Könyvek erdeje

Ha eltévedtél a könyvek rengetegében, akkor segítek benne eligazodni.

2018. március 28., szerda

Jane Harper: Aszály (Aaron Falk 1.)

Igazából első körben ennek a könyvnek a címe keltette fel a figyelmem - hiába no, szakmai ártalom: mindegy, hogy víztöbblet van vagy vízhiány, az engem érdekel. Azt tudtam, hogy ezzel a regénnyel egy újabb krimi kerül az olvasási listámra, de bevallom, hogy a fülszövegét már nem olvastam el - vagy ha igen, akkor később már nem emlékeztem rá, hogy megtettem -, de mindegy is, mert egyszerűen megbűvölt és vakká tett a címe. Ebből kiindulva pedig meglepetésként ért, hogy a fő téma nem a szárazság, hanem az emberi kapcsolatok körül mozog. Az biztos, hogy az egyik kedves barátnőm nem is dönthetett volna jobban, amikor az egyik év végi jeles alkalomra meglepetést tervezett és erre a kötetre esett a választása.

Értékelés: 9 pontot megérdemel a 10-ből
Kiadó: GABO Kiadó
Kiadás éve: 2017.
Terjedelem: 377 oldal
Borító ár: 3.490,- Ft
A mű eredeti címe: The Dry
Fordította: Roboz Gábor
Sorozat: Aaron Falk
Folytatás:
2.) Force of Nature
Kategória: krimi, thriller
Aaron Falk még kamaszként hagyta maga mögött szülőhelyét, Kiewarra városát. Húsz év telt el, Aaron szövetségi ügynök lett. Két évtized után visszatér a kisvárosba, ahonnan olyan hirtelen távozott: temetésre érkezett. Luke, a legjobb barátja előbb a családjával - a feleségével és a fiával - végzett, majd ezt követően magával is. Mindenki a hőséget, az aszályt és az ennek következményeként jelentkező gazdasági nehézséget okolja. Aaron csak le akarja róni tiszteletét a barátja sírjánál, de nem szándékozik hosszabb ideig a városban maradni. A helyi rendőr azonban bevonja őt a nyomozásba, Aaron pedig hamar kételkedni kezd abban, hogy Luke volt az, aki végzett a családjával. A nyomozás nem egyszerű kutakodás, hanem folyamatos harc a múlttal, a korábban történtekkel, amely elől a férfi annak idején ugyan elmenekült, de most kénytelen szembenézni a következményekkel.

Jane Harper tizenhárom évig dolgozott újságíróként, tehát nem kezdő az írásban, a publikálásban. Ugyanakkor regényt más írni, mint cikket, de az Aszály - véleményem szerint - eléggé ütősre és élvezetesre sikeredett. A szerző által választott helyszín sem véletlen, hiszen több minden is Ausztráliához köti: többek között itt is lakik. Bár az emberek mindenütt közel ugyanazokkal a problémákkal küzdenek és ugyanazokat az alapvető reakciókat produkálják, de a részletekben vannak különbségek, amelyek egy részét maga a helyszín, más részét a területre, közösségre jellemző egyedi látásmód, gondolkodás adja - ez utóbbit persze a területi elhelyezkedés is jelentősen befolyásolja. Ausztrália egyszerre különleges, egzotikus és idegen, mármint nekem, mint európai olvasónak. Persze láttam filmeket, amelyek itt játszódnak (igen, én is néztem az Ausztrál expressz és a McLeod lányai filmsorozatokat), természetfilmeket, amelyek bemutatják a kontinensnyi ország egyediségeit, de akkor is messze van, akkor is távoli. Valahogy más. Egy Ausztráliában játszódó regény számomra különleges, mondhatni ritkaság, vagy legalábbis nem túl gyakori az amerikai helyszíneket felvonultató dömping mellett.

Jane Harper kifejezetten jól ragadta meg a hangulatot: az ausztrál kisvárosét, a farmokon élő emberek nehézségeit, a szélsőséges időjárás miatt kialakult problémákat. Ami még ennél is jobban sikerült, az nem más mint az emberek megszemélyesítése, a helyzetek kialakulása és kezelése. Pedig a történet olyan lassan bontakozik ki, hogy helyenként már lassúnak és porosnak is éreztem - éppen olyannak, mint magát a helyet, ahol az egész történet játszódik. Mégis volt valami a regényben, ami miatt nem tettem félre, hanem helyette rendületlenül haladtam az olvasással.

A leírások nagyon hitelesek, szinte süt a perzselő forróság a lapokból, olvasás közben akaratlanul is hallottam a tücskök ciripelését, a száraz fűszálak zizegését, a vidéki élet jellegzetes neszeit. Az alaphangulat tehát adott, a kellő ráhangolódással nem lehet probléma - nálam biztosan nem volt. Ráadást jelentett a főhős, aki annyira világos bőrű és hajú, hogy kis túlzással akár albínó is lehetne és akit mindenkinél jobban kínoz a folyamatos tűző napsütés.

Aztán ott vannak a múltbeli dolgok... Mert a szerző már az első oldalaktól kezdve utal arra, hogy történt valami a múltban, ami miatt az itteni emberek nagyon nem kedvelik Aaront, viszont a részletek csak nagyon lassan derülnek ki. Folyamatos a párhuzam a jelenkori és a múltbeli események között és Aaron minden egyes új információ birtokában átgondolja és újraértelmezi a korábbi történéseket is. A két idősík jól elkülönül egymástól, mert a múltbeli visszaemlékezések mindig más betűtípussal jelennek meg.

Ügyesen kavarja a szálakat a szerző, sokáig és még annál is tovább titkolózik, hiszen a kisváros nehezen adja ki a titkait és lakói nehezen engednek be maguk közé idegeneket. Mindenkinek vannak titkai, mindenki őrizget egy kis részt az életéből, amelyet nem akar feltárni senki előtt, amely csak az övé - még egy ilyen szűk közösségben is, ahol mindenki ismer mindenkit. És persze a titkok mellett ott vannak az indulatok: egyrészt a hőség és a problémák miatt, másrészt az újra felbukkant "ellenség" miatt, aki okot ad az agresszív vagy legalábbis a szokásostól eltérő viselkedésre. Az emberben ott a félelem, hogy amiről azt hitte már rendben van és elfelejtődött, az most újra a felszínre bukkan és mindent elsordor magával.

Szóval megy a bújócskázás, a nyomok és bizonyítékok lassan gyűlnek és szinte mindent elhomályosítanak a múltbeli emlékek, történések. Mindig ott a kérdés, hogy az az fiú, akivel tizenhat évesen haverok voltak, képes lett volna arra a tettre, amivel húsz évvel később megvádolták? Megítélhetünk valakit a húsz évvel ezelőtti emlékeink és érzéseink alapján? Főleg akkor, ha az eltelt időben alig találkoztunk és nem tudjuk, hogy mi történt vele közben, mi játszódhatott le a fejében? Ezek a lényeges kérdések foglalkoztatják Aaront is.

Ez a történet minden csak nem vidám - a napsütés és a mindent átható nyugodtság ellenére sem nevezhető közérzetjavítónak. Szomorú, borongós hangulata megragad és nem enged. Hétköznapi, de mégis komoly problémákat feszegető történet, amelyben keverednek egy kamasz fiú érzései és tettei egy olyan férfiéval, aki már bizonyított és most mégis megint kamasznak érzi magát.

Szeretném azt mondani, hogy a regény tökéletes, de nem tehetem. A hangulatteremtés tökéletes, a szereplők is a helyükön vannak, a titkok kellően sötétek és szövevényesek, a gyanúsítottak egymást váltják, ahogy halad előre a nyomozás, a nyomozóink lassan haladnak előre. Minden a helyén van tehát, de mégis... Valahogy a felvezetéshez, az elért feszültségi szinthez képest a csattanó laposabbra, csendesebbre sikerült, mint vártam volna. Még a dupla csattanóban sem volt akkora erő, mint amit a szimpla is produkálhatott volna. Mondjuk pont a hétköznapisága kellett volna, hogy meglepjen, mert annyira jól elrejtette a szerző az okot és az indokot. És a másik dolog... Az legalább ugyanennyire hétköznapi és sejthető, ugyanakkor soha, de soha nem elfogadható.

