Könyvek erdeje

Ha eltévedtél a könyvek rengetegében, akkor segítek benne eligazodni.

2018. január 31., szerda

Várólista - 2018. január

Január. Általános a nagy karácsonyi dömping utáni pangás. A könyvesboltokban és a megjelenéseket tekintve is - mindenhol jól látszik az éles kontraszt. De nem is baj ez, mert egyrészt még a mohó könyvmoly is el van telve a karácsonyi (egyesek még a ráadás névnapi) szerzeményekkel - vagy pedig éppen még a nagyon óhajtott tavalyi megjelenésekre vadászik -, másrészt pedig fel lehet készíteni a pénztárcát az elkövetkező időszakra, ami az eddig megtett bejelentések szerint megint csak tele lesz érdekességekkel és könyvespolcra kívánkozó regényekkel.
Néhány, de tényleg csak néhány csemege azért erre a komor, felhős és ködös hónapra is akadt. Leginkább csak azért, hogy valami rávegye az ember lányát, hogy a munkába menésen kívül is kimozduljon a lakásból, illetve hogy az a néhány régóta várt meglepetés fényt hozzon a szürke hétköznapokba.

Ha nem lennék ennyire képben az eseményekkel, akkor azt mondanám, hogy a Libri Kiadó kitett magáért, mert Gena Showalter Az Alvilág Urai című sorozatából egyszerre rögtön két kötetet jelentetett meg. Ez egyébként tény. Ahogy az is, hogy az Éjsötét lelkek címet viselő hatodik sorozatrészt korábban már augusztusra ígérte a kiadó, így az öröm nem is akkora öröm - vagy még annál is nagyobb, mert végre megjelent a kötet. Annyira erre a sztorira koncentráltam, hogy számomra is totális meglepetést jelentett az Éjsötét titkok címet viselő hetedik rész megjelenése - és ha nem hívja fel rá a figyelmemet az egyik barátnőm, akkor bizony le is maradok az előrendelésről. Az előbbi kötet Gideon, a Hazugság démonának és Scarlet, Lidércnyomás őrzőjének románcát, az utóbbi Amun, a Titkok démonának őrzője és Haidee, egy démonvadász érzéki csatáját tárja az olvasók elé. Közben pedig halad a köteteken átívelő főszál, aminek alapja a Lordok és a Vadászok közötti ellentét, az évezredek óta dúló háború.
Korábban nagyon kedveltem az Alexandra Kiadó által megjelentetett krimiket, thrillereket, mert nagyon jó érzékkel válogattak a bőséges kínálatból - pont sikerült eltalálniuk az ízlésemet. Sokáig nem hallattak magukról - mindenki tudja az okát, hogy miért, ezért nem is részletezném -, vagy csak az én figyelmemet kerülték el a kiadványaik. Most viszont szembe jött velem egy olyan regény, ami kifejezetten érdekel, ez pedig Haylen Beck Eltűntek című thrillere, aminek a fülszövege eléggé szűkszavú, de az eddigi értékelések annál beszédesebbek. Még szemezek egy darabig a kötettel, aztán az is lehet, hogy beadom a derekam és vásárlás lesz belőle.


2018. január 27., szombat

Colleen Hoover: Confess - Vallomás

Az utóbbi időben kicsit elővigyázatosabb vagyok a könyvvásárlással, főleg ha valamilyen romantikus kategóriába tartozó regényről van szó. Sajnos túl sok olyan történetbe futottam bele, amely nem érte el az általam elképzelt szintet és sajnáltam az ilyen irományokért kidobott pénzt, de még a nyomdák részéről belefektetett munkát, tintát és persze papír alapanyagot is. A másik problémám, hogy szó szerint megcsömörlöttem a tini szerelemtől, mert nem hogy újat, de még érdekeset sem nagyon találtam a mostában ilyen témában kijött regények között. És igen, vágytam már valami annál nagyobb izgalomra, mélyebb tartalomra, mint hogy ki a gimi szépe és persze melyik ruhát kellene felvenni a bálra. 


Értékelés: 9 pont a 10-ből
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Rubin pöttyös
Kiadás éve: 2017.
Terjedelem: 392 oldal
Fordította: Komáromy Zsófia
Borító ár (puha): 2.999,- Ft
A mű eredeti címe: Confess
Műfaj: romantikus, new adult

A szerző egyéb művei:
Hopeless - Reménytelen
Lossing Hope - Reményvesztett
Finding Cinderella - Helló, Hamupipőke!
Slammed - Szívcsapás
Point of Retreat - Visszavonuló
This Girl - Ez a lány
Maybe Someday - Egy nap talán
It Ends with Us - Velünk véget ér
Bár Colleen Hoover történeteiben eddig nem csalódtam, mégis ugyanolyan óvatosan közelítettem ehhez a regényhez is, mint bármelyik másikhoz és végül az győzött meg a beszerzéséről és az olvasásáról, hogy nem tinikről szól, hanem felnőttekről, akiket azért már ért egy-két dolog az életben.
Pont ez a helyzet Auburn Reed-el is, aki ugyan még csak huszonegy éves, de már szinte mindent elveszített, ami fontos a számára. Illetve  az egyikért éppen most küzd és éppen azért próbálja újra felépíteni az életét, hogy visszaszerezze azt, akit elvettek tőle. Éppen ezért tért vissza Dallasba, ahonnan öt évvel korábban fájó szívvel és mérhetetlen veszteséggel távozott. Munkára van szüksége, a jelenlegi mellet még egyre, hogy félre tudjon tenni. Hazafelé tartva megakad a szeme egy hirdetésen, amely a Vallomás nevű műterem ablakában függ és amely szerint a tulajdonos kisegítőt keres. A műterem tulajdonosa Owen Gentry egy különc, de felkapott festőművész, aki az ajtaján bedobott személyes vallomásoktól kapva ihletet, alkotja meg különös képeit.

Bár ez csak a végén válik nyilvánvalóvá, de egy gyönyörű keretes sztorit hozott össze a szerző, amelynek az utolsó mondatai teszik teljessé az egész történetet. Na nem mintha nem lehetne sejteni a kapcsolatot, de az előadásmód és a szívszorító hangulat még ezt is képes feledtetni. 

Amit viszont soha, de soha nem fogok elfeledni az, hogy ebben a könyvben képek vannak! Képek bizony. Az elsőt megpillantva hatalmasra kerekedett a szemem. Igaz, hogy a kép fekete-fehér volt, meg kicsike, de akkor is azt ábrázolta, amiről a szövegben szó volt. Aztán persze a kötet közepe tájékán szembe találkoztam ugyanazen festmények teljes oldalas, színes és fényes papírra nyomtatott verziójával is, amelyek azért lényegesen jobban néztek ki. Hatalmas piros pont és kalapemelés a kiadónak, aki nem fosztotta meg az olvasóit ettől az élménytől.

De nem csak a képek miatt kedveltem ezt a regényt, hanem a történetet is nagyon szerettem olvasni. Aranyos, keserédes, teljesen hihető sztori, amelyben a főszereplők olyan problémákkal küzdenek, amelyek vagy ismerősnek tűnnek, vagy könnyen el tudjuk képzelni annak létezését. 

Jól összerakott történet, ahol még a klisék is működnek és nem érdekelt, hogy máshol is olvastam már hasonlót, mert a szavak és az érzések magukkal ragadtak. Rögtön az elejétől érződik, hogy Auburn komoly gondokkal küzd és azt is sejteni lehet, hogy mi lehet a háttérben. Teljességgel elhivatott abban, amit el akar érni és ezért mindent meg is tesz, ha kell, akkor feláldozza azt is, amit éppen most szerzett meg és semmi kedve elveszíteni. Szóval a lány teljességgel a földön jár, racionálisan gondolkozik és ha el is ragadják az érzelmei, az csak azért van, mert ő is megérdemli a boldogságot.

Owen első pillanatra belopja magát a szívembe és hiába próbálta elhitetni velem a szerző, hogy ő a bohém és megbízhatatlan művész, nem igazán sikerült beadni és lenyeletni velem a keserű pirulát. Talán az én bűnöm az egész, mármint, hogy nem sikerült a cselvetés, mert túlságosan is bízni akartam a pasiban, ahogy azt az első megérzésem is sugallta. Persze ettől függetlenül Owen sem tökéletes és ahhoz, hogy megszerezze Auburn bizalmát olyat kell tennie, amihez nincs hozzászokva és ami egyáltalán nincs a kedvére.

