Gena Showalter: Éjsötét játszmák (Az Alvilág Urai 8.)

Amikor a Libri Kiadó 2016-ban folytatta az Ulpius-ház Kiadó által öt évvel korábban félbehagyott sorozatot, akkor nagyon örültem a hírnek. Bár a szerző regényei soha nem tartoztak a feltétlen rajongásomat élvező történetek közé, de ettől függetlenül mindig értékelem, ha egy sorozat teljes és egész, nem pedig csonka. Lelkesen meg is vásároltam a pillangós fiúk egymás után érkező kalandjait és ugyan egyre csökkenő lelkesedéssel, de azért olvastam is őket.

Az igazság az, hogy öt év maradt ki a negyedik és az ötödik magyar megjelenése között, majd pedig az egyébként érdekesnek tűnő szereplők a saját regényeikben átalakultak papírmasé figurává és a végtelen lelkizések, a véget nem érő intim jelenetek miatt a történet is lapos lett. Aeronból, aki Harag démonával osztja meg a testét, gyakorlatilag papuccsá vált miután az ő kis angyalkája belépett a képbe. Gideon, akit Hazugság démona kényszerít az igazmondás elkerülésére, időnként egyszerűen nevetségesnek hatott a saját kötetében - pedig korábban lehetőségek tárházát hordozta magában. Amun, a Titkok démonának őrzője szintén érdekes karakter a maga hallgatagságával és a Pokolban tett látogatását követő őrületével - mégis egy végeérhetetlen ágyjelenet lett az érdekesnek indult sztoriból és még a Pokol újbóli meglátogatása is nevetségesnek tűnt az intim pillanatok hosszúsága és az egyéb cselekménytelenség miatt.

Értékelés: 7 pont a 10-ből
(mert mozgalmas volt, de valami hiányzott)
Kiadó: Libri Kiadó
Kiadás éve: 2018.
Kiadói sorozat: Insomnia
Terjedelem: 514 oldal
Fordította: Sóvágó Katalin
Borító ár: 3.599,- Ft
A mű eredeti címe: The Darkest Surrender
Sorozat: Az Alvilág Urai
A sorozat kötetei és főszereplői:
Előzmények:
1.) Éjsötét vágyak
Maddox (Erőszak)/Ashlyn Darrow (ember)
2.) Éjsötét csók
Lucien (Halál)/Anja (a Fejetlenség (kis)istennője)
3.) Éjsötét bosszú
Reyes (Fájdalom)/Danika Ford (ember)
4.) Éjsötét hangok
Sabin (Kétség)/Gwen (félig hárpia, félig angyal)
5.) Éjsötét szenvedély
Aeron (Harag)/Olívia (angyal)
6.) Éjsötét lelkek
Gideon (Hazugság)/Scarlet (Lidércnyomás)
7.) Éjsötét titkok
Amun (Titkok) /Haidee (vadász)
Folytatás:
9.) The Darkest Seduction
10.) The Darkest Craving
11.) The Darkest Touch
12.) The Darkest Torment
13.) The Darkest Promise

Valaki biztosan beszélhetett a szerzővel erről, mert Strider, a Vereség démonának őrzője története már az elején jól láthatóan más irányt vett. Mondjuk az ő leendő párja sem éppen egy angyal, hanem egy harcos hárpia. A kötet fő cselekménye a Hárpiajátékok viadala és a győzelem elérése, amely azért különösen fontos Kaia számára, mert ezerötszáz év kitiltás után első alkalommal vehet részt az összecsapásokon. Strider és Vereség párosa érdekes, hiszen a démon szinte mindent kihívásnak vesz és ha a gazdája veszít, akkor szörnyű kínokkal "jutalmazza" meg a sikertelenséget. A helyzet furcsa fintora, hogy a hárpiákat is a győzelem élteti, ezért is tűnt kifejezetten érdekesnek Strider és Kaia kalandja már az elején. Ráadásul Kaia kinézte magának Stridert, aki azonban nem biztos az érzéseiben és igencsak kéreti magát.

A regény csúcspontját a Hárpiajátékok ötletes és kifejezetten véres viadalai jelentették, amelynek csak egy mozzanata folyamatos, a Kaia elleni támadások sora, az ellene szőtt összeesküvés állandó ármánya. És itt jön a képbe Strider, aki mint a hárpia társa, gyakorlatilag vérbankot játszik a viadal során. Az egyetlen ok, ami miatt - főleg az elején - Strider felvállalta ezt a szerepet, a fődíj, ami nem más, mint a Szétválasztó Pálca, az egyik szent tárgy, amelyet az Alvilág Urai annyira keresnek és amelytől a jövőjük, az életük nagy mértékben függ.

