Jack Campbell: Merész (Az elveszett flotta 3.)

A szokásos bevezető helyett inkább rögtön azzal kezdeném, hogy nagyon szeretném ezt a flottát hazáig kísérni. Érzem, hogy erre nincs túl sok esély, de reménykedem, hogy talán mégis teljesül majd a vágyam és akkor nagyon boldogan fogom bezárni az utolsó oldalak után a könyvet, majd még nagyobb megelégedéssel helyezem a polcra - a sorozat többi része mellé - az utolsó kötetet. Mindenkinek üzenem, aki még nem olvasta a regényeket, hogy vegye meg a könyveket és tegye meg, hogy elmerül a kalandokban, a jól megtervezett harcérintkezésekben, száguldozzon együtt a flottával a végtelen űrben, fedezzen fel újabb és újabb csillagrendszereket, közben pedig ismerje meg a "régi idők" harci technikáját és egy sorhajókapitányt, aki szó szerint egy élő legenda.

Értékelés: a 10-ből 9 pontot ezúttal is megérdemel
Kiadó: GABO Kiadó
Kiadói sorozat: GABO SFF
Kiadás éve: 2018.
Terjedelem: 371 oldal
Borító ár: 3.490,- Ft
A mű eredeti címe: Courageous
Fordította: Tamás Gábor
Sorozat: Az elveszett flotta
Előzmény:
1.) Rendíthetetlen
2.) Vakmerő
Folytatás:
4.) Valiant
5.) Relentless
6.) Victorious
Műfaj: sci-fi, katonai sci-fi, űropera

A súlyosan sérült és veszteségeket szenvedett szövetségi flotta tovább folytatja az útját a szindikátusi űrben, hogy végre hazaérjen - ez azonban még nem most fog bekövetkezni. A problémák sora hosszú, de a sorhajókapitány legfőbb gondja, hogy a hajók együtt maradjanak, a szerzett sérülések kijavításra kerüljenek és az ellátóegységek rendelkezzenek elég nyersanyaggal a feladatuk teljesítéséhez. A cél továbbra is az, hogy a flotta mindig egy lépéssel az ellenségeik előtt járjon. Geary sorhajókapitány mindent megtesz annak érdekében, hogy újabb meglepetéseket okozzon a szindikátusi haderőnek, bizonyítson a saját embereinek és közben megfeleljen a saját belső elvárásainak is - ehhez hol rendíthetetlennek, hogy vakmerőnek, hol pedig merésznek kell lennie. De vajon meddig elég a sok taktikázás és a kiszámíthatatlanság? Meddig tudja magát tartani a flotta az idegen űrben? Meddig talál még egérutat és mikor szorítja végleg sarokba az ellenséges haderő?

Jack Campbell egyszerre hozza regényeiben az elvárhatót és a kiszámíthatatlant. Két olvasott sorozatrésszel a hátam mögött már tudtam, hogy mire számítsak a szerzőtől: a kapitány problémákon és összecsapásokon morfondírozására, hihetetlenül jól megkomponált harcérintkezésekre és egy fantasztikus kaland folytatására. De mindezek mellett is mindig jut a kötetekbe valami újdonság: meglepetések, az élet okozta kiszámíthatatlanságok és a feszült helyzetben meghozott döntések következményei.

Ebben a kötetben is egy olyan problémával kezdünk, amelyet csak és kizárólag az élet tud produkálni. Ez az a szituáció, amikor egy súlyos gond megoldása után úgy érzed, hogy most már sínen van minden, majd kiderül, hogy mégsem. Mert milyen az már, hogy azért nem áll rendelkezésre elég nyersanyag, mert nem veszett oda elég hajó a csatában - szóval azért probléma a probléma, mert amit megtettél, az a vártnál lényegesen eredményesebbnek bizonyult. Ilyen és ehhez hasonló problémákkal kezdődik ez a kötet és bár nagyon érdekes volt, amiről olvastam, nem volt kifejezetten őrült tempójú a cselekmény. Számomra azonban így is együtt volt minden a történet élvezetéhez: széthúzás a flottán belül, a flottaértekezletek hangulata, némi magánéleti probléma és kisebb-nagyobb összecsapások.

A flotta egyszerre éli át önbecsülésének megtépázását, mert a megszokott harcmodor, a gondolkodás nélküli támadás helyett inkább menekül a szindikátusi flotta elől és az újonnan felfedezett magabiztosság érzését, mert az elkerülhetetlen összetűzésekben mégis győzelmet aratott - méghozzá elég lényegeseket. Vannak kapitányok, akiknek az összecsapások eredménye elég volt ahhoz, hogy megbízzanak a vezetőjükben és vannak, akiknek minden böki a csőrét, amit ez a múltból előkerült ember tesz. De leginkább az eltelt idő és az eltérő gondolkodás az ok. Ellenben éppen ettől izgalmas ez a sorozat és persze ez alól ez a kötet se kivétel.

Bár nem mostanában olvastam az előző részt, mégis sikerült hamar felvennem az események fonalát és még saját magam is meglepődtem azon, hogy mennyire otthon érzem magam a történetben. Minden látható és érthető vagy éppen felfoghatatlan hibája ellenére is kedvelem ezt a sorozatot és nem tudom felfogni ép ésszel, hogy miért nem olvassák és főleg miért nem kedvelik kis hazánkban többen ezt a kalandot.

Pedig tényleg úgy van, hogy minden ismerős mozzanat ellenére is tud újdonságot nyújtani a kötet. Erre pedig ékes bizonyíték a kötet utolsó részének brutálisan jó és élvezetes űrcsatája, az összecsapást előidéző szituáció okaként azonosított beavatkozás felfedezése és persze a végső döntés a szövetségi flotta következő útjáról - amely miatt egyébként egy iszonyatos függővéggel zárul a kötet.

Nekem ez a rész is kifejezetten tetszett és éppen ezért nem zárhatom mással a posztomat csak azzal, amivel kezdtem: nagyon szeretném ezt a flottát hazáig kísérni. Annyit tennék még hozzá, hogy olvassátok ezt a sorozatot, mert élvezetes, szórakoztató és nagyon jó!

Folytatás »

Paolo Bacigalupi: A vízvadász

Bármilyen furcsán is hangzik, de nekem ez a regény bizonyos szempontból "szakmakönyv". És meg is találtam benne mindent, amivel kapcsolatban a szakmámban valamilyen szintű végzettséget, illetve gyakorlatot szereztem: vízellátás, szennyvíztisztítás, hidrológia, hidrometeorológia, vízrajz, vízkészletgazdálkodás, aszály, vízjog és még sok minden más. Nem is csoda, ha már a beharangozáskor felfigyeltem a regényre, mert a fülszövege is azt sugalta, amit végül kaptam: egy részben"szakmakönyvet". 

Még egy történet is kapcsolódik a kötethez: ugyanis ezt a regényt ajándékba kaptam a barátnőimtől, majd amikor kinyitottam - csak úgy random módon - az egyik oldalon a felszín alatti víztartókban lévő vízszintsüllyedéséről olvashattam, a másikon pedig a "Vízügyi Hatóság" kifejezésen akadt meg a szemem. Harsány kacagásban törtünk ki mind a hárman, majd két - többé és kevésbé szakmabeli - barátnőm megállapította, hogy ez tényleg nekem való könyv. És úgy is lett.

Értékelés:10* (kedvenc lett)
Kiadó: GABO Könyvkiadó
Kiadás éve: 2016.
Terjedelem: 397 oldal
Eredeti cím: The Water Knife
Fordító: Horváth Norbert
Borító ár: 2.990,- Ft
Műfaj: sci-fi, thriller, akció, posztapokaliptikus

Az éghajlatváltozás következményeként Észak-Amerika egyes államaiban aszály tombol, közben a megemelkedett tengervízszint a partvidék lakosságát a kontinens belsejébe űzi. Nevada, Arizona és Kalifornia állam egyaránt a Colorado folyó egyre apadó vízkészletéért harcol, hogy az arra "érdemesek" megfelelő körülmények között, luxusépületekben lakhassanak, míg a többség  helyettük is nyeli a port. Az egyik ilyen város, amely megindult a pusztulás felé, Phoenix. Mivel minden összefügg mindennel és a Phoenixben történtek meghatározzák Kalifornia jövőjét is, ezért főnöke utasítására Angel Velasquez, a vízvadász az egyre romló állapotú városba érkezik, hogy kiderítse, mi igaz az új vízforrásra vonatkozó pletykákból. Az információmorzsák felcsipegetése közben megismerkedik két nővel: az igazságot megszállottan hajszoló újságíróval, Lucy Monroe-val és a fiatal bevándorlólánnyal, Maria Villarosa-val.
Ebben a városban minden a víz, illetve annak birtoklása körül forog, és a nyomok felderítése közben Angel rájön, muszáj együtt dolgoznia a riporterrel, illetve a fiatal lánnyal, akik egyes szempontokból jobban, másokból sokkal kevésbé ismerik és értik azt, ami a városban zajlik. Probléma pedig bőven van, mert a vízjogok nyomában járva, azokat kutatva a trió körül egyre csak gyűlnek a holttestek.