Minden hibája ellenére is tetszett a regény és bemutatkozó íráshoz képest nagyon színvonalas, érdekfeszítő, elgondolkodtató és biztos, hogy a történet hatással lesz mindenkire, aki csak a kezébe veszi a kötetet. Nem is tudom mikor érdemesebb olvasni: nagy melegben, amikor a forróságot még csak elképzelni sem kell vagy éppen hűvös időben, amikor jól esik a lapokon keresztül áradó forróság. De az biztos, mindenképpen megéri elolvasni. Remélem, hogy lesz még folytatás magyarul és nyomoz még a majdnem albínó főhősünk a nap égette ausztrál vidéken.


2018. március 24., szombat

Leisa Rayven: Hitvány Rómeó (Starcrossed-sorozat 1.)

Természetesen olvasok romantikus könyveket, ám egyre szkeptikusabb és egyre kritikusabb is vagyok a felhozatallal szemben. Nem könnyű megtalálni az összetevők közötti egyensúlyt, ha pedig mégis sikerül, akkor általában a szöveg stílusa - minősége és igényessége - az, amivel problémám van. Nem kedvelem ugyanis sem a tőmondatokat, sem pedig a darabos cselekménymesélést, sem pedig azt, ha a hősnő egy alulkvalifikált háziszárnyas szintjén mozog, magyarul egy buta liba. Igen, tudom, hogy nem vagyok egyszerű eset - vagy csak az elvárásaim túlzottan nagyok.
Mégis mindig próbát teszek, ha a fülszöveg alapján találok valami kedvemre valót és milyen jó, hogy még nem adtam fel végleg ezt a szokásom, mert néha azért igazi gyöngyszemeket is lehet találni a kínálatban. A hónap, de talán - megelőlegezem a bizalmat - az idei év egyik nagy és mindenképpen kellemes meglepetése számomra az a Hitvány Rómeó, amely először még csak hazug jelzővel kezdte a pályafutását.

Értékelés: 10-ből 10-et kap, mert
üdítő változatosságot jelent a kínálathoz képest.
Kiadó: Libri Kiadó
Kiadói sorozat: Insomnia
Kiadás éve: 2018.
Terjedelem: 498 oldal
Fordította: Bikics Milán
Borító ár: 3.599,- Ft
A mű eredeti címe: Bad Romeo
Sorozat: Starcrossed-sorozat
Folytatás:
2.) Megtört Júlia
3.) Álnok szerelem
4.) Szívtiprók karácsonya
Kategória: romantikus, new adult, dráma, humor
Cassie és Ethan egy nívós színművészeti iskola felvételijén találkoznak először és rögtön felforrósodik köztük a levegő. Cassie a jó kislány mintapéldája, aki nehezen találja a helyét a bulizó diákok között és egyébként is hajlamos arra, hogy mindenki más igényét a sajátja elé helyezze, hogy olyan arcát mutassa a társaságnak, amilyet azok tagjai látni akarnak. Ethan ezzel szemben tisztában van a saját kvalitásával, nem rejti véka alá a véleményét, nyers és határozott, sokszor vad és elutasító - mondhatni eléggé fenn hordja az orrát. Mondják, hogy az ellentétek vonzzák egymást és úgy néz ki, mintha Cassie és Ethan szerelmét már előre beleírták volna a sors nagykönyvébe. Ők ketten olyanok, mint a tűz és a víz, szerelmüket tekintve, mint Rómeó és Júlia, amely iskolai darab címszerepeit meg is kapják. Ethan darabokra töri Cassie szívét, eltűnik a lány életéből, majd évek múlva a hitvány Rómeó újra visszatér és ismét felforgatja Júliája életét.

A regény nem lineáris történetvezetésű, hanem az idősíkok váltakozásával tárultak fel a múltbeli és a jelenlegi események - még ha nem is maradéktalanul, mert a kerek egészhez kelleni fog a második rész is. Egy megkeseredett Cassie-vel találkoztam össze a kötet elején és mivel ő meséli el a történetet, az ő naplója részletei egészítik ki az elbeszélést, ezért már rögtön az elején eléggé koncentráltan jelentkeztek az érzései. Úgy is mondhatnám, hogy már akkor utáltam Ethant, amikor még semmit sem tudtam róla, hiszen darabokra törte egy ártatlan lány szívét és még le is lépett a színről - mindezek után pedig volt pofája újra felbukkanni.

Később persze árnyaltabbá válik a kép, de az alapszituáción mit sem változtatott, hogy lassan megismertem a múltbeli történéseket is. Nincs itt semmi titok: Cassie és Ethan már az elejétől kezdve vonzódik egymáshoz és ezzel mind a ketten tisztában is vannak. A fő konfliktust az jelenti, hogy Ethan tisztában van saját magával, a reakcióival és igyekszik - ha érzelmileg nem is tudja - leginkább testileg távol tartani magát Cassie-től. Áthidaló megoldás ilyenkor a barátság, de azt is mindenki tudja, hogy ez az a dolog, ami egy hasonló szituációban egyáltalán nem szokott működni.

Ethan makacssága kitart egy darabig, de amikor a két fiatal megkapja a Rómeó és Júlia főszerepeit, majd ezt követően elkezdik a próbákat, akkor omlik össze minden. És bár eddig is kuncogtam eleget a szövegen meg a szituációkon, innentől kezdtem el igazán hangosan kacarászni az élvezetes jeleneteken. Mert mi lehet mulatságosabb annál, ha egy érzelmi gátlásokkal igencsak megterhelt szépfiúnak kell eljátszania a hősszerelmest egy olyan lánnyal, akibe egyébként tényleg bele van zúgva. Röviden és tömören: drámáznak a drámatagozatosok. Még jó, hogy a világítást nem csapta ki a hirtelen megnövekedett feszültség.

A poén az egészben, hogy Cassie és Ethan a jelenben is egy olyan darabban szerepelnek, amelyben szintén szerelmeseket kell megszemélyesíteniük és meghitt jelenet is akad bőven. Talán ezek a szituációk még élvezetesebbek, mint a múltbeli próbák leírásai. A két szereplő közötti érzelmi reakció pedig az évek elteltével sem csökkent. A kémia vitathatatlanul működik, azonban a hevességét, a nagyságát és a tartósságát tekintve első körben nem egy labor, hanem rögtön a vegyiüzem jelző jutott az eszembe.

Nagyon jól dolgozta ki a szerző a múlt és a jelen eseményei közötti párhuzamot - a szereplők gyakorlatilag ugyanazt az utat járják végig mindkét idősíkon, vagy éppen elhangzik, történik valami, ami miatt kapcsolni lehet az emlékeket a jelenhez. Ebből a szempontból is jól összerakott a regény.

Említettem már, hogy nincs ebben a könyvben semmi titok? Mármint ami a végkifejletet jelenti. Már az elején teljesen nyilvánvaló, hogy Ethan csúnyán megbántotta és magára hagyta Cassie-t. Mégis olyan élvezettel olvastam az egészet, mintha ez nem így lenne és közben végig drukkoltam, hogy tényleg másként alakuljon minden. Nagyon szimpatikusnak találtam a két fiatal - egyébként korántsem egyszerű - kapcsolatát, a színházi élet és a kulisszák mögötti történések leírását.

A történet nem túl bonyolult, nincs benne semmi csavar, teljesen egyértelmű az elejétől a végéig minden. A fűszerezést a szöveg stílusa, a gördülékeny mondatok, az élettel teli és jól átgondolt szereplők, az élvezetes szituációk és a humor jelenti. Mindez nagyon jól működik együtt. És még annál is jobban, mert ennek a történetnek sikerült maradéktalanul elvarázsolnia és magával ragadnia, ami pedig nagy szó - aki ismer, tudja, hogy ez tényleg így van.

A történések szempontjából a múlt és a jelen közötti kapcsolat mindennél fontosabb, a kölcsönhatás jól lekövethető. Amíg a múltban Ethan a negatív szereplő, addig a fiú korábbi tette miatt a jelenben Cassie az, aki tüskéket növesztett és lát borúsan mindent. Ez az igazi szerepcsere. Mivel színészekről van szó, ezért - bármennyire is szerettem volna - nem lehettem biztos benne, hogy Ethan tényleg megváltozott. Eddig minden jel ebbe az irányba mutat, de van még egy kötet a történetből és még rengeteg minden történhet. Azért megjegyezném, hogy elég piszok dolog volt pont ott abbahagyni a regényt, ahol az abba maradt.