Az előző kötetek hosszadalmas ágyjeleneteihez képest ebben a regényben egyik tényleges cselekmény követi a másikat és csak egyetlen intim rész kap helyet - az is a kötet utolsó harmadában. Ezért gondoltam azt, hogy valaki felróhatta a szerzőnek a korábbi kötet eseménytelenségeit és érdektelenségeit.

De mindezek ellenére sem vagyok elégedett. Strider és Vereség démonának kettőse különleges és a győzelem elmaradása esetén fellépő fájdalom és gyengeség elég motiváló tényezőnek tűnik. Strider kemény fickó, ezt már láthattuk az előző kötetekben is, de most úgy bántak vele a kötetbeli szereplők, mint egy hímes tojással - igyekeztek elkerülni azokat a helyzeteket, ahol a démon úr felé kihívást intézhettek volna. Még Kaia is többször visszakozott a kihívástól, mint ahány ellenséges hárpiát elagyabugyált az összecsapásokban. Helyette Strider és persze a démona saját maga keresett kihívásokat és egyik érthetetlenebbnek tűnt a számomra, mint a másik. Mert az egy dolog,amikor Strider megfogadja, hogy megvédi a hárpiát, de amikor az képezi a kihívás tárgyát, hogy Kaia a saját erejéből győz vagy veszít, annak az értelmét nem igazán sikerült felfognom. Ez olyan, mintha arra fogadnék, hogy ha a holnapi napon tizenegy óra hét perckor nem fog sütni a nap, akkor átutalom a bankszámlámon lévő pénzemet a 100 leggazdagabb című kiadványban szereplő egyik személynek. Értelmetlen.

Sokkal jobb volt ez a rész, mint az előzményei, de sok-sok olvasmánnyal a hátam mögött továbbra is valahogy kevésnek éreztem. Bár Strider nem lett egy minden értelemben papucs, de mintha ő sem lett volna önmaga - kevésbé volt vagány és kiszámíthatatlan, mint korábban. Szóval a párja közelében mintha ő is vesztett volna a fényéből, a kisugárzásából. És mozgalmas cselekmény ide vagy oda, nem igazán tudott maradéktalanul lekötni a sztori. A főszereplők közötti kémia működését sem éreztem igazinak: Kaia nagyon tepert, Strider pedig túl hosszú ideig állt ellen és "játszotta" az összezavarodott férfit.

Szomorú ezt kijelentenem, de nem élveztem az olvasást - én kérek elnézést, mert valószínűleg bennem van a hiba, de akkor is elégedetlen voltam olvasás közben és ez így maradt a kötet befejezését követően is. A szerző korábban és azóta is állandó jelleggel elkövetett hibáit korábban elnéztem, de ez most már nem megy.

Figyelembe véve a könyvespolcom zsúfoltságát, a még olvasásra váró sorozatok és könyvek hosszú sort és az erre fordítható egyre csökkenő időt, úgy döntöttem, hogy elengedem ezt a sorozatot. Innentől kezdve a Urak nélkülem keresik tovább a párjukat, harcolnak a Vadászokkal és igyekeznek megszerezni a számukra szent tárgyakat. 

Folytatás »

Gena Showalter: Éjsötét titkok (Az Alvilág Urai 7.)

Kezdem úgy érezni, hogy a probléma az én készülékemben van, mert bizony - az általános tetszéshullám ellenére - nekem ez a rész még kevésbé tetszett, mint az előzőek. Pedig minden ott van a regényben, amit nagyon kedvelek Gena Showalter írásaiban: a görög mitológiából építkező alaptörténet, a köteteken átívelő főszál, a sokféle lény, az Urakat uraló démonok és képességeik változatossága. A szerző mestere annak, hogy a főszereplők párkeresése mellett futó történetszállal felkeltse az érdeklődést a következő kötetek főszereplői iránt. Csak éppen mostanában azt érzem, hogy ez a figyelemfelkeltés sokkal jobban sikerül mint az, amikor már a saját kötet történéseiről van szó. Mivel van problémám? Azt is el fogom mondani, de először nézzük az előzményeket.