Jót tett a sztorinak a váltott nézőpont, mert így akkor is haladtak az események és fontos dolgok jutottak a tudomásomra, amikor külön voltak egymástól a szereplők - márpedig ilyen jelenet elég sok volt a könyvben. És azért az egyik vagy a másik fél személyes gondolatainak megismerése sem egy utolsó szempont, mivel így derül ki, hogy Owen ismeri korábbról a lányt, akinek viszont teljesen idegen a pasi. Az tehát teljesen érthető, hogy Owen miért vonzódik rögtön Auburn-hoz és miért viselkedik vele úgy, ahogy. A tökéletes élményre azonban némi árnyékot vet, hogy Auburn érzelmei, illetve azok kialakulása nem volt teljesen világos a számomra, és bár sok mindent meg lehet magyarázni, lehet nem ártott volna ezt kicsit hihetőbbre vagy szenvedélyesebbre megírni. 

Ha már a szenvedélynél tartunk... Végre nem az első csók elcsattanása jelentette a legkatartikusabb élményt a regényben és ez jól esett a lelkemnek. Ahogy az is, hogy nagyon átjöttek az érzelmek és együtt szomorkodtam, dühöngtem, bosszankodtam és örültem a szereplőkkel - meg jócskán felháborodtam, amikor olyan jelenet került az oldalakra. A könnyed - vagy éppen mégsem annyira könnyed - románc mögött ott van a komoly tartalom és persze nem maradhat ki a sztoriból a sors keze - vagy az eleve elrendelés? - sem.

Jó volt ez, jól esett olvasni - bár nem volt hibátlan. De igazából egy hasonló kaliberű könyvtől nem is várom el a tökéletességet, hanem legyen inkább olyan, amely szórakoztat, megérinti a lelkemet és ami a legfontosabb: kikapcsol. Ha nincs tele nyafogó hősnőkkel - vagy hősökkel -, hihetetlen szituációkkal és élvezhető a szöveg, akkor nem érdekelnek a kicsinyke hibák, mert azokat semmibe véve, jól szórakozom. Ez egy ilyen könyv volt. Olvassátok el! A képek is megérnek jó néhány percet, egy átfogó elemzést, mert különlegesek és sokat dobnak az élményen.


2018. január 23., kedd

Orson Scott Card: Ender száműzetésben (Végjáték Univerzum)

Tagadhatatlan, hogy Orson Scott Card stílusa egyedi és én kifejezettem kedvelem azt - ennél többre nincs is szükség ahhoz, hogy elmerüljek az általa írt történetekben és amikor kedvem szottyan hozzá, a kezembe vegyem azokat. A Végjáték sorozat és az egész univerzum a kezdetektől fogva a kedvencem és örülök neki, hogy még több vár olvasásra belőle, mint amin már túl vagyok, mert így még átjárhat a várakozás izgalma. Az tuti, hogy sorozat mindegyik kötete sorra fog kerülni az olvasásban. 

Értékelés: 7 pontot kap a 10-ből
Kiadó: Unio Mystica
Kiadás éve: 2016.
Terjedelem: 416 oldal
Borító ár: 3.465,- Ft
A mű eredeti címe: Ender in Exile
Fordította: Hargittai Krisztina
Sorozat: Végjáték Univerzum
Kategória: sci-fi, katonai sci-fi, űropera

A Végjáték Univerzum egyéb kötetei:
Végjáték
A Holtak Szószólója
Fajírtás
Az elme gyermekei
Ender árnyékában
A Hegemón árnyékában
Árnyékbábok
Shadow of the Giant
Igazodva az adott regény szerkezetéhez, kissé rendhagyó formába öntöttem a véleményem Ender kamasz és ifjúkori éveiről, arról az időszakról, ami eredetileg kimaradt a Végjáték sorozatból és hatalmas lyukként tátongott a történet szövetében.


Címzett: oscard@enderverse.com *
Feladó: shanarablog@gmail.com *
Tárgy: El szeretném mondani

Kedves Mr. Card!

El szeretném mondani, hogy nagyon kedvelem az írásait, mert vagy képesek arra, hogy kiragadjanak a mindennapokból, vagy számos bölcsességet olvasok a regények oldalain, miközben kitűnően szórakozom az elmés párbeszédeken, illetve "példabeszédeken". Az eddig olvasottak alapján a Végjáték sorozat az egyik kedvencem, amelyben minden együtt van, amit csak kedvelek a stílusában és a történeteiben. 

Azért választottam a - magyarul - Ender száműzetésben című regényét olvasásra, mert úgy gondoltam, hogy ennek a sztorinak a megismerésével két legyet üthetek egy csapásra: eltölthetek némi időt Enderrel, megismerhetem azokat az éveit, amelyekben sok minden történt vele, amely meghatározta későbbi személyiségét és persze több kérdésre is választ ad, valamint teljesíthetek egy kihívást - a 2016-os sience fiction megjelenések feltételként megadott számú olvasását. Örülök a választásomnak, mert részben megtaláltam azt, amit kerestem és amire számítottam, ugyanakkor szomorú és csalódott is vagyok, mert mégsem teljesen azt kaptam, amiről olvasni szerettem volna - legalábbis nem abban a formában, ahogy szerettem volna.

A Holtak Szószólója olvasását követően rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem - és meg kell említenem, hogy az Árnyék sorozatot nem is olvastam, ezért a kérdések csak egy része merülhetett fel válaszra várásként. De melyek is ezek a kérdések? Hogyan dolgozta fel Ender az egész háborút? Hogyan viselkedett, amikor már nem volt szükség a "szolgálataira"? Hogyan vált az emberek szemében Enderből, a Hangy háborúk hőséből Fajírtó Ender? Hogyan és miért változott meg ennyire a közhangulat? Mit követett el a háborús hős fiú? Hogyan került hozzá a Hangykirálynő gubója? Persze nagy vonalakban tudom, hogy miként bukkant rá Ender, de érdekeltek a részletek is. Mivel zavart az a rengeteg év, amely a Végjáték és a Holtak Szószólója között eltelt, ezért érdekelt, hogy mi történt közben. Hogyan és miért határozta el Ender, hogy bolygóról bolygóra fog utazni? Hogyan vált olyan emberré, aki a Holtak Szószólójában felbukkant? És persze még számtalan apróság, amelyeket most nem részleteznék.

Hálás köszönetem, hogy a kérdéseim egy részére választ kaptam. Nagy élvezettel olvastam Ender háború utáni napjairól és a hangulatáról, személyiségének fejlődéséről, a vállát nyomó gondokról és minden másról – akarom mondani, minden másról, aminek Ender áll a középpontjában. Ugyanakkor voltak a regényben számomra érhetetlen és véleményem szerint teljesen felesleges fejezetek, amelyeknek pár mondatba sűrített lényege ugyanazt az információmennyiséget adta volna a történet egészének szempontjából, mint a sok-sok oldal. Igen, Alessandra és Dorabella fejezteire gondolok, amelyeket mindennél és még annál is jobban untam, mert úgy éreztem – és ez be is biznyosodott –, hogy más, lényeges események elől veszik el a szerepet.

Ender persze nem hazudtolta meg magát és szerencsére csalódást sem okozott, kedveltem a vele töltött időt és tényleg úgy érzem, hgy szükség volt ennek a történetnek, a hiányzó éveknek a megírására. Mindössze csak annyi a hozzáfűzni való, hogy ennek jobb lett volna, ha minderre a maga idejében, a sorozat szerves részeként kerül sor és nem utólag, amolyan kiegészítésként.

Az már az én hibám és hiányosságom, hogy az Árnyék sorozat részeit még nem olvastam, ezért a történet egyik szálát nem értettem: egy ideig ezt is feleslegesnek éreztem, de aztán rájöttem, hogy van oka és jelentősége, hogy ebben a kötetben szerepel. Arra viszont tökéletesen alkalmas volt, hogy még inkább felkeltse az érdeklődésem az univerzumhoz tartozó többi regény iránt – nem mintha egyébként nem akartam volna olvasni ezeket egyébként is.

Sok kérdésemre választ kaptam, de a történet elmesélésével mégsem vagyok maradéktalanul elégedett. Kiegészítő kötetnek határozottan jó volt, azonban színvonalban és cselekményben meg sem közelítette az általam eddig olvasott, a Végjáték sorozathoz tartozó írásokat. Minden elégedetlenségem ellenére is őszinte hálám, amiért megszületett a regény, illetve ugyanígy örülök a magyar megjelenésnek is.

Továbbra is maradok őszinte tisztelője és rajongója: 







* Az email címek nem valódiak, a saját elmém szüleményei.

2018. január 19., péntek

Chevy Stevens: Nincs menekvés

Miután elteltem a sience fiction és a fantasy regényekkel, valamint feltöltöttem magam romantikus érzelmekkel - az ennek eléréséhez szükséges nyűglődéssel -, úgy gondoltam, hogy szükségem van egy kis borzongásra. Többek között ezért is esett a választásom erre a regényre, no meg azért, mert elég nehéz időszakban olvastam, amikor kellett valami, ami felráz és tovább tart ébren, mint öt-tíz oldal elolvasásának időtartama. Ha valami kellően brutális, akkor az könnyebben képes ezt a célt elérni, mint bármi más. Ez a regény a fülszövege alapján elég kegyetlennek tűnt ahhoz, hogy teljesítse az elvárásokat.