Paolo Bacigalupi ismét előhúzta a kalapból a szokásos szituációt, amely már korábban is bejött neki: a klímaváltozást és annak hatásait. A felhúzhatós lány, illetve a Hajóbontók című regényében is ugyanilyen alapokra helyezte a történeteit, ugyanarra akarja felhívni a figyelmet - mégis mindegyiknek más a helyszíne, a hangulata, az olvasóra gyakorolt hatása.

A helyszín ezúttal Észak-Amerika, ahol a felszín alatt vízkészletek jelentősen lecsökkentek, Texas korábbi virágzó mezőgazdasága már nem létezik, a földeken növények helyett mindössze portölcséreket lát az, aki arra jár. A vízkészletekhez való hozzáférést a vízjogok biztosítják, amelyet mindenki meg akar szerezni: először szép szóval, majd pedig erőszakkal. A Colorado folyó több állam vízellátását biztosítja és az egyre csökkenő készletből minden állam magáénak akarja azt a mennyiséget, ami ellátja a lakóit, a déli államok folyamatos harcban állnak az északiakkal, ahol visszatartják a vizet, miközben egyre csak gyűjtik a vízjogokat.

Az eseményeket három főszereplő nézőpontjából követhettem végig, akik karakterei ennél jobban már nem is különbözhettek volna egymástól. Angel, Lucy és Maria története hosszú ideig külön szálon fut, később érintőlegesen találkozik, végül pedig véglegesen összefonódik. Angelt, a profi vízvadászt egy morális kérdéseket felvető akcióban ismertem meg, ugyanakkor azt is megtudtam, hogy miként és mire használják fel azt a vizet, amelyet megszereztek. A szerző nagyon meghatározó hangulatot teremt, ezért Lucy és Maria történetének olvasása közben könnyedén beleéltem magam a helyzetükbe: éreztem a port, amely mindenhol ott volt, szomjas voltam, a bőrömet érdesnek és száraznak éreztem. Megdöbbentő, hogy a felvázolt alapszituáció időben sokkal közelebb van, mint azt sokan gondolnánk.

A regény első fele a szereplők helyzetének bemutatását tartalmazza és eléggé kuszának, furcsának, helyenként lassúnak is tűnik, mégis fantasztikus hangulata van, amely szinte árad a lapokból. A témában érintettként, szakemberként a regénynek ezt a részét élveztem a legjobban és azt kell mondjam, hogy Bacigalupi nagyon alapos munkát végzett, mert amit az alaphelyzetről leírt, az szakmailag megállja a helyét. Egyetlen kifejezés esetében találtam csak eltérést - hidrológus kontra hidrogeológus -, de ez lehet akár az eltérő szakkifejezések használata, akár a fordítás miatt is. A többi információ tényleg teljesen a helyén volt.

Kíváncsian figyeltem, hogy merre fognak kanyarodni az események és a regény második fele ebből a szempontból meglepett: a kialakult társadalmi és személyes problémák bemutatása helyett a cselekmény kőkemény akcióba fordult át. Ebben a részben az alvilági figurák épp annyira jelen vannak, mint a másik állam ügynökei, a puskaropogás vagy az erőszak egyéb megjelenési formája, a menekülés és a bárki mással szembeni bizalmatlanság a kötet legutolsó mondatáig állandó tényező.

Élesen elkülönül egymástól a regény elejének hangulata és tempója annak második felétől, de én ezt sem bántam. A szerző a történet hangulatát, hitelességét és realitását tekinve is kifejezetten erős alapokat fektetett le, amelyre aztán hirtelen fordulattal, ugyanakkor hatásosan építette rá az egyre növekvő feszültséget, az akciófilmeket idéző tempót és a megdöbbentő csavarokat. Mindezt persze megtüzdelte morális és társadalmi kérdésekkel, némi romantikával, időnként pedig a rémísztő valósággal, az emberek élni akarásával. Nem volt törés abban, amit felépített, nem volt ellentmondás a kezdetek és befejezés között, csak éppen történt valami, ami az egyik hangulatból a másikba fordította az eseményeket. És könnyen nagyon könnyen elképzelhető, hogy egy helyzet elmérgesedik, hogy néhány ember átlépi azt a bizonyos határt és aztán már nincs megállás. Ez történt most is. A helyzet, a vízért való küzdelem és minden, ami ezzel jár, pedig adta magát. Lehetett volna más befejezése is: agonizálós és mindent megoldó, a világot megmentő, de Bacigalupi most más utat választott. Talán ezt a fajta lezárást életszerűbbnek érzem, mint bármi mást.

Miután a csapokból még folyamatosan folyik a víz és pancsolni is lehet a fürdőkben, a hétköznapi ember talán még nem, de a szakmabeliek már érzik - ha nem is szó szerint - a bőrükön azt, hogy arra felé haladunk, amit Bacigalupi felvázolt ebben a regényében. Igen, ez már nem is az olyan túl távoli jövő, sőt bizonyos részeit figyelembe véve a történetben is emlegetett államoknak ez már a jelen.

Nekem ez a regény nagyon bejött, sokkal jobban, mint A felhúzhatós lány, pedig azt is nagyon kedveltem. De ez az írás pont olyan, amit mintha kifejezetten nekem - és csakis nekem - írta volna a szerző. Pont ezért kedvelem - sőt imádom - minden mondatát, még akkor is, ha tisztában vagyok a hibáival, látom a gyengeségeit és érzem, hogy a befejezés inkább hatásvadász, mint logikus - bár kifejezetten életszerű. De mindez hiába, én pont így kedvelem és ez a regény számomra továbbra is az marad, ami az elején: egy olyan történet, amely az alapjait és a mondanivalóját tekintve sokkal közelebb áll a szakmámhoz, mint az eddig olvasottak közül bármelyik. Mr. Bacigalupi, kérem, hogy írjon még jó néhány, hasonló alapokkal rendelkező sztorit! Előre is köszönöm! Ahogy a Gabo Kiadónak is, aki eddig lehetőséget biztosított arra, hogy magyar nyelven is olvashatóak legyenek ezek a művek. Remélem, hogy ez így lesz a továbbiakban is.

Folytatás »

Jack Campbell: Vakmerő (Az elveszett flotta 2.)

Soha nem gondoltam volna, hogy én leszek az, aki kedvelni fogja a katonai sci-fit, tekintve, hogy a katonai történetekből sem a múltbeliek, sem a jelen időben játszódóak nem tartoznak nálam az olvasandók vagy a megnézendők közé első körben. És mégis, az a katonai sci-fi, amit eddig olvastam - a Vének háborúja kötetek és ez a sorozat - nagyon bejött. Igazából pont annyira tartom mozgalmasnak és érdekesnek, amennyire az szükséges, ráadásként pedig az összecsapások szinte megelevenednek a szemem előtt olvasás közben. Ha egy történet képes arra, hogy kikapcsolja számomra a külvilágot, elmerüljek az eseményeiben és élvezzem azt, amit olvasok, akkor az nagyon rendben van - még akkor is, ha tisztában vagyok azzal, hogy hibái is vannak.

Értékelés: 9 pontot megérdemel a 10-ből
Kiadó: GABO Kiadó
Kiadói sorozat: GABO SFF
Kiadás éve: 2017.
Terjedelem: 361 oldal
Borító ár: 2.990,- Ft
A mű eredeti címe: Fearless
Fordította: Tamás Gábor
Sorozat: Az elveszett flotta
Előzmény:
1.) Rendíthetetlen
Folytatás:
3.) Merész
4.) Valiant
5.) Relentless
6.) Victorious
Műfaj: sci-fi, katonai sci-fi, űropera

A Szövetség flottája meglógott a Szindikátusiak csapdájából, köszönhető mindez a száz év után megtalált és hibernációjából felébresztett nemzeti hősnek, Geary sorhajókapitánynak. A csapdából ugyan kiszabadultak, de a hazafelé vezető út irányával és a kapitány által alkamazott egyéb módszerekkel kapcsolatban - amelyek éles ellentétben állnak a mostanában használatos és hangzatos szlogenekkel - eléggé megoszlanak a vélemények. Az ugrópontokon keresztül igencsak kacifántos módon, elhagyott csillagokat, a Szindikátusi Világok mélyén megbúvó naprendszereket érintve haladó flotta számos kalandba keveredik. Útjuk során az egyik bolygón hadifogolytáborra bukkannak, amelynek lakói közel húsz évvel ezelőtt estek fogságba. A foglyok vezetője az igencsak karizmatikus Falco sorhajókapitány, aki hozzáállásával, az emberekre gyakorolt hatásával eléggé megnehezíti Geary kapitány életét.

A szerző ott folytatja a történetet, ahol az előző kötetben abbahagyta: a flotta folytatja az útját, Geary kapitány pedig az embereivel, illetve önnön hírnevével vívott csatáját. Az összecsapások leírásai is hasonlóak, mint amilyeneket már az első részben is olvashattam, mégsem élveztem azokat kevésbé. Tehát alapjaiban alig nyújt valami újdonságot a történet, de ennek ellenére jó volt elmerülni az eseményeiben - mert egyszerűen gördülékeny és élvezetes.

Pár dologban azonban továbblépett a szerző: Geary sorhajókapitány végre méltó ellenféllel találja magát szemben, illetve egyes szereplőket közelebb hoz egymáshoz, kissé megbonyolítja az életüket. Sok tekintetben tehát ugyanaz, néhányban viszont más, mint a korábbi kötet.

