár: 3.490,- Ft
A mű eredeti címe: The Dry
Fordította: Roboz Gábor
Sorozat: Aaron Falk
Folytatás:
2.) Force of Nature
Kategória: krimi, thriller
Aaron Falk még kamaszként hagyta maga mögött szülőhelyét, Kiewarra városát. Húsz év telt el, Aaron szövetségi ügynök lett. Két évtized után visszatér a kisvárosba, ahonnan olyan hirtelen távozott: temetésre érkezett. Luke, a legjobb barátja előbb a családjával - a feleségével és a fiával - végzett, majd ezt követően magával is. Mindenki a hőséget, az aszályt és az ennek következményeként jelentkező gazdasági nehézséget okolja. Aaron csak le akarja róni tiszteletét a barátja sírjánál, de nem szándékozik hosszabb ideig a városban maradni. A helyi rendőr azonban bevonja őt a nyomozásba, Aaron pedig hamar kételkedni kezd abban, hogy Luke volt az, aki végzett a családjával. A nyomozás nem egyszerű kutakodás, hanem folyamatos harc a múlttal, a korábban történtekkel, amely elől a férfi annak idején ugyan elmenekült, de most kénytelen szembenézni a következményekkel.

Jane Harper tizenhárom évig dolgozott újságíróként, tehát nem kezdő az írásban, a publikálásban. Ugyanakkor regényt más írni, mint cikket, de az Aszály - véleményem szerint - eléggé ütősre és élvezetesre sikeredett. A szerző által választott helyszín sem véletlen, hiszen több minden is Ausztráliához köti: többek között itt is lakik. Bár az emberek mindenütt közel ugyanazokkal a problémákkal küzdenek és ugyanazokat az alapvető reakciókat produkálják, de a részletekben vannak különbségek, amelyek egy részét maga a helyszín, más részét a területre, közösségre jellemző egyedi látásmód, gondolkodás adja - ez utóbbit persze a területi elhelyezkedés is jelentősen befolyásolja. Ausztrália egyszerre különleges, egzotikus és idegen, mármint nekem, mint európai olvasónak. Persze láttam filmeket, amelyek itt játszódnak (igen, én is néztem az Ausztrál expressz és a McLeod lányai filmsorozatokat), természetfilmeket, amelyek bemutatják a kontinensnyi ország egyediségeit, de akkor is messze van, akkor is távoli. Valahogy más. Egy Ausztráliában játszódó regény számomra különleges, mondhatni ritkaság, vagy legalábbis nem túl gyakori az amerikai helyszíneket felvonultató dömping mellett.

Jane Harper kifejezetten jól ragadta meg a hangulatot: az ausztrál kisvárosét, a farmokon élő emberek nehézségeit, a szélsőséges időjárás miatt kialakult problémákat. Ami még ennél is jobban sikerült, az nem más mint az emberek megszemélyesítése, a helyzetek kialakulása és kezelése. Pedig a történet olyan lassan bontakozik ki, hogy helyenként már lassúnak és porosnak is éreztem - éppen olyannak, mint magát a helyet, ahol az egész történet játszódik. Mégis volt valami a regényben, ami miatt nem tettem félre, hanem helyette rendületlenül haladtam az olvasással.

A leírások nagyon hitelesek, szinte süt a perzselő forróság a lapokból, olvasás közben akaratlanul is hallottam a tücskök ciripelését, a száraz fűszálak zizegését, a vidéki élet jellegzetes neszeit. Az alaphangulat tehát adott, a kellő ráhangolódással nem lehet probléma - nálam biztosan nem volt. Ráadást jelentett a főhős, aki annyira világos bőrű és hajú, hogy kis túlzással akár albínó is lehetne és akit mindenkinél jobban kínoz a folyamatos tűző napsütés.

Aztán ott vannak a múltbeli dolgok... Mert a szerző már az első oldalaktól kezdve utal arra, hogy történt valami a múltban, ami miatt az itteni emberek nagyon nem kedvelik Aaront, viszont a részletek csak nagyon lassan derülnek ki. Folyamatos a párhuzam a jelenkori és a múltbeli események között és Aaron minden egyes új információ birtokában átgondolja és újraértelmezi a korábbi történéseket is. A két idősík jól elkülönül egymástól, mert a múltbeli visszaemlékezések mindig más betűtípussal jelennek meg.