Értékelés: 7 pont a 10-ből
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2012.
Terjedelem: 358 oldal
Fordította: Bakonyi Berta
Borító ár: 2.990,- Ft
A mű eredeti címe: Still Missing
Kategória: thriller, krimi
Annie egy fiatal és vidám nő, aki ingatlanügynökként próbál helytállni. Az egyik nyílt napon, éppen a nap végén betoppan hozzá egy barátságos mosolyú és megnyerő külsejű vevő, aki kiemelt érdeklődést mutat a ház iránt. Annie körbevezeti a potenciális vevőt, aki nem sokkal később betuszkolja az elkábított nőt a furgon rakterébe. Annie egy kunyhóban ébred fel, ahonnan nem talál kiutat. A fogvatartója fura figura: megmondja a nőnek, hogy mit, hogyan és mikor csináljon, szigorú szabályok szerint irányítva és fokozatosan megtörve ezzel a túszát. Bántalmazza, megerőszakolja és teherbe ejti a nőt - fő célja az, hogy a világtól elvonultan élve, minden - káros - társadalmi hatástól távol és elzárva neveljék fel a közös gyerekeiket. Annie egyre inkább kilátástalannak érzi a helyzetét és nem tudja elképzelni, miként törhetné meg a rémálmot, amikor egyszer csak váratlan lehetőség hullik a kezébe.

Igazság szerint a fülszöveg sokkal izgalmasabbnak hangzik, mint amilyennek magát a könyvet találtam. Leginkább azért, mert a nagy kérdés, hogy Annie kiszabadul-e Pszichó fogságából már a kötet elején sem kérdés, hiszen a nő éppen egy pszichiáternél ül és a feltételek rögzítését követően mesélni kezdi a történetét. Véleményem szerint ezzel egy hatalmas ziccert, feszültségekkel és kérdésekkel teli helyzeteket hagyott ki a szerző. Persze ettől még érdekes lehetne az egész sztori, hiszen Annie mesél, tehát az esemény minden részlete az ő személyén keresztül kel életre, az érzései és a gondolatai kellő mennyiségű kétségbeesés és kilátástalanság megjelenítésére alkalmasak. Semmi sem alkalmasabb az ilyen irányú érzelmek átadására, mint a választott nézőpont.

A fentiekben leírtak meg is jelennek a regény legelején és minden működik is annak rendje és módja szerint: tanácstalanság, kétségbeesés, elhagyatottság és remény. Jól átjönnek az érzések, Pszichó egy elvetemült állat, akinek minden tettéből és mondatából süt, hogy valami nagyon nincs rendben nála. Végig együtt éreztem Annie-vel és ugyanazok az érzések marcangoltak belülről, amelyek őt is emésztették.

Persze közben futnak a jelen kor eseményei is és a múltbeli történések mellett időnként belepillanthattam Annie jelenlegi életébe, már ha annak lehet nevezni azt, ahogy tengeti a napjait. Igazán életszerűen festette le a szerző azokat a reakciókat, ahogy a társadalom kezeli az ilyen szitációkat, az elrabolt, majd egyszer csak előkerült nőket, az egész médiafelhajtást és azt, hogy a szenzáció hajhászok mennyire nem tisztelik a magánéletet. Hihetően került bemutatásra az is, hogy az elrabolt saját családja mennyire nem tudja kezelni az egész helyzetet, illetve maga az eseményeket elszenvedő személy mennyire változott meg az átéltek hatására.

Márpedig Annie megváltozott: azokat a szokásokat, amelyeket Pszichó a fogsága alatt rákényszerített, nem tudja levetkőzni a későbbiekben sem. Hosszú az a folyamat, amely a berögződések megtöréséhez szükséges és hihetetlen mértékű lelkierőre, élni akarásra is szükség van az eredmények eléréséhez.

Mondanám, hogy ez a regény tökéletes, de sajnos korántsem az. A kezdeti hatásos indítás egy idő után sajnos átcsap megszokottba, a mesébe egyre többször csúszik be valami apróság, amitől nem éreztem igazinak az egészet. Az alapok rendben vannak, a sztori érdekes, de a kezdeti lendület mégsem tudta elvinni a hátán az egész könyvet, vagy elképzelhetően éppen az a probléma, hogy túl sokat vártam el az erős indítást, a kezdeti brutalitást követően.

A közepe felé haladva már éreztem, hogy eléggé kilóg a lóláb, határozottan leült a történet és már csak azért olvastam végig, mert úgy gondoltam, hogy az eleje megszolgálta ezt az esélyt. A kezdeti átélhető és a borzongató leírások átmentek egyszerű tényközlésbe, Annie ugyanazokat a köröket futotta és ez a kétségbeesés, a feszültség növelése helyett az ellentétes hatást váltotta ki belőlem: unalomba fullasztotta a történetet. Valahol útközben elveszlett az érzelmi hatás és áthatás. Aztán jött az a dolog a csecsemővel, amely sajnos még távolabb taszította tőlem az addig olvasottakat, mert hogy nem sikerült átéreznem az itt bemutatott érzéseket - holott tudom, hogy egy más helyzetben valószínűleg a szívem hasadt volna meg a szöveg olvasásakor.

Nagyon ráncoltam a homlokom a vidéki rendőrség reakcióján és az egész eljáráson, ahogy kezelték a helyzetet - egyszerűen nevetséges volt. Ilyen az, amikor az élvezetes átmegy nevetségesbe. Ahogy egy idő után kifejezetten idegesített a hallgatag, soha véleményt nem nyilvánító pszichológus is - ezt már csak az a csattanó tudta volna helyre tenni, ha kiderül, hogy Annie képzelte az egészet, de erről még csak szó sem volt.

Csattanó persze van és az utolsó harmadban a pszichológiai thriller átmegy krimibe, ahol is annak a kiderítése a cél, hogy miért is került Annie ebbe a helyzetbe. Ez alapból még tetszett is: gyanakvás, apró információmorzsák, aztán lassan a helyére kerül minden. Nem mondom, hogy nem volt elég beteg ez az egész szituáció és nem lepett meg, de mégsem ütött akkorát, amekkorát odasózhatott volna.

És ha már krimi, akkor persze nem maradhatott ki a jóképű és hallgatag nyomozó sem, ahogy az áldozat és az ügyében eljáró rendőr közötti érzelmi fellobbanás ábrázolása, illetve az érzelmek kiteljesedése sem. Hogy ezzel kinek akart kedvezni a szerző, azzal kapcsolatban csak tippjeim vannak, de szerintem kevesebbeknek tetszett ez a kiegészítés, mint akiknek igen.

Összeségében ez egy baromi jó sztori, amely brutális a maga nemében, a kezdetekkor egészen klausztrofób, kétségbeejtő és dühítő, aztán leül a történet, végül megint felpörög, de már nem tudja helyrehozni a korábban elkövetett hibákat. A befejezés megint csak olyan, hogy az ember lányának bizsereg a tenyere és lekeverne valakinek egy hatalmas pofont, ha azzal elérné, hogy oldódna benne a felgyülemlett feszültség. De valahogy az egészét tekintve mégsem működött jól ez a történet, mert túl sok mindent szeretett volna bemutatni a szerző, túlságosan sok elemet vegyített, azok azonban nem voltak összhangban egymással. Az átéltek - és elmeséltek - ellenére is szürke maradt a történet, nehezen engedett be és ha sikerült is beljebb merészkednem, folyamatosan kidobott. Azt kell mondanom, hogy vannak ettől sokkal, de sokkal jobb sztorik ebben a kategóriában és ez nekem most nem jött be - még a brutalitása ellenére sem.


2018. január 15., hétfő

Orson Scott Card: A Holtak Szószólója (Végjáték 2.)

Annak idején - sok évvel ezelőtt -, amikor a Végjátékot olvastam, nem haladtam tovább a sorozattal, de ezt a hibát az újraolvasást követően már nem ismételtem meg. És ezt nagyon jól tettem. Már a Végjáték utolsó fejezetében is megjelenik a Holtak Szószólójának személye, aki a hangyokról, az ellenük vívott háborúról mesél, csak éppen nem úgy, ahogy mindenki más, hanem ő az igaz történetet osztja meg az emberiséggel - a Hangykirálynő nézőpontjából mutatja be az eseményeket. A könyv elterjed, az embereket megérintik az olvasottak, a Holtak Szószólója elég hamar hivatássá növi ki magát. Akik ezt a munkát végzik, elmondják a holtakról az igazat - még akkor is, ha az fájdalmas az életben maradottak számára.