Az újdonság varázsa azért picit megcsappant, az a hatalmas katartikus érzés, ami teljesen eltelített a Rendíthetetlen olvasása közben, most valamelyest csökkent intenzitással jelentkezett, de azért még így is bőven elegendőnek bizonyult. Ismerős volt tehát az alapszituáció, a csaták és összecsapások mesteri módon levezényelt menete, amelyekben csupán az jelentette a változatosságot, hogy a hajók követték a kapott parancsokat - többségében legalábbis. Az űrcsaták ismerős - ám vitathatatlanul látványos - levezetéséért cserébe bőven kárpótolt azok mennyisége, amelyre igazán nem lehetett panasz. Bőven volt szemből, illetve lesből támadás, furfangosan kiötölt és kivitelezett csel, valamint minden más. Mindezek mellett örülök annak, hogy a szerző a mennyiség növelésével nem adta alább a minőséget: mindegyik harcérintkezés leírása élvezetes, és bár a végeredménye eléggé kiszámítható, a menete továbbra is mesterien megkomponált - olvasni pedig egyenesen lehengerlő.

A kötet fő eseményvonala két szálra épül fel, amely hol szétválik, hol pedig összefonódik, a regény végére az egyik továbbfut, a másik pedig lezárásra kerül. Nem nehéz kitalálni, hogy az egyik szál a flotta hazafelé vezető útja és a vezetőbe vetett bizalom, a hadviselés fegyelmének kiépítése és megszilárdítása, a másik pedig a hadifogoly táborból kimenekített karizmatikus kapitány által kavart feszültség, illetve a következmények kezelése.

Teljesen átéreztem Geary kapitány problémáját, aki sem az eddigi, sem a jelenlegi szituációkban nem volt könnyű helyzetben. Folyamatosan bizonyítania kell - nem csak az embereinek, hanem magának is -, és közben el kell kerülnie a hőssé válás mindenféle előnyökkel kecsegtető útját. Pedig milyen könnyű is lenne rálépni arra az útra és mennyi felesleges problémát, magyarázkodást megspórolna magának vele, de mégsem teszi és ezért csak tisztelni tudom Gearyt. 

Persze van, aki rajta tartja a szemét főhősünkön, aki árgus szemekkel figyeli minden tettét és figyelmezteti, ha úgy érzi, hogy elhagyta az előre kijelölt ösvényt. Minden nézőpont kérdése és pont ezért nagyon vékony a határ a gyáva és a vakmerő, a megfontolt és a veszélyes szituációkat is bevállaló személy, illetve a cselekedetei között. Bár a látszat is csalhat néha, a pokolba vezető út is a legjobb szándékokkal, valamint a jó szándékú tettek félreértelmezésének következményeivel van kikövezve. A probléma megoldására persze mindig van lehetőség, csak éppen nem biztos, hogy az annyira egyszerű. Az tuti, hogy a feszültséget több módon is le lehet vezetni és Jack Geary most az egyszer - mosolygásra és fejcsóválásra késztető párbeszédet követően - valaki másnak adja át a vezetést.

Nagyon tetszett, hogy több szereplő is jobban bekapcsolódik a történetbe: az eddigi biztos támogatók mellett megjelennek az újak, akik már nem csak a legendája, hanem a jelenben elkövetetett tettei miatt tisztelik a kapitányukat. Az új támogatók műszaki tudásának következtében részletesebben bemutatásra kerül az hiperhálókapu működése, illetve az, hogy a használói mennyire nincsenek tisztában annak alapjaival, és ez persze megint felvet olyan kérdéseket, amelyre már az előző részben is történt egy egészen halvány és sejtelmes utalás. A hiperháló kapuval kapcsolatos leírás volt talán a kötet legplasztikusabban megfestett része: egyszerűen élvezetes volt olvasni, a robbanások sora, a kapu lüktetése pedig szinte kiemelkedett a sorok közül, annyira valós, élethű és eleven volt az egész. Bámulatos és varázslatos.

Bárhogy is csavarom, bármennyi erényét sorolom, ezzel együtt pedig legalább ugyanennyi hibáját tárom is fel, ez a sorozat még mindig az egyik, amelynek a folytatását a legjobban várom. Kedvelem, mert annyira pörgős, élvezetes, van benne annyi emberség, gyarlóság és mondanivaló, amennyi nekem pont megfelelő. Nagyon remélem, hogy a szerző a továbbiakban is tartani fogja ezt a színvonalat és újabb szórakoztató kalandokkal, veszélyes és látványos harcérintkezésekkel, személyes csatákkal fog majd meglepni a következők részekben. A folytatást pedig még idénre ígéri a kiadója, aminek én kifejezetten örülök.

Folytatás »

Jack Campbell: Rendíthetetlen (Az elveszett flotta 1.)

Mindig is kedveltem a sci-fit, mert érdekeltek a jövő technikai megoldásai, illetve az, amelyekről a mai ember úgy gondolja, hogy azok lehetnek majd. Mindenképpen érdekes, hogy egyáltalán mit is kezd magával az emberiség a jövőben - ha máshogy nem, akkor elképzelés szintjén. De ennek ellenére is kevés sci-fi írást olvastam, mert nem egyszer kevésnek bizonyult a türelmem, valamint - szégyen vagy nem szégyen - a felfogó képességem a bonyolult technikai, összetettebb kvantumfizikai és űrkutatáshoz kapcsolódó leírásokhoz. Persze miután egy-két ilyen magasröptű műbe beletört a bicskám, óvatosabban nyúltam a kategória többi kötete után és inkább fantasy regényekkel vigasztaltam magam. Egészen addig így zajlott ez, amíg az utamba nem került Mysterious Universe sorozat néhány regénye, illetve John Scalzi jó néhány írása, és felfedeztem, hogy létezik sci-fi regény a műfaj könnyedebb és szórakoztatóbb oldalán is - vagyis azon a térfélen, ahol én magam is sokkal szívesebben tartózkodom. Ezt követően már ezzel a tudással felvértezve válogattam a kiadványok között és bár mai napig mellényúlok néha, most már azért jobban meg tudom ítélni, hogy mi való nekem a kínálatból - főleg, ha inkább szórakozni vágyom és nem az egyébként - napi munka által - erősen igénybe vett szürkeállományom további kínzására. Így került képbe nálam Az elveszett flotta című sorozat nyitó kötete is, és elégedett vagyok magammal, mert nagyon jól, az igényeimnek megfelelően választottam olvasmányt.

Értékelés: 9/10
Kiadó: GABO Kiadó
Kiadói sorozat: GABO SFF
Kiadás éve: 2015.
Terjedelem: 354 oldal
Borító ár: 2.990,- Ft
A mű eredeti címe: Dauntless
Fordította: Tamás Gábor
Sorozat: Az elveszett flotta
Folytatás:
2.) Vakmerő
3.) Merész
4.) Valiant
5.) Relentless
6.) Victorious
Műfaj: sci-fi, katonai sci-fi, űropera

A Szövetség és a Szindikátusi világok már egy évszázada állnak háborúban egymással. Úgy néz ki, hogy most talán sikerül pontot tenni az űrbeli százéves háború végére, mert a Szövetség flottája csapdába esett az ellenséges terület szívében. A flotta zászlóshajója a Rendíthetetlen, amelynek legénysége egy nem várt taggal bővült, az évszázados hibernációjából felébresztett Geary kapitánnyal. John "Black Jack" Geary egy igazi legenda, akinek hőstetteit minden kadét ismeri. Amikor a Szindikátusi világok csapdája bezárul és a flotta irányítása az ő kezébe kerül, meg kell mutatnia, hogy képes átvenni a vezetést és megmenteni a flottát. Mindezek mellett meg kell küzdenie a saját személyét övező legendával, vagy ha ez másként nem megy, akkor el kell azt fogadnia.

Ez a regény nálam nagyon betalált! Már az első fejezetével is képes volt megragadni a figyelmem, hatással volt rám a hangulata és ez így maradt egészen a legutolsó oldalig. Elmerültem a végtelen űrben, az élvezetes és mozgalmas kalandban, a legendás kapitány cselekedeteiben, és az aktuális problémák megoldására irányuló ötleteinek megvalósításában. 

Nem mondom, hogy nem látom a regény esetleges gyengeségeit és hibáit, de elfogadom őket és hajlandó vagyok figyelmen kívül hagyni mindahányat, amennyit csak felfedeztem, mert a történet képes volt arra, amire csak nagyon kevés: kikapcsolta a külvilágot. Olvasás közben egyszerűen elvesztem az űrben, együtt bolyongtam, utazzam és csatáztam a flottával és nagyon élveztem a kalandot.

Jack Campbell hihetetlenül jól adja vissza a saját korából kiszakadt és új korba keveredett ember érzéseit, ezért könnyedén a kapitány helyébe tudtam képzelni magam, átéreztem a kétségeit, a távolságtartását és az esetenként felbukkanó kétségbeesését. No, és persze ott van a saját magát övező legenda, amivel szembe kell néznie és meg kell küzdenie, ez aztán bárkiből kihozná a szarkasztikus énjét.

