A szláv népmesei elemeket vagy helyszíneket tartalmazó írások közül különösen maradandó élményt nyújtott
Catherynne M. Valente Marija Morevna és a Halhatatlan című regénye,
Naomi Novik Rengeteg című műve, valamint
Orson Scott Card Bűvölete. Valami hasonlót kerestem, amikor
Az északi erdő legendájának nyomába eredtem.
|
Értékelés: 8 pont a 10-ből
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2018.
Terjedelem: 382 oldal
Fordította: Iváncsics Irma
Borító ár: 3.999,- Ft
A mű eredeti címe: The Bear and the Nightingale
Sorozat: Az északi erdő legendája
Folytatás:
2.) The Girl in the Tower
3.) The Winter of the Witch
Kategória: fantasy, mitológia |
A történet a XIV. századi Oroszországba repít vissza minket, ahol az egyre inkább
teret hódító kereszténység ellenére az emberek még mindig hisznek a természeti lényekben - gyakorlatilag egymás mellett tisztelik a régit és az újat. De
a babonák lényei már érzik, hogy közeleg a vég és meg kell vívniuk sorsdöntő csatájukat az új szemlélettel, a kereszténységgel és annak minden következményével.
A birodalom szélén, messze északon - Lesznaja Zemlja vidékén - él családjával Pjotr Vlagyimirovics, a bojár. Felesége nem más, mint a korábbi uralkodó gyermeke, a mostani uralkodó - Ivan Ivanovics - féltestvére. Pjotr és Marina házassága a szülői elrendelés ellenére is boldog, három gyermekük született eddig és most,
egy igen kemény és szűkös telet követően érkezik a negyedik - az anyja tudja, hogy a lánya különleges lesz. Vaszilisza születésébe Marina belehal. A veszteség ellenére apja nagyon szereti a kislányt, a nővére és Marina öreg dajkája vigyázz rá, a bátyjai figyelik óvón a lépteit. Azonban
Vaszilisza vadóc és különleges képességgel rendelkezik: látja őket és kommunikálni tud a mítoszok és népmesék lényeivel. Ő az, aki ételt ad a domovojnak, a ház védőszellemének és a vazilának, az istálló őrzőjének, beszélget a ruszalkával, a víziminfával, találkozik Morozkoval, télközép királyával és lát megannyi egyéb lényt is körös-körül az erdőben és a vízben. Kicsit különc a lány, de ezt már megszokták a körülötte élők.
Nincs is különösebb gond ezzel addig, amíg Vászja apja új asszonyt nem hoz a házhoz, aki maga is látó, de számára ezek a lények démonok és a keresztény ima mögé bújik előlük. Anna Ivanovna ájtatossága sem végzetes még, azonban amikor az elhunyt Szemjon atya helyett
egy ifjú ikonfestő, Konstantin atya érkezik a közösségbe, az már beindítja a végzetes folyamatokat.
Lassan építkező történet ez, amelynek az elején megismertem Vaszlisza családját, az aktuális politikai helyzetet és persze
rögtön bele is cseppentem az orosz népmesék csodás, ám mégis kegyetlen világába. A Rusz és az orosz tél, a kíméletlen és csikorgó hideg leírása megadja az alaphangulatot, amelyet csak tovább színez a mitológiai lények sokfélesége. Valós történelmi alapokon nyugvó, csodálatos mese ez a természeti lények és a kereszténység, az emberek általi hit hatásairól és a változásról, amelyet előidéz. Egyszerűen imádom az ilyet és
amellett, hogy nagyon élveztem a történetet, azért egy kissé csalódott is vagyok - van némi hiányérzetem a történettel kapcsolatban. Mégis
beszélnem kell az érzésekről, amelyeket ez a történet bennem keltett, mert
ha nem tenném, akkor feledésbe merül és eltűnne, mint a ruszalka - ezt pedig nem akarhatom.
