Könyvek erdeje

Ha eltévedtél a könyvek rengetegében, akkor segítek benne eligazodni.

2017. április 27., csütörtök

Adrian Barnes: Álmatlanok

Belekezdtem ebbe a posztba, de nem tudom, hogy hol lesz a vége - attól függ, hogy mennyi időt akarok rá fordítani. Akarom is meg nem is - pont ugyanúgy, ahogy a regény olvasása közben is éreztem. Mert én annyira, de annyira akartam ezt a könyvet: beleszerettem a borítójába, a fülszövegébe, abban a posztapokaliptikus rémálomba, amit a sztori ígért és magában hordozott lehetőségekbe, amelyek ott szunnyadtak az ígéretek mögött. És pont ezzel van a bajom: végig csak szunnyadtak, helyette pedig mást helyezett előtérbe a szerző, és ez más nem találkozott össze az ízlésvilágommal. Ez van, nem tetszhet mindig és minden.

Értékelés: 4 pontot kap a 10-ből
(a kezdeti hangulat miatt)
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2014.
Terjedelem: 221 oldal
Borító ár: 2.880,- Ft
A mű eredeti címe: Nod
Fordította: Farkas Veronika
Műfaj: sci-fi, apokaliptikus
A helyszín Vancouver, de lehetne bárhol máshol. Az időpont ismeretlen, de ez nem is olyan lényeges: valamikor most, vagy a közeljövőben - belátható időn belül, bármikor. A szituáció könnyen átélhető, főleg ha valaki töltött már napokat alvás nélkül: egyre növekvő feszültség, fáradtság, ingerültség, egyéb testi és lelki jelek. Ha emberek ezrei nem tudnak pihenni és regenerálódni, ellenben néhány ember igen, akkor borítékolható a következmény: veszélybe kerül az alvók és álmodók élete, elhatalmasodik az erőszak, kitör a pánik, gyökeret ver az elkeseredettség.

Ez tehát a kiindulópont: érdekes, lehetőségekkel teli, posztapokaliptikus rémálom. Ami meg is mutatja magát az első fejezetben, ami egyébként az események kezdete utáni tizennyolcadik nap, vagyis bőven kapunk a káoszból, az elkeseredettségből és a kialakult helyzetből. Figyelemfelkeltő és kedvcsináló betekintő ez, amely arra jó, hogy az olvasó kitartson a tizenhetedik vagy tizenkilencedik nap történéseiig... hogy aztán végül pofára essen.

Valószínűleg velem van a baj, de bizony én ennek a regénynek az eseményeit nagy többségében untam, alig vártam, hogy a történet végére érjek. Ahogy eléggé sajátos az a helyzetet, amikor azt kell állítanom egy mindössze kétszázhúsz oldalas könyvről, hogy sokkal jobb lehetett volna, ha valaki meghúzza a szövegét. Pedig ez teljesen reális állítás.

Biztosan velem lehet a baj, amiért nem tetszett az, amit olvastam, de nekem tényleg nem tetszett, amit ettől a könyvtől kaptam - én csak egy egyszerű olvasó vagyok, aki csupán szórakozni akar. Egy részről elborultnak találtam a történetet, amit az alapszituáció is indukálhatott volna, ez rendben is volt. Hanem a nyelvészettel foglalkozó részek, a terjengős leírások - főleg olyan dolgokról, amik engem nem érdekeltek -, azokat nagyon nem kedveltem. Az elfelejtett (?) szavak és kifejezések, az egész Nód mizéria nagyon hamar az agyamra ment, amit csak tetéztek a főszereplő elmélkedő - elképesztően terjedelmes és borzasztóan unalmas - monológjai.

A nyelvészkedős és elmélkedős részektől eltekintve a történet eleje, az álmatlanság kezdetének bemutatása egészen jó és hiteles: az értetlenkedés, az első megdöbbenés, a következmények felmérése, a feszültség növekedése, a reakciók leírása - minden a helyén volt. Majd jött a Nód mítosz, az új vallás felállítása, a prófétalét bemutatása, majd minden egyéb - és bizony egyre gyakrabban ingattam a fejem. Persze, az ember nehéz és kilátástalan helyzetben abba kapaszkodik, amibe csak lehet: az egyik ilyen lehetőség a vallás, a másik pedig a tudomány. Minden kártyát felhasznált a szerző, amit csak lehetett, még a szépirodalmi igényességgel megfogalmazott mondatokat is bevetette, mindezekkel együttesen pedig kivívta a kritikusok elismerését - bár ahogy látom és tapasztalom, az olvasókét már kevésbé. 

"A megvetés rossz, de a szánalom még rosszabb", én pedig szánom ezt a regényt, mert annyira jó lehetett volna. Túl sok a bizonytalanság, az ellentmondás, az információhiány, van helyette zavarosság és elmélkedés. Persze ott van az emberi elme, amely képes arra, hogy befoltozza a lyukakat, elgondolkozzon a problémán és megoldást vagy magyarázatot találjon a hiányzó részekre. Szeretek is gondolkozni azon, aminek van értelme, de nagyon nem kedvelem, amikor minden homályban úszik és ellentmondásokban bővelkedik: amikor nem kapok magyarázatot az okokra, a következményekre, a különböző csoportok fizikai erőnlétének különbözőségére - amíg az egyik maga elé bámulva ugyanazt a felületet törölgeti, a másik pár - újabb alvás nélkül töltött - nappal később meglepő pontossággal céloz és célba is talál. A szerző bedob valamit, de annak részleteivel már nem foglalkozik, agyaljon rajta az olvasó, ha akar., ha meg nem akkor így járt. Pont ezért éreztem úgy, hogy több a lyuk a történetben, mint az építőanyag. És nem csak az események leírása hiányos, a karakterekre sem a bonyolultságuk miatt fogok visszaemlékezni, az tuti. És a befejezés... Azt pedig inkább hagyjuk: összecsapott és az előzmények tükrében - számomra - semmi értelme.

Ebből is látszik, hogy nem a mindenféle díjakat osztogató kritikusok csoportjának véleményét osztom, hanem a normál ovasókét. Már eljutottam odáig, hogy nem akarok olyan könyvet olvasni, amit díjra jelöltek, ami kritikai sikert aratott, amit úgy hirdetnek, hogy fantasztikus és egyedi és utánozhatatlan... és még hosszan sorolhatnám. 

Bárhogyan is legyen a továbbiakban, az tuti, hogy nem érdekel sem Adrian Barnes, sem bármelyik új regénye, sem pedig az a film, amely ezt a történetet fogja feldolgozni. Részemről itt befejeztem ezzel a szerzővel és minden mással, ami ehhez a regényhez kapcsolódik: megtanított kesztyűbe dudálni és én megértettem a leckét.


2017. április 23., vasárnap

Jack Campbell: Vakmerő (Az elveszett flotta 2.)

Soha nem gondoltam volna, hogy én leszek az, aki kedvelni fogja a katonai sci-fit, tekintve, hogy a katonai történetekből sem a múltbeliek, sem a jelen időben játszódóak nem tartoznak nálam az olvasandók vagy a megnézendők közé első körben. És mégis, az a katonai sci-fi, amit eddig olvastam - a Vének háborúja kötetek és ez a sorozat - nagyon bejött. Igazából pont annyira tartom mozgalmasnak és érdekesnek, amennyire az szükséges, ráadásként pedig az összecsapások szinte megelevenednek a szemem előtt olvasás közben. Ha egy történet képes arra, hogy kikapcsolja számomra a külvilágot, elmerüljek az eseményeiben és élvezzem azt, amit olvasok, akkor az nagyon rendben van - még akkor is, ha tisztában vagyok azzal, hogy hibái is vannak.

Értékelés: 9 pontot megérdemel a 10-ből
Kiadó: GABO Kiadó
Kiadói sorozat: GABO SFF
Kiadás éve: 2017.
Terjedelem: 361 oldal
Borító ár: 2.990,- Ft
A mű eredeti címe: Fearless
Fordította: Tamás Gábor
Sorozat: Az elveszett flotta
Előzmény:
1.) Rendíthetetlen
Folytatás:
3.) Courageous
4.) Valiant
5.) Relentless
6.) Victorious
Műfaj: sci-fi, katonai sci-fi, űropera
A Szövetség flottája meglógott a Szindikátusiak csapdájából, köszönhető mindez a száz év után megtalált és hibernációjából felébresztett nemzeti hősnek, Geary sorhajókapitánynak. A csapdából ugyan kiszabadultak, de a hazafelé vezető út irányával és a kapitány által alkamazott egyéb módszerekkel kapcsolatban - amelyek éles ellentétben állnak a mostanában használatos és hangzatos szlogenekkel - eléggé megoszlanak a vélemények. Az ugrópontokon keresztül igencsak kacifántos módon, elhagyott csillagokat, a Szindikátusi Világok mélyén megbúvó naprendszereket érintve haladó flotta számos kalandba keveredik. Útjuk során az egyik bolygón hadifogolytáborra bukkannak, amelynek lakói közel húsz évvel ezelőtt estek fogságba. A foglyok vezetője az igencsak karizmatikus Falco sorhajókapitány, aki hozzáállásával, az emberekre gyakorolt hatásával eléggé megnehezíti Geary kapitány életét.

A szerző ott folytatja a történetet, ahol az előző kötetben abbahagyta: a flotta folytatja az útját, Geary kapitány pedig az embereivel, illetve önnön hírnevével vívott csatáját. Az összecsapások leírásai is hasonlóak, mint amilyeneket már az első részben is olvashattam, mégsem élveztem azokat kevésbé. Tehát alapjaiban alig nyújt valami újdonságot a történet, de ennek ellenére jó volt elmerülni az eseményeiben - mert egyszerűen gördülékeny és élvezetes.

Pár dologban azonban továbblépett a szerző: Geary sorhajókapitány végre méltó ellenféllel találja magát szemben, illetve egyes szereplőket közelebb hoz egymáshoz, kissé megbonyolítja az életüket. Sok tekintetben tehát ugyanaz, néhányban viszont más, mint a korábbi kötet.

Az újdonság varázsa azért picit megcsappant, az a hatalmas katartikus érzés, ami teljesen eltelített a Rendíthetetlen olvasása közben, most valamelyest csökkent intenzitással jelentkezett, de azért még így is bőven elegendőnek bizonyult. Ismerős volt tehát az alapszituáció, a csaták és összecsapások mesteri módon levezényelt menete, amelyekben csupán az jelentette a változatosságot, hogy a hajók követték a kapott parancsokat - többségében legalábbis. Az űrcsaták ismerős - ám vitathatatlanul látványos - levezetéséért cserébe bőven kárpótolt azok mennyisége, amelyre igazán nem lehetett panasz. Bőven volt szemből, illetve lesből támadás, furfangosan kiötölt és kivitelezett csel, valamint minden más. Mindezek mellett örülök annak, hogy a szerző a mennyiség növelésével nem adta alább a minőséget: mindegyik harcérintkezés leírása élvezetes, és bár a végeredménye eléggé kiszámítható, a menete továbbra is mesterien megkomponált - olvasni pedig egyenesen lehengerlő.