Hihetetlenül tetszettek a leírások, amelyek egyáltalán nem feküdték meg a gyomromat a töménységükkel, ugyanakkor rendkívül jól tudták ábrázolni az űr végtelenségét és érzékeltetni azt, hogy miben is különbözik az űrben vívott csata a földitől. Olvastam már más regényben is űrcsatákról, de egyik esetben sem éreztem ennyire átélhetőnek és a bonyolultsága ellenére is könnyedén élvezhetőnek az egészet. Nem kellett agyalnom azon, hogy mi és hogyan működik, mert érthető és hihető magyarázatot kaptam mindenre, elfogadtam azt, hogy a leírtak működnek és csak élveztem az akciókat. Amelyek azért nem nevezhetők szimpla összecsapásoknak, hiszen általában 0,1-es fénysebesség mellett került rá sor: ez a sebesség az űrben létező távolságokat figyelembe véve kevés, közelharcnál azonban iszonyatosan nagy. Éppen ezért éreztem azt, hogy a regény eseményei egyszerre ugyanazon felvétel lassított és gyorsított lejátszásának váltakozásai. 

"Egy dolgot minden matróz hamar megtanul, mégpedig azt, hogy az űrben semmi nincs, ami emberi. Embertelen a puszta mérete, az üressége, a halál, ami ott van benne mindenütt (...)"

Tetszettek a stratégiai lépések, a valós idejű képek késése miatti időeltolódások, a relativisztikus torzítások és azok figyelembe vétele egy akció során, egy csata eseményeit befolyásoló hatása. Kicsit úgy éreztem magam, mint annak idején, amikor a Végjátékot olvastam és bizony azt is legalább annyira élveztem, mint most ezt a regényt. Felmerül a kérdés, hogy ebből miért nem készítettek még filmet? Pedig kifejezetten jó alapanyagot jelentene a történet, mozgalom és látványvilág, valamint a főhős lelki vívódásának szempontjából is.

Száz év nagy idő és mégis milyen kevés, ha közben még nem sikerült befejezni azt a háborút, amelynek kezdeti, az eseményeket kirobbantó konfliktusára már senki sem emlékszik. A technika fejlődött, de nem annyira - az embereket lefoglalta a folyamatban lévő háború -, hogy a változás Geary kapitány számára ne legyen követhető. Ami viszont nem fogható fel ép ésszel, az a hadsereg működésében bekövetkező változás, ahol az évszázados összecsapás jelentős változásokat okozott: személyi, tapasztalati, stratégia és irányítástechnikai szempontból is. 

John Geary-nek ezzel is meg kell küzdenie és ennek része a saját múltbeli tette is, vagyis hogy annak idején a saját élete kockáztatásával sikeresen feltartóztatta a Szindikátusi világok flottáját - pedig tulajdonképpen csak azt tette, amit abban a helyzetben meg kellett tennie és amire kiképezték. A stratégiai tudás elvesztése egy részről még hihetetlennek tűnik, más részről viszont sajnálatos módon pont ezt a szituációt - a szakma elcsökevényesedését és a szakmai tudás eltűnését - élem át a munkahelyemen, szóval könnyedén el tudom képzelni a helyzetet. Ugyanis hiába van valaminek írásos vagy digitális nyoma, ha nem jut elegendő idő a megfelelő kiképzésre, a múltbeli információk áttanulmányozására, amikor mindenki leginkább ágyútöltelék szerepet tölt be, akkor ebben a  - nyersanyag és személyi állomány szempontjából is hiányban szenvedő - korban könnyedén elsikkad a tudás és megbomlik a fegyelem. Ördögi kör ez, amiből úgy néz ki, hogy elég nehéz kitörni.

A regény egy terjedelmes sorozat első kötete és a cselekménye is ehhez igazodik, minden tekintetben egy hosszú út elején járunk: a flotta még csak elindult hazafelé, Geary kapitány pedig éppen csak elkezdte ráncba szedni a hajóit és meggyőzni azok parancsnokait a tettei és döntései okairól. A csaták mellett a morális és lélektani hadviselés leiratait élveztem a leginkább, ahogy Geary kapitány saját magával és flottájának egyes parancsnokaival csatázik, megoldja a felmerülő problémákat, technikai és stratégiai nehézségeket.

Szóval nekem ez nagyon tetszett, jól szórakoztam, kellő mértékben izgultam és ámultam, élveztem minden egyes sorát - teljességgel beszippantott a történet. Várom a sorozat folytatásait, amelyek közül a második rész még teljesen friss megjelenésnek tekinthető - hamarosan sorra is kerül majd az olvasásban -, a harmadik kötet magyar nyelvű kiadását pedig még ebben az évben ígérte a kiadó.

Folytatás »

Katherine Addison: A koboldcsászár

A Koboldcsászár azon könyvek egyike, amelyet már megjelenésének első beharangozása óta figyelemmel kísértem, vagyis közel egy évet vártam arra, hogy a kezembe vehessem. Mindenki, szinte kivétel nélkül mindenki szuperlatívuszokban beszélt erről a regényről, bár az is ott szerepelt az értékelésekben, hogy jelen esetben nem a cselekmény a meghatározó, a történet különlegességét a főszereplő személyisége adja. Ráadásként pedig a magyar fordítása is hangulatos.

Értékelés: 7/10
Kiadó: GABO Könyvkiadó
Kiadói sorozat: GABO SFF
Kiadás éve: 2016.
Terjedelem: 444 oldal
Eredeti cím: The Goblin Emperor
Fordító: Miks-Rédai Viktória
Borító ár: 3.490,- Ft
Műfaj: fantasy, fejlődésregény

A regény főhőse Maia, a császár negyedik fia, aki félig tünde, félig pedig kobold. A két faj jellegzetes jegyei keverednek a megjelenésében: magasságát, testalkatát és a fülét tekintve inkább tünde, a bőrszínét tekintve viszont kobold. Szülését követően a császár vidéki kastélyába küldte a feleségét a gyermekével együtt, Maia tehát a császári udvartól, annak minden intrikájától távol nőtt fel, semmi ismeretet nem szerzett annak működéséről. Nyolc évesen elveszítette az anyját, onnantól gyámság alatt, szeretet nélkül töltötte éveit. Egy éjszaka futár érkezik a császári udvarból: az uralkodó és mindhárom fia léghajó balesetben életét vesztette, az uralkodás joga pedig születése jogán Maia személyére szállt. A félvér fiú felkerekedik, elfoglalja helyét az ország élén és megpróbálkozik annak a birodalomnak az irányításával, amely eddig tudomást sem vett a létezéséről.

A regény Maia trónra kerülését, illetve uralkodásának kezdetét, annak néhány hónapját - az első tétova lépéstől az első nagyobb véghez vitt tettéig terjedő időszakot - mutatja be. A történet cselekménye tényleg csak arra korlátozódik, hogy Maia az udvarba kerül, lassan meg-, illetve kiismeri az embereket, az udvar és az irányítás működésének gépezetét, megérti döntéseinek következményét és elfogadja az ezzel járó felelősséget. Ami a legfontosabb: személyisége folyamatosan változik és alkalmazkodik az újonnan felmerült körülményekhez, mégis mindig önmaga marad. Ez az utóbbi, a más viselkedés, a máshogyan gondolkodás az, ami személyiségének fő vonzerejét jelenti és amivel képes meglepni mindenkit a környezetében. Egy igazi fejlődésregény, amelyet jelen esetben fantasy környezetbe helyezett a szerzője. 

Folyamatosan emlegetem az udvar és a a birodalom kifejezéseket, de ezen kívül túl sok szót még nem pazaroltam a háttér bemutatására. Talán azért mert sokkal többet nem is nagyon tudok mondani róla. Fantasy világban játszódik a történet, amiről annyit tudtam meg, hogy tündék és koboldok uralják a területeit, harcolnak egymással, időnként pedig diplomáciai kapcsolatba lépnek, házasságokat is kötnek. Egy ilyen diplomáciai érdekeket szolgáló házasságból született Maia is, a negyedik császárnő egyetlen gyermekeként.

A történet a szereplő helyzetmegoldó képességére, az uralkodás nehézségeire, illetve annak folyamatára és az udvar intrikáinak kezelésére fókuszál. A szerző nagyon olvasmányosan ír - minden egyéb tényező ellenére is ezt éreztem, de erről majd a későbbiekben - és annak ellenére, hogy az ifjú uralkodó szinte minden ébren töltött perce megjelenik a lapokon és ennek egyenes következménye a lassú cselekmény, nem mondanám unalmasnak a történetet. A regény hangulata könnyedén megérinti az olvasó lelkét, Maia képes meghódítani bárki szívét és onnantól kezdve már minden érdekes lehet, ami vele történik - főleg az, ahogy eltérő viselkedésével megdöbbent mindenkit maga körül, ahogy lassanként kivívja a tisztelet maga iránt.

És mindezek ellenére sem tudok szuperlatívuszokban beszélni erről a regényről, mert bizony megszenvedtem az olvasásával. Azt még megértem, hogy fantasy környezetbe kellett helyezni a regényt, de indokolatlannak érzem, hogy azt, ahogy ezt a hatást elérte a szerző. Nem a világ felépítése és bemutatása adja meg ugyanis a környezet fantasztikus alapját, hanem az, hogy tudjuk tündék és koboldok szerepelnek a történetben, a léghajók lévén pedig kap némi steampunk árnyalatot a háttér, illetve iszonyú bonyolult nevektől és kifejezésektől hemzseg az egész történet.

