Pierce Brown: Arany háború (Vörös lázadás-trilógia 2.)

A Vörös lázadás olvasása közben, illetve azt követően még voltak aggályaim, magam sem tudtam eldönteni hogy tényleg - úgy igazán - kedvelni fogom-e ezt a sorozatot. Nekem valami hiányzott a kezdő kötetből, míg másból éppen túl sok is jutott az elbeszélésbe. Persze ettől még tetszett, amit olvastam, csak nem találtam tökéletesnek - nem voltam biztos benne, hogy a szerző tudja, mit is akar kezdeni az ötletével. Az Arany háború befejezését követően már nincsenek bennem kétségek: nagyon kedveltem ezt a részt, és megállapítottam, hogy Pierce Brown nagyon is tudja, hogy mit akar - ráadásként még jól meg is írja azt.

Kifejezetten kedvemre való volt - reménykedtem is a bekövetkeztében -, hogy a szereplők maguk mögött hagyták az iskola falait és kiléptek a nagybetűs életbe. Ezzel kapott egy újabb lendületet a történet és nem ismétlődött meg az - csak középiskola helyett most már egyetemi szinten -, amiről az első kötetben már olvastam, hanem új és sokkal komolyabb kihívások következtek. Persze kaptam néhány említést az elmúlt két év eseményeiről, de csak annyit, amely a jelen cselekmények miatt szükséges volt. Részemről hatalmas piros pont jár a szerzőnek, hogy nem maradt meg a szokásos útvonalakon, hanem új vizekre evezett - nagyobb játszmába kezdett.

Értékelés: 10/10
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2015.
Terjedelem: 496 oldal
Borító ár: 3.580,- Ft
A mű eredeti címe: Golden Son
Fordította: Török Krisztina
Sorozat: Vörös lázadás
Előzmény:
1.) Vörös lázadás
Folytatás:
3.) Hajnalcsillag
Műfaj: sci-fi, disztópia,
Kedvezményes vásárlás:
www.agavekonyvek.hu
E-könyvben is kapható: www.dibook.hu

Két évvel az első rész történéseit követően folytatódnak tehát a jelen kötet eseményei: Darrow elvégezte az Akadémiát, de a végső összecsapásban csak a második helyen végzett - Karnus au Bellona győzte le. Augustus, a Mars Főkormányzója elégedetlen, habár a védence a második legjobb Lándzsás lett az Akadémián, neki ez kevés. Darrow ellen ráadásként még a Házon belül is összeesküvést szőnek, mindenképpen el akarják tüntetni az útból, a döntés már meg is született: a  fiú szerződését egy árverés keretén belül adják el. Darrow tudja, hogy csak addig van biztonságban, amíg az Augustus Ház fennhatósága alá tartozik, később már semmi sem garantálja az életben maradását - a Bellona család holtan akarja látni. Mindössze három napja maradt az Augustus Ház ifjú Lándzsásaként.

Szóval Pierce Brown rendesen belecsapott a lecsóba, és ha korábban azt is hittem, hogy ez a regény is csak az iskolai viszályt fogja továbbvinni, akkor bizony nagyot tévedtem. A Darrow és Cassius közötti ellentét persze nem vitatható, de a két nagy Ház még ettől is régebbi konfliktusa is legalább olyan fontos szerepet játszik az eseményekben. Aztán megint csak pofára estem, mert kiderült, hogy a szerző még ennél is nagyobb léptékben gondolkodott, még jobban megcsavarta a szálakat. Hamar kiderült, hogy a két Ház torzsalkodása is csak eszköz egy még nagyobb cél teljesülése érdekében - éppen kéznél lévő, kíméletlen és hatékony eszköz, de csak a pont megfelelő szerszám a feladat végrehajtásához. 

Darrownak is döntenie kell, és bár úgy néz ki, hogy beletörődött a sorsába, egy pillanat történése azonban mégis cselekvésre készteti: tette és mondandója pedig olyan, mint olajat önteni a felszín alatt izzó parázsra és máris lángokban áll minden - az egész kalamajka közepén nem más, mint az Augusztus Ház és maga Darrow áll. Árész fiai és a Sakál is belép az egyre csak terjedő összecsapásba és már el is kezdődött az Aranyak háborúja: harc a hatalomért, harc a személyes érdekek és az egyéni sérelmek miatt, harc a jövőért és a túlélésért. Egyetlen lényegi kérdés azonban még hátra van: ki a barát és ki az ellenség, kiben lehet bízni és ki az, akit csak az érdekek vezérelnek? 

