Könyvek erdeje

Ha eltévedtél a könyvek rengetegében, akkor segítek benne eligazodni.

2018. augusztus 26., vasárnap

Tarryn Fisher: Szeress, ha hazudok is - a teljes trilógia

Korábban - évekkel ezelőtt - olvastam a trilógia első kötetét és nagyon, minden addiginál jobban felidegesített a történet. Akkor úgy éreztem, hogy nem is akarom megismerni ennek a gyötrelmes szerelemnek a folytatását, a szereplők további nyűglődését és fájdalmát. Aztán lassacskán csak elcsitultak az indulataim és a megjelenéseket követően a polcomra kerültek a kötetek. Illetve az utolsó nagyon fel se került, mert amint megérkezett a csomagban, nekiláttam az első kötet újraolvasásának. Valamivel kevésbé húztam fel magam a hazugságokon és jobban figyeltem a reakciókra, az elejtett utalásokra, titokzatos félmondatokra, jelekre - így aztán sokkal élvezetesebb volt az egész, mint az első olvasás alkalmával. Folytattam is a következő két kötettel és mivel úgy gondolom, hogy ez az egész sztori csak egyben értelmezhető és értékelhető, ezért most egyben is írok róla. 

Értékelés: 6 pont a 10-ből
(mert végtelenül felidegesített a kínlódás)
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Rubin pöttyös
Kiadás éve: 2014.
Terjedelem: 280 oldal
Fordította: Sándor Alexandra Valéria
Borító ár: 2.999,- Ft
A mű eredeti címe: The Opportunist
Sorozat: Szeress, ha hazudok is
Folytatás:
2.) Dirty Red - Zűrös vörös
3.) Thief - Tolvaj
Műfaj: romantikus
Olivia és Caleb a főiskolán találkozott egymással. Megismerkedésük szokványos, a suli sztárja felfigyel a zárkózott lányra és randira hívja, de csak elutasítást kap cserébe, amely természetesen az ostrom további folytatására ösztönzi. A klisék ezzel nem érnek véget, mert Caleb Drake nem csak sztár, hanem jóképű és gazdag is - és persze angol akcentusa van, mert a szigetországban született és nevelkedett egy ideig. Olivia Kaspen ezzel szemben árva, egyedül van a világban, szegény, mint a templom egere, a főiskolán ő az egyetlen ösztöndíjas és eléggé tüskés, zárkózott személyiség. Kettősük olyan, mint a tűz és a víz, mégis jól megértik egymást - főleg a kapcsolatuk elején. A bizalom azonban nehéz kérdés és ha valaki állandóan bizalmatlan, akkor az előbb vagy utóbb úgy is talál valami okot arra, hogy bizonyítsa az igazát, a hazugságok pedig utol érik az embert. Olivia pontosan ilyen és erre rá is megy a kapcsolata.

Történetünk ott kezdődik, hogy három év telt el a szakítás óta és Olivia újra összefut Calebbel. A szívének olyan, mintha az a három év nem is létezne, nem tud elszakadni a férfi látványától. A csúnya és fájdalmas szakítást követően zűrre és problémára számít, de mást kap. Kiderül, hogy a férfinak amnéziája van, semmire sem emlékszik a balesete előtti időből. A nő számára ez olyan, mintha helyre hozhatná a korábban elkövetett hibáit és ki is használja a hirtelen adódott lehetőséget a férfi ismételt meghódítására. A terv egészen jól is működik addig, amíg fel nem bukkan a férfi jelenlegi barátnője - majdnem menyasszonya - és tönkre nem teszi az éppen alakuló idillt.

Ez tehát az alapeset és innen indul az a mérhetetlen mennyiségű szenvedés, amely biztosan nem hagyja nyugalmi állapotban az olvasó érzelmeit. A történet szerkezete eléggé egyedi és ezért mindenképpen elismerést érdemel a szerző - ahogy az átélt szenvedések mennyiségéért is. Mit is jelent ez az egyediség? A három főszereplő mindegyike kap egy kötetet, ahol bemutathatja a saját nézőpontját - a jelenben és a múltban is történtekkel kapcsolatban is -, közben pedig időben is halad előre a történet. A teljes sztori közel másfél évtizedet ölel fel és ezalatt rengeteg minden történik a szereplőkkel - van, ami azonban mégsem változik. 

Az első kötet, a The Opportunist - Kihasznált alkalom, Olivia nézőpontját jeleníti meg, az ő kissé zárkózott és zavaros személyiségét ismerhettem meg belőle. Bevallom, hogy nem értettem, miért is bánik olyan keményen önmagával, mert nem találtam annyira rossznak és bűnösnek, amennyire szapulta magát. Pont ezért idegesített az, hogy nem volt képes elszakadni Calebtől, hogy újra elkövette ugyanazokat a hibákat és képes lett volna újra feláldozni mindent egy férfiért, aki szerintem meg sem érdemelte ezt. A nem múló vonzódás és a megszállottság oka lassan kibontakozik a múltbeli jelenetekből, de a jelen eseményei továbbra is kissé zavarosnak, érthetetlennek és mindennél dühítőbbnek tűntek számomra. A regény befejezése igazi gyomorra mért ütés, amelyet az epilógus talán enyhít egy kicsit, de mivel ez még csak a trilógia első kötete, tudtam, hogy a szenvedésnek még közel sincs vége.

Értékelés: 8 pont a 10-ből
(mert jobban tetszett, mint számítottam rá, de...)
Kiadói sorozat: Rubin pöttyös
Kiadás éve: 2015.
Terjedelem: 293 oldal
Fordította: Sándor Alexandra Valéria
Borító ár: 2.999,- Ft 
A mű eredeti címe: Dirty Red
Előzmény:
1.) The Opportunist - Kihasznált alkalom
Folytatás:
3.) Thief - Tolvaj
Műfaj: romantikus
A második kötet azé a szereplőé, akit még Oliviánál és Calebnél is jobban utáltam, Leah Smith-é. Hosszú ideig el sem tudtam képzelni, hogy olvasni akarok egy olyan regényt, amelynek ez az utálatos nő a főszereplője, ahol az ő nézőpontja érvényesül majd közel háromszáz oldalon keresztül és csak úgy szabadulhatok tőle - vagy még úgy sem -, ha minél gyorsabban a kötet végére érek. A Dirty Red - Zűrös vörös pont arról szól, amit a címe is sugall, egy mérhetetlenül zűrös vörös hajú nőről, aki számomra továbbra is a gonosz boszorka megtestesítője, az önzés mintaképe.

