Jack Campbell: Merész (Az elveszett flotta 3.)

A szokásos bevezető helyett inkább rögtön azzal kezdeném, hogy nagyon szeretném ezt a flottát hazáig kísérni. Érzem, hogy erre nincs túl sok esély, de reménykedem, hogy talán mégis teljesül majd a vágyam és akkor nagyon boldogan fogom bezárni az utolsó oldalak után a könyvet, majd még nagyobb megelégedéssel helyezem a polcra - a sorozat többi része mellé - az utolsó kötetet. Mindenkinek üzenem, aki még nem olvasta a regényeket, hogy vegye meg a könyveket és tegye meg, hogy elmerül a kalandokban, a jól megtervezett harcérintkezésekben, száguldozzon együtt a flottával a végtelen űrben, fedezzen fel újabb és újabb csillagrendszereket, közben pedig ismerje meg a "régi idők" harci technikáját és egy sorhajókapitányt, aki szó szerint egy élő legenda.

Értékelés: a 10-ből 9 pontot ezúttal is megérdemel
Kiadó: GABO Kiadó
Kiadói sorozat: GABO SFF
Kiadás éve: 2018.
Terjedelem: 371 oldal
Borító ár: 3.490,- Ft
A mű eredeti címe: Courageous
Fordította: Tamás Gábor
Sorozat: Az elveszett flotta
Előzmény:
1.) Rendíthetetlen
2.) Vakmerő
Folytatás:
4.) Valiant
5.) Relentless
6.) Victorious
Műfaj: sci-fi, katonai sci-fi, űropera

A súlyosan sérült és veszteségeket szenvedett szövetségi flotta tovább folytatja az útját a szindikátusi űrben, hogy végre hazaérjen - ez azonban még nem most fog bekövetkezni. A problémák sora hosszú, de a sorhajókapitány legfőbb gondja, hogy a hajók együtt maradjanak, a szerzett sérülések kijavításra kerüljenek és az ellátóegységek rendelkezzenek elég nyersanyaggal a feladatuk teljesítéséhez. A cél továbbra is az, hogy a flotta mindig egy lépéssel az ellenségeik előtt járjon. Geary sorhajókapitány mindent megtesz annak érdekében, hogy újabb meglepetéseket okozzon a szindikátusi haderőnek, bizonyítson a saját embereinek és közben megfeleljen a saját belső elvárásainak is - ehhez hol rendíthetetlennek, hogy vakmerőnek, hol pedig merésznek kell lennie. De vajon meddig elég a sok taktikázás és a kiszámíthatatlanság? Meddig tudja magát tartani a flotta az idegen űrben? Meddig talál még egérutat és mikor szorítja végleg sarokba az ellenséges haderő?

Jack Campbell egyszerre hozza regényeiben az elvárhatót és a kiszámíthatatlant. Két olvasott sorozatrésszel a hátam mögött már tudtam, hogy mire számítsak a szerzőtől: a kapitány problémákon és összecsapásokon morfondírozására, hihetetlenül jól megkomponált harcérintkezésekre és egy fantasztikus kaland folytatására. De mindezek mellett is mindig jut a kötetekbe valami újdonság: meglepetések, az élet okozta kiszámíthatatlanságok és a feszült helyzetben meghozott döntések következményei.

Ebben a kötetben is egy olyan problémával kezdünk, amelyet csak és kizárólag az élet tud produkálni. Ez az a szituáció, amikor egy súlyos gond megoldása után úgy érzed, hogy most már sínen van minden, majd kiderül, hogy mégsem. Mert milyen az már, hogy azért nem áll rendelkezésre elég nyersanyag, mert nem veszett oda elég hajó a csatában - szóval azért probléma a probléma, mert amit megtettél, az a vártnál lényegesen eredményesebbnek bizonyult. Ilyen és ehhez hasonló problémákkal kezdődik ez a kötet és bár nagyon érdekes volt, amiről olvastam, nem volt kifejezetten őrült tempójú a cselekmény. Számomra azonban így is együtt volt minden a történet élvezetéhez: széthúzás a flottán belül, a flottaértekezletek hangulata, némi magánéleti probléma és kisebb-nagyobb összecsapások.