Számtalan kérdés fogalmazódott meg bennem. Ha ennyire nyilvánvaló a szerep- és jellemcsere, akkor a következő rész történéseit Ethan fogja elmesélni? Nem bánnám, ha így történne. Az is érdekelne, hogy mi okozta Ethan nagy változását? Eddig csak érintettük ezt a témát. Már ha tényleg megváltozott. Mi minden történt még a párosunk között? Mert szerintem eddig még csak a felszínt kapargattuk, az emlegetett időpontok alapján még hátra van legalább két évnyi történés - és gondolom rengeteg fájdalom - a múltból. Nem látok más magyarázatot arra, hogy Cassie ennyire más a jelenben, mint volt a múltban.

Szeretném, tényleg minél hamarabb szeretném a folytatást! Ha pedig azért csúszott az első rész megjelenése ennyit, hogy hamar rendelkezésre álljon a második és a türelmetlen olvasó ne kaparja a falat kínjában, akkor még a késlekedést is hajlandó vagyok megbocsátani. Leisa Rayven már most is élvezi a bizalmamat és ha továbbra is tartja ezt a színvonalat, akkor tuti, hogy romantikus vonalon új kedvenc szerzőt fogok avatni. Most pedig megyek és adom is le a második rész előrendelését. (A poszt írásakor a Megtört Júlia még előrendelhető volt, de azóta már megjelent a kötet.) Mert egyszerűen nem tehetek másként.

2018. március 20., kedd

Terry Goodking: Az első szabály (Az Igazság Kardja 1.)

Ha van a fantasy művek között olyan, amelyet a méltánytalanul elhanyagoltnak érzek, akkor az mindenképpen Az igazság kardja sorozat. Alapvetően még csodálkozni sem igazán tudok rajta, mert valahogy semmi sem úgy jött össze ezzel a regényfolyammal kapcsolatban, ahogy az ideális lett volna. Kezdjük mindjárt azzal, hogy az eredetileg tizenegy, elég terjedelmes könyvet számláló sorozat idehaza összesen harminckét kötetben jelent meg - az első rész kétfelé, az összes többi három-három részre bontva. Aztán ott vannak a magyar kiadások borítói, amelyek között a sorozat vége felé már akadnak egész jók, de némelyiket legszívesebben örökre elfeledném, ha tehetném. Sajnos a borítók első ránézésre még véletlenül sem azt a színvonalat és mélységet sugallják, amelyet ez a történetfolyam megérdemelne - és még az sem szolgálhat mentségül, hogy az amerikai első kiadások eredeti borítóiról van szó.
Az sem kifejezetten növeli a sorozat olvasottságát, hogy a kezdő részek kötetei már csak alig vagy egyáltalán nem lelhetők fel a könyvesboltokban, antikváriumokban. Reménykedtem újrakiadásban, amikor elkészült a filmsorozat, de sajnos a feldolgozást nem lehetett olyan színvonalúnak tekinteni, amely ezt lehetővé tette volna, vagy akár csak nagyobb felhajtást csapott volna a történet nyomtatott formája körül. Pedig A hős legendája - eredetileg Legend of the Seeker - címet viselő filmsorozatban voltak kifejezett jól eltalált szereplők is - Kahlan, az Inkvizítor Anya vagy Zeddicus Zu'l Zorander, az Első Rend varázslója - és a látványvilág is egészen mutatósra sikerült. Az epizódikus feldolgozás miatt azonban az egész sorozat inkább hasonlított a Herkules és a Xéna színvonalára - ami egyébként a maga idejében és helyén kezelve nem volt olyan rossz, de elszállt felette az idő -, mint az eredeti történet izgalmára és mélységére. A hasonlóság nem véletlen, mert az említett sorozatok rendezőinek kezébe került a Kereső történetének megfilmesítése is.

Értékelés: 9 pont a 10-ből
(mert tudom, hogy lesz még ennél jobb is)
1. rész/I. kötet: Az igazság keresője
1. rész/II. kötet: A népek palotája
Kiadó: Excalibur
Kiadás éve: 1999.
Terjedelem:
I+II. kötet: 352 + 400 oldal
Fordította: Pál Dániel, Tóth Roland
Borító ár: 1.800,- Ft/kötet
A mű eredeti címe: Wizard's First Rule
Sorozat: Az igazság kardja
Folytatások:
2.) A Könnyek Köve
3.) A falka vére
4.) A szelek temploma
5.) A tűz lelke
6.) A bukottak hite
7.) A teremtés oszlopai
8.) A védtelen virodalom
9.) Futótűz
10.) A fantom
11.) Az inkvizítor
Ennyi felvezetést követően illendő arra is sort kerítenem, hogy mi az apropója ennek a bejegyzésnek: leginkább az, hogy majd egy évtizedet követően eldöntöttem, ismételten elolvasom a sorozatot, mert annak idején - még a molyos és blogos korszakom előtt - hihetetlen élményt jelentett az egész történetfolyam. Most pedig, amikor újraolvastam az első részt, mindenképpen meg kell osztanom Veletek a felelevenített élményeimet. És persze szeretném felkelteni sorozat iránti érdeklődést, mert bizony nagyon megéri megismerni a Kereső hosszúra nyúlt, de végig rengeteg meglepetéssel és kihívásokkal szolgáló kalandját.

A Kereső története egy olyan világban játszódik, ahol a mágia használata és a mágikus lények jelenléte teljesen elfogadott. Tele van ez a világ a fantasy világában megszokott - mágusok, sárkányok, boszorkányok -, valamint teljesen szokatlan és újszerű - különleges mágiával rendelkező női Inkvizítorok és Mord Sith-ek, szívkopók, vérböglyökkel vadászó gárok - lényekkel. A konfliktus alapját a hatalmi viszonyok felborulása és a korábbi szabályok megváltoztatása jelenti. A D'Hara-i birodalom nagy hatalmú mágusa és vezetője, Panis Rahl a birodalom határainak kiterjesztésére törekszik. Középföld vezetőinek egy része a hódító Rahl Nagyúr mellé áll, a többiek pedig úgy döntenek ki kell nevezni a Keresőt, de ennek jogát elveszik az Első Rend varázslójától, akit mindez a saját tanítványai árulását követően elég érzékenyen érint. Szóval elég zűrzavaros a helyzet. Végső döntésként és a Rahl birodalom terjeszkedésének megállítása érdekében D'Hara és Középföld, valamint Középföld és Nyugatföld között mágikus határok felhúzására kerül sor. A területek közül egyedül Nyugatföld az, ahol nincs mágia, ide menekültek azok az emberek, akik féltek a mágia használatától vagy valamilyen okból elítélték azt.

Történetünk kezdetén Panis Rahl halott, az Első Rend varázslója ölte meg, helyette pedig a fia, Darken Rahl uralkodik, de ambíciói szemernyivel sem kisebbek, mint az apjáé voltak. Már sikerült lerombolni a D'Hara és Középföld között húzódó határt és most Nyugatföld felé terjeszkedik. Hatalmát és uralmát Orden szelencéinek kinyitásával akarja megerősíteni és kiterjeszteni. Az egyik szelencét már kinyitotta és egy éven belül, a tél első napjáig ki kell nyitnia még egyet. Ehhez azonban szüksége van mindhárom szelencére, amelyből még csak kettő van a birtokában és a Megszámlált Árnyékok Könyvére, amely ennek leírását tartalmazza. A tél első napja közeleg, Középfölde Népének tenni kell valamit, hogy megállítsa Rahl Nagyúr mesterkedéseit, erre a próféciák szerint csak az igazi Kereső képes, akit viszont csak az Első Rend varázslója nevezhet ki.

Röviddel a határidő lejárata előtt egy Inkvizítor érkezik a határon keresztül Nyugatföldre, nyomában egy quad-dal, egy négytagú osztaggal, akik meg akarják ölni. Az Inkvizítorok mágikus lények, akik egyetlen érintésükkel képesek a maguk oldalára állítani embereket, akik ezt követően minden kívánságukat feltétel nélkül teljesítik. A katonák elől Richard, az erdei vezető segít a nőnek elmenekülni, aki még csak nem is sejti, hogy kivel akadt dolga. Richard az apja gyilkosának nyomait kereste a határ közelében, de csak annyit ért el, hogy megcsípte egy kígyólián. Szorult helyzetükből Zedd, Richard régi barátja segíti ki őket, aki persze egyből felismeri a fehér ruhás idegen nőt és nincs elragadtatva a jelenlététől. Kiderül, hogy Zedd nem más, mint az Első Rend varázslója, akit Darken Rahl égre-földre keres és akinél ott van az Igazság kardja. A helyzet úgy kívánja, hogy Zeddnek ki kell neveznie a Keresőt, a pozícióra pedig senki sem lehet alkalmasabb, mint Richard. A kis csapatnak menekülnie kell, mert Darken Rahl ott liheg a nyomukban és innentől kezdődnek csak az igazi kalandok. A Keresőnek, az Inkvizítornak és a varázslónak meg kell találnia Orden harmadik szelencéjét és meg kell akadályoznia, hogy Darken Rahl kinyissa azt a tél első napján. Ennek kivitelezéséhez át kell kelniük a határon, de úgy, hogy ne érintsék az alvilágot, amely tulajdonképpen maga a határ - persze erre is akad megoldás.

