Pierce Brown: Hajnalcsillag (Vörös lázadás-trilógia 3.)

Akkor most megteszem a nagy bejelentést: Pierce Brown ezennel bekerült a kedvenc szerzőim közé - pedig ezt a címet nem sok személynek sikerült mostanában kivívnia. Ez a pasi viszont minden kétség nélkül megérdemli, hogy ott sorakozzon a lieblingjeim között - még akkor is, ha neki ez a bejelentés nem bír ugyanolyan jelentőséggel, mint a számomra. Mert tagadhatatlan, hogy amit ezzel az Arató gyerekkel és a bandájával művelt három köteten keresztül, az bizony maradéktalanul levett a lábamról. H pedig még azt is hozzáteszem, hogy az esze és az írói vénája mellett még csinos pofija is van - a mosolyáról pedig már inkább ne is beszéljünk -, akkor aztán végleg érthető a döntésem. Ha annyi idős lennék, mint jelenleg a fél oldalam, akkor bizony már a trilógia olvasása közben megszállottan rajongó tinilányként teleaggattam volna a szobám falát a posztereivel és a képeivel - természetesen elsősorban a mosolygósokkal. Mivel azonban ebből a fajta rajongásból már kinőttem, ezért másfajta felületet kellett találnom magamnak - hát, végül is pont ezért írom ezt a blogot, vagy mi a szösz. Szóval, akkor öveket bekötni, mert most bekapcsolom a rajongói üzemmódomat. :)

Értékelés: 10/10
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2016.
Terjedelem: 566 oldal
Borító ár: 3.980,- Ft
A mű eredeti címe: Morning Star
Fordította: Török Krisztina
Sorozat: Vörös lázadás
Előzmény:
1.) Vörös lázadás
2.) Arany háború
Műfaj: sci-fi, disztópia,
Kedvezményes vásárlás:
www.agavekonyvek.hu
E-könyvben is kapható: www.dibook.hu

Azért az elég kegyetlen húzás volt, ahogy az Arany háború című kötet véget ért. Hmm... a mosoly az egy dolog, azt nagyon kedvelem, de az olvasó kínzása már teljesen más. Nos úgy néz ki, hogy - még a szemem is nevet, ha mosolygok - Pierce ebben a versenyszámban is kellőképpen jeleskedik, dobogós helyen végezne bármilyen összeállítású nemzetközi mezőnyben.

Cserébe viszont a harmadik kötet pont ott kezdődik el, ahol az előző véget ért, de azért még így sem lehettem teljesen nyugodt. Mert az egy dolog, hogy a főszereplő életben maradt - ez persze a történet elbeszélési módjából is könnyen kikövetkeztethető -, de az előző kötetek ismeretében azzal is tisztában voltam, hogy bármi megtörténhet vele és a többiekkel. Ahogy most is megtörténik, méghozzá nem is akármilyen leírást kaptam Darrow szenvedéséről, a gondolatairól és a teljesen helyén való agóniájáról. Szerintem nem árulok el nagy titkot azzal, hogy Darrow végül - bár eléggé parádés módon - kiszabadul a fogságból és természetesen megint tervezésbe kezd. A kérdés persze az, hogy mi történt, amíg nem volt elérhető a társadalom számára, illetve ki maradt a régiek közül - a napvilágra került titok ellenére is - hűséges szövetségese és követője.

A szerző jócskán tartogat nem csak a szereplők, de az olvasók számára is meglepetést és előszeretettel folytatja azt a fajta "lélektani hadviselést", amelyet az előző kötetekben már megszokhattunk tőle. Persze a történet most sem szenved hiányt tervezésben és elképesztő ötleteket felvonultató, néha már az őrültségi szintet elérő stratégiákban és akciókban.

Kicsit lassabban indul a kötet eleje, de ez teljességgel érthető is, majd az agóniából lassan építkezve belépünk a cselekvés időszakába. Az akciókból, a csatákból és a képtelen helyzetekből ezt követően már nincs hiány, a világ is nyílik és színesedik, egyre összetettebbé és érdekesebbé válik. Az igazság - miszerint a Mars már terraformált és lakható - már kiderült, a Színek szigorú szabályok szerint működő kasztrendszere felborult, de még az egy Színhez tartozók sem állnak mindig ugyanarra az oldalra - innentől az elvek és a morális kérdések veszik át szerepet. Gyakorlatilag egymással harcol a társadalom két fele: az egyik a szabadságot akarja, a másik része - az Uralkodó és az Aranyak egy része - a hatalomért versengenek. A játszótér ezúttal már nem a Mars felszíne, hanem az egész Naprendszer: a több fronton vívott "játékban", a viszonylag kiegyensúlyozott erőviszonyok mellett mindenki szövetségek kötésére törekszik. Az összefogás mindenek előtt, vagyis általános érvként alkalmazzák az "ellenségem ellensége a barátom" nézőpontot - persze csak addig, amíg  - a háttérben megbújó indokok miatt  - nem fordul a széljárás.