A flotta egyszerre éli át önbecsülésének megtépázását, mert a megszokott harcmodor, a gondolkodás nélküli támadás helyett inkább menekül a szindikátusi flotta elől és az újonnan felfedezett magabiztosság érzését, mert az elkerülhetetlen összetűzésekben mégis győzelmet aratott - méghozzá elég lényegeseket. Vannak kapitányok, akiknek az összecsapások eredménye elég volt ahhoz, hogy megbízzanak a vezetőjükben és vannak, akiknek minden böki a csőrét, amit ez a múltból előkerült ember tesz. De leginkább az eltelt idő és az eltérő gondolkodás az ok. Ellenben éppen ettől izgalmas ez a sorozat és persze ez alól ez a kötet se kivétel.

Bár nem mostanában olvastam az előző részt, mégis sikerült hamar felvennem az események fonalát és még saját magam is meglepődtem azon, hogy mennyire otthon érzem magam a történetben. Minden látható és érthető vagy éppen felfoghatatlan hibája ellenére is kedvelem ezt a sorozatot és nem tudom felfogni ép ésszel, hogy miért nem olvassák és főleg miért nem kedvelik kis hazánkban többen ezt a kalandot.

Pedig tényleg úgy van, hogy minden ismerős mozzanat ellenére is tud újdonságot nyújtani a kötet. Erre pedig ékes bizonyíték a kötet utolsó részének brutálisan jó és élvezetes űrcsatája, az összecsapást előidéző szituáció okaként azonosított beavatkozás felfedezése és persze a végső döntés a szövetségi flotta következő útjáról - amely miatt egyébként egy iszonyatos függővéggel zárul a kötet.

Nekem ez a rész is kifejezetten tetszett és éppen ezért nem zárhatom mással a posztomat csak azzal, amivel kezdtem: nagyon szeretném ezt a flottát hazáig kísérni. Annyit tennék még hozzá, hogy olvassátok ezt a sorozatot, mert élvezetes, szórakoztató és nagyon jó!

Folytatás »

Gregg Hurwitz: Kíméletlen (Orphan X 3.)

Evan Smoke hosszú utat járt be: gyerekként - 12 évesen - került a kiképzőjéhez, aki egy árvaházból vitte magával, hogy a haza védelmében végzett titkos küldetések végrehajtására alkalmas ügynököt - egy Árvát - képezzen belőle, aki bármikor bevethető, de mégis láthatatlan marad. A rendszerben még neve sincs, csak annyi, hogy X Árva. Kiképzője, Jack Johns a legjobbat hozta ki a fiúból, megtanított neki mindent, amitől az sikeresen hajthatta végre a küldetéseit. De még ennél is többet adott a tanítványának: emberséget mutatott és tanított a számára, ami igencsak ritka ebben az embertelen szakmában. Jack hozzáállásának eredményeként Evan más lett, mint a többi Árva: eredményesen hajtotta végre a feladatait, de nem lett belőle könyörtelen gyilkológép. Éppen ezért egy incidenst követően Evan eltűnik, láthatatlanná válik a Rendszer számára - egész életében azt tanulta, hogyan legyen láthatatlan. Helyette viszont feltűnik a Seholember, aki reménytelen helyzetekbe került embereknek nyújt segítséget - egyszerre mindig csak egy ügyet vállal és a megsegített személy keresi meg számára a következő ügyfelet. 

Értékelés: 10 pont a 10-ből
(mert megérdemli, mert kiérdemelte)
Kiadó: Fumax Kiadó
Kiadás éve: 2018.
Terjedelem: 440 oldal
Fordította: Rusznyák Csaba
Borító ár: 3.795,- Ft
A mű eredeti címe: Hellbent
Sorozat: Orphan X
Előzmény:
1.) Orphan X - Az Árva
2.) A Seholember
Folytatás:
4.) Out of the Dark

Ez a könyv már a harmadik kalandot tartalmazza. Az elsőben megismertem Evant, valamennyit a múltjából, egy kicsit beleláttam a lelki világába és a magánéletébe - már amennyi az utóbbiból jutott neki. A másodikban ő maga került kilátástalan helyzetbe, arról olvashattam, hogy miként küzd még akkor is, ha látszólag nincs kiút az adott szituációból. A második rész befejezése iszonyatos függővég és mintha nem is telt volna el azóta semmi idő, ez a kötet éppen attól a pillanattól folytatódik.