Ügyesen kavarja a szálakat a szerző, sokáig és még annál is tovább titkolózik, hiszen a kisváros nehezen adja ki a titkait és lakói nehezen engednek be maguk közé idegeneket. Mindenkinek vannak titkai, mindenki őrizget egy kis részt az életéből, amelyet nem akar feltárni senki előtt, amely csak az övé - még egy ilyen szűk közösségben is, ahol mindenki ismer mindenkit. És persze a titkok mellett ott vannak az indulatok: egyrészt a hőség és a problémák miatt, másrészt az újra felbukkant "ellenség" miatt, aki okot ad az agresszív vagy legalábbis a szokásostól eltérő viselkedésre. Az emberben ott a félelem, hogy amiről azt hitte már rendben van és elfelejtődött, az most újra a felszínre bukkan és mindent elsordor magával.

Szóval megy a bújócskázás, a nyomok és bizonyítékok lassan gyűlnek és szinte mindent elhomályosítanak a múltbeli emlékek, történések. Mindig ott a kérdés, hogy az az fiú, akivel tizenhat évesen haverok voltak, képes lett volna arra a tettre, amivel húsz évvel később megvádolták? Megítélhetünk valakit a húsz évvel ezelőtti emlékeink és érzéseink alapján? Főleg akkor, ha az eltelt időben alig találkoztunk és nem tudjuk, hogy mi történt vele közben, mi játszódhatott le a fejében? Ezek a lényeges kérdések foglalkoztatják Aaront is.

Ez a történet minden csak nem vidám - a napsütés és a mindent átható nyugodtság ellenére sem nevezhető közérzetjavítónak. Szomorú, borongós hangulata megragad és nem enged. Hétköznapi, de mégis komoly problémákat feszegető történet, amelyben keverednek egy kamasz fiú érzései és tettei egy olyan férfiéval, aki már bizonyított és most mégis megint kamasznak érzi magát.

Szeretném azt mondani, hogy a regény tökéletes, de nem tehetem. A hangulatteremtés tökéletes, a szereplők is a helyükön vannak, a titkok kellően sötétek és szövevényesek, a gyanúsítottak egymást váltják, ahogy halad előre a nyomozás, a nyomozóink lassan haladnak előre. Minden a helyén van tehát, de mégis... Valahogy a felvezetéshez, az elért feszültségi szinthez képest a csattanó laposabbra, csendesebbre sikerült, mint vártam volna. Még a dupla csattanóban sem volt akkora erő, mint amit a szimpla is produkálhatott volna. Mondjuk pont a hétköznapisága kellett volna, hogy meglepjen, mert annyira jól elrejtette a szerző az okot és az indokot. És a másik dolog... Az legalább ugyanennyire hétköznapi és sejthető, ugyanakkor soha, de soha nem elfogadható.

Minden hibája ellenére is tetszett a regény és bemutatkozó íráshoz képest nagyon színvonalas, érdekfeszítő, elgondolkodtató és biztos, hogy a történet hatással lesz mindenkire, aki csak a kezébe veszi a kötetet. Nem is tudom mikor érdemesebb olvasni: nagy melegben, amikor a forróságot még csak elképzelni sem kell vagy éppen hűvös időben, amikor jól esik a lapokon keresztül áradó forróság. De az biztos, mindenképpen megéri elolvasni. Remélem, hogy lesz még folytatás magyarul és nyomoz még a majdnem albínó főhősünk a nap égette ausztrál vidéken.


2018. március 24., szombat

Leisa Rayven: Hitvány Rómeó (Starcrossed-sorozat 1.)

Természetesen olvasok romantikus könyveket, ám egyre szkeptikusabb és egyre kritikusabb is vagyok a felhozatallal szemben. Nem könnyű megtalálni az összetevők közötti egyensúlyt, ha pedig mégis sikerül, akkor általában a szöveg stílusa - minősége és igényessége - az, amivel problémám van. Nem kedvelem ugyanis sem a tőmondatokat, sem pedig a darabos cselekménymesélést, sem pedig azt, ha a hősnő egy alulkvalifikált háziszárnyas szintjén mozog, magyarul egy buta liba. Igen, tudom, hogy nem vagyok egyszerű eset - vagy csak az elvárásaim túlzottan nagyok.
Mégis mindig próbát teszek, ha a fülszöveg alapján találok valami kedvemre valót és milyen jó, hogy még nem adtam fel végleg ezt a szokásom, mert néha azért igazi gyöngyszemeket is lehet találni a kínálatban. A hónap, de talán - megelőlegezem a bizalmat - az idei év egyik nagy és mindenképpen kellemes meglepetése számomra az a Hitvány Rómeó, amely először még csak hazug jelzővel kezdte a pályafutását.