Nem is tudom, hogy mit mondhatnék még el a további eseményekről, mert kaland az akad bőven: különleges népek és helyzetek egész sora kíséri a Kereső és segítőinek útját, miközben egyre csak kinyílik és színesedik a világ. Richard legalább olyan tudatlan, mint az olvasó, ezért könnyen megérthető és elfogadható, ahogy ő maga rácsodálkozik, illetve reagál a mágiára és annak megnyilvánulásaira. Richard alapból szereti felderíteni a dolgokat és éppen ezért ő az ideális Kereső, a kard mágiája pedig segíti küldetésének végrehajtásában - vagy éppen az sodorja bajba, de ez már részletkérdés.

Ebben a történetben mindenkinek vannak titkai, méghozzá nem is kevés és bizony nem kevés bonyodalmat okoz, hogy azok nagyon sok esetben nem a megfelelő pillanatban tudódnak ki. Ebből is látszik, hogy a háttérvilág működése sokkal összetettebb, mint amit addig a pillanatig megmutatott belőle a szerző. És azt nem lehet vitatni, hogy Mr. Goodkind tudja, hogy mit és miért tesz, rendesen játszik a szereplői idegeivel és életével - meg az olvasói türelmével is. A technika működik, mert a rengeteg kaland és az újabb és újabb titkok miatt a történet kifejezetten érdekes.

Ami még kifejezetten jellemző a regényre az az egyes helyzetek megítélése és már-már filozófikus szintű boncolgatása. A szerző már az elején megmutatja és felhívja a figyelmet arra, hogy egy szituáció vagy egy reakció megítélése mindig az adott szemlélő nézőpontjától függ és érdemes belegondolni abba, hogy mások hogyan is látják ugyanazt a körülményt. Ennek a regénynek az olvasása közben résen kell lenni, mert a lényeg a részletekben és a rejtett összefüggésekben rejlik. A szituációk legtöbbje olyan megoldásokban ér véget, amely eszembe sem jutott volna, de amikor már olvastam róla, annyira egyértelműnek és logikusnak tűnt. Ha valaki megérti a világ működését, valamint felfogja és alkalmazza a szerző gondolkodásmódját, akkor különös élményben lesz része az olvasás időtartama alatt. Egyébként ennek hiányban is tökéletesen élvezhető ez a kalandokkal és életveszélyes helyzetekkel teli, összetett történet.

A karakterek nagyon különlegesek: egyenként és összességében is. Richard azt a személyt testesíti meg, akinek nincs a birtokában a feladat megoldásához szükséges tudás, a történet nagy részében csak sodródik az árral - mégis mindig célba ér, mert vezetik az ösztönei. Végül is ezért ő a Kereső. Aztán ott van Kahlan, az Inkvizítor Anya, akinek az élete a magányról és a hatalomról szól, akinek Richard az egyetlen barátja. A két szereplő között már az elejétől kezdve működik a kémia, de a helyzetük a nő mágiája miatt teljességgel reménytelen - ez számtalan érdekes szituációt eredményez a regény folyamán. Nem kevésbé érdekes ember Zeddikus Zu'l Zorander, a mágus sem, aki sok-sok titok tudója és akinek legfőbb jellemzője, hogy állandóan éhes. Karaktere nem csak segíti a Keresőt, de a mű humoros oldalát is általában az ő viselkedése és szövege szolgáltatja. Persze legalább ennyire érdekesek és különlegesek a mellékszereplők is: Shota, a boszorkány, a Sár Népe, Giller, a varázsló, Rachel, az árva kislány vagy éppen a Mord Sith-ek.

A szerző folyamatosan életveszélyes helyzetekbe sodorja és megoldhatatlan helyzetek elé állítja a szereplőit, állandó jelleggel kétségek között tartja őket és az olvasóit is az adott szituáció kimenetét illetően. Így van ez egészen az utolsó, döntő jelenetig, amikor is minden összeesküszik a szelencét kereső kis csapat tagjai ellen. A befejezés, a megoldás egyszerűen parádés. Itt értettem meg igazán, hogy Mr. Goodkind nagyon benne él ebben a világban, érti és érzi annak minden apró rezdülését és fantasztikus érzékkel tudja eltakarni vagy elhomályosítani a lényegi információkat. 

A történet olvasása annak terjedelme ellenére is gyorsan halad, mert a szöveg rendkívül gördülékeny, a stílus kifejezetten olvasmányos. A mozgalmas cselekmények miatt is elég tempósan fogytak az oldalak, a történések magukkal ragadtak, teljesen bele tudtam magam élni a kalandokba.
Mivel egy hosszú történetfolyam első kötetéről van szó, elég jelentős hangsúly helyeződik a világ, illetve működésének bemutatására. A magyarázatok és a leírások nem mennek a cselekmények rovására és a történetszálat tekintve lezárásra is sor kerül, kerek, a végén minden részletében megoldásokkal is szolgáló művet olvashat, aki belekezd a sztoriba.

Milyen volt közel egy évtized után újraolvasni a könyvet? Fantasztikus élmény. Bár a kimenetel számomra már nem volt kérdéses, a közbenső eseményeket és a részleteket ugyanúgy élveztem. Tudom, hogy a sorozat következő részei még ennél is jobbak, pedig ezt is nagyon kedveltem. Folytatni is fogom, amint csak lehetőségem nyílik rá.
Ti olvastátok már ezt a sorozatot? Vagy láttátok a filmsorozatot? Ha a mozgóképes feldolgozás csak egy kicsit is tetszett, akkor azt javaslom, hogy próbálkozz meg a történet nyomtatott formájával, mert az sokkal, de sokkal jobb. Ha nem tetszett a filmfeldolgozás, a könyvet akkor is ajánlom, mert teljesen más élményt ad, összetettségében, mélységeiben teljesen más az írott mű.



2018. március 16., péntek

Andrzej Sapkowski: Tündevér (Vaják 3.)

Amikor megismertem a Ríviai Geralt, a vaják történetét, akkor egy különleges, szörnyekkel és egyéb lényekkel benépesített világ elevenedett meg előttem a leginkább mesék feldolgozásának és átdolgozásának tűnő novellák olvasása közben. Tetszettek a már ismert mesék szokásostól eltérő végkifejletei és persze a főhős, Geralt is egyre inkább felkeltette az érdeklődésem. A sorozat második kötetében már kissé nagyobb léptékben, de tovább folytatódott a novellák sora, amelyek egymásba kapcsolódva alkottak egy történetfüzért. Volt a kötetnek mondanivalója, volt története, és volt eleje és vége, de továbbra is novellafüzér volt és nem regény.

Éppen ezért néztem nagyot, amikor a harmadik kötet olvasása közben azt tapasztaltam, hogy a szerző búcsút intett a meseátdolgozásoknak, a novellafüzér szerkezetnek és a történetet inkább regény formába rendezte. Persze ez nem probléma, sőt... 

Értékelés: 7 pont a 10-ből
Kiadó: PlayON!
Kiadás éve: 2013.
Terjedelem: 304 oldal
Fordította: Szathmáry-Kellermann Viktória
Borító ár: 2.990,- Ft
A mű eredeti címe: Krew elfów
Sorozat: Vaják
Előzmények:
0.) Viharidő
1.) Az utolsó kívánság
2.) A végzet kardja
Folytatások:
4.) A megvetés ideje
5.) Tűzkeresztség
6.) Fecske-torony
7.) A tó űrnője
A kötet főhőse az a Ciri, aki már az előző részben is fontos szerepet játszott és aki nem más, mint az a bizonyos meglepetés gyermek, a Cintrai Oroszlánfiók, akit szülei Geraltnak ígértek. Geralt végül elfogadja a végzet hatalmát és nem tagadja meg Cirit, magához veszi a kislányt. Hová máshová mehetne a gyermekkel, mint Kaer Morhen erődítményébe, ahol egy kisfiút, aki valaha ő maga volt, vajákká formáltak. De Ciri más és ezzel Kaer Morhen minden lakója tisztában van. Ráadásul Ciri rejtett mágikus képességekkel is rendelkezik, öntudatlan állapotában ijesztő tartalmú próféciákat sorol, ugyanakkor mégsem képes megidézni egy egyszerű vajákjelet. Cirinek segítségre van szüksége, mágikus segítségre, ezért Geralt első körben egy varázslónő ismerőséhez fordul - aki azonban nem Yennefer.