A titkos vonal másik végén Jack Johns szól bele a készülékbe és kér segítséget a tanítványától. Az Árva Program felszámolásáról sem tettek le a titkos kormányzati erők, hatalmas erőkkel keresik Evant, az X Árvát. Mivel őt magát nem találják, ezért a kiképzőjét kapják el helyette és vele igyekeznek előcsalni rejtekéből a keresett személyt. Jack Johns szorult helyzetben van és végső cselekedeteként megbízza Evant egy utolsó küldetéssel: keresse meg az Árva Programba toborzott utolsó tanítványát.

Ismét egy fordulatokkal teli és mozgalmas kalandban lehetett részem olvasás közben. Megállni és pihenni képtelenség - ez vonatkozik a szereplő(k)re és az olvasóra is. Evan helyzete eddig sem volt könnyű és irigylésre méltó, de most különösen óvatosnak és mindennél gyorsabbnak kell lennie. Elindul azon a kevés nyomon, amely a rendelkezésére áll és már az is elképesztő, ahogy a kutatást végzi, ahogy észreveszi azt, ami egyébként elkerülné az átlag ember figyelmét. Jack és Evan hosszú időt töltött együtt és ismerik egymás gondolkodását, és ha Jacket már nem is mentheti meg, ez a kötelék teszi lehetővé, hogy időben odaérjen a csomagért a megadott címre. A csomagért, aki a tanítvány és aki nem könnyíti meg a férfi helyzetét a hozzáállásával és a természetes temperamentumával.

Az akciók, a menekülések és az üldözések sorában üdítő színfoltot jelentett Evan és Joey kapcsolata, egymással ellentétes gondolkodása és persze a lány csípős nyelve, kiszámíthatatlan tettei. Joey - a félig kiképzett Árva - igencsak feladja a leckét a férfinak, közben pedig a sarkukban lohol Van Scriver, V Árva és az egész csapat, akiknek az a legfontosabb, hogy még egy nevet kipipáljanak a listájukon - némelyiküket még személyes indíték is hajtja.

Fantasztikus és elképesztő, ahogy ennek a regénynek a cselekménye felépült, ahogy az indítékok, a nyomok egymásba kapcsolódtak, ahogy az események folyton más irányba kanyarodtak, mint amire számítottam az addigi tények alapján, mert minden szereplőre igaz, hogy a tettei kiszámíthatatlanok. Van Scriver csapatában mindenki lélektelen és kegyetlen, csak a feladat végrehajtása hajtja. Vagy mégsem egészen így áll a helyzet?

Evan vállát még egy probléma nyomja, mert Jack csak a külön feladattal bízta meg, de a Seholember telefonvonala továbbra is él és be is fut a soron következő segélyhívás. Evan tehát a hajsza és a menekülés közben még az önkéntesen vállalt feladatával is kénytelen foglalkozni - nem egyszerű a két dolog összeegyeztetése.

Bár az egész regény a menekülések miatt egy akciódömping, az ellenfél következő lépésének kikövetkeztetése miatt igazi pszichológiai kiképzés, a vége még így is tartogat mind a kettőből ráadást. A befejezés egy aprólékosan megtervezett és grandiózus akciójelenet, tele meglepetésekkel és izgalmakkal, az addigi feszültség tökéletes kiteljesedése - mert ebben a regényben nem mindig egyértelmű, hogy ki üldöző és ki az üldözött.

Nincs függővég, csak egy minden szempontból kiérdemelt lezárás és egy, még az eddigieknél is ígéretesebb kaland kezdete - már ha a várható eseményeket lehet kalandnak nevezni. Az utolsó oldalakon végre kiderült, hogy ki és miért indította el a hajtóvadászatot az Árvák után, ki az, aki szabadulni akar a múlttól és tisztára akarja söpörni azt, eltüntetve minden apró porszemet - nyomot - az útból. És persze ő lesz az is, aki legközelebb szembe kerül X Árvával. Izgalmas lesz, az tuti.

