Neil Gaiman: Északi mitológia

Új Gaiman kötet, ráadásul a világpremierrel azonos időben, ráadásként csodaszép és dögös borítóval? Erre csak egy válasz létezik: kell. Az első benyomások mindig lényegesek: a borító még dögösebb, mint az elképzelni lehetett, a kötet viszont meglehetősen vékonyka, valami vaskosabbra és súlyosabbra számítottam - főleg a kiadvány árát figyelembe véve. De azt mindannyian tudjuk, hogy nem a méret a lényeg, és azon sincs mit csodálkozni, hogy a jól ismert szerző írásai borsosabb áron kelnek el. És valljuk be, minden pénzt megér, ha az a tét, hogy a fantasy egyik nagymesterének fantáziája találkozik össze a kegyetlen és furfangos északi istenekkel.

Értékelés: 8 pont a 10-ből
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2017.
Terjedelem: 208 oldal
Borító ár: 3.280,- Ft
A mű eredeti címe: Norse Mythology
Fordította: Pék Zoltán
Műfaj: mitológia

Mindezt a merész kijelentést persze azért tettem, mert nem olvastam el mások véleményeit mielőtt belemerültem volna a kötetbe, illetve maradéktalanul elhittem a borító hátlapján szereplő mondatokat. Aztán kaptam egy vödör jeges vizet a nyakamba és kijózanodtam az ábrándjaimból, amikor elolvastam a bevezetőt, mert ott bizony konkrétan leírja a szerző, hogy ezek nem a saját történetei, "csupán" az Edda dalok újramesélése a mai kor igényeinek megfelelően. A minőségre tényleg nem lehet panasz, mert a remek történetek gördülékenyek és olvasmányosak, de ez mégsem teljesen az volt, amire számítottam.

Biztosan van más kiadvány is a magyar könyvpiacon, amely az északi istenek történeteit fogja csokorba és kínálja olvasásra, de most éppen ez került a kezeim közé. Persze ebben tényleg fontos szerepe van annak, hogy a borítón ott díszeleg Gaiman neve. Nincs is ezzel semmi baj, csak úgy olvasnák már valami igazán eredetit a hatalmas fantáziával rendelkező szerzőtől, valamit, ami a nyomába ér a Sosehol fantasztikus világának. Most sem sikerült ezt megkapnom és ezért bizony kissé csalódott vagyok.

Pedig a kötet a maga nemében egyébként tényleg remek és a történetek logikusan összeállított fonala végigviszi az olvasót az északi istenek születésétől egészen a Ragnarök elkerülhetetlen csatájáig. A kötet, illetve a novellák hangulata is ennek megfelelően változik: a kezdeti humoros események egyre után egyre növekszik a feszültség, amely végül a tragikus eseményekkel zárul. Alapmű - mondhatnám -, ha nem lenne hasonló a könyves kínálatban. Ugyanakkor tényleg alapmű, mert érthetően meséli mindazt, ami csak lényeges lehet az északi népek mitológiájával kapcsolatban: megismertet minket a világ keletkezésével, a legfontosabb - és kevésbé fontos - istenekkel, a személyiségük jellegzetességeivel, illetve a sokat emlegetett tárgyaik - Odin lándzsája, Thor pörölye - készítésének és birtoklásának történetével. Szóval, aki olyan regényt olvas, amiben fontos szerepet kap a skandináv hitvilág, bátran vegye kézbe ezt a válogatást annak elolvasása előtt, mert jó alapot ad az összefüggések megértéséhez. Így tettem magam is, és bizony sokkal érthetőbb és követhetőbb volt Atticusnak, kedvenc vasdruidámnak az a kalandja, amelyben Asgard-i síkon tett látogatást.

A válogatás első fele - a világleírás és az istenek bemutatása - jobban tetszett, valószínűleg az alapok lefektetése és a humor miatt. Ezen kívül még az is szerepet játszott az élményben, hogy most kerültem olyan ismeretek birtokába, amelyek miatt átértékelhettem magamban a korábbiakban olvasottakat. Számomra egyértelmű volt, hogy Thornak van egy pörölye és meg sem fordult a fejemben, hogy ez nem volt mindig így - mondjuk ebben az is szerepet játszik, hogy a mai ábrázolásokban Thor soha nem jelenik meg a kalapácsa nélkül. Ugyanez vonatkozik Odin lándzsájára és a híres lovára, Sleipnirre is, aki soha meg nem botlik. Így tehát nagyon élveztem, hogy megismerhettem az ezekhez a teljesen természetesnek és egyértelműnek tekinthető dolgokhoz kapcsolódó történeteket. Ahogy persze az is érdekes volt, hogy miként függ össze egymással a költészet és sör - szerintem Ti is meglepődtök és elmosolyodtok majd annak elfeledett és újra felfedezett sztoriját olvasva.