Amíg Geralt és Ciri Kaer Morhen falai mögött biztonságban és gyakorlatokkal tölti az időt, addig a világban nagy változások történtek. Az emberek térhódításával párhuzamosan egyre szűkül a tündék élettere és ezzel együtt még jó néhány más lényé is. Folyamatos összecsapások zajlanak az emberek és a tündék egy ellenálló csoportja, a Scoia'tael, azaz a Mókusok között. 
Ez csak az egyik probléma. A másik az, hogy valaki mindent bevet annak érdekében, hogy megtalálja Cirit és ehhez a kulcsot Geralt régi barátja, Kökörcsin jelenti. A politikai helyzet sem éppen rózsás. Cintra elesett, az ellenség a Jaruga folyó túlpartján vert tábort.

A kötet befejezése után úgy éreztem, hogy a regény szerkezetet csak eltervezte a szerző, de megvalósítani nem igazán tudta. A kötet ismét egymáshoz kapcsolódó, de időben és térben elég hézagosan elhelyezkedő történetekből áll össze. Kissé zavaró volt, hogy valameddig eljutottam az adott történetszállal, aztán következett egy nagy ugrás. Végül az utalásokból, visszaemlékezésekből és egyebekből sikerült megtudni, hogy mi történt a kihagyott időben, de ettől valahogy darabossá vált a történet, az egész cselekmény. Furcsa ezt kijelenteni a megelőző kötetek novellafüzérei után, amelyek tulajdonképpen külön-külön sztorik voltak, mégis úgy éreztem, azok a részek sokkal jobban egyben voltak történetileg és mondanivaló szempontjából, mint ez.

Ahogy az is elgondolkoztatott, hogy a korábbiakkal ellentétben nem találtam egyértelműnek sem a cselekményt, sem pedig a fő történetszálat. Bárhogy is szépítem, olyan csapongó volt az egész. Az mindenképpen látszik, hogy Ciri áll a fókuszban, az ő különleges helyzete az, ami mindenkit megmozgat. Ciri Cintra hercegkisasszonya, ezért politikai szempontból kívánatos parti - jó néhányan kinézték a feleségüknek a gyerekkorból még ki sem nőtt lányt. Aztán ő a meglepetésgyermek, akinek küldetése van - a végzettel senki sem dacolhat. És persze ott vannak a különleges mágikus képességek is, amelyek többek érdeklődését is felkeltették.

Olyan ez az egész, mint egy eléggé összetett alapkonfliktus felvázolása, ahol a szerző maga mögött hagyta a mesék átdolgozott történeteit és elindult egy új úton - amiből akár még jó dolog is kisülhet, de ez még nem látható előre. És mindezek ellenére az egész történet minden ízében egy vaják sztori: a kalandok által keltett érzet, a humor és minden más a helyén volt. Olvasni is jó volt a kalandokat, a hatalmi játszmákat és mindazt, amit a szerző meg akart osztani az olvasóival.

Jó volt ez, de a korábbiakhoz képest mégis valahogy laposabb és kevésbé összeszedett. Viszont elindult valami, ami érdekel. Remélem, hogy a szerző  ki is fogja majd bontani és végig is viszi majd azt, amit elkezdett. Mindenképpen tesztelni fogom, hiszen a sorozat kötetei a polcomon sorakoznak, az olvasást pedig már beterveztem. És ahogy a százalékokat nézem - no meg visszaemlékszem könyvfesztiválon a szerző dedikálásakor hosszan kígyózó sorra - lesz ez még lényegesen jobb is. Az értékek azt mutatják, hogy ez a kötet a sorozat mélypontja, bár én jelenleg csak azt érzem, hogy az eddigi leggyengébb része. A lényeg: folytatása következik.


2018. március 14., szerda

Virágzó rengeteg: Így kezdődött

Hosszasan gondolkoztam azon, hogy szakítok a blog indulásakor tett fogadalmammal, miszerint az egy könyves blog és csak könyves posztokat teszek közzé az oldalon. Végül úgy döntöttem, hogy hat év után kell valami változatosság és miért ne. Színesedjen az oldal. No akkor, vágjunk bele.

Az első példányok a megérkezésük után (2016. október-november)
Ha az ember lányának van egy hobbija, amit megszállottként művel, akkor idővel könnyen akad ott másik is. Bevallom, hogy én pont így jártam. Igaz, hogy ez a szenvedély lassanként vont a bűvkörébe, majd amikor megérezte rajtam a fogást, akkor villámgyorsan húzta szorosra a köteléket, hogy soha többé ne szabaduljak. Tizenöt évig álltam ellen annak, hogy eléggé előnytelen fekvésű lakásunkba élő növényt vigyek haza - és a páromat is lebeszéltem róla -, hogy aztán ott haldokokolni kezdjen. Nem ám azért, mert béna szobakertész vagyok, hanem mert ugye kellene nekik fény, az meg nálunk alig. Meleg viszont annál több van, bár mostanában egész normalizálódott a helyzet. Szóval maradtak a művirágok, hogy legalább legyen valami ál-zöld a lakásban.

A jeget végül egy kis növényke, egy fokföldi ibolya törte meg, amit nőnapra kaptam és életben maradt a kezeim között. Ekkor azonban már nézegettem egy ideje az orchideákat is. Szóval az ibolyák és az orchideák: soha nem gondoltam volna, hogy ez a két növény jól fogja magát érezni nálunk. Főleg az utóbbi. Meg is mutatom, hogy mivé alakult a kezdeti csodálatom.

A legnagyobb büszkeségem és gyönyörűségem, amely
virággal örvendeztetett meg (2017. augusztus).
Sajnos ő lett a tapasztalatlanságom első áldozata is.
Az első bűnbe esésem akkor történt, amikor másfél évvel ezelőtt anyukám szülinapjára vásárolva egy növényke helyett kettő került a kosaramba. Egy fehér virágú szépség lett a lakás első orchidealakója. Aztán jött a második vétkezésem - bár ezt életmentésnek is lehet nevezni -, amikor nem tudtam ellenállni az egyik barkács- és kertészeti áruház akciós állványán féláron kínált szépségeinek: egy lila pöttyöskének és egy előkelő halvány rózsaszín-fehér virágú növénynek. Ők hárman voltak az első trió, amelyek elfoglalták a nappali ablakának párkányát.

Sajnos közüllük már csak ketten vannak életben, a rózsaszín érzékenyebb volt a környezeti változásokra és a nyár végén, a lakásfestést követően búcsút kellett tőle vennem. A hattyúdala viszont csodálatos volt: két virágszárat növesztett, tizenhét bimbót hozott, amelyből tizenhárom virágot ki is nyitott. Kell ennél nagyobb öröm és büszkeség? Ugye, hogy nem? Ha gyakorlottabb vagyok, akkor talán megmenthettem volna (észreveszem, hogy a gyökereivel van probléma és átültetem), de sajnos belőle lett az orchideanevelésem első áldozata. Azóta viszont sokat tanultam az orchideák gondozásáról, mostanában az első problémás rezzenésükre azonnal reagálok.

Az első orchideám, ami virágszárat hozott, majd hét pompás virággal
 örvendeztetett meg (2017. július). Nagyon büszke vagyok erre a növényre.
A lila pöttyösöm (ami inkább lila, kevés fehérrel) nyáron virított is, hét hatalmas virágot nevelt ki. Ő is elszenvedte a tapasztalatlanságom, mert az elsőként hozott virágszárát addig igyekeztem egyenesítgetni és karózni, amíg sikeresen letörtem - nagyon könnyen elpattannak ám. De még így sem hagyott cserben, mert virítani akart és a legfelső rügyéből újra hajtott, ezen a száron hozta végül a virágokat. A télen újra próbálkozott, de a december olyan ködös és szürke volt mifelénk, hogy nem sikerült kinevelni a bimbóit. Meg más problémát is sejtettem a háttérben, ezért februárban átültettem, azóta jól van és növekszik, új levelet hoz, talán még egyéb meglepetéssel is kedveskedni fog majd a gondos ápolásért cserébe.