Értékelés: 10 pont az adható 10-ből
Kiadó: Unio Mystica
Kiadás éve: 2014.
Terjedelem: 480 oldal
Borító ár: 3.465,- Ft
A mű eredeti címe: Speaker for the Dead
Fordította: Körmendi Ágnes
Sorozat: Végjáték
Előzmények:
1.) Végjáték
Folytatás:
3.) Fajirtás
4.) Az elme gyermekei
Kategória: sci-fi, katonai sci-fi, űropera

A Végjáték Univerzum egyéb kötetei:
Ender száműzetésben
Ender árnyékában
A Hegemón árnyékában
Árnyékbábok
Shadow of the Giant
A Hangyháborút követően az emberiség terjeszkedik és sokasodik, új bolygókat hódít meg és tesz lakhatóvá. Hosszú évszázadok telnek el, amikor is ráakadnak egy olyan égitestre, ahol végre felfedeznek egy új, értelemmel bíró idegen fajt. Az embereknek döntenie kell, hogy miként legyen a továbbiakban. Bár hosszú idő telt el az utolsó értelmes faj kiírtása óta, de az még mindig élénken él az "emlékezetekben", senki sem hagyja feledésbe merülni a történteket - ahogy a következményeket sem. Most, az újabb faj felfedezését követően senki sem akarja még egyszer elkövetni ugyanazt a hibát, ezért a bolygón az emberek számát és az általuk birtokolt területet erősen korlátozzák, igyekeznek a befolyást a lehető legkisebb mértékűre csökkenteni. A faj megismerése érdekében pedig megfigyelőket (xenológusokat, vagyis zenadorokat) küldenek ki, akik mindent dokumentálnak. A fő szempont: csak megfigyelni, nem beavatkozni és az emberi társadalomról nem árulni el semmit. A malackák - ahogy a kinézetük alapján elnevezték őket - különleges lények és bár barátságosak, a titkaikat nem adják könnyen - főleg, hogy semmit sem kapnak (mert nem kaphatnak) az emberektől cserébe. Bármennyire is el akarták kerülni, az emberek és az új faj kapcsolata mégis tragédiába torkollik, a kontaktus emberáldozatot követel - az okokat pedig senki sem érti. A bolygóról, a kolóniáról kétségbeesett hívás érkezik, annak feladója az események felderítéséhez, az áldozat igaz történetének megismeréséhez a Holtak Szószólója segítségét kéri. Az igazi Holtak Szószólója, vagyis Ender Wiggin meghallja a hívást és felkerekedik, hogy kiderítse az igazságot és végül elmesélje azt a történetet, amely érdemes arra, hogy mindenki megismerje.

A nagy igazság az, hogy még mindig az újra elolvasott Végjáték hatása alatt voltam és az, amit a bevezetőben olvashattam, csak még inkább elmélyítette a tiszteletem és a rajongásom a szerző művei iránt. Mindig különös és bensőséges élmény megismerni egy mű keletkezésének történetét, tudni, hogy mit élt át az alkotója a készítése közben, esetleg megismerni olyan részleteket, amelyekre nem biztos, hogy az olvasó más esetben felfigyelne.

És mindezek ellenére is furcsa volt kissé a kötet eleje, mert a Lusitania Kolónia, a zenadorok mindennapjai, a Figueira és az Os Venerados (Ribeira) család tagjainak sokasága és kapcsolata, a malackák világa nem volt könnyen átlátható és elsőre felfogható. Bevallom, hogy nagyon nehezen rázódtam bele a történet olvasásába, nem volt egyszerű elfogadnom azt a tényt, hogy háromezer év telt el a Hangyháború ideje óta. Kicsit kétkedve fogadtam ezt, a két történet közötti hatalmas időkülönbséget és tele voltam kétségekkel, hogy vajon tényleg Ender az az ember, aki a Holtak Szószólója lesz ebben a történetben, nem pedig egy leszármazottja.

A kolónia emberei egyáltalán nem tűntek szimpatikusnak, nem emlékszem mikor olvastam olyan regényt, amelyben ennyi unszimpatikus, nehezen megérthető és kezelhető emberrel találkoztam. Mindehhez még csak ráadásként jelentkezett a malackák viselkedése és persze az alapok lassú és elhúzódó felvázolása. Több alkalommal is félretettem a regényt, nehezen haladtam az olvasással és kissé csalódott is voltam, mert zenadorok, problémás - helyenként hisztis - vagy sértődött emberek tömkelege és malackák mindenhol, Enderről pedig még egy szó sem esett. Aztán bekövetkezett a tragédia és rájöttem, hogy mégis volt egy ember, akit sajnálok, akinek bánom a halálát, főleg a kifejezetten értelmetlennek tűnő elmúlását. És végre elhangzott az a bizonyos hívás is, amit meghallott az, akinek szánták.

Innentől kezdve éreztem azt, hogy ez az én könyvem lesz, hogy ezt is legalább annyira fogom kedvelni, mint a Végjátékot és egyre biztosabb voltam benne, hogy Card zsenialitása ismételten le fog nyűgözni. És így is lett. 

Nem tudom, hogy mit is mondhatnék azokról a történésekről, amelyek a Szószóló felbukkanása után történtek meg. Leginkább semmit. Mert úgy gondolom, hogy azokat mindenkinek a szereplőkkel együtt kell átélni, felfogni az apró változásokat, a hozzállásokban, a szemléletekben bekövetkező rezdüléseket. Zseniális, ahogy Card felépítette a karaktereit, a problémáikat - igaz a teljes kép csak a kötet vége felé állt össze, ezért az elején nagyon nehezen voltak átláthatóak a háttérben megbújó összefüggések.

Pontosan ezért érdekes Ender megérkezése és problémakezelése, ahogyan a mélyen gyökerező és mindenki elől rejtegetett dolgok mögé lát, ahogyan könnyedén kezeli azokat az érzelmi és társadalmi, vagy éppen fajok közötti nehézségeket, amelyek eddig mindenki másnak gondot jelentettek. Mi lehet ennek az oka? Talán mert senki sem akart tudomást venni ezekről a problémákról? Talán mert egy kívülről érkezett idegen hamarabb érzékelte a mindenféle rendellenességeket, mint akik ezzel éltek együtt már évek óta. Bárhogy is legyen, kifejezetten élvezetes volt olvasni a problémák felfedéséről, kezeléséről és persze azok megoldásáról: pszichológiai részről és cselekmény részről is.

Miután sikerült felkelteni a malackák és a bolygó többi élőlénye iránt az érdeklődésem, határozottan kíváncsian figyeltem, hogy mi is lehet itt a lényeg. Azt, amit végül is kaptam, arra egyáltalán nem számítottam, de teljes mértékben lenyűgözött a lehetőségek és az összefüggések kapcsolata és az írói fantázia, amely mindezt kitalálta.

Az biztos, hogy ez a regény teljesen más hangulatú, mint a Végjáték: filozófikusabb és elmélyültebb - éppen emiatt lassabb is. Bőven nyújt lehetőséget az olvasottak átgondolására, a felvetett problémák megértésére, a mögöttes mondanivaló felfejtésére és feldolgozására.

Bár tudtam, hogy ez az Ender, az az Ender, mégis nehéz volt összekapcsolni a gyereket és a vele történteket, ezzel a felnőttel, valamint a mostani cselekedeteivel. Pedig ott van ebben a férfiban annak a gyereknek a gondolkodása, de annál sokkal több is, hiszen az ő éveiben számolva is eltelt harminc év - egyébként pedig háromezer -, amely idő alatt rengeteg minden történt. A fő probléma az, hogy azokról a személyiségformáló eseményekről csak részinformációkat kaptam, ezért nehéz volt felépítenem a közvetlen kapcsolatot.

A Végjáték a maga mozgalmasságával, a gyermek küzdelmével és úgy az egész pszichológiai "játékával" kivívta nálam az örök kedvenc kategóriát. A Holtak Szószólója is bőven tartalmaz pszichológiai elemeket, még annál is többet, de az események lassúsága miatt nehezebben ragadott magával. Amikor azonban végre megragadta a figyelmem, már nem voltam képes elszakadni a kötettől és csak olvastam, lapoztam, olvastam és lapoztam, mert annyira érdekelt, hogy mit is fog ebből kihozni a szerző.

Az első harmadot kicsit untam, a maradék kétharmadot nagyon kedveltem, az összbenyomás határozottan pozitív, de minden zsenialitása és előnye ellenére sem érte utol az előzmény olvasása közben átélt élményt. Túl sokat vártam ettől a kötettől? Még az is lehet. Úgy döntöttem, hogy a regény megkapja tőlem a maximális pontszámot, ugyanakkor a lassú felvezetés miatt nem lett a kedvencem. De ettől és mindenől függetlenül is, ez a regény - és ez a sorozat - olvasásra érdemes, sci-fi irányultságú könyvmolyoknak, mély jelentéstartalmú, filozófikus hangulatot kedvelő, vagy éppen a világfelépítés irán rajongó olvasóknak kifejezetten ajánlott.


