Kevin Hearne: Tricked - Átverve (A Vasdruida Krónikái 4.)

Amilyen gyors egymásutánban jött ki magyar nyelven a sorozat első három része, annyira sokat kellett várni a negyedik kötetre. Az utolsóként magyarul megjelent két kötet boltokba kerülése között eltelt cirka két év és egyelőre még senki sem tudja még csak megjósolni sem, hogy mikor várható a következő. Ezek a tények azért is különösen szomorúak, mert a sorozatot egyébként kilenc részesre tervezte a szerzője - a kilenc az írek szerencseszáma - és eredeti nyelven már a nyolcadik kötetnél jár a kiadás, amely mindezek mellett számos kiegészítő történettel is büszkélkedhet. Ha az eddigi tendenciát nézzük, akkor optimista látásmóddal is eltelik közel egy évtized mire a kalandok sorának végére érünk. A még optimistább hozzállást az képviseli, hogy legalább lesz okom újraolvasni az összes előző kötetet, mert azok cselekményeiből tutira nem fogok emlékezni semmire. Végül is most is azt tettem, mármint újraolvastam a harmadik részt, mert erős a kapcsolat a korábbi és az új kaland eseményeinek alakulása között.

Értékelés: 8/10
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Sötét örvény
Kiadás éve: 2016.
Terjedelem: 341 oldal
Fordította: Acsai Roland
Borító ár: 2.999,- Ft /3.999 ,- Ft
A mű eredeti címe: Tricked
Sorozat: A Vasdruida Krónikái
Előzmény:
1.) Hounded - Üldöztetve
2.) Hexed - Megátkozva
3.) Hammered - Elkalapálva
Folytatás:
5.) Trapped
6.) Hunted
7.) Shattered
8.) Staked
Műfaj: fantasy, mitológia, kaland

Meg is ragadom a lehetőséget, hogy felhívjam a figyelmet arra a tényre, képtelen vagyok az előző kötetek cselekményeit figyelmen kívül hagyva beszámolni a nemrégiben átélt élményeimről. Szóval aki még nem olvasta Atticus első három kalandját, nagy ívben kerülje el ezt a posztot. És sürgősen pótolja az elmaradásait!

Hol is van már a második kötet kezdő mondata, miszerint "kiderült, ha kinyírsz egy istent, hirtelen megugrik a népszerűségi indexed". Egy idő után a népszerűség is lehet megterhelő és bizony szabadulna tőle az ember.  Főleg, ha ez a kelletlen népszerűség annak az eredménye, hogy kinyírtad a norvég pantheon kb. felét, aminek egyenes következménye, hogy a másik fele pedig a nyomodban lohol és valahogy szabadulni kellene tőle. Ha pedig egyszer úgy is meg kell halni, akkor az legalább legyen látványos: aprítsanak apró darabokra az arizonai sivatag közepén - ebben van Atticus segítségére Prérifarkas, a ravasz navahó isten. A segítség sosincs ingyen és bizony jelen esetben úgy néz ki, hogy a navahó furfang kifogott a kelta agyafúrtságon, ugyanis Atticus ismét nagy pácban találja magát: ezúttal a semmi közepén kell aranyra lelnie, meg kell védeni a saját bőrét a navahó bőrcserélőktől és még számtalan más problémát kell megoldania, miközben a legfontosabb feladat a tanítványa kiképzése lenne. Csak mindezekhez idő kellene, meg nyugalom, amiből jelenleg egyik sem áll a kedvenc - és ezidáig egyetlen - kelta druidám rendelkezésére.

Hmm, hmm... Atticus, drágaságom, bizony szép kis kalamajkába keveredtél. Már megint. De legalább a norvégok - meg az egyéb vallások mennydörgés istenei - békén hagynak egy időre. Legalább addig, amíg le nem buktatod magad valamivel. Fejet hajtok a kelta rafináltságod előtt, amivel sikerült - szó szerint - a sötét viharfelhőket és a vadul csapkodó villámokat elűznöd a fejed felől. Viszont mindenért fizetni kell, és az, hogy most tényleg a saját bőrödet viszed a vásárra, eléggé nyilvánvaló. Annyira el voltál foglalva saját magaddal és a túléléseddel, hogy nem figyeltél eléggé a részletekre, pont ezért nincs mit tagadni a tényeken: téged bizony rendesen átvertek - nem is egyszer, hanem többször is átvágtak a palánkon.