Azt hittem, hogy mindennél jobban utálni fogom ezt a nőt, de inkább csak szántam őt, mert felállított egy csapdát, ami mindenki számára szörnyű volt, de a következményeket neki magának volt a legnehezebb elviselnie. A kötet szerkezete továbbra is megegyezik az előző regényével, a múltbeli és a jelenben játszódó jelenetek váltakoznak, így lassan az is kiderül, miért viselkedik Leah úgy, ahogy az a könyvben szerepel. Nem, még ettől sem lett szimpatikusabb a számomra a személye, de talán jobban érthetővé váltak a cselekedetei. Közben persze ez a regény is tele van utalásokkal és jelekkel, amikre figyelni kell. Néhány, Olivia szemszögéből már korábban megismert jelenet teljesen más színben tűnik fel. Kissé érthetőbbé vált Olivia és Caleb egymás iránti vonzódása és Leah megszállottsága is. Újabb közel egy év telik el a történet időrendjében, mire a kötet vége elérkezik és a befejezést megint csak egy jól betalált gyomrosként tudnám leírni. De ami igazán meglepett az mégis az, hogy élveztem ennek a résznek az olvasását, mert sokkal jobban csúszott, mint a kezdő kötet. Jöhetett tehát a következő - már csak azért is, mert most már muszáj volt ennek a mérhetetlen szenvedés és másnak ártó dömpingnek a végére érnem.

Az előzmények ismeretében Caleb nézőpontja, a Thief - Tolvaj címet kapott történetrész érdekelt a legjobban. A szerző ügyesen építette fel a karakterét, mert amíg a kezdő kötetben egy gazdag ficsúrnak éreztem, akinek az kell, amit nem kaphat meg, addig a második részben árnyaltabb lett a személyisége, bemutatásra kerültek más oldalai is. Aztán itt volt ez a harmadik kötet, amelynek az eleje gyakorlatilag ismétlés, a korábbi események Caleb szemszögéből történő zanzásított összefoglalója. Mivel egymás után olvastam a sorozat részeit, ezért túl sok új információt nem adott, de ha nem így történt volna, akkor bizony nagyon éreztem volna az összefoglaló indítás, felvezetés hiányát.

Értékelés: 9 pont a 10-ből
(mert kerek egésszé vált a történet)
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Rubin pöttyös
Kiadás éve: 2018.
Terjedelem: 293 oldal
Fordította: Sándor Alexandra Valéria
Borító ár: 2.999,- Ft
A mű eredeti címe: Thief
Sorozat: Szeress, ha hazudok is
Előzmény:
1.) The Opportunist - Kihasznált alkalom
2.) Dirty Red - Zűrös vörös
Műfaj: romantikus
Merthogy megint előrébb haladtunk az időben és újabb évek teltek el, a szereplőink alapvető hozzáállása pedig semmit sem változott. Talán csak úgy gondolják, hogy jobban tudják mit akarnak és eszerint cselekszenek, de ez nem könnyíti meg az életüket - egyáltalán nem. Kellett ez a harmadik rész, nagyon kellett, mert végül ez kötötte össze a korábbi történéseket, adott értelmet az értelmetlennek - már ha egyáltalán azokat meg lehet magyarázni - és töltötte ki a események, érzelmek és reakciók korábbi hézagait. Figyeltem a korábban elhangzott - és a könyvekben előrelátóan bejelölt - utalásokra és azt kell mondanom, hogy a szerző szépen lezárt mindent, elvarrt minden szálat.

Továbbra is azt gondolom, hogy az, amit ez a három személy művel egymással és a környezetük tagjaival, az bizony nem egészen normális - valószínűleg pont ezért talán még meg is történhet. Mert sajnos az emberi érzelmek bonyolultak és bizonyos kombinációban akár pont olyanok is lehetnek, mint ami ebben a trilógiában szépen lassan kibontakozik az olvasó szeme előtt. A kulcsszó - véleményem szerint - továbbra is a kommunikáció. Mert ha a szereplőknek van lehetőségük megbeszélni a problémáikat, a félreértésre okot adó helyzeteket, akkor alapvetően nem történik meg az, amiről ebben a trilógiában olvastam. Az biztos, hogy nem csak a pénz kell a boldogsághoz, mert ebben a történetben mindenki gazdag és sikeres, mégis mérhetetlenül szerencsétlen.

Nem egy szokványos szerelmi történet, nem egy szokványos szerelmi háromszög (négyszög vagy még inkább sokszög), de így egyben olvasva tudom ajánlani. Persze lehet, hogy érdemes az olvasás mellett nyugtató teát szürcsölgetni, de mindenképpen türelemmel lenni a hirtelen érzelemből elkövetett tettekkel a sorozatos félreértésekkel és a végtelen nyűglődéssel szemben.

Sokat gondolkoztam azon, hogy a szerző miként is rakhatta össze ezt a történetet, de csak úgy történhetett, hogy megírta azt lineáris időrendben, aztán szépen összekeverte a fejezeteket. Ha mégsem így történt, akkor vagy nagyon átérezte az egész sztorit, vagy pedig egy elképesztő memóriával rendelkező ember, vagy nagyon jó szerkesztői vannak.

A lényeg, hogy bár nehezen indult a kapcsolatom ezzel a trilógiával, ahhoz képest most úgy érzem, hogy megérte elolvasni. Lehet, hogy egyszer majd újra is olvasom, de az biztos, hogy nem mostanában lesz. Drámából egyelőre elég volt ennyi.


2018. augusztus 22., szerda

Donato Carrisi: A lelkek ítélőszéke (Marcus 1.)

Donato Carrisi az a szerző, akinek csak egy könyvét kellett elolvasnom ahhoz, hogy véglegesen beleszeressek egyedi stílusába, a történetvezetésébe és kissé kitekert gondolatvilágába. Igaz, hogy több regényét nem is olvashattam volna, mert mindössze csak ennyi jelent meg magyar nyelven. Eddig. Mert öt évvel a Démoni suttogás után végre ismét a kezembe vehettem egy olyan kötetet, amelyet Carrisi írt. Igaz ugyan, hogy A lelkek ítélőszéke nem a Mila Vasquez sorozat folytatása, hanem egy másik sorozat kezdő kötete, de ez csak jelentéktelen apróságnak tűnt az öröm mellett, amelyet a magyar megjelenés jelentett a számomra.