Értékelés: 10-ből 10-et kap, mert
üdítő változatosságot jelent a kínálathoz képest.
Kiadó: Libri Kiadó
Kiadói sorozat: Insomnia
Kiadás éve: 2018.
Terjedelem: 498 oldal
Fordította: Bikics Milán
Borító ár: 3.599,- Ft
A mű eredeti címe: Bad Romeo
Sorozat: Starcrossed-sorozat
Folytatás:
2.) Megtört Júlia
3.) Álnok szerelem
4.) Bad Romeo Christmas
Kategória: romantikus, new adult, dráma, humor
Cassie és Ethan egy nívós színművészeti iskola felvételijén találkoznak először és rögtön felforrósodik köztük a levegő. Cassie a jó kislány mintapéldája, aki nehezen találja a helyét a bulizó diákok között és egyébként is hajlamos arra, hogy mindenki más igényét a sajátja elé helyezze, hogy olyan arcát mutassa a társaságnak, amilyet azok tagjai látni akarnak. Ethan ezzel szemben tisztában van a saját kvalitásával, nem rejti véka alá a véleményét, nyers és határozott, sokszor vad és elutasító - mondhatni eléggé fenn hordja az orrát. Mondják, hogy az ellentétek vonzzák egymást és úgy néz ki, mintha Cassie és Ethan szerelmét már előre beleírták volna a sors nagykönyvébe. Ők ketten olyanok, mint a tűz és a víz, szerelmüket tekintve, mint Rómeó és Júlia, amely iskolai darab címszerepeit meg is kapják. Ethan darabokra töri Cassie szívét, eltűnik a lány életéből, majd évek múlva a hitvány Rómeó újra visszatér és ismét felforgatja Júliája életét.

A regény nem lineáris történetvezetésű, hanem az idősíkok váltakozásával tárultak fel a múltbeli és a jelenlegi események - még ha nem is maradéktalanul, mert a kerek egészhez kelleni fog a második rész is. Egy megkeseredett Cassie-vel találkoztam össze a kötet elején és mivel ő meséli el a történetet, az ő naplója részletei egészítik ki az elbeszélést, ezért már rögtön az elején eléggé koncentráltan jelentkeztek az érzései. Úgy is mondhatnám, hogy már akkor utáltam Ethant, amikor még semmit sem tudtam róla, hiszen darabokra törte egy ártatlan lány szívét és még le is lépett a színről - mindezek után pedig volt pofája újra felbukkanni.

Később persze árnyaltabbá válik a kép, de az alapszituáción mit sem változtatott, hogy lassan megismertem a múltbeli történéseket is. Nincs itt semmi titok: Cassie és Ethan már az elejétől kezdve vonzódik egymáshoz és ezzel mind a ketten tisztában is vannak. A fő konfliktust az jelenti, hogy Ethan tisztában van saját magával, a reakcióival és igyekszik - ha érzelmileg nem is tudja - leginkább testileg távol tartani magát Cassie-től. Áthidaló megoldás ilyenkor a barátság, de azt is mindenki tudja, hogy ez az a dolog, ami egy hasonló szituációban egyáltalán nem szokott működni.

Ethan makacssága kitart egy darabig, de amikor a két fiatal megkapja a Rómeó és Júlia főszerepeit, majd ezt követően elkezdik a próbákat, akkor omlik össze minden. És bár eddig is kuncogtam eleget a szövegen meg a szituációkon, innentől kezdtem el igazán hangosan kacarászni az élvezetes jeleneteken. Mert mi lehet mulatságosabb annál, ha egy érzelmi gátlásokkal igencsak megterhelt szépfiúnak kell eljátszania a hősszerelmest egy olyan lánnyal, akibe egyébként tényleg bele van zúgva. Röviden és tömören: drámáznak a drámatagozatosok. Még jó, hogy a világítást nem csapta ki a hirtelen megnövekedett feszültség.

A poén az egészben, hogy Cassie és Ethan a jelenben is egy olyan darabban szerepelnek, amelyben szintén szerelmeseket kell megszemélyesíteniük és meghitt jelenet is akad bőven. Talán ezek a szituációk még élvezetesebbek, mint a múltbeli próbák leírásai. A két szereplő közötti érzelmi reakció pedig az évek elteltével sem csökkent. A kémia vitathatatlanul működik, azonban a hevességét, a nagyságát és a tartósságát tekintve első körben nem egy labor, hanem rögtön a vegyiüzem jelző jutott az eszembe.

Nagyon jól dolgozta ki a szerző a múlt és a jelen eseményei közötti párhuzamot - a szereplők gyakorlatilag ugyanazt az utat járják végig mindkét idősíkon, vagy éppen elhangzik, történik valami, ami miatt kapcsolni lehet az emlékeket a jelenhez. Ebből a szempontból is jól összerakott a regény.