A kötet fő eseményvonala két szálra épül fel, amely hol szétválik, hol pedig összefonódik, a regény végére az egyik továbbfut, a másik pedig lezárásra kerül. Nem nehéz kitalálni, hogy az egyik szál a flotta hazafelé vezető útja és a vezetőbe vetett bizalom, a hadviselés fegyelmének kiépítése és megszilárdítása, a másik pedig a hadifogoly táborból kimenekített karizmatikus kapitány által kavart feszültség, illetve a következmények kezelése.

Teljesen átéreztem Geary kapitány problémáját, aki sem az eddigi, sem a jelenlegi szituációkban nem volt könnyű helyzetben. Folyamatosan bizonyítania kell - nem csak az embereinek, hanem magának is -, és közben el kell kerülnie a hőssé válás mindenféle előnyökkel kecsegtető útját. Pedig milyen könnyű is lenne rálépni arra az útra és mennyi felesleges problémát, magyarázkodást megspórolna magának vele, de mégsem teszi és ezért csak tisztelni tudom Gearyt. 

Persze van, aki rajta tartja a szemét főhősünkön, aki árgus szemekkel figyeli minden tettét és figyelmezteti, ha úgy érzi, hogy elhagyta az előre kijelölt ösvényt. Minden nézőpont kérdése és pont ezért nagyon vékony a határ a gyáva és a vakmerő, a megfontolt és a veszélyes szituációkat is bevállaló személy, illetve a cselekedetei között. Bár a látszat is csalhat néha, a pokolba vezető út is a legjobb szándékokkal, valamint a jó szándékú tettek félreértelmezésének következményeivel van kikövezve. A probléma megoldására persze mindig van lehetőség, csak éppen nem biztos, hogy az annyira egyszerű. Az tuti, hogy a feszültséget több módon is le lehet vezetni és Jack Geary most az egyszer - mosolygásra és fejcsóválásra késztető párbeszédet követően - valaki másnak adja át a vezetést.

Nagyon tetszett, hogy több szereplő is jobban bekapcsolódik a történetbe: az eddigi biztos támogatók mellett megjelennek az újak, akik már nem csak a legendája, hanem a jelenben elkövetetett tettei miatt tisztelik a kapitányukat. Az új támogatók műszaki tudásának következtében részletesebben bemutatásra kerül az hiperhálókapu működése, illetve az, hogy a használói mennyire nincsenek tisztában annak alapjaival, és ez persze megint felvet olyan kérdéseket, amelyre már az előző részben is történt egy egészen halvány és sejtelmes utalás. A hiperháló kapuval kapcsolatos leírás volt talán a kötet legplasztikusabban megfestett része: egyszerűen élvezetes volt olvasni, a robbanások sora, a kapu lüktetése pedig szinte kiemelkedett a sorok közül, annyira valós, élethű és eleven volt az egész. Bámulatos és varázslatos.

Bárhogy is csavarom, bármennyi erényét sorolom, ezzel együtt pedig legalább ugyanennyi hibáját tárom is fel, ez a sorozat még mindig az egyik, amelynek a folytatását a legjobban várom. Kedvelem, mert annyira pörgős, élvezetes, van benne annyi emberség, gyarlóság és mondanivaló, amennyi nekem pont megfelelő. Nagyon remélem, hogy a szerző a továbbiakban is tartani fogja ezt a színvonalat és újabb szórakoztató kalandokkal, veszélyes és látványos harcérintkezésekkel, személyes csatákkal fog majd meglepni a következők részekben. A folytatást pedig még idénre ígéri a kiadója, aminek én kifejezetten örülök.



2017. április 19., szerda

Brittainy C. Cherry: Tűzeső - Az vagy nekem (Elements-sorozat 2.)

Bár ezt a regényt, ugyanaz a szerző vetette papírra, mint a sorozat első darabját, a Lebegést, mégis vétek lenne összehasonlítani a kettőt - ugyanakkor akaratlanul is ezt teszi az olvasó. Pedig annyira más a két mű, a témái annyira különböznek egymástól, hogy mind olvasás közben, mind végeredményként teljesen más érzést - és ezzel együtt eltérő tetszést - vált majd ki az olvasóiból. Amíg a Lebegés fő témája a gyász és annak feldolgozása, a remény ébredése és az új életre való esély megragadása, addig a Tűzeső a drogról, annak család és életbeli befolyásáról szól, arról, hogy könnyebb a szenvedélynek engedni, mint szembeszállni vele - még akkor is, ha létezik kiút a mókuskerékből. 

Értékelés: 8 pontot kap tőlem a 10-ből
Kiadó: Libri Kiadó
Kiadói sorozat: Insomnia
Kiadás éve: 2017.
Terjedelem: 421 oldal
Fordította: H. Prikler Renáta
Borító ár: 3.599,- Ft
A mű eredeti címe: The Fire Between High & Lo
Sorozat: Elements-sorozat
Előzmény:
1.) Lebegés
Folytatás:
3.) Csendfolyó
Kategória: romantikus, new adult
Logan rossz családi körülmények között nőtt fel: anyja drogos, az apját csak véletlenül ismerte meg hét éves korában. A találkozás csak még rosszabb helyzetet eredményezett, mert a férfi csak nehezebbé tette az életüket: elhozta az erőszakot az otthonukba, az egyébként is drogokkal élő anyját drogfüggővé tette, illetve ugyanígy csábította a fiát is a függőség felé. A csonka családnak egyedül csak Logan féltestvére, Kellan segített időnként a segítségére, aki jómódú apja révén ezt megengedhette magának. De még egy hányattatott sorsú fiú mellé is odaszegődhet egy jószívű angyal, aki mást lát benne, mint a többiek.
Alyssa az anyjával él együtt, de kettőjük természete eltérőbb már nem is lehetne: a nő elfoglalt és gyakorlatiasan, sokszor ridegen gondolkozó ügyvéd, míg a lánynak a zene az élete és végtelenül jólelkű, segítőkész. Aztán Logan és Alyssa találkozik, beszédbe elegyednek egymással, barátság szövődik közöttük, majd a kapcsolatuk szerelemmé mélyül. Egy tragédia azonban eltávolítja és elszakítja őket egymástól, a viszontlátás pedig még fájdalmasabbnak bizonyult, mint az elválás.

A gyászoló és emiatt fájdalmat érző személy könnyen vált ki együttérzést az emberekből, ellenben a szenvedélybetegről sokszor és sokan gondolják azt, hogy ő maga felelős a kialakult helyzetért. Igen, a szenvedélybetegség nagyon veszélyes dolog, mert amíg az érintett nem látja be, hogy mi a baj vele és ezt az állapotot nem akarja teljes szívével és minden energiájával megszüntetni, addig haszontalan minden segítség. Ez az, ami miatt ennek a regénynek kevesebb a rajongója, pedig legalább olyan jól és hihetően összerakott, a reakciókat tekintve érzékletesen bemutatott, mint az előzménye.

Tény, hogy nehéz azonosulni, együtt érezni a főszereplő fiúval, mert nem értjük a lelki világát, a gondolatai zavarosak, mint a függőké általában. Ahogy a gyász esetében, a szenvedélybetegség problémáit is csak akkor lehet megérteni, ha az ember valamilyen formában átélte azt. A regény a drogfüggőség kialakulásának és hatásainak leírását nagyon is életszerűen és hitelesen mutatja be: Logan tényleg szeretni való fiú, de sajnos már túl mélyre süllyedt az ingoványban, pedig két ember - Kellan és Alyssa - próbálja segíteni és folyamatosan a felszínen tartani. Logan igyekszik megküzdeni a napi problémákkal, de az emiatt felgyülemlett feszültséget mind gyakrabban oldja valamilyen droggal, aminek következtében lassan függővé válik, bár ő maga azt állítja, hogy a kezében tartja az irányítást - rajta kívül azonban mindenki tudja, hogy ez nem így van. Ezt bizonyítja az az ellentmondás is, hogy bár kajára és lakbérre nincs pénz, drogokra mégis van - igen, ez a szenvedélybetegség egyik jellemzője.

Logan szenvedélybetegséggel küzdő személyiségéhez képest Alyssa karaktere - legalábbis az elején - teljesen egyszerűnek tűnik, mert mindössze az elvakultan szerelmes, érzékeny lány szerepe jut neki. Idővel azonban bebizonyítja, hogy a segítőkészsége ellenére is erős személyiség, akik meglepő tettekre képes. Bár továbbra is úgy gondolom, hogy többször is a sarkára állhatott volna, mint ahányszor azt megtette.

A két fiatal szerelme egyszerre csodaszép és elátkozott. Aztán történik egy tragédia, amely mindkettőjük számára elhozza a poklot és elszakadnak egymástól. A fiatalok elválása és a felnőttek találkozása közötti időt nagyon egyszerűen, ugyanakkor csodálatosan, szívet facsaróan hidalja át a szerző, hogy aztán újra felültessen mindenkit - a szereplőket és az olvasókat is - az érzelmek hullámvasútjára.

Brittainy C. Cherry hatásosan bánik az érzelmekkel, szavaiból áradnak az érzések és már megint azon kaptam magam, hogy olvasás közben bőgök, mint a záporeső. Gyakorlatilag végig szipogtam az egész könyvet, amit időnként könnyek áradata szakított meg, hogy aztán újra szipogássá csendesüljenek az érzelmek. Mert bizony majd minden fejezetben történt valami, amitől könnybe lábadt a szemem, az erősebb jeleneteknél pedig már potyogtak is a könnyeim. Mindezt annak ellenére is kijelentem, hogy mind a fiatal, mind a felnőtt Logan viselkedése sokkal többször ment az agyamra, mint nem: a függősége miatt nem volt tisztában azzal, hogy mennyire önfejű és nyávogós, aztán meg azon pörgött, hogy nem akar visszasüppedni a korábbi életébe, pedig csak szembe kellett volna néznie a tényekkel és a sarkára állnia. Igen, van akinek idő kell a helyzete felismeréséhez, illetve jó néhány trauma, ami végre döntésre készteti.

Nagyon sötét és komor ez a regény, tele van erőszakkal és minden olyannal, ami csak rossz történhet az életben. Mégis ott van benne a remény és bár nem kacagva zártam be a könyvet, mégis jó érzéssel tettem le a végét is elolvasva. De nem volt könnyű, egyáltalán nem volt egyszerű átélni mindazt, amit a lapok rejtettek. Érzelmek igazi hullámvasútját éltem meg, miközben a lelkemben egyre csak terjedt a sötét és a reménytelenség, amelynek ködében csak néha csillant fel a fény. Minden elismerésem Alyssáé, aki a maga érzékenysége mellett is kemény és határozott jellemről tett tanúbizonyságot: igazi kősziklaként áll ennek az érzelmi viharnak a közepén és végig kitartott a szerelme mellett. 

Nem rosszabb ez a regény, mint a Lebegés, csak éppen más: nehezebb azonosulni azzal a harccal, amit a szereplők a világgal és saját magukkal vívnak. Mindezt még megfejelte egy olyan betegség és annak minden vele járó kellemetlensége, ami már önmagában is borzasztó. De minden nehézség ellenére is úgy gondolom, hogy a szerzőnek megint sikerült véghezvinnie azt, ami miatt már az első rész olvasása közben is csodáltam: hitelesen és nagyon is átélhetően adta át azokat az érzéseket, amelyek egy ilyen helyzetben előfordulhatnak.

