szerda, augusztus 22, 2018
Shanara
Donato Carrisi az a szerző, akinek csak egy könyvét kellett elolvasnom ahhoz, hogy véglegesen beleszeressek egyedi stílusába, a történetvezetésébe és kissé kitekert gondolatvilágába. Igaz, hogy több regényét nem is olvashattam volna, mert mindössze csak ennyi jelent meg magyar nyelven. Eddig. Mert öt évvel a Démoni suttogás után végre ismét a kezembe vehettem egy olyan kötetet, amelyet Carrisi írt. Igaz ugyan, hogy A lelkek ítélőszéke nem a Mila Vasquez sorozat folytatása, hanem egy másik sorozat kezdő kötete, de ez csak jelentéktelen apróságnak tűnt az öröm mellett, amelyet a magyar megjelenés jelentett a számomra.
Ahogy a fantasy, úgy a krimi és thriller kötetek esetében is érezni a stíluson, ha a szerző nem angolszász területen él, illetve alkot - valahogy más az egész összhatása. Valamiért úgy alakult, hogy krimi és thriller zsánerben sokkal több esetben olvasok európai szerzőtől, mint fantasy esetében - bár tény, hogy továbbra is az eredetileg angol nyelvű regények vannak túlsúlyban az olvasmányaim között. Viszont ott van a sorban Franck Thilliez, Jean-Christophe Grangé, Sebastian Fitzek, Pierre Lemaitre vagy éppen Donato Carrisi, és mindegyikük regénye valami mást adott a számomra élmény szempontjából, mint az amerikai kontinens vagy a ködbe burkolózó szigetország szerzőinek írásai.
Mit is nyújt A lelkek ítélőszéke az olvasónak? A könyv első felében mindenképpen a zavaros érzések uralkodnak el - a szereplőkön és az olvasón is. Marcus azért érzi elveszettnek magát, mert semmire sem emlékszik, még a nevére sem. És pont ezért kénytelen mindent elhinni, amit a társa - vagy inkább mentora - állít: vagyis, hogy Marcusnak különleges képességei vannak, azok felhasználásával olyan bűnügyeket oldanak meg, amelyek elsőre nem is tűnnek annak. Az a csoport, amelynek Marcus is a tagja, ezekre az ügyekre specializálódott.
Sandra, a történet másik főszereplője azért érzi elveszettnek magát, mert elhunyt férje nélkül üresnek érzi a lakását és az életét is. A férfi, aki korábban mindent elmondott neki, most hagy egy hangposta üzenetet, amelynek tartalma köszönő viszonyban sincs a későbbi történésekkel: azt állítja, hogy Oslóban van, majd megérkezik a hír, hogy Rómában leesett egy épületről. Sandra nem érti, hogy miért hazudott neki a férfi, de fáj minden vele kapcsolatos gondolat, ezért kerüli is azokat. Egészen addig, amíg valaki el nem kezd érdeklődni a halálakor a férfinál lévő és azóta a bűnjel raktárban porosodó dolgai iránt. Ez pedig felébreszti Sandra ösztöneit és maga is nyomozásba kezd.
És hogy érzi magát az olvasó? Nem kevésbé összezavarodva, mint a főszereplők, mert igyekszik felfogni az információmorzsákat, a jelenben és a múltban játszódó eseményeket és egymás mellé helyezni azokat.
A fentiekből következik, hogy két történetszál már biztosan van a regényben: Sandra és Marcus nézőpontja. Van azonban más is, egy múltbeli történéseket felelevenítő szál, amelyről úgy érezni, nem sok köze van az éppen aktuálisan zajló eseményekhez - pedig nagyon is sok van.
Carrisi, igazi olaszhoz méltóan, olyan alapokhoz nyúl, amely jellemző a városra, amelyben a történet jelentős része játszódik: elbeszélésébe beleszövi a vallást és annak teljes intézményrendszerét. Semmi sem kelti fel jobban az olvasó figyelmét és kíváncsiságát, mint a rejtélyekkel övezett és immár illegálisan működő titkos szövetség. Ez pedig nem más, mint a Paenitentiaria Apostolica, vagyis a lelkek ítélőszéke néven létrehozott szervezet. Működésének alapja, hogy az egyszerű pap a halálos bűnök alól nem adhat feloldozást, ezért a gyónás szövegét továbbítania kell egy magas rangú főpapokból álló testületnek. Ez a testület, a penitenciáriusok hozták meg az ítéletet és gondoskodtak annak végrehajtásáról is.