2018. január 11., csütörtök

Várólista - 2017. december

Megkésve, nagyon megkésve, de azért mindenképpen pótolni a szeretném a rendkívüli körülmények miatt december végén kimaradt várólista posztot. Nem pont azért, mert aktuális, hanem azért, mert nem akarom megszakítani a rovat folytonosságát. Meg azért, mert ilyen vagyok: egy csöppet maximalista.
Véleményem szerint a november sokkal zsúfoltabb volt, és ugyan igaz, hogy a boltokban ilyenkor legnagyobb a nyüzsi, de ugye oda el is kell jutnia a könyveknek, szóval szerencsésebb a novemberi piacradobás. A december nyugalmasabb az új megjelenések szempontjából, bár tény, hogy azért ebben a hónapban is akadnak igazi csemegét, régóta várt kötetek, amelyekről érdemes beszélni. Ezért is gondoltam azt, hogy mindenképpen pótolom ezt az elmaradt bejegyzést.

Gyakorlatilag a karácsonyfa alá érkezett meg - még a szemfüles előrendelők esetében is - a Fumax Kiadó gondozásában az évben legutolsóként megjelent kötet, Anthony Ryan A láng légiója című regénye, amely a Draconis Memoria sorozat második kötete. Előrendeltem, megcsodáltam, polcra tettem - igen, még az első részt sem sikerült elolvasnom.
A Delta Vision kiadó nehéz évet tudhat maga mögött és az év vége sem pont úgy alakult, ahogy szerették volna. Néhány kötet azonban csak összejött az évet záró hónapra. Az egyik ilyen kiadvány David Gemmell Vérkő című regénye, amely a John Shannow sorozat harmadik kötete. Ebben az esetben is el vagyok még maradva az olvasással, de ahogy a korábbi köteteknek, úgy ennek is nagyon tetszik a borítója. Állítólag a történet is jó.
Clark Asthon Smith Sarki regék című műve a Mesterművek Klasszikusok kiadói sorozat részeként jelent meg és azon kötetek egyike, amelyre sokáig és még annál is tovább vártak az olvasók - köztük jó magam is. Ugyan a kötet nem decemberi megjelenés, de a sok időpontmódosítás miatt valahogy elkerülte a figyelmem a boltokba kerülése - és valószínűleg nem csak nekem -, ezért most pótolom a hiányosságot. Egyébként érdekel a kötet, a szerző másik megjelent válogatás kiadványával is elégedett voltam.
A Metropolis Media kiadványai között sokkal jobban válogatok, mint más kiadók megjelenései között - sok mindent nem érzek a magaménak a kiadó kínálatából. Jodi Taylor Egyik átkozott dolog a másik után című regénye, amely a St. Mary krónikák sorozat kezdő kötete azonban felkeltette az érdeklődésem. A fülszöveg ugyan érdekesen hangzik, de kivárok, elolasom a véleményeket és majd ezt követően döntök a vásárlásról. de addig is figyelek.

Következzenek a romantikus és a paranormális szekció megjelenései, amelyek között jó néhány olyan kötet található, amelyek megjelenését már nagyon vártam. Mondhatnám úgy is, hogy ez a Könyvmolyképző Kiadó megjelenési blokkja.
Colleen Hoover regényeit azért, mert végre nem tinikről ír a szerző, hanem felnőttek állnak a történetei középpontjában és ez most pont nagyon fekszik nekem. A Confess - Vallomás című regényét már olvastam, lesz is róla poszt, az It ends with Us - Velünk véget ér című regényével való ismerkedésem még várat magára - gyűjtöm az erőt, mert nem éppen könnyed limonádék ezek a sztorik.
A Marked Men sorozatot annak idején az Ulpius-ház indította útjára. Ugye emlékeztek még Rule-ra? Nos, én igen, nagyon is jól és pont ezért vártam a sorozat következő, második kötetét, Jet történetét. Jay Crownover most sem okozott nagy csalódást - ugyan a szereplői nem olyan életteliek, mint Rule és Shaw, de attól még jól esett olvasni a küzdelmeiket és az egymásra találásukat.
Mia Sheridan A szerelem csillagjegyében sorozata nem tartozik azon kötetek közé, amelyeket olvastam volna, de az Archer's Voice - Archer hangja, amely egyébként a negyedik rész, mégis felkeltette az érdeklődésem. Többen azt írták, hogy a történetek különállóak és külön is élvezhetőek, ezért úgy döntöttem, hogy bevállalom. Jelentem túl is vagyok rajta és bizony nem estem hasra a produkciótól. 
Az előzőekben felsoroltaknál sokkal, de sokkal jobban vártam Jeaniene Frost Első lobbanás című regényét, amely nem pont az, aminek a megjelenésére számítottam - igazából az utolsó előtti Cat & Bones kötetnek jobban örültem volna -, de azt veszem meg, amit éppen kiadnak. Mindenképpen értékelni kell, hogy végre megjelent egy újabb Frost regény magyarul. A friss kötet egyébként Az éjszaka hercege spin off sorozat bevezető kötete, egy olyan főszereplővel a középpontban, akit a már említett Cat & Bones kötetekből jól ismernek - és nem kevésbé kedvelnek - az olvasói. Nagyon remélem, hogy kelendő lesz a regény és folytatódik a sorozat, valamint befejeződik végre a másik, amelyik jelenleg félbe maradt.

A végére maradt a vegyes szekció: itt olyan könyvek is szerepelnek, amelyek korábban valahogy elkerülték a figyelmem az év végi hajrában, de aztán a megfelelő időben szembe jöttek velem - és milyen jól tették.
A Bárányok hallgatnak abszolválása eddig ugyan még kimaradt az életemből - szánom-bánom bűnömet -, de attól még vevő vagyok a hasonló stílusú regényekre. Ahogy az egyik barátnőm fogalmazott: mostanában rá vagyok kattanva a sorozatgyilkosokra - azt már csak óvatosan teszem hozzá, hogy meg a némi pszichológiai rendellenességet mutató figurákra. Sharon Bolton Egyikünk hazudik című regényét egyértelműen a már említett kultikus mű rajongóinak ajánlja a borító. A fülszöveg érdekesen hangzik, kedvelem az ilyen pszichológiai játszadozást, ezért gondoltam teszek vele egy próbát - már úton is van felém a kötet, amelyet a Lettero Kiadó - most tudtam meg, hogy ez Stahl Judit kiadója és korábban Kulinária néven futott - jelentetett meg magyar nyelven. Róluk még nem sokat hallottam, de ha elnyerik a bizalmam, akkor figyelem majd a kiadványaikat.
A Cartaphilus Kiadó sem azok közé tartozik, akiktől tömegesen veszem a könyveket, de David Mitchell Szellemírók című regényének fülszövege szinte megszólított, és mivel annyira a magaménak éreztem a sztorit, megint csak úgy gondoltam, hogy teszek vele egy próbát. Az előbbiekben említett kötettel együtt fog majd megérkezni. 
Mivel magam is bontogattam a szárnyaimat - amelyet aztán az idő hiánya és a fáradtság kötött gúzsba -, ezért számomra kihagyhatatlan Varga Bea A siker tintája - Kalandos lépések az írói karrier útján című regénye. Bea - On Sai írói álnéven megjelent - műveit egyébként is nagyon kedvelem és ámulattal figyelem azt a rengeteg energiát, amivel rendelkezik, azt a könnyedséget és humort, ami a történeteit jellemzi - pedig azoknak komoly mondanivalója van. Mivel már évek óta igazgatja az Aranymosás pályázatot és olvassa, elemzi, szortírozza, pátyolgatja a beérkezett pályaműveket, ezért érdekel, hogy mit szűrt le mindebből, milyen tanácsokat tud adni egy kezdőnek. Már letettem arról, hogy megírom a regényem, de attól még szívesen olvasom a tanácsait, a javaslatait, mert érdekel a véleménye. Aztán meg még nem tudni, hogy mit hoz a jövő... A könyv természetesen a Könyvmolyképző Kiadónál látott napvilágot.

Ennyi lett volna az utólagosan összerakott decemberi várólista. Ha minden igaz, akkor még ebben a hónapban jelentkezek a rovat egy újabb posztjával, a januári megjelenésekkel.


2018. január 7., vasárnap

Egyre csak növekszik a rengeteg - 6 éves lett a blog

Hosszas gondolkodás után hat évvel ezelőtt elhatározásra jutottam, blogot fogok vezetni. Akkor még úgy gondoltam, hogy jó móka, hobbi, kikapcsolódás, a kreativitásom kiélésének felülete, ma már - és egy ideje ez így van - tisztában vagyok vele, hogy bizony kemény munka. Főleg a rendszeresség az, ami nagyon megviseli az ember lányát és ami csak akkor tartható, ha minden együtt van hozzá: a kedv, a nyugalom és a rendelkezésre álló idő. Ugyanez szükséges az olvasók érdeklődésének megszerzésének és fenntartásához: változatosság, érdekességek, nyereményjátékok és egyebek.