Igazi csemegét jelentett Thor és Loki egymással vívott csatája, amikor is a nyers erő csap össze ravaszsággal - a nyertes személye előre soha nem kiszámítható. Gondoltátok volna egyébként, hogy van olyan lény, aki képes ellopni Thor pörölyét? Pedig van. Igazán élvezetes olvasni Loki ötletét, hogy miként szerezzék azt vissza - az már csak hab a tortán, hogy közben Thor kissé furcsa helyzetbe kerül. Gondoltátok volna, hogy az északi istenek nem halhatatlanok? Nekem meg sem fordult a fejemben. Pedig logikus, különben nem lenne szükségük Idun almáira. És mi történik akkor, ha ellopják ezeket az almákat? Egyértelmű: kétségbeesés és káosz. Hallottatok már Loki gyermekeiről és a végső csatában betöltött szerepükről? Az ismerős elemek mellett képes volt újdonságot is adni az a történet, ami erről szólt.

Szóval jó volt ez, és mindenképpen olvasásra érdemes, mert érdekes és igazán informatív. Jogosan merül fel a kérdés, hogy ha Gaiman a kelták és más népek mitológiáját hasonló formában újra feldolgozza, élvezetes, színes és eseménydús csokorba foglalja, akkor arra vevő lennék-e? Jelen pillanatomban azt állítom, hogy igen. Érthető és élvezetes történetek, amelyek tartalmazzák az adott nép mitológiájával kapcsolatos alapokat. Mindenképpen egyszerűbb egy ilyen kötetet levenni a polcról és felütni a szükséges résznél, mint hosszan kutakodni a forrásanyagok között. Vagyis igen, ha Gaiman folytatja ezt a vonalat, akkor felőlem jöhetnek a további kötetek is. De attól még nem bánnám, ha írna egy olyat, ami nem gyerek vagy ifjúsági könyv és nagyobb részt tesz ki benne a saját fantáziájának terméke, mint a már ismert tények újrafeldolgozása.

Folytatás »

George R. R. Martin & Gardner Dozois (szerk.): Zsiványok

A novelláskötetek és antológiák felé mindig óvatosan közelítek: mert az ugyan rövidebb, de mennyiségileg több történet olvasása nekem mindig lényegesen tovább tart, mintha ugyanolyan terjedelmű regényt vennék a kezembe. Viszont azzal is tisztában vagyok, hogy a novella nehéz műfaj, ezért mindig adok egy újabb esélyt az ilyen köteteknek. A Zsiványok kötetről már a megjelenés beharagozásakor is tudtam, hogy ez a válogatás nekem kell - főként az egyes szerzők írásai miatt éreztem így. Csak a félreértés elkerülése érdekében: nem, nem Martin bácsi jelentette számomra a fő vonzerőt.

Értékelés: 6/10
Kiadó: Fumax Kiadó
Kiadás éve: 2015.
Terjedelem: 795 oldal
Fordította: Bihari György, Bozai Ágota, Galamb Zoltán,
Heinisch Mónika, Holló-Vaskó Péter, Kamper Gergely,
Kleinheincz Csilla, Novák Gábor, Pék Zoltán,
Rusznyák Csaba
Szerkesztők: Koncz Ákos, Németh Vladimir,
Holló-Vaskó Péter
Borító ár: 5.795,- Ft
A mű eredeti címe: Rogues
Kategória: krimi

Tetszett a Zsiványok kötet összeállításának alapkoncepciója, ahogy arról az előszóban is olvashattam: "mindenki szereti a zsiványokat...". Igaz, hogy a mondat úgy folytatódott: "...bár sokan megbánjuk a végén". Nos, az idézet első felének állítása alól én magam sem képezek kivételt, szóval érdeklődve fordultam a novellák felé és elégedetten dörzsöltem a kezemet, mert meggyőződésem volt, hogy jól fogok szórakozni. Szintén az előszóban olvasható az, hogy ez egy olyan válogatás, amelynél több szerzőt is felkértek a témába vágó történet megírására, amelyet egyesek elvállaltak, mások nem. A megadott paraméterekből történetet alkotók írásai jelentek meg ebben az eléggé vaskos kötetben, amelyről így utólag azt mondom, hogy vékonyabb terjedelmű kiadás jobb lett volna, vagyis néhány írást inkább ki kellett volna hagyni vagy legalább visszaadni átdolgozásra. Persze ez csak az én véleményem, és még az is elképzelhető, hogy nem láttam meg benne azt, amit a szerkesztők, nem tudtam értékelni az adott szerző zsenialitását. De én csak egy egyszerű olvasó vagyok...