Bár Logan és Alyssa elátkozott szerelme nem tudott annyira magával ragadni, mint Tristan és Elizabeth harca a gyásszal, de a bizalmam továbbra is töretlen és várom a sorozat következő kötetét, amely a Csendfolyó címmel fog majd megjelenni.


2017. április 15., szombat

Kevin Hearne: Tricked - Átverve (A Vasdruida Krónikái 4.)

Amilyen gyors egymásutánban jött ki magyar nyelven a sorozat első három része, annyira sokat kellett várni a negyedik kötetre. Az utolsóként magyarul megjelent két kötet boltokba kerülése között eltelt cirka két év és egyelőre még senki sem tudja még csak megjósolni sem, hogy mikor várható a következő. Ezek a tények azért is különösen szomorúak, mert a sorozatot egyébként kilenc részesre tervezte a szerzője - a kilenc az írek szerencseszáma - és eredeti nyelven már a nyolcadik kötetnél jár a kiadás, amely mindezek mellett számos kiegészítő történettel is büszkélkedhet. Ha az eddigi tendenciát nézzük, akkor optimista látásmóddal is eltelik közel egy évtized mire a kalandok sorának végére érünk. A még optimistább hozzállást az képviseli, hogy legalább lesz okom újraolvasni az összes előző kötetet, mert azok cselekményeiből tutira nem fogok emlékezni semmire. Végül is most is azt tettem, mármint újraolvastam a harmadik részt, mert erős a kapcsolat a korábbi és az új kaland eseményeinek alakulása között.

Értékelés: 8/10
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Sötét örvény
Kiadás éve: 2016.
Terjedelem: 341 oldal
Fordította: Acsai Roland
Borító ár: 2.999,- Ft /3.999 ,- Ft
A mű eredeti címe: Tricked
Sorozat: A Vasdruida Krónikái
Előzmény:
1.) Hounded - Üldöztetve
2.) Hexed - Megátkozva
3.) Hammered - Elkalapálva
Folytatás:
5.) Trapped
6.) Hunted
7.) Shattered
8.) Staked
Műfaj: fantasy, mitológia, kaland
Meg is ragadom a lehetőséget, hogy felhívjam a figyelmet arra a tényre, képtelen vagyok az előző kötetek cselekményeit figyelmen kívül hagyva beszámolni a nemrégiben átélt élményeimről. Szóval aki még nem olvasta Atticus első három kalandját, nagy ívben kerülje el ezt a posztot. És sürgősen pótolja az elmaradásait!

Hol is van már a második kötet kezdő mondata, miszerint "kiderült, ha kinyírsz egy istent, hirtelen megugrik a népszerűségi indexed". Egy idő után a népszerűség is lehet megterhelő és bizony szabadulna tőle az ember.  Főleg, ha ez a kelletlen népszerűség annak az eredménye, hogy kinyírtad a norvég pantheon kb. felét, aminek egyenes következménye, hogy a másik fele pedig a nyomodban lohol és valahogy szabadulni kellene tőle. Ha pedig egyszer úgy is meg kell halni, akkor az legalább legyen látványos: aprítsanak apró darabokra az arizonai sivatag közepén - ebben van Atticus segítségére Prérifarkas, a ravasz navahó isten. A segítség sosincs ingyen és bizony jelen esetben úgy néz ki, hogy a navahó furfang kifogott a kelta agyafúrtságon, ugyanis Atticus ismét nagy pácban találja magát: ezúttal a semmi közepén kell aranyra lelnie, meg kell védeni a saját bőrét a navahó bőrcserélőktől és még számtalan más problémát kell megoldania, miközben a legfontosabb feladat a tanítványa kiképzése lenne. Csak mindezekhez idő kellene, meg nyugalom, amiből jelenleg egyik sem áll a kedvenc - és ezidáig egyetlen - kelta druidám rendelkezésére.

Hmm, hmm... Atticus, drágaságom, bizony szép kis kalamajkába keveredtél. Már megint. De legalább a norvégok - meg az egyéb vallások mennydörgés istenei - békén hagynak egy időre. Legalább addig, amíg le nem buktatod magad valamivel. Fejet hajtok a kelta rafináltságod előtt, amivel sikerült - szó szerint - a sötét viharfelhőket és a vadul csapkodó villámokat elűznöd a fejed felől. Viszont mindenért fizetni kell, és az, hogy most tényleg a saját bőrödet viszed a vásárra, eléggé nyilvánvaló. Annyira el voltál foglalva saját magaddal és a túléléseddel, hogy nem figyeltél eléggé a részletekre, pont ezért nincs mit tagadni a tényeken: téged bizony rendesen átvertek - nem is egyszer, hanem többször is átvágtak a palánkon.

Azért örültem neki, hogy végre kicsit magára hagytuk a kelta és a norvég isteneket a maguk síkjain és megismerhettük annak a népnek a hiedelemvilágát, ami eddig is ott volt az orrunk - akarom mondani Atticus orra - előtt. Mert ugye az arizonai sivatag és az ott élő nép vallása és mítoszai legalább olyan összetettek és élvezetesek, mint az európaiak sokkal ismertebb történetei. Prérifarkas eddig is megmutatta már magát és bizony érdekes figurának tűnt, most pedig az eddigieknél több lehetősége adódott a brillirozásra. Meg arra, hogy bebizonyítsa ő a nagyobb kutya a falkában.  Vagyis... öööö... akarom mondani: Prérifarkas. 

Más volt ez a rész, mint az előzőek, mert Atticus most olyan ellenséggel került szembe, akiknek csak az erejét látta, de a gyengeségeiről nem rendelkezett információval. Pont úgy nézett ki a szituáció, mintha az ember vakon tapogatózna a sötét arizonai sivatag közepén, miközben egyetlen fegyvere az acsarkodó, vérre szomjazó támadókkal szemben a helyiek szent éneke - amely egyébként tényleg hasznos segítségnek bizonyult.

Mindenképpen dicséretes az, hogy a szerző ebben az esetben is pont ugyanolyan alapos munkát végzett a háttérmunkával, mint tette azt a korábbiakban is. A másik piros pontot azért kapja tőlem, hogy a tálalás stílusán sem igazán változtatott: ugyanolyan érthető, követhető, érdekes és poénos volt az eddig ismeretlen hiedelemvilág bemutatása, mint a korábbi részek esetében - talán azok valamivel közelebb álltak hozzánk, európai olvasókhoz. Gyűlnek azok a piros pontok, még egyet kiosztok, amely ezúttal Atticus múltjának néhány jelenetéért cserébe jár.

De... Pont a helyhez kötöttség miatt volt a cselekmény mozgalmasságában is némileg korlátozott. A bőcserélők támadási szüneteiben éppen elég idő jutott a lélekápolásra és a problémákon való elmélkedésre. Atticus korábban is viselkedett már önzően - enélkül nem lehet megélni kétezer évet -, viszont most láthatóan sokkal többet foglalkozik magával, mint a többiekkel. Bár az is tény, hogy más az, amikor magad vállalsz el egy feladatot, és megint más, amikor belekényszerítenek a helyzetbe. 

No, és persze a bőrcserélők, illetve Prérifarkas csele csak az egyik problémát jelenti Atticus életében, mert a másik barátjához és ügyvédjéhez, Leif-hez kapcsolódik, akinek sérülése miatt egész Arizónát ellepték a vámpírok. Pontosan n-1 darabbal vannak többen, mint amihez az emberek - és egyéb lények - ebben a térségben hozzászoktak.

Hearne új szereplőket hozott be a történetbe, ugyanakkor örütem neki, hogy nem halmozta fel indokolatlanul a karaktereit, hanem egyes szálakat lezárt, több ismerőstől is búcsút kellett venni. Atticus életében is lezárult egy szakasz, a korábbi kalandok miatt helyváltoztatásra kényszerül és mindez érződik a regény cselekményén, szerkezetén is: sávot, adott esetben pályát is váltottunk. Nagyjából látszik, hogy merre visz majd tovább a történet íve, de ebben a sorozatban semmi sem egyértelmű és még sok meglepetés lapul a szerző tarisznyájában.

Ha objektív véleményt akarok megfogalmazni, akkor azt a kijelentést kell tennem, hogy összességében valamivel gyengébbnek éreztem ezt a részt, mint az előzőeket: a mozgalmassága ellenére is kevésbé volt cselekményes, az új helyszín ellenére is kevésbé volt érdekes, néhol döcögött a sztori és helyenként besültek a poénok - a Tökkelröttyentő ellenben nagyot szólt: imádlak, Oberon.

A szubjektív véleményem pedig az, hogy én ezt még mindig szerettem olvasni és azért voltak megdöbbentő helyzetek, érdekes események, tetszett a navahó mitológia és a háttérvilág. Olvasnám én ezt tovább is - remélem lesz rá lehetőségem -, mert érdekel, hogy miként is fog haladni a tanítvány kiképzése és vajon mikor kerül majd újra bajba Ezüst Sterling. Részemről nyugodtan jöhet az a folytatás - csak ne újabb két év múlva, hanem sokkal korábban.


2017. április 11., kedd

Adam Christopher: Dishonored - A képmások ura

A játékokból készült regények és én nem vagyunk valami jóban: csalódtam párszor abban, amit olvastam, aztán megállapítottam, hogy ennek a kategóriának a termékei nem nekem valók. Majd 2016-ban, az év vége felé érkezett egy sikeres videójátékhoz kapcsolódó regény, amely a játékban megjelenő világban játszódik, de mégsem annak történetét írja le, hanem az előzményeket mutatja be. A fordítója - Benkő Ferenc - pedig annyira komolyan vette a feladatát, hogy jó néhány szintet teljesített a játékkal, mielőtt belekezdett volna a szöveg fordításába, így érezve át a világ hangulatát.

Értékelés: 8 pont a 10-ből
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2016.
Terjedelem: 326 oldal
Borító ár: 3.480,- Ft
A mű eredeti címe: Dishonored - The Corroded Man
Fordította: Benkő Ferenc
Műfaj: fantasy, steampunk, játékkönyv
Emily Kaldwin császárnő tizenöt évvel ezelőtt, az anyja halálát követően, mindössze nyolc éves korában került a trónra. Apja, Corvo Attano, szintén fontos pozíciókat tölt be az udvarban: egyszerre udvari protektor és a kémhálózat feje, képzett orgyilkos. Emily-t sem kell félteni, mert tizenöt év alatt kemény kiképzést kapott az apjától és mindenkinél jobban lopakodik, settenkedik, mászik és harcol - persze Corvo kivételével. Igaz ugyan, hogy az udvari főkémet az emberi ügyességen és a megszerzett sokévnyi tapasztalaton kívül más is segíti: a Kívülálló Jele, amely különleges képességekkel ruházza fel a birtoklóját.

Titkos éjszakai körútja során a császárnő valami olyanra bukkan, amely felkelti a figyelmét: egy csoport idegen kirabol egy elhagyatott temetőt. Másnap utasítja az embereit, hogy eredjenek a titok nyomába, ugyanakkor maga is beszáll a nyomozásba. A helyzet azonban veszélyesebb, mint az elsőre látszik, az akció mögött ugyanis a Cetvadászok állnak - ez ugyanaz a csoport, akinek a vezetője tizenöt évvel ezelőtt megölte az akkori császárnőt. Corvo tudja, ha a Cetvadászok újra visszatértek a városba, akkor a mesterkedésük bizony az egész birodalomra hatással lesz. Emily és Corvo célja ugyanaz: felgöngyölíteni a rejtélyt, megmenteni a birodalmat és túlélni a kalandot.