Említettem már, hogy nincs ebben a könyvben semmi titok? Mármint ami a végkifejletet jelenti. Már az elején teljesen nyilvánvaló, hogy Ethan csúnyán megbántotta és magára hagyta Cassie-t. Mégis olyan élvezettel olvastam az egészet, mintha ez nem így lenne és közben végig drukkoltam, hogy tényleg másként alakuljon minden. Nagyon szimpatikusnak találtam a két fiatal - egyébként korántsem egyszerű - kapcsolatát, a színházi élet és a kulisszák mögötti történések leírását.

A történet nem túl bonyolult, nincs benne semmi csavar, teljesen egyértelmű az elejétől a végéig minden. A fűszerezést a szöveg stílusa, a gördülékeny mondatok, az élettel teli és jól átgondolt szereplők, az élvezetes szituációk és a humor jelenti. Mindez nagyon jól működik együtt. És még annál is jobban, mert ennek a történetnek sikerült maradéktalanul elvarázsolnia és magával ragadnia, ami pedig nagy szó - aki ismer, tudja, hogy ez tényleg így van.

A történések szempontjából a múlt és a jelen közötti kapcsolat mindennél fontosabb, a kölcsönhatás jól lekövethető. Amíg a múltban Ethan a negatív szereplő, addig a fiú korábbi tette miatt a jelenben Cassie az, aki tüskéket növesztett és lát borúsan mindent. Ez az igazi szerepcsere. Mivel színészekről van szó, ezért - bármennyire is szerettem volna - nem lehettem biztos benne, hogy Ethan tényleg megváltozott. Eddig minden jel ebbe az irányba mutat, de van még egy kötet a történetből és még rengeteg minden történhet. Azért megjegyezném, hogy elég piszok dolog volt pont ott abbahagyni a regényt, ahol az abba maradt.

Számtalan kérdés fogalmazódott meg bennem. Ha ennyire nyilvánvaló a szerep- és jellemcsere, akkor a következő rész történéseit Ethan fogja elmesélni? Nem bánnám, ha így történne. Az is érdekelne, hogy mi okozta Ethan nagy változását? Eddig csak érintettük ezt a témát. Már ha tényleg megváltozott. Mi minden történt még a párosunk között? Mert szerintem eddig még csak a felszínt kapargattuk, az emlegetett időpontok alapján még hátra van legalább két évnyi történés - és gondolom rengeteg fájdalom - a múltból. Nem látok más magyarázatot arra, hogy Cassie ennyire más a jelenben, mint volt a múltban.

Szeretném, tényleg minél hamarabb szeretném a folytatást! Ha pedig azért csúszott az első rész megjelenése ennyit, hogy hamar rendelkezésre álljon a második és a türelmetlen olvasó ne kaparja a falat kínjában, akkor még a késlekedést is hajlandó vagyok megbocsátani. Leisa Rayven már most is élvezi a bizalmamat és ha továbbra is tartja ezt a színvonalat, akkor tuti, hogy romantikus vonalon új kedvenc szerzőt fogok avatni. Most pedig megyek és adom is le a második rész előrendelését. (A poszt írásakor a Megtört Júlia még előrendelhető volt, de azóta már megjelent a kötet.) Mert egyszerűen nem tehetek másként.

2018. március 20., kedd

Terry Goodking: Az első szabály (Az igazság kardja 1.)

Ha van a fantasy művek között olyan, amelyet a méltánytalanul elhanyagoltnak érzek, akkor az mindenképpen Az igazság kardja sorozat. Alapvetően még csodálkozni sem igazán tudok rajta, mert valahogy semmi sem úgy jött össze ezzel a regényfolyammal kapcsolatban, ahogy az ideális lett volna. Kezdjük mindjárt azzal, hogy az eredetileg tizenegy, elég terjedelmes könyvet számláló sorozat idehaza összesen harminckét kötetben jelent meg - az első rész kétfelé, az összes többi három-három részre bontva. Aztán ott vannak a magyar kiadások borítói, amelyek között a sorozat vége felé már akadnak egész jók, de némelyiket legszívesebben örökre elfeledném, ha tehetném. Sajnos a borítók első ránézésre még véletlenül sem azt a színvonalat és mélységet sugallják, amelyet ez a történetfolyam megérdemelne - és még az sem szolgálhat mentségül, hogy az amerikai első kiadások eredeti borítóiról van szó.
Az sem kifejezetten növeli a sorozat olvasottságát, hogy a kezdő részek kötetei már csak alig vagy egyáltalán nem lelhetők fel a könyvesboltokban, antikváriumokban. Reménykedtem újrakiadásban, amikor elkészült a filmsorozat, de sajnos a feldolgozást nem lehetett olyan színvonalúnak tekinteni, amely ezt lehetővé tette volna, vagy akár csak nagyobb felhajtást csapott volna a történet nyomtatott formája körül. Pedig A hős legendája - eredetileg Legend of the Seeker - címet viselő filmsorozatban voltak kifejezett jól eltalált szereplők is - Kahlan, az Inkvizítor Anya vagy Zeddicus Zu'l Zorander, az Első Rend varázslója - és a látványvilág is egészen mutatósra sikerült. Az epizódikus feldolgozás miatt azonban az egész sorozat inkább hasonlított a Herkules és a Xéna színvonalára - ami egyébként a maga idejében és helyén kezelve nem volt olyan rossz, de elszállt felette az idő -, mint az eredeti történet izgalmára és mélységére. A hasonlóság nem véletlen, mert az említett sorozatok rendezőinek kezébe került a Kereső történetének megfilmesítése is.