13 hónap után nyitott virágot: az egyik szilveszteri, a másik újévi
(2018. január).
A fehér virágú növénykém, az első tesztalanyom nem az a nagyon virágzó típus - ellenben az anyukáméval, ami ontja a csodaszép és hatalmas virágokat. Az én példányom úgy döntött, hogy hatalmas levelekkel örvendeztet meg és teszi mindezt nagy mennyiségben: hatalmas és gyönyörű, de csak zöld. Vagyis csak volt, mert október közepén végre megtört a jég, elkezdett virágszárat növeszteni. Sajnos a decemberi szürkeség őt is megviselte és hét bimbóból végül csak kettőt nevelt ki, de azzal is sikerült meglepetést okoznia. Tizenhárom hónappal azután, hogy eldobta a virágait végre újra megmutatta a szépségét: az egyik virág szilveszterkor, a másik újévkor nyílt ki és mai napig díszelegnek. Igaz, hogy kisebbek, mint az eredetiek, de nagyon büszke vagyok, hogy végül csak hozott virágokat. A nyáron megtámadta valami kártevő (mindegyik növényemet), amelyet sikerült visszaszorítanom, de sajnos a levelei mai napig magukon viselik ennek a nyomát. Szerencsére a növény többi része egészséges, az új levelek is. A tavaszi napfény pedig újabb növekedésre ösztönözte, már előbújt a legújabb levélkéje.

És mivel szenvedélyről beszéltem a poszt elején, gondolom senki sem csodálkozik azon, hogy van még több orchideám is azóta: itthon és az irodában is. Méghozzá szép számmal. Mondjuk ebben a férjem is partner, mert sokat kaptam tőle mindenféle alkalmakra - már ismerik a virágboltban.

Mi a véleményetek, folytassam? Megmutassam a többi szépségemet is?


2018. március 12., hétfő

Claire Kendal: Mindent rólad

Mostanában eléggé thrilleres hangulatomban vagyok. Ahogy az egyik barátnőm megfogalmazta: váltóban nyomon a sci-fi regényekkel, illetve néha vegyítem fantasy-val is, de csak azért, hogy ne fásuljak bele a mindenféle módon elkövetett gyilkosságokba, illetve azok felderítésébe. De most akkor is a krimik és a thrillerek mennek nálam, és az sem baj, ha némi pszicho beütéssel terheltek ezek a történetek - sőt, azt élvezem csak igazán. Igen, ehhez a műfajhoz nálam hangulat kell és az most megvan, éppen ezért ilyenkor előbányászom a polcon már egy ideje porosodó köteteket is és megvizsgálom, hogy éppen kedvem van-e az adott sztorihoz. Így járt ez a regény is, amelyet több mint két éve kaptam ajándékba és azóta várta a sorát. 

Értékelés: 8 pont a 10-ből
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2015.
Terjedelem: 390 oldal
Eredeti cím: The Book of You
Fordító: Balázs Júlia
Borító ár: 3.490,- Ft
Műfaj: thriller
Clarissa Bourne egyetemi asszisztens, aki mostanában épp magánéleti válságban szenved, nem is olyan régen szakadt meg a kapcsolata az egyik professzorral. Meghívják, ezért vesz részt az egyik egyetemi kollégája, Rafe Solmes könyvbemutatóján, akit pedig nem is ismer közelebbről. Úgy néz ki azonban, hogy a férfi már felfigyelt a nőre, mert a bemutatót követően hazakíséri meghívottját. Clarissa másnap felébredve nem emlékszik semmire, viszont a teste tele van nyomokkal. Vajon Rafe tett valamit az italába és hazaérve megerőszakolta a nőt? Valami biztosan történt, mert ezt követően a férfi mindenütt ott van, ahol a nő is jelen van, az üzeneteivel van tele Clarissa hangpostája, az ajándékaival a szekrénye. Clarissa egy lépést sem tehet anélkül, hogy Rafe jelenlétével vagy annak valemilyen egyéb megnyilvánulásával ne találkozna. Megkönnyebbül, amikor beválogatják esküdtnek, mert a tárgyalóteremben legalább biztonságban érzi magát. Azonban pont a tárgyalás során szembesül sorsának negatívumaival is, miszerint az áldozat helyzete különösen nehéz, a zaklatást bizonyítani kell, mert ezek nélkül csupán a két fél ellentétes állításai állnak egymással szemben. Ha azt akarja, hogy a rendőrség komolyan vegye az ügyét, akkor dokumentálnia kell mindent, ami vele történik. Erről szól ez a könyv.

A regény ott kezdődik, hogy Clarissa éppen indul a bíróságra, ahol nyilvántartásba veszik, mint esküdtet. Az időpont tehát bizonyos szempontból a történet közepe, amikor is Clarissának és Rafe-nek már múltja van, a nő már átélt pár dolgot a férfi zaklatásának következményeként és már cselekvésre is elszánta magát. Éppen ezért kezdi el írni a naplóját, amely egyrészt a jelen események által átélteket hivatott megőrizni, másrészt a múltbeli történéseket is rögzíti egy-egy adott helyzethez kapcsolódva.

A regény olvasása közben végig két érzés viaskodott bennem: a düh és a reménytelenség. Az előbbi azért, mert Rafe egy undorító állat - nem tudok rá jobb kifejezést -, aki egyszerűen nem érti az elutasítást és mindenképpen birtokolni akarja a nőt. Az, hogy a cél érdekében mindenre képes - még a nő szemetét is elviszi és átvizsgálja - mindennél undorítóbb és elképesztő megszállottságról tesz tanúbizonyságot. Az ilyen embertől, aki ennyi energiát fektet a saját elképzelései megvalósításába és nem törődik a másik személy véleményével és jogaival, attól mindennél távolabb kell kerülni. Már ha van erre legalább egy csekélyke esély, mert Clarissa számára még ez sem adatott meg. A reménytelenség pedig az előbbiek egyenes következménye, mert Rafe az az ember, aki az alaposságával olyan hálót sző, amelyből iszonyúan nehéz szabadulni, a folyamatos készenlét és óvatoskodás lassanként felőrli az embert, kikészíti az idegrendszerét. 

Rafe olyan szisztematikusan építi fel a zaklatást, hogy ha nem húztam volna fel magam a karakterén és a tettein, akkor bizony még tisztelettel is adóztam volna az alapossága előtt. Mivel az eseményeket Clarissa meséli el és az ő érzései áradnak végig az oldalakról, ezért az utálat sokkal erősebb, mintha a a szerző valamilyen másik elbeszélési módot választott volna. Meg egyébként is... Épelméjű nő nem viseli el ezt a fajta bánásmódot, bár az is tény, hogy kevesen képesek szabadulni a mesterien szőtt és  egyre kilátástalanabb helyzetből. Rafe ugyanis mindent úgy tesz, hogy a tetteibe nagyon nehéz belemagyarázni az áldozat nézőpontját: a szexuális együttlétről azt állítja, hogy a nő is akarta, az ajándékba kapott virág és csoki apró kedveskedések, a jegygyűrűt együtt nézték egy ékszerbolt kirakatában, és így tovább. A legdurvább az, amikor a férfi másokat is megkörnyékez, hazugságokkal megnyer magának és úgy állítja be Clarissát, mint akinek komoly lelki problémái vannak és segítségre szorul - így vonja egyre szorosabbra a hurkot a nő nyaka körül és szigeteli el mindenkitől és mindentől, ítéli magányra, hozza még kiszolgáltatottabb helyzetbe.

Igazából nem is a cselekmény, hanem a mögötte álló pszichológia a történet lényege, a férfi  megszállott viselkedése és a nő elkeseredett küzdelme. A legdühítőbb az, ahogy a törvény reagál minderre: amíg nem történt bűncselekmény, addig nem tehetünk semmit, a veszélyhívó szám csak közvetlen életveszély esetén tud segítséget nyújtani. Clarissa tehát jogosan érzi úgy, hogy magára maradt a küzdelmével és a tárgyalóteremben átéltek is csak megerősítik ebben: ha nem akarja, hogy ugyanúgy meghurcolják és megalázzák, mint azt a nőt, akkor nagyon résen kell lennie.

Ha már említést tettem Rafe megszállottságáról, akkor mindenképpen ki kell emelnem Clarissa viselkedését is, mert a nő igazán példaértékű magatartást tanúsított ebben a lehetetlen helyzetben: segítséget kért az ilyen ügyekkel foglalkozó szervezettől, betartotta a kiadványukban leírtakat, szisztematikusan építette fel a védekezését és nagyon óvatosan, elővigyázatosan járt el. Hogy ez nem volt könnyű? Ez tiszta sor. Ahogy az is, hogy még akkor sem garantált az események pozitív kimenete, ha mindent a nagykönyvben leírtak szerint hajtunk végre. Minden tiszteletem Clarissáé, akinek nem csak kitartása van, hanem határozott elvei is - végre egy olyan női főszereplő, akinek története minden szempontból olvasásra érdemes.