Különös világ ez a hely, ahol a történet játszódik, technikai fejlettség tekintetében leginkább a Viktoriánus korra hasonlít, de ebben a világban a fő nyersanyag a cetolaj. Akár romantikusnak is tekinthettem volna ezt a hangulatot, de mégis inkább komornak, sötétnek és veszélyekkel telinek érződött. Mindenesetre csábító volt a steampunk és a mágia keveredése és ebből a szempontból nem is csalódtam a regényben.

Kicsit nehezen állt össze az elején a kép - ismeretlen volt a közeg, nem játszottam még a játékkal. Lassan indult a regény eleje, a közepéig eléggé komótosan haladtak az események, a szereplők is csak szöszmötöltek, tapogatóztak, de aztán idővel - úgy a regény felénél - összeértek a szálak és a végén már a cselekmény összetettségével és mozgalmasságával kapcsolatban sem lehetett okom panaszra. Két külön ország történelme és két elérendő cél keveredik a fejezetekben, amelyeket az elején nem a legegyszerűbb kibogozni, illetve a megfelelő helyen kezelni: Dunwall, a Szigetek Császárnőjének lakhelye, a birodalom fővárosa, míg Tyvia egy különleges ország, ahol a börtönöknek nincsen kerítése, de azokból mégsem szökik meg senki - vagy legalábbis olyan személlyel még nem találkoztak sehol.

Ez a Kívülálló egy igazán érdekes figura, ahogy a "követői" is, akiket megajándékozott a jelével és a különleges képességekkel, mert túl sok minden nem derül ki róla és azt is csak sejteni lehet, hogy mire van szükség ahhoz, hogy valaki a kegyében részesüljön - jó sok szenvedésre az biztos. Mondjuk erről szívesebben olvastam volna még többet, mert nagyon érdekelt az alkalmazott erő - mágia - forrása. Mindezek helyett inkább a Jel hatásaiból kaptam több alkalommal is bemutatót a történet folyamán és ettől aztán igazán mozgalmassá és váratlan helyzetekkel telivé váltak az összecsapások és az akciójelenetek.

Nem ismerem a játékot, ezért nekem kifejezetten jól jött a kissé szájbarágós stílus, az állandó jelleggel ismételgetett kijelentések, tények, mert kellett egy kis idő, amíg a helyére került minden lényeges információ. Ugyanakkor annak, aki otthonosan mozog a játék világában ugyanez biztosan dögunalmas és idegesítő lesz - nem lehet mindenkinek a kedvében járni. A cselekménnyel, annak összetettségével, mozgalmasságával és a háttérben megbújó motivációkkal nem volt semmi problémám, élvezettel próbáltam kibogozni és összeilleszteni a szálakat - persze teljesen sikertelenül.

A fő problémám a karakterekkel volt, akik sem az olvasás pillanatában, sem így utólag belegondolva nem tűntek valami összetett személyiségnek. Mindegyiknek meg volt a maga feladata, de nem egyik sem vitte túlzásba jellemének árnyalását - talán ez alól az egyetlen kivétel Zhukov, aki azért okozott jó néhány meglepetést a történetével és az indokaival. Végül is az volt a cél, hogy mindegyik karakter beteljesítse azt, amit szerepként rá osztott a sors, ez pedig tökéletesen sikerült.

A történet váltott fejezetekkel viszi előre a cselekményt, amely lehetőséget ad mind a császárnő, mind Corvo, mind pedig a Cetvadászok tetteinek bemutatására. A váltott elbeszélést időnként Közjáték nevű fejezetek szakítják meg, amelyek betekintést nyújtanak a háttérbe, segítik megérteni az események hátterében megbújó indokokat, letisztítják a történések zűrzavarát. Nagyon kellettek ezek a kitekintők, mert velük értékes mozaikok kerültek a kezembe.

Idővel kiderült az is, hogy mit rejt a cím: ki is a Képmások Ura és miért hívják így. Igazán érdekes volt az alapkoncepció, nagyon találó az elnevezés, és a karakter tetteit is nagy érdeklődéssel olvastam.

Valószínűleg nem leszek sem a világ, sem a játék rajongója, mert annyira mély benyomást nem tett rám a történet, de az eddigi játékkönyves tapasztalataimat - és az előzetes elvárásaimat - bőségesen felülmúlta a kapott élmény. Szóval teljesen élvezhető volt ez, mozgalmas és szórakoztató, de tökéletesnek azért nem lehet mondani. Örülök neki, hogy elolvastam, mert összességében pozitív élménnyel zártam be a könyvet. Könnyedén el tudtam merülni a történetben, magával ragadott a steampunk és a mágia keveredése, Dunwall és Tyvia viharos történelme, lakói indokai és tettei.

Nem, a játékba nem fogok belekezdeni, mert annyira nem izgat a dolog - meg nem vagyok időmilliomos sem -, viszont ha lenne még folytatása a már megjelent előtörténetnek, akkor azt is szívesen olvasnám. Ez pedig már most több, mint amit ez eddig olvasott játékkönyveknek sikerült elérnie nálam - igen, tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok könnyű eset.



2017. április 7., péntek

Kresley Cole: Árnyak Hercege (Halhatatlanok alkonyat után 13., Dacianók 1.)

Nem tudok eléggé hálás lenni - és szerintem nem vagyok ezzel egyedül -, amiért az Athenaeum Kiadó folytatta a Halhatatlanok alkonyat után sorozatot. Igen, tisztában vagyok azzal, hogy ez egy paranormális romantikus sorozat, amelynek olvasóit sokan furcsa szemmel nézik, hiszen ez mégis csak "vámpírpornó" kategória, de én akkor is kedvelem. Kresley Cole ugyanis egy lények sokaságával - tehát nemcsak vámpírokkal - teli világot alkotott meg, és olyan karakterekkel, történetekkel örvendezteti meg az olvasóit, amelyek miatt garantált az izgalom és a könnyed kikapcsolódás. Mindezek után még azt is hajlandó vagyok elnézni neki - és a regényeinek -, hogy minden egyes kötetben egy újabb párocska talál egymásra. Persze pikáns jelenetekben sincs hiány. Szóval soha nem fogom tökéletesnek tartani a kapott élményt, nem lesz egy "hűűűű, de elképesztően jó volt" érzésem tőle, de attól még nagyon kedvelem és olvasom a szerző történeteit.

Értékelés: 8 pont a 10-ből
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2017.
Terjedelem: 398 oldal
Fordította: Goitein Veronika
Borító ár: 3.999,- Ft
A mű eredeti címe: Shadow's Claim
Sorozat: Halhatatlanok alkonyat után
Alsorozat: Dacianók
A sorozat kötetei és főszereplői:
1.) The Warlord Wants Forever (magyarul nincs)
Meseszép Mist (valkűr)/Nikolai Wroth (vámpír)
2.) Vámpíréhség
Emma Troy (valkűr/vámpír)/Lachlan MacRieve (vérfarkas)
3.) Vámpírszerető
Kaderin (valkűr)/Sebastian Wroth (vámpír)
4.) Vámpírharc
Mariketa (boszorkány)/Bowen MacRieve (vérfarkas)
5.) Vámpírvér
Néomi Laress (szellem)/Conrad Wroth (vámpír)
6.) Vámpírzóna
Holly (ember)/Cadeon Woede (démon)
7.) A démonkirály csókja
Sabine (varázslónő)/Rydstrom Woede (démon)
8.) A tél halálos csókja/Az érinthetetlen
Daniela (valkűr, jégamazon)/Murdoch Wroth (vámpír)
9.) A gyönyör sötét hercege
Lucia (valkűr)/Garreth MacRieve (vérfarkas)
10.) A sötétség démona
Carow Graie (boszorkány)/Malkom Slaine (scarba)
11.) Az álmok sötét harcosa
Ragyogó Regin (valkűr)/Aidan/Declan Chase (berserker)
12.) Vámpírbosszú
Elizabeth Peirce (ember)/Lothaire (vámpír)
13.) Árnyak hercege
Bettina (démon/varázsló)/Trehan Daciano (dák vámpír)
Műfaj: paranormális, romantikus
Ez a kötet egy sorozaton belüli alsorozat kezdő része. Az előző regényben, a Vámpírbosszúban végre megmutatták magukat a dákok, ez a rejtett életmódot folytató, a saját szabályai szerint élő nép. A négy dák herceg, családjaik utolsó sarjai végül úgy döntenek, hogy nem versengenek tovább a trónért, hanem elismerik királyuknak azt, akit erre rendelt a sors. A hercegek egyike Trehan Daciano, aki az Árnyak Házának örököse és feladata szerint ő a királyság kardja. A dákok rejtett földjére ritkán engednek be idegent, ha mégis, akkor az illető soha többet nem hagyhatja el a királyságot - a titkot mindenképpen meg kell őrizni. Ha valaki a rendelkezés ellenére mégis úgy dönt, hogy megszökik dák földről, akkor azt le kell vadászni - ez Trehan feladata.

Trehan Abaddon síkjára, a haláldémonok földjére követi a szökevényt, Caspiont, aki a tiltás ellenére is elhagyta a Dák Királyságot. A könyörtelen és halálos vadász figyelmét azonban eltereli az ország örököse, a félig démon, félig varázsló Bettina, aki vérajándékban részesíti - életre kelti - a vámpírt. A varázslónők a Szövetség leggyengébb és legsérülékenyebb lényei, ráadásul Bettina egy korábbi támadásban még a varázserejét is elvesztette, így különösen sebezhető. A gyámjai szerint védelmezőre van szüksége, ezért lovagi tornát rendeznek, a győztes pedig elnyeri a hercegnő kezét és vele együtt megkapja a királyságot is. Bár Trehan nem tervezte, de mégis benevez a versenyre és mindent megtesz azért, hogy ő legyen a győztes - közben pedig hasonló elszántsággal harcol a lány, vagyis a sors által neki rendelt Arája szerelméért is.

Tündérmese Kresley Cole módra, ahol semmi sem olyan, amilyennek lennie kellene. A varázslónő, akinek a kezét el kellene nyerni, természetesen mást szeret. A szerencsés démon pedig nem más, mint Caspion, akinek nyomait Trehan egészen eddig követte. A dák törvény - és a féltékenysége is - azt követeli, hogy pusztítsa el a démont, akit azonban a versengés idejére mágia véd. A vámpír Arája nem lehet másé, ezért Trehan is beszáll abba a küzdelembe, ahol egyike lesz a kétszázhuszonnyolc kérőnek. Szóval, tényleg minden olyan, mint ahogy az a mesékben lenni szokott...

Lothaire elég nyafogósra sikerült és hisztivel teli könyve után valósággal felüdülést jelentett, hogy ennek a regénynek volt története. Új szereplők, eddig ismeretlen királyságok, eddig nem látott fajok sokasága, és persze az izgalom - a küzdőtéren és az érzelmek terén is ádáz küzdelem folyik Bettina kezéért. Az időrendet tekintve a kötet történései Lothaire és a mátkája egymásra találásának eseményeivel szinte azonos időben zajlanak, a két történeknek vannak közös pontjai.

