Könyvek erdeje

Ha eltévedtél a könyvek rengetegében, akkor segítek benne eligazodni.

2017. április 30., vasárnap

Várólista - 2017. április

Végre elérkezett - és mire ez a bejegyzés megjelenik már véget is ért - a könyvmolyok egyik legkedvesebb hónapja, az április, amikor is a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál miatt dúskálni lehet a jobbnál is jobb megjelenések között. Eddig ez legalábbis így volt, de az idei évben nem éreztem ugyanazt a varázst, mint a megelőzőekben. Igen, tudom, hogy én magam is változom, mostanában talán valamivel megkeseredettebb vagyok, esetleg finnyásabb, és még ki tudja mi minden más, ami miatt nem igazán nyerte el a tetszésem a fesztiválos friss felhozatal. Persze így is volt majd tucatnyi kötet, ami felkeltette a figyelmem, de hol van ez már a korábbi kb. félszázhoz. Bár szokásom először magamban keresni a hibát, de úgy gondolom, hogy az év eleji könyves botrány miatt a kiadók is inkább a biztonsági játszmát választották a kockázatos címek megjelentetése helyett. Meg tudom érteni őket.

Nézzük először a sci-fi felhozatalt, ami végül is nem lett olyan bőséges, mint számítottam rá. 
László Zoltán több év után ismét regénnyel jelentkezett és ezúttal egy sci-fi történettel. A kötet természetesen az Agave Könyvek gondozásában jelent meg. A Távolvíz borítója nagyon látványos, a regény kifejezetten vonz, de beszerzésre majd csak később kerül.
A Gabo Kiadó a kiadvány tavalyi sikerén felbuzdulva idén is megjelentette azt a novelláskötetet, amely külhonban már régóta hagyománynak számít. A magyar kiadásban Az év legjobb sience fiction és fantasynovellái 2017. címet kapta a kiadvány. Állítólag most több benne a sci-fi történet. Összehasonlítási alapom nincs, mert nekem még az előző évi válogatás is olvasatlan, de azért figyelem az értékeléseket.
A fikció után következzenek a tények. Ezért is szerepel ebben a felsorolásban Neil Degrase Tyson Ha felfal egy fekete lyuk és egyéb kozmikus komplikációk című könyve, amely a világegyetem rejtélyeit hivatott megismertetni az olvasókkal. A tudományos magyarázatokat a Kossuth Kiadónak köszönhetően olvashatják magyar nyelven az érdeklődők.

Sci-fi után következzen a fantasy kategória - vagy valami hasonló, mert bizony elég vegyes a kép.
Trágár és komfortzónát feszegető, de nekem akkor is kell. Ez volt az első kijelentésem, amikor megláttam, hogy megjelenik Chuck Wendig újabb regénye, a Miriam Black sorozat második kötete, amely a Halálmadarak címet kapta. A borító megint baromi jó, a történetre pedig kíváncsi vagyok. A regényt természetesen a Fumax Kiadó hozta a magyar olvasóknak,
Steampunk alapjaival a sci-fi között lenne a helye, de az alkímia mozgatta teremtmények miatt mégis inkább itt említem Ian Tregillis Géplélek című regényét, amely a Fogaskerék-háború trilógia első része. A beleolvasó alapján a sztori érdekesnek tűnik. A trilógia kezdő kötet a Twister Média gondozásában jelent meg.
Vannak, akik szerint az urban fantasy inkább csajos "műfaj", de én még ezt sem bánom - csak ne legyen nagyon csajos. Annak idején csak az első részig jutott Kim Harrison Hollows sorozata, most viszont már a negyedik kötetnél tart, a megjelenések az utóbbi időben elég ütemesen követik egymást. Remélem, hogy ez így marad a továbbiakban is, mert van még mit behozni - az eredeti sorozat tizenhárom kötetnél tart és még nem lezárt a történetfolyam. Az Egy maréknyi bűbájért címet viselő kötet a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában jelent meg.
Valamivel lassabban, de azért csak csordogálnak a Vaják sorozat kötetei, mert csak sikerült eljutni a hatodik részig. Ahogy a Könyvfesztiválon a dedikálásra váró hosszú és kacskaringózó sort elnéztem, sokan kedvelik Andrzej Sapkowski írásait. Magam is így vagyok ezzel. Bár a végeláthatatlan sorba azért nem álltam be, a Fecske-torony már felkerült a polcomra. A sorozatot a PlayOn! Kiadó hozta el kis hazánkba.

Mindig is kedveltem a krimit és a thrillert, de mostanában az eddigieknél is egyre többször kerül a kezembe a kategória valamelyik kiadványa. Lesem is a megjelenéseket, meg a véleményeket.
Az Ulpius-Ház csődjét követően a General Press Kiadó vette át Chris Carter regényeinek megjelentetését és folytatta az éppen csak debütáló Robert Hunter sorozatot. És milyen jól tette. Ebben a hónapban már a harmadik kötet jelent meg, amely a Vadász címet viseli. Ajaj, olvasnom kellene már valamit a szerzőtől, mert nagyon piszkál, hogy mit tud. Na, majd valamikor - hamarosan.
A XXI. Század Kiadót tartom még szemmel ebben a kategóriában, aki szintén egy engem kifejezetten érdeklő megjelenéssel jelentkezett ebben a hónapban. Luca d'Andrea A gonosz maga című regénye nem csak a témája miatt érdekel, hanem azért is, mert az eddigi élményeim alapján határozottan kedvelem az olasz szerzők thriller műveit. 

A listám végére is értem. Igen, szerintem is elég kevés ez egy áprilisi hónaphoz képest. És itt csatolnék vissza a bevezetőre. Szóval finnyásság... Vagy inkább mondjam azt, hogy megfontoltság? Vegye mindenki úgy, ahogy neki tetszik. Mert bizony vannak kategóriák, amiket kerülök.

A korábbi évek YA vagy ifjúsági kategóriába sorolt olvasmányaitól egyszerűen megcsömörlöttem. Ha valamelyik regénynél ifjúsági cimkét látok, akkor már teszem is félre, lapozok tovább, stb. Egyszerűen sajnálom az olvasás céljából rendelkezésemre álló kevéske időt nyafogásra, pironkodásra és az első csók által kiváltott izgalomra rááldozni. Ami a polcomon van, azzal még teszek néha-néha próbát, de újat tutira nem veszek.

Ugyanígy távol tartom magam a szürrealitásba hajló, illetve a nagyon hard sci-fitől, mert bizony az már egy-két alkalommal kiverte nálam a biztosítékot. Jó néhány regényt hagytam pont emiatt a kiadói standokon. Mondhatni ugyanazt tettem, mint a kiadók: biztosra mentem és ennek eredményeként mindössze három kötetet számlál a könyvfesztes beszerzéseim összesített listája. Bár azért így is akad még  - méghozzá elég szép számban - olvasatlan könyvem, szóval nem fogok unatkozni a továbbiakban sem.


2017. április 27., csütörtök

Adrian Barnes: Álmatlanok

Belekezdtem ebbe a posztba, de nem tudom, hogy hol lesz a vége - attól függ, hogy mennyi időt akarok rá fordítani. Akarom is meg nem is - pont ugyanúgy, ahogy a regény olvasása közben is éreztem. Mert én annyira, de annyira akartam ezt a könyvet: beleszerettem a borítójába, a fülszövegébe, abban a posztapokaliptikus rémálomba, amit a sztori ígért és magában hordozott lehetőségekbe, amelyek ott szunnyadtak az ígéretek mögött. És pont ezzel van a bajom: végig csak szunnyadtak, helyette pedig mást helyezett előtérbe a szerző, és ez más nem találkozott össze az ízlésvilágommal. Ez van, nem tetszhet mindig és minden.