Ahogy a fantasy, úgy a krimi és thriller kötetek esetében is érezni a stíluson, ha a szerző nem angolszász területen él, illetve alkot - valahogy más az egész összhatása. Valamiért úgy alakult, hogy krimi és thriller zsánerben sokkal több esetben olvasok európai szerzőtől, mint fantasy esetében - bár tény, hogy továbbra is az eredetileg angol nyelvű regények vannak túlsúlyban az olvasmányaim között. Viszont ott van a sorban Franck Thilliez, Jean-Christophe Grangé, Sebastian Fitzek, Pierre Lemaitre vagy éppen Donato Carrisi, és mindegyikük regénye valami mást adott a számomra élmény szempontjából, mint az amerikai kontinens vagy a ködbe burkolózó szigetország szerzőinek írásai.

Értékelés: 9 pontot kap a 10-ből
Kiadó: General Press
Kiadás éve: 2018.
Terjedelem: 523 oldal
Fordította: Fogarasi Márta
Borító ár: 3.990,- Ft
A mű eredeti címe: Il tribunale delle anime
Sorozat: Marcus
Folytatás: 
2.) El cazador de la oscuridad
Műfaj: krimi, thriller
Mit is nyújt A lelkek ítélőszéke az olvasónak? A könyv első felében mindenképpen a zavaros érzések uralkodnak el - a szereplőkön és az olvasón is. Marcus azért érzi elveszettnek magát, mert semmire sem emlékszik, még a nevére sem. És pont ezért kénytelen mindent elhinni, amit a társa - vagy inkább mentora - állít: vagyis, hogy Marcusnak különleges képességei vannak, azok felhasználásával olyan bűnügyeket oldanak meg, amelyek elsőre nem is tűnnek annak. Az a csoport, amelynek Marcus is a tagja, ezekre az ügyekre specializálódott.
Sandra, a történet másik főszereplője azért érzi elveszettnek magát, mert elhunyt férje nélkül üresnek érzi a lakását és az életét is. A férfi, aki korábban mindent elmondott neki, most hagy egy hangposta üzenetet, amelynek tartalma köszönő viszonyban sincs a későbbi történésekkel: azt állítja, hogy Oslóban van, majd megérkezik a hír, hogy Rómában leesett egy épületről. Sandra nem érti, hogy miért hazudott neki a férfi, de fáj minden vele kapcsolatos gondolat, ezért kerüli is azokat. Egészen addig, amíg valaki el nem kezd érdeklődni a halálakor a férfinál lévő és azóta a bűnjel raktárban porosodó dolgai iránt. Ez pedig felébreszti Sandra ösztöneit és maga is nyomozásba kezd.

És hogy érzi magát az olvasó? Nem kevésbé összezavarodva, mint a főszereplők, mert igyekszik felfogni az információmorzsákat, a jelenben és a múltban játszódó eseményeket és egymás mellé helyezni azokat.
A fentiekből következik, hogy két történetszál már biztosan van a regényben: Sandra és Marcus nézőpontja. Van azonban más is, egy múltbeli történéseket felelevenítő szál, amelyről úgy érezni, nem sok köze van az éppen aktuálisan zajló eseményekhez - pedig nagyon is sok van.

Carrisi, igazi olaszhoz méltóan, olyan alapokhoz nyúl, amely jellemző a városra, amelyben a történet jelentős része játszódik: elbeszélésébe beleszövi a vallást és annak teljes intézményrendszerét. Semmi sem kelti fel jobban az olvasó figyelmét és kíváncsiságát, mint a rejtélyekkel övezett és immár illegálisan működő titkos szövetség. Ez pedig nem más, mint a Paenitentiaria Apostolica, vagyis a lelkek ítélőszéke néven létrehozott szervezet. Működésének alapja, hogy az egyszerű pap a halálos bűnök alól nem adhat feloldozást, ezért a gyónás szövegét továbbítania kell egy magas rangú főpapokból álló testületnek. Ez a testület, a penitenciáriusok hozták meg az ítéletet és gondoskodtak annak végrehajtásáról is.

Hogy mi köze a penitenciáriusoknak ehhez a történethez? Nagyon is sok. A regény egy olyan esettel kezdődik, amelyben egy sorozatgyilkos élete a korábbi áldozat húgának kezében van. Minden csak az adott pillanatban hozott döntésen múlik: képes-e megbocsátani vagy sem, a szakmai vagy az emberi érzései kerekednek-e felül? Bár ez is fontos, a lényeg ott bújik meg, hogy ki volt az, aki így összehozta az eseményt és azok szereplőit.

Bár az események lassan haladnak előre, de a komótos tempó ellenére sem találtam azokat unalmasnak. A titkok egymást érik és nagyjából senki sem tud semmit, aki pedig igen, az sem túl bőbeszédű. Elvégre ez egy titkos szervezet, amely túlélte az évszázadokat és az üldözéseket. Nehezen kerülnek felszínre az információk, közben sok minden történik, a végére viszont összeáll minden.

Nekem kifejezetten tetszett Marcus nyomozási technikája, ahogy modern kriminológus módjára rakja egymás mellé alapos megfigyelései eredményeit és alkotja meg az elkövető profilját. Pedig ő egy pap. Természetesen segítségére van a penitenciáriusok titkos archívuma is, azonban annak tartalmához csak korlátozottan fér hozzá. Érdekes volt figyelni, ahogy Marcus rááll a nyomra és követni kezdi azt, közben pedig kerülgeti a hivatalos bűnüldözési szervezet embereit, kerüli a feltűnést és bujkál szinte mindenki elől. Közben pedig keresi önmagát, hiszen nem emlékszik a múltjára, az emlékei csak foszlányokban bukkannak fel az elméje mélyéről.

Ez is egy olyan történet, amelyet a befejeztével újra el kell(ene) olvasni elölről vagy legalább újra átgondolni az eseményeket, mert a végső konklúzió ismeretében teljesen már értelmet nyernek az egyes történések, utalások, mozzanatok. Carrisi pedig kifejezetten remekel ebben a műfajban és ezzel a technikával. Olvasás közben közel sem éreztem úgy, hogy annyira és mindennél jobban tetszik a történet, de a vége ismeretében már nyugodtan kijelenthetem, hogy tökéletes, furfangos, titokzatos és mindenképpen másodszori (többszöri) olvasásra is ajánlott.

Róma ideális háttere ennek a vallási jellege ellenére is inkább pszichológiai alapokon nyugvó izgalmas kriminek, amelynek a szálai és a történések következményei a Vatikánnál sokkal messzebbre mutatnak.