Azért örültem neki, hogy végre kicsit magára hagytuk a kelta és a norvég isteneket a maguk síkjain és megismerhettük annak a népnek a hiedelemvilágát, ami eddig is ott volt az orrunk - akarom mondani Atticus orra - előtt. Mert ugye az arizonai sivatag és az ott élő nép vallása és mítoszai legalább olyan összetettek és élvezetesek, mint az európaiak sokkal ismertebb történetei. Prérifarkas eddig is megmutatta már magát és bizony érdekes figurának tűnt, most pedig az eddigieknél több lehetősége adódott a brillirozásra. Meg arra, hogy bebizonyítsa ő a nagyobb kutya a falkában.  Vagyis... öööö... akarom mondani: Prérifarkas. 

Más volt ez a rész, mint az előzőek, mert Atticus most olyan ellenséggel került szembe, akiknek csak az erejét látta, de a gyengeségeiről nem rendelkezett információval. Pont úgy nézett ki a szituáció, mintha az ember vakon tapogatózna a sötét arizonai sivatag közepén, miközben egyetlen fegyvere az acsarkodó, vérre szomjazó támadókkal szemben a helyiek szent éneke - amely egyébként tényleg hasznos segítségnek bizonyult.

Mindenképpen dicséretes az, hogy a szerző ebben az esetben is pont ugyanolyan alapos munkát végzett a háttérmunkával, mint tette azt a korábbiakban is. A másik piros pontot azért kapja tőlem, hogy a tálalás stílusán sem igazán változtatott: ugyanolyan érthető, követhető, érdekes és poénos volt az eddig ismeretlen hiedelemvilág bemutatása, mint a korábbi részek esetében - talán azok valamivel közelebb álltak hozzánk, európai olvasókhoz. Gyűlnek azok a piros pontok, még egyet kiosztok, amely ezúttal Atticus múltjának néhány jelenetéért cserébe jár.

De... Pont a helyhez kötöttség miatt volt a cselekmény mozgalmasságában is némileg korlátozott. A bőcserélők támadási szüneteiben éppen elég idő jutott a lélekápolásra és a problémákon való elmélkedésre. Atticus korábban is viselkedett már önzően - enélkül nem lehet megélni kétezer évet -, viszont most láthatóan sokkal többet foglalkozik magával, mint a többiekkel. Bár az is tény, hogy más az, amikor magad vállalsz el egy feladatot, és megint más, amikor belekényszerítenek a helyzetbe. 

No, és persze a bőrcserélők, illetve Prérifarkas csele csak az egyik problémát jelenti Atticus életében, mert a másik barátjához és ügyvédjéhez, Leif-hez kapcsolódik, akinek sérülése miatt egész Arizónát ellepték a vámpírok. Pontosan n-1 darabbal vannak többen, mint amihez az emberek - és egyéb lények - ebben a térségben hozzászoktak.

Hearne új szereplőket hozott be a történetbe, ugyanakkor örütem neki, hogy nem halmozta fel indokolatlanul a karaktereit, hanem egyes szálakat lezárt, több ismerőstől is búcsút kellett venni. Atticus életében is lezárult egy szakasz, a korábbi kalandok miatt helyváltoztatásra kényszerül és mindez érződik a regény cselekményén, szerkezetén is: sávot, adott esetben pályát is váltottunk. Nagyjából látszik, hogy merre visz majd tovább a történet íve, de ebben a sorozatban semmi sem egyértelmű és még sok meglepetés lapul a szerző tarisznyájában.