Ez az, amit elhagytam az évek folyamán, mert hat év - akárhogy nézzük is - hosszú idő, ami alatt sok minden változik. Végül döntenem kellett, hogy olvasok és a könyvekről írok, vagy másként szórakoztatom a blogot követőket. Elég önző természet vagyok, szóval inkább az olvasás és az így átélt élmények megfogalmazása, illetve közzététele mellett döntöttem. Az egyhangú szürkeségbe talán csak az olvasmányaim sokfélesége visz némi színt és remélem, hogy mindenki megtalálta - és a továbbiakban is meg fogja találni - a kínálatban a saját kedvenceit.

Szokásom, hogy a blogszülinap alkalmából - ha már ennyire közel esnek egymáshoz az időpontok - elég részletes évértékelést is készítek, de ez most elmarad - leginkább kedv és idő híján. Az előbbiek persze nem akadályoznak meg abban, hogy pár mondatban összefoglaljam az elmúlt év számomra leglényegesebb tételeit. És ezt meg is teszem. Íme:

Egy évvel ezelőtt meglehetősen optimistán álltam az új évhez, mert úgy gondoltam, hogy 2016 után már csak jobb lehet, de sajnos tévedtem. Ha lehet, akkor szabadidő szempontjából még gyengébben muzsikált a 2017-es év, mint az előző és ez meglátszott az olvasásaimon és a posztok számán is.
De sebaj, mert amellett, hogy nagyon jó könyveket olvastam, korábban tett fogadalmaim közül jó néhány teljesült.
  • Továbbra is távol tartottam magam a kihívásoktól, nem kínoztam magam olyan olvasásokkal, amelyeket a kihívások miatt valószínűleg csak erőltettem volna, miközben az áhított olvasnivalóim porosodnak a polcon. Csak nagyon elvétve adtam be a derekam és nyomtam rá a "részt veszek" gombra. Büszke vagyok rá, hogy teljesítettem a 2016-os science fiction megjelenések és a 2016-os fantasy megjelenések kihívást, ahogy ebben az évben megpróbálkozom majd ezek 2017-es verzióival is - leginkább azért, mert már most egész jól állok a teljesítéssel. Igazából ezek nehezebbek, mint elsőre látszik.
  • Ellenálltam a recenziós felkéréseknek és a tavalyi évhez hasonlóan most is csak két esetben engedtem a szelíd erőszaknak - leginkább az érintettekkel viszonylag hosszú ideje tartó kapcsolat és ismerettség miatt. Mindenkitől elnézést, akinek nem válaszoltam vagy úgy gondolta az elutasításomhoz némi nagyképűség is tartozik, a lényeg tulajdonképpen az időhiány és az, hogy nem tudom tartani a szoros határidőket.
  • Kaptam felkéréseket blogok és egyéb könyves vagy könyvekkel foglalkozó oldalak részéről is. Sőt, a könyvek mellett még egyéb juttatásokban is részesültem volna a cikkeimért cserébe, de ezekkel ugyanaz volt a problémám, mint a sima recenziókkal: az idő és a rendszeresség. Pedig pár évvel ezelőtt tutira kiugrottam volna a bőrömből az ilyen felkérések kapcsán, most meg - fájó szívvel ugyan -, de egymás után kell nemet mondanom.
  • Visszafogtam a könyvbeszerzéseim mennyiségét, amely olyan jól sikerült, hogy közel egyensúlyba kerültem, vagyis annyi könyvet olvastam el - kis túlzással -, mint amennyivel gyarapodott a házi könyvtáram. Azért van még hová fejlődni, szóval nem akarok itt leragadni.
  • Viszont sikerült eljutnom a Könyvfesztiválra és az Ünnepi könyvhétre is, ahol megint rengeteg új élménnyel lettem gazdagabb. És az utóbbi eseményre a megszokott baráti társaságon kívül a - molyosított - keresztlányom is elkísért.
  • Új könyvespolccal is gyarapodtam. Nekem falra szerelhetős sínrendszerem van, ezt kedveljük a párommal. Egy eddig üres falfelületet foglalt el 3x2,7 m-nyi polc, amire már nagy szükségem volt. A még szabad helyekkel óvatosan bánok, mert így gyorsabban fogy, mint kellene.
Ami a blogot illeti...
  • Jól mutatnak az oldalon a mindenféle listák és keresők, de bizony nagyon régen foglalkoztam a frissítésükkel és bővítésükkel. Íme egy teljesítendő cél 2018-ra.
  • A blognak van facebook oldala is, de ezt még jobban elhanyagoltam, mint a listákat - több mint egy éve nem tettem fel új bejegyzést. Ennek több oka is van: nem kedvelem az említett közösségi oldalt és az egyszerre több helyen legyek jelen dolog nekem nem megy. Ezzel kapcsolatban nem teszek fogadalmat, felelőtlenség lenne.
  • Továbbra sem ígérek borítós és egyéb tematikus posztokat - pedig ötletem számtalan lenne -, mindenféle booktag-eket és csoportos bejegyzéseket, de a megszokott könyves ömlengéseimet igen. Remélem, hogy nem fogtok felelőtlen ígérgetőnek tartani emiatt, ha nem tudom majd teljesíteni.
  • Viszont azért szeretném valamivel színesíteni a blogot, ezért gondolkozom rajta, hogy megmutatom azt, amely a könyvek mellett fontos helyet tölt be az életemben - főleg az utóbbi időben.
Szóval:
  • Köszönöm, hogy 2017-ben is velem tartottatok és a kihagyásaim ellenére is kitartottatok, olvastatok, időnként - vagy gyakrabban - benéztetek az oldalra.
  • Ígérem, hogy 2018-ban is fogok olvasni - figyelitek, hogy milyen óvatos vagyok és nem adok meg mennyiséget? - és az így megismert könyvekről közzé is teszem a véleményem.
Mindössze ennyi lenne az egész. Remélem, hogy elegendőnek találjátok. ;)


2018. január 6., szombat

Colleen Hoover: Maybe Someday - Egy nap talán

Kedvelem Colleen Hoover regényeit, mert mindig sikerül valami olyan témát találnia, ami megérinti a lelkem. Szereplői mindig valamilyen problémával küzdenek - legyen az lelki eredetű, testi fogyatékosság vagy pedig családi gond. Bár ezek a regények fiatalokról szólnak, a középpontban álló kamaszoknak mégsem az a legnagyobb gondjuk, hogy melyik ruhát vegyék fel, milyen legyen a frizurájuk, melyik buliba menjenek el vagy éppen kit szívassanak meg. A romantikus érzelmek kialakulásának leírása mögött mindig van mögöttes mondanivaló, amelynek általában a barátság, a hűség, a lelkiismeret és hasonló jellemzők körül forognak. Talán Katie McGarry regényeit tudnám az általa írtakhoz hasonlítani és az sem véletlen, hogy mindkettőjük történeteit és stílusát kedvelem.

Értékelés: 7 pont a 10-ből, mert jó, de nem az igazi
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Rubin pöttyös
Kiadás éve: 2017.
Terjedelem: 392 oldal
Fordította: Barthó Eszter
Borító ár (puha): 3.399,- Ft
A mű eredeti címe: Maybe Someday
Műfaj: romantikus, new adult

A szerző egyéb művei:
Hopeless - Reménytelen
Lossing Hope - Reményvesztett
Finding Cinderella - Helló, Hamupipőke!
Slammed - Szívcsapás
Point of Retreat - Visszavonuló
This Girl - Ez a lány
Confess - Vallomás
It Ends with Us - Velünk véget ér
Az Egy nap talán egy olyan lányról, Sydney-ről szól, akinek alapvetően mindene megvan: az egyetemen azt tanulja, amit szeretett volna, van egy jó állása és boldog párkapcsolatban él egy sráccal, Hunterrel. Vagy legalábbis ez az alapfelállás. Aztán kiderül, hogy Hunter megcsalja, mégpedig azzal a lánnyal, aki Sydney legjobb barátnője és akivel közösen bérelnek lakást. Valahová mennie kell, de a szüleihez, akik nem támogatták, hogy zenét tanuljon, nincs kedve visszamenni. Ekkor érkezik Ridge, a szomszéd épületben lakó srác meghívása, miszerint lakjon náluk, az egyik éppen üres szobában és cserébe vegyen részt dalszövegek írásában. Ridge ugyanis zenész, egy elég menő együttes zeneszerzője és dalszövegírója.