Bár nem tetszett annyira, mint a szerző másik regénye - valószínűleg a túlzott elvárások miatt -, de azért ez is nagyon jó volt. Alapvetően én az ilyen történeteket szeretem, amelyekben együtt van a titokzatosság, a nyomozás, az emberi lélek mélyén lakozó rejtélyek és minden, ami azok felfedéséhez szükséges. Egyszerre alapos, érdekes, informatív és megdöbbentő. Nagyon remélem, hogy nem kell sokat várni Marcus következő kalandjára, mert kíváncsi vagyok, hogy ezek után merre viszi tovább az eseményeket a szerző. De érdekelne a másik sorozat még hiányzó kötete is és úgy egyébként minden, amit Carrisi írt, mert bármit is vet papírra, az mindenképpen olvasásra érdemes.

2018. augusztus 18., szombat

Virágzó rengeteg: Virágzás helyett

Mivel a könyves posztokkal nem haladok mostanában - legalábbis nem olyan tempóban, ahogy az számomra elfogadható lenne -, ezért úgy döntöttem, hogy arról írok, ami jobban érdekel, vagyis a növényeimről. Amelyek egyébként igencsak próbára teszik a kertészeti képességeim és a türelmem - sajnos az utóbbiból mostanában még kevesebb van, mint az előbbiből. Van egy növénykém, ami szinte feszegeti a határokat, mindig mutat valami újat az orchideák számtalan képességei közül.

Hazaérkezést követően
(2017. július 31.)
Kapcsolatunk azzal kezdődött, hogy majdnem pontosan egy évvel ezelőtt megláttam az egyik kertészeti áruház akciós polcán és azonnal beleszerettem. Egy Phalaenopsis, vagyis lepkeorchideáról volt szó, amely egészen mélynövésű volt normál társaihoz képest, de a három virágszárán egymásba érő és hullám alakba rendeződő aprócska és fehér, lilás-bordós ajkú virágai azonnal elrabolták a szívemet. Olyan volt az egész, mint egy szárakra húzott gyöngysor. Még féláron is viszonylag borsos, majd háromezres ára volt, de egyszerűen nem tudtam ott hagyni a polcon.

Új otthonában elhelyezve a növény megszolgálta a bizalmat és új bimbót hozott a virágszár végén, miközben a többi virága még mindig pompázott. Sajnos a lakásfestés keresztül húzta az igyekezetét, amit nem csodálok, mert nem árulok el nagy titkot azzal, hogy ez az esemény nem csak a növényállományt viselte meg. A megpróbáltatások miatt a növény ledobálta a virágait, azonban a virágszárát nem szárította le. A nagykönyvben leírtak szerint visszavágtam a szárakat, majd vártam a továbbiakat.

A hullám alakba rendeződő apró virágok. (2017. augusztus 15.)
Októberben azt vettem észre, hogy a szárak alvó rügyei beindultak, hajtásokat hoztak, amelyek úgy néztek ki, mintha alig valami száron rögtön bimbót akarna hozni a növény. Majd sorra le is szárította ezeket a hajtásokat - mindegyiket. Alig egy-két héten belül azonban új, zöld hajtások jelentek meg az elszáradt korábbi próbálkozások tövében és növekedni is kezdtek, de nem úgy néztek ki, ahogy azt vártam.

Az új hajtás, a tövében a visszaszárított korábbi növekmény.
(2017. november)

Néhány hét múlva kiderült a turpisság is: nem virágszárakat növesztett a növény, hanem kicsi növénykéket, vagyis keikiket. Állítólag ezek a keikik az anyanövény klónjai és akkor hozza őket ha jól érzi magát - vagy ha már ez az utolsó lehetősége a szaporodásra. Ez utóbbit azért kétlem, mert ha az orchidea növekedési tempóját figyelembe veszem, akkor elég hihetetlennek tűnik egy életképes utód kinevelése.
Állítólag az, hogy az alvó rügyből mi fog kifejlődni - virágszár vagy keiki - az a rügy differenciáltságától függ. Meg gondolom még sok minden mástól is, mert csak van oka annak, hogy elindult az egyik, aztán meggondolta magát a növény és lett belőle a másik. Mondanám, hogy értem, de nem vagyok az orchideák lelki világának alapos ismerője.

A két keiki 2018. január végén.

Az anya és a "gyerekek" 2018. március végén.
Szóval az én növénykém két keikit kezdett nevelni, méghozzá nagyon okosan, mert minden új levélkét egy új gyökér követett, tehát teljesen kiegyensúlyozott volt a növekedése. A fejlődés lassú, de folyamatos volt. Megnyugtató érzés volt. A kis növényekre meg öröm volt ránézni, mert szemmel láthatóan majd kicsattantak az egészségtől. 

Jól látható az intenzív gyökérfejlődés. (2018. március)

A másik keiki: szinte kicsattan az egészségtől és a gyökérfejlődés is jól látható.
(2018. március)
Az anyanövény és a keikik 2018. április végén.
Aztán a szeszélyes áprilisi időjárásban újra igazi meglepetéssel szolgált számomra a növény: mindkét keiki hajtás virágszárat kezdett hozni, amely szépen növekedett is. A felfedezésekor hangosan sikongattam örömömben és ugráltam, mint aki teljesen elvesztette az eszét. Már azért is, mert a nagy növényeim hanyagolják a virágba borulást, ez a picike meg mindent produkál egyszerre. 

Virágszár kezdemény a levelek és a gyökerek tövében. (2018. április 15.)
Növekvő virágszárak 2018. május elején.
Az anyanövény egyébként önmagában is nagyon erős volt és saját magára is fordított energiát: a "gyerekneveléssel" egyidejűleg leveleket és gyökereket is hozott. Majd április végén következett a következő meglepetés: a középső virágszár eddig alvó felső rügye fejlődésnek indult, amelynek eredménye ugyanabból a rügyből egy db (!) bimbó és egy újabb keiki lett. A bimbóból később virág is lett és egy hónapon keresztül virított is.

A középső virágszár alvó rügyéből indult hajtások: egy bimbó és egy új keiki. (2018. április 15.)

Növekszik a bimbó és már jobban látható, hogy a másik hajtás biztosan keiki lesz. (2018. május 08.)

Pár nap múlva már ki is nyílt a virága. (2018. május 11.)

Az egyetlen virág, de nagyon megörvendeztetett vele a növényke. (2018. május 11.)