Zavaró, nagyon zavaró volt számomra az, hogy minden helység és helyiség, minden személy és pozíció - márpedig a császári udvarban bőven akad ezekből - megnevezését kiolvashatatlan, kimondhatatlan és megjegyezhetetlen szavakkal helyettesítette a szerző. Ugyanilyen nehezen rázódtam bele a megszólítások bonyolult rendszerébe is. Mindegy, hogy hányszor került a szemem elé az adott kifejezés, egyszerűen nem bírtam megjegyezni a hangalakját és hozzákapcsolni a jelentését, ennek eredményekét viszont nem tudtam, hogy hol járunk, ki szólt vagy tett valamit, kevertem a helyszíneket, a személyeket és a cselekményeket. Pedig általában nem szokott hasonló problémám lenni, de most minden egyes alkalommal kizökkentett az olvasás ritmusából a tünde nyelv ilyen mértékű - és szerintem indokolatlan - használata. A történet enélkül is csodálatos lehetett volna, így viszont megszenvedtem az olvasásával és ez meghatározta a végső élményt is.

Nem is olyan régen valaki azt fejtegette, hogy egy regény akkor SF vagy F - vagyis sci-fi, illetve fantasy -, ha az eseményekhez, a cselekményhez szükséges a fantasztikus környezet, mert enélkül az egész nem működőképes - vagyis ha kihúzzuk a történet lába alól a talajt - elvesszük a hátteret -, akkor összeomlik az egész. Most visszájára fordítom ezt a megállapítást és levonom azt a következtetést, hogy szerintem ez a történet nem is annyira fantasy, mert ha a fantasy környezetet kicserélnénk a normál emberi világra, akkor is működne annak minden mozzanata. Szóval maradjuk annyiban, hogy ez egy fantasy környezetbe helyezett fejlődésregény.

Pedig az említettek mellett sok minden másról is szól még a történet, amelyek egyenként is komoly témának tekinthetők: rasszizmus, a nők helyzetének megítélése és hasonló nyalánkságok. Ezekről nyíltan, de mégis nagyon finoman értekezik a szerző, irányítja az olvasó gondolatait és alakítja a véleményét, hatással van a szimpátiájára, a hangulatára.

Sajnos minden pozitívuma ellenére sem lettem a regény rajongója és ez nem a történet cselekményének - akarom mondani cselekménytelenségének -, illetve lassúságának tudható be, hanem a kivitelezésnek, a fantasy környezet ilyen mértékű erőltetésének. Nem bántam meg, hogy elolvastam, ugyanakkor az sem valószínű, hogy még egyszer nekiugrok majd a szövegnek. Ez utóbbit pedig rajtam kívül senki sem sajnálja jobban, mert nagyon akartam szeretni ezt a regényt.

Folytatás »

Moskát Anita: Bábel fiai

Kettős érzésekkel viseltettem a regénnyel szemben, ugyanis mindennél jobban akartam ezt a kötetet, de tartottam is tőle - egy részről a szerző korábban olvasott novellája miatt, amelynek nyomasztó volt a hangulata, de mégis a kedvencemmé vált, más részről a témája miatt. Az első érzésemnek engedelmeskedve be is szereztem a megjelenést követően a művet, amelynek eredményeként egy fantasztikus és személyre szóló dedikálással lettem gazdagabb. De ez sem volt elég, mert egyre csak halogattam az olvasást, kerestem a megfelelő hangulatot, amikor majd teljes mértékben érvényesülhet az olvasottak hatása. Sikerült megtalálnom. Persze nagyon könnyű utólag bölcsnek lenni, de akkor is kijelentem: nem kellett volna tartanom tőle, mert ez egy igazán különleges történet, amely a témája ellenére is nagyon gördülékeny, viszonylag könnyen olvasható, és felejthetetlen élményt ad.

Értékelés: 10/10
Kiadó: GABO Könyvkiadó
Kiadás éve: 2014.
Terjedelem: 403 oldal
Borító ár: 2.990,- Ft
Kiadói sorozat: GABO SFF
Műfaj: urban fantasy, portál fantasy

Sajnos a kialakult kedvezőtlen helyzet miatt az olvasás és a jelen értékelés megírása között eltelt közel másfél hónap. Ez az idő ugyan nem egy emberöltőnyi hosszúságú, de akkor sem teljesen frissek már az élmények, elhomályosította azokat a hétköznapok gondja. Ezért aztán kicsit nehéz megfogalmaznom az érzéseimet, de azért megpróbálkozom vele.

Bármennyire is tartottam a regény vallásos témájától, Anita nagyon jól kezelte mind az alapötletet, mind pedig annak végkifejletét. Tetszett a két történetszál kiindulási pontja, a kissé megcsavart, másként értelmezett mitológiai alapok bemutatása, illetve az is, ahogy a két - ennyire különböző - főhős élete és célja akaratlanul is összefonódik, majd egy irányba halad. Lassan kibontakozó történet ez, amelyre könnyű lenne azt mondani, hogy néhány szereplő viszi el a hátán, de ez nem így van. Ennek a regénynek mélysége van, amelynek rétegei mögé nézni egyszerre töltött el élvezettel és félelemmel. Ez utóbbi érzés már csak azért sem indokolatlan, mert ez a történet sötét és komor, világa nem kissé kegyetlen, az eredmények érdekében hozott komoly áldozat kifejezés pedig ez esetben nem csak rizsa és következmények nélküli süket duma.

Az elején kíváncsian, bár kissé idegenkedve tekintettem Arzén világára és tetteire, próbáltam felépíteni magamban annak a társadalomnak a működését, amiben a történetünk játszódik - amelyet ennyire áthat a vallásosság vak buzgalma. Eleinte sokkal inkább megfogott Dávid története, az ő egyéni problémája, amelynek bemutatása során átélhettem, ahogy egy festő lassanként elveszti a látását. A művészlélek fiú lelki vívódása, a kétségbeesés és tehetetlenség érzése, valamint a közben folyamatosan érkező látomások - a Torony hívása - olyan hiteles és szenvedélyekkel teli leírásokon keresztül tárult elém, amelyek már az elején magukkal ragadtak. Ezt a kijelentésemet még úgy is fenntartom, hogy az életvitele és a viselkedése jó néhány megnyilvánulása miatt bizony bizsergett a tenyerem, hogy felképeljem ezt az elkényeztetett és önző kölyköt.
Végül miután Dávid eljutott Bábelbe, és ezáltal több időt töltöttem abban a másik, kissé zűrös, számomra furcsa elvek alapján működő világban, már jobban megértettem annak lakosait, a vezetőik és az alsó rétegek gondolkodását is. Arzén is fokozatosan került közelebb hozzám, és éreztem át egyre inkább az ő motivációját és helyzetét.

"Minden mese magjában ott az igazság."

Igazából ami ebben a történetben lejátszódik az nem más, mint az élet és a - politikai vagy vallási - hatalom örök körforgásának bemutatása egy gyorsított felvételen keresztül nézve - az örök változás: az egyszer fent és egyszer lent. A kezdeti lehetőség, az elérhető közös - és magasztos - cél átlényegülése, egyéni érdekké válása, majd az elért eredményhez, a nagy műhöz való végtelenül makacs ragaszkodás. A babonaság és a vallás, a nézetek és a kötelező terhek, valamint a szeretet és az elvárások hatalmas méretű csatája ez a regény, amelyet - mint mindig - most is az egyének vívnak meg. Akaratlanul is hőssé lett személyek, akik egyébként nem akartak semmi mást, csak attól eltérő utat bejárni, mint amit előírtak a számukra, vagy éppen megtalálni azt, amit elvesztettek.

Karakterfejlődés szempontjából jelesre vizsgázott nálam ez a regény - Dávid és Arzén esetében is megállja a helyét ez az állítás. Egyszerűen élvezet volt olvasni, ahogy az önző fiú végül saját magán kívül más szempontokat is figyelembe vesz, ahogy egy "gyermek", aki egész életében igyekezett megfelelni az elvárásoknak, végül ledönti a példaképe által felállított korlátokat, elkezdi járni a saját útját. Hangulatteremtésből szintén jelest kap tőlem a szerző: borzongtam, szenvedtem, reménykedtem, és még megannyi érzést átéltem a lapokat forgatva.

Nem csak fantasztikus élményt jelentett ez a regény, hanem ismét tanultam egy új fogalmat, amely a portál fantasy kifejezés. Mert Dávid és minden beszivárgó egy átjárón vagy kapun keresztül jut át ebbe a másik világba, amely bár földrajzilag is létező hely, mégis a tér és az idő egy teljesen más síkja. Egy másik világ, amely kapcsolatban áll a miénkkel, de a törvényei más szabályoknak engedelmeskednek.

Nem hiszem, hogy mindent értettem és felfogtam, amit Anita közölni akart velem. Úgy gondolom, hogy ez egy nagyon erős és összetett első regény, egy olyan írás, amelyet nem elég egyszer elolvasni. Tudom, hogy igazán csak akkor fogom minden utalását, mondanivalóját és rétegét megfelelően értelmezni, ha több alkalommal olvasom majd végig a szöveget. Már most tudom, hogy biztosan ezt fogom tenni, ahogy abban is biztos vagyok, hogy az újraolvasás is fantasztikus élmény lesz.

Részrehajló lennék? Nem hiszem. Van, ami nem azért csillog, mert fényesre csiszolták és megvilágították, hanem belülről, saját magától ragyog. Bár minden első - vagy sokadik - regény ilyen színvonalú lenne.