Bettina a széltől is óvott, ám sehová sem tartozó félvér hatalmas változáson megy keresztül az események hatására. Mondanám, hogy szimpi volt a csaj, de annyira azért mégsem - sőt, jó darabig egyáltalán nem. Hosszú ideig nem is értettem, hogy mi a fenét eszik rajta annyira Trehan, bár sok választása éppen nem volt, mivel a sors által neki rendelt párjáról volt szó.

Féltem, hogy mivel ismét egy vámpír kapta az egyik főszerepet, ezért unalomba és ismétlésbe fullad majd a történet, de szerencsére nem így történt. Trehan visszafogott, lovagias, mégis nagyon rámenős és harcos jellem - igazi pasi. A majd ezeréves vámpír mindenkinél jobban uralkodik az indulatain, ugyanakkor Arája közelében forr a vére és bármit megtenne érte. Szokványos és klisékkel teli történet és mégsem, mert Trehan nem egyszerű vámpír, ő bizony dák vámpír.

Tetszett, hogy Cole kapcsolta az eseményeket az előző kötetekben történtekhez: ismét szóba került a sziget, ahol a halhatatlanokat tartották fogva, valamint Thronos, a sérült szárnyú vrekener, akiről néhány jelenet és sejtelmes utalás erejéig már volt szó a korábbiakban. Feltűnt a regényben Lothaire és a mátkája is, és nagy örömmel üdvözöltem, hogy Lothaire végre befejezte a hisztit, helyette inkább ismét önmagát adta - és még újat is tudott mondani a dákoknak a vámpírléttel kapcsolatban.

Nem kiemelkedően jó, de olvasmányos, jól összerakott, humoros - imádtam Salemet - és kellően izgalmas történet. A kérők összecsapásai eléggé véresek voltak, hullottak is a résztvevők, mint a legyek és persze az egyes fordulók eseményei fenntartották a figyelmet. A szerző parádés felvonulást rendezett különféle lényekből és ennek megfelelően változatosak voltak a képességeik is - az egyes küzdelmek pedig pont emiatt kiszámíthatatlanok. Volt miért és kiért izgulni. A nagy félreértés sem lett az a teljesen szokványos "félreértettem, amit mondtál és ezért megorrolok rád" dolog, hanem egészen komoly és a cselekmény szempontjából hihető problémát sikerült összehozni.

Jó volt ez, sokkal jobb, mint Lothaire története, de azért nem ért néhány korábbi és nagyon kedvelt rész nyomába. A mozgalmas és érdekes történet mellett a szerző megint felkeltette a későbbi szereplők iránti kíváncsiságomat. Lanthe, a varázslónő Skye Hallban fogoly, fogva tartói a varázslók ősi ellenségei, a vrekenerek - Lanthe és Thronos története két könyv múlva érkezik. Előtte azonban Uilleam MacRieve kalandja következik, akit szintén megkínoztak azon a bizonyos szigeten és aki még azóta sem jött helyre. Ó, igen, mind a kettő nagyon érdekesnek ígérkezik, már alig várom a magyar megjelenéseket. 


2017. április 3., hétfő

Neil Gaiman: Északi mitológia

Új Gaiman kötet, ráadásul a világpremierrel azonos időben, ráadásként csodaszép és dögös borítóval? Erre csak egy válasz létezik: kell. Az első benyomások mindig lényegesek: a borító még dögösebb, mint az elképzelni lehetett, a kötet viszont meglehetősen vékonyka, valami vaskosabbra és súlyosabbra számítottam - főleg a kiadvány árát figyelembe véve. De azt mindannyian tudjuk, hogy nem a méret a lényeg, és azon sincs mit csodálkozni, hogy a jól ismert szerző írásai borsosabb áron kelnek el. És valljuk be, minden pénzt megér, ha az a tét, hogy a fantasy egyik nagymesterének fantáziája találkozik össze a kegyetlen és furfangos északi istenekkel.

Értékelés: 8 pont a 10-ből
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2017.
Terjedelem: 208 oldal
Borító ár: 3.280,- Ft
A mű eredeti címe: Norse Mythology
Fordította: Pék Zoltán
Műfaj: mitológia
Mindezt a merész kijelentést persze azért tettem, mert nem olvastam el mások véleményeit mielőtt belemerültem volna a kötetbe, illetve maradéktalanul elhittem a borító hátlapján szereplő mondatokat. Aztán kaptam egy vödör jeges vizet a nyakamba és kijózanodtam az ábrándjaimból, amikor elolvastam a bevezetőt, mert ott bizony konkrétan leírja a szerző, hogy ezek nem a saját történetei, "csupán" az Edda dalok újramesélése a mai kor igényeinek megfelelően. A minőségre tényleg nem lehet panasz, mert a remek történetek gördülékenyek és olvasmányosak, de ez mégsem teljesen az volt, amire számítottam.

Biztosan van más kiadvány is a magyar könyvpiacon, amely az északi istenek történeteit fogja csokorba és kínálja olvasásra, de most éppen ez került a kezeim közé. Persze ebben tényleg fontos szerepe van annak, hogy a borítón ott díszeleg Gaiman neve. Nincs is ezzel semmi baj, csak úgy olvasnák már valami igazán eredetit a hatalmas fantáziával rendelkező szerzőtől, valamit, ami a nyomába ér a Sosehol fantasztikus világának. Most sem sikerült ezt megkapnom és ezért bizony kissé csalódott vagyok.

Pedig a kötet a maga nemében egyébként tényleg remek és a történetek logikusan összeállított fonala végigviszi az olvasót az északi istenek születésétől egészen a Ragnarök elkerülhetetlen csatájáig. A kötet, illetve a novellák hangulata is ennek megfelelően változik: a kezdeti humoros események egyre után egyre növekszik a feszültség, amely végül a tragikus eseményekkel zárul. Alapmű - mondhatnám -, ha nem lenne hasonló a könyves kínálatban. Ugyanakkor tényleg alapmű, mert érthetően meséli mindazt, ami csak lényeges lehet az északi népek mitológiájával kapcsolatban: megismertet minket a világ keletkezésével, a legfontosabb - és kevésbé fontos - istenekkel, a személyiségük jellegzetességeivel, illetve a sokat emlegetett tárgyaik - Odin lándzsája, Thor pörölye - készítésének és birtoklásának történetével. Szóval, aki olyan regényt olvas, amiben fontos szerepet kap a skandináv hitvilág, bátran vegye kézbe ezt a válogatást annak elolvasása előtt, mert jó alapot ad az összefüggések megértéséhez. Így tettem magam is, és bizony sokkal érthetőbb és követhetőbb volt Atticusnak, kedvenc vasdruidámnak az a kalandja, amelyben Asgard-i síkon tett látogatást.

A válogatás első fele - a világleírás és az istenek bemutatása - jobban tetszett, valószínűleg az alapok lefektetése és a humor miatt. Ezen kívül még az is szerepet játszott az élményben, hogy most kerültem olyan ismeretek birtokába, amelyek miatt átértékelhettem magamban a korábbiakban olvasottakat. Számomra egyértelmű volt, hogy Thornak van egy pörölye és meg sem fordult a fejemben, hogy ez nem volt mindig így - mondjuk ebben az is szerepet játszik, hogy a mai ábrázolásokban Thor soha nem jelenik meg a kalapácsa nélkül. Ugyanez vonatkozik Odin lándzsájára és a híres lovára, Sleipnirre is, aki soha meg nem botlik. Így tehát nagyon élveztem, hogy megismerhettem az ezekhez a teljesen természetesnek és egyértelműnek tekinthető dolgokhoz kapcsolódó történeteket. Ahogy persze az is érdekes volt, hogy miként függ össze egymással a költészet és sör - szerintem Ti is meglepődtök és elmosolyodtok majd annak elfeledett és újra felfedezett sztoriját olvasva.

Igazi csemegét jelentett Thor és Loki egymással vívott csatája, amikor is a nyers erő csap össze ravaszsággal - a nyertes személye előre soha nem kiszámítható. Gondoltátok volna egyébként, hogy van olyan lény, aki képes ellopni Thor pörölyét? Pedig van. Igazán élvezetes olvasni Loki ötletét, hogy miként szerezzék azt vissza - az már csak hab a tortán, hogy közben Thor kissé furcsa helyzetbe kerül. Gondoltátok volna, hogy az északi istenek nem halhatatlanok? Nekem meg sem fordult a fejemben. Pedig logikus, különben nem lenne szükségük Idun almáira. És mi történik akkor, ha ellopják ezeket az almákat? Egyértelmű: kétségbeesés és káosz. Hallottatok már Loki gyermekeiről és a végső csatában betöltött szerepükről? Az ismerős elemek mellett képes volt újdonságot is adni az a történet, ami erről szólt.

Szóval jó volt ez, és mindenképpen olvasásra érdemes, mert érdekes és igazán informatív. Jogosan merül fel a kérdés, hogy ha Gaiman a kelták és más népek mitológiáját hasonló formában újra feldolgozza, élvezetes, színes és eseménydús csokorba foglalja, akkor arra vevő lennék-e? Jelen pillanatomban azt állítom, hogy igen. Érthető és élvezetes történetek, amelyek tartalmazzák az adott nép mitológiájával kapcsolatos alapokat. Mindenképpen egyszerűbb egy ilyen kötetet levenni a polcról és felütni a szükséges résznél, mint hosszan kutakodni a forrásanyagok között. Vagyis igen, ha Gaiman folytatja ezt a vonalat, akkor felőlem jöhetnek a további kötetek is. De attól még nem bánnám, ha írna egy olyat, ami nem gyerek vagy ifjúsági könyv és nagyobb részt tesz ki benne a saját fantáziájának terméke, mint a már ismert tények újrafeldolgozása.


2017. március 30., csütörtök

Várólista - 2017. március

Megérkezett a tavasz, ébredezik a természet - és a kiadók is. Bár ez még nem az igazi, mert a nagy durranásokat mindenki az áprilisi könyvünnepre, a Nemzetközi Könyvfesztiválra tartogatja. Persze így is elég bőséges a kínálat és mindenki kedvére válogathat a neki tetsző kiadványok közül. Ezt tettem én magam is.

Ha már tavasz, akkor kezdjük a romantikus érzelmeket középpontba helyező kötetekkel, amelyek között szintén sokféle akad. Igyekeztem nem a legrózsaszínesebb, leginkább cukormázas regényeket kiválasztani, hanem azokat, amelyek izgalmat és talán még újdonságot is jelenthetnek - már csak azért is, mert ezeket sokkal jobban kedvelem.

Brittainy C. Cherry az Elements sorozatának - vagy ahogy magyarul hívják: Az vagy nekem - első kötetének olvasása emlékezetes élmény maradt a számomra. Most a Tűzeső címet viselő második részt jelentette meg a Libri Kiadó. Remélem, hogy lesz olyan élvezetes és egyedi, mint amilyennek az előzményt - ami egyébként teljesen különálló történet - találtam.
Jay Crownover Az utcák királya című regénye a Welcome to the Point sorozat második kötete, amely az előzményekben már valamennyire megismert Race története. Nagyon kíváncsi vagyok a nehezebbik utat választó úrifiú sztorijára. A sorozat köteteit a Harlequin Magyarország hozta el a magyar olvasóknak, Remélhetőleg a harmadik rész is hamarosan a boltokba kerül.
A Halhatatlanok alkonyat után sorozat a hamvaiból támadt fel, amikor a tavalyi évben az Athenaeum Kiadó átvette a megjelentetését. Bár a Lothaire története, a Vámpírbosszú nem nyerte el a tetszésem, mégis nagyon vártam Kresley Cole következő írását, amely egy spin off sorozat az eredeti sorozaton belül. Az Árnyak Hercege a Dacianók sorozat első kötete és figyelembe véve, hogy négy herceg tartozik a dákok családjához, nagy valószínűséggel még további három kötetre számíthatunk majd.