A virágzás alig egy hónapig tartott.
Kellett az energia a többieknek, mert közben új gyökerek nőttek,
a levelek is fejlődtek, a virágszárakról már csak a bimbók hiányoznak.
(2018. június 15.)
A növényke valami elképesztő módon igyekezett, de sajnos pont ez okozta a problémát is: túl sokat akart és végül nem tudta kinevelni az oly áhított bimbókat a keikiken növesztett virágszárakon. Pedig igyekeztem ellátni a fejlődéshez szükséges minden földi jóval, tápanyaggal. Mikor látszott, hogy nem fog haladni a dolog, a két nagyobb keikit leválasztottam (2018. július elején), hogy a harmadik növekedni tudjon és az anyanövény se merüljön ki a nagy igyekezetben. Jelenleg ott tartunk, hogy a harmadik keiki már majdnem akkora, mint a másik kettő volt - bár a gyökerei még nem olyan nagyok. Az igazi csoda - a keikik virágzása - tehát elmaradt, de van két darab, saját nevelésű orchideám.

Az anyanövény, a szépen fejlődő harmadik keiki és az új hajtás.
(2018. augusztus 17.)
A két klónocska él és növekszik: megindult a gyökérfejlődés, mindkettőnek vannak új levelei. A virágszáraik zöldek ugyan, de nem fejlődtek tovább. Jelenleg vízkultúrás neveléssel próbálkozom mind a kettő esetében. A szakirodalom szerint akkor érdemes leválasztani és elültetni a kicsiket, amikor aktív a gyökércsúcs, tehát növekedésben van. Mivel a leválasztáskor ez nem volt adott, maradt a vízkultúra. Most viszont már működhetne a normál ültetőközeg is, ezért szerintem megpróbálkozom vele, mert az mégis egyszerűbb a kezelés szempontjából. 
Az egyik kicsike az irodámban van, a másik a lakásban: tesztelem, hogy azonos genetikájú növények miként fejlődnek eltérő körülmények között.

Az immár önálló növényke, amely egyelőre szépen fejlődik. (2018. augusztus)
Az anyanövény azonban még nem végzett a meglepetésekkel: újabb alvó rügy indult növekedésnek.

Újabb hajtás egy eddig inaktív alvó rügyből. Ez sem virágszárnak néz ki.
(2018. augusztus)
Nem tudni, hogy hol lesz a vége, mert még mindig vannak inaktív rügyek az egyébként folyamatosan zöld virágszárakon. Szóval a növényke okozhat még további meglepetéseket. Aztán remélem, hogy ha elfogytak a rügyek, akkor majd újra láthatom virágozni is. De az sem lenne probléma, ha előtte adna nekem időt arra, hogy átültessem, mert már annak is itt lenne az ideje, viszont ameddig ennyire aktív, addig nem akarom piszkálni.

Volt egyébként még egy hármas keikit nevelő növényem, de az a példány nem volt ennyire sikeres, mert a kicsiknek nem voltak elég fejlettek a gyökerei, amikor le kellett őket választanom. Még így is alig sikerült megmentenem az anyanövényt, a kicsik pedig küzdenek a túlélésért - bár gyökereket nem szándékoznak hozni, így pedig elég kevés esélyük van. Azért megmutatom őt/őket is:

A másik szaporodó növényem: anyuci és a hármas ikrek. (2018. május)

A keikik levelei gyönyörűek, azonban a levélzet és a gyökérzet aránya nincs egyensúlyban.
(2018. május)
A többiek? Ők nem produkálnak ilyeneket. Egyelőre virágozni se akarnak - egy kivételével -, de remélem, hogy télen majd fognak, mert a leveleket és a gyökereket nagyon nyomják. Szóval fel a fejjel, mert az új virágszárak a levélemeletek közül jönnek, így az esély adott. Télre egyébként is tervezek nekik mesterséges megvilágítást, hogy ne járjak új, mint az elmúlt télen jártam.


2018. augusztus 12., vasárnap

Jeaniene Frost: Első lobbanás (Az éjszaka hercege 1.)

El vagyok maradva a posztokkal - hogy stílszerű legyek -, majdnem annyira, mint Jeaniene Frost regényeinek magyar megjelenései az eredeti kiadásoktól. Úgy tűnhet, hogy kesergek, pedig alapvetően ünnepelni kellene, hogy végre - öt hosszú év után - a szerzőnek új regénye jelent meg magyar nyelven. Bár amikor a kiadó bejelentette, hogy átvette a szerző gondozását, kapásból azt feltételeztem, hogy a már megkezdett sorozat - a Cat & Bones  - fog folytatódni, de mégsem így döntöttek, hanem inkább belekezdtek egy másik sorozatba. Nem, még mindig nem kesergek, csak épp a tényeket sorolom. Mert miért is kellene keseregni, amikor Cat és Bones mellett Vlad volt a sorban következő kedvenc a korábbi kalandokban. Sőt, Vlad néha megelőzte a két főszereplőt is a tetszési fokmércén, bár tény, hogy együtt voltak a legjobbak, úgy volt a legélvezetesebb a történet és a szöveg, ha mindhárman hozták a formájukat. Már amennyire emlékszem. És ugye éppen ez a nagy baj - eltelt öt év és az emlékek megfakulnak, illetve megszépülnek, aztán az ember lánya már azt sem tudja, hogy mi az igaz és mi az, amit hozzáképzelt a dolgokhoz.

Értékelés: 8 pontot ér a 10-ből
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Zafír pöttyös
Kiadás éve: 2017.
Terjedelem: 343 oldal
Fordította: Szebegyinszki Szilvia
Borító ár: 2.999,- Ft (kartonált)
A mű eredeti címe: Once Burned
Sorozat: Az éjszaka hercege
Folytatások:
2.) Twice Tempted
3.) Bound by Flames
4.) Into the Fire
Kategória: urban fantasy, paranormális romantikus

A szerző magyarul megjelent regényei:
Cat & Bones sorozat:

Félúton a sírhoz, Karó és sírhant, Síri csendben,
Sírig hű szerelmed, A sír innenső oldalán
Spin off kötet a Cat & Bones sorozathoz:
Az első vércsepp
Szóval Vlad - és nem Drakula, mert azt nagyon utálja, ha így szólítják - régi kedvenc ugyan, de ezúttal nem abban a környezetben és szerepben láttam viszont, amiben megszokhattam. Ezúttal a számára megszokott környezetben, a szülőföldjén játszódik a történet nagy része, Vlad is inkább erdélyi vajda, sok száz éves vámpír, a hozzá tartozók vezére, mint csak az éppen aktuális kaland egyik résztvevője. Ez egyben bizsergető újdonság is, mert korábbi emlékeim szerint Vlad az a karakter, aki könnyedén elbírja a főszerep súlyát és el is tudja vinni a hátán a sztorit - feltételeztem, hogy meg sem kottyan neki ez a teher. Neki végül is nem volt semmi gondja ezzel. A probléma ott kezdődött, hogy a történetet nem Vlad nézőpontjából írta meg a szerző, hanem egy eddig ismeretlen karaktert tett meg elbeszélőnek. 