Értékelés: 4 pontot kap a 10-ből
(a kezdeti hangulat miatt)
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2014.
Terjedelem: 221 oldal
Borító ár: 2.880,- Ft
A mű eredeti címe: Nod
Fordította: Farkas Veronika
Műfaj: sci-fi, apokaliptikus
A helyszín Vancouver, de lehetne bárhol máshol. Az időpont ismeretlen, de ez nem is olyan lényeges: valamikor most, vagy a közeljövőben - belátható időn belül, bármikor. A szituáció könnyen átélhető, főleg ha valaki töltött már napokat alvás nélkül: egyre növekvő feszültség, fáradtság, ingerültség, egyéb testi és lelki jelek. Ha emberek ezrei nem tudnak pihenni és regenerálódni, ellenben néhány ember igen, akkor borítékolható a következmény: veszélybe kerül az alvók és álmodók élete, elhatalmasodik az erőszak, kitör a pánik, gyökeret ver az elkeseredettség.

Ez tehát a kiindulópont: érdekes, lehetőségekkel teli, posztapokaliptikus rémálom. Ami meg is mutatja magát az első fejezetben, ami egyébként az események kezdete utáni tizennyolcadik nap, vagyis bőven kapunk a káoszból, az elkeseredettségből és a kialakult helyzetből. Figyelemfelkeltő és kedvcsináló betekintő ez, amely arra jó, hogy az olvasó kitartson a tizenhetedik vagy tizenkilencedik nap történéseiig... hogy aztán végül pofára essen.

Valószínűleg velem van a baj, de bizony én ennek a regénynek az eseményeit nagy többségében untam, alig vártam, hogy a történet végére érjek. Ahogy eléggé sajátos az a helyzetet, amikor azt kell állítanom egy mindössze kétszázhúsz oldalas könyvről, hogy sokkal jobb lehetett volna, ha valaki meghúzza a szövegét. Pedig ez teljesen reális állítás.

Biztosan velem lehet a baj, amiért nem tetszett az, amit olvastam, de nekem tényleg nem tetszett, amit ettől a könyvtől kaptam - én csak egy egyszerű olvasó vagyok, aki csupán szórakozni akar. Egy részről elborultnak találtam a történetet, amit az alapszituáció is indukálhatott volna, ez rendben is volt. Hanem a nyelvészettel foglalkozó részek, a terjengős leírások - főleg olyan dolgokról, amik engem nem érdekeltek -, azokat nagyon nem kedveltem. Az elfelejtett (?) szavak és kifejezések, az egész Nód mizéria nagyon hamar az agyamra ment, amit csak tetéztek a főszereplő elmélkedő - elképesztően terjedelmes és borzasztóan unalmas - monológjai.

A nyelvészkedős és elmélkedős részektől eltekintve a történet eleje, az álmatlanság kezdetének bemutatása egészen jó és hiteles: az értetlenkedés, az első megdöbbenés, a következmények felmérése, a feszültség növekedése, a reakciók leírása - minden a helyén volt. Majd jött a Nód mítosz, az új vallás felállítása, a prófétalét bemutatása, majd minden egyéb - és bizony egyre gyakrabban ingattam a fejem. Persze, az ember nehéz és kilátástalan helyzetben abba kapaszkodik, amibe csak lehet: az egyik ilyen lehetőség a vallás, a másik pedig a tudomány. Minden kártyát felhasznált a szerző, amit csak lehetett, még a szépirodalmi igényességgel megfogalmazott mondatokat is bevetette, mindezekkel együttesen pedig kivívta a kritikusok elismerését - bár ahogy látom és tapasztalom, az olvasókét már kevésbé. 

"A megvetés rossz, de a szánalom még rosszabb", én pedig szánom ezt a regényt, mert annyira jó lehetett volna. Túl sok a bizonytalanság, az ellentmondás, az információhiány, van helyette zavarosság és elmélkedés. Persze ott van az emberi elme, amely képes arra, hogy befoltozza a lyukakat, elgondolkozzon a problémán és megoldást vagy magyarázatot találjon a hiányzó részekre. Szeretek is gondolkozni azon, aminek van értelme, de nagyon nem kedvelem, amikor minden homályban úszik és ellentmondásokban bővelkedik: amikor nem kapok magyarázatot az okokra, a következményekre, a különböző csoportok fizikai erőnlétének különbözőségére - amíg az egyik maga elé bámulva ugyanazt a felületet törölgeti, a másik pár - újabb alvás nélkül töltött - nappal később meglepő pontossággal céloz és célba is talál. A szerző bedob valamit, de annak részleteivel már nem foglalkozik, agyaljon rajta az olvasó, ha akar., ha meg nem akkor így járt. Pont ezért éreztem úgy, hogy több a lyuk a történetben, mint az építőanyag. És nem csak az események leírása hiányos, a karakterekre sem a bonyolultságuk miatt fogok visszaemlékezni, az tuti. És a befejezés... Azt pedig inkább hagyjuk: összecsapott és az előzmények tükrében - számomra - semmi értelme.

Ebből is látszik, hogy nem a mindenféle díjakat osztogató kritikusok csoportjának véleményét osztom, hanem a normál ovasókét. Már eljutottam odáig, hogy nem akarok olyan könyvet olvasni, amit díjra jelöltek, ami kritikai sikert aratott, amit úgy hirdetnek, hogy fantasztikus és egyedi és utánozhatatlan... és még hosszan sorolhatnám. 

Bárhogyan is legyen a továbbiakban, az tuti, hogy nem érdekel sem Adrian Barnes, sem bármelyik új regénye, sem pedig az a film, amely ezt a történetet fogja feldolgozni. Részemről itt befejeztem ezzel a szerzővel és minden mással, ami ehhez a regényhez kapcsolódik: megtanított kesztyűbe dudálni és én megértettem a leckét.


2017. április 23., vasárnap

Jack Campbell: Vakmerő (Az elveszett flotta 2.)

Soha nem gondoltam volna, hogy én leszek az, aki kedvelni fogja a katonai sci-fit, tekintve, hogy a katonai történetekből sem a múltbeliek, sem a jelen időben játszódóak nem tartoznak nálam az olvasandók vagy a megnézendők közé első körben. És mégis, az a katonai sci-fi, amit eddig olvastam - a Vének háborúja kötetek és ez a sorozat - nagyon bejött. Igazából pont annyira tartom mozgalmasnak és érdekesnek, amennyire az szükséges, ráadásként pedig az összecsapások szinte megelevenednek a szemem előtt olvasás közben. Ha egy történet képes arra, hogy kikapcsolja számomra a külvilágot, elmerüljek az eseményeiben és élvezzem azt, amit olvasok, akkor az nagyon rendben van - még akkor is, ha tisztában vagyok azzal, hogy hibái is vannak.

Értékelés: 9 pontot megérdemel a 10-ből
Kiadó: GABO Kiadó
Kiadói sorozat: GABO SFF
Kiadás éve: 2017.
Terjedelem: 361 oldal
Borító ár: 2.990,- Ft
A mű eredeti címe: Fearless
Fordította: Tamás Gábor
Sorozat: Az elveszett flotta
Előzmény:
1.) Rendíthetetlen
Folytatás:
3.) Merész
4.) Valiant
5.) Relentless
6.) Victorious
Műfaj: sci-fi, katonai sci-fi, űropera
A Szövetség flottája meglógott a Szindikátusiak csapdájából, köszönhető mindez a száz év után megtalált és hibernációjából felébresztett nemzeti hősnek, Geary sorhajókapitánynak. A csapdából ugyan kiszabadultak, de a hazafelé vezető út irányával és a kapitány által alkamazott egyéb módszerekkel kapcsolatban - amelyek éles ellentétben állnak a mostanában használatos és hangzatos szlogenekkel - eléggé megoszlanak a vélemények. Az ugrópontokon keresztül igencsak kacifántos módon, elhagyott csillagokat, a Szindikátusi Világok mélyén megbúvó naprendszereket érintve haladó flotta számos kalandba keveredik. Útjuk során az egyik bolygón hadifogolytáborra bukkannak, amelynek lakói közel húsz évvel ezelőtt estek fogságba. A foglyok vezetője az igencsak karizmatikus Falco sorhajókapitány, aki hozzáállásával, az emberekre gyakorolt hatásával eléggé megnehezíti Geary kapitány életét.