Nem kifejezetten gyors tempójú regény, de lélektani szempontból remekül felépített és képes végig fenntartani a feszültséget, fejezetről fejezetre továbbhaladásra késztetni az olvasóját. A düh és az elkeseredés volt az a két érzés, amely képes volt továbbhajszolni az oldalak rendületlen fogyasztásában, még akkor is, amikor már éjszakába fordult az este és tudtam, hogy másnap reggel csörögni fog a vekker. És még egy érzés vitt előre: a remény - mert egyszerűen lenni kell valami kiútnak ebből a pokolból.  

A legdurvább az, hogy ez egy olyan regény, amelynek eseményei bárkivel megtörténhetnek, bárki könnyedén belesétálhat egy ilyen Rafe féle fazon által állított csapdába és aztán már csak magára számíthat a saját szabadságáért vívott küzdelemben. Nem szeretnék még csak hasonlót sem átélni az életben, ugyanakkor olvasni azért szívesen olvasok még hasonlóan jól felépített és tanulságos történetet. 




2018. március 8., csütörtök

Virág Emília: Boszorkányszelidítő (Hétvilág 2.)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hely, amelyet Hétvilágnak hívtak. Egyszer egy mágus a vágyait követve megnyitotta a Hét királység és a Föld nevű világ közötti átjárót. Ebből nagy galiba keletkezett, amelyet az utókor számára egy szemfüles krónikás a Sárkánycsalogató címet viselő történetben őrzött meg. Ha olvastátok azt a "mesét", akkor tudjátok, hogy az ott leírtak akár igazak is lehetnek. Ennek ékes bizonyítéka, hogy a rendőrségi akták között mai napig találni ebből az időszakból származó megoldatlan és megmagyarázhatatlan rablási eseteket tartalmazó ügyeket. Ha ismeritek a befejezést, akkor tudjátok, hogy az események mindkét világot érintették, a következmények változásokat idéztek elő. Hogy melyek ezek? Nos, ezekre is fény derül a szemfüles krónikás legújabb történetét olvasva és ígérem, hogy mire sikerül megszelídíteni a boszorkányt, addigra mindennel tisztában leszel.

Értékelés: 8 pontot kap a 10-ből
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2016.
Terjedelem: 398 oldal
Borító ár: 2.990,- Ft
Sorozat: Hétvilág
Előzmény:
1.) Sárkánycsalogató
Folytatás:
3.) Tündérfogó
Kategória: urban fantasy, népmese feldolgozás
Adri élete mindennek tekinthető csak nem sikertörténetnek, legalábbis a sztori kezdetén - a végét majd neked kell megítélned. Bár mostanában mintha alakulnának is körülötte a dolgok: végre van pasija, aki ugyan csak esténként és éjszakánként ér rá, de legalább van, és végre munkája is akadt, még ha a call centeres állást nem is lehet egy karrier csúcspontjának tekinteni. Viszont van miből fizetni a lakbért és van kivel összebújni. A fizetés persze csak a legszükségesebbekre elég, arra már nem, hogy a bedöglött laptop helyett újat lehessen venni. De sebaj, mert ott van Sanyi haverjának az ismerőse, akinek van egy tuti megoldása a problémára: telepíteni kell a Hurok nevű operációs rendszert. A gép tényleg működik. A Hurok azonban tud még valamit: fénylő lyukat nyit meg Adri második emeleti albérleti szobájának padlóján, amiből kertésznadrágos manók ugrálnak elő, elegyednek beszélgetésbe Adrival, majd követelik rajta az ellopott kincsüket. A manók lidérceket emlegetnek, majd feltűnik egy boszorkányfiú, Berzence, aki a Hurok programot írta, akit viszont igencsak keres egy pszichopata tekintetű és viselkedésű lidércúr. Kiderül, hogy eltűnt a lidérckirály koronája és Hét királyságban valaki ellopta a Napot az égről. Hogy kapcsolódik mindez Adrihoz és Budapesthez? Eléggé sok szálon keresztül, és ezt Adri érzi leginkább a bőrén.

Virág Emília sokat fejlődött a Sárkánycsalogató első fejezete óta, mondjuk erre már a regény vége felé is bőven akadt utalás, amikor is a kezdeti bukdácsolásokat leküzdve egy frappáns, érdekes és mozgalmas befejezést hozott össze. Sajátos stílusa, a humorral átszőtt, népmesei alapokra építkező, de a mai korban játszódó, kalandos történetmesélése most is legalább úgy megtalált magának, mint a korábbi regény esetében - talán még annál is hamarabb. Bár Adri is elég gyakran - szinte állandó jelleggel - csetlik és botlik, de ez mégsem tűnt olyan erőltetettnek, mint Józsi ügyetlenkedése a kávéfőzővel, a telefonnal és persze a merülőforralóval. Meg az összes többi, amit utána tett. Adri értetlenkedését és bizonytalanságát jól ellensúlyozta Berzence magabiztosnak tűnő fellépése és persze a lidércúr megjelenése. A köztük dúló ellentétek igencsak érdekessé tették a személyüket és az eseményeket is.

Nincs értelme ezt a regényt az előzményéhez hasonlítani, mert bár van kapcsolat és a népmesei alapok is ugyanúgy fellelhetők a sztoriban, de teljesen mások a szereplők és teljesen más az egész történet hangulata. Egyrészt sokkal lassabb a felvezetés, már ami a lényegi részt jelenti, másrészt a köztes jelenetek sokkal mozgalmasabbak és színesebbek. Érdekes ellentét, de nem tudom jobban megfogalmazni, hogy mit is érzek és gondolok. Az biztos, hogy nem érdemes ugyanazt a hangulatot keresni, amit a Sárkánycsalogató adott, mert ez teljesen más, ugyanakkor egy szemernyivel sem marad el attól - sőt, nekem még jobban is tetszett. Miért is? Részben már kifejtettem néhány mondattal fentebb - mozgalmasabb, színesebb -, de mindezek mellett a szereplőket is érdekesebbnek találtam, valahogy jobban sikerültek.

Talán a történet elejét felpörgettem volna egy kicsit, a manókkal való foglalatoskodást enyhén túlzásnak tekintettem, azonban a többi része tetszett. Berzence egy érdekes egyéniség, Belizár, a lidércúr szintén emlékezetesre sikerült, Sanyi karakterfejlődése is említésre méltó, és még Adri is alakul az események hatására, bár számomra pont ő volt az, aki leginkább lógott a levegőben. Ami azért is furcsa, mert ő volt a mesélő és neki kellett volna a leginkább életszerűnek lennie. Lehet, hogy egy E/3 elbeszélésmód sokkal jobb lett volna a helyzetet figyelembe véve.

A szereplőkön kívül tetszett a történetvezetés is, ami már az elején sejtette, hogy mindenki titkol valamit, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyi mindent. Mert itt bizony titok van titok hátán és amint egyre fény derül, az is nyilvánvaló, hogy bőven van még ott, ahonnan az előbbi jött. Nem is lehet megbízni senkiben, mégis bízni akartam, ahogyan Adri is és éppen ezért bőven értek meglepetések olvasás közben. Jól meg volt csavarintva az egész sztori és persze az egészet még színesítette a boszorkány és a lidércúr kapcsolata, meg a lidérckirályság hatalmi helyzete.

Tetszett a kapcsolat az előző kötettel, hogy Hollus tevékenységének következményeként az internet már Hét királyságban is létezik és persze a technikai fejlettség ezen megnyilvánulása komoly szerepet játszik a jelen kötet eseményeinek alakulásában. Ott van a kapocs, és ha jól értelmeztem a harmadik kötet fülszövegét, akkor a következő kalandban minden eddig megkedvelt szereplővel újra találkozhatok majd - amit egyébként már alig várok.

Kicsit hosszúra sikerült a felvezetés, kicsit sok jelenet játszódott Budapesten és kevesebb idő jutott a Hét királyság beli eseményekre, pedig az igazán lényeges dolgok ott történtek. Meg persze akadtak bőven klisés helyzetek is, de spongyát rá. Attól még nagyon élveztem a kalandot, a titkokat, a cselszövéseket és persze az egész mágiahasználatos kalamajkát, a modern technika és a boszorkányság keveredését.