Alapvetően ez egy tipikus Colleen Hoover regény és még sem sikerült annyira a szívembe lopnia magát, mint a szerzőtől korábban olvasott történeteknek. Pedig Sydney egy aranyos, talpraesett és szeretetre méltó csaj, aki megérdemli a boldogságot. Ridge is egy nagyon szimpatikus srác, aki az egészségügyi problémái és a gondokkal teli gyerekkora ellenére is normális és tevékeny életet él. Igen, ebben a regényben is felbukkan az írónőre oly jellemző problémák és nehézségek feldolgozása: Ridge ugyanis süket. Ami megdöbbentő, hogy ennek ellenére zenét szerez, sőt nagyon kiváló zenét szerez, mert a banda nagyon kedvelt a fiatalok körében.

Ridge minden gondolata a csend és a zene körül forog, meg egy lány, a későbbiekben viszont már két lány körül. És ezzel érintettük is a kötetben feltűnő összes témát: a zenét, a barátságot, a hűséget és a felébredő új érzéseket. Sydney és Ridge a közös munka során egyre közelebb kerül egymáshoz, ami nem is csoda, hiszen a zene- és dalszöveg szerzés különleges érzelmi érzékenységet igényel. Ebből az érzékenységből bőven ad a regény ízelítőt, illetve mély átélésre is bőven kínál lehetőséget.

Hogyan kommunikál Ridge? Természetesen a modern technika segítségével: telefonon keresztül sms-ekkel, illetve a számítógépen különböző chatprogramokkal. Beszélni viszont nem beszél, nem szólal meg - amikor mégis, annak jelentősége van. Hogyan szerez egy ilyen fogyatékossággal élő srác zenét? Ez az amiben Colleen Hoover fantasztikusat alkotott! Mert ahogy bemutatja, hogy miként érzékeli Ridge a hangok rezgését, hogyan jutott el idáig és ahogy hallgatja Sydney életét, az nagyon megható és csodálatos.
Mondom ezt úgy, hogy botfülem van és olyan hangom, hogy ha énekelni kezdek mindenki menekül. Az tuti, hogy ha egy érzékünk nem működik, akkor a többi kifinomultabbá válik: a süketeknél ilyen lehet az érintés. Hogy a "hallás" olyan formán, ahogy a szerző leírta működhet-e, nem tudom, de velem sikerült elhitetnie ennek működését és élvezettel olvastam róla.

Szintén pozitívumként értékelem azt, hogy érdekeltek a dalszövegek, mindet el is olvastam. Ugyanis én vagyok az az olvasó, aki soha és semmilyen könyvben nem olvassa el a dalokat, verseket - egyébként ezért nem olvastam el a szerző Slammed trilógiáját sem - és egyéb lírai betoldásokat. Legalábbis eddig így volt. Ha másért nem, akkor ezért is csodálattal tekintek a szerzőre, mert képes volt megtörni ezt a régóta fennálló állapotot. A dalszövegek egyébként kiemelten fontosak az események alakulása, illetve az érzemek bemutatása szempontjából és nyugodt szívvel kijelentem, hogy érdemes elolvasni őket, velük lesz kerek egész a történet.

Úgy tűnik, hogy a regény egy szerelmi háromszög története, de szerintem több annál, hogy az a bizonyos harmadik befurakodik a pár tagjai közé és szétrombolja a meglévő kapcsolatot. Sem Sydney, sem Ridge nem az a típus, aki olyan könnyen hoz ilyen döntéseket, bár a saját érzelmeikkel ők is csak küzdeni tudnak, de megszüntetni annak forrását nem. Úgy gondolom, hogy az ő érzelmeik, a küzdelmeik és persze az, ahogy az egész helyzetet kezelik - minden bukdácsolásuk ellenére - nyugodtan lehet a korábban tett ígéretek fontossága miatt a fiatalok számára példakép. Még annak ellenére is, hogy Sydney ugyanazt teszi Ridge és Maggie kapcsolatával, amit Tori tett vele - mert Sydney legalább felfogja a helyzetet és küzd ellene. Az agyatlan csajokat felvonultató történetekkel szemben én ezt a reakciót kifejezetten pozitív fejleményként fogom fel. Egyébként nem rajongok a szerelmi háromszöges történetekért, de ilyen maga az élet is, tehát elfogadom és innentől fogva már csak az a kérdés, hogy miként is alakulnak ki azok az érzelmek és mit tesznek a szereplők.

Hogy mindezek után miért nem tetszett ez a regény annyira, mint a szerző egyéb történetei? Magam sem tudok erre magyarázatot adni. Leginkább azt tudom felhozni magyarázatként, hogy Ridge fogyatékossága miatti kommunikáció - az sms-ezés, az üzenetváltások, az, hogy gyakorlatilag ez adja a könyv majdnem teljes egészét - kissé szétdarabolta a történet ritmusát, megtörte annak feszültségét. Mert gondoljunk csak bele, nem igazán lehet egy ízeset veszekedni egy süket emberrel, főleg, ha csak írásban kommunikál. A felgyülemlett feszültség másként csapódik le, másként adódik vissza.

Persze pont ettől hiteles a történet, de akkor is valahogy lassúnak, furcsának és olyannak éreztem, amit egyszer elolvasni jó volt, de nem biztos, hogy még egyszer megtenném. Ridge egyes reakciói és tettei is kiakasztottak, mert úgy éreztem - a nagy érzelmek ellenére is -, hogy Sydney nem az a nagybetűs szerelem az életében, csak egy lehetőség egy másik kapcsolatra, miután Maggie kiszállt a körből. Nem tört fel belőlem az a nagy megelégedés sem, amikor bezártam a könyvet, hanem velem maradt a kissé keserédes hangulat, a kétségek és nehéznek éreztem a szívem, a lelkem - mert ez a történet nem egy könnyed limonádé, ahogy tökéletesnek sem tekinthető, bár vannak megindító jelenetei.


2018. január 2., kedd

Dennis Lehane: Egymásba veszve

Ha krimiről és thrillerről van szó, akkor Dennis Lehane regényei etalonnak tekinthetők a számomra. Nem hagyhatom említés nélkül a történeteiben burkoltan vagy éppen nyíltan megfogalmazott társadalomkritikát, a karaktereit és persze azokat a csattanókat sem, amelyek miatt nem egyszer éreztem úgy, hogy  a szerző rendesen átvágott a palánkon - viszont mindegy egyes alkalommal nagy igazságot fogalmazott meg. Kedvelem kissé nyers, ugyanakkor minden ízében realista jeleneteit, az események mögött megbúvó mondanivalót. Mondatainak jelentéstartalma éles ellentétben áll azok kivitelezésével, amelyek minősége szépirodalmi magasságokat ostromol. Szóval nem más ő, mint az ellentétek embere és ilyenek az írásai is, éppen ezért gondolom úgy, hogy valaki vagy kedveli őket, vagy pedig nem - átmenetet nem igazán tudok elképzelni.

Értékelés: 8 pont a 10-ből
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2017.
Terjedelem: 350 oldal
Borító ár: 3.680,- Ft
A mű eredeti címe: Since We Fell
Fordította: Orosz Anna
Műfaj: thriller

A szerző magyarul megjelent egyéb művei:
Kenzie-Gennaro sorozat
(Egy pohárral háború előtt,
Sötétség, fogd meg a kezem,
Megszentelt életek,
Hideg nyomon)

Coughlin sorozat
(Az éjszaka törvénye)

Önálló kötetek:
Viharsziget
Titokzatos folyó

Pont ezért, emiatt - a korábbi tapasztalatokon alapuló - feltétel nélküli rajongás miatt okozott hatalmas csalódást Az éjszaka törvénye című regénye, amellyel kapcsolatban még így utólag is iszonyú indulatok dúlnak bennem, pedig ez már közelében sincs annak, amit az olvasás közben, illetve közvetlenül utána olvastam. Kicsit tartottam tehát az Egymásba veszve regénytől, de mivel ez nem a gengsztervilágba akart bevezetni, hanem újra igazi Lehane hangulatot ígért a fülszöveg, ezért hamar beadtam a derekam és megvettem, elolvastam a könyvet.

Rachel Childs újságíró, aki építgeti a karrierjét, szépen halad előre azon a bizonyos ranglétrán, amikor is fontos feladatot kap: tudósítania kell a Haiti szigetén bekövetkezett természeti katasztrófáról és annak következményeiről. Rachel a helyszínen sok mindent megtapasztal, az átéltek pedig komoly hatással vannak rá és a lelki egyensúlyára. Kissé szétesve tér haza, nincs vele minden rendben, amelynek hatásai életének minden területén érzékelhetőek. A következő alkalommal mégis megint őt küldik a helyszínre, az idegei lassan felmondják a szolgálatot, majd az egyik helyszíni tudósítás során élő adásban kap pánikrohamot. Innentől kezdve leszálló ágba kerül a karrierje, a magánélete is romokban hever. Rachel ráadásul még egy dologtól szenved már gyerekkorától kezdve: nem tudja, hogy ki az apja, mert az anyja soha nem árulta el neki az igazságot - ez a momentum rányomja a bélyegét az egész életére. Azzal a férfival, aki különös figyelmet mutat az irányában is éppen emiatt találkozik össze és akivel később is mindig keresztezik egymást az útjaik. Ő az, aki mindig mellette áll, aki minden figyelmét neki szenteli, aki feleségül veszi és aki időnként furcsán viselkedik. Rachel gyanakvása egyre nő, boldognak hitt házassága veszélybe kerül és végül egy olyan helyzetben találja magát, ahol nem tudja, hogy mit hihet el és kiben bízhat. 