A szerző ott folytatja a történetet, ahol az előző kötetben abbahagyta: a flotta folytatja az útját, Geary kapitány pedig az embereivel, illetve önnön hírnevével vívott csatáját. Az összecsapások leírásai is hasonlóak, mint amilyeneket már az első részben is olvashattam, mégsem élveztem azokat kevésbé. Tehát alapjaiban alig nyújt valami újdonságot a történet, de ennek ellenére jó volt elmerülni az eseményeiben - mert egyszerűen gördülékeny és élvezetes.

Pár dologban azonban továbblépett a szerző: Geary sorhajókapitány végre méltó ellenféllel találja magát szemben, illetve egyes szereplőket közelebb hoz egymáshoz, kissé megbonyolítja az életüket. Sok tekintetben tehát ugyanaz, néhányban viszont más, mint a korábbi kötet.

Az újdonság varázsa azért picit megcsappant, az a hatalmas katartikus érzés, ami teljesen eltelített a Rendíthetetlen olvasása közben, most valamelyest csökkent intenzitással jelentkezett, de azért még így is bőven elegendőnek bizonyult. Ismerős volt tehát az alapszituáció, a csaták és összecsapások mesteri módon levezényelt menete, amelyekben csupán az jelentette a változatosságot, hogy a hajók követték a kapott parancsokat - többségében legalábbis. Az űrcsaták ismerős - ám vitathatatlanul látványos - levezetéséért cserébe bőven kárpótolt azok mennyisége, amelyre igazán nem lehetett panasz. Bőven volt szemből, illetve lesből támadás, furfangosan kiötölt és kivitelezett csel, valamint minden más. Mindezek mellett örülök annak, hogy a szerző a mennyiség növelésével nem adta alább a minőséget: mindegyik harcérintkezés leírása élvezetes, és bár a végeredménye eléggé kiszámítható, a menete továbbra is mesterien megkomponált - olvasni pedig egyenesen lehengerlő.

A kötet fő eseményvonala két szálra épül fel, amely hol szétválik, hol pedig összefonódik, a regény végére az egyik továbbfut, a másik pedig lezárásra kerül. Nem nehéz kitalálni, hogy az egyik szál a flotta hazafelé vezető útja és a vezetőbe vetett bizalom, a hadviselés fegyelmének kiépítése és megszilárdítása, a másik pedig a hadifogoly táborból kimenekített karizmatikus kapitány által kavart feszültség, illetve a következmények kezelése.

Teljesen átéreztem Geary kapitány problémáját, aki sem az eddigi, sem a jelenlegi szituációkban nem volt könnyű helyzetben. Folyamatosan bizonyítania kell - nem csak az embereinek, hanem magának is -, és közben el kell kerülnie a hőssé válás mindenféle előnyökkel kecsegtető útját. Pedig milyen könnyű is lenne rálépni arra az útra és mennyi felesleges problémát, magyarázkodást megspórolna magának vele, de mégsem teszi és ezért csak tisztelni tudom Gearyt. 

Persze van, aki rajta tartja a szemét főhősünkön, aki árgus szemekkel figyeli minden tettét és figyelmezteti, ha úgy érzi, hogy elhagyta az előre kijelölt ösvényt. Minden nézőpont kérdése és pont ezért nagyon vékony a határ a gyáva és a vakmerő, a megfontolt és a veszélyes szituációkat is bevállaló személy, illetve a cselekedetei között. Bár a látszat is csalhat néha, a pokolba vezető út is a legjobb szándékokkal, valamint a jó szándékú tettek félreértelmezésének következményeivel van kikövezve. A probléma megoldására persze mindig van lehetőség, csak éppen nem biztos, hogy az annyira egyszerű. Az tuti, hogy a feszültséget több módon is le lehet vezetni és Jack Geary most az egyszer - mosolygásra és fejcsóválásra késztető párbeszédet követően - valaki másnak adja át a vezetést.

Nagyon tetszett, hogy több szereplő is jobban bekapcsolódik a történetbe: az eddigi biztos támogatók mellett megjelennek az újak, akik már nem csak a legendája, hanem a jelenben elkövetetett tettei miatt tisztelik a kapitányukat. Az új támogatók műszaki tudásának következtében részletesebben bemutatásra kerül az hiperhálókapu működése, illetve az, hogy a használói mennyire nincsenek tisztában annak alapjaival, és ez persze megint felvet olyan kérdéseket, amelyre már az előző részben is történt egy egészen halvány és sejtelmes utalás. A hiperháló kapuval kapcsolatos leírás volt talán a kötet legplasztikusabban megfestett része: egyszerűen élvezetes volt olvasni, a robbanások sora, a kapu lüktetése pedig szinte kiemelkedett a sorok közül, annyira valós, élethű és eleven volt az egész. Bámulatos és varázslatos.

Bárhogy is csavarom, bármennyi erényét sorolom, ezzel együtt pedig legalább ugyanennyi hibáját tárom is fel, ez a sorozat még mindig az egyik, amelynek a folytatását a legjobban várom. Kedvelem, mert annyira pörgős, élvezetes, van benne annyi emberség, gyarlóság és mondanivaló, amennyi nekem pont megfelelő. Nagyon remélem, hogy a szerző a továbbiakban is tartani fogja ezt a színvonalat és újabb szórakoztató kalandokkal, veszélyes és látványos harcérintkezésekkel, személyes csatákkal fog majd meglepni a következők részekben. A folytatást pedig még idénre ígéri a kiadója, aminek én kifejezetten örülök.



2017. április 19., szerda

Brittainy C. Cherry: Tűzeső - Az vagy nekem (Elements-sorozat 2.)

Bár ezt a regényt, ugyanaz a szerző vetette papírra, mint a sorozat első darabját, a Lebegést, mégis vétek lenne összehasonlítani a kettőt - ugyanakkor akaratlanul is ezt teszi az olvasó. Pedig annyira más a két mű, a témái annyira különböznek egymástól, hogy mind olvasás közben, mind végeredményként teljesen más érzést - és ezzel együtt eltérő tetszést - vált majd ki az olvasóiból. Amíg a Lebegés fő témája a gyász és annak feldolgozása, a remény ébredése és az új életre való esély megragadása, addig a Tűzeső a drogról, annak család és életbeli befolyásáról szól, arról, hogy könnyebb a szenvedélynek engedni, mint szembeszállni vele - még akkor is, ha létezik kiút a mókuskerékből. 

Értékelés: 8 pontot kap tőlem a 10-ből
Kiadó: Libri Kiadó
Kiadói sorozat: Insomnia
Kiadás éve: 2017.
Terjedelem: 421 oldal
Fordította: H. Prikler Renáta
Borító ár: 3.599,- Ft
A mű eredeti címe: The Fire Between High & Lo
Sorozat: Elements-sorozat
Előzmény:
1.) Lebegés
Folytatás:
3.) Csendfolyó
4.) The Gravity of Us
Kategória: romantikus, new adult
Logan rossz családi körülmények között nőtt fel: anyja drogos, az apját csak véletlenül ismerte meg hét éves korában. A találkozás csak még rosszabb helyzetet eredményezett, mert a férfi csak nehezebbé tette az életüket: elhozta az erőszakot az otthonukba, az egyébként is drogokkal élő anyját drogfüggővé tette, illetve ugyanígy csábította a fiát is a függőség felé. A csonka családnak egyedül csak Logan féltestvére, Kellan segített időnként a segítségére, aki jómódú apja révén ezt megengedhette magának. De még egy hányattatott sorsú fiú mellé is odaszegődhet egy jószívű angyal, aki mást lát benne, mint a többiek.
Alyssa az anyjával él együtt, de kettőjük természete eltérőbb már nem is lehetne: a nő elfoglalt és gyakorlatiasan, sokszor ridegen gondolkozó ügyvéd, míg a lánynak a zene az élete és végtelenül jólelkű, segítőkész. Aztán Logan és Alyssa találkozik, beszédbe elegyednek egymással, barátság szövődik közöttük, majd a kapcsolatuk szerelemmé mélyül. Egy tragédia azonban eltávolítja és elszakítja őket egymástól, a viszontlátás pedig még fájdalmasabbnak bizonyult, mint az elválás.