Értékelés: 4 pont a 10-ből
(mert iszonyúan unalmas és nyafogós volt)
Kiadó: Libri Kiadó
Kiadás éve: 2018.
Kiadói sorozat: Insomnia
Terjedelem: 486 oldal
Fordította: Sóvágó Katalin
Borító ár: 3.599,- Ft
A mű eredeti címe: The Darkest Secret
Sorozat: Az Alvilág Urai
A sorozat kötetei és főszereplői:
Előzmények:
1.) Éjsötét vágyak
Maddox (Erőszak)/Ashlyn Darrow (ember)
2.) Éjsötét csók
Lucien (Halál)/Anja (a Fejetlenség (kis)istennője)
3.) Éjsötét bosszú
Reyes (Fájdalom)/Danika Ford (ember)
4.) Éjsötét hangok
Sabin (Kétség)/Gwen (félig hárpia, félig angyal)
5.) Éjsötét szenvedély
Aeron (Harag)/Olívia (angyal)
6.) Éjsötét lelkek
Gideon (Hazugság)/Scarlet (Lidércnyomás)
Folytatás:
8.) Éjsötét játszmák
Strider (Vereség)/Kaia (hárpia)
9.) The Darkest Seduction
10.) The Darkest Craving
11.) The Darkest Touch
12.) The Darkest Torment
13.) The Darkest Promise

Műfaj: paranormális, romantikus

Gideon könyvében - az Éjsötét lelkekben - Aeron és Amun "kirándulást" tesz a Pokolba, amelynek célja Légió kiszabadítása - ez volt egyébként ennek a kötetnek a legjobb része. Amun számára, aki Titkok démonát hordozza magában, ez a kiruccanás maga a pokol - a szó  minden értelmében. A kis csapat visszatér a túráról, azonban Amun állapota nem túl bíztató: a Lordhoz alacsonyabb rendű pokollakók - kisördögök - csatlakoztak, akik titkai és gondolatai az őrület határára sodorják a férfit. A folyamatos kínból és őrületből egyetlen kiút létezik a számára, ez pedig a halál. Igen ám, de a társai lekötözték, hogy ne tudjon kárt tenni magában, az ajtaja előtt pedig angyal harcosok állnak sorfalat, ha netán mégis kiszabadulna belőle a sötétség. Ekkor érkezik az a megmentő, aki képes enyhíteni a férfi kínjait, elűzni az elméjét ostromló sötétséget és ez az, amire és akire senki sem számított és aki maga sem tudja, hogy milyen hatással van Amun állapotára. Ki is ő? Haidee, vagyis az a démonvadász, aki Stridert követte az előző kötetben és akit végül csapdába csalt, legyőzött az Alvilág Ura, a  nő egyik legnagyobb ellensége. 

Az előző kötetben leírt pokolbeli kirándulás nagyon mozgalmasra sikerült és kifejezetten érdekessé tette Amun személyét, akinek a maga hallgatag módján sikerült felkeltenie a figyelmemet. Bár Strider, vagyis Vereség története is nagyon érdekel, szinte tapsikoltam örömömben, hogy mégis Titkok lesz az, akiről majd legközelebb olvashatok. Csak reméltem, hogy nem fogom ugyanazt érezni, mint Gideon története esetében. Aztán elérkezett az a pillanat is, amikor olvasni kezdtem Amun (Titkok) és Haidee történetét, de ettől semmivel sem lettem boldogabb, sőt...

Amun nem beszél, tehát az ő részéről leginkább monológokra lehetett számítani és ezzel nem is volt addig baj, amíg nem kezdte el ismételni önmagát és nem csak egy személy körül forogtak a gondolatai. Egyedül Haidee hallja a gondolatait, ezért a kettejük közötti kommunikáció viszonylag gördülékeny, nem okoz külünösebb fennakadást a történetben. Ezért hatalmas piros pontot érdemel Showalter kisasszony. De csak ezért.

Mert bizony a kifejezetten érdekes alapötletből és két, eléggé egyedi múlttal rendelkező szereplőből sikerült egy nagy semmit összehozni. Szó szerint. A kötet első fele - az első pár fejezet kivételével - olyan unalmas volt, hogy többször aludtam el olvasás közben, mint ahányszor sikerült ébren maradnom. Tekintve, hogy nem történt a regényben semmi, ez azért nem olyan meglepő. 

Van a sztoriban egy hatalmas nagy félreértés, amit és annak következményeit a hihetőség érdekében annyira meg akarja magyarázni a szerző, hogy a kelleténél jóval többet foglalkozik a dologgal - amolyan szájbarágósan. Majd a végtelen nyavalygást enyhítendő, becsempészett némi enyelgést a szövegbe, hogy fokozza az izgalmat - ez a húzás sem segített valami sokat. Mindennek az alapja a szereplők közötti kémia lett volna, mert ez hivatott elhitetni az olvasóval az ilyen jellegű történések valóságalapját, de ha ez az elem hiányzik, akkor hiába minden törekvés.

