Könyvek erdeje

Ha eltévedtél a könyvek rengetegében, akkor segítek benne eligazodni.

2017. április 23., vasárnap

Jack Campbell: Vakmerő (Az elveszett flotta 2.)

Soha nem gondoltam volna, hogy én leszek az, aki kedvelni fogja a katonai sci-fit, tekintve, hogy a katonai történetekből sem a múltbeliek, sem a jelen időben játszódóak nem tartoznak nálam az olvasandók vagy a megnézendők közé első körben. És mégis, az a katonai sci-fi, amit eddig olvastam - a Vének háborúja kötetek és ez a sorozat - nagyon bejött. Igazából pont annyira tartom mozgalmasnak és érdekesnek, amennyire az szükséges, ráadásként pedig az összecsapások szinte megelevenednek a szemem előtt olvasás közben. Ha egy történet képes arra, hogy kikapcsolja számomra a külvilágot, elmerüljek az eseményeiben és élvezzem azt, amit olvasok, akkor az nagyon rendben van - még akkor is, ha tisztában vagyok azzal, hogy hibái is vannak.

Értékelés: 9 pontot megérdemel a 10-ből
Kiadó: GABO Kiadó
Kiadói sorozat: GABO SFF
Kiadás éve: 2017.
Terjedelem: 361 oldal
Borító ár: 2.990,- Ft
A mű eredeti címe: Fearless
Fordította: Tamás Gábor
Sorozat: Az elveszett flotta
Előzmény:
1.) Rendíthetetlen
Folytatás:
3.) Courageous
4.) Valiant
5.) Relentless
6.) Victorious
Műfaj: sci-fi, katonai sci-fi, űropera
A Szövetség flottája meglógott a Szindikátusiak csapdájából, köszönhető mindez a száz év után megtalált és hibernációjából felébresztett nemzeti hősnek, Geary sorhajókapitánynak. A csapdából ugyan kiszabadultak, de a hazafelé vezető út irányával és a kapitány által alkamazott egyéb módszerekkel kapcsolatban - amelyek éles ellentétben állnak a mostanában használatos és hangzatos szlogenekkel - eléggé megoszlanak a vélemények. Az ugrópontokon keresztül igencsak kacifántos módon, elhagyott csillagokat, a Szindikátusi Világok mélyén megbúvó naprendszereket érintve haladó flotta számos kalandba keveredik. Útjuk során az egyik bolygón hadifogolytáborra bukkannak, amelynek lakói közel húsz évvel ezelőtt estek fogságba. A foglyok vezetője az igencsak karizmatikus Falco sorhajókapitány, aki hozzáállásával, az emberekre gyakorolt hatásával eléggé megnehezíti Geary kapitány életét.

A szerző ott folytatja a történetet, ahol az előző kötetben abbahagyta: a flotta folytatja az útját, Geary kapitány pedig az embereivel, illetve önnön hírnevével vívott csatáját. Az összecsapások leírásai is hasonlóak, mint amilyeneket már az első részben is olvashattam, mégsem élveztem azokat kevésbé. Tehát alapjaiban alig nyújt valami újdonságot a történet, de ennek ellenére jó volt elmerülni az eseményeiben - mert egyszerűen gördülékeny és élvezetes.

Pár dologban azonban továbblépett a szerző: Geary sorhajókapitány végre méltó ellenféllel találja magát szemben, illetve egyes szereplőket közelebb hoz egymáshoz, kissé megbonyolítja az életüket. Sok tekintetben tehát ugyanaz, néhányban viszont más, mint a korábbi kötet.

Az újdonság varázsa azért picit megcsappant, az a hatalmas katartikus érzés, ami teljesen eltelített a Rendíthetetlen olvasása közben, most valamelyest csökkent intenzitással jelentkezett, de azért még így is bőven elegendőnek bizonyult. Ismerős volt tehát az alapszituáció, a csaták és összecsapások mesteri módon levezényelt menete, amelyekben csupán az jelentette a változatosságot, hogy a hajók követték a kapott parancsokat - többségében legalábbis. Az űrcsaták ismerős - ám vitathatatlanul látványos - levezetéséért cserébe bőven kárpótolt azok mennyisége, amelyre igazán nem lehetett panasz. Bőven volt szemből, illetve lesből támadás, furfangosan kiötölt és kivitelezett csel, valamint minden más. Mindezek mellett örülök annak, hogy a szerző a mennyiség növelésével nem adta alább a minőséget: mindegyik harcérintkezés leírása élvezetes, és bár a végeredménye eléggé kiszámítható, a menete továbbra is mesterien megkomponált - olvasni pedig egyenesen lehengerlő.