A gyászoló és emiatt fájdalmat érző személy könnyen vált ki együttérzést az emberekből, ellenben a szenvedélybetegről sokszor és sokan gondolják azt, hogy ő maga felelős a kialakult helyzetért. Igen, a szenvedélybetegség nagyon veszélyes dolog, mert amíg az érintett nem látja be, hogy mi a baj vele és ezt az állapotot nem akarja teljes szívével és minden energiájával megszüntetni, addig haszontalan minden segítség. Ez az, ami miatt ennek a regénynek kevesebb a rajongója, pedig legalább olyan jól és hihetően összerakott, a reakciókat tekintve érzékletesen bemutatott, mint az előzménye.

Tény, hogy nehéz azonosulni, együtt érezni a főszereplő fiúval, mert nem értjük a lelki világát, a gondolatai zavarosak, mint a függőké általában. Ahogy a gyász esetében, a szenvedélybetegség problémáit is csak akkor lehet megérteni, ha az ember valamilyen formában átélte azt. A regény a drogfüggőség kialakulásának és hatásainak leírását nagyon is életszerűen és hitelesen mutatja be: Logan tényleg szeretni való fiú, de sajnos már túl mélyre süllyedt az ingoványban, pedig két ember - Kellan és Alyssa - próbálja segíteni és folyamatosan a felszínen tartani. Logan igyekszik megküzdeni a napi problémákkal, de az emiatt felgyülemlett feszültséget mind gyakrabban oldja valamilyen droggal, aminek következtében lassan függővé válik, bár ő maga azt állítja, hogy a kezében tartja az irányítást - rajta kívül azonban mindenki tudja, hogy ez nem így van. Ezt bizonyítja az az ellentmondás is, hogy bár kajára és lakbérre nincs pénz, drogokra mégis van - igen, ez a szenvedélybetegség egyik jellemzője.

Logan szenvedélybetegséggel küzdő személyiségéhez képest Alyssa karaktere - legalábbis az elején - teljesen egyszerűnek tűnik, mert mindössze az elvakultan szerelmes, érzékeny lány szerepe jut neki. Idővel azonban bebizonyítja, hogy a segítőkészsége ellenére is erős személyiség, akik meglepő tettekre képes. Bár továbbra is úgy gondolom, hogy többször is a sarkára állhatott volna, mint ahányszor azt megtette.

A két fiatal szerelme egyszerre csodaszép és elátkozott. Aztán történik egy tragédia, amely mindkettőjük számára elhozza a poklot és elszakadnak egymástól. A fiatalok elválása és a felnőttek találkozása közötti időt nagyon egyszerűen, ugyanakkor csodálatosan, szívet facsaróan hidalja át a szerző, hogy aztán újra felültessen mindenkit - a szereplőket és az olvasókat is - az érzelmek hullámvasútjára.

Brittainy C. Cherry hatásosan bánik az érzelmekkel, szavaiból áradnak az érzések és már megint azon kaptam magam, hogy olvasás közben bőgök, mint a záporeső. Gyakorlatilag végig szipogtam az egész könyvet, amit időnként könnyek áradata szakított meg, hogy aztán újra szipogássá csendesüljenek az érzelmek. Mert bizony majd minden fejezetben történt valami, amitől könnybe lábadt a szemem, az erősebb jeleneteknél pedig már potyogtak is a könnyeim. Mindezt annak ellenére is kijelentem, hogy mind a fiatal, mind a felnőtt Logan viselkedése sokkal többször ment az agyamra, mint nem: a függősége miatt nem volt tisztában azzal, hogy mennyire önfejű és nyávogós, aztán meg azon pörgött, hogy nem akar visszasüppedni a korábbi életébe, pedig csak szembe kellett volna néznie a tényekkel és a sarkára állnia. Igen, van akinek idő kell a helyzete felismeréséhez, illetve jó néhány trauma, ami végre döntésre készteti.

Nagyon sötét és komor ez a regény, tele van erőszakkal és minden olyannal, ami csak rossz történhet az életben. Mégis ott van benne a remény és bár nem kacagva zártam be a könyvet, mégis jó érzéssel tettem le a végét is elolvasva. De nem volt könnyű, egyáltalán nem volt egyszerű átélni mindazt, amit a lapok rejtettek. Érzelmek igazi hullámvasútját éltem meg, miközben a lelkemben egyre csak terjedt a sötét és a reménytelenség, amelynek ködében csak néha csillant fel a fény. Minden elismerésem Alyssáé, aki a maga érzékenysége mellett is kemény és határozott jellemről tett tanúbizonyságot: igazi kősziklaként áll ennek az érzelmi viharnak a közepén és végig kitartott a szerelme mellett. 

Nem rosszabb ez a regény, mint a Lebegés, csak éppen más: nehezebb azonosulni azzal a harccal, amit a szereplők a világgal és saját magukkal vívnak. Mindezt még megfejelte egy olyan betegség és annak minden vele járó kellemetlensége, ami már önmagában is borzasztó. De minden nehézség ellenére is úgy gondolom, hogy a szerzőnek megint sikerült véghezvinnie azt, ami miatt már az első rész olvasása közben is csodáltam: hitelesen és nagyon is átélhetően adta át azokat az érzéseket, amelyek egy ilyen helyzetben előfordulhatnak.

Bár Logan és Alyssa elátkozott szerelme nem tudott annyira magával ragadni, mint Tristan és Elizabeth harca a gyásszal, de a bizalmam továbbra is töretlen és várom a sorozat következő kötetét, amely a Csendfolyó címmel fog majd megjelenni.


2017. április 15., szombat

Kevin Hearne: Tricked - Átverve (A Vasdruida Krónikái 4.)

Amilyen gyors egymásutánban jött ki magyar nyelven a sorozat első három része, annyira sokat kellett várni a negyedik kötetre. Az utolsóként magyarul megjelent két kötet boltokba kerülése között eltelt cirka két év és egyelőre még senki sem tudja még csak megjósolni sem, hogy mikor várható a következő. Ezek a tények azért is különösen szomorúak, mert a sorozatot egyébként kilenc részesre tervezte a szerzője - a kilenc az írek szerencseszáma - és eredeti nyelven már a nyolcadik kötetnél jár a kiadás, amely mindezek mellett számos kiegészítő történettel is büszkélkedhet. Ha az eddigi tendenciát nézzük, akkor optimista látásmóddal is eltelik közel egy évtized mire a kalandok sorának végére érünk. A még optimistább hozzállást az képviseli, hogy legalább lesz okom újraolvasni az összes előző kötetet, mert azok cselekményeiből tutira nem fogok emlékezni semmire. Végül is most is azt tettem, mármint újraolvastam a harmadik részt, mert erős a kapcsolat a korábbi és az új kaland eseményeinek alakulása között.