Nem kétség, ez egy nagyon jó sorozat. Olvassátok, mert nagyon megéri!

Folytatás »

Virágzó rengeteg: Színpompás télbúcsúztató és tavaszköszöntő

Fantasztikusan alakult az idei tél az orchideáim virágzása szempontjából. Jelenleg ott tartok, hogy minden egyes nap csak csodálom és csodálom azokat a szépségeket, amelyek létrehozásában magam is közreműködtem. Nem hittem volna, hogy valaha is ennyire büszke leszek a növényeimre, de most minden szerénység nélkül ki merem jelenteni, hogy az vagyok, az orchideáim pedig elképesztően gyönyörűek.

A szomszédasszonyom megkérdezte, hogy mit teszek velük, talán énekelek nekik? Nem, azt nem - jobb is, amíg arra nem kerül sor -, ellenben minden mást igen, amire csak szükségük van. Próbálom kitalálni az igényeiket - mert a szakirodalom csak útmutatást tud adni és arra is rájöttem már, hogy minden növény egyedi "személyiség", egyedi igényekkel -, ha pedig tudok tenni valamit amivel különleges bánásmódban részesíthetem őket, akkor megteszem. Így kaptak nálam a növények - az irodában és a lakásban is - kiegészítő világítást, amelynek részleteiről már írtam egy posztot és valamivel később egy másikat is.

A lényeg, hogy a dolog működik és mutatom, hogy mire jutottunk - az orchideák és én - együttes erővel, akarattal és kitartással.

A szirmok bontogatása még januárban elkezdődött, majd februárban érte el a csúcsát - akkor még azt hittem -, márciusban pedig már a megszokott látvány fogadott, amikor beléptem az irodámba vagy a lakásba. Ugyan a dendrobium és a papucsorchidea elvirágzott, de a lepkeorchideák virágzata sokkal tartósabb és biztosítják a virágpompát.

A szirmot bontó növények száma márciusban nem változott a februári állapothoz képest, azonban egyéb példányok is kedvet kaptak a bimbóneveléshez, illetve a már virágzó szárak végén is újabb bimbók - néha akár három-négy darab - jelentek meg. És van olyan növényem is, amelyik már a harmadik évszakba lép a virágzásával - igen, a párom által "tősgyökeres virágnak" nevezett példányról beszélek.

De ennyi elég a szövegelésből, beszéljenek a továbbiakban helyettem a képek.

Pacákomtól kaptam tavaly nőnapra, akkor közel 50 virág és bimbó volt rajta.
Idén csak egy ágat hozott és rajta "csak" 10 virágot nevelt ki, de azok hatalmasak.

Kevesebb, de hatalmas méretű virágok.

Szintén tavalyi beszerzés, amit idén sikerült újra virágoztatni.

Továbbra is imádom az apró pöttyeit és a hamvas zöld leveleit - különleges mindkettő.
A növény pedig igazán hálás és szépséges példány.

Egy aprócska szépség, amelynek a legnagyobb levele is alig tíz centis.
A virágai nem nagyobbak, mint egy-egy kétszáz forintos.
Imádni való apróság.
Az egyik növény, amelyik újabb bimbókat hoz a virágszár végén - ez a példány eddig négyet.

Januárban még csak bimbói voltak a növénynek, mostanra érte el teljes pompáját.
Ha nem lenne nyilvánvaló, kedvelem a csíkos virágú példányokat.

A különleges színösszeállítás miatt szerettem bele rögtön a növénybe,
jött is velem haza azon mód. Ez olyan másfél éve történt.
Így még nagyobb büszkeség a számomra, hogy idén virágba borult.

Egy apró, de nagyon produktív növény: eddig három keikit választottam le róla;
a negyediket most neveli és mellette pompázatosan virágzik.

Apró, de bájos virágokból álló csodás és tömött virágfürt.
A virágszár végén újabb és újabb bimbók növekednek.