"A gonosz könyörületességből táplálkozik."

Természetesen vannak kedvenc részeim a regényben: imádtam, ahogy közelebbről is megismerhettem az Obszidiánok világát és a Valkűrök életét, az egész hiedelemrendszert, amivel az Aranyak "idomították" őket. Mindezek mellett érdekesnek, bár nem túl meglepőnek találtam azt is, ahogy Darrow bánt velük, ellenben eléggé meglepődtem a seregük "felhasználási módján" - az a fúrós jelenetet pedig az egyik legkiemelkedőbbnek találtam az egész kötetben. Bár az is igaz, hogy nem sokkal marad el mögötte Sevro önfeláldozós felhajtása, vagy a hasonlóan megdöbbentő kivitelezésű befejezés.

Mert ugye az teljesen egyértelmű, hogy Darrow eléri a célját, hiszen enélkül nem lenne befejezése a trilógiának - tehát alapvetően az a kérdés, hogy miként is teljesíti a kitűzött célt az Arató, illetve a követői. Nem akarom ismételni magam, mert korábban már leírtam, hogy mire is lehet számítani olvasás közben, illetve aki eddig eljutott az szerintem már tudja, hogy milyen technikával dolgozik a szerző.

A sci-fi háttér adott, az űrcsatákban sincs hiány, egyik bolygótól a másikig utazunk, gyors vagy éppen hatalmas űrhajók cserélnek gazdát, viszont véleményem szerint továbbra sem ezen van a hangsúly, hanem a szereplők viselkedésén, a hozzáállásuk befolyásolásán, a térfél választás motivációin és indokain, a reakcióikon. Ezek elég megszokott lépéseknek tűnnek ebben a történetben, az viszont nem annyira, hogy Darrow ezúttal már nem mást követ, hanem ténylegesen is a saját útját járja, teljesen a kezébe vette az irányítást és ennek teljes mértékben érzi is a felelősségét.

A valamivel kevesebb cselekményt pótolta annak lényegesen nagyobb teret felölelő és nagyobb volumenű kivitelezése, a köztes részeket pedig jó érzékkel töltötték ki a politikai összecsapások, taktikázások és a már megszokott csavarok, valamint a karakterfejlődés - mintegy kellemesen szinten tartva a feszültséget, elvetve bizonyos gondolatokat és persze jó párszor padlóra küldve az olvasót.

Így utólag visszanézve, azt mondom, hogy a második kötet sokkal mozgalmasabb volt, sokkal jobban csúszott és érdekesebbnek találtam, de nem tudok rosszat mondani ennek a résznek a cselekményére sem, mert ezzel vált teljessé, kerekké a történet, ez tette fel a koronát az egészre. Ez a kötet méltó és nagyszerű - az elesettek, elvesztett és megszerzett barátok számát tekintve is tökéletesen passzoló - befejezése a trilógiának. Persze korántsem tökéletes az élmény, lehetne hibákat keresni és találni is a történetben - a bélsár gyakori emlegetését például -, de van az az állapot, amikor még a szúrós szívű, folyamatosan kekeckedő olvasó is behunyja a szemét és csak élvezi azt, amit a szerzőtől kap - ez egy ilyen kötet, engem beszippantott, nagyon élveztem és továbbra sem akarom észrevenni a hibáit, mert az erényei mellett minden elkövetett baklövése eltörpül.

Imádtam? Igen! Ajánlom másnak is? Igen! Miért nem kezdtetek már bele?! Újraolvasós? Nagyon valószínű, mert már most kedvem lenne újra kezembe venni az első kötetet és ismét végigtolni a trilógiát, hátha akkor olyat is észrevennék, amit az első olvasás - a történet habzsolása - közben nem sikerült felfedeznem. Még valami Pierce Browntól? Naná! Úgy érzem bármi jöhet, amit papírra vet, mert aki elsőre ilyen trilógiát hoz össze, attól a szerzőtől én bizony bármit elolvasok - akár még egy szakácskönyvet is, amelyben a különböző Színek jellemző ételeinek receptjei sorakoznak. :)

Posted in: 10 pontos,Agave Könyvek,könyvértékelés,Pierce Brown,sci-fi,Vörös lázadás-trilógia