Értékelés: 9 pont a 10-ből
(mert tudom, hogy lesz még ennél jobb is)
1. rész/I. kötet: Az igazság keresője
1. rész/II. kötet: A népek palotája
Kiadó: Excalibur
Kiadás éve: 1999.
Terjedelem:
I+II. kötet: 352 + 400 oldal
Fordította: Pál Dániel, Tóth Roland
Borító ár: 1.800,- Ft/kötet
A mű eredeti címe: Wizard's First Rule
Sorozat: Az igazság kardja
Folytatások:
2.) A könnyek köve
3.) A falka vére
4.) A szelek temploma
5.) A tűz lelke
6.) A bukottak hite
7.) A teremtés oszlopai
8.) A védtelen virodalom
9.) Futótűz
10.) A fantom
11.) Az inkvizítor
Ennyi felvezetést követően illendő arra is sort kerítenem, hogy mi az apropója ennek a bejegyzésnek: leginkább az, hogy majd egy évtizedet követően eldöntöttem, ismételten elolvasom a sorozatot, mert annak idején - még a molyos és blogos korszakom előtt - hihetetlen élményt jelentett az egész történetfolyam. Most pedig, amikor újraolvastam az első részt, mindenképpen meg kell osztanom Veletek a felelevenített élményeimet. És persze szeretném felkelteni sorozat iránti érdeklődést, mert bizony nagyon megéri megismerni a Kereső hosszúra nyúlt, de végig rengeteg meglepetéssel és kihívásokkal szolgáló kalandját.

A Kereső története egy olyan világban játszódik, ahol a mágia használata és a mágikus lények jelenléte teljesen elfogadott. Tele van ez a világ a fantasy világában megszokott - mágusok, sárkányok, boszorkányok -, valamint teljesen szokatlan és újszerű - különleges mágiával rendelkező női Inkvizítorok és Mord Sith-ek, szívkopók, vérböglyökkel vadászó gárok - lényekkel. A konfliktus alapját a hatalmi viszonyok felborulása és a korábbi szabályok megváltoztatása jelenti. A D'Hara-i birodalom nagy hatalmú mágusa és vezetője, Panis Rahl a birodalom határainak kiterjesztésére törekszik. Középföld vezetőinek egy része a hódító Rahl Nagyúr mellé áll, a többiek pedig úgy döntenek ki kell nevezni a Keresőt, de ennek jogát elveszik az Első Rend varázslójától, akit mindez a saját tanítványai árulását követően elég érzékenyen érint. Szóval elég zűrzavaros a helyzet. Végső döntésként és a Rahl birodalom terjeszkedésének megállítása érdekében D'Hara és Középföld, valamint Középföld és Nyugatföld között mágikus határok felhúzására kerül sor. A területek közül egyedül Nyugatföld az, ahol nincs mágia, ide menekültek azok az emberek, akik féltek a mágia használatától vagy valamilyen okból elítélték azt.

Történetünk kezdetén Panis Rahl halott, az Első Rend varázslója ölte meg, helyette pedig a fia, Darken Rahl uralkodik, de ambíciói szemernyivel sem kisebbek, mint az apjáé voltak. Már sikerült lerombolni a D'Hara és Középföld között húzódó határt és most Nyugatföld felé terjeszkedik. Hatalmát és uralmát Orden szelencéinek kinyitásával akarja megerősíteni és kiterjeszteni. Az egyik szelencét már kinyitotta és egy éven belül, a tél első napjáig ki kell nyitnia még egyet. Ehhez azonban szüksége van mindhárom szelencére, amelyből még csak kettő van a birtokában és a Megszámlált Árnyékok Könyvére, amely ennek leírását tartalmazza. A tél első napja közeleg, Középfölde Népének tenni kell valamit, hogy megállítsa Rahl Nagyúr mesterkedéseit, erre a próféciák szerint csak az igazi Kereső képes, akit viszont csak az Első Rend varázslója nevezhet ki.