Értékelés: 8/10
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Sötét örvény
Kiadás éve: 2016.
Terjedelem: 341 oldal
Fordította: Acsai Roland
Borító ár: 2.999,- Ft /3.999 ,- Ft
A mű eredeti címe: Tricked
Sorozat: A Vasdruida Krónikái
Előzmény:
1.) Hounded - Üldöztetve
2.) Hexed - Megátkozva
3.) Hammered - Elkalapálva
Folytatás:
5.) Trapped
6.) Hunted
7.) Shattered
8.) Staked
Műfaj: fantasy, mitológia, kaland
Meg is ragadom a lehetőséget, hogy felhívjam a figyelmet arra a tényre, képtelen vagyok az előző kötetek cselekményeit figyelmen kívül hagyva beszámolni a nemrégiben átélt élményeimről. Szóval aki még nem olvasta Atticus első három kalandját, nagy ívben kerülje el ezt a posztot. És sürgősen pótolja az elmaradásait!

Hol is van már a második kötet kezdő mondata, miszerint "kiderült, ha kinyírsz egy istent, hirtelen megugrik a népszerűségi indexed". Egy idő után a népszerűség is lehet megterhelő és bizony szabadulna tőle az ember.  Főleg, ha ez a kelletlen népszerűség annak az eredménye, hogy kinyírtad a norvég pantheon kb. felét, aminek egyenes következménye, hogy a másik fele pedig a nyomodban lohol és valahogy szabadulni kellene tőle. Ha pedig egyszer úgy is meg kell halni, akkor az legalább legyen látványos: aprítsanak apró darabokra az arizonai sivatag közepén - ebben van Atticus segítségére Prérifarkas, a ravasz navahó isten. A segítség sosincs ingyen és bizony jelen esetben úgy néz ki, hogy a navahó furfang kifogott a kelta agyafúrtságon, ugyanis Atticus ismét nagy pácban találja magát: ezúttal a semmi közepén kell aranyra lelnie, meg kell védeni a saját bőrét a navahó bőrcserélőktől és még számtalan más problémát kell megoldania, miközben a legfontosabb feladat a tanítványa kiképzése lenne. Csak mindezekhez idő kellene, meg nyugalom, amiből jelenleg egyik sem áll a kedvenc - és ezidáig egyetlen - kelta druidám rendelkezésére.

Hmm, hmm... Atticus, drágaságom, bizony szép kis kalamajkába keveredtél. Már megint. De legalább a norvégok - meg az egyéb vallások mennydörgés istenei - békén hagynak egy időre. Legalább addig, amíg le nem buktatod magad valamivel. Fejet hajtok a kelta rafináltságod előtt, amivel sikerült - szó szerint - a sötét viharfelhőket és a vadul csapkodó villámokat elűznöd a fejed felől. Viszont mindenért fizetni kell, és az, hogy most tényleg a saját bőrödet viszed a vásárra, eléggé nyilvánvaló. Annyira el voltál foglalva saját magaddal és a túléléseddel, hogy nem figyeltél eléggé a részletekre, pont ezért nincs mit tagadni a tényeken: téged bizony rendesen átvertek - nem is egyszer, hanem többször is átvágtak a palánkon.

Azért örültem neki, hogy végre kicsit magára hagytuk a kelta és a norvég isteneket a maguk síkjain és megismerhettük annak a népnek a hiedelemvilágát, ami eddig is ott volt az orrunk - akarom mondani Atticus orra - előtt. Mert ugye az arizonai sivatag és az ott élő nép vallása és mítoszai legalább olyan összetettek és élvezetesek, mint az európaiak sokkal ismertebb történetei. Prérifarkas eddig is megmutatta már magát és bizony érdekes figurának tűnt, most pedig az eddigieknél több lehetősége adódott a brillirozásra. Meg arra, hogy bebizonyítsa ő a nagyobb kutya a falkában.  Vagyis... öööö... akarom mondani: Prérifarkas. 

Más volt ez a rész, mint az előzőek, mert Atticus most olyan ellenséggel került szembe, akiknek csak az erejét látta, de a gyengeségeiről nem rendelkezett információval. Pont úgy nézett ki a szituáció, mintha az ember vakon tapogatózna a sötét arizonai sivatag közepén, miközben egyetlen fegyvere az acsarkodó, vérre szomjazó támadókkal szemben a helyiek szent éneke - amely egyébként tényleg hasznos segítségnek bizonyult.

Mindenképpen dicséretes az, hogy a szerző ebben az esetben is pont ugyanolyan alapos munkát végzett a háttérmunkával, mint tette azt a korábbiakban is. A másik piros pontot azért kapja tőlem, hogy a tálalás stílusán sem igazán változtatott: ugyanolyan érthető, követhető, érdekes és poénos volt az eddig ismeretlen hiedelemvilág bemutatása, mint a korábbi részek esetében - talán azok valamivel közelebb álltak hozzánk, európai olvasókhoz. Gyűlnek azok a piros pontok, még egyet kiosztok, amely ezúttal Atticus múltjának néhány jelenetéért cserébe jár.

De... Pont a helyhez kötöttség miatt volt a cselekmény mozgalmasságában is némileg korlátozott. A bőcserélők támadási szüneteiben éppen elég idő jutott a lélekápolásra és a problémákon való elmélkedésre. Atticus korábban is viselkedett már önzően - enélkül nem lehet megélni kétezer évet -, viszont most láthatóan sokkal többet foglalkozik magával, mint a többiekkel. Bár az is tény, hogy más az, amikor magad vállalsz el egy feladatot, és megint más, amikor belekényszerítenek a helyzetbe. 

No, és persze a bőrcserélők, illetve Prérifarkas csele csak az egyik problémát jelenti Atticus életében, mert a másik barátjához és ügyvédjéhez, Leif-hez kapcsolódik, akinek sérülése miatt egész Arizónát ellepték a vámpírok. Pontosan n-1 darabbal vannak többen, mint amihez az emberek - és egyéb lények - ebben a térségben hozzászoktak.

Hearne új szereplőket hozott be a történetbe, ugyanakkor örütem neki, hogy nem halmozta fel indokolatlanul a karaktereit, hanem egyes szálakat lezárt, több ismerőstől is búcsút kellett venni. Atticus életében is lezárult egy szakasz, a korábbi kalandok miatt helyváltoztatásra kényszerül és mindez érződik a regény cselekményén, szerkezetén is: sávot, adott esetben pályát is váltottunk. Nagyjából látszik, hogy merre visz majd tovább a történet íve, de ebben a sorozatban semmi sem egyértelmű és még sok meglepetés lapul a szerző tarisznyájában.

Ha objektív véleményt akarok megfogalmazni, akkor azt a kijelentést kell tennem, hogy összességében valamivel gyengébbnek éreztem ezt a részt, mint az előzőeket: a mozgalmassága ellenére is kevésbé volt cselekményes, az új helyszín ellenére is kevésbé volt érdekes, néhol döcögött a sztori és helyenként besültek a poénok - a Tökkelröttyentő ellenben nagyot szólt: imádlak, Oberon.

A szubjektív véleményem pedig az, hogy én ezt még mindig szerettem olvasni és azért voltak megdöbbentő helyzetek, érdekes események, tetszett a navahó mitológia és a háttérvilág. Olvasnám én ezt tovább is - remélem lesz rá lehetőségem -, mert érdekel, hogy miként is fog haladni a tanítvány kiképzése és vajon mikor kerül majd újra bajba Ezüst Sterling. Részemről nyugodtan jöhet az a folytatás - csak ne újabb két év múlva, hanem sokkal korábban.


2017. április 11., kedd

Adam Christopher: Dishonored - A képmások ura

A játékokból készült regények és én nem vagyunk valami jóban: csalódtam párszor abban, amit olvastam, aztán megállapítottam, hogy ennek a kategóriának a termékei nem nekem valók. Majd 2016-ban, az év vége felé érkezett egy sikeres videójátékhoz kapcsolódó regény, amely a játékban megjelenő világban játszódik, de mégsem annak történetét írja le, hanem az előzményeket mutatja be. A fordítója - Benkő Ferenc - pedig annyira komolyan vette a feladatát, hogy jó néhány szintet teljesített a játékkal, mielőtt belekezdett volna a szöveg fordításába, így érezve át a világ hangulatát.