Ha objektív véleményt akarok megfogalmazni, akkor azt a kijelentést kell tennem, hogy összességében valamivel gyengébbnek éreztem ezt a részt, mint az előzőeket: a mozgalmassága ellenére is kevésbé volt cselekményes, az új helyszín ellenére is kevésbé volt érdekes, néhol döcögött a sztori és helyenként besültek a poénok - a Tökkelröttyentő ellenben nagyot szólt: imádlak, Oberon.

A szubjektív véleményem pedig az, hogy én ezt még mindig szerettem olvasni és azért voltak megdöbbentő helyzetek, érdekes események, tetszett a navahó mitológia és a háttérvilág. Olvasnám én ezt tovább is - remélem lesz rá lehetőségem -, mert érdekel, hogy miként is fog haladni a tanítvány kiképzése és vajon mikor kerül majd újra bajba Ezüst Sterling. Részemről nyugodtan jöhet az a folytatás - csak ne újabb két év múlva, hanem sokkal korábban.

Folytatás »

Kevin Hearne: Hammered - Elkalapálva (A Vasdruida Krónikái 3.)

Az ígéreteknek súlya van és természetesen következménye is – mindig és mindenkor. Egy vasdruida pedig megtartja a szavát, még akkor is, ha az káros hatással van a saját és környezete egészségére, testi épségére, valamint fel kell rúgnia minden szabályt, amelyet a túlélése érdekében addig betartott. Atticus segítséget kért és kapott, megmentették az életét, cserébe pedig teljesítenie kell a vállalt feladatot, jelen esetben egy aranyalma megszerzését, amelynek lelőhelye nem más, mint a norvég istenek panteonjának idegenek által ritkán látogatott síkja. Ráadásul Atticust a vámpír ügyvédjével és egyben barátjával szemben is kötelezi adott szava: segítenie kell Leifnek a norvég mennydörgésisten, Thor elpusztításában, aki – merő szórakozásból – oly sok ember életét tette tönkre. Ez így már két látogatást jelent egy olyan síkra, amelyet jobb lenne elkerülni annak, aki nem akar ujjat húzni a nornákkal, a valkűrökkel és természetesen a norvég istenekkel.

„(...) egyelőre nem hisznek mániákus istenölőnek. Most úgy látják, hogy bár önvédelemben nagy vagyok, addig nem jelentek számukra halálos fenyegetést, amíg nem provokálnak.”

Értékelés: 8/10
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Sötét örvény
Kiadás éve: 2014.
Terjedelem: 312 oldal
Fordította: Acsai Roland
Borító ár: 2.499,- Ft /3.299 ,- Ft
A mű eredeti címe: Hammered
Sorozat: A Vasdruida Krónikái
Előzmény:
1.) Hounded - Üldöztetve
2.) Hexed - Megátkozva
Folytatás:
4.) Tricked - Átverve
5.) Trapped
6.) Hunted
7.) Shattered
8.) Staked
Műfaj: fantasy, mitológia, kaland

Témáját és a várható kalandokat tekintve nem jelentett meglepetést az Elkalapálva, hiszen a szerző nagyon jól előkészítette a történetet az előző kötetben, és teljesen logikusnak, mondhatni nyilvánvalónak tűnt, hogy ebbe az irányba fognak továbbhaladni az események. Vagyis minden kiszámítható? Azt azért nem mondanám, mert semmiképpen sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ez a rész azért némiképp különbözik a sorozat eddig megjelent köteteitől – nagyon eltér ugyanis a megszokott stílustól: ez az első kötet, amelyben nemcsak Atticus az egyedüli mesélő, hanem más szereplők is megszólalnak, külön fejezeteket kapnak. A humor is mintha megfogyatkozott volna a kötetben – bár Oberon beszólásai és következtetései továbbra is mosolygásra, kacagásra késztetőek –, az események nem igazán nyújtanak megfelelő táptalajt a poénkodáshoz. Ez utóbbi tény, a helyzet komolysága azonban eddig sem gátolta meg a szerzőt az anekdotázgatásban és a komédiázásban, szóval valami mégiscsak megváltozott.

„Sajnos néha akut beképzeltségben szenvedek. Ez a legjobb családban is megesik, de azokkal fokozottan, akik különösen okosnak hiszik magukat.”