Röviddel a határidő lejárata előtt egy Inkvizítor érkezik a határon keresztül Nyugatföldre, nyomában egy quad-dal, egy négytagú osztaggal, akik meg akarják ölni. Az Inkvizítorok mágikus lények, akik egyetlen érintésükkel képesek a maguk oldalára állítani embereket, akik ezt követően minden kívánságukat feltétel nélkül teljesítik. A katonák elől Richard, az erdei vezető segít a nőnek elmenekülni, aki még csak nem is sejti, hogy kivel akadt dolga. Richard az apja gyilkosának nyomait kereste a határ közelében, de csak annyit ért el, hogy megcsípte egy kígyólián. Szorult helyzetükből Zedd, Richard régi barátja segíti ki őket, aki persze egyből felismeri a fehér ruhás idegen nőt és nincs elragadtatva a jelenlététől. Kiderül, hogy Zedd nem más, mint az Első Rend varázslója, akit Darken Rahl égre-földre keres és akinél ott van az Igazság kardja. A helyzet úgy kívánja, hogy Zeddnek ki kell neveznie a Keresőt, a pozícióra pedig senki sem lehet alkalmasabb, mint Richard. A kis csapatnak menekülnie kell, mert Darken Rahl ott liheg a nyomukban és innentől kezdődnek csak az igazi kalandok. A Keresőnek, az Inkvizítornak és a varázslónak meg kell találnia Orden harmadik szelencéjét és meg kell akadályoznia, hogy Darken Rahl kinyissa azt a tél első napján. Ennek kivitelezéséhez át kell kelniük a határon, de úgy, hogy ne érintsék az alvilágot, amely tulajdonképpen maga a határ - persze erre is akad megoldás.

Nem is tudom, hogy mit mondhatnék még el a további eseményekről, mert kaland az akad bőven: különleges népek és helyzetek egész sora kíséri a Kereső és segítőinek útját, miközben egyre csak kinyílik és színesedik a világ. Richard legalább olyan tudatlan, mint az olvasó, ezért könnyen megérthető és elfogadható, ahogy ő maga rácsodálkozik, illetve reagál a mágiára és annak megnyilvánulásaira. Richard alapból szereti felderíteni a dolgokat és éppen ezért ő az ideális Kereső, a kard mágiája pedig segíti küldetésének végrehajtásában - vagy éppen az sodorja bajba, de ez már részletkérdés.

Ebben a történetben mindenkinek vannak titkai, méghozzá nem is kevés és bizony nem kevés bonyodalmat okoz, hogy azok nagyon sok esetben nem a megfelelő pillanatban tudódnak ki. Ebből is látszik, hogy a háttérvilág működése sokkal összetettebb, mint amit addig a pillanatig megmutatott belőle a szerző. És azt nem lehet vitatni, hogy Mr. Goodkind tudja, hogy mit és miért tesz, rendesen játszik a szereplői idegeivel és életével - meg az olvasói türelmével is. A technika működik, mert a rengeteg kaland és az újabb és újabb titkok miatt a történet kifejezetten érdekes.

Ami még kifejezetten jellemző a regényre az az egyes helyzetek megítélése és már-már filozófikus szintű boncolgatása. A szerző már az elején megmutatja és felhívja a figyelmet arra, hogy egy szituáció vagy egy reakció megítélése mindig az adott szemlélő nézőpontjától függ és érdemes belegondolni abba, hogy mások hogyan is látják ugyanazt a körülményt. Ennek a regénynek az olvasása közben résen kell lenni, mert a lényeg a részletekben és a rejtett összefüggésekben rejlik. A szituációk legtöbbje olyan megoldásokban ér véget, amely eszembe sem jutott volna, de amikor már olvastam róla, annyira egyértelműnek és logikusnak tűnt. Ha valaki megérti a világ működését, valamint felfogja és alkalmazza a szerző gondolkodásmódját, akkor különös élményben lesz része az olvasás időtartama alatt. Egyébként ennek hiányban is tökéletesen élvezhető ez a kalandokkal és életveszélyes helyzetekkel teli, összetett történet.