Némi kitérőt követően John Scalzi ismét sci-fi regénnyel jelentkezett, amely egy űropera sorozat első kötete és az Az összeomló birodalom címet kapta a magyar keresztségben. Gondolom azon már senki sem lepődik meg, hogy a regényt az Agave Könyvek kiadó hozta el a magyar olvasóknak.
Ugyancsak az Agave Könyvek kiadó kísérletező kedvének köszönhetően vehették a magyar olvasók a kezükbe Cinda Williams Chima Lángvető című regényét, amely a Megrendült királyságok trilógia első része. A kötet elképesztően gyönyörű borítót kapott, legalább fél órán keresztül nézegettem elmerülten. Remélhetőleg a történet is ennyire magával ragad majd és akkor minden nagyon rendben lesz.
Hihetetlen, de igaz, végre időpontot kapott és most már tényleg biztosra ígéri a Delta Vision kiadó Abraham Merritt Istár hajója című kötetének megjelenését. Ez bizony egy olyan hajó, amely valahol nagyon eltévedt, az utasai pedig már régóta várakoznak arra, hogy utazhassanak vele az élmények tengerén. Reméljük, hogy tényleg így is lesz.


2017. március 26., vasárnap

J. Goldenlane: Holdnak árnyéka (Napnak fénye ciklus 2.)

Volt egyszer, nem is olyan rég, hogy végre rászántam magam a közel egy éve a polcomon heverő Napnak fénye című regény elolvasására, amely aztán azzal a kellemes meglepetéssel szolgált, hogy a cselekménye és a humora is magával ragadott. Mintha kifejezetten nekem írták volna. Nyúltam volna a következő kötet után - amely ugyanúgy a polcomon várakozott -, de inkább visszafogtam magam, mert a folytatás beszerzése még váratott magára, így inkább igyekeztem beosztással élni. Mindez persze csak addig tartott, amíg a Csillagok szikrái vaskos köteteit ki nem szállította a futár. 

Értékelés: 10/10
Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2015.
Terjedelem: 597 oldal
Borító ár: 3.490 ,- Ft
Sorozat: Napnak fénye ciklus
Előzmény:
1.) Napnak fénye
Folytatás:
3.) Csillagok szikrái I-II.
Kategória: kaland, sci-fi
Akciós vásárlás a Delta Vision Webáruházban.

A szerző további művei:
Éjfél (új kiadásban is)
Farkastestvér (új kiadásban is)
Isteni balhé (új kiadásban is)
Pokoli balhé (új kiadásban is)
A herceg jósnője
A jósnő hercege
A Szélhámos és a Varázsló
Papírtigris
Csillagfény
A helyszín a Kínai Birodalom hagyományokon alapuló szabályai helyett ezúttal az afrikai szavanna szabályok nélküli, radioaktív sugárzással és csempészbandákkal teli füves pusztasága. A szereplők is újak, és ha valaki nem olvasta az első kötetet, az sem baj, mert akár teljesen különálló történetként is megállja a helyét.

A fő motívum, hogy itt mindenki keres valamit vagy valakit. Az egyébként lakhatatlan és lakatlan terület hemzseg a különféle bandáktól és csoportoktól. Ott van kezdetnek az a figura, aki nem John és nem Smith és még számtalan másik név sem az övé - bár mindegyiket előszeretettel használja, mindegyikre hallgat, ha azon szólítják. Szóval van ez az ember, aki azért menekül a Szaharai Unióból, mert már megint keresik egy - vagy több? - balhé miatt. Az olaszok is keresik, mert átvágta őket, a németek meg azért, mert a fejére ígért fejpénzt akarják begyűjteni. De nem ő az egyetlen ember, aki mások érdeklődését ennyire felkeltette: Mitzukit szintén meg akarják találni - a franciák szintén a fejpénz miatt, míg Takamura - aki nem kínai, hanem japán -, pedig egy becsületbeli ügy miatt. Közben pedig egy véletlenül létrejött direktlink kapcsolat miatt már a biztosan nem John és nem Smith, hanem valami teljesen más névre hallgató férfi is Mitzukit keresi.

Ennél a könyvnél semmi sem bizonyítja jobban azt a tényt, hogy az események színteréül szolgáló helyszínt nem szükséges túlbonyolítani: elég hozzá egy füves szavanna és egy minden felszerelés nélküli atombunker a csupasz betonfalaival. Persze mindez nem lenne elegendő az érdeklődés fenntartásához, ezért szükség van még jó néhány különböző - bár néha azonos - céllal és mögöttes szándékkal felszerelt csoportra, akik addig kerülgetik és kergetik egymást a magasra nőtt fűben és a sötét bunkerban, amíg elérik a céljukat - vagy éppen lassanként elfogynak.

És persze az sem baj, ha van egy olyan szereplő, akinek lehet drukkolni, de még jobb, ha mindjárt kettő. Ahogy az is elősegíti a maradandó élményt, ha egy - vagy mindkét - szereplő különleges. Márpedig az a férfi aki nem John és nem Smith, foglalkozását tekintve pedig nem másodpilóta, bizony határozottan érdekes figura - a stílusa pedig egyenesen lehengerlő. Kaméleon, ez az, ami eszembe jutott róla és csodálattal olvastam a kitartásáról, de még inkább a helyzet megoldó képességéről. Bár ez is nézőpont kérdése, mert amíg olvasni nagyon élvezetes a tetteiről, addig megélni az átverései hatását már közel sem olyan felemelő élmény - bár mindkét esetben maradandó hatású.

Ugyan különálló történet és ha valaki ezt a részt veszi először a kezébe, akkor sem kavarodnak össze az események, de némiképp mégiscsak csorbul az élvezet. Ennek pedig az az oka, hogy bár a Kínai Birodalom császára is elképesztő figura, de a nem John Smith nevű férfi még nála is elképesztőbb. Fordított sorrendben abszolválva a köteteket a császár már nem is tűnik olyan nagy dobásnak. Szóval mindenképpen érdemes tartani a sorrendet.

Ha már a szereplőket az elképesztő jelzővel illettem, akkor kénytelen vagyok ugyanezt alkalmazni az egész regényre is. Ahogy mindenképpen ki kell hangsúlyoznom az egyszerűségét és az összetettségét is - az ellentmondásokkal meg nem kell törődni, mert tudom, hogy mit beszélek.

Férfi főhősünk és Mitzuki nagyon jó párost alkotnak: az egyik egy laza, mindenből képes magát kidumálni figura, a másik pedig egy merev, hagyományokhoz ragaszkodó család sarja. Ahogy az lenni szokott, ha a szélsőségek ugyanazon a helyen és időben találkoznak, megkezdődik a kiegyenlítődés, a különbségek - lassanként - csökkennek. Közben persze sok mindennek kell történnie és a szereplőinknek sok mindent át kell élnie egymás társaságában. A cselekményről többet nem is mondanék, mindenki élje át saját maga, mert úgy az igazi.

A ciklus előző és jelen kötete közötti kapcsolatra - néhány említésszintű momentumtól eltekintve - a regény utolsó néhány oldalán derül fény. Borzasztóan kíváncsi vagyok arra, hogy mi történik akkor, ha a Kínai Birodalom császára és az Ausztrál Föderáció legnagyobb svindlere, valamint az egyik legjobb ausztrál kém és az egyik legkülönlegesebb ronin egymás közelébe kerül majd. Igen, ezért kell elolvasnom minél hamarabb - amint csak időt tudok szakítani rá, hogy nem darabolódjon szét a történet - a Csillagok szikráinak vaskos köteteit.

A kategória besorolással ugyanúgy gondban vagyok, mint az előző kötet esetében, mert bár az apokaliptikus jövőre vonatkozó helyszín miatt, illetve a poszthumán elemek miatt biztosan könnyedén rá lehetne sütni a sci-fi jelzőt. Viszont igazából ez egy jövőben játszódó nagyon élvezetes kalandregény, de emiatt még nem sci-fi - legalábbis a kifejezés jelentésének szoros értelmében nem. A történet értékéből mindez semmit sem von le, de lehetőleg ne azok vegyék kézbe, akik hard sci-fi kötetet és egy regény keretei közé szorított tudományos értekezést akarnak olvasni. De attól, hogy szórakoztató, még lehet jól összerakott és szolgálhat olyan információkkal, amelyek megállják a helyüket és tanulhatunk belőle. Ez a regény - és az egész sorozat - pont ilyen.

Élvezettel olvastam, kellemesen kikapcsolt, fenntartotta az érdeklődésem, imádtam a helyszínét, a szereplőit és a humorát. Hamarosan folytatom a hihetetlen és - remélhetőleg - élvezetes, az előzmények ismeretében mindenképpen eseménydúsnak ígérkező kalandok sorát.


2017. március 22., szerda

Dennis Lehane: Az éjszaka törvénye

Ha van valaki, aki kedveli - sőt inkább imádja - Dennis Lehane regényeit, akkor az bizony én vagyok. Nem is volt kérdés, hogy a több évnyi kihagyást követően megjelenő legújabb kötetre azonnal le kellett adni az előrendelést, amint erre csak lehetőség adódott és az olvasás sem váratott sokat magára a kézhez vételt követően. Bár tény, hogy a korszak és a téma nem a kedvencem, de Lehane korábbi regényeinek témája sem éppen a zsánerem, a szerzőnek mégis sikerült maradéktalanul elvarázsolnia. Szóval minden fenntartásom és előzetes félelmem ellenére is ment az előrendelés és végtelenül hosszúnak tűnt a várakozás a megjelenésig és a csomag átvételéig.

Értékelés: 4 pont a 10-ből
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2017.
Terjedelem: 375 oldal
Borító ár: 3.680,- Ft
A mű eredeti címe: Live by Night
Fordította: Orosz Anna
Műfaj: krimi, gengszter sztori
A regény alapötlete - annak ellenére, hogy nem kedvelem a korszakot, amiben játszódik - nagyon tetszett. A sztori főhőse Boston rendőrkapitányának fia, aki tolvajként keresi meg a napi betevőt, illetve a napi elverni valót - főleg mivel a hozzáállása szerint, amilyen könnyen jön a pénz, olyan könnyen is megy. Csakhogy ifjú rablónk az egyik akciónál szemet vet egy fehércselédre, akiről viszont kiderül, hogy a bostoni szervezett bűnözés fejének szeretője. Joe fiút még ez sem tántorítja el, nem bírja kordában tartani a hormonjait, ahogy egyébként a hölgyike sem, és szenvedélyes viszonyba bonyolódnak - persze az ügyben illetékes górénak ez egyáltalán nincs a kedvére. Mindezek mellett ifjú rablónk esze sem azon jár, amin kellene, ezért természetesen hibát hibára halmoz, ami pedig meghatározza életének további alakulását - természetesen annak törvénye kívüli oldalán.