Márpedig itt nyoma sincs az Amun és Haidee közötti szikráknak, nem érezni a hormonok tombolását, a szenvedély izzását. Szerelem? Ezt annak hívják? Egyszer még nincs (mert eddig nem vonzódtam hozzá), majd egyik percről a másikra már van (mert most már vonzódom hozzá). Sőt... Annyira szeretem, hogy követem a Pokolba és ha kell akkor az ő életéért (a démonéért) cserébe feláldozom a magamét (a démonvadászét) is. És ekkor már a félreértésről szó sincs. Hogy miként alakult ki egy-két nap alatt és egy félbeszakított előjáték következményeként az a nagy és lángoló szerelem, azt bizony magam sem értettem. Egy idő után már nem is akartam, mert annyira érthetetlen volt. Ha kémia nincs, a szerelem pedig hihetetlen és hiteltelen, akkor csak az elfogadás és a csendes bosszankodás marad. Ezt tettem magam is.

Aztán a két főszereplő útnak indul, mert létezik megoldás Amun problémájára, ehhez azonban vissza kell menni oda, ahol minden kezdődött. És innentől az unalmas egyszerűen átment vicc kategóriába. Komolyan elgondolkoztam azon, hogy valamilyen memóriatörlő esemény történhetett a szerzővel a két kötet írása közben, mert az előző könyvben leírtak és a most olvasottak között nem sok logikai kapcsolatot látok. Az előző rész pokoli kiruccanása komoly felkészültséget, erőt és ügyességet igényelt, a csapat tagjai gyakorlatilag félholtan tértek vissza, mert olyan csatákban volt részük. Most meg... Amun és Haidee leruccan az alvilágba, ahol napokon keresztül bandukol, beszélget, adott esetben enyeleg egymással és gyakorlatilag ennyi. Egyszer-egyszer találkoznak olyan lényekkel, amelyeket nem túl nagy erőfeszítéssel legyőznek, aztán haladnak tovább, ha fáradtak, akkor alukálnak vagy mással ütik el az időt. Röhejes az egész. És végtelenül unalmas: duzzogás, monológok a sértődéses állapotról, a szokásos titkokról és nyavalygások egész sora, majd megoldásként békülős szex.

Haidee múltja még érdekes is lett volna, de a nő személye miatt még ez sem érdekelt annyira, mint kellett volna - bár tény, hogy még így is ez - és a titokzatos főgonosz - volt a kötet legérdekesebb része.

Ha nincs történet és nincs kémia, akkor mi marad? Leginkább az unalom. Meg a nyavalygás és a végeérhetetlen monológok arról, hogy az egyik miért nem lehet elég jó a másiknak, és a többi. Ismerős, klisés és végtelenül érdektelen, unalmas. Mellékszál? Volt, de az sem volt valami érdekes, gyakorlatilag jelentéktelen. Talán egyedül Strider és az angyalok, no meg az Apokalipszis lovasainak rövidke jelenete és eredettörténete tudtak valamennyit emelni a színvonalon, de még ez is kevés volt ahhoz, hogy megmentse a kötetet. Ezek csak amolyan vakuvillanások voltak a sötétségben.

És visszatérve arra, hogy sokaknak tetszik... Az eddig leírtak függvényében kinek ajánlanám ezt a kötetet? Végtelenül romantikus lelkületű - és türelmes - olvasóknak, akik bírják az instant szerelmet, akik elviselik a "kedvellek, de nem érzem úgy, hogy elég jó lennék neked" szituációt és az ezzel kapcsolatos nyafogást, akiknek nem hiányzik annyira a tényleges cselekmény, mint nekem.

Bár eddig sem tartottam tökéletesnek Gena Showalter ezen sorozatát, de az eddig olvasottak közül ez a kötet sikerült a leggyengébbre és nagyon remélem, hogy nem folytatódik a színvonal mélyrepülése és nem is állandósul ez a szint. Bevallom, hogy bár a következő rész főszereplője Strider, félek kézbe venni azt az írást - leginkább az újabb csalódás miatt. Azt biztos, hogy hagyok bőven időt magamnak, mert most nem bírnám elviselni, hogy újabb pofont kapjak ettől a sorozattól. Ha pedig Strider és Kaia története is hasonlóan laposra és nyafogósra sikerül, akkor végleg magukra hagyom az Urakat, a harcaikat és a szerelmeiket.