És jaj, ez azért nem jött be annyira, mint amennyire jó lehetett volna. Több hiányosságot is érzek a történetben és ezek egy része alapvetően abból adódik, hogy a magyar megjelenések kissé zűrösek - már megint. Vlad ugyanis úgy lépett színre ebben a sorozatban, hogy alig kapott valami bemutatást - amit mégis, azt nem lehet karakter leírásnak nevezni. A szerző részéről jogos a dolog, hiszen azt feltételezte, hogy az olvasók ismerik a karaktert, valószínűleg kedvelik is, hiszen volt igény arra, hogy önálló sorozatot kapjon. De a magyar olvasók nincsenek ilyen optimális helyzetben. A szerencsésebbek - köztük én is - ismerik Vladot, mert olvasták a Cat & Bones sorozat köteteit - ami egy másik kiadónál jelent meg és az utolsó rész sem éppen mostanában -, de a többség most találkozott először ezzel a szereplővel. Nem csodálkoznék azon, ha az éjszaka - eme nemes és harcias - hercege sokak tetszését nem nyerné el ezzel a mostani szereplésével, mert üresnek és légből kapottnak tűnik a karaktere - és ebben a regényben az is.

Nem tudom, hogy mi késztette arra Frost kisasszonyt, hogy Vlad kezéből kivéve az elbeszélés lehetőségét, a női főszereplőnek, Leilának adja azt. Most viszont határozottan úgy érzem, hogy ez nem volt teljesen jó döntés. Ugyan Leila személye is érdekes, főleg a képességei teszik különlegessé, de a megformálása nem sikerült teljesen hitelesre. Mindjárt részletezem is, hogy mire gondolok. 

Leila gyerekként balesetet szenved, alig éli túl az esetet, amikor pedig felgyógyul, jelentkeznek nála bizonyos képességek: a teste áramot termel és aki hozzáér, azt megrázza, illetve az érintéssel látja az adott alany múltját és jövőjét. Ezt a "látós" dolgot nem csak személlyel, hanem az adott illető által megérintett tárggyal is meg tudja tenni - ez esetben a tárgy gazdáját is meg tudja találni a jelenben. Nem semmi képességek, az tuti! 

Leila tisztában van a különcségével és ennek eltitkolására - vagy éppen közszemlére tételére - elég jó megoldást talál: egy utazócirkusz társulat tagjakét járja az országot, soha sem marad huzamosabb ideig ugyanazon a helyen, ezért nem is kelt feltűnést. Legalábbis eddig. Mert most bizony sikerült elárulnia magát és ennek hamar híre megy, azonmód el is rabolják és arra kényszerítik, hogy találjon meg valakit. Leila rá is akad a keresett személyre, aki nem más mint Vlad - csak éppen a megbízó pechére a vámpírok eme ura gondolatolvasó és érzékeli a lány jelenlétét a fejében. Vlad persze nem tűrheti, hogy ellene törnek, ezért úgy dönt, hogy legjobb védekezés a támadás, rögvest Leilához siet és elintézi az ellene törőket. Vlad és Leila tehát megismerkedik egymással és a sztorinak ezzel nincs vége, hanem még csak most kezdődik a java.

A legnagyobb bajom Leila személyével, hogy a kora elég nehezen beazonosítható és bár kiderül később, hogy a húszas évei elejét tapossa, a legtöbb helyzetben úgy viselkedik, mint egy kamasz - ez pedig eléggé lehangoló és zavaró. A másik problémám a hozzá fűződő logikátlanságok sora, amelyek alapján az az érzésem, hogy Frost kisasszony nem igazán tudta még az elején, hogy mit is akar kezdeni vele. Az kiderül a regényből, hogy miként marad életben az őt is eléggé romboló képességei ellenére, de arról nem szól a fáma, hogy miként maradt életben addig - vagyis hosszú évekig -, amíg össze nem találkozott ezzel a cirkusszal. Hmm, hmm... Az alkalmazott magyarázat bizony sántít, mert amíg az egyik jelenetben mentőövnek a tűnik, egy másikban inkább a nyakba kötött kötélnek.

Nagyon tetszettek a történelmi és mítoszokhoz kapcsolódó utalások. Ugyan a főgonosz kissé sutára sikeredett és túl sokáig bujkált a sötétben, hogy aztán egy nagy dumacsatában mutatkozzon be az olvasóknak, de a múltja és a tettei jó alapot adtak az egész történetnek. Ez a rész mindenképpen piros pontot érdemel - ha még osztogatnak mostanában olyanokat. Még egy piros pontocska, hogy a gondolatolvasási képessége és a Leilával folytatott kommunikációja miatt csak megismerhetők Vlad gondolatai is, bár azért valamivel több lényegesen jobb lett volna belőle. De sebaj, éljen a titokzatosság és ki is lehetne titokzatosabb, mint ő maga, az Éjszaka Hercege. Ha már itt tartok: kevésbé arrogáns és hatalmaskodó viszont lehetett volna az uraság - legalább az elején.

Ami miatt viszont fekete pontot osztogatok, az a Vlad és Leila közötti romantikus szál, ami inkább tűnt erőltetettnek és hiteltelennek, mint hihetőnek és szenvedélyesnek. A röhejes szerelmi háromszögről - ha annak tekintem azt, amit olvastam - pedig inkább ne is beszéljünk. Szóval nem, a sztorinak ez a része nem jött be. Leila reakciói pedig különösen nem: egyszerűen gyerekesek, éretlenek és - most eléggé durva leszek - ez a csaj nem Vladhoz való. Tudom, majd a sokadik kötet után - remélem, hogy azért annál hamarabb - megcáfolom ezt a kijelentésem, mert a karakterfejlődés és egyebek, de most még tartom magam a véleményemhez.