A regény erősen, ám a kort és az életmódot figyelembe véve elég szokványosan indul: főhősünk lába éppen belekötött a betonba és várja további sorsát. Ezt követően a történet jó része visszaemlékezés, azoknak az eseményeknek az alakulása, amelyek miatt Joe eddig a pillanatig eljutott, ebbe a helyzetbe került. Később persze sikerül beérni a könyv eleji pillanatot és onnantól kezdve már a "jelenben" játszódnak az események.

Az a gondom - bár van egy másik is, de arról majd később -  ezzel a történettel, hogy nagyon untam. Az elejét mindennél jobban, ennek következményeként az első százötven oldalon mindennél lassabban sikerül csak átevickélnem. Aztán végre történt valami változás, Boston után jött a forró és fülledt dél, és mintha az események is felpörögtek volna, olvasmányosabbá vált a sztori. Egy darabig, mert aztán megint csak oda jutottunk, ahol az elején is voltunk.

Semmi, de semmi olyan dolgot nem tartalmazott a történet, amely ne lett volna előre kiszámítható és ne következett volna egyik eseményből a másik. És itt a másik legnagyobb problémám: olyan, mintha ezt a regényt nem is Lehane írta volna, hanem valaki teljesen más ember, akinek sokkal egysíkúbb a fantáziája. Erre mondtam azt már az elejétől fogva az ismerőseimnek. hogy "nyomokban Lehane-t tartalmaz" - csak sajnos ez nekem nagyon, de nagyon kevésnek bizonyult.

Nem akarok igazságtalan lenni, vagyis ha nem Lehane írta volna ezt a történetet - vagy legalább el tudtam volna vonatkoztatni ettől a ténytől -, akkor teljesen élvezhető lett volna az, amit olvastam, mert alapvetően jól bemutatott eseményekről, illetve azok egyenes következményeiről van szó. Csak ez mind kevés, ha az ember lánya előtte már olvasott más könyvet a szerzőtől, akkor pedig végképp, ha imádja is azokat - közben pedig csodálkozik azon, hogy a magyar olvasóközösség viszont annyira nem. Aztán jön ez a tucatsztori, amelyben semmi újdonság sincs, a Lehane rajongók fanyalognak, a többiek meg, akik most ismerkednek - valószínűleg a film hatására - a szerzővel, teljesen pozitívan nyilatkoznak. Nos, ha ez kell ahhoz, hogy Lehane ismert legyen kis hazánkban és jól fogyjanak a magyarul megjelent írásai, akkor legyen így - főleg, ha ennek az a következménye, hogy jön majd az újabb Kenzie-Gennaro kötet.

Szóval nem győzöm hangsúlyozni, hogy nekem, Lehane rajongó számára, ez a regény egy hatalmas csalódás, mert semmit sem találtam meg benne abból, amiről olvasni szerettem volna. Bár tény, hogy a szerző hangulatteremtésben most is remekel, és Joe, valamint az apja kapcsolata is az elvártaknak megfelelően került bemutatásra, de minden más esetben hiányzott a szerzőre oly jellemző kifinomult finomság és megdöbbentő csavar.

Joe olyan egysíkú jellem, amennyire csak lehet. Leginkább egy rakás szerencsétlenségnek tűnt a szememben, aki végig bukdácsolja az egész történetet, néha pont sikerül a megfelelő helyekre tennie a lábát, máskor pedig - a legtöbb esetben - irányítják a lépteit. Hogy mitől zseni? Mert bizony annak van beállítva. De nekem fogalmam sincs róla, hogy miért kellene így tekintenem rá. Inkább szerencsefia - ez a jelző jobban illik rá. Kifejezetten idegesítőnek és értelmetlennek találtam azt is, ahogy a szereplők folyamatosan a törvényen kívüli és a gengszter jelentésbeli - és életvitelbeli - különbségein morfondíroztak.

Hogyan lehetett volna jobb? Ha nem ennyire hosszú időszakot - közel másfél évtizedet - ölel fel a sztori. Ha a főhősünk nem egy reménytelen hősszerelmes, ha nem csak egy bizonyos testrészével gondolkodott volna a lényeges helyzetekben. Ha valamivel érdekesebb és mozgalmasabb a sztori. Ha akad benne némi csavar. Ha erősebb és nem ennyire sok problémára kitérő a társadalomkritika. És így tovább: ha... és ha... és megint csak ha...

Végigküzdöttem magam a több száz oldalon, mert reménykedtem benne, hogy a végén majd részem lesz valami olyan csattanóban, amitől visszanyerem a hitemet és minden a helyére kerül, de ez a teljesen átlagos sztori még ettől is megfosztott, és helyette egy teljesen átlagos, előre kiszámítható befejezést kaptam. Vagyis minden tekintetben hatalmas csalódás volt ez a regény a számomra. Olyannyira, hogy nem is akarom a polcomon látni - még akkor sem, ha az egyik kedvenc szerzőm írta. Végtelenül csalódott vagyok és nagyon szomorú.


2017. március 18., szombat

J. A. Redmerski: Megölni Sarait (Gyilkosok társaságában 1.)

Ha valaki olvasta a szerző magyarul megjelent regényeit, akkor már az első oldalakon rá fog ismerni a stílusára: különleges hangulatot teremtő képességére, lassúnak tűnő, de mégis élvezetes, a figyelmet végig lekötő elbeszélésére. Ha nem tudtam volna, hogy J. A. Redmerski írta ezt a könyvet, akkor is ő lett volna az első tippem, akit megneveztem volna. Ezzel azonban minden hasonlóságot felsoroltam, mert ez a regény nem A soha határa és nem is annak folytatása, hanem valami egészen más. Már a fülszöveg is azt sugallja, hogy ez a kötet sötétebb és kegyetlenebb, mint a már megismert írások, azonban meglengeti némi romantikus hangulat lehetőségét is. Nos, akkor most érkezzen a fekete leves...
Értékelés: 9/10
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Rázós könyvek
Kiadás éve: 2016.
Terjedelem: 357 oldal
Fordította: Szurej Orsolya
Borító ár: 3.299,- Ft (puha borítós)
A mű eredeti címe: Killing Sarai
Sorozat: Gyilkosok társaságában
Folytatás:
2.) Reviving Izabel
3.) The Swan and the Jackal
4.) Seeds of Iniquity
5.) The Black Wolf
6.) Behind the Hands That Kill
Kategória: krimi
Ez a kötet minden, csak éppen nem romantikus történet, ahogy a rázós besorolás és a 18+ jelölés sem azt jelenti, hogy a regény hemzseg az erotikus jelentektől. Bár tény, hogy a bilincs, a kötél és a szexualitás fontos szerepet játszik a történetben, de nem abban a formában, amit a pikáns jelenetekkel és domináns pasikkal teli könyveken edződött olvasó esetleg elvárhatna az előzmények és a fülszöveg ismeretében.

Még  jó, hogy nem voltak ilyen elvárásaim, még jó, hogy krimiként, bérgyilkosos sztoriként vettem a kezembe a könyvet, nem pedig romantika esélyes olvasmányként. Igen, kijár a regénynek a rázós jelző és a korhatáros besorolás, mert ez a kötet hangulatában nagyon sötét, történetében kegyetlen, bőven tartalmaz érzelmileg megrázó részeket, a főhőseink útját pedig végig hullák szegélyezik. Sikerült megteremtenem a kellő hangulatot? Akkor nézzük a részleteket...

Sarai mindössze tizennégy éves volt, amikor szemet vetett rá egy drogbáró, majd az anyjával együtt Mexikóba költöztette őket. A lány kilenc éve nem tette ki a lábát a telepről, a dúsgazdag drogbáró minden nap használja a testét, de az akaratát nem tudta megtörni: a lány a túlélésre játszik, az esze egyfolytában a szökésen jár. Sarai sok mindent átélt a kilenc év alatt, sok halált látott a telepen, ahol a mindennapok terhe alatt akaratlanul is megedződött a lelke. Minden nehézsége ellenére azonban még mindig jobb helyzetben van, mint a többi lány, mert ő a főnök kedvence, legbecsesebb tulajdona, akinek különleges bánásmód jár. Egy nap azonban egy amerikai érkezik a telepre, akinek felbukkanásában Sarai meglátja a lehetőséget a szökésre: mindent kockára téve elbújik az idegen kocsijában és ezzel kezdetét veszi a lány és a titokzatos bérgyilkos közös kalandja.

Bármit is fogalmaztál meg magadban ezzel a regénnyel szemben elvárásként, azt nyugodtan verd ki a fejedből, mert biztosan nem azt fogja adni, amire számítottál. A történet alaphangulata nagyon sötét, ebben a világban a tulajdon és a hatalom minden, az emberélet viszont semmit sem ér - a nőké pedig még annyit sem. Sarai sem hiszi, hogy könnyedén szabadulhat a fogságból, de amit menekülés közben átél, arra ő maga sem számított: remélte, hogy a titokzatos férfival átjuthat a határon, helyette viszont az egymással szemben álló felek közötti, a korábbinál sokkal nagyobb tétű játszmában lett belőle az alku tárgya.

A fizikai távolság egy dolog, az évek alatt átéltek lelki feldolgozása pedig egy másik, és ebben az utóbbi csatába Sarai eleve vesztes pozícióból indult: fiatal és befolyásolható időszakában került a telepre, kegyetlen emberek közé és túl sok halált látott, miközben nem volt lehetősége normális szocializációra. Pont ezek miatt Sarai teljesen másként tekint a világra, mint egy normális körülmények között felnőtt ember és a legtöbb helyzetben másként is reagál.

Ha már az egyéb körülményeknél tartunk, akkor meg kell jegyeznem, hogy ebből a szempontból Viktor, a telepre érkező férfi sem egyszerű eset, mivel ő maga is egy kegyetlen és számító világ áldozata. Csak úgy válhat valakiből kegyetlen és hidegvérű bérgyilkos, ha maga is megtapasztalja az embertelen körülményeket, ez pedig kétségtelenül nyomot hagy a lelki világán - leginkább a többi emberbe vetett bizalom, illetve ennek képessége látja ennek kárát.

És Viktor mégis meglát valamit a kéretlenül nyakára akaszkodott nőben, akit először - ha már így adódott - csak a feladata végrehajtása érdekében akar felhasználni, viszont a későbbiekben sem hagy magára - ennek okára viszont nem kifejezetten tud magyarázatot adni. Tény, hogy bármerre is jár a párosunk, azt az utat friss halottak szegélyezik, a menekülésük sok körültekintést és még több vakmerőséget igényel, illetve számos veszélyes helyzetet eredményez.

Viktor titokzatos, keveset beszél, a múltja pedig eléggé rejtélyes. Van a személyiségében valami, ami akaratlanul is hatással van a vele kapcsolatba kerülőkre, illetve az olvasóra is. Higgadtsága, kegyetlen, ugyanakkor mégis elvekkel teli gondolkodása és életvitele kíváncsivá teszi azt, aki csak egy pillanatra is, de bepillanthat a páncélja mögé. Végig érezni, hogy a higgadtság és a profizmus felszíne alatt kitörni készülő szenvedély forrong, a túlélés érdekében pedig a férfi bármire képes.