Folytatás »

Gena Showalter: Éjsötét lelkek (Az Alvilág Urai 6.)

A tavalyi év egyik hatalmas meglepetése volt a számomra, amikor a Libri Kiadó jóvoltából folytatódott Az Alvilág Urai sorozat az ötödik kötettel - amely tetszett is meg nem is. Egy részről nagyon hosszú idő telt el a korábbi részek megjelenése óta, más részről pedig pont emiatt rengeteg minden mást is olvastam és sokat változott közben az ízlésem. Bárhogy is volt, úgy gondoltam, hogy a korábban kapott élmények és köteteken átívelő főszál miatt megéri a folytatás. Ami viszont csak nem akart megérkezni. Pedig az ötödik részben jobban érdekelt a hatodik kötet főszereplőinek szála, mint az aktuálisan középpontban lévő párocskáé. Később még azzal is szembesülnöm kellett, hogy a hetedik rész is hamarabb fog megjelenni, mint a soron következő kötet - aztán végül egyszerre kerültek a boltokba.

Értékelés: 8 pont a 10-ből
(bár az elején még nem gondoltam volna)
Kiadó: Libri Kiadó
Kiadás éve: 2018.
Kiadói sorozat: Insomnia
Terjedelem: 492 oldal
Fordította: Sóvágó Katalin
Borító ár: 3.599,- Ft
A mű eredeti címe: The Darkest Lie
Sorozat: Az Alvilág Urai
A sorozat kötetei és azok főszereplői:
Előzmények:
1.) Éjsötét vágyak
Maddox (Erőszak)/Ashlyn Darrow (ember)
2.) Éjsötét csók
Lucien (Halál)/Anja (a Fejetlenség (kis)istennője)
3.) Éjsötét bosszú
Reyes (Fájdalom)/Danika Ford (ember)
4.) Éjsötét hangok
Sabin (Kétség)/Gwen (félig hárpia, félig angyal)
5.) Éjsötét szenvedély
Aeron (Harag)/Olivia (angyal)
Folytatás:
7.) Éjsötét titkok
Amun (Titkok)/Haidee (halhatatlan Vadász)
8.) Éjsötét játszmák
Strider (Vereség)/Kaia (hárpia)
9.) The Darkest Seduction
10.) The Darkest Craving
11.) The Darkest Touch
12.) The Darkest Torment
13.) The Darkest Promise

Műfaj: paranormális, romantikus, mitológia

Gideon egészen különleges harcos, még az Alvilág Urai között is annak számít, ugyanis felismer minden hazugságot és nem tud igazat mondani. Vagyis tud, de ebben az esetben iszonyatos kínokat kell kiállnia. Gideonba ugyanis a Hazugság démonát zárták az istenek. A Lordok fogságba ejtették Scarletet, aki pedig Lidércnyomás démonának őrzője. A halhatatlan nő azt állítja, hogy ő Gideon rég elveszett felesége. Sajnos a férfi mindebből semmire sem emlékszik, illetve csak néhány homályos emlék villan fel néha a fejében egy fekete szempárról.

Az előző kötetben nagyon és még annál is jobban felkeltette a kíváncsiságom a szerző Gideon és az ő titokzatos, elfeledett felesége iránt - tapsikoltam örömömben, hogy az ő könyvük lesz a következő. Készültem is rendesen, mert Gideon beszédét nem éppen a legegyszerűbb megérteni, lévén, hogy minden mondatának az ellenkezőjét kell értelmezni.

A történet nagyjából ott kezdődik, ahol az előző befejőzött: Gideon amit felgyógyult a sérüléséből a pincebörtön felé veszi az irányt és az alvó Scarletet magával viszi egy szállodába, ahol - úgy gondolja - könnyebb lesz közelebb kerülnie a nőhöz és megtudni annak titkát. Persze, hogy nem ment ennyire egyszerűen a dolog.