Kétségtelen, hogy Katherine Arden szépen felfűzte a történet vonalát, de az elejét nagyon lassan építette fel,
a lényeges eseményeket pedig a kötet utolsó harmadára hagyta. Befejezést ugyan kaptam, de nem egészen erre számítottam, hanem valaki véglegesebbre, kevésbé nyitottra. Sebaj, várom a következő részt is és örömmel fogom olvasni azt is.
Nehéz megfogalmaznom a véleményem, mert
tetszett a történet, de mégis van bennem hiányérzet. Lehetett volna valamivel
pörgősebb, ki lehetett volna hagyni bizonyos részeket, amelyek elnyújtották az eseményeket, illetve a hangulat is lehetett volna erősebb. Úgy éreztem, hogy a szerzőnek minden eszköze megvolt arra, hogy fessen egy csodás képet, de
nem minden színt sikerült tökéletesre kevernie és néhol az ecsetvonásoknak is elfogyott a lendülete. Helyenként viszont teljesen elvarázsolt a történet. A törések talán a napi tevékenységek és a mesei elemek váltásánál következtek be - az előbbit kevésbé, az utóbbit mindennél jobban élveztem.
Az orosz népmesék lényeinek neveit és a korra, a helyre jellemző elnevezéseket
nem egyszerű megjegyezni annak, aki nem merült el mélyebben ebben a témában, de
ebben segít a kötet végén található szószedet, amelyhez bármikor odalapozhattam és megadott minden, a regény élvezetéhez szükséges információt.
A mű címe fantasztikusan hangzik, de bizony komoly fejtörést okozott a számomra. A medve érthető, mert fontos eleme, szereplője a történetnek, de
a csalogány ennyire előtérbe tolása határozottan furcsa - már maga a felbukkanása is zavaros kissé - és elgondolkodtató. Pedig az eredeti is pont így hangzik, tehát ez most nem a magyarítás következménye.
Vaszilisza rosszalkodásait és különcségeit egészen kicsi korától követhettem végig és bár ő maga különleges tudással rendelkezik, azért érdekes, hogy
a legtöbb helyzetben inkább az ösztöne menti meg, mint a tudatos cselekvése. Kedveltem a pajkosságát és a hirtelen, de egyenes és őszinte természetét, ugyanakkor nem szívesen lettem volna a dadája, a családtagja.
Szabadságvágya és önállósága lenyűgöző, de elviselni mindezt nagyon nehéz. Tény, hogy ő az aki az egész népe sorsát a kezében tartja és ehhez sok mindent át kell élnie és meg kell értenie,
fel kell rúgnia hagyományokat, a megszokott nemi szerepeket, sztereotípiákat. Kicsit úgy érzem, semmi sem változott az hatszáz-hétszáz évben, mert még ma is - minden látszat ellenére - ugyanezért küzdenek a nők.
Maga a mese, a történet sem éppen pozitív hangulatú. Halállal kezdődik és elmúlással, búcsúval végződik -
nevetésre, kacagásra a közbenső lapokon sem igen van lehetőség. A ruszok mindennapi élete kemény és lemondással teli. Kényelmüket és biztonságukat a régi lények biztosították, de a világ kereke továbbhaladt és fogytán az erejük. Megéri elolvasni ezt a történetet, mert amellett, hogy
közelebb hozza az orosz népmesék lényeit és hangulatát, azt is remekül bemutatja, miként lehet játszani az emberek érzéseivel, mennyire könnyű kiterjeszteni a befolyásolás mélységét és határait.
Megéri elolvasni, de azért azt is el kell ismerni, hogy ez a történet sem hangulatában, sem mélységében, sem pedig mondat- és történetszövésében nem ér fel az eddig olvasott - a bekezdésben is említett - művekhez.
Kíváncsi vagyok, hogy
mit fog kihozni a szerző a legenda következő részéből és képes-e fejlődést felmutatni azokon a területeken, ahol most még hibákat és elmaradásokat észleltem. De
a szerző által elmesélt történetnek - akárcsak a meséknek, amiből fakad - ereje van és azóta is a fejemben motoszkálnak a részletek,
vissza-visszatérnek hozzá a gondolataim, mint az upír a házhoz, ahol korábban lakott.