Értékelés: 8 pont a 10-ből
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2016.
Terjedelem: 326 oldal
Borító ár: 3.480,- Ft
A mű eredeti címe: Dishonored - The Corroded Man
Fordította: Benkő Ferenc
Műfaj: fantasy, steampunk, játékkönyv
Emily Kaldwin császárnő tizenöt évvel ezelőtt, az anyja halálát követően, mindössze nyolc éves korában került a trónra. Apja, Corvo Attano, szintén fontos pozíciókat tölt be az udvarban: egyszerre udvari protektor és a kémhálózat feje, képzett orgyilkos. Emily-t sem kell félteni, mert tizenöt év alatt kemény kiképzést kapott az apjától és mindenkinél jobban lopakodik, settenkedik, mászik és harcol - persze Corvo kivételével. Igaz ugyan, hogy az udvari főkémet az emberi ügyességen és a megszerzett sokévnyi tapasztalaton kívül más is segíti: a Kívülálló Jele, amely különleges képességekkel ruházza fel a birtoklóját.

Titkos éjszakai körútja során a császárnő valami olyanra bukkan, amely felkelti a figyelmét: egy csoport idegen kirabol egy elhagyatott temetőt. Másnap utasítja az embereit, hogy eredjenek a titok nyomába, ugyanakkor maga is beszáll a nyomozásba. A helyzet azonban veszélyesebb, mint az elsőre látszik, az akció mögött ugyanis a Cetvadászok állnak - ez ugyanaz a csoport, akinek a vezetője tizenöt évvel ezelőtt megölte az akkori császárnőt. Corvo tudja, ha a Cetvadászok újra visszatértek a városba, akkor a mesterkedésük bizony az egész birodalomra hatással lesz. Emily és Corvo célja ugyanaz: felgöngyölíteni a rejtélyt, megmenteni a birodalmat és túlélni a kalandot.

Különös világ ez a hely, ahol a történet játszódik, technikai fejlettség tekintetében leginkább a Viktoriánus korra hasonlít, de ebben a világban a fő nyersanyag a cetolaj. Akár romantikusnak is tekinthettem volna ezt a hangulatot, de mégis inkább komornak, sötétnek és veszélyekkel telinek érződött. Mindenesetre csábító volt a steampunk és a mágia keveredése és ebből a szempontból nem is csalódtam a regényben.

Kicsit nehezen állt össze az elején a kép - ismeretlen volt a közeg, nem játszottam még a játékkal. Lassan indult a regény eleje, a közepéig eléggé komótosan haladtak az események, a szereplők is csak szöszmötöltek, tapogatóztak, de aztán idővel - úgy a regény felénél - összeértek a szálak és a végén már a cselekmény összetettségével és mozgalmasságával kapcsolatban sem lehetett okom panaszra. Két külön ország történelme és két elérendő cél keveredik a fejezetekben, amelyeket az elején nem a legegyszerűbb kibogozni, illetve a megfelelő helyen kezelni: Dunwall, a Szigetek Császárnőjének lakhelye, a birodalom fővárosa, míg Tyvia egy különleges ország, ahol a börtönöknek nincsen kerítése, de azokból mégsem szökik meg senki - vagy legalábbis olyan személlyel még nem találkoztak sehol.

Ez a Kívülálló egy igazán érdekes figura, ahogy a "követői" is, akiket megajándékozott a jelével és a különleges képességekkel, mert túl sok minden nem derül ki róla és azt is csak sejteni lehet, hogy mire van szükség ahhoz, hogy valaki a kegyében részesüljön - jó sok szenvedésre az biztos. Mondjuk erről szívesebben olvastam volna még többet, mert nagyon érdekelt az alkalmazott erő - mágia - forrása. Mindezek helyett inkább a Jel hatásaiból kaptam több alkalommal is bemutatót a történet folyamán és ettől aztán igazán mozgalmassá és váratlan helyzetekkel telivé váltak az összecsapások és az akciójelenetek.

Nem ismerem a játékot, ezért nekem kifejezetten jól jött a kissé szájbarágós stílus, az állandó jelleggel ismételgetett kijelentések, tények, mert kellett egy kis idő, amíg a helyére került minden lényeges információ. Ugyanakkor annak, aki otthonosan mozog a játék világában ugyanez biztosan dögunalmas és idegesítő lesz - nem lehet mindenkinek a kedvében járni. A cselekménnyel, annak összetettségével, mozgalmasságával és a háttérben megbújó motivációkkal nem volt semmi problémám, élvezettel próbáltam kibogozni és összeilleszteni a szálakat - persze teljesen sikertelenül.

A fő problémám a karakterekkel volt, akik sem az olvasás pillanatában, sem így utólag belegondolva nem tűntek valami összetett személyiségnek. Mindegyiknek meg volt a maga feladata, de nem egyik sem vitte túlzásba jellemének árnyalását - talán ez alól az egyetlen kivétel Zhukov, aki azért okozott jó néhány meglepetést a történetével és az indokaival. Végül is az volt a cél, hogy mindegyik karakter beteljesítse azt, amit szerepként rá osztott a sors, ez pedig tökéletesen sikerült.

A történet váltott fejezetekkel viszi előre a cselekményt, amely lehetőséget ad mind a császárnő, mind Corvo, mind pedig a Cetvadászok tetteinek bemutatására. A váltott elbeszélést időnként Közjáték nevű fejezetek szakítják meg, amelyek betekintést nyújtanak a háttérbe, segítik megérteni az események hátterében megbújó indokokat, letisztítják a történések zűrzavarát. Nagyon kellettek ezek a kitekintők, mert velük értékes mozaikok kerültek a kezembe.

Idővel kiderült az is, hogy mit rejt a cím: ki is a Képmások Ura és miért hívják így. Igazán érdekes volt az alapkoncepció, nagyon találó az elnevezés, és a karakter tetteit is nagy érdeklődéssel olvastam.

Valószínűleg nem leszek sem a világ, sem a játék rajongója, mert annyira mély benyomást nem tett rám a történet, de az eddigi játékkönyves tapasztalataimat - és az előzetes elvárásaimat - bőségesen felülmúlta a kapott élmény. Szóval teljesen élvezhető volt ez, mozgalmas és szórakoztató, de tökéletesnek azért nem lehet mondani. Örülök neki, hogy elolvastam, mert összességében pozitív élménnyel zártam be a könyvet. Könnyedén el tudtam merülni a történetben, magával ragadott a steampunk és a mágia keveredése, Dunwall és Tyvia viharos történelme, lakói indokai és tettei.

Nem, a játékba nem fogok belekezdeni, mert annyira nem izgat a dolog - meg nem vagyok időmilliomos sem -, viszont ha lenne még folytatása a már megjelent előtörténetnek, akkor azt is szívesen olvasnám. Ez pedig már most több, mint amit ez eddig olvasott játékkönyveknek sikerült elérnie nálam - igen, tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok könnyű eset.



2017. április 7., péntek

Kresley Cole: Árnyak Hercege (Halhatatlanok alkonyat után 13., Dacianók 1.)