Jaj, de nagyon nehezen indul be ez a történet. Borzasztóan nyögvenyelős az eleje, amely hol az egyik helyiségben, majd egy másik szobában játszódik és csak Scarlet dühe, valamint Gideon nyögdécselős hazugságai töltötték meg az oldalakat. És éppen ez utóbbi volt a legnagyobb problémám: Gideon nagyon darabos mondatai, amelyek tagadása abban rejlett, hogy az állító mondat elé minden esetben odabiggyesztett egy "nem" szócskát. Ez a technika egyszerű mondatok esetében még működőképesnek is tűnt, de összetett mondatok esetében, ahol csak a mondat első fele tagadott, a második pedig állított, akkor igen nehezen volt értelmezhető a lényeg. Az értelmezhetőség mellett a gördülékenység is az alkalmazott módszer áldozatául esett. Aztán a történet vége felé azért kiderült, hogy Gideon alapvetően se nem beszédhibás, se nem szellemileg visszamaradott, mert amikor nem hazudik, akkor teljesen érthetően és folyékonyan beszél. És nekem ezzel is csak a problémám volt - igen, már megint -, mert aki több ezer éve hordozza magában Hazugság démonát és hazudik napi szinten, annak azért folyékonyabban kellene mindezt művelnie, nem pedig ilyen nyögvenyelősen. Vagy a fordítón fogott ki a dolog - bár remélem, hogy Sóvágó Katalin ennél azért rutinosabb -, vagy pedig a szerző vágta túl nagy fába a fejszéjét Gideon megszemélyesítésével. Bárhogy is történt, valami nagyon nem volt a helyén és ez bizony sokat rontott az olvasási élményen.

Onnantól kezdtem élvezni a kötet olvasását, hogy feltűnt Amun, a Titkok démonának őrzőjének és Stridernek, akibe Vereség démonát zárták történetszála. Aeron ráveszi Amunt és William-et, hogy segítsenek neki, majd útnak indulnak a Pokolba, ahonnan ki akarják szabadítani Légiót, a kisördögöt, Aeron barátját, aki az előző rész végén ítéltetett örök kárhozatra. Strider eközben teljesen más úton indul el, mert beszélni akar a Kimondhatatlanokkal, csakhogy Vadászok szegődnek a nyomába és mindenféle életveszélyes kalandokba bonyolódik emiatt.
Azt kell mondanom, hogy a Pokolba látogató csapat és Strider egyszemélyes akciója sokkal érdekesebb volt, mint Scarlet és Gideon unalomba fulladó és sehová sem vezető beszélgetései.

Aztán amint a főszereplőknek sikerült túltenniük magukat az önnön fontosságukon, azért csak beindultak és érdekesebbé váltak az események: különösen, hogy az egyikük Rhea lánya, a másikuk pedig Kronosz csapatába tartozik és köztudott, hogy a Titánok királya és királynője egymás ellenségei. Mindez kiegészül még azzal, hogy belép a képbe Mnémoszüné, az Emlékezés titánistennője, aki egyébként Rhea nővére és Kronosz jelenlegi szeretője - szóval szépen bonyolódik a dolog. Innentől már nagyon élveztem a cselekményt, mert mind a három szál kifejezetten érdekes volt és az emlékek megváltoztatásának lehetőségével a tényleges valóság egyre messzebbre került, az álvalóságok és hazugságok száma pedig megsokszorozódott - nehéz volt eldönteni, hogy mi lehetett igaz a korábbiakban leírtakból, megtörténtekből és mi nem. Kifejezetten izgalmas és mozgalmas volt kibogozni a lényeget és a ténylegesen megtörtént eseményeket - bár, ha az olvasó figyelmes, akkor felfedezheti a szövegbeli ellentmondásokat, csak éppen az elején ezt írói gyengeségnek, elkövetett tévedésnek tartja és nem a történet részének.

Amíg Scarlet és Gideon a jelenben azért küzd, hogy megismerjék a saját múltjuk titkait, addig a szerző szépen felvezeti Amun és Strider történetét, egyre jobban elmélyíti a hatalmasok harcát, bemutatja Harag új őrzőjének küzdelmét, Galen mesterkedéseit és persze viszi tovább a sorozaton átívelő fő történetszálat, a Lordok és a Vadászok harcát, amibe most már az Angyalok is belekeveredtek. Amun, a Titkok démonának őrzője az, aki most a legjobban érdekel és nagyon örülök neki, hogy az övé lesz a következő kötet. Bár legalább annyira félek is tőle, mert úgy érzem, kezd általánossá válni, hogy mindig az aktuális főszereplők muzsikálnak a leggyengébben a róluk szóló regényben.

A pontozáson sokáig gondolkoztam, az eleje nagyon nem tetszett, a kötet második fele és a vége viszont nagyon. A kezdeti hibákat nem igazán tudom megbocsátani, de a többi része jó volt, ezért a középszerűből mégis csak felküzdötte magát a jó kategóriába a regény. Legközelebb azért jó lenne valami igazán és maradéktalanul élvezetes sztorit olvasni.

Folytatás »

Gena Showalter: Éjsötét szenvedély (Az Alvilág Urai 5.)