A bonyolult lelki folyamatok és a rejtélyek mellett azonban ez a regény egy mozgalmas, fegyveres összecsapásokkal és kivégzésekkel teli történet, ahol mindenki élete veszélyben forog, ahol senkiben sem bízhatsz meg teljes mértékben, az információ pedig hihetetlen hatalmat jelent. Ennél már csak a gyors és higgadt cselekvés érhet többet - a legtöbb esetben magát az életet.

Az eseményeket váltott fejezetekben ismerhettem meg, döntő többségében Sarai szemszögéből, viszont néhány jelentős helyzetben Viktor is megnyilvánul, az ő gondolatai is bemutatásra kerülnek. A váltott szemszög nagyon jót tett a történetnek: kellő feszültséggel, titokkal ruházta fel az eseményeket és pont annyi információt tartalmazott, ami miatt magasba szökött az érdeklődési szintmutatóm.

A végén mindenképpen ki kell térni a pikáns helyzetekre, amelyből mindössze két jelenet jutott a regénybe, azzal is a vége felé találkozhatunk össze és bár eléggé szenvedélyesre sikerültek, azért - bármilyen ellentmondásosnak is tűnik - a visszafogottság sem áll messze tőlük. Bár szerves részét képezik a történetnek, nem ezek jelentik a sztori alappillérét, éppen csak annyi az egész, hogy normál és elvárt módon kezelhető legyen a két szereplő között kialakult vonzódás és feszültség. Éppen ezért mindkét nem képviselői számára élvezetes és emlékezetes olvasmányként szolgálhatnak a kötet eseményei.

Folytatás? Mindenképp. Jó a stílus, érdekes az alapsztori, az alapok lefektetésre kerültek. Sarai és Viktor véletlen találkozása, a közösen átélt események elindítottak valamit, aminek a kimenetére nagyon kíváncsi vagyok. Bőven van annyi lehetőség történetben, hogy a folytatás mozgalmasra, érdekesre, és esetleg szenvedélyesre sikeredjen. Különleges élményben volt részem, örülök, hogy a részerese lehettem.


2017. március 10., péntek

Jack Campbell: Rendíthetetlen (Az elveszett flotta 1.)

Mindig is kedveltem a sci-fit, mert érdekeltek a jövő technikai megoldásai, illetve az, amelyekről a mai ember úgy gondolja, hogy azok lehetnek majd. Mindenképpen érdekes, hogy egyáltalán mit is kezd magával az emberiség a jövőben - ha máshogy nem, akkor elképzelés szintjén. De ennek ellenére is kevés sci-fi írást olvastam, mert nem egyszer kevésnek bizonyult a türelmem, valamint - szégyen vagy nem szégyen - a felfogó képességem a bonyolult technikai, összetettebb kvantumfizikai és űrkutatáshoz kapcsolódó leírásokhoz. Persze miután egy-két ilyen magasröptű műbe beletört a bicskám, óvatosabban nyúltam a kategória többi kötete után és inkább fantasy regényekkel vigasztaltam magam. Egészen addig így zajlott ez, amíg az utamba nem került Mysterious Universe sorozat néhány regénye, illetve John Scalzi jó néhány írásaés felfedeztem, hogy létezik sci-fi regény a műfaj könnyedebb és szórakoztatóbb oldalán is - vagyis azon a térfélen, ahol én magam is sokkal szívesebben tartózkodom. Ezt követően már ezzel a tudással felvértezve válogattam a kiadványok között és bár mai napig mellényúlok néha, most már azért jobban meg tudom ítélni, hogy mi való nekem a kínálatból - főleg, ha inkább szórakozni vágyom és nem az egyébként - napi munka által - erősen igénybe vett szürkeállományom további kínzására. Így került képbe nálam Az elveszett flotta című sorozat nyitó kötete is, és elégedett vagyok magammal, mert nagyon jól, az igényeimnek megfelelően választottam olvasmányt.

Értékelés: 9/10
Kiadó: GABO Kiadó
Kiadói sorozat: GABO SFF
Kiadás éve: 2015.
Terjedelem: 354 oldal
Borító ár: 2.990,- Ft
A mű eredeti címe: Dauntless
Fordította: Tamás Gábor
Sorozat: Az elveszett flotta
Folytatás:
2.) Vakmerő
3.) Courageous
4.) Valiant
5.) Relentless
6.) Victorious
Műfaj: sci-fi, katonai sci-fi, űropera
A Szövetség és a Szindikátusi világok már egy évszázada állnak háborúban egymással. Úgy néz ki, hogy most talán sikerül pontot tenni az űrbeli százéves háború végére, mert a Szövetség flottája csapdába esett az ellenséges terület szívében. A flotta zászlóshajója a Rendíthetetlen, amelynek legénysége egy nem várt taggal bővült, az évszázados hibernációjából felébresztett Geary kapitánnyal. John "Black Jack" Geary egy igazi legenda, akinek hőstetteit minden kadét ismeri. Amikor a Szindikátusi világok csapdája bezárul és a flotta irányítása az ő kezébe kerül, meg kell mutatnia, hogy képes átvenni a vezetést és megmenteni a flottát. Mindezek mellett meg kell küzdenie a saját személyét övező legendával, vagy ha ez másként nem megy, akkor el kell azt fogadnia.

Ez a regény nálam nagyon betalált! Már az első fejezetével is képes volt megragadni a figyelmem, hatással volt rám a hangulata és ez így maradt egészen a legutolsó oldalig. Elmerültem a végtelen űrben, az élvezetes és mozgalmas kalandban, a legendás kapitány cselekedeteiben, és az aktuális problémák megoldására irányuló ötleteinek megvalósításában. 

Nem mondom, hogy nem látom a regény esetleges gyengeségeit és hibáit, de elfogadom őket és hajlandó vagyok figyelmen kívül hagyni mindahányat, amennyit csak felfedeztem, mert a történet képes volt arra, amire csak nagyon kevés: kikapcsolta a külvilágot. Olvasás közben egyszerűen elvesztem az űrben, együtt bolyongtam, utazzam és csatáztam a flottával és nagyon élveztem a kalandot.

Jack Campbell hihetetlenül jól adja vissza a saját korából kiszakadt és új korba keveredett ember érzéseit, ezért könnyedén a kapitány helyébe tudtam képzelni magam, átéreztem a kétségeit, a távolságtartását és az esetenként felbukkanó kétségbeesését. No, és persze ott van a saját magát övező legenda, amivel szembe kell néznie és meg kell küzdenie, ez aztán bárkiből kihozná a szarkasztikus énjét.

Hihetetlenül tetszettek a leírások, amelyek egyáltalán nem feküdték meg a gyomromat a töménységükkel, ugyanakkor rendkívül jól tudták ábrázolni az űr végtelenségét és érzékeltetni azt, hogy miben is különbözik az űrben vívott csata a földitől. Olvastam már más regényben is űrcsatákról, de egyik esetben sem éreztem ennyire átélhetőnek és a bonyolultsága ellenére is könnyedén élvezhetőnek az egészet. Nem kellett agyalnom azon, hogy mi és hogyan működik, mert érthető és hihető magyarázatot kaptam mindenre, elfogadtam azt, hogy a leírtak működnek és csak élveztem az akciókat. Amelyek azért nem nevezhetők szimpla összecsapásoknak, hiszen általában 0,1-es fénysebesség mellett került rá sor: ez a sebesség az űrben létező távolságokat figyelembe véve kevés, közelharcnál azonban iszonyatosan nagy. Éppen ezért éreztem azt, hogy a regény eseményei egyszerre ugyanazon felvétel lassított és gyorsított lejátszásának váltakozásai. 
"Egy dolgot minden matróz hamar megtanul, mégpedig azt, hogy az űrben semmi nincs, ami emberi. Embertelen a puszta mérete, az üressége, a halál, ami ott van benne mindenütt (...)"
Tetszettek a stratégiai lépések, a valós idejű képek késése miatti időeltolódások, a relativisztikus torzítások és azok figyelembe vétele egy akció során, egy csata eseményeit befolyásoló hatása. Kicsit úgy éreztem magam, mint annak idején, amikor a Végjátékot olvastam és bizony azt is legalább annyira élveztem, mint most ezt a regényt. Felmerül a kérdés, hogy ebből miért nem készítettek még filmet? Pedig kifejezetten jó alapanyagot jelentene a történet, mozgalom és látványvilág, valamint a főhős lelki vívódásának szempontjából is.

Száz év nagy idő és mégis milyen kevés, ha közben még nem sikerült befejezni azt a háborút, amelynek kezdeti, az eseményeket kirobbantó konfliktusára már senki sem emlékszik. A technika fejlődött, de nem annyira - az embereket lefoglalta a folyamatban lévő háború -, hogy a változás Geary kapitány számára ne legyen követhető. Ami viszont nem fogható fel ép ésszel, az a hadsereg működésében bekövetkező változás, ahol az évszázados összecsapás jelentős változásokat okozott: személyi, tapasztalati, stratégia és irányítástechnikai szempontból is. 

John Geary-nek ezzel is meg kell küzdenie és ennek része a saját múltbeli tette is, vagyis hogy annak idején a saját élete kockáztatásával sikeresen feltartóztatta a Szindikátusi világok flottáját - pedig tulajdonképpen csak azt tette, amit abban a helyzetben meg kellett tennie és amire kiképezték. A stratégiai tudás elvesztése egy részről még hihetetlennek tűnik, más részről viszont sajnálatos módon pont ezt a szituációt - a szakma elcsökevényesedését és a szakmai tudás eltűnését - élem át a munkahelyemen, szóval könnyedén el tudom képzelni a helyzetet. Ugyanis hiába van valaminek írásos vagy digitális nyoma, ha nem jut elegendő idő a megfelelő kiképzésre, a múltbeli információk áttanulmányozására, amikor mindenki leginkább ágyútöltelék szerepet tölt be, akkor ebben a  - nyersanyag és személyi állomány szempontjából is hiányban szenvedő - korban könnyedén elsikkad a tudás és megbomlik a fegyelem. Ördögi kör ez, amiből úgy néz ki, hogy elég nehéz kitörni.

A regény egy terjedelmes sorozat első kötete és a cselekménye is ehhez igazodik, minden tekintetben egy hosszú út elején járunk: a flotta még csak elindult hazafelé, Geary kapitány pedig éppen csak elkezdte ráncba szedni a hajóit és meggyőzni azok parancsnokait a tettei és döntései okairól. A csaták mellett a morális és lélektani hadviselés leiratait élveztem a leginkább, ahogy Geary kapitány saját magával és flottájának egyes parancsnokaival csatázik, megoldja a felmerülő problémákat, technikai és stratégiai nehézségeket.

Szóval nekem ez nagyon tetszett, jól szórakoztam, kellő mértékben izgultam és ámultam, élveztem minden egyes sorát - teljességgel beszippantott a történet. Várom a sorozat folytatásait, amelyek közül a második rész még teljesen friss megjelenésnek tekinthető - hamarosan sorra is kerül majd az olvasásban -, a harmadik kötet magyar nyelvű kiadását pedig még ebben az évben ígérte a kiadó.



 
Design by Free WordPress Themes | Bloggerized by Lasantha - Premium Blogger Themes | Laundry Detergent Coupons