Nem tudok eléggé hálás lenni - és szerintem nem vagyok ezzel egyedül -, amiért az Athenaeum Kiadó folytatta a Halhatatlanok alkonyat után sorozatot. Igen, tisztában vagyok azzal, hogy ez egy paranormális romantikus sorozat, amelynek olvasóit sokan furcsa szemmel nézik, hiszen ez mégis csak "vámpírpornó" kategória, de én akkor is kedvelem. Kresley Cole ugyanis egy lények sokaságával - tehát nemcsak vámpírokkal - teli világot alkotott meg, és olyan karakterekkel, történetekkel örvendezteti meg az olvasóit, amelyek miatt garantált az izgalom és a könnyed kikapcsolódás. Mindezek után még azt is hajlandó vagyok elnézni neki - és a regényeinek -, hogy minden egyes kötetben egy újabb párocska talál egymásra. Persze pikáns jelenetekben sincs hiány. Szóval soha nem fogom tökéletesnek tartani a kapott élményt, nem lesz egy "hűűűű, de elképesztően jó volt" érzésem tőle, de attól még nagyon kedvelem és olvasom a szerző történeteit.

Értékelés: 8 pont a 10-ből
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2017.
Terjedelem: 398 oldal
Fordította: Goitein Veronika
Borító ár: 3.999,- Ft
A mű eredeti címe: Shadow's Claim
Sorozat: Halhatatlanok alkonyat után
Alsorozat: Dacianók
A sorozat kötetei és főszereplői:
1.) The Warlord Wants Forever (magyarul nincs)
Meseszép Mist (valkűr)/Nikolai Wroth (vámpír)
2.) Vámpíréhség
Emma Troy (valkűr/vámpír)/Lachlan MacRieve (vérfarkas)
3.) Vámpírszerető
Kaderin (valkűr)/Sebastian Wroth (vámpír)
4.) Vámpírharc
Mariketa (boszorkány)/Bowen MacRieve (vérfarkas)
5.) Vámpírvér
Néomi Laress (szellem)/Conrad Wroth (vámpír)
6.) Vámpírzóna
Holly (ember)/Cadeon Woede (démon)
7.) A démonkirály csókja
Sabine (varázslónő)/Rydstrom Woede (démon)
8.) A tél halálos csókja/Az érinthetetlen
Daniela (valkűr, jégamazon)/Murdoch Wroth (vámpír)
9.) A gyönyör sötét hercege
Lucia (valkűr)/Garreth MacRieve (vérfarkas)
10.) A sötétség démona
Carow Graie (boszorkány)/Malkom Slaine (scarba)
11.) Az álmok sötét harcosa
Ragyogó Regin (valkűr)/Aidan/Declan Chase (berserker)
12.) Vámpírbosszú
Elizabeth Peirce (ember)/Lothaire (vámpír)
13.) Árnyak hercege
Bettina (démon/varázsló)/Trehan Daciano (dák vámpír)
14.) Elfojtott üvöltés
Chloé Todd (szukkubusz)/Uilleam MacRieve (vérfarkas)
Műfaj: paranormális, romantikus
Ez a kötet egy sorozaton belüli alsorozat kezdő része. Az előző regényben, a Vámpírbosszúban végre megmutatták magukat a dákok, ez a rejtett életmódot folytató, a saját szabályai szerint élő nép. A négy dák herceg, családjaik utolsó sarjai végül úgy döntenek, hogy nem versengenek tovább a trónért, hanem elismerik királyuknak azt, akit erre rendelt a sors. A hercegek egyike Trehan Daciano, aki az Árnyak Házának örököse és feladata szerint ő a királyság kardja. A dákok rejtett földjére ritkán engednek be idegent, ha mégis, akkor az illető soha többet nem hagyhatja el a királyságot - a titkot mindenképpen meg kell őrizni. Ha valaki a rendelkezés ellenére mégis úgy dönt, hogy megszökik dák földről, akkor azt le kell vadászni - ez Trehan feladata.

Trehan Abaddon síkjára, a haláldémonok földjére követi a szökevényt, Caspiont, aki a tiltás ellenére is elhagyta a Dák Királyságot. A könyörtelen és halálos vadász figyelmét azonban eltereli az ország örököse, a félig démon, félig varázsló Bettina, aki vérajándékban részesíti - életre kelti - a vámpírt. A varázslónők a Szövetség leggyengébb és legsérülékenyebb lényei, ráadásul Bettina egy korábbi támadásban még a varázserejét is elvesztette, így különösen sebezhető. A gyámjai szerint védelmezőre van szüksége, ezért lovagi tornát rendeznek, a győztes pedig elnyeri a hercegnő kezét és vele együtt megkapja a királyságot is. Bár Trehan nem tervezte, de mégis benevez a versenyre és mindent megtesz azért, hogy ő legyen a győztes - közben pedig hasonló elszántsággal harcol a lány, vagyis a sors által neki rendelt Arája szerelméért is.

Tündérmese Kresley Cole módra, ahol semmi sem olyan, amilyennek lennie kellene. A varázslónő, akinek a kezét el kellene nyerni, természetesen mást szeret. A szerencsés démon pedig nem más, mint Caspion, akinek nyomait Trehan egészen eddig követte. A dák törvény - és a féltékenysége is - azt követeli, hogy pusztítsa el a démont, akit azonban a versengés idejére mágia véd. A vámpír Arája nem lehet másé, ezért Trehan is beszáll abba a küzdelembe, ahol egyike lesz a kétszázhuszonnyolc kérőnek. Szóval, tényleg minden olyan, mint ahogy az a mesékben lenni szokott...

Lothaire elég nyafogósra sikerült és hisztivel teli könyve után valósággal felüdülést jelentett, hogy ennek a regénynek volt története. Új szereplők, eddig ismeretlen királyságok, eddig nem látott fajok sokasága, és persze az izgalom - a küzdőtéren és az érzelmek terén is ádáz küzdelem folyik Bettina kezéért. Az időrendet tekintve a kötet történései Lothaire és a mátkája egymásra találásának eseményeivel szinte azonos időben zajlanak, a két történeknek vannak közös pontjai.

Bettina a széltől is óvott, ám sehová sem tartozó félvér hatalmas változáson megy keresztül az események hatására. Mondanám, hogy szimpi volt a csaj, de annyira azért mégsem - sőt, jó darabig egyáltalán nem. Hosszú ideig nem is értettem, hogy mi a fenét eszik rajta annyira Trehan, bár sok választása éppen nem volt, mivel a sors által neki rendelt párjáról volt szó.

Féltem, hogy mivel ismét egy vámpír kapta az egyik főszerepet, ezért unalomba és ismétlésbe fullad majd a történet, de szerencsére nem így történt. Trehan visszafogott, lovagias, mégis nagyon rámenős és harcos jellem - igazi pasi. A majd ezeréves vámpír mindenkinél jobban uralkodik az indulatain, ugyanakkor Arája közelében forr a vére és bármit megtenne érte. Szokványos és klisékkel teli történet és mégsem, mert Trehan nem egyszerű vámpír, ő bizony dák vámpír.

Tetszett, hogy Cole kapcsolta az eseményeket az előző kötetekben történtekhez: ismét szóba került a sziget, ahol a halhatatlanokat tartották fogva, valamint Thronos, a sérült szárnyú vrekener, akiről néhány jelenet és sejtelmes utalás erejéig már volt szó a korábbiakban. Feltűnt a regényben Lothaire és a mátkája is, és nagy örömmel üdvözöltem, hogy Lothaire végre befejezte a hisztit, helyette inkább ismét önmagát adta - és még újat is tudott mondani a dákoknak a vámpírléttel kapcsolatban.

Nem kiemelkedően jó, de olvasmányos, jól összerakott, humoros - imádtam Salemet - és kellően izgalmas történet. A kérők összecsapásai eléggé véresek voltak, hullottak is a résztvevők, mint a legyek és persze az egyes fordulók eseményei fenntartották a figyelmet. A szerző parádés felvonulást rendezett különféle lényekből és ennek megfelelően változatosak voltak a képességeik is - az egyes küzdelmek pedig pont emiatt kiszámíthatatlanok. Volt miért és kiért izgulni. A nagy félreértés sem lett az a teljesen szokványos "félreértettem, amit mondtál és ezért megorrolok rád" dolog, hanem egészen komoly és a cselekmény szempontjából hihető problémát sikerült összehozni.