Az Alvilág Urainak alapötleténél a görög mitológia egyes elemeit vette alapul a szerző - persze az eredeti verziótól kissé eltérő módon. Pandora szelencéje, az abban fogva tartott és a szelence kinyitásakor kiszabadult csapások, a világ felett uralkodó Olümposzi istenek és egyéb elemek nem véletlenül tűnnek ismerősnek. Ebben a verzióban azonban amikor a csapásokat - vagyis jelen esetben a démonokat - újra befogták, azokat korábbi őrzőik testébe zárták, a harcosokat pedig a Földre száműzték. Ezzel az istenek örök rabságra kárhoztatták a pokol teremtményeit és örök büntetésre a bukott harcosokat. Mindez évezredekkel ezelőtt történt. Az Alvilág Urai a kezdeti tombolásukat követően mostanra már visszanyerték a testük és a cselekedeteik felett az uralmat, de az ellenségeik miatt továbbra sem pihenhetnek.

Értékelés: 6pont a 10-ből
Kiadó: Libri Kiadó
Kiadás éve: 2016.
Kiadói sorozat: Insomnia
Terjedelem: 526 oldal
Fordította: Sóvágó Katalin
Borító ár: 3.599,- Ft
A mű eredeti címe: The Darkest Passion
Sorozat: Az Alvilág Urai
A sorozat kötetei és főszereplői:
Előzmények:
1.) Éjsötét vágyak
Maddox (Erőszak)/Ashlyn Darrow (ember)
2.) Éjsötét csók
Lucien (Halál)/Anja (a Fejetlenség (kis)istennője)
3.) Éjsötét bosszú
Reyes (Fájdalom)/Danika Ford (ember)
4.) Éjsötét hangok
Sabin (Kétség)/Gwen (félig hárpia, félig angyal)
Folytatás:
6.) Éjsötét lelkek
Gideon (Hazugság)/Scarlet (Lidércnyomás)
7.) Éjsötét titkok
Amun (Titkok)/Haidee (halhatatlan Vadász)
8.) Éjsötét játszmák
Strider (Vereség)/Kaia (hárpia)
9.) The Darkest Seduction
10.) The Darkest Craving
11.) The Darkest Touch
12.) The Darkest Torment
13.) The Darkest Promise

Műfaj: paranormális, romantikus

A sorozat kezdő kötetében megismerkedtem a Budai-hegyekben álló erődjükben lakó Lordokkal, illetve az őket magukban hordozó démonokkal. Az első részben Maddox története kerül a középpontba, aki az Erőszak démonát hordozza magában. Majd Lucien, aki a Halál démonával kénytelen közösködni, kerül sorra és tárja ki az olvasói, illetve választott nője előtt a szívét. A harmadik részben Reyes és a testébe zárt Fájdalom démona küzd meg asszonyának védelme érdekében saját harcostársával, Aeronnal. A negyedik kötet Sabin, a Vadászok elleni küzdelem elszánt vezetőjének története, aki nem csak a világgal, de a benne raboskodó Kétség démonával is folyamatos harcban áll. A harcosok és párjaik egymásra találása mellett van egy köteteken átívelő szál, amely a háttérvilágot teszi egyre színesebbé, illetve a Lordok ősi kincsekért és az életükért folytatott küzdelmét mutatja be.

Az Éjsötét szenvedély, a sorozat ötödik kötete, Aeron, a Harag démonját őrző harcos története, aki mellé társául - és a férfi bosszantásául - egy angyal szegődik. Olívia örömhozó angyal, aki - miután a szárnyán megjelentek az aranypihék - szintet lép és harcossá válik, olyan angyallá, akinek kötelessége a démonok pusztítása. Feladatot kap: meg kell ölnie Aeront, a Harag démonának őrzőjét, akivel szemben gyengéd, már-már bűnös érzelmeket táplál. Mivel nem hajlandó végrehajtani a kivégzést, bukott angyallá válik, megfosztják a szárnyaitól és a Pokolra vetik. Olívia azonban kiássa magát a Pokolból és Aeronnál keres menedéket.

Harag egy korábbi részben már átvette az uralmat Aeron teste fölött, akkor egy átok miatt vad tombolásában Danikát, Reyes kedvesét akarta mindenáron a másvilágra küldeni. Aeron hatalmas kedvencem lett abban a részben és Harag is nagyon odatette magát, érdeklődve vártam tehát a róluk szóló részt és történetet.