Mindezek után pedig még inkább büszke vagyok a saját példányú könyvemben szereplő dedikálás szövegére. Anita, remélem, hogy ezt a posztot is "zugolvasod". :D Köszönöm az élményt!

Folytatás »

Ben Aaronovitch: Soho felett a hold (Peter Grant-sorozat 2.)

Ben Aaronovitch a Peter Grant-sorozatban rendkívüli érzékkel keveri a nyomozás izgalmát, az ismeretlen által kiváltott borzongást, a varázslatokkal és misztikus lényekkel teli világot, illetve a valós helyszíneket. Történetei egy olyan városban játszódnak, amely kellőképpen titokzatos, amelynek múltja és építményei tökéletesen alkalmasak arra, hogy háttérként szolgáljanak a cseppet sem szokványos események felderítéséhez: Londonban. Az eddig olvasottak alapján kétség sem férhet hozzá, hogy ez a sorozat egy kalandos, misztikus és olvasmányos, krimibe oltott urban fantasy.

Értékelés: 8/10
Kiadó: GABO Kiadó
Kiadói sorozat: GABO SFF
Kiadás éve: 2014.
Terjedelem: 360 oldal
Borító ár: 2.990,- Ft
A mű eredeti címe: Moon Over Soho
Fordította: Pék Zoltán
Sorozat: Peter Grant
Előzmény: London folyói
Folytatás: Whispers Under Ground, 
Broken Homes, Foxglove Summer
Műfaj: urban fantasy, krimi

Bár az előző kötet esetében a nagy kavarodás – és a helyi téma nem kellő mélységű ismerete miatt – néhány helyen sikerült elvesztenem a fonalat, de attól még többségében élveztem a regény által nyújtott élményt, és természetesen érdeklődéssel fordultam a folytatás felé is – legfeljebb annyi előnnyel rendelkeztem, hogy tudtam milyen stílusú történetmesélésre számítsak. Szóval felkészítettem magam a pergő cselekményre, a mozgalmas eseményekre, a hihetetlen dolgokra, a humor egyedi megnyilvánulásaira és újabb „városnézésre” indultam egy olyan Londonban, ahol a mágia és az emberek törvényei egyaránt érvényesek.

A kötet címe szemernyi kétséget sem hagyott bennem azzal kapcsolatban, hogy Londonnak mely része is a jelenleg zajló események középpontja: természetesen a Soho. A különböző bűnügyi helyszínek feltérképezése közben a szerző bemutatja a városra jellemző pezsgő és változatos stílusokat felvonultató dzsesszéletet, illetve mindazt, ami ezzel a zenei stílussal összefüggésben csak felmerülhet. Eközben pedig sikerül jobban megismerni főszereplő mágustanoncunk családját is, mert a londoni dzsessz egyik meghatározó alakja nem más, mint Lord Grant, azaz Peter apja.

A szerző ügyesen szövi egybe a korábbi és a jelen regény eseményeit, illetve használja fel a nyomozás eredményessége érdekében az eddigi szereplőket – nem kell tehát a londoni folyókat megszemélyesítő embereknek sem búcsút intenünk. Immár megszokott elemként üdvözöltem az egymással párhuzamosan zajló eseményeket, az ebből fakadó káoszt, az újabb és újabb – leginkább furcsának tűnő – bűneseteket, amelyeket a rendőri munkában és a mágia alkalmazásában egyaránt tapasztalatlannak tekinthető Peter próbál felderíteni – természetesen úgy, hogy közben igyekszik betartani mindkét világ szigorú szabályait. A történet mozgalmassága mellett továbbra is tetszik, hogy a szerző nem veszi természetesnek a mágikus képességeket és a varázslatokat, hanem az elsajátításukkal, illetve az alkalmazásukkal kapcsolatban is érezteti a nehézségeket és a problémákat.

Ben Aaronovitch elképesztő mennyiségű információval rendelkezik Londonról, részletesen bemutat minden, a történések szempontjából lényeges épületet és utcát, London legeldugottabb zugát is. Ettől egyrészt úgy érzi magát az ember, hogy ő maga is ott rohangál az utcákon, részese a nyomozásnak, a város szinte él és lüktet körülötte – ami nagyon is élvezetessé, könnyen átélhetővé teszi a történetet. Ugyanakkor úgy éreztem, hogy néha túl sok az információ, a felsorakoztatott tények között nagyok a hézagok és lazák a kapcsolatok, időnként elkalandozik a szerteágazó témák között, ezáltal pedig darabossá, helyenként kapkodóvá válik a leírás – ha ilyen részhez érkeztem, akkor szinte mindig kidobott magából a történet, sokszor nem tudtam eldönteni, hogy melyek az események szempontjából fontos adatok. Talán ez az egyetlen olyan tényező, amelyet hibaként tudok felhozni a kötettel és az olvasottakkal kapcsolatban. Ezzel szemben viszont az akció leírások teljesen egyben vannak, nagyon jók: hihetetlenül pörögnek, könnyen követhetőek és szinte filmszerűen elevenedtek meg a szemem előtt az olvasott jelenetek – jót tesz a szövegnek, ha csak egy dolog áll a bemutatás középpontjában.

Jobban kedveltem ezt a könyvet, mint az előzőt – pedig azt is olvasmányosnak tartottam. Valamivel gördülékenyebb történetvezetéssel még inkább elnyerte volna a tetszésem, de így is nyugodtan kijelenthetem, hogy ez a regény jó: kellően mozgalmas és misztikus, egyszerre ismerős és mégis más, részben krimi és részben fantasy. Ha pedig lehet hinni az időközben felröppent híreknek, akkor még idén érkezik magyarul a harmadik kötet – vagyis hamarosan várja az olvasókat a következő hihetetlen kaland, az újabb mágiával teli nyomozás.

A regényről írt véleményem az ekultura.hu oldalán is olvasható.

Folytatás »

Szakurazaka Hirosi: A holnap határa

Tavaly év végén úgy határoztam, hogy én ezt a regényt mindenképpen olvasni akarom hamarosan, annak érdekében, hogy ezt semmi se akadályozza meg, feltettem a könyvet a Csökkentsd a várólistádat 2015. kihívás polcára. Az sem volt mellékes, hogy érdekelt a regény alapján készített film is, de azt a tanácsot kaptam, hogy először mindenképpen a könyv kerüljön sorra.

Értékelés: 8/10
Kiadó: GABO Könyvkiadó
Kiadás éve: 2014.
Terjedelem: 224 oldal
Borító ár: 2.990,- Ft
A mű eredeti címének angol megfelelője:
All You Need is Kill
Kiadói sorozat: GABO SFF
Műfaj: sci-fi

Nem olvasok túl sokat távol keleti szerzőktől, valahogy az általuk képviselt stílus és én nem igazán vagyunk kompatibilisek egymással. Persze kivételek mindig vannak és legnagyobb örömömre Szakurazaka Hirosi ebbe a kategóriába sorolható.

"Remegő kézzel, dermedt ujjal húzom meg az elsütőbillentyűt, és felhevült golyókkal szórom tele a környéket, hogy elzavarjam magam mellől a Halált."

A meghatározhatatlan időpontú jövőben játszódó történet alapja az, hogy egy távoli bolygón élő idegen faj terjeszkedésbe kezd, és a számára megfelelő élettér kialakításához, a terraformáláshoz előreküldi felkészítő csapatát, akik a helyi ökoszisztéma egyik fajával, egy békával egyesülve egy különleges lényt hoznak létre: "az emberiség gitaioknak nevezi őket". A lények által meghódított területen minden földi élet elpusztul, az idegenek visszaszorítása, de még megállítása is komoly kihívás az emberiség számára. A hatékonyság érdekében jön létre az Egyesült Antiinváziós Hadsereg, amely némi légi támogatás mellett alapvetően páncélos gyalogosokból áll. A Japán partjainál bevetésre kerülő egyik egység tagja a zöldfülű, éppen csak az alapkiképzésen átesett Kirija Keidzsi, aki rögtön az első bevetése alkalmával fűbe harap... majd meglepődve tapasztalja, hogy mégis életben van, és minden egyes halála után újra felébred a bevetés előtti nap reggelén, újraéli a közel másfél nap eseményeit.

"Kirija Keidzsi nem rendkívüli tehetség, hanem egy átlagember. Vannak dolgok, amikre képes, és vannak, amikre nem."

Alapvetően nem túl hosszú történetről beszélünk, de az események és a történet szempontjából ez nem jelent semmiféle hátrányt, mert ennél részletesebben kifejtve, jobban belemerülve a regény elveszítette volna az egyébként oly jellemző feszített tempójú történetvezetést. Véleményem szerint ez a terjedelem pont megfelelőnek tekinthető. Talán egyetlen dolog róható fel hiányosságként, ez pedig az idegen faj részletesebb bemutatása, amiről csak annyit tudtunk meg, amennyi az elpusztítása érdekében fontos - bár a történet szempontjából nincs is szükség egyéb információk birtoklására. 

"Ez a szemét világ fáradhatatlanul pörgette le előttem a szokásos bevetés előtti napot, mint egy színpadi előadáson, ahol tilos improvizálni."