Eléggé különleges szerkezete van ennek a könyvnek, és ha nem azzal indít rögtön az elején, hogy Rachel lelövi a férjét, ezzel pedig eléggé felkelti az érdeklődésem, akkor még az is elképzelhető, hogy hamarabb félreteszem a regényt, mint eljutok a lényegi részekig. Igazából kár lett volna érte, de ezt csak így utólag tudom megítélni.

Mert bizony Rachel életét és lelki problémáit nem találtam annyira érdekesnek mint kellett volna - sőt, inkább unalmasnak. Kár, hogy mindez kiteszi a könyv felét, ami szerény véleményem szerint egy csöppet sok és hosszú és elnyújtott bemutatása annak, hogy Rachel keresi az apját, haragszik és neheztel az anyjára, Haitin van, pánikrohamokkal küzd, nem mozdul ki a lakásból, találkozik Brian-nel, férjhez megy, agorafóbiás, küzd a rohamaival, majd gyanakodni kezd a férjére. Egy igazi dráma az egész. Mindez közel kétszáz oldal - vagyis a könyv fele, vagy még kicsivel több is annál.

Nyugodtan lehet rám dobálni a köveket, de bizony kezdett bennem megint kisarjadni a kétség korábban elültetett magva, hogy Dennis Lehane stílusa nagyon megváltozott és ez az új valahogy nem passzol azzal, amit elvárnék tőle és amiért korábban habzsoltam a könyveit. Borzasztóan éreztem magam, de a kezdés miatt kitartottam. Bár azért párszor még így is megnéztem, hogy tényleg annak a szerzőnek a neve szerepel-e a borítón, akitől olvasni akartam...

Tényleg csak a bevezető fejezet és a szerző iránti nagyrabecsülésem jeleként tartottam ki, ami alapvetően nem túl bíztató. Számomra túlírt volt az eleje, túlságosan is felfújtak Rachel problémái - különösen ez az egész apakereséses cirkusz -, ahogy  túl részletesen bemutatott a gyógyulás lassú folyamata is. Persze nekem még soha nem volt ilyen fajta pszichés problémám - igazából másmilyen sem -, szóval nem tudom, hogy mennyire lehet nehéz ezt kezelni, viszont úgy éreztem, hogy Rachel köszöni, de jól elvolt ezzel az állapottal, hiszen Brian a tenyerén hordozta és végül is nem volt gondja semmire. Akkor meg miért is erőlködjön? Olyan ez, amikor az ember panaszkodik valami miatt, hogy az neki nem jó, de a kisujját sem mozdítja, hogy máshogy legyen - még akkor sem, ha valaki más segítő kezet nyújt neki.  

Ha már szóba került Brian, akkor meg kell jegyeznem, hogy túlságosan is tökéletesnek találtam ezt a pasit, ami már az első pillanattól gyanússá tette. Rachel, aki megjárta a poklot és még csak a gödör szélére sem tudott kimászni magától, egyszer csak egy tündérmese közepén találja magát. Nana, Mr. Lehane - gondoltam -, az én gyanakvásomat ezzel a cukormázzal nem tudod elaltatni. Szóval nem hagytam magam.

Aztán következett a regény közepe, amikor Rachel felfigyel azokra a bizonyos jelekre és gyanakodni kezd. Végre felpörgött a pulzusom attól, amit olvastam, végre le tudott kötni az, hogy igyekeztem összekötni a nyomokat. Nagyon élveztem a kötetnek ezt a részét, bár erre is rányomta egy kicsit a bélyegét Rachel lagymatagsága, de azért kezdett magára találni a csaj. Hiába no, ha van motiváció, akkor van fejlődés is. Talán nem lett volna baj, mindjárt ezzel kezdeni. Ha pedig az volt a lényeg, hogy az őrület és pánik káoszát helyre rakja a váratlan lelki megpróbáltatás, akkor elveszett a mondanivaló a sok szöveg között. 

Amikor pedig odáig jutottam az olvasásban, hogy a cselekmény elérte azt a bizonyos kezdő jelenetet - ekkor felsóhajtottam, hogy végre valahára elértünk ide is! - még egy fordulatot vettek az események és a stílus is. Mint egy útvesztő, olyan ez a történet: éles kanyarokkal hol jobbra, hol balra fordul az ösvény és minden folyosón más meglepetések várnak, más a környezet és más reakciót kívánnak a történések.

Mert bizony ami azután a bizonyos kezdő jelenet után lezajlott, arra egyáltalán nem számítottam - viszont nagyon tetszett, amit olvastam. Ugyanis én imádom az ilyen stílusú és pörgős cselekményű regényeket - leginkább azért mert nekem az ilyesmihez egyáltalán nincs fantáziám. Az tuti, hogy nem fogom elárulni, hogy milyen és miről szól a regény második fele, mert azzal elrontanám a meglepetést. Legyen elég annyi, hogy a felvezetésből nem lehet kikövetkeztetni, hogy mi lesz a történet második felében. A regény elejéhez képest pillanatok alatt ledaráltam a maradék százötven oldalt, teljesen magával ragadtak az események és nagyon élveztem az egészet - bár a hirtelen pálfordulás miatt azért értetlenkedtem.

Minden tetszésem ellenére sem tudok azonban teljesen rajongói üzemmódba kapcsolni, ha erről a regényről van szó, mert bármennyire is tetszett a második fele, annyira nem fogott meg az eleje, nem éreztem annyira egyedinek, annyira különlegesnek, mint azt a korábbiakban olvasottak alapján elvártam volna. Volt persze meglepetés, meg csavar, meg sok-sok olyan dolog, amire nem számítottam, de igazság szerint kicsit más körítéssel, de olvastam már hasonlót máskor és máshol - most is olyat olvasok és az sokkal pörgősebb, szórakoztatóbb. Tudom, az a baj, hogy túl sok mindent lapátoltam már a fejembe, ezért lassan már semmi sem felel meg az egyre növekvő igényeimnek, de azért remélem, hogy nem ez a helyzet.

Azt a végső megállapítást vagyok kénytelen megtenni, hogy ez a regény sokkal - mérföldekkel - jobb, mint Az éjszaka törvénye, de azért nem ér a Kenzie-Gennaro sorozat köteteinek nyomába és bizony nem szárnyalja túl a Viharsziget által nyújtott élményt. Ez a regény egyszerűen más: stílusában, mondanivalójában és persze kivitelezésében is. Érdekes a szerkezete, érdekes az előadásmódja, a stílusváltásai, a mindezek által előidézett hangulatváltozások. Továbbra is nagy hangsúlyt fektet a szerző a szereplői lelki gondjaira, a karakterábrázolásra, de ezt most valahogy sikerült túlzásba vinnie. Ráadásul a vége olyan kurta-furcsa lett, főleg a végtelenségig elnyújtott előzményekhez képest. Nem sikerült megtalálni az egyensúlyt a dráma és az akció között. Azt sem tudtam igazán eldönteni, hogy ez most önálló regény vagy esetleg lesz még folytatása majd a későbbiekben.

Minden fenntartásom ellenére is képes volt elérni azt, hogy viszonylag elégedetten zártam be a könyvet és még véletlenül sem akartam a sarokba hajítani, mint azt a másikat, amit az év elején olvastam. Nem lett ugyan kedvenc, de amint túljutottam a felén, már szívesen olvastam, elmerültem a cselekményben és kifejezetten élveztem a szereplők mesterkedéseit, reakcióit. Mindezek ellenére is el kell fogadnom, hogy a szerző új ösvényt tapos magának, új utakat keres és csak időnként tér vissza oda, ahol korábban is járt már - vagy esetleg ennél komolyabb a baj. Bárhogy is legyen, az összhatás nem az igazi, a történet működik ugyan, mindkét része alapos és minőségi munka bizonyos szemszögből nézve, de nem az a Lehane sztori, amit a rajongók - köztük én is - megszoktak.

És igen, továbbra is szívesen olvasnék Dennis Lehane regényeket magyarul - kivéve a Coughlin sorozat köteteit -, de elsősorban azt a két Kenzie-Gennaro kötetet, ami még kiadatlan a sorozatból. Addig is, amíg erre nem kerül sor, úgy gondolom, hogy talán újra kellene olvasnom a korábbi regényeket és újra átélnem az azok által keltett érzéseket. 



 
Design by Free WordPress Themes | Bloggerized by Lasantha - Premium Blogger Themes | Laundry Detergent Coupons