Nehezen rázódtam bele újra ebbe a világba, ami nem is csoda, hiszen öt év telt el az előző kötet megjelenése és olvasása óta. Hosszú idő ez, újra kellett indítanom az emlékezetem berozsdásodott tekervényeit, a memóriám legmélyéről kellett előbányásznom az ide vonatkozó információkat. Egy része ment, a többit már csak újraolvasással tudhatom majd magaménak, de ez utóbbi egyelőre még biztosan várat magára.

Olívia részéről nem tudok igazán nagy dolgokról beszámolni, mert az angyal, aki képes szembeszállni az utasítással és megtagadni a neki rendelt feladat végrehajtását csak a mindenre elszánt, merész és bolond kategóriába sorolható. Az angyalból emberré vált lány meg is felel ennek az elvárásnak, mégsem tudott megnyerni magának. Olívia személyisége hordoz magában némi ellentmondást: a származása miatt ártatlan - forgattam is a szemem, hogy már megint sikerült valahogy becsempészni a történetbe a felnőtt, de még érintetlen felnőtt nő karakterét -, az elhatározása miatt azonban csábító és a végletekig eltökélt.

Amennyire korrekt volt Olívia személyének leírása, annyira nem sikerült visszaadni Aeron és Harag karakterét, akik egyáltalán nem hasonlítottak a korábbiakban megismert énjükre, a dühöngő harcosra és démonra, mintha a szenvedélyükből nem sok maradt volna mostanra. Aeron olyan semmilyen volt, Harag pedig csak dorombolt, amikor Olívia a közelben volt és ha távol, akkor sem igazán aktivizálta magát. Határozottan úgy éreztem, hogy a szerző kiherélt két nagyon férfias és határozott karaktert, csak azért, hogy pitiző kiskutyát csináljon belőlük. A regény címe alapján azért másra számítottam: valami sötétebbre és vadabbra, nem pedig ilyen szelídségre. Azért Reyes és Sabin esetében jobban odatette magát a szerző.

Az egyetlen dolog, ami Olívia és Aeron - részemről - majdnem érdektelenségbe fulladó kapcsolatának alakulását megzavarta, az Légió karaktere, aki sok olyan dolgot tett, amire azért nem számítottam. Örülök neki, hogy sikerült kicsit megkavarnia az érzelmeket és a kedélyeket.

Ritka az, amikor a mellékszereplők és a háttértörténet jobban érdekelnek, mert általában a regényt mindennel együtt tartom kereknek. Most az egyszer azonban inkább lekötött Sabin (Kétség), Paris (Paráznaság), Torin (Betegség), Gideon (Hazugság), Kane (Katasztrófa), Strider (Vereség), valamint Baden (Bizalmatlanság) történetszála, illetve a Vadászokkal vívott összecsapások alakulása, mint a főszereplők érzelmi élete és felesleges nyűglődésük. Olívia és Aeron kettőse nekem most valahogy már olvasás közben is kevésnek érződött és végén is annak találtatott.

Rengeteg információt tartalmaz a regény a világgal kapcsolatban és számtalan lehetőséget felvillant a Lordok további életének alakulásáról. Miért és hogyan találnak rá a Vadászok állandóan a Urakra? Ki az, aki a Vadászokat támogatja? Miben mesterkedik Kronosz? Mit akarnak a Kimondhatatlanok? Számtalan érdekes kérdés és csak alig valami válasz, csepegtetett információk és felvillantott lehetőségek. Ez az, ami igazán kiegyensúlyozza ezt a regényt, ettől válik igazán érdekessé és izgalmassá a történet, nem pedig a párosunk szerelmi és érzelmi életének alakulásától.

Nem nyűgözött le ez a rész, mert egy részét totálisan feleslegesnek éreztem. De a köteteken átívelő történetszál miatt, illetve az előző bekezdésben leírt indokok miatt esélyt fogok adni a folytatásnak - főleg, hogy a következő rész főszereplő párosa Gideon (Hazugság) és Scarlet (Lidércnyomás) lesz, azután pedig Amun (Titkok) története következik. Szóval érdekes lesz, legalábbis annak néz ki és reménykedem benne, hogy nem fogok csalódni. Valami azt súgja, hogy szélsőségesebb érzelmekre, titkokra és sötétségre kell számítanom, ugyanakkor jóval több az esély a humorra is. Ha a szerző jól kezeli ezeket és sikerül megteremtenie az egyensúlyt, akkor maradandó élményre lehet majd számítani - feltéve, ha sikerül megértenem, hogy Gideon mit is akar mondani. :)

Folytatás »