Maguk az események elég behatároltak - mind helyszín, mind pedig az idő szempontjából -, de talán pont ez adja a mű különlegességét is. Biztosan mindenki elgondolkozott már el azon, hogyha visszaléphetne az időben és újraélhetne egyes napokat, akkor mi lenne az, amit másként reagálna le. Nos, Kirija Keidzsi számára megadódott ez a lehetőség, de mégsem irigyeltem a helyzetét - újra és újra átélni ugyanannak a csatának a borzalmát és a katonatársak, valamint a saját halálát, eléggé megterhelő lehet. Tiszteltem a főszereplőt azért, hogy megpróbált valami kiutat találni, ahogy azzal is kivívta az elismerésem, hogy ezt a törekvését a saját fejlődésében teljesítette ki.

"Reménytelen helyzetekben a lelkesedés növeléséhez nélkülözhetetlen a hőst játszó bohóc."

A nem túl terjedelmes kötet négy, jól elkülöníthető részre oszlik, amelyek közül három Kirija nézőpontját képviseli, egy - közbeékelődött - fejezet pedig Rita Vrataskié, a Harctéri Szuka néven elhíresült, többszörösen kitüntetett katonáé. Kettőjük sztorija már a kötet elején összekapcsolódik, de Rita története kerekebbé teszi az egészet, illetve valamivel nagyobb rálátást biztosít az idegen faj ellen folytatott háború egészére, azok állomásaira.

"A gitaiokkal folytatott háború pont olyan, mint játszani egy gyerekkel, aki addig nem hagyja abba, amíg nem nyer. A játszma már eleve eldőlt. Így csökkent lépésről lépésre az emberiség földterülete."

Határozottan tetszett az alapötlet és a kivitelezéssel sem volt semmi problémám. A sokadik ismétlést követően mindennél jobban kíváncsi lettem arra, hogy miként is fogja a szerző a majd kétszáz oldalon felvezetett problémát megoldani, hogyan fognak a szereplők kikerülni az időhurokból, amelyről addig olvashattam. Talán kicsit elnagyoltnak és gyorsnak tűnhetne a megoldás, de a regény terjedelméhez pontosan illik ez a frappáns és alapvetően csavarosnak, megdöbbentőnek is tekinthető befejezés - nekem kifejezetten tetszett.

Jellemző a történetre, hogy nem magyaráz túl dolgokat és nem misztifikál el eseményeket: egyszerűen kijelenti, hogy ez van, így történt, ezek a lehetőségek és rajtad múlik, hogy miként döntesz. Árnyaltabb, jobban kifejtett leírásokhoz vagyok hozzászokva, de talán az idegenként hatott volna ebben a regényben - bár némi hiányérzet azért maradt bennem.

Kellemes meglepetést okozott számomra a regény, amely ugyan nem túl összetett, de a végén mégis jó érzéssel zártam be. Alapvetően érdekes volt - főleg a napok újraélésének nagy része, a már megtörtént események megváltoztatására tett kísérletek, illetve az időhurok probléma megoldása. Még olyanoknak is nyugodt szívvel tudom ajánlani, akik egyébként nem sok sci-fit olvasnak, mert ebben a regényben alapból nem a technikai leírásokon van a lényeg, hanem az akción és az emberi reakciókon.

Részemről most már jöhet a regényből készült film, hamarosan sort is kerítek rá.

Folytatás »

Kleinheicz Csilla: Üveghegy (Ólomerdő 2.)

Hét év telt el az Ólomerdő első kiadásának megjelenése óta, amelynek utószavában Csilla azt ígérte: „Itt még nem ért véget minden történet. Hét év múlva eljövök megint”. A Rengeteg lakóinak történetét kedvelők pedig komolyan vették a szavait, és folyamatosan számolták a napokat. Mivel az ígéreteknek súlya van, és ez a törvény nem csak a tündérek világában érvényes, ezért a mágikus jelentőségű hét évvel később - még éppen a beígért időn belül - elkészült a várva várt folytatás.

Értékelés: 10/10

Kiadó: GABO Könyvkiadó

Kiadás éve: 2014.

Terjedelem: 384 oldal

Borító ár: 2.990,- Ft
Kiadói sorozat: GABO SFF

Sorozat: Ólomerdő

Előzmény: Ólomerdő

Műfaj: fantasy

A szerző egyéb művei:
Város két fül között és más elvarázsolt
történetek,
Nyulak, sellők, viszonyok

Az évek nemcsak az emberek, de a történetek felett sem múlnak el minden nyom nélkül: időközben az Ólomerdő megérett a változtatásra. Az egyébként már elsőre is emlékezetes és erős hangulatú történet kapott egy némileg olajozottabb, illetve a folytatásokra sokkal nyitottabb cselekményt - és természetesen egy új, nagyon tetszetős köntöst. 

Héterdő legendája tehát teljesebb lett, összeszedettebb, színesebb és végre - alig fél évvel később - megérkezett az Üveghegy is. Az olvasók azonban mégsem azt kapták, amit annyira szerettek volna, hiszen ez a kötet nem Emese és Rabonbán hét évvel későbbi kalandját mutatja be, hanem a kiadványban olvasható két kisregény - az Üveghegy és a Kősárkány - közvetlenül az Ólomerdő befejezését követő eseményeket írja le. 

„(...) nem kell a világok határmezsgyéjén élni ahhoz, hogy az idő megcsavarodjon, és egyszerre nyúljon a végtelenbe és sűrűsödjön egyetlen pillanatba.” 

Az Üveghegy Lóna története: a hattyútündér és Emese kapcsolatának alakulása, anya és lánya egymás felé közeledése úgy, hogy a múlt árnyéka mindkettőjükre rávetül, megviseli őket annak a személynek a hiánya, aki az összekötő kapocs lehetne közöttük. Lóna immár az Ezüsterdő úrnője, de számára Emese bizalmának elnyerése a legfontosabb, pótolni akarja az átok miatt elvesztegetett éveket: a tündérek életére, a mágia használatára tanítja a lányát. A kötet alig harmadát kitevő történetet áthatja a gyász, a veszteség érzése, illetve a remény, hogy a jövő még így is szép lehet, a csonka család tagjai újra egymásra találhatnak. 

„A remény elköteleződés, akár egy ígéret, és ha nem váltják be, ugyanolyan fájdalmasan üt vissza.” 

Lóna karaktere kiteljesedik, múltbeli tettei sokkal érthetőbbé váltak, egy teljesen más oldaláról ismerhettem meg az átok miatt éveken keresztül hattyúként élő tündért. Erőfeszítéseit végigkövetve, gondolatait és érzéseit megismerve egyre inkább megkedveltem őt, míg Emese tartózkodását szinte értetlenkedve, már-már gyanakodva figyeltem. A gyönyörű mondatok, a lapokról áradó érzések, a mesékre vonatkozó utalások elvonták a figyelmem és Lónához hasonlóan én sem vettem észre a jeleket, amelyek a rendkívüli hatású befejezéshez vezettek. Fantasztikusan felépített, ragyogó karakterekkel, fontos momentumokkal teli történet, amelynek a befejezése olyan megdöbbentőre sikerült, hogy az állam a padlón koppant - Csilla merész húzása, illetve a mesteri kivitelezés előtt pedig megemelem a nem létező kalapom. 

„Ha ember vagyok, le tudok mondani a varázslatról? Ha tündér vagyok, kell–e igazodnom az emberek törvényeihez? Van–e középút?” 

A kép INNEN.

Az Üveghegy feszültséggel és fájdalommal, veszteséggel teli befejezéséhez képest a Kősárkány története lassan indul be, de a hangulat továbbra is meghatározó és különleges. A kiadvány nagyobb részét adó történetben ismét Emese kerül a középpontba, aki az immár többszörös veszteséget követően – a gyerek és a felnőttkor közötti átmeneti időszak nehézségeivel küszködve, a tündérek és az emberi világok határát szemlélve – próbálja megtalálni a helyét a világban. Igazi fejlődéstörténet, az emberi és családi kapcsolatok megannyi árnyalatával, minden nehézségével és esetenként boldogságával is.

A kisregény első fele komótosan halad: hol a múltban, hol a jelenben kalandozunk, követjük Emese útkeresését. Bár tetszett a hangulata és a mondanivalója, de hiányoltam valamit a történetből: a mozgalmasságot. Csak vártam, lassan haladtam az eseményekkel és végül bebizonyosodott, hogy ha a türelemhez nem is mindig dukál rózsa, de valamiféle jutalom biztosan, mert a Kősárkány második felének olvasása közben hihetetlen és minden mozzanatában emlékezetes élményben volt részem – nem tudtam letenni a könyvet a kezemből, mindent megbocsátottam, amivel korábban nem voltam teljes mértékben elégedett.

Már az Ólomerdő közben is felfigyeltem azokra utalásokra, amelyeket az Üveghegy olvasását követően sejtés helyett már tényként kellett kezelnem: ebben a „mesében” sárkányok is szerepelnek. Szárnyas lények, amelyek egyszerre gyönyörűek és rettegni valóak - akik eredettörténete biztosan meglepetést okoz, mert ezekkel a teremtményekkel kapcsolatban mindenre számíthatsz, csak éppen arra nem, amiről olvasni fogsz. Merész húzás, amely csodálatos kivitelezéssel párosul: hiba és kétségek nélküli gondolamenet, mondanivalóval, mély jelentéstartalommal - egyszerűen zseniális. A hangulat megragad és még a könyv befejezését követően sem enged szabadulni. 