A kötet és a sorozat népszerűségének titka véleményem szerint a mozgalmas cselekményben és a csaták leírása mellett a szerző által gyakran alkalmazott "pszichológiai hadviselésben" rejlik. A legtöbb esetben a főszereplő élete szinte csak hajszálon múlik, minden mondata és cselekedete azt eredményezi, hogy a kés hegyén egyensúlyoz, hihetetlen helyzetekbe kerül és vágja ki onnan magát - a kedvencem a hazudsz vagy nem hazudsz játék az Uralkodóval. Mondanám, hogy kezdem kiismerni a Mr. Brown gondolkodását, de ez bizony nem csak nagyzolásként hatna, hanem az is, mert annyiszor vágott már át a palánkon, hogy azt már számolni sem érdemes. 

Az első kötet esetében az volt a nyavalygásom legfőbb tárgya, hogy a regény egy része leült  a számomra, nem tartottam érdekesnek. Erről, hasonló helyzet kialakulásáról ebben a kötetben szó sincs: ez a rész végig mozgalmas, érdekes, hamar beránt, aztán pedig már csak sodor magával - egyszerűen nagyon jó és élvezetes. A leírások jól működnek, mind az akciók bemutatásában, mind pedig a hatalmi harcok és a mögöttes indokok megértetése esetében.

És a szereplők? A régiek közül szinte mindenki jelen van, aki az első kötet végén életben maradt, de újak is felbukkannak és kiveszik a részüket a csatákból, az összeesküvésekből - van akit könnyen megkedveltem, van, akit - természetesen űrhajóra szerelt - péklapáttal kergettem volna minimum a Jupiterig. Darrow kettős személyisége, a Vörhenyes és az Aranyos élete és gondolkodása folyamatosan jelen van, ütközik egymással, emiatt a fiú általában úgy viselkedik, amire senki sem számítana - továbbra is megtartotta ezt a jó szokását a fiatal Lándzsás. Na, de mi van azokkal, akik ismerik a taktikáját? Elárulom: folyamatos problémát jelentenek.

Hullámvasút: ez a legjobb kifejezés erre a kötetre. Darrow és a hozzá közel állók hol a csúcs közelében állnak, hol éppen a mélybe zuhannak - minden hullámhegy után következett ez hullámvölgy, és így tovább. Minden egyes pofonnal újabb tanulni és tapasztalni valót ad az élet a Vörösből Arannyá vált vezér számára, és minden egyes pofonnal egyre mélyebbről kell kezdenie a kapaszkodást. De értékelem, hogy Darrow megy és akkor is próbálkozik, amikor mindenki más már feladná az egészet. Hogy mi teszi fel a koronát az egészre? Az, hogy Pierce Brown erőteljes Martin szindrómában szenved: hullanak az emberek, mint a legyek, és sosem lehet tudni, hogy ki a következő - a szívem számtalanszor tört darabokra ennek a kötetnek az olvasása során. Keseregni azonban nincs idő, mert a veszteség nyomában rögtön ott a következő megoldandó helyzet - nem látszik kiút az őrült körforgásból.

A vége? A vége egyszerűen zseniális, fantasztikus és falvakarósan kínszenvedős. Természetesen egy hullámvölgy alján hagytam magára a főszereplőt, jó nagy slamasztikában - és természetesen mindez akkor következett be, amikor már megint elhittem, hogy talán egy ideig rendben lesz minden. A szerző képzeletbeli ütése akkorát csattant az arcomon, hogy szó szerint padlót fogtam és azóta is csak kamillázok. Kell, határozottan kell a folytatás - és milyen jól tettem, hogy a trilógia olvasásával megvártam a befejező kötet megjelenését.

PS: Pierce Brown megmutatta, hogyan kell tökéletes trilógia második részt írni. Példaértékű, lehet tőle tanulni. Itt nincs időhúzás és totojázás, itt kőkemény akció és előrelépés van, Darrow akkora káoszt kavar - részint önvédelemből, részint tudatosan -, hogy az olvasó csak pislog. Mérföldekkel jobb volt, mint az első kötet. Lehet ezt még tovább fokozni? Állítólag igen. Megígérem, hogy ki fogom deríteni.

Posted in: 10 pontos,Agave Könyvek,disztópia,könyvértékelés,Pierce Brown,sci-fi,Vörös lázadás-trilógia