A karakterek nagyon különlegesek: egyenként és összességében is. Richard azt a személyt testesíti meg, akinek nincs a birtokában a feladat megoldásához szükséges tudás, a történet nagy részében csak sodródik az árral - mégis mindig célba ér, mert vezetik az ösztönei. Végül is ezért ő a Kereső. Aztán ott van Kahlan, az Inkvizítor Anya, akinek az élete a magányról és a hatalomról szól, akinek Richard az egyetlen barátja. A két szereplő között már az elejétől kezdve működik a kémia, de a helyzetük a nő mágiája miatt teljességgel reménytelen - ez számtalan érdekes szituációt eredményez a regény folyamán. Nem kevésbé érdekes ember Zeddikus Zu'l Zorander, a mágus sem, aki sok-sok titok tudója és akinek legfőbb jellemzője, hogy állandóan éhes. Karaktere nem csak segíti a Keresőt, de a mű humoros oldalát is általában az ő viselkedése és szövege szolgáltatja. Persze legalább ennyire érdekesek és különlegesek a mellékszereplők is: Shota, a boszorkány, a Sár Népe, Giller, a varázsló, Rachel, az árva kislány vagy éppen a Mord Sith-ek.

A szerző folyamatosan életveszélyes helyzetekbe sodorja és megoldhatatlan helyzetek elé állítja a szereplőit, állandó jelleggel kétségek között tartja őket és az olvasóit is az adott szituáció kimenetét illetően. Így van ez egészen az utolsó, döntő jelenetig, amikor is minden összeesküszik a szelencét kereső kis csapat tagjai ellen. A befejezés, a megoldás egyszerűen parádés. Itt értettem meg igazán, hogy Mr. Goodkind nagyon benne él ebben a világban, érti és érzi annak minden apró rezdülését és fantasztikus érzékkel tudja eltakarni vagy elhomályosítani a lényegi információkat. 

A történet olvasása annak terjedelme ellenére is gyorsan halad, mert a szöveg rendkívül gördülékeny, a stílus kifejezetten olvasmányos. A mozgalmas cselekmények miatt is elég tempósan fogytak az oldalak, a történések magukkal ragadtak, teljesen bele tudtam magam élni a kalandokba.
Mivel egy hosszú történetfolyam első kötetéről van szó, elég jelentős hangsúly helyeződik a világ, illetve működésének bemutatására. A magyarázatok és a leírások nem mennek a cselekmények rovására és a történetszálat tekintve lezárásra is sor kerül, kerek, a végén minden részletében megoldásokkal is szolgáló művet olvashat, aki belekezd a sztoriba.

Milyen volt közel egy évtized után újraolvasni a könyvet? Fantasztikus élmény. Bár a kimenetel számomra már nem volt kérdéses, a közbenső eseményeket és a részleteket ugyanúgy élveztem. Tudom, hogy a sorozat következő részei még ennél is jobbak, pedig ezt is nagyon kedveltem. Folytatni is fogom, amint csak lehetőségem nyílik rá.
Ti olvastátok már ezt a sorozatot? Vagy láttátok a filmsorozatot? Ha a mozgóképes feldolgozás csak egy kicsit is tetszett, akkor azt javaslom, hogy próbálkozz meg a történet nyomtatott formájával, mert az sokkal, de sokkal jobb. Ha nem tetszett a filmfeldolgozás, a könyvet akkor is ajánlom, mert teljesen más élményt ad, összetettségében, mélységeiben teljesen más az írott mű.



2018. március 16., péntek

Andrzej Sapkowski: Tündevér (Vaják 3.)

Amikor megismertem a Ríviai Geralt, a vaják történetét, akkor egy különleges, szörnyekkel és egyéb lényekkel benépesített világ elevenedett meg előttem a leginkább mesék feldolgozásának és átdolgozásának tűnő novellák olvasása közben. Tetszettek a már ismert mesék szokásostól eltérő végkifejletei és persze a főhős, Geralt is egyre inkább felkeltette az érdeklődésem. A sorozat második kötetében már kissé nagyobb léptékben, de tovább folytatódott a novellák sora, amelyek egymásba kapcsolódva alkottak egy történetfüzért. Volt a kötetnek mondanivalója, volt története, és volt eleje és vége, de továbbra is novellafüzér volt és nem regény.

Éppen ezért néztem nagyot, amikor a harmadik kötet olvasása közben azt tapasztaltam, hogy a szerző búcsút intett a meseátdolgozásoknak, a novellafüzér szerkezetnek és a történetet inkább regény formába rendezte. Persze ez nem probléma, sőt... 