A kép INNEN.

Nehéz a Kősárkány eseményeiről bármit is mondani, mert félek, hogy minden szóval elárulnék valamit, amit lehet, hogy nem kellene - hosszú mondatok helyett sorakozzon itt inkább pár kérdés. Nézzük csak... Kíváncsi vagy rá, hogy mi van az Üveghegyen túl? Milyen titkokat rejt a Rengeteg? Mit gondolnak, és mit éreznek a sárkányok? Érdekel, hogy mi a létezésük titka? Honnan ered a hatalmuk? Hol van az a határ, ahol még gyógyírként hat a szeretet, és mikortól árt többet, mint használ? 

Ha minden kérdésre igennel válaszoltál, illetve ha kedveled a meséket – az igazi meséket –, ahol a tetteidnek tétje van, ahol meg kell küzdened azért, hogy a célod elérd, ahol a veszteségek az élet velejárói, és ahol semmi sem garantálja a boldog befejezést - de attól az még megtörténhet -, akkor ez biztosan a te könyved. A csodálatosan megfogalmazott mondatokat, a mindent átszövő hangulatot és a fantasztikus illusztrációkat már csak ráadásként, de nem mellékesen említem meg - mindegyikről órákat lehetne regélni. 

Szerettem-e olvasni? Nem, mert ezt a történetet nem lehet csak szeretni, ezt imádni kell: a veszteségek miatt, az érzések sokrétűsége miatt, a történet hangulata miatt, az ötletek és a kivitelezés miatt. Nekem kedvenc lett, ez nem vitás. És a befejezés? Csilla, szerintem te direkt és készakarva kínzod az olvasóidat! Ugye nem kell újabb hét évet várni a folytatásra? Ígérd meg, ígérd meg, hogy nem így lesz!

A könyvről írt véleményem az ekultura.hu oldalon is megjelent.

Folytatás »

Ben Aaronovitch: London folyói (Peter Grant-sorozat 1.)

Ez a könyv is azon kiadványok sorába tartozott, amelyről már az első - elcsepegtetett, éppen csak töredéknyi - információk alapján is tudtam, hogy olvasnom kell és addig nem nyugszom, amíg a polcomon nem tudnom a kötetet. Nem is tétlenkedtem sokáig és amint lehetőségem nyílt rá, már nyúltam is a regény után és rohantam vele a könyvesbolt kasszájához, majd pedig a zsákmányomat boldogan magamhoz szorítva száguldottam haza.

Értékelés: 8/10
Kiadó: GABO Kiadó
Kiadói sorozat: GABO SFF

Kiadás éve: 2014.

Terjedelem: 376 oldal
Borító ár: 2.990,- Ft

A mű eredeti címe: Rivers of London
Fordította: Pék Zoltán
Sorozat: Peter Grant
Folytatás: Soho felett a Hold, Whispers Under
Ground, Broken Homes, Foxglove Summer

Műfaj: urban fantasy, krimi

A regény témája rögtön megfogott, hiszen imádom a Londonban játszódó történeteket, a város hangulata egyszerűen utánozhatatlan, rajongok a krimikért és a mágiahasználatért. Ha pedig mindez együtt szerepel egy történetben... akkor végleg elvesztem. :)

A történet rögtön az elején szimpatikus volt és sikerült is az eseményeknek magukkal rántaniuk. Peter Grant a színes bőrű konstábler már két éve dolgozik a londoni rendőrség kötelékében, amikor is elérkezik az az idő, hogy az eddig végzett munkája alapján megítéljék és a képességeinek megfelelő munkát ajánljanak fel neki. Ifjú rendőrünk nem repes az örömtől, amikor is kiderül, hogy jó eséllyel pályázhat a papírmunkáért felelős Ügyfeldolgozó egység egyik álláshelyére. A végtelen mennyiségű adminisztrációtól csupán az menti meg, hogy egy nyomozás alkalmával találkozik egy szemtanúval, aki történetesen halott. A kísértetvadászat azonban mentőövként szolgál a számára ahhoz, hogy a papírtologatás helyett Anglia utolsó varázslójának, Nightingale felügyelőnek varázslótanonca legyen és vele együtt próbálja felderíteni azokat a mágikus eseteket, amelyekről az átlag londoninak még csak sejtése sem lehet - aki pedig tisztában van a helyzettel, nem szívesen beszél róla.

Peter tehát az egyszerű közrendőr munkakörből hirtelen a mágustanonc képzésbe csöppen, ámulva tekint a világra és mindazokra a hihetetlen dolgokra, amelyek csak most jelentek meg a szem előtt. Kifejezetten élveztem a csetléseit és a botlásait, valamint azt, hogy a mágia tudományával kapcsolatban frissen szerzett információi ellenére még mindig zsaruként gondolkozik, a varázslás csodái ellenére is inkább a gyakorlatias megközelítés híve.

London elveszett folyói (A kép INNEN.)

A fő cselekmény két szálon fut, amelyek kellően kiegészítik és akadályozzák is egymást, de mindenképpen hozzájárulnak a regény hangulatához és a másik London titkainak, működésének megismeréséhez. A rejtélyes nyomozáshoz természetesen természetfeletti zsaru kell, Nightingale felügyelő és tanonca pedig megkezdik a nyomok felgöngyölítését, egyaránt alkalmazva a modern technikát és a mágikus fogásokat. A másik szál a regény címét is adó londoni folyók története, amelyből a köztudattal ellentétben nem csak egy van (ami látható), hanem bizony legalább tucatnyi, de ha ez még nem lenne elég, akkor magának a Temzének is két, egymástól jelentős mértékben eltérő és persze egymással hadilábon álló uralkodója (?) van. Temze anya és Temze apa sajnos nem jönnek ki egymással és ez vonatkozik a leszármazottaikra is. Peternek a nyomozás mellett fő feladata még a két istenség kibékítése egymással, ehhez pedig eléggé fel kell kötnie azt a bizonyos fehérneműt.

Punch és Judy bábjáték (A kép INNEN.)

A regény elejével meglepően jól haladtam, csak úgy peregtek a szemem előtt az oldalak, az események teljességgel magukkal ragadtak, és kifejezetten tetszett Peter tanácstalan hozzáállása, próbálkozásai sora, amelyek végül is idővel meghozták az eredményüket. A gyilkosságok "ötletes", nem hétköznapi megvalósítása, a megmagyarázhatatlan tettek és indokok teljes mértékben lekötötték a figyelmem és szinte úgy éreztem, hogy magam is ott száguldozom London utcáin és követem az egyre kuszábbnak tűnő nyomokat, teljességgel beleéltem magam a történetbe. Egészen addig jól is ment minden, amíg végül a nyomozás egyik oszlopos tagja nem tudott részt venni a vizsgálat további részében, amíg meg nem kezdődött az a bizonyos, mindent eldöntő előadás, mert akkor bizony elvesztettem a fonalat és bármennyire is akcióban bővelkedő volt a leírás, nem igazán tudtam követni az eseményeket, folyton kidobott magából a történet. Rájöttem, hogy a gyilkosságok és a bábjáték alapját adó sztori ismerete, Punch és Judy története - amely a londoniak vagy az angolok számára olyan természetes és egyértelmű - nálam bizony eléggé hiányos és ezért egyes összefüggések nem egészen jöttek át, illetve elsiklottam fölöttük, nem sikerült minden kapcsolatot megtalálnom a nyomozás és a végeredmény között, ez pedig rányomta a bélyegét a regény által nyújtott élmények összességére.

Tetszett, hogy a történetben a mágia nem valami egyszerű és mindenki számára elérhető dologként jelenik meg, hanem az jön le, hogy bizony a legegyszerűbb varázslatért is keményen meg kell küzdeni, hónapokat kell gyakorolni. Ez a hozzáállás egy részről nagyon jó, más részről pedig szívesen olvastam volna még többet erről a részről és azt se bántam volna, ha Nightingale felügyelő néha több magyarázattal szolgál a bekövetkezett vagy éppen várható eseményekkel kapcsolatban. 

London titkos folyói (A kép INNEN.)

A gyilkosságok és a nyomozás mellett a londoni folyók kibékítésére vonatkozó kísérlet akár unalmas is lehetne, de én kifejezetten élveztem, hogy ezáltal a város egy teljesen más oldalát ismerhettem meg. Mindig is izgatták a fantáziámat a természeti helyek szellemei, istenei vagy éppen istennői, ezért kedveltem a regénynek ezt a részét is, bár itt is az csak összeszedegetett információkra tudtam támaszkodni és biztos vagyok benne hogy a helyismeret sokat segített volna ennek a szálnak az értelmezésében is.

A London mögött megbújó London nem fedte még fel az összes titkát, Nightingale éppen csak a mágikus világ felszínét mutatta meg inasának, éppen csak a legfontosabb lényekkel és szereplőkkel ismerkedhettünk meg, de az vitathatatlan, hogy a regénynek hangulata van, a történet jó stílusban íródott, a humora pedig hamar megnyert magának, és ha a cselekmények egyes részei nekem nem is jöttek be nekem, illetve bizonyos helyzetek kidolgozásával kapcsolatban voltak hiányérzeteim, de a világ és az elképzelés tetszik, a folytatásra pedig mindenképpen nyitott vagyok.

Folytatás »