Hogy mi köze a penitenciáriusoknak ehhez a történethez? Nagyon is sok. A regény egy olyan esettel kezdődik, amelyben egy sorozatgyilkos élete a korábbi áldozat húgának kezében van. Minden csak az adott pillanatban hozott döntésen múlik: képes-e megbocsátani vagy sem, a szakmai vagy az emberi érzései kerekednek-e felül? Bár ez is fontos, a lényeg ott bújik meg, hogy ki volt az, aki így összehozta az eseményt és azok szereplőit.
Bár az események lassan haladnak előre, de a komótos tempó ellenére sem találtam azokat unalmasnak. A titkok egymást érik és nagyjából senki sem tud semmit, aki pedig igen, az sem túl bőbeszédű. Elvégre ez egy titkos szervezet, amely túlélte az évszázadokat és az üldözéseket. Nehezen kerülnek felszínre az információk, közben sok minden történik, a végére viszont összeáll minden.
Nekem kifejezetten tetszett Marcus nyomozási technikája, ahogy modern kriminológus módjára rakja egymás mellé alapos megfigyelései eredményeit és alkotja meg az elkövető profilját. Pedig ő egy pap. Természetesen segítségére van a penitenciáriusok titkos archívuma is, azonban annak tartalmához csak korlátozottan fér hozzá. Érdekes volt figyelni, ahogy Marcus rááll a nyomra és követni kezdi azt, közben pedig kerülgeti a hivatalos bűnüldözési szervezet embereit, kerüli a feltűnést és bujkál szinte mindenki elől. Közben pedig keresi önmagát, hiszen nem emlékszik a múltjára, az emlékei csak foszlányokban bukkannak fel az elméje mélyéről.
Ez is egy olyan történet, amelyet a befejeztével újra el kell(ene) olvasni elölről vagy legalább újra átgondolni az eseményeket, mert a végső konklúzió ismeretében teljesen már értelmet nyernek az egyes történések, utalások, mozzanatok. Carrisi pedig kifejezetten remekel ebben a műfajban és ezzel a technikával. Olvasás közben közel sem éreztem úgy, hogy annyira és mindennél jobban tetszik a történet, de a vége ismeretében már nyugodtan kijelenthetem, hogy tökéletes, furfangos, titokzatos és mindenképpen másodszori (többszöri) olvasásra is ajánlott.
Róma ideális háttere ennek a vallási jellege ellenére is inkább pszichológiai alapokon nyugvó izgalmas kriminek, amelynek a szálai és a történések következményei a Vatikánnál sokkal messzebbre mutatnak.
Bár nem tetszett annyira, mint a szerző másik regénye - valószínűleg a túlzott elvárások miatt -, de azért ez is nagyon jó volt. Alapvetően én az ilyen történeteket szeretem, amelyekben együtt van a titokzatosság, a nyomozás, az emberi lélek mélyén lakozó rejtélyek és minden, ami azok felfedéséhez szükséges. Egyszerre alapos, érdekes, informatív és megdöbbentő. Nagyon remélem, hogy nem kell sokat várni Marcus következő kalandjára, mert kíváncsi vagyok, hogy ezek után merre viszi tovább az eseményeket a szerző. De érdekelne a másik sorozat még hiányzó kötete is és úgy egyébként minden, amit Carrisi írt, mert bármit is vet papírra, az mindenképpen olvasásra érdemes.
 |
| Értékelés: 9 pontot kap a 10-ből Kiadó: General Press Kiadás éve: 2018. Terjedelem: 523 oldal Fordította: Fogarasi Márta Borító ár: 3.990,- Ft A mű eredeti címe: Il tribunale delle anime Sorozat: Marcus Folytatás: 2.) El cazador de la oscuridad Műfaj: krimi, thriller |
Sandra, a történet másik főszereplője azért érzi elveszettnek magát, mert elhunyt férje nélkül üresnek érzi a lakását és az életét is. A férfi, aki korábban mindent elmondott neki, most hagy egy hangposta üzenetet, amelynek tartalma köszönő viszonyban sincs a későbbi történésekkel: azt állítja, hogy Oslóban van, majd megérkezik a hír, hogy Rómában leesett egy épületről. Sandra nem érti, hogy miért hazudott neki a férfi, de fáj minden vele kapcsolatos gondolat, ezért kerüli is azokat. Egészen addig, amíg valaki el nem kezd érdeklődni a halálakor a férfinál lévő és azóta a bűnjel raktárban porosodó dolgai iránt. Ez pedig felébreszti Sandra ösztöneit és maga is nyomozásba kezd.
És hogy érzi magát az olvasó? Nem kevésbé összezavarodva, mint a főszereplők, mert igyekszik felfogni az információmorzsákat, a jelenben és a múltban játszódó eseményeket és egymás mellé helyezni azokat.