Annyira hozzászoktam már Atticus és Oberon, illetve az egyéb szereplők csattanós, mosolygásra késztető párbeszédeihez, hogy bizony most furcsán tekintettem a történet eleji monológra, amelyben kedvenc vasdruidám az Asgardba vezető út nehézségeit, az aranyalma megszerzését, a közben jelentkező problémákat, illetve a visszautat leírta. Mindez teljesen élvezhető volt, csak nem éppen megszokott a tálalási mód – ezért talán lassúnak tűnhet a történet eleje, pedig nem az, van itt meghatározó cselekmény bőven.

„Jómagam pedig fejest ugrottam a balsors galaktikus méretű kádjába.”

Thor, a mennydörgés norvég istene (Forrás: ITT)

Az egyik – a könnyebb – feladat teljesítése után következhet a másik, amely azért már lényegesen több előkészítést igényel: Leif kénytelen helyre tenni a territóriumát birtokolni vágyó, hatalomra törő vámpírokat; Atticus megszervezi az esetleges visszatérés utáni életét; Gunnar pedig intézkedik a falkája jövőjéről, és mivel Thor másoknak is a tyúkszemére lépett, meg kell várni, amíg bosszúálló csapat minden tagja megérkezik és felkészül az induláshoz.

A regény közepe számomra leült egy kicsit: az Isten Kalapácsai elnevezésű, orosz démonvadász csapat szereplésétől az előzményeket tekintve valamivel többet vártam, illetve bármennyire is érdekes voltak az Asgardba tartó csapat egyes tagjainak „meséi”, bármennyire is élveztem Thor velük szemben elkövetett gaztetteiről olvasni – a kedvencem Leif és Gunnar múltjának, személyes történetének megismerése –, azért ezek az oldalak nem tekinthetők éppen pörgősnek, akcióban bővelkedőnek. Sebaj, hiszen ami ezután következett, az minden korábbi hiányérzetemért teljes mértékben kárpótolt: Atticus és bosszúálló társai végül összecsaptak a istenekkel, a csata leírásának kivitelezése pedig mesterien sikerült, olyan élményt nyújtott a számomra, amelyet szavakkal ki sem tudok kifejezni.

Ratatosk, a hírvivő (Forrás: ITT)

A kötet elején még kuszának tűnt, ahogy Kevin Hearne a skandináv mitológiai elemeket keveri és felhasználja, de ebben a végső ütközetben már nem lehetett egyetlen rossz szavam sem, mert minden nagyon a helyén volt, minden eshetőség és kapcsolódó momentum felhasználásra került.

A történet csalóka érzéseket keltett bennem, mert az egyes fejezetek lassúsága ellenére is úgy érzem, hogy ez az egyik legmozgalmasabb, csatákban és összecsapásokban leginkább bővelkedő része a sorozatnak. A szerző rendesen bekeményít, egyre kíméletlenebbül bánik a szereplőivel, több a bonyodalom, a kitűzött célok mind nehezebben teljesíthetőek, a küzdelmek és megmérettetések pedig minden eddiginél komolyabbak és véresebbek. A tétek hatalmasra nőttek, és bizony a következmények is sokkal inkább húsba vágóak, mindinkább fájdalmasak, a veszteségek adott esetben véglegesek.

„Alaposan szétrúgtam a norvég panteon hangyabolyát, az istenek hamarosan elősereglenek, hogy valakit seggbe csíphessenek.”

Odin és segítői (Forrás: ITT)

Mi következik még ezután? Bevallom, hogy kétezer életév ide vagy oda, de bizony nem szívesen lennék Atticus helyében, mert ugyan szép dolog a barátság és nagyon dicséretes cselekedet az ígéretek betartása, de ekkora kalamajkát bevállalni már teljesen más dolog. De én akkor is bízom benned, Atticus! Bízom benne, hogy ha már ennyi évet megéltél, akkor valahogy csak sikerül kimásznod ebből a reménytelennek tűnő helyzetből is, amibe saját döntéseid következményeként kerültél. Az én dolgom nem más, mint hogy továbbra is elkísérjelek az utadon, része legyek hihetetlen kalandjaidnak, és ebben mindenképpen számíthatsz rám, mert az életed egyáltalán nem unalmas, továbbra akadnak kötekedő és rosszindulatú istenek, akiknek már pont ideje odavágni egy jó nagyot. A Vasdruida Krónikái sorozat pedig még mindig nagyon jó, minden kötet tud valami újat, valami olyat nyújtani, amiről eddig még nem olvashattam – ellenben most megtehetem.

Véleményem az ekultura.hu oldalon is megjelent.

Folytatás »

Kevin Hearne: Hexed - Megátkozva (A Vasdruida Krónikái 2.)

Már-már villámgyorsnak mondható az a tempó, amellyel az eredetileg kilenc részesre tervezett sorozat második része a magyar olvasók kezébe került. Talán nem véletlenül, hiszen Atticus, a vasdruida első kalandja kifejezetten szórakoztatónak és olvasmányosnak bizonyult, magam is imádtam a kelta mitológiával, rengeteg akcióval átszőtt jelenkori történéseket és a hasizom fejlesztésére is alkalmas humort.

„Kiderült, hogy ha kinyírsz egy istent, hirtelen megugrik a népszerűségi indexed.” Ez Atticus újabb kalandjának kezdő mondata, és már ebből is érezhető, hogy hősünk azon elhatározása, miszerint életét visszakormányozza a megszokott kerékvágásba, eleve hamvába holt ötlet, kivitelezése pedig teljességgel esélytelennek tűnik.
A Megátkozva eseményei egyenes következményei az előző kötet történéseinek, minden abba az irányba mutat, hogy az egyetlen élő druidának korábbi tettével sikerült láncreakciót elindítania: a kelta istenek kiiktatása a Tuatha Dé Danan udvarában, a helyi boszorkánykör létszámának csökkenése pedig Tempe városában okozott a hatalmi pozíciók terén hirtelen üresedést, amelynek betöltésére természetesen mindenki saját magát tartja a legalkalmasabbnak.

Miközben az istenek egymással vannak elfoglalva, a város meggyengült védelmére felfigyel egy népes, ugyanakkor nem éppen emberbaráti viselkedéséről híres boszorkánycsapat, valamint a nehezen kezelhető és veszélyes bacchánsnők vegasi hordája. Mindezek mellett ott vannak még az előző összecsapás alkalmával megszökött démonok, akiket alkujuk kényszerít – az egyébként nyugalmas élet után áhítozó – druida megölésére. Ennyi probléma mellett a békesség és a harmónia csupán csak álom maradhat, főleg úgy, hogy minden érdekelt fél kitüntetett figyelmet szentel Atticusnak: van, aki szövetségesként vagy problémamegoldóként tekint rá, és van, aki véglegesen félre akarja állítani.

Úgy gondolom, hogy ha valaki kedvelte az első rész stílusát, akkor ez a kötet már nem fog különösebb meglepetést okozni, bár az is igaz, hogy csalódást sem. A világ felépítésének leírása, a hatalmi berendezkedés bemutatása az előzményben már megtörtént, ezért ezzel most nem sokat foglalkozik a szerző, nem zúdítja olvasók nyakába az információk sokaságát, helyette inkább a cselekményre helyezi a hangsúlyt. Az új lényekkel és csoportokkal kapcsolatos tudnivalókat apránként és jellemzően az eseményekbe ágyazva tudatja az érdeklődőkkel, ráadásul nem felejtkezik el a nyelvi „továbbképzésről” sem, a különbség csupán annyi, hogy az ír szavak kiejtése helyett most a lengyel családnevekkel ismerkedünk meg közelebbről.

A rengeteg megoldandó probléma és a leírások csökkenésének egyenes következménye, hogy a könyv lényegesen mozgalmasabb, mint az előzménye, a főszereplő szusszanásnyi időre sem áll meg, mindig történik vele valami. Atticus nem is teljesen ura a helyzetnek, inkább úgy mondanám, hogy az események foglya: teszi, amit tennie kell, próbálja a helyzetből kihozni a legjobbat, de leginkább a túlélésre törekszik. Többször éreztem úgy, hogy az isteni hatalmasságok és különféle érdekcsoportok bábként rángatják az egyébként kétezer éves druidát, mert bármennyire hatalmasak is, nem boldogulnak a segítsége nélkül. Atticus pedig egyezkedik, alkut és szövetséget köt, menekül, bujkál, küzd, megsérül, és még mindig reménykedik abban, hogy az őrült rohanásnak egyszer vége lesz, végre feltöltekezhet a háza előtti gyepen vagy futhat egyet a kutyájával.

Ha Atticus némiképp megtépázottabb és elfoglaltabb is, mint ahogy korábban megismertük, egy valami nem változott: a könyv humora továbbra is fergeteges, képes elűzni a mindennapok felhőit, és kirobbantja a kacagást azokból, akik szeretik az enyhén szarkasztikus és helyenként kétértelmű megjegyzéseket. Ez utóbbiak kiemelkedő művelője Mrs. MacDonagh, a hazafias gondolkozású ír özvegy, aki ebben a részben sem hazudtolja meg önmagát. Természetesen nem marad el mögötte Oberon, Atticus kutyája sem, aki lemondott hordatoborzó és kalandozó hadjáratokra vonatkozó terveiről, helyettük most éppen a Hatalom ellen lázad, ugyanakkor továbbra is imádja a filmes hasonlatokat és komplett filozófiai értekezést kanyarít a jutalomfalatról. A korábbiakban csak emlegetett Prérifarkas is feltűnik egy rövid, de határozottan emlékezetes jelenet erejéig a színen. Az említett hármas továbbra is a szereplőim számára felállított ranglista képzeletbeli dobogós helyeit foglalja el, talán csak Prérifarkas tolakodott előre és szorította le – az életkorához képest néha teljességgel esetlenül viselkedő – főszereplőt a bronzérmes helyről.

A szerző ügyesen keveri az eseményeket, és bár a jelen kötet eseményei lezártnak tekinthetők, mégis kellő mennyiségű szál maradt elvarratlanul ahhoz, hogy felébressze az olvasóban a hasonlóan mozgalmas folytatások megismerése iránti igényét. Kétség nem férhet hozzá, hogy miként érzek a folytatással kapcsolatban: alig várom, hogy megjelenjen, és megismerjem az arizonai Tempe városának, valamint a norvég istenek birodalmának nyugalmát megzavaró újabb eseményeket.

Az értékelés az ekultura.hu oldalon is megjelent.

Pontszám: 9 pont
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Kiadás éve: 2013.
Terjedelem: 296 oldal
Borító ár: 2.499,- (puha borítós) / 3.499,- (keménytáblás)
Eredeti cím: Hounded
Fordította: Acsai Roland
Sorozat: A Vasdruida Krónikái
Előzmény: Hounded - Üldöztetve
Folytatás: Hammered - Elkalapálva, Tricked, Trapped, Hunted
Forrás: magánkönyvtár

Folytatás »

Kevin Hearne: Hounded - Üldöztetve (A Vasdruida Krónikái 1.)

A könyvesboltok polcai tele vannak a fantasy néhány alműfajában írt - többnyire paranormális és young adult - regények sokaságával. Az új megjelenések között is keresgélni kell azokat a kiadványokat, amelyek mindkét nem számára élvezhetőek és ráadásul még szórakoztatóak is. Női olvasó lévén a nagy tömegben piacra dobott, némi misztikussággal, paranormálissal átszőtt young adult művekkel és new adult regényekkel is szívesen kapcsolódom ki a napi hajtást követően, de bizony sokszor elgondolkoztam azon, hogy mennyivel nehezebb lehet a fantasy műfaját kedvelő férfi olvasóknak ebben az eléggé felhígult kínálatban rátalálniuk a számukra megfelelő olvasnivalóra. Örömmel értesítek mindenkit, hogy Kevin Hearne sorozata minden kitételnek megfelel, kezébe veheti mindkét nem képviselője, és aki csak kicsit is kedveli a műfajt, az nem fog csalódni a történetben.

Atticus O'Sullivan, azaz eredeti nevén Siodhachan Ó Suileabháin (ejtsd: Sijahan Oh Szulluhvan) fiatal kinézete ellenére valamivel több, mint kétezer éves. A druidák utolsó képviselője ő, aki végül az arizonai Tempe városában telepedett le és fejezte be a hosszú évszázadokon keresztül tartó menekülését. Bizony futnia és bujkálnia kellett, mert egy dühös kelta isten vissza akar tőle szerezni egy kardot, a Fragarach-ot, amelyről úgy véli, hogy a Tuatha Dé Danann tulajdonában kellene lennie és nem a druidáéban. Atticus azt remélte, hogy nyugalomra lelt a mindentől távol lévő városban, ahol egy ezoterikus könyvesboltot vezet, teakeverékeket árul, szabadidejében pedig a közeli nemzeti parkban vadászgat hűséges társával, egy ír farkaskutyával, valamint segít egy kedves ír öregasszonynak rendben tartani a kertjét. A kelta isten azonban a nyomára akadt és most döntenie kell: menekül tovább vagy szembenéz az üldözőjével és a végzetével. Amíg Atticus gondolkodik, sorra jelentkeznek nála mindkét oldal képviselői, így egyszerre részesül a Tuatha Dé Danann támogatásában és kénytelen megvédeni magát velük szemben. Most már csak az maradt kérdés, hogy ha csatára kerül sor, akkor azt hogyan titkolják el az emberek elől, illetve elég lesz-e a saját ereje és a támogatók segítsége a nagy hatalmú, mindenre elszánt, haragos és szintén szövetségesekkel rendelkező isten legyőzéséhez?

"Ha az emberek a koromat tudakolják, az felelem: huszonegy. Az már az ő bajuk, ha években és nem évtizedekben, vagy még inkább évszázadokban értik, nem igaz?"

Atticus és Oberon (A kép INNEN.)

Annak ellenére, hogy a regény mérete a megszokott féltégla méretű kiadványokhoz képest eléggé szerénynek, igencsak vékonykának mondható, ez nem jelent semmiféle hátrányt a kapott élmény szempontjából. Olyan igazi soklényes, mitológiával tarkított, akcióval és humorral dúsított olvasmányt vehet a kezébe az érdeklődő és nyugodtan kijelentem, hogy miután végig kacagta, filozofálta és izgulta az eseményekkel igencsak teli oldalakat, igazi rajongóként, de legalábbis megelégedetten fogja bezárni a könyvet. Ezek után pedig természetes, hogy várni a fogja a folytatás megjelenését.

Atticus egy igazán különleges figura, aki egyszerre hordozza magában a fiatalság minden energiáját és mohóságát, valamint a megélt évszázadok során felhalmozódott bölcsességet. Mindezek mellett pedig kellő mértékű bátorsággal, egészséges önkritikával, helyenként öniróniával, fergeteges humorral és persze a gyengébbik nem iránti jó adag érdeklődéssel rendelkezik. Ez utóbbi persze nem is akármilyen bonyodalmak forrását jelenti, de az vesse az első követ a főhősünkre, aki férfi létére képes nemet mondani egy vagy éppen több csinos nő csábításának, akik ráadásul nagy hatalmú istennők is egyben.

Ír farkaskutya

Atticusnak társa is van, aki nem más, mint Oberon, az ír farkaskutya. Onnantól kezdve, hogy Oberon megjelenik a regényben, az olvasás közben hallatott halk kuncogásaim hangos kacagásba csaptak át. Ezt a kutyát imádni kell, egyszerűen képtelenség máshogy érezni vele kapcsolatban. Gondolatainak egyszerűsége, őszintesége és vágyainak korlátozottsága (vadászat, evés és szukák), furcsa elképzeléseinek határtalansága (ő akar lenni a kutyák Dzsingisz kánja) üdítően hatott rám, engem teljesen levett a lábamról. Atticus és ő remek párost alkottak.

"Hogy kinőttem már a gyerekcsínyekből? Ugyan! Ez az örök ifjúság titka."

Már az eddigiekből is látszik, hogy kivételes, ugyanakkor nagyon is ismerős világ elevenedik meg a lapokon, amelyben természetes, hogy egy druidát vérfarkas és vámpír ügyvédek képviselnek, ahol a kelta istenek gyakori látogatók Atticus boltjában és otthonában, mindennaposnak számít a boszorkányok feltűnése és a lények által alkalmazott különféle mágia. Az együttélés nem mindig békés és a szándékok olykor gyakrabban változnak, mint a szélirány, a védőbűbájoknak mindig a helyén kell lenniük és figyelni kell minden jelre, amely az ellenség közeledtét jelzi. Az istenek általános tulajdonsága, hogy nem játszanak tisztán vagy éppen egyszerűen és a harcmező sakktábláján rajtuk kívül mindenki gyalognak számít.

Morrigan (A kép INNEN.)

A regény tele van információkkal, amelyeket összerakva elém tárult a jól kitalált háttértörténet. Atticus kapcsolata a földdel, a tetoválásainak jelentése és azok alkalmazása, az alakváltásai, amulettjének összetétele és tulajdonságai mind lényeges és érdekes részét képezik az eseményeknek.

"Az a helyzet, Mrs. MacDonagh, hogy az univerzum éppen olyan nagy, amekkorát a maga lelke képes befogadni. Némely ember gyufásskatulyányi világban él, más emberek a végtelen lehetőségekében. Az előbb kapott egy kis tájékoztatást arról, hogy a világ nagyobb, mint gondolta. Mihez kezd ezzel az információval? Tagadja vagy elfogadja?"

A szerző könnyed és olvasmányos stílusban fogalmazza meg a mondanivalóját, a rendkívüli szereplőkkel elveszi a regény komolyságát, a humorral és a megfelelő adagolással könnyebbé teszi a kapott információk sokaságának feldolgozását, átláthatóvá és érthetővé a világot felépítő lények sokféleségéből és összetettségéből eredő bonyolult rendszert, a rengeteg akcióval pedig kifejezetten élvezetessé teszi az olvasmányt. 

A Rúla Búla, Atticus kedvenc étterme tényleg létező hely.

Üdítő változatosságot jelentett, hogy végre olyan urban fantasyt olvashattam, amely egyszerre könnyed, romantika mentes, élvezetes, szórakoztató, illetve mindezek mellett még cselekményes és érdekes is. Egyedül az ír kiejtéssel gyűlt meg a bajom, mindig vissza kellett lapoznom a könyv elejére, mert sehogy sem bírtam megjegyezni az adott kifejezés hangzását. Mindezt akár egyéni problémának is mondhatnám, ugyanakkor bízom benne, hogy a legtöbb olvasónak szintén csak ennyi problémája lesz a regénnyel.

Kevin Hearne legalább olyan különleges figura, mint könyvének főhőse, Star Wars és képregény rajongó, egyébként pedig imádja a kutyákat és kifejezetten egyszerű életet él. Számomra az a lényeg, hogy a stílusa fantasztikus és a fantáziája elég gazdag ahhoz, hogy elkápráztassa az olvasóit.

A sorozatból eredeti nyelven eddig hat rész jelent meg, illetve kiegészítésül számos novella. Ennyivel azonban még nincs vége, mert az írek és a kilences szám kapcsolata misztikusnak mondható, tehát a sorozat is ennyi részből tevődik majd össze és alkot kerek egészet a végére.

Az értékelésem teljes terjedelmében az ekultura.hu oldalon is olvasható.

Pontszám: 9 pont

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó

Kiadás éve: 2013.

Terjedelem: 287 oldal

Borító ár: 2.499,- (puha borítós) / 3.499,- (keménytáblás)

Eredeti cím: Hounded
Fordította: Acsai Roland
Sorozat: A Vasdruida Krónikái
Folytatás: Hexed - Megátkozva, Hammered- Elkalapálva, Tricked, Trapped, Hunted

Forrás: magánkönyvtár

Folytatás »