Értékelés: 7 pont a 10-ből
Kiadó: PlayON!
Kiadás éve: 2013.
Terjedelem: 304 oldal
Fordította: Szathmáry-Kellermann Viktória
Borító ár: 2.990,- Ft
A mű eredeti címe: Krew elfów
Sorozat: Vaják
Előzmények:
1.) Az utolsó kívánság
2.) A végzet kardja
Folytatások:
4.) A megvetés ideje
5.) Tűzkeresztség
6.) Fecske-torony
7.) A tó űrnője
A kötet főhőse az a Ciri, aki már az előző részben is fontos szerepet játszott és aki nem más, mint az a bizonyos meglepetés gyermek, a Cintrai Oroszlánfiók, akit szülei Geraltnak ígértek. Geralt végül elfogadja a végzet hatalmát és nem tagadja meg Cirit, magához veszi a kislányt. Hová máshová mehetne a gyermekkel, mint Kaer Morhen erődítményébe, ahol egy kisfiút, aki valaha ő maga volt, vajákká formáltak. De Ciri más és ezzel Kaer Morhen minden lakója tisztában van. Ráadásul Ciri rejtett mágikus képességekkel is rendelkezik, öntudatlan állapotában ijesztő tartalmú próféciákat sorol, ugyanakkor mégsem képes megidézni egy egyszerű vajákjelet. Cirinek segítségre van szüksége, mágikus segítségre, ezért Geralt első körben egy varázslónő ismerőséhez fordul - aki azonban nem Yennefer.

Amíg Geralt és Ciri Kaer Morhen falai mögött biztonságban és gyakorlatokkal tölti az időt, addig a világban nagy változások történtek. Az emberek térhódításával párhuzamosan egyre szűkül a tündék élettere és ezzel együtt még jó néhány más lényé is. Folyamatos összecsapások zajlanak az emberek és a tündék egy ellenálló csoportja, a Scoia'tael, azaz a Mókusok között. 
Ez csak az egyik probléma. A másik az, hogy valaki mindent bevet annak érdekében, hogy megtalálja Cirit és ehhez a kulcsot Geralt régi barátja, Kökörcsin jelenti. A politikai helyzet sem éppen rózsás. Cintra elesett, az ellenség a Jaruga folyó túlpartján vert tábort.

A kötet befejezése után úgy éreztem, hogy a regény szerkezetet csak eltervezte a szerző, de megvalósítani nem igazán tudta. A kötet ismét egymáshoz kapcsolódó, de időben és térben elég hézagosan elhelyezkedő történetekből áll össze. Kissé zavaró volt, hogy valameddig eljutottam az adott történetszállal, aztán következett egy nagy ugrás. Végül az utalásokból, visszaemlékezésekből és egyebekből sikerült megtudni, hogy mi történt a kihagyott időben, de ettől valahogy darabossá vált a történet, az egész cselekmény. Furcsa ezt kijelenteni a megelőző kötetek novellafüzérei után, amelyek tulajdonképpen külön-külön sztorik voltak, mégis úgy éreztem, azok a részek sokkal jobban egyben voltak történetileg és mondanivaló szempontjából, mint ez.

Ahogy az is elgondolkoztatott, hogy a korábbiakkal ellentétben nem találtam egyértelműnek sem a cselekményt, sem pedig a fő történetszálat. Bárhogy is szépítem, olyan csapongó volt az egész. Az mindenképpen látszik, hogy Ciri áll a fókuszban, az ő különleges helyzete az, ami mindenkit megmozgat. Ciri Cintra hercegkisasszonya, ezért politikai szempontból kívánatos parti - jó néhányan kinézték a feleségüknek a gyerekkorból még ki sem nőtt lányt. Aztán ő a meglepetésgyermek, akinek küldetése van - a végzettel senki sem dacolhat. És persze ott vannak a különleges mágikus képességek is, amelyek többek érdeklődését is felkeltették.

Olyan ez az egész, mint egy eléggé összetett alapkonfliktus felvázolása, ahol a szerző maga mögött hagyta a mesék átdolgozott történeteit és elindult egy új úton - amiből akár még jó dolog is kisülhet, de ez még nem látható előre. És mindezek ellenére az egész történet minden ízében egy vaják sztori: a kalandok által keltett érzet, a humor és minden más a helyén volt. Olvasni is jó volt a kalandokat, a hatalmi játszmákat és mindazt, amit a szerző meg akart osztani az olvasóival.

Jó volt ez, de a korábbiakhoz képest mégis valahogy laposabb és kevésbé összeszedett. Viszont elindult valami, ami érdekel. Remélem, hogy a szerző  ki is fogja majd bontani és végig is viszi majd azt, amit elkezdett. Mindenképpen tesztelni fogom, hiszen a sorozat kötetei a polcomon sorakoznak, az olvasást pedig már beterveztem. És ahogy a százalékokat nézem - no meg visszaemlékszem könyvfesztiválon a szerző dedikálásakor hosszan kígyózó sorra - lesz ez még lényegesen jobb is. Az értékek azt mutatják, hogy ez a kötet a sorozat mélypontja, bár én jelenleg csak azt érzem, hogy az eddigi leggyengébb része. A lényeg: folytatása következik.


 
Design by Free WordPress Themes | Bloggerized by Lasantha - Premium Blogger Themes | Laundry Detergent Coupons