A kötet fő eseményvonala két szálra épül fel, amely hol szétválik, hol pedig összefonódik, a regény végére az egyik továbbfut, a másik pedig lezárásra kerül. Nem nehéz kitalálni, hogy az egyik szál a flotta hazafelé vezető útja és a vezetőbe vetett bizalom, a hadviselés fegyelmének kiépítése és megszilárdítása, a másik pedig a hadifogoly táborból kimenekített karizmatikus kapitány által kavart feszültség, illetve a következmények kezelése.

Teljesen átéreztem Geary kapitány problémáját, aki sem az eddigi, sem a jelenlegi szituációkban nem volt könnyű helyzetben. Folyamatosan bizonyítania kell - nem csak az embereinek, hanem magának is -, és közben el kell kerülnie a hőssé válás mindenféle előnyökkel kecsegtető útját. Pedig milyen könnyű is lenne rálépni arra az útra és mennyi felesleges problémát, magyarázkodást megspórolna magának vele, de mégsem teszi és ezért csak tisztelni tudom Gearyt. 

Persze van, aki rajta tartja a szemét főhősünkön, aki árgus szemekkel figyeli minden tettét és figyelmezteti, ha úgy érzi, hogy elhagyta az előre kijelölt ösvényt. Minden nézőpont kérdése és pont ezért nagyon vékony a határ a gyáva és a vakmerő, a megfontolt és a veszélyes szituációkat is bevállaló személy, illetve a cselekedetei között. Bár a látszat is csalhat néha, a pokolba vezető út is a legjobb szándékokkal, valamint a jó szándékú tettek félreértelmezésének következményeivel van kikövezve. A probléma megoldására persze mindig van lehetőség, csak éppen nem biztos, hogy az annyira egyszerű. Az tuti, hogy a feszültséget több módon is le lehet vezetni és Jack Geary most az egyszer - mosolygásra és fejcsóválásra késztető párbeszédet követően - valaki másnak adja át a vezetést.

Nagyon tetszett, hogy több szereplő is jobban bekapcsolódik a történetbe: az eddigi biztos támogatók mellett megjelennek az újak, akik már nem csak a legendája, hanem a jelenben elkövetetett tettei miatt tisztelik a kapitányukat. Az új támogatók műszaki tudásának következtében részletesebben bemutatásra kerül az hiperhálókapu működése, illetve az, hogy a használói mennyire nincsenek tisztában annak alapjaival, és ez persze megint felvet olyan kérdéseket, amelyre már az előző részben is történt egy egészen halvány és sejtelmes utalás. A hiperháló kapuval kapcsolatos leírás volt talán a kötet legplasztikusabban megfestett része: egyszerűen élvezetes volt olvasni, a robbanások sora, a kapu lüktetése pedig szinte kiemelkedett a sorok közül, annyira valós, élethű és eleven volt az egész. Bámulatos és varázslatos.

Bárhogy is csavarom, bármennyi erényét sorolom, ezzel együtt pedig legalább ugyanennyi hibáját tárom is fel, ez a sorozat még mindig az egyik, amelynek a folytatását a legjobban várom. Kedvelem, mert annyira pörgős, élvezetes, van benne annyi emberség, gyarlóság és mondanivaló, amennyi nekem pont megfelelő. Nagyon remélem, hogy a szerző a továbbiakban is tartani fogja ezt a színvonalat és újabb szórakoztató kalandokkal, veszélyes és látványos harcérintkezésekkel, személyes csatákkal fog majd meglepni a következők részekben. A folytatást pedig még idénre ígéri a kiadója, aminek én kifejezetten örülök.



2 megjegyzés:

Tara Nima írta...

rajtam kívül senkit nem zavar ez a körülményes és sokféle kapitányi megszólítás?

Shanara írta...

Tara Nima: Na, látszik, hogy mikor jártam utoljára a saját blogomon: jó régen. Szóval bocsi, hogy csak most reagálok.
Körülményes és zavaró is, de betudom annak, hogy ez mégiscsak valamiféle katonaság, meg az író is katonai közegben szocializálódott, tehát biztosan első kézből tudja, hogy miként is megy ez... Szóval elviselem.
Mondjuk ennél jobban zavar a mindennapi életben, amikor egy bizonyos rendvédelmi szervvel (vagy egyéb katonai alapokon működő szervezettel) kell leveleznem, meg egyeztetnem, és ha nem jól írom/mondom a megszólítást, a rangot, akkor bizony kijavítanak, illetve felhívják a figyelmem, hogy a nem megfelelő megszólítás komoly sértésnek számít és sértődésre adhat okot. Szóval zavar (a könyvben és a napi életben is), de ettől függetlenül elfogadom, hogy ez így van: körülményes, viszont kikerülhetetlen.

Megjegyzés küldése

 
Design by Free WordPress Themes | Bloggerized by Lasantha - Premium Blogger Themes | Laundry Detergent Coupons