szombat, október 21, 2017
Shanara
Néhány évvel ezelőtt már olvastam ezt a regényt és már akkor is nagy hatással volt rám - azonnal kedvenc lett. Mai napig is úgy emlegetem ezt a művet, mint meghatározó és emlékezetes olvasmányt, és most, újra belemerülve a történetbe, tényleg bebizonyosodott, hogy a cselekmények nagy részére emlékszem - mégpedig egészen jól. Persze ez nem vont le semmit az élményből, amelyet az újraolvasástól kaptam, mert az első alkalomhoz képest sokkal jobban oda tudtam figyelni a részletekre. Azokat az utalások, amelyeket korábban nem vettem észre a felfokozott izgalom miatt, most bizony nem kerülték el a figyelmemet. Nagyon ideje volt már az újraolvasásnak és nagyon örülök neki, hogy végre tett is követte az elhatározásomat. A következő döntésem pedig az, hogy most folytatni is fogom a sorozatot, nem állok meg ennyinél, mint annak idején.
 |
| Értékelés: 10/10* (kedvenc volt és az is maradt) Kiadó: Dáin Kiadás éve: 2011. Terjedelem: 221 oldal Borító ár: 3.990,- Ft A mű eredeti címe: Ender's Game Fordította: Bihari György Sorozat: Végjáték Folytatás: 2.) A Holtak Szószólója 3.) Fajirtás 4.) Az elme gyermekei Kategória: sci-fi, katonai sci-fi, űropera A Végjáték Univerzum egyéb kötetei: Ender száműzetésben Ender árnyékában A Hegemón árnyékában Árnyékbábok Shadow of the Giant |
Olyan jövőben járunk, ahol a Földet egyszer már megtámadta egy faj, amely leginkább a csótányokhoz hasonlít - kinézetre, illetve kommunikációjukat és társadalmi berendezkedésüket tekintve is. A Föld győzelmet aratott az első összecsapásban, de a győztes hadvezérek az ünneplést követően rögtön készülni kezdtek a továbbiakra, a következő ütközetre. Ez a Földön viszonylagos egységet és ennek következményeként békét teremtett, de egy Földön kívüli űrbázison zajlott a felkészülés: különösen tehetséges gyerekek kiképzését kezdték meg, akikből majd a várható háború parancsnokai lesznek.
Ender a Wiggin család harmadik gyermeke, akinek megszületését azért engedélyezték, mert két testvére is kiemelkedően tehetséges volt, de mégsem feleltek meg a katonaiskola szigorú pszichológiai felvételi követelményeinek. Az irányítók Enderben látják a nagy lehetőséget, aki be is kerül az iskolába és megkezdődik a kiképzése.
A mód, illetve annak bemutatása ahogyan Ender eljut a katonai iskola kapujáig előrevetíti a regény további részének hangulatát. Ami ebben a könyvben olvasható az semmiben sem különbözik attól, amit a gyerekek képesek művelni egymással és mégis valami más. Az előbbi minden jelenetnél bizonyításra kerül, az utóbbi magyarázatára majdnem a regény végéig várnunk kell. Illetve az érződik, hogy ez egy nem szokványos szituáció, de a mögöttes indok csak sokkal később bukkan elő.
Orson Scott Card fantasztikus érzékkel formálja meg Ender érzéseit és reakcióit, írja le a gondolatait. Ez a történet legalább annyira sci-fi, mint fejlődésregény - bár inkább az utóbbi, annak viszont egészen kiemelkedő. Mondanivalóját tekintve olyan, mint a hagyma: minden egyes rétegének lehántásával újabb és újabb lényeges dolog kerül a fókuszba - mindegyik felkavarja az érzéseket és elképesztő indulatokat képes gerjeszteni.
A leginkább megrendítő - és éppen ezért elgondolkoztató -, hogy az egész történet gyerekekről szól és mégis sokkal nagyobb léptékű az egész. Mi, az olvasók csak egy kis szeletét látjuk a történéseknek, mivel többségében Ender érzéseit és fejlődését kísérjük végig, csak a fejezetek elején olvasható párbeszédek és néhány különleges jelenet az, amelyek alapján sejteni lehet, hogy itt valami sokkal komolyabb dologról van szó és sokkal nagyobb dolgok állnak a háttérben.