Jó volt ez, sokkal jobb, mint Lothaire története, de azért nem ért néhány korábbi és nagyon kedvelt rész nyomába. A mozgalmas és érdekes történet mellett a szerző megint felkeltette a későbbi szereplők iránti kíváncsiságomat. Lanthe, a varázslónő Skye Hallban fogoly, fogva tartói a varázslók ősi ellenségei, a vrekenerek - Lanthe és Thronos története két könyv múlva érkezik. Előtte azonban Uilleam MacRieve kalandja következik, akit szintén megkínoztak azon a bizonyos szigeten és aki még azóta sem jött helyre. Ó, igen, mind a kettő nagyon érdekesnek ígérkezik, már alig várom a magyar megjelenéseket. 


2017. április 3., hétfő

Neil Gaiman: Északi mitológia

Új Gaiman kötet, ráadásul a világpremierrel azonos időben, ráadásként csodaszép és dögös borítóval? Erre csak egy válasz létezik: kell. Az első benyomások mindig lényegesek: a borító még dögösebb, mint az elképzelni lehetett, a kötet viszont meglehetősen vékonyka, valami vaskosabbra és súlyosabbra számítottam - főleg a kiadvány árát figyelembe véve. De azt mindannyian tudjuk, hogy nem a méret a lényeg, és azon sincs mit csodálkozni, hogy a jól ismert szerző írásai borsosabb áron kelnek el. És valljuk be, minden pénzt megér, ha az a tét, hogy a fantasy egyik nagymesterének fantáziája találkozik össze a kegyetlen és furfangos északi istenekkel.

Értékelés: 8 pont a 10-ből
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2017.
Terjedelem: 208 oldal
Borító ár: 3.280,- Ft
A mű eredeti címe: Norse Mythology
Fordította: Pék Zoltán
Műfaj: mitológia
Mindezt a merész kijelentést persze azért tettem, mert nem olvastam el mások véleményeit mielőtt belemerültem volna a kötetbe, illetve maradéktalanul elhittem a borító hátlapján szereplő mondatokat. Aztán kaptam egy vödör jeges vizet a nyakamba és kijózanodtam az ábrándjaimból, amikor elolvastam a bevezetőt, mert ott bizony konkrétan leírja a szerző, hogy ezek nem a saját történetei, "csupán" az Edda dalok újramesélése a mai kor igényeinek megfelelően. A minőségre tényleg nem lehet panasz, mert a remek történetek gördülékenyek és olvasmányosak, de ez mégsem teljesen az volt, amire számítottam.

Biztosan van más kiadvány is a magyar könyvpiacon, amely az északi istenek történeteit fogja csokorba és kínálja olvasásra, de most éppen ez került a kezeim közé. Persze ebben tényleg fontos szerepe van annak, hogy a borítón ott díszeleg Gaiman neve. Nincs is ezzel semmi baj, csak úgy olvasnák már valami igazán eredetit a hatalmas fantáziával rendelkező szerzőtől, valamit, ami a nyomába ér a Sosehol fantasztikus világának. Most sem sikerült ezt megkapnom és ezért bizony kissé csalódott vagyok.

Pedig a kötet a maga nemében egyébként tényleg remek és a történetek logikusan összeállított fonala végigviszi az olvasót az északi istenek születésétől egészen a Ragnarök elkerülhetetlen csatájáig. A kötet, illetve a novellák hangulata is ennek megfelelően változik: a kezdeti humoros események egyre után egyre növekszik a feszültség, amely végül a tragikus eseményekkel zárul. Alapmű - mondhatnám -, ha nem lenne hasonló a könyves kínálatban. Ugyanakkor tényleg alapmű, mert érthetően meséli mindazt, ami csak lényeges lehet az északi népek mitológiájával kapcsolatban: megismertet minket a világ keletkezésével, a legfontosabb - és kevésbé fontos - istenekkel, a személyiségük jellegzetességeivel, illetve a sokat emlegetett tárgyaik - Odin lándzsája, Thor pörölye - készítésének és birtoklásának történetével. Szóval, aki olyan regényt olvas, amiben fontos szerepet kap a skandináv hitvilág, bátran vegye kézbe ezt a válogatást annak elolvasása előtt, mert jó alapot ad az összefüggések megértéséhez. Így tettem magam is, és bizony sokkal érthetőbb és követhetőbb volt Atticusnak, kedvenc vasdruidámnak az a kalandja, amelyben Asgard-i síkon tett látogatást.

A válogatás első fele - a világleírás és az istenek bemutatása - jobban tetszett, valószínűleg az alapok lefektetése és a humor miatt. Ezen kívül még az is szerepet játszott az élményben, hogy most kerültem olyan ismeretek birtokába, amelyek miatt átértékelhettem magamban a korábbiakban olvasottakat. Számomra egyértelmű volt, hogy Thornak van egy pörölye és meg sem fordult a fejemben, hogy ez nem volt mindig így - mondjuk ebben az is szerepet játszik, hogy a mai ábrázolásokban Thor soha nem jelenik meg a kalapácsa nélkül. Ugyanez vonatkozik Odin lándzsájára és a híres lovára, Sleipnirre is, aki soha meg nem botlik. Így tehát nagyon élveztem, hogy megismerhettem az ezekhez a teljesen természetesnek és egyértelműnek tekinthető dolgokhoz kapcsolódó történeteket. Ahogy persze az is érdekes volt, hogy miként függ össze egymással a költészet és sör - szerintem Ti is meglepődtök és elmosolyodtok majd annak elfeledett és újra felfedezett sztoriját olvasva.

Igazi csemegét jelentett Thor és Loki egymással vívott csatája, amikor is a nyers erő csap össze ravaszsággal - a nyertes személye előre soha nem kiszámítható. Gondoltátok volna egyébként, hogy van olyan lény, aki képes ellopni Thor pörölyét? Pedig van. Igazán élvezetes olvasni Loki ötletét, hogy miként szerezzék azt vissza - az már csak hab a tortán, hogy közben Thor kissé furcsa helyzetbe kerül. Gondoltátok volna, hogy az északi istenek nem halhatatlanok? Nekem meg sem fordult a fejemben. Pedig logikus, különben nem lenne szükségük Idun almáira. És mi történik akkor, ha ellopják ezeket az almákat? Egyértelmű: kétségbeesés és káosz. Hallottatok már Loki gyermekeiről és a végső csatában betöltött szerepükről? Az ismerős elemek mellett képes volt újdonságot is adni az a történet, ami erről szólt.

Szóval jó volt ez, és mindenképpen olvasásra érdemes, mert érdekes és igazán informatív. Jogosan merül fel a kérdés, hogy ha Gaiman a kelták és más népek mitológiáját hasonló formában újra feldolgozza, élvezetes, színes és eseménydús csokorba foglalja, akkor arra vevő lennék-e? Jelen pillanatomban azt állítom, hogy igen. Érthető és élvezetes történetek, amelyek tartalmazzák az adott nép mitológiájával kapcsolatos alapokat. Mindenképpen egyszerűbb egy ilyen kötetet levenni a polcról és felütni a szükséges résznél, mint hosszan kutakodni a forrásanyagok között. Vagyis igen, ha Gaiman folytatja ezt a vonalat, akkor felőlem jöhetnek a további kötetek is. De attól még nem bánnám, ha írna egy olyat, ami nem gyerek vagy ifjúsági könyv és nagyobb részt tesz ki benne a saját fantáziájának terméke, mint a már ismert tények újrafeldolgozása.


 
Design by Free WordPress Themes | Bloggerized by Lasantha - Premium Blogger Themes | Laundry Detergent Coupons