A fentiekből következik, hogy két történetszál már biztosan van a regényben: Sandra és Marcus nézőpontja. Van azonban más is, egy múltbeli történéseket felelevenítő szál, amelyről úgy érezni, nem sok köze van az éppen aktuálisan zajló eseményekhez - pedig nagyon is sok van.
Carrisi, igazi olaszhoz méltóan, olyan alapokhoz nyúl, amely jellemző a városra, amelyben a történet jelentős része játszódik: elbeszélésébe beleszövi a vallást és annak teljes intézményrendszerét. Semmi sem kelti fel jobban az olvasó figyelmét és kíváncsiságát, mint a rejtélyekkel övezett és immár illegálisan működő titkos szövetség. Ez pedig nem más, mint a Paenitentiaria Apostolica, vagyis a lelkek ítélőszéke néven létrehozott szervezet. Működésének alapja, hogy az egyszerű pap a halálos bűnök alól nem adhat feloldozást, ezért a gyónás szövegét továbbítania kell egy magas rangú főpapokból álló testületnek. Ez a testület, a penitenciáriusok hozták meg az ítéletet és gondoskodtak annak végrehajtásáról is.
Hogy mi köze a penitenciáriusoknak ehhez a történethez? Nagyon is sok. A regény egy olyan esettel kezdődik, amelyben egy sorozatgyilkos élete a korábbi áldozat húgának kezében van. Minden csak az adott pillanatban hozott döntésen múlik: képes-e megbocsátani vagy sem, a szakmai vagy az emberi érzései kerekednek-e felül? Bár ez is fontos, a lényeg ott bújik meg, hogy ki volt az, aki így összehozta az eseményt és azok szereplőit.
Bár az események lassan haladnak előre, de a komótos tempó ellenére sem találtam azokat unalmasnak. A titkok egymást érik és nagyjából senki sem tud semmit, aki pedig igen, az sem túl bőbeszédű. Elvégre ez egy titkos szervezet, amely túlélte az évszázadokat és az üldözéseket. Nehezen kerülnek felszínre az információk, közben sok minden történik, a végére viszont összeáll minden.
Nekem kifejezetten tetszett Marcus nyomozási technikája, ahogy modern kriminológus módjára rakja egymás mellé alapos megfigyelései eredményeit és alkotja meg az elkövető profilját. Pedig ő egy pap. Természetesen segítségére van a penitenciáriusok titkos archívuma is, azonban annak tartalmához csak korlátozottan fér hozzá. Érdekes volt figyelni, ahogy Marcus rááll a nyomra és követni kezdi azt, közben pedig kerülgeti a hivatalos bűnüldözési szervezet embereit, kerüli a feltűnést és bujkál szinte mindenki elől. Közben pedig keresi önmagát, hiszen nem emlékszik a múltjára, az emlékei csak foszlányokban bukkannak fel az elméje mélyéről.
Ez is egy olyan történet, amelyet a befejeztével újra el kell(ene) olvasni elölről vagy legalább újra átgondolni az eseményeket, mert a végső konklúzió ismeretében teljesen már értelmet nyernek az egyes történések, utalások, mozzanatok. Carrisi pedig kifejezetten remekel ebben a műfajban és ezzel a technikával. Olvasás közben közel sem éreztem úgy, hogy annyira és mindennél jobban tetszik a történet, de a vége ismeretében már nyugodtan kijelenthetem, hogy tökéletes, furfangos, titokzatos és mindenképpen másodszori (többszöri) olvasásra is ajánlott.
Róma ideális háttere ennek a vallási jellege ellenére is inkább pszichológiai alapokon nyugvó izgalmas kriminek, amelynek a szálai és a történések következményei a Vatikánnál sokkal messzebbre mutatnak.
Bár nem tetszett annyira, mint a szerző másik regénye - valószínűleg a túlzott elvárások miatt -, de azért ez is nagyon jó volt. Alapvetően én az ilyen történeteket szeretem, amelyekben együtt van a titokzatosság, a nyomozás, az emberi lélek mélyén lakozó rejtélyek és minden, ami azok felfedéséhez szükséges. Egyszerre alapos, érdekes, informatív és megdöbbentő. Nagyon remélem, hogy nem kell sokat várni Marcus következő kalandjára, mert kíváncsi vagyok, hogy ezek után merre viszi tovább az eseményeket a szerző. De érdekelne a másik sorozat még hiányzó kötete is és úgy egyébként minden, amit Carrisi írt, mert bármit is vet papírra, az mindenképpen olvasásra érdemes.