Tudom, hogy sokan csalódottak, akik kedvelték az előző részt, mert ez a sztori nem jött be nekik annyira. Nálam fordított a helyzet: sokkal jobban élveztem, mint az első kötetet - bár mindkettőnek megvoltak a maga hibái. Ha ez a pontszámokon nem is látszik, azt az előzmény által okozott meglepetésnek, az újdonság varázsának tudom be, mert összességében Adri, Sanyi, Berzence és Belizár kalandját sokkal, de sokkal jobban esett olvasni - ugyanakkor talán kritikusabb is vagyok vele. Igen, a második kötetnek mindig nehezebb dolga van. Mindegy is, mert egy olvasmány hatásánál kevés szubjektívabb élmény van és mindenkinek magának kell lemérni a tetszési szintet. És ha már a tetszésnél tarunk: csak a borító, azt tudnám feledni - vagy legalábbis egy részét, ami több mint félreérthető.

Az viszont biztos, hogy folytatni fogom a trilógiát, a Tündérfogó ha tündért nem is, de a port már fogja a polcomon, mert amint lehetett, már le is csaptam rá. Ígérem, hogy hamarosan olvasni is fogom, amely után már csak a poszt megjelenésének időpontja kérdéses, de a türelem idővel posztot terem.


2018. március 4., vasárnap

Sharon Baron: Egyikünk hazudik

A könyv fedlapján - ajánlóhoz képest - hatalmas betűkkel díszeleg: "A bárányok hallgatnak rajongóinak". Bár a hivatkozási alapul szolgáló regény - szánom-bánom bűnömet - az olvasmányaim közül eddig kimaradt, de attól még felkeltette a figyelmem a kötet, mert azért a jófajta krimit és thrillert nagyon kedvelem. A fülszöveg is kifejezetten érdekesen hangzott és valami furcsa módon nagyon vonzódom az olyan írásokhoz, amelyekben kevés a szereplő, a félrevezetés eleve adott, mindenki gyanús, nagyon kell figyelni a szöveg minden apróságára és agyalni kell a sztorin. Alapból úgy nézett ki, hogy ez a regény nekem való. Pár értékelés, némi utánajárás, hogy tényleg kell nekem ez a kötet az egyébként is zsúfolt könyvespolcomra, majd ment is rendelés - mert úgy döntöttem, hogy kell. Megsúgom: nagyon jól döntöttem. 

Értékelés:10-ből 10, mert megérdemli
Kiadó: Lettero Kiadó
Kiadás éve: 2017.
Terjedelem: 479 oldal
Eredeti cím: Daisy in Chains
Fordító: Herczeg Gabriella
Borító ár: 3.990,- Ft
Műfaj: thriller
Valaki fiatal nőket gyilkol, méghozzá különös kegyetlenséggel és gyakorlatilag minden használható nyom nélkül. A rendőrök hosszas nyomozást követően a véletlennek köszönhetően fülelik le a feltételezett elkövetőt, aki nem más mint Dr. Hamish Wolfe, az intelligens, karizmatikus és sikeres orvos. Dr. Wolfe-ot bűnösnek találják és börtönbe zárják, de a doki továbbra is ragaszkodik hozzá, hogy ártatlan, nem ölt meg senkit. Egyetlen reménye van csak a szabadulásra, mégpedig Maggie Rose, a brilliáns elméjű és elfoglalt ügyvédnő, akinek már több elítélt is köszönhette a szabadlábra helyezését és aki a rendőri eljárásokban elkövetett hibákra alapozva viszi véghez hihetetlen tetteit. Jogi praxisa mellett a megtörtént esetekből bestseller bűnügyi regényeket ír. Maggie egyébként kifejezetten rejtélyes és visszahúzódó természet, akivel csak az ügynökségén keresztül lehet felvenni a kapcsolatot és akiről a neten sem lelhető fel információ, fénykép.

Ha már a legelején az ajánlásokkal kezdtem, akkor foglalkoznék még velük egy kicsit. Nem tudom, hogy Paula Hawkins milyen regényt olvasott - még az is elképzelhető, hogy valami mást -, de a csontig hatoló rémület kiejezést nem éppen erre a kötetre alkalmaznám. A hátoldal sokkal inkább reális ajánlókat tartalmaz, amelyek közül is a "sokkolóan okos thriller" és a "mesterien megszerkesztett történet" áll legközelebb az általam megfogalmazott véleményhez. És akkor nézzük is azt a véleményt...

Rögtön az elején nyilvánvalóvá vált, hogy különös szerkezetű könyv akadt a kezembe, mert ez a kötet tele van levelekkel, újsághírekkel, akták anyagaival, bírósági tárgyalások leirataival és minden mással. Ezekből a kiegészítő dokumentumokból sok mindenre fény derül, ami a múltban történteket hozza közelebb, de sok minden továbbra is titokban marad. Közben pedig zajlanak a jelenkor eseményei, amelyek első körben arra irányulnak, hogy felkeltsék az ügyvédnő érdeklődését az ügy iránt, majd amikor ez megtörtént, az ügy részleteinek mélységei tárulnak fel a meglepően gyorsan fogyó fejezeteket olvasva.

Ez a regény meglepően kevés szereplőt vonultat fel - már ami az ügy szempontjából kifejezetten lényeges embereket illeti. Ott van Dr. Wolfe, akit elítéltek a bűntettek elkövetése miatt, Peter Weston bűnügyi nyomozó, akinek végül sikerült megoldania az ügyet, valamint Maggi Rose, az ügyvédnő - ők állnak a háromszög három csúcsán és körülöttük zajlanak a lényeges események, a többiek csak statiszta szerepet kaptak a történetben. Dr. Wolfe az ártatlanságát hangoztatja és mindenképpen meg akarja győzni a jogásznőt, hogy vállalja el az ügyét, Weston nyomozó éppen az ellenkezőjét akarja, azt szeretné, ha nem feszegetnék az esetet és a bűnös maradna a rácsok mögött - mindketten hangoztatják a maguk igazát és mindketten győzködik Maggie Rose-t.

A regény címe nem hagy sok kétséget afelől, hogy az ügy egyik résztvevője hazudik, a kérdés csak az, hogy melyikük. És innentől válik érdekessé a történet, mert a lassú cselekmény mellett bőven akad idő az apró részletek egymás mellé illesztésére és mindenféle teóriák gyártására. A szerző pedig ügyesen játszik a szereplői remekül megformált karaktereivel, a reakcióikkal és a helyzetekkel. Amikor úgy gondoltam, hogy sejtem, ki lehet az elkövető, akkor jött egy másik információ, ami elbizonytalanított és egy másik személy felé terelte a gyanút. És ez így halad körbe és körbe, egészen addig, amíg végül ki nem derült az igazság, ami végül rendesen a földhöz vágott.

Szövevényesebb a sztori és több csavart tartalmaz, mint amire első körben gondoltam volna és éppen ezért sokkal jobban élveztem az olvasását, mint a történetmesélés tempóját tekintve az elején feltételezni mertem. Nem is igazán lehet mást elmondani erről a regényről, mert minden más csak olyan információval szolgálna, amely az olvasás élvezetét rontaná - ezt pedig még véletlenül sem szeretném. 

Legyen elég annyi, hogy a regény igényli a koncentrációt, a lényeg - ahogy az lenni szokott - a részletekben rejtőzik, a remekül felépített karakterek elvonják a figyelmet az elbeszélés tempójáról, a múltbeli események felfejtése és a jelenkori reakciók kellő feszültséggel töltik meg az oldalakat, a vége pedig kifejezetten tetszett. Az utolsó oldalakon vált igazán érthetővé az, amit előtte közel négyszáz oldalon keresztül olvastam, akkor tudatosult bennem, hogy mely részletek felett siklottam el, melyeknek tulajdonítottam nagyobb figyelmet, mint kellett volna.

Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben a megoldás legalább egy része, nem keveredett nálam gyanúba az elkövető személye, de akkor sem tudtam volna így összerakni a dolgokat és ettől függetlenül is - számomra - zseniális volt az egész történet, a csavart és meglepetést egymásra halmozó befejezés. Igen, ez nekem nagyon tetszett, és ha kérhetem, akkor jelenjenek meg további művek is szerzőtől - mindegyikre vevő leszek, egy olvasóra már tuti lehet számítani. Addig is, amíg nem lesz újabb kiadvány, nagyon ajánlom ezt olvasásra. Higgyétek el, megéri!


 
Design by Free WordPress Themes | Bloggerized by Lasantha - Premium Blogger Themes | Laundry Detergent Coupons