Témázunk: Ízlésváltozások

Általában nem szoktam részt venni a csoportos és tematikus posztolásban. Ennek oka, hogy eleinte még nem találtam a helyem a bloggerek világában, mire pedig sikerült ezt kiviteleznem, addigra a kínálkozó lehetőségeket kiütötte a kezemből az időhiány. Amiért most mégis megszületett ez a poszt, az leginkább két dolognak köszönhető: egy igazi meglepetést jelentő megkeresésnek - köszi, PuPilla! - és a téma aktualitásának. Így tehát erőt vettem magamon, kiszorítottam az ehhez szükséges időt, rendeztem a gondolataimat, majd pedig klaviatúrát ragadtam és igyekeztem azokat olvasható formába önteni. Majd eldöntitek, hogy ez miként is sikerült.

Szóval az ízlésváltozás... Összetett kérdéskör, mert az alapja, hogy az ember is folyamatosan változik - ami annak idején tökéletesen megfelelt, az most már nem annyira, és persze fordítva. Magyarázatot erre talán az egyik legkedvesebb idézetem adhat, ami így hangzik:

"Egyetlen ember sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba, mert az már nem ugyanaz a folyó, és ő már nem ugyanaz az ember." (Hérakleitosz)

A terjedelmes könyvespolccal és magánkönyvtárral rendelkező olvasók egyik nagy problémája - természetesen csak a helyhiány után -, hogy az újdonságok mindig elvonják a figyelmüket, pedig bennük van a késztetés, hogy újra kézbe vegyük az annak idején meghatározó élményt jelentő, kedvencnek nyilvánított köteteket, műveket. Néha nem is az időhiány, hanem a félelem az, ami gúzsba köti a kezünket, a lelkünket. A félelem, hogy újraolvasva már nem fog tetszeni a korábban imádott történet. Nagy szerencsém van, mert eddig kevesebbszer bántam meg, hogy újraolvastam egy régi kedvencet, mint amikor igen.

Van egy regény, amit még kamaszként olvastam első alkalommal, majd néhány év múlva ismét és azóta még legalább háromszor-négyszer. Ez a legmegviseltebb kötet a polcomon. Ez a regény Nicholas Evans A suttogó című írása. Meglepő, hogy a regényből készült filmet is nagyon kedvelem, pedig ez nem jellemző rám.

Közel egy évtizeddel ezelőtt Brandon Sanderson Elantris című regénye belopta magát a szívembe és az egyik kedvenc fantasy olvasmányélményem lett. Az idén jelent meg a történet tizedik évfordulós végleges szerzői kiadása, amely végül ismét olvasásra késztetett. A történet és a szereplők sorsa most is legalább annyira beszippantott, mint korábban. (Erről lesz majd poszt hamarosan.) Jó érzés, hogy vannak biztosnak tekinthető választások az életemben. Legalábbis eddig.

A kellemes élmények csak hagyján, de mi van azokkal, amelyek már korábban sem jöttek be? Ti próbálkoztatok már újraolvasni olyan regényt, amelytől már első alkalommal is hidegrázást kaptatok? Bevallom, hogy egyszer - egy kihívás miatt - tettem egy próbát, de utólag megbántam a dolgot. Az adott mű Michail Bulgakov Mester és Margarita című írása, amelyet felnőttként éppen csak egy paraszthajszállal találtam elviselhetőbbnek, mint amikor középsuliban kötelező volt az olvasása. Egy újabb állandó pont az életemben. Az viszont tuti, hogy még egyszer nem esem az újraolvasás bűnébe - legalábbis ennek a könyvnek az esetében.

Amikor a mostani olvasási ciklusom - olyan tíz-tizenkét évvel ezelőtt - elindult, akkor alapvetően urban fantasy sztorikat olvastam, azok közül is a vámpíroktól hemzsegő történeteket. Az említett korszakom egyik legmeghatározóbb sorozatának Anita Blake, a vámpírvadász kalandjai bizonyultak. Emlékszem, hogy hajnalig olvastam az adott kötetet, majd a munkahelyen csak kókadoztam és támasztottam a fejem, hogy este újabb könyvbe kezdve, megint csak éjszakába nyúlóan szegezzem magához az újabb kaland. Úgy érzem, ez az a sorozat, amelynek esetében nem csak én, de bizony maga a sorozat is sokat - végtelenül sokat! - változott. A Jason-t a mai napig emészteni próbálom. Az első köteteket pár évvel ezelőtt újraolvastam és bizony lazán félretettem a könyvet, ha elálmosodtam. Ha nem is annyira fantasztikusnak, de még mindig jónak tartom az első tíz részt. Annak kitárgyalása, hogy ezt követően hová futott ki a sorozat, nem ennek a posztnak a tárgya. Viszont az is tény, hogy ebben az esetben a legnagyobb problémát az jelentette, hogy az én ízlésem nem változott elég gyorsan a szerző által diktált tempóhoz és irányhoz képest.