Családi virágzás: az anyanövény és a két leválasztott keiki -
mindegyik káprázatos virágokkal.

Nem csak a lakásban, de az irodában is jól érzik magukat a lepkeorchideák.
Tavaly nőnapra kapott példány, ami idén nőnapkor - már harmadik hónapja - virított.

A virágzatot sikerült "zuhatagosra" nevelni. Pompás látvány.

Ez a példány egy igazi túlélő és a legrendszeresebben virágzó növényem.

És végül az a példány, amit mintha valami módon tartósítottunk volna:
hatodik hónapja virágzik ugyanazokkal a virágokkal.
Pacákom úgy nevezi, hogy a "tősgyökeres" virág.
Hiányozni fog, ha egyszer mégis elvirít majd.

Ennyi lett volna a színpompás társaság. Egyelőre. Mert készülődik egy citromsárga, egy zöldessárga virágú és a halványrózsaszín-fehér virágú példány - van köztük már bimbós és van éppen csak szárat növesztő példány. Eddig ennyi. De mindegy milyen színű és milyen fokozatban tart a virágzásban, mindegyik hatalmas örömet okoz a számomra. Ahogy a többi orchideám - Cambria és Brassia típusúak - hajtásai is szépen növekednek és amelyek majd nyáron fognak virágot hozni - legalábbis remélem. Ha lesz még mutatni valóm, akkor jelentkezem.

Folytatás »

Dot Hutchison: Pillangók kertje

Van ez a Kristály pöttyös sorozat, amelynek az lenne a lényege, hogy behozza kis hazánkba a pszichothrillerek új, a Grip Lit kategóriába sorolt regényeit. Magyarul ez női pszichothrillerek néven fut. A kifejezés elég megtévesztő, ugyanis néhány kötet elolvasása után sem tudom eldönteni a "női" jelző tényleges szerepét - nem egyértelmű, hogy nők által írt pszichothriller regényekről, nőknek szóló pszichothrillerekről vagy nőt/nőket és a nőkkel való bánásmódot középpontba helyező történetekről van szó. Valószínűleg mindegyik hipotézis megállja a helyét.

Azonban ezt az új hullámot, ezt a női pszichothriller kategóriát egyszerűen nem veszi be a gyomrom. Számomra ezekből a regényekből leginkább a pszichothriller része hiányzik. Oké, elhiszem, hogy romantikus regényekhez képest ezek a történetek brutálisak, de nekem - a normál thrillereken és pszichothrillereken edződött könyvmolynak - már magasabban van az a bizonyos léc, hamvas lelkemet megedzették a kevésbé "újhullámos" írások. Nézzük, akkor részletesebben...

Értékelés: 4 pontot ér a 10-ből
(mert ez számomra nem volt pszichothriller).
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Kristály pöttyös
Kiadás éve: 2017.
Terjedelem: 368 oldal
Fordította: Komáromy Zsófia
Borító ár: 3.299,- Ft (kartonált)
A mű eredeti címe: The Butterfly Garden
Kategória: thriller, pszichothriller

Ahogy az összes általam olvasott Kristály pöttyös regénynek, ennek is elképesztően érdekes a fülszövege, aminek az elolvasását követően már be is indult a thrillereken edződött fantáziám, majd megszületett a következtetés: húúúú, ez biztosan nagyon jó lesz. Gyors pillantás a moly.hu oldalon a könyv olvasottsági százalékára és már biztossá is vált a beszerzés.

Adott egy férfi, akinek az a mániája, hogy nőket rabol el, a hátukat lepketetoválással díszíti és fogva tartja őket egy speciálisan kialakított üvegházban. Az üvegház a Kert, a lányok a Pillangók, a férfi pedig a Kertész. A kertet végül felfedezik, az FBI kihallgatja az egyik lányt, aki Maya névre hallgat és aki maga is gyanússá válik a titkolózásával.

Ez a regény annyira jó alapötlettel rendelkezik, hogy elképesztő és brutális történetet lehetett volna belőle kanyarítani. Ezek helyett kapunk egy kamu FBI nyomozást, két teljesen sablonos ügynököt és egy nőt, aki olyan ütemben adagolta a vele történteket, hogy abba többször is sikerült belealudnom. Szóval ennyit a feszültségről és az adrenalinról - ennyit a borító ajánlásairól. 