Nagyon vártam ezt a regényt és örülök is neki, hogy megjelent, de ez az első kötet nem éppen azt az élményt hozta, amit elvártam volna ettől a szerzőtől és ettől a főszereplőtől. Remélhetőleg lesz még lehetőség megismerni a folytatásokat és akkor árnyaltabbá, valamint teljesebbé válik a kép és a történet is, mert ez így egyelőre kevés - ahhoz, amit vártam, mindenképpen. De az előzetes elvárásokat félretéve is. Sok minden idegesített olvasás közben és amikor szinte minden hibát észreveszek, akkor biztosan van valami gond a sztorival. Még így is jobb, mint a nagy többség, de Jeaniene Frosthoz képest nem annyira kiemelkedő. Tudom, azok a fránya elvárások... Egynek mindenesetre jó volt, a folytatásra pedig nyitott vagyok, mert a szerző számomra már bizonyított.


2018. augusztus 7., kedd

Brandon Sanderson: A lélek árnyai (Wax és Wayne 2.)

Brandon Sandersont olvasni kell - ez nem kérdés. Amióta csak az Elantris-t a kezembe vettem - és most éppen újra megtettem - azóta vagyok rabja a szerző írásainak és merülök el a végtelennek tűnő fantáziája által teremtett újabb és újabb mágiarendszerekben, kapcsolódó eseményekben. Mert azt tudni kell, hogy Sanderson soha nem alkalmazza ugyanazt a mágiarendszert, minden sorozata vagy önálló regénye - bár ilyenből nincs túl sok - újabb világot mutat be. Még akkor is így van, ha vannak bizonyos kapcsolódási pontok. Az egyik ilyen kapocs pont a Ködszerzet (alap)trilógia és a Wax és Wayne sorozat (trilógia?) között fedezhető fel. Ez persze nem is olyan nagy meglepetés, hiszen Wax és Wayne kalandjai a ködszerzet világán - vagyis a Scadrialon - játszódnak, csak éppen közel háromszáz évvel később, mint a kezdeti események. A mágia azonban mégis más: vannak ismerős elemei, de az alkalmazhatóságát és a rendszerét tekintve mégis újat ad.

Értékelés: 9 pont a 10-ből
(mert sok idő telt el és nehezen kapcsoltam az előzményekhez)
Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2014.
Terjedelem: 424 oldal
Borító ár: 2.990 ,- Ft
Sorozat: Ködszerzet - Wax & Wayne
Előzmény:
1.) A törvény ötvözete
Folytatás:
3.) The Bands of Mourning
Műfaj: fantasy
Kapcsolódó (előzmény) sorozat: Ködszerzet

Az író magyarul megjelent további művei:
Ködszerzet sorozat (A Végső birodalom,
A Megdicsőülés kútja, A korok hőse);
Elantris (önálló regény);
Az Idő kereke sorozat egyes regényei
(Az Éjfél tornyai I-II., Gyülekező fellegek I-II.,
A Fény emlékezete I-II.)
Sanderson tehát az az író, akitől, ha érkezik egy újabb regény magyar nyelven, akkor azt azonnal el is olvasom. És pont ezzel van a problémám. Ugyanis a Wax és Wayne sorozat első kötete, A törvény ötvözete még 2014-ben jelent meg és bizony azóta elég sok idő eltelt - kifejezetten sokat kellett várni a folytatásra. Ráadásul egy olyan folytatásra, ami nem is igazán az előző kötethez kapcsolódik az eseményeivel, hanem - a jelenlegi főszereplőket kivéve - minden lényeges dologban a Ködszerzet trilógia befejező kötet(ek)hez, A korok hőséhez csatol és utal vissza. Ebből kifolyólag még nagyobb gondban voltam, mint azt az elején képzeltem, ugyanis azt a történetet még régebben olvastam. Volt is nyűglődés rendesen, miközben próbáltam értelmezni, hogy kire is utalhat a szövegben a szerző, mert azért ennyire részletekbe menően nem maradtak meg bennem az események, a mindenféle kapcsolatok és összefüggések. Az utalások alapján - és némi telefonos viberes segítség igénybe vételével - lassacskán azért csak előkerültek az infók a szürkeállományom mélyéről, de a tökéletes élményhez, az elmélyedős és belefeledkezős olvasáshoz ez nagyon kevés volt.

Mert mi is történik ebben a részben? Elendel alvilágának minden fontosabb alakját árverésre invitálják, de az esemény katasztrófába fullad, amikor egy ismeretlen elkövető meggyilkolja az összes jelen lévő személyt. Wax, azaz Lord Waxillium, elmaradhatatlan társa, Wayne és a rendőrség kötelékében tevékenykedő Marasi azonnal nyomozni kezd az ügyben. A nyomok arra mutatnak, hogy az elkövető egy kandra, aki még a kandrák között is különcnek számít, mert Véreztetőnek nevezi magát - és egyébként kissé megbomlott az elméje. Már az is komoly gondot jelent, hogy miként lehet lebuktatni egy olyan lényt, aki képes bárki alakját felvenni és bárkit megszemélyesíteni, de lényegesen súlyosbítja a helyzetet a mítoszi lény elmeállapota. Az biztos, hogy a következő célpontja a kormányzó, ezért a nyomozók fő feladat a kormányzó testi épségének megvédése és persze a támadások mögötti összeesküvés felszámolása.

Már A törvény ötvözetének olvasásakor is meglepődtem azon, hogy az egyébként nem kissé grafomán Sanderson ilyen - teljesen normál - terjedelmű regényt írt. És minden a helyén volt. Persze világteremtésre már nem volt szükség, csak a módosulások bemutatására, de akkor is. A cselekmény élvezetes volt, a szereplők egyéniségek, az események pedig pörögtek, akció volt bőven és nem hiányzott a humor sem. Nincs ez másként ennek a regénynek az esetében sem. Minden helytálló, amit az előbbiekben leírtam és talán csak annyival egészíteném ki, hogy ebben a kötetben azért jutott némi hely a vallásoknak és a hozzájuk kapcsolódó filozofálgatásoknak.

Az előző kötetről az írtam, hogy a Ködszerzet trilógia ismerete nélkül is olvasható és élvezhető. Erre a kötetre ez egyáltalán nem igaz. Ha nem olvastad a Ködszerzetet, akkor teljesen meg leszel lőve, mert nem fogod érteni, hogy mi történik - ahogy fentebb írtam, hogy magam is megszenvedtem a történettel, pedig olvastam, de már régebben. Mert ez a regény tele van utalásokkal Vinre, a Korok Hősére, a terrisi hagyományokra, az allomanciára, a ferukímiára és a hemalurgiára, Oltalomra és Romlásra. Miután a szerző feltételezi, hogy ezeket a kifejezéseket, a gyakorlati alkalmazásukat mind ismered, ezért inkább a történetre fókuszál és nem a magyarázatokra. Ha nem vagy tisztában azzal, hogy kicsoda - vagy micsoda - TenSoon, akkor nem fogod érteni a tetteit. Persze a nyomozás izgalma és az összeesküvés lényege ettől még átjön, de az igazán átütő érzés elmarad.