Pedig már önmagában embert próbáló az is, amelyben Endernek - aki még csak kisfiú - része van, kezdve attól, hogy ő a harmadik gyermek a családban és viseli ennek minden hátrányát, folytatva azzal, amilyen helyzetekben az iskolában kerül. De nem csak Ender figyelemre érdemes ebben a regényben, hanem a testvérei - Peter és Valentine -, meg persze Ender jó néhány társa is. Sok-sok különleges és tehetséges gyerek, akik között sokkal nehezebb kiemelkedőnek lenni, mint az átlagos képességűek között. Különösen nehéz akkor teljesíteni, ha a felnőttek nem támogatnak, hanem helyette folyamatosan próbák elé is állítanak.
Nagyon szemléletes az egész kiképzés, a játékok folyamata, amelyek olvasása színtiszta élvezet, mert annyi mindent mutat meg általa a szerző a gyermeki lélekből, annak fejlődéséből, az egész helyzetből. Fantasztikus az egész történet pszichológiája, úgy gondolom, hogy órákig lehetne ecsetelni a miérteket és a hogyanokat, vitatkozni azon, hogy mi volt jogos és mi nem. Mert hogy komoly erkölcsi kérdések - szinte csak azok - is felbukkannak ám a történet folyamán.
Már elsőre sem tűnik egyszerűnek a történet, hiszen gyerekeket szakítanak el a családjuktól, hogy hosszú évekre teljesen elszigeteljék őket és közben folyamatos kiképzésben részesüljenek, próbákat teljesítsenek. De amikor arról olvasunk, hogy milyen is ez a kiképzés, hogyan reagálnak a gyerekek és hogyan terelgetik - csúnya szóval: manipulálják - őket a mindenféle nagy emberek, akkor válik igazán bonyolultá az egész mű mondanivalója.
A vége? Egy hatalmas pofon, amelytől padlót fogtam. A szerző nagyon ért ahhoz, hogy a történet lényegét egyetlen mondattal más nézőpontba helyezze és az olvasónak mindent újra kell gondolnia, amit addig valahogy összerendezett magában. Szóval van egy hatalmas csattanó, amelytől az, ami addig történet még különlegesebbé és kegyetlenebbé válik. A kötet legvégén pedig, egy csendesebb felvezetésben Card még meglebegtet egy komoly erkölcsi kérdést, ami - ha nem lett volna elég az eddigi adag - további gondolkodni valót ad. Aztán az olvasó újragondolja az egészet és rájön, hogy ennek a regénynek az eseményein, a felvetett kérdésein akár évekig is gondolkozhat, akkor sem biztos, hogy feldolgozta és átgondolta annak minden rétegét.
Fantasztikus élmény ez a regény! Rögtön a kedvencem lett és az újraolvasás után is megtartotta a korábban kivívott kiemelkedő helyét az olvasásaim között. Az egyik olvasói közösségi oldalon heves vita bontakozott ki arról, hogy ez a regény young adult vagy esetleg mégsem az. Szerintem nem az, még a fiatal főszereplő ellenére sem. De ez a kérdés egyébként sem érdekel, mert mire ez az alaptalan - és szerintem teljességgel felesleges - vita kirobbant, én már tudtam, hogy imádom ezt a történetet. Pont úgy, ahogy azt Orson Scott Card 1985-ben megírta, amikor kis hazánkban még csak fel sem merülhetett a young adult vagy nem young adult kérdés - és amikor az adott vitázók közül néhányan még a kéjes gondolat fogalmának szintjét sem érték el.
Bátran ajánlom mindenkinek: azoknak is, akik most ismerkednek a sci-fivel és azoknak is, akik már mélyebbre merültek az ide tartozó történetekben, de ez a mű valahogy eddig kimaradt az életükből. Azt is javaslom, hogy ha valaki már olvasta, akkor nyugodtan vegye ismét a kezébe a könyvet, mert második - vagy sokadik - olvasásra is fantasztikus élmény.
Orson Scott Card fantasztikus érzékkel formálja meg Ender érzéseit és reakcióit, írja le a gondolatait. Ez a történet legalább annyira sci-fi, mint fejlődésregény - bár inkább az utóbbi, annak viszont egészen kiemelkedő. Mondanivalóját tekintve olyan, mint a hagyma: minden egyes rétegének lehántásával újabb és újabb lényeges dolog kerül a fókuszba - mindegyik felkavarja az érzéseket és elképesztő indulatokat képes gerjeszteni.