Félreértés ne essék, az alapötlet tényleg beteg és ami a lányokkal történt, azt nem kívánom senkinek, még a legnagyobb ellenségemnek sem, de a tálalás módjával már annál több problémám akad. Kezdjük azzal, hogy már az alapfelállásnál is felfedeztem némi logikai ellentmondást, mert ugye a Kertész harminc éve rabol el nőket és hurcolja őket haza az üvegházába, ami lehet akármilyen elszigetelt, mégiscsak a családi birtokon áll. Azt találtam furcsának, hogy sem a felesége, sem a fiai - amikor még kisebbek voltak - nem akartak bemenni a lezárt részbe és senkit sem érdekelt, hogy mit rejt a számzáras ajtó, ami ráadásul a birtok eléggé nagy kiterjedésű részébe való bejutást akadályozza meg. És ha már a méreteknél tartunk... Jártam már üvegházban, de akkorát, ami azt a sok mindent - ennyi szobát, helyiséget, patakot, tavat, nagyobbacska kertet, barlangot, vízesést, barlang fölötti sziklát, annak a tetején növő akkora fát, ami megmászható és az ágára is ki lehet ülni - magába tudna zárni, még nem láttam. Azt pedig el sem tudom képzelni, hogy statikailag ezt hogyan lehet megoldani. Akkorát pedig aztán végképp nem, ahol ez a kisebb üvegház és csak része annak a nagynak, amiben az egész család sétálgatni szokott. Szóval elég hihetetlen.

Aztán a történetvezetés... Ez így nagyon lapos volt, inkább unalmas, mint érdekes. Pont ez lett volna az a történet, ahol nem a múltbeli visszaemlékezést kellett volna választani, hanem a jelenidejű elbeszélést - néhány visszaemlékezős betéttel -, kiegészítve a váltott nézőpontú fejezetekkel és akkor olyan feszültségszintet lehetett volna elérni, hogy az bizony kiveri a plafont. Így azonban a szerzőnek csak a biztosítékot sikerült kivernie nálam ezzel a lagymatag valamivel, ami elvileg pszichothriller akart volna lenni.

Nem igaz, hogy nem értik meg az írók, hogy nem elég leírni azt, hogy valaki brutális és sorozatgyilkos, hanem ezt be is kell mutatni. Egy olyan sorozatgyilkos, aki a cselekmény közben csak simogatja és babusgatja az áldozatait, mindig csak a gyengéd oldalát látja az olvasó, az nem túl meggyőző. Elhiszem, hogy megerőszakolta a nőket - mert le volt írva -, de egy elég hihetetlen, hogy csak azért mert az egyikük kiborult, a másik pedig megkérte a férfit, hogy most ne közeledjen hozzá néhány hétig, az eleget is tesz a kérésnek. 

Olyan jó lett volna ismerni a Kertész gondolatait, olvasni Avery szemszögét, megérteni Desmond habozását, átélni a lányokkal történteket - és nem csak olvasni róluk. Megtudni, hogy miként is építette fel a Kertész a Kertet, hogyan titkolta el a családtagjai elől, miként védte meg a gyűjteményét, milyen problémákkal nézett szembe nap, mint nap és persze azt, hogyan élte meg az egészet: a lányok megszerzését, a velük töltött napokat, az elvesztésüket. 

Vagy kezdődhetett volna azzal, hogy az FBI megérkezik a Kerthez, kimentik a lányokat és szembesülnek a hellyel, a rendeltetésével és a többi szörnyűséggel. Lehetett volna Maya a főszereplő, lehetett volna ő a visszaemlékező, csak valami más elbeszélési technikával, nem ezzel a flegma stílussal. Lehetett volna sokkal jobb, de sajnos nem lett. Így viszont számomra nagyon kevésnek bizonyult - és nálam jobban ezt senki nem sajnálja.

Elvileg ez a kötet egy - eddig három részes - sorozat nyitó darabja. Állítólag attól sorozat, hogy a nyomozók lesznek ugyanazok. Nos, az eddigiek alapján nyugodtan kijelenthetem, hogy azokat nem fogom elolvasni. És most már azt is nyugodtan kijelenthetem, hogy a továbbiakban a Kristály pöttyökkel jelzett regények fülszövegeitől sem hagyom magam befolyásolni, egyelőre úgy érzem, hogy végeztem ezzel a pöttyjelöléssel, az ide besorolt regényekkel.

Folytatás »

Ted Chiang: Életed története és más novellák

Felkeltette az érdeklődésem a film előzetese, ezért felfigyeltem a könyvre is - annak ellenére is, hogy nem kedvelem kifejezetten a novellákat. Feltettem a kívánságlistámra a könyvet, majd a barátnői úgy gondolták, hogy az kell is nekem, ezért díszes papírba csomagolva átnyújtották az egyik jeles nap ünneplése alkalmából. Az olvasás azonban csak váratott magára, de közben azért megnéztem a filmet, bár alapvetően nem szokásom az ilyen fordított rendszerű eljárás. Most mégis így tettem. 

Viszonylag hosszú idő eltelt a film megnézése óta, ezért úgy gondoltam, hogy immár biztonságos a kötet kézbe vétele - már csak a befolyás és az elvárások túlzott mértékének csökkenése miatt is.

Értékelés: 5 pont a 10-ből
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2016.
Terjedelem: 309 oldal
Borító ár: 3.480,- Ft
Eredeti cím: Stories of Your Life and Others
Fordította: Galamb Zoltán, Huszár András,
Pék Zoltán, Juhász Viktor, Török Krisztina
Műfaj: sci-fi, fantasy, novella

Kissé keserű a szájízem, mert ahelyett, hogy lelkesen kopácsolnám a klaviatúrán a novelláskötettel kapcsolatos véleményem, elszontyolodva keresem a szavakat, amivel megfogalmazhatom a csalódásomat. Előre is elnézést kérek mindenkitől, akinek tetszettek ezek a történetek, mivel azonban ez egy szubjektív vélemény, ezért ki merem jelenteni, hogy nekem bizony nem, egyáltalán nem.

Fejet hajtok Ted Chiang kissé elborult fantáziája és csodálatos fogalmazása előtt, amivel a történeteit tálalta, de sajnos azok mondanivalói nem találtak meg engem. Sok esetben közelebb hozza a novellákat azok keletkezési körülményeinek leírása, de most még ez sem tudta elérni, hogy változtassak a véleményemen. Hiába a hibátlan fogalmazás - elismerésem a fordítók számára is, mert ehhez a minőségi szinthez az író és a fordító tudása is szükséges -, a ragyogó ötletek, a gyönyörű mondatok, az emberek és az emberi érzések ilyen mértékű központba helyezése, ha a mondanivaló nem fog meg, ha a hosszú elmélkedés után nem találom a csattanót, ha olyan magasröptű a gondolatfolyam, hogy nem igazán esik le a lényeg, ha elunom magam olvasás közben, mert alig van cselekmény, de a filozofálgatás magas szinten folyik. Nem, ez nem az én világom.

Pedig látszik a témákból, a kifejezésekből és a megfogalmazásból, hogy a szerző kifejezetten művelt és igényes ember, de úgy érzem, hogy egyáltalán nem nekem ír. Van ilyen. Csak magam sem gondoltam volna, hogy ennyire nem jön be nekem valami, amit sokan szeretnek a hozzám hasonló ízléssel rendelkezők közül.

Ha ki kellene választanom egy novellát, akkor azt mondanám, hogy az "Értsd meg!" tetszett a leginkább, de az se hozott maradéktalanul lázba, viszont legalább érdekelt, hogy mi lesz a vége. Ugyanezen a szinten mozgott a "Bábel tornya" is. A másik szélsőség, a legkevésbé tetsző írás, "A pokol mint Isten hiánya" című. Bár az angyalos témát kedvelem, az ilyen szintű vallásosságot és főként a vallásos elvakultságot már nem. Egyedül az angyali jelenés pozitív és negatív hatásainak számbavétele és egymás mellé állítása fogott meg a történetben, de a többi része nem nekem való volt. 

Ha már emlegettem a filmet, akkor meg kell említenem, hogy az "Életed története" önmagában ugyanúgy kevésnek bizonyult volna nekem, mint a többi, ha nem látom a filmet és a történet kétféle verziója - az alap és a feldolgozott változat - nem egészíti ki egymást és teszi kerekké, érthetővé a lényeget.

Nem csűröm és csavarom tovább a szavakat, mert a tény az tény: Ted Chiang nem az én szerzőm. A kötet pedig hamarosan az eladó könyveim listáján fog szerepelni.

Folytatás »

Várólista - 2019. február

Így a nemzetközi nőnapot éppen csak megelőzve, már eléggé csúszásban vagyok a februári várólista felsorolásommal, de végül úgy döntöttem, hogy mégis megjelentetem ezt a posztot. Mert jelentek meg olyan kötetek a hónapban, amelyekről mindenképpen írni akarok. Nem sok, de mégis akad néhány említésre és - számomra - olvasásra érdemes regény.

Februárban is inkább a krimi és a thriller felé húzott a szívem, de azért elcsábultam az egyik kedvenc romantikus szerzőm sorozatának negyedik kötete ügyében. Akkor nézzük is a részleteket...

A lista témakör tekintetében eléggé egyhangú, de a kiadókat nézve nagyon is változatos, innen is és onnan is választottam egy keveset.

A XXI. Század Kiadótól nem vettem még könyvet, de Michel Bussi Fekete vizililiomok című regénye kifejezetten felkeltette az érdeklődésem. Egyrészt mert thriller, másrészt, mert francia író thrillere és azokat nagyon kedvelem. Bussi a könyvön szereplő információk szerint a legolvasottabb krimiszerző. A regény történetének helyszíne pedig egy kedves normandiai falu, Giverny - Claude Monet egyik kedvenc helye. A boltba még nem rohantam el a kötetért, de figyelő szemeim rajta tartom a regényen.

Legalább ennyire érdekel A.F. Brady Vakság című regénye, amely az Agave Könyvek gondozásában jelent meg. Könyvben imádom a manipulatív játszmákat és kifejezetten kedvelem az emberi elme megismerését középpontba állító történeteket. Valószínűleg hiteles is lesz a pszichológus és a különleges beteg közötti helyzetelemzés, mert a szerző maga is elmeorvosként dolgozik. Úgy érzem, hogy nekem való írás ez is, de a vásárlással még kivárok, mert túl sok idehaza az olvasatlan könyv.

Ami viszont kötelező vételnek számított az előzmények ismeretében az Chris Carter Halállista című regénye, amely a Robert Hunter sorozat ötödik kötete. A könyvet most is a General Press jelentette meg, tehát a minőség borítékolható. Remélem, hogy a szerző is hozza a szokott formáját és nyújtja az eddig megismert színvonalat. 

Brittainy C. Cherry azon romantikus szerzők egyike, akiknek kedvelem az írásait, bár tény, hogy a regényei színvonala nem tekinthető egyenletesnek. Az Elements - Az vagy nekem sorozat első kötete  teljesen elvarázsolt, a másik kettő már nem tetszett annyira. Sokan lelkesednek a sorozat negyedik kötetéért, amely magyarul a Gravitáció címet kapta. Ezért is, meg azért is, mert bízom a szerzőben már meg is vettem a Libri Kiadó által megjelentetett kötetet. Ha olvastam, akkor majd úgy is beszámolok róla.

A képregények beszerzését tekintve eléggé el vagyok maradva, de azt azért még követem, hogy mi jelent meg a Nagy Marvel gyűjteményből februárban. Ezek pedig a Vasember: Extremis és a Csodák kora kötetek. A március biztosan ígéretesebb lesz képregény fronton is - már most annak látszik.

Dióhéjban ennyi lett volna a viszonylag rövid - hozzám képest mindenképpen az - beszámolóm a figyelmemet felkeltő megjelenésekről.

Valamelyik esetleg Nektek is szimpatikus? Esetleg van olyan, amelyik biztosan olvasásra vár?

Folytatás »