A regény végéhez érve rájöttem, hogy bár az első köteten ez még nem látszott, az lényegesen több információt rejtett magában, mint ami akkor átjött - utólag rávilágítottak a történések. Ahogy az is nyilvánvaló, hogy Oltalommal, Romlással és azzal a bizonyos harmadikkal kapcsolatban sokkal több lett a megválaszolásra váró kérdés, mint amire a nyomkövetés, üldözés és cselszövések feltárása közepette válasz érkezett. 

Wax nekem ebben a regényben kicsit merev volt - minden vakmerősége ellenére is. Amit igazán kedveltem, az Wayne lazasága volt, ahogy intézte a dolgait - egyszerűen szenzációs. Marasi személye is érdekes volt, de tőle nagyjából erre is számítottam az előzmények ismeretében. Ellenben szegény Wax rendesen megjárta - jól kitolt vele a sors a szerző.

Ha megveszitek a kötetet, akkor arra készüljetek fel, hogy nem fog passzolni az előzményéhez  - sem méretben, sem színvilágában. A kötet nagyobb, mint a korábban kiadott Sanderson regények - kivétel a keménykötéses Elantris - és a gerince is teljesen más. A gerinc tetején található egy "Kozmerium" felirat, alatta a hozzá tartozó jelkép, majd ez alatt a "Scadrian rendszer" felirat. Ez a jelzés hivatott arra, hogy Sanderson mágiarendszereit megkülönböztesse és jelezze az egymáshoz tartozó köteteket. Örülök neki, hogy ez végre kiforrotta magát, de most mit kezdjek az eddig megvásárolt és a polcomon sorakozó kötetekkel? Miért mindig a legelső és ezáltal általában leghűségesebb vásárlók szívják meg a kiadásban jelentkező változásokat? Sebaj, a lényeg, hogy megjelent magyarul és olvashattam. Abban pedig, hogy a következő részre nem kell ennyit várni, nagyon reménykedem. Mert minden változás ellenére, természetesen az is KELL!

Ahogy a Királyok útja is, ami már a szerző egy másik sorozatának első kötete és állítólag a legjobb regénye. Én, aki imádtam a Ködszerzetet, naná, hogy kíváncsi vagyok rá, mivel tudta felülmúlni az eddig tőle olvasottakat.

Ezt a sorozatot pedig újra fogom olvasni, ha megjelent a harmadik kötet és miután újraolvastam A korok hősét. Akkor biztos teljesebb lesz az élmény.

2018. augusztus 1., szerda

Várólista - 2018. július

Hőség, kánikula és kitikkadás. Annyira melegem van, hogy még az új könyvmegjelenések sem tudtak lázba hozni. Miért is hoznának, amikor annyi olvasatlan kötetem van itthon, hogy már én szégyellem saját magam - még saját magam előtt is. Bármi legyen is az ok - a meleg, a valamivel kevesebb megjelenés vagy az, hogy nyomaszt az olvasatlan könyveim száma -, de elég kevésszer csillant fel a szemem egy-egy új kiadványra. De a megszokás nagy úr és a válogatást, nézelődést nem tudom kihagyni - és hatalmas kincsekre szoktam lelni időnként.

Nagyon megy most nálam a krimi és a thriller, abból is a történetében pszicho alapokon nyugvó vagy éppen a véresebb, keményebb kategóriába tartozó - mondhatni a betegesebb fajta. És az ingerküszöböm egyre emelkedik, szóval...
Mivel olvastam a Mindhunter-Sorozatgyilkosok című könyvet - és még tetszett is -, ezért kiemelt helyet foglal el az érdeklődési listámon John Douglas és Mark Olshaker újabb kötete, az Utazás a sötétség mélyére, amelyet a Gabo Kiadó jelentetett meg - régebben és most újra. Kell! Ez nem kérdés. Érdekel, hogy az ismerthez képest mennyivel van mélyebben az ismeretlen.
Úgy vélem, hogy az előző kötet után már csak sétának fog tűnni a XXI. Század Kiadó által megjelentetett thriller, Cara Hunter Egy közeli ismerős című regénye. De attól még érdekel és ha úgy alakul, akkor olvasni is fogom.

Majdnem elfelejtkeztem V. E. Schwab A Fényigéző című regényéről, amely A mágia árnyalatai trilógia befejező része, mert annyira a hónap elején jelent meg. De végül eszembe jutott - a feledékenységet is a melegre fogom - és annak is örülök, hogy a Ventus Libro Kiadó ilyen gyors egymásutánban hozta a trilógia részeit. Igaz, hogy még csak az első kaland olvasásán vagyok túl - ráadásul még a véleményem sem kopácsoltam össze róla -, de most már adott a lehetőség, hogy megismerjem a teljes történetet.
Sajnos a fantasy és sci-fi kategórián belül más újdonság nem került a szemem elé. No, majd augusztusban.

Ellenben képregény fronton nagyon is aktív volt a hónap. A nagyon várt megjelenéseket és a beszerzéseimet is a Fumax Kiadó mozdította el a nulla szintről, mert nagy örömömre újra a nyomdába küldte Alan Moore és Dave Gibbons kult képregényét, amelynek ezúttal A teljes Watchmen lett a címe. Csodálatos kiadvány: a három kötet egyben, kemény kötésben. Csoda, ha az exkluzív kiadás limitált példányszáma már az előrendelés időszaka alatt elfogyott? Szerintem nem.

Hogy mi a helyzet a Nagy Marvel képregények háza táján? Szépen és ütemesen érkeznek a megjelenések. Júliusban elérhetővé váltak a Titkos háború és a Vasember: Az öt rémálom című kötetek. Helyzetjelentésként pedig annyit, hogy a gerincképen Hulk teljes lett, Vasember karja pedig megjelent a kötetsor szélén. Ez azt jelenti, hogy haladunk, de rengeteg kötet vár még megjelenésre és persze beszerzésre.

 
Design by Free WordPress Themes | Bloggerized by Lasantha - Premium Blogger Themes | Laundry Detergent Coupons