A leginkább megrendítő - és éppen ezért elgondolkoztató -, hogy az egész történet gyerekekről szól és mégis sokkal nagyobb léptékű az egész. Mi, az olvasók csak egy kis szeletét látjuk a történéseknek, mivel többségében Ender érzéseit és fejlődését kísérjük végig, csak a fejezetek elején olvasható párbeszédek és néhány különleges jelenet az, amelyek alapján sejteni lehet, hogy itt valami sokkal komolyabb dologról van szó és sokkal nagyobb dolgok állnak a háttérben.
Pedig már önmagában embert próbáló az is, amelyben Endernek - aki még csak kisfiú - része van, kezdve attól, hogy ő a harmadik gyermek a családban és viseli ennek minden hátrányát, folytatva azzal, amilyen helyzetekben az iskolában kerül. De nem csak Ender figyelemre érdemes ebben a regényben, hanem a testvérei - Peter és Valentine -, meg persze Ender jó néhány társa is. Sok-sok különleges és tehetséges gyerek, akik között sokkal nehezebb kiemelkedőnek lenni, mint az átlagos képességűek között. Különösen nehéz akkor teljesíteni, ha a felnőttek nem támogatnak, hanem helyette folyamatosan próbák elé is állítanak.
Nagyon szemléletes az egész kiképzés, a játékok folyamata, amelyek olvasása színtiszta élvezet, mert annyi mindent mutat meg általa a szerző a gyermeki lélekből, annak fejlődéséből, az egész helyzetből. Fantasztikus az egész történet pszichológiája, úgy gondolom, hogy órákig lehetne ecsetelni a miérteket és a hogyanokat, vitatkozni azon, hogy mi volt jogos és mi nem. Mert hogy komoly erkölcsi kérdések - szinte csak azok - is felbukkannak ám a történet folyamán.
Már elsőre sem tűnik egyszerűnek a történet, hiszen gyerekeket szakítanak el a családjuktól, hogy hosszú évekre teljesen elszigeteljék őket és közben folyamatos kiképzésben részesüljenek, próbákat teljesítsenek. De amikor arról olvasunk, hogy milyen is ez a kiképzés, hogyan reagálnak a gyerekek és hogyan terelgetik - csúnya szóval: manipulálják - őket a mindenféle nagy emberek, akkor válik igazán bonyolultá az egész mű mondanivalója.
A vége? Egy hatalmas pofon, amelytől padlót fogtam. A szerző nagyon ért ahhoz, hogy a történet lényegét egyetlen mondattal más nézőpontba helyezze és az olvasónak mindent újra kell gondolnia, amit addig valahogy összerendezett magában. Szóval van egy hatalmas csattanó, amelytől az, ami addig történet még különlegesebbé és kegyetlenebbé válik. A kötet legvégén pedig, egy csendesebb felvezetésben Card még meglebegtet egy komoly erkölcsi kérdést, ami - ha nem lett volna elég az eddigi adag - további gondolkodni valót ad. Aztán az olvasó újragondolja az egészet és rájön, hogy ennek a regénynek az eseményein, a felvetett kérdésein akár évekig is gondolkozhat, akkor sem biztos, hogy feldolgozta és átgondolta annak minden rétegét.
Fantasztikus élmény ez a regény! Rögtön a kedvencem lett és az újraolvasás után is megtartotta a korábban kivívott kiemelkedő helyét az olvasásaim között. Az egyik olvasói közösségi oldalon heves vita bontakozott ki arról, hogy ez a regény young adult vagy esetleg mégsem az. Szerintem nem az, még a fiatal főszereplő ellenére sem. De ez a kérdés egyébként sem érdekel, mert mire ez az alaptalan - és szerintem teljességgel felesleges - vita kirobbant, én már tudtam, hogy imádom ezt a történetet. Pont úgy, ahogy azt Orson Scott Card 1985-ben megírta, amikor kis hazánkban még csak fel sem merülhetett a young adult vagy nem young adult kérdés - és amikor az adott vitázók közül néhányan még a kéjes gondolat fogalmának szintjét sem érték el.
Bátran ajánlom mindenkinek: azoknak is, akik most ismerkednek a sci-fivel és azoknak is, akik már mélyebbre merültek az ide tartozó történetekben, de ez a mű valahogy eddig kimaradt az életükből. Azt is javaslom, hogy ha valaki már olvasta, akkor nyugodtan vegye ismét a kezébe a könyvet, mert második - vagy sokadik - olvasásra is fantasztikus élmény.
Posted in: 10 pontos,katonai sci-fi,kedvenc lett,könyvértékelés,Orson Scott Card,sci-fi,űropera,Végjáték,Végjáték Univerzum
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése