Könyvek erdeje

Ha eltévedtél a könyvek rengetegében, akkor segítek benne eligazodni.

2017. április 15., szombat

Kevin Hearne: Tricked - Átverve (A Vasdruida Krónikái 4.)

Amilyen gyors egymásutánban jött ki magyar nyelven a sorozat első három része, annyira sokat kellett várni a negyedik kötetre. Az utolsóként magyarul megjelent két kötet boltokba kerülése között eltelt cirka két év és egyelőre még senki sem tudja még csak megjósolni sem, hogy mikor várható a következő. Ezek a tények azért is különösen szomorúak, mert a sorozatot egyébként kilenc részesre tervezte a szerzője - a kilenc az írek szerencseszáma - és eredeti nyelven már a nyolcadik kötetnél jár a kiadás, amely mindezek mellett számos kiegészítő történettel is büszkélkedhet. Ha az eddigi tendenciát nézzük, akkor optimista látásmóddal is eltelik közel egy évtized mire a kalandok sorának végére érünk. A még optimistább hozzállást az képviseli, hogy legalább lesz okom újraolvasni az összes előző kötetet, mert azok cselekményeiből tutira nem fogok emlékezni semmire. Végül is most is azt tettem, mármint újraolvastam a harmadik részt, mert erős a kapcsolat a korábbi és az új kaland eseményeinek alakulása között.

Értékelés: 8/10
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Sötét örvény
Kiadás éve: 2016.
Terjedelem: 341 oldal
Fordította: Acsai Roland
Borító ár: 2.999,- Ft /3.999 ,- Ft
A mű eredeti címe: Tricked
Sorozat: A Vasdruida Krónikái
Előzmény:
1.) Hounded - Üldöztetve
2.) Hexed - Megátkozva
3.) Hammered - Elkalapálva
Folytatás:
5.) Trapped
6.) Hunted
7.) Shattered
8.) Staked
Műfaj: fantasy, mitológia, kaland
Meg is ragadom a lehetőséget, hogy felhívjam a figyelmet arra a tényre, képtelen vagyok az előző kötetek cselekményeit figyelmen kívül hagyva beszámolni a nemrégiben átélt élményeimről. Szóval aki még nem olvasta Atticus első három kalandját, nagy ívben kerülje el ezt a posztot. És sürgősen pótolja az elmaradásait!

Hol is van már a második kötet kezdő mondata, miszerint "kiderült, ha kinyírsz egy istent, hirtelen megugrik a népszerűségi indexed". Egy idő után a népszerűség is lehet megterhelő és bizony szabadulna tőle az ember.  Főleg, ha ez a kelletlen népszerűség annak az eredménye, hogy kinyírtad a norvég pantheon kb. felét, aminek egyenes következménye, hogy a másik fele pedig a nyomodban lohol és valahogy szabadulni kellene tőle. Ha pedig egyszer úgy is meg kell halni, akkor az legalább legyen látványos: aprítsanak apró darabokra az arizonai sivatag közepén - ebben van Atticus segítségére Prérifarkas, a ravasz navahó isten. A segítség sosincs ingyen és bizony jelen esetben úgy néz ki, hogy a navahó furfang kifogott a kelta agyafúrtságon, ugyanis Atticus ismét nagy pácban találja magát: ezúttal a semmi közepén kell aranyra lelnie, meg kell védeni a saját bőrét a navahó bőrcserélőktől és még számtalan más problémát kell megoldania, miközben a legfontosabb feladat a tanítványa kiképzése lenne. Csak mindezekhez idő kellene, meg nyugalom, amiből jelenleg egyik sem áll a kedvenc - és ezidáig egyetlen - kelta druidám rendelkezésére.

Hmm, hmm... Atticus, drágaságom, bizony szép kis kalamajkába keveredtél. Már megint. De legalább a norvégok - meg az egyéb vallások mennydörgés istenei - békén hagynak egy időre. Legalább addig, amíg le nem buktatod magad valamivel. Fejet hajtok a kelta rafináltságod előtt, amivel sikerült - szó szerint - a sötét viharfelhőket és a vadul csapkodó villámokat elűznöd a fejed felől. Viszont mindenért fizetni kell, és az, hogy most tényleg a saját bőrödet viszed a vásárra, eléggé nyilvánvaló. Annyira el voltál foglalva saját magaddal és a túléléseddel, hogy nem figyeltél eléggé a részletekre, pont ezért nincs mit tagadni a tényeken: téged bizony rendesen átvertek - nem is egyszer, hanem többször is átvágtak a palánkon.