Az Anita Blake sorozat ékes példája annak, amikor nem csak a személyes változás okozza az olvasási élmény csökkenését. Ahogy a paranormális urban fantasy kötetek megjelenése elérte a dömping szintet, úgy teltem el egyre inkább az egymást ismétlő, egyre kiszámíthatóbbá váló sztorikkal és fordultam más stílusú könyvek felé. Így került képbe nálam a fantasy és a sci-fi, majd pedig visszatértem régi kedvenceimhez, a krimihez és a thrillerhez - és ami mostanában nagyon felkapott: a pszichothrillerhez.

Az ízlések változása csak az egyik tényező, de mindezek mellett ott van még az is, hogy ha a valaki sokat olvas, akkor egyre inkább eltelik a történetekkel, egyre nehezebb neki újat és érdekeset mutatni - egyre magasabbra kerül az a bizonyos léc, ami az ingerküszöböt jelenti és egyre kevesebb az a mű, ami eléri ezt az emelkedő szintet. 

Valahogy így jártam egy idő után én is, mert ami az elején lekötött, az utána már nem csúszott annyira. Aztán megint csak jól esett, közben viszont olvasnom kellett mást. Jelenleg azt a technikát alkalmazom, hogy váltogatom az egyes zsánereket, így nem unok bele az adott kategória stílusába. Eddig sikerült fenntartanom a saját érdeklődésem és a változatosságba adott esetben még a paranormális és a romantikus művek is beleférnek időnként - persze ez utóbbiak csak mértékkel.

Ha már a romantikusoknál tartunk, akkor azt is meg kell jegyeznem, hogy nagyon kritikus vagyok a kategória regényeivel, mert rengeteg köztük a színvonaltalan és klisés írás, ami semmi újat nem ad - néha úgy tűnik, csak egy korábban olvasott műben cserélték ki a neveket és a szereplők az utca végén jobb helyett balra kanyarodtak, de más különbség nincs. Kamasz- és ifjú felnőtt éveimben szinte faltam ezeket a történeteket, most azonban nagyon szűröm őket, mert idegesítenek a nyafogó macák és a hatalmaskodó férfiak, meg a logikátlan reakciók.

Hasonló helyzetbe kerültek nálam a young adult regények is, amelyek az elején még kellő szórakozást nyújtottak - bár akkor is inkább a háttér történetre igyekeztem koncentrálni -, de egy idő után sablonossá váltak. Szintén ugyanaz a gond: nehezen viselem a síró-nyafogó, döntésképtelen, de egyébként vadócnak beállított hősnőket, a lehetetlen helyzeteket, a logika hiányát, a tökéletes férfi fiú felsőtesteket, a szerelmi háromszögeket - és már az első csók izgalma sem tud lázba hozni. Úgy döntöttem ezen olvasmányokat ezentúl messzire kerülöm és ennél jobban nem is dönthettem volna. Pedig volt jó néhány olvasmány, ami annak idején tetszett. Van, amit utólag már másként értékelnék.

Nem csak olvasmányaim, de az olvasási stílusom is változik, ami betudható a mindennapjaimban bekövetkező módosulásoknak. Észrevettem, hogy nem tud lekötni annyira egy történet, mint annak idején, nem tudok benne annyira elmélyedni, hogy kikapcsoljon a külvilág. Pedig erre nagy szükségem lenne. Idegesebb vagyok, kapkodóbb, hamarabb elterelődik a figyelmem és nem megy az órákon keresztüli könyvbújás.

Valószínűleg ez is összefügg azzal, hogy az egyre kevesebb rendelkezésre álló időmben mind jobban megválogatom az olvasmányaimat és kezdem elhagyni azt a nézetemet, hogy "könyvet félbe nem hagyunk". Hagyunk bizony, minden zokszó nélkül, mert van még a polcon, a kínálatban olyan, ami olvasásra inkább érdemes.

Amit fentebb leírtam, látszik a blog profilján is. Más témájú könyvek kerültek előtérbe, a posztok megjelenése pedig elég kiszámíthatatlan lett.
Ami nem változott, a posztok hossza. Ezt, kérlek, nézzétek el nekem. :) Ha végre rászánom magam, akkor dől belőlem a szó és a nyers szövegből nagyon nehéz kitörölni bármit is. Most is csak bővebb lett, pedig rövidíteni akartam rajta. Mondjuk nem is én lennék, ha ez nem így lenne.

Részemről ennyi lett volna, de vannak még, akik vallanak a bennük végbement változásról:

Dóri

PuPilla

Kritta 

Nikkincs

Bea

Utóvéd (később csatlakozók):
Sister

Posted in: Témázunk