Azért örültem neki, hogy végre kicsit magára hagytuk a kelta és a norvég isteneket a maguk síkjain és megismerhettük annak a népnek a hiedelemvilágát, ami eddig is ott volt az orrunk - akarom mondani Atticus orra - előtt. Mert ugye az arizonai sivatag és az ott élő nép vallása és mítoszai legalább olyan összetettek és élvezetesek, mint az európaiak sokkal ismertebb történetei. Prérifarkas eddig is megmutatta már magát és bizony érdekes figurának tűnt, most pedig az eddigieknél több lehetősége adódott a brillirozásra. Meg arra, hogy bebizonyítsa ő a nagyobb kutya a falkában.  Vagyis... öööö... akarom mondani: Prérifarkas. 

Más volt ez a rész, mint az előzőek, mert Atticus most olyan ellenséggel került szembe, akiknek csak az erejét látta, de a gyengeségeiről nem rendelkezett információval. Pont úgy nézett ki a szituáció, mintha az ember vakon tapogatózna a sötét arizonai sivatag közepén, miközben egyetlen fegyvere az acsarkodó, vérre szomjazó támadókkal szemben a helyiek szent éneke - amely egyébként tényleg hasznos segítségnek bizonyult.

Mindenképpen dicséretes az, hogy a szerző ebben az esetben is pont ugyanolyan alapos munkát végzett a háttérmunkával, mint tette azt a korábbiakban is. A másik piros pontot azért kapja tőlem, hogy a tálalás stílusán sem igazán változtatott: ugyanolyan érthető, követhető, érdekes és poénos volt az eddig ismeretlen hiedelemvilág bemutatása, mint a korábbi részek esetében - talán azok valamivel közelebb álltak hozzánk, európai olvasókhoz. Gyűlnek azok a piros pontok, még egyet kiosztok, amely ezúttal Atticus múltjának néhány jelenetéért cserébe jár.

De... Pont a helyhez kötöttség miatt volt a cselekmény mozgalmasságában is némileg korlátozott. A bőcserélők támadási szüneteiben éppen elég idő jutott a lélekápolásra és a problémákon való elmélkedésre. Atticus korábban is viselkedett már önzően - enélkül nem lehet megélni kétezer évet -, viszont most láthatóan sokkal többet foglalkozik magával, mint a többiekkel. Bár az is tény, hogy más az, amikor magad vállalsz el egy feladatot, és megint más, amikor belekényszerítenek a helyzetbe. 

No, és persze a bőrcserélők, illetve Prérifarkas csele csak az egyik problémát jelenti Atticus életében, mert a másik barátjához és ügyvédjéhez, Leif-hez kapcsolódik, akinek sérülése miatt egész Arizónát ellepték a vámpírok. Pontosan n-1 darabbal vannak többen, mint amihez az emberek - és egyéb lények - ebben a térségben hozzászoktak.

Hearne új szereplőket hozott be a történetbe, ugyanakkor örütem neki, hogy nem halmozta fel indokolatlanul a karaktereit, hanem egyes szálakat lezárt, több ismerőstől is búcsút kellett venni. Atticus életében is lezárult egy szakasz, a korábbi kalandok miatt helyváltoztatásra kényszerül és mindez érződik a regény cselekményén, szerkezetén is: sávot, adott esetben pályát is váltottunk. Nagyjából látszik, hogy merre visz majd tovább a történet íve, de ebben a sorozatban semmi sem egyértelmű és még sok meglepetés lapul a szerző tarisznyájában.

Ha objektív véleményt akarok megfogalmazni, akkor azt a kijelentést kell tennem, hogy összességében valamivel gyengébbnek éreztem ezt a részt, mint az előzőeket: a mozgalmassága ellenére is kevésbé volt cselekményes, az új helyszín ellenére is kevésbé volt érdekes, néhol döcögött a sztori és helyenként besültek a poénok - a Tökkelröttyentő ellenben nagyot szólt: imádlak, Oberon.

A szubjektív véleményem pedig az, hogy én ezt még mindig szerettem olvasni és azért voltak megdöbbentő helyzetek, érdekes események, tetszett a navahó mitológia és a háttérvilág. Olvasnám én ezt tovább is - remélem lesz rá lehetőségem -, mert érdekel, hogy miként is fog haladni a tanítvány kiképzése és vajon mikor kerül majd újra bajba Ezüst Sterling. Részemről nyugodtan jöhet az a folytatás - csak ne újabb két év múlva, hanem sokkal korábban.


0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

 
Design by Free WordPress Themes | Bloggerized by Lasantha - Premium Blogger Themes | Laundry Detergent Coupons