A Zsiványok kötet alapkoncepciója egyszerre rejti magában a kiváló szórakozás és a csalódás lehetőségét: a többféle stílust kedvelők lubickolni fognak a változatosságban, míg a leginkább azonos témájú vagy jellemzőjű történeteket olvasóknak nem mindegyik írás fogja elnyerni a tetszését - a komfortzóna határának feszegetése előre borítékolható. Ha ehhez még hozzávesszük azt, hogy a témán belül az adott író stílusa is meghatározó, akkor még nagyobb szórásra kell számítani a tetszési indexet vizsgálva - előrevetíthető, hogy a kötet eléggé meg fogja osztani az olvasókat.

Stílus tekintetében van ebben a kötetben minden, ami csak létezik a kínálatban: thriller és krimi elemekkel tarkított történet, borzongásra késztető rémmese, sci-fi novella, történelmi témájú írás és fantasy alapokra felépített sztori. Úgy néz ki, hogy döntő többségben inkább a fantasy szerzőket ihlette meg a "zsiványos" projekt, mert az ilyen zsánert képviselő művekből került a legtöbb a gyűjteménybe.

Nehéz értékelni ezt a kiadványt, mert huszonegy novelláról kell véleményt mondani, amelyek szerzőjükben, stílusukban és egyéb jellemzőjükben is eltérnek egymástól - csak egy valamiben mutatnak egyezőséget: a témájukban. Közel egy hónapig olvastam ezt az eléggé terjedelmes kötetet, az élményeim rögzítésére pedig - másvalaki tanácsára - azt a technikát alkalmaztam, hogy igyekeztem minden egyes novelláról rögtön az olvasást követően külön megfogalmazni a véleményem - aztán persze borult ez a koncepció, időben később születtek meg az értékelések.

Nem fogom ezeket a szösszeneteket ide bemásolni, mert akkor végtelen hosszúra nyúlna a poszt, ezért az összefoglaló jelleget részesítem inkább előnyben. Az egyes novellák szerzőjére és/vagy címére kattintva pedig a moly.hu oldalon rögzített olvasásom alatt megfogalmazott véleményeim érhetők el - így igyekszem mindenki igényének megfelelni. 

Nem akarok kategóriabeli besorolásokba bonyolódni, felcímkézni az egyes novellákat, mert nem mindig lenne egyértelmű a meghatározás, illetve némelyik írásra többet is rá lehetne aggatni a kínálatból. Maradok inkább annál, hogy számomra melyik jelentett több vagy kevesebb élményt - a mesélést pedig azokkal a novellákkal kezdem, amelyek a "hűha", vagy minimum a "kedvelem" érzést váltották ki belőlem, a végére pedig marad a fekete leves.

Az elég vegyes felhozatalból magasan kitűnik Scott Lynch Egy év és egy nap Teradániában, valamint Neil Gaiman Hogyan szerezte vissza a kabátját a márki című novellája. Az előbbi a stílusával, a humorával, a világával és a végső csavarjával, az utóbbi - a szórakoztató története mellett - a nagyon imádott Sosehol című regény világába való visszatéréssel és a hangulat felidézésével vívta ki az elismerésem és maradandó tetszésem. Scott Lynch volt egyébként az a szerző, akinek az írása a leginkább érdekelt ebből a kötetből, mert már a Locke Lamora hazugságai című regénye olvasása közben sikerült véglegesen meghódítania a történetével. Ez a két szerző és ez a két novella kapott tehát tőlem maximális csillagszámot, azaz öt csillagot az ötből.

Michael Swanwick Igyunk a nőkre! című írásában a humort, a különleges világot és a szereplőket, David W. Ball Származástörténet című novellájában az alapos kutatómunkát és azt a gördülékenységet értékeltem, amelyre a  mű témája és a korszak ellenére nem számítottam. Mindkettő tetszett, bár mindkettő másért. A nagyon enyhe elégedetlenség fogalmazódott csak meg bennem, ezért végeredményként négy és fél csillag jutott ki az ötből.

A négy csillagosok valamivel többen vannak: tetszett amit ezekben az írásokba olvastam, de a novelláknak mégsem sikerült maradéktalanul elvarázsolniuk. Ígéretes művek, de valami hiányzott belőlük, vagy éppen túl sok is jutott néhány elemből a történetekbe. Nézzük a listát... Gillian Flynn Mivel foglalkozol? írásában ugyanúgy az emberi tulajdonságokkal játszadozik - és természetesen az olvasóval - ahogy a regényeiben is. Matthew Hughes A hét áldás fogadója című novellája nem ad semmi újat az olvasóknak, de élvezetes és szórakoztató - néha pedig ennyi is elég. A kötet egyetlen borzongásra késztető írása, amely az ipar és a környezetvédelem csatája mellett a természet isteneit is bevonja a történetbe Cherie Priest Bányarém című elbeszélése. Garth Nix Elefántcsont rakomány című sztorijába kicsit nehezen rázódtam bele, helyenként erőltetettnek találtam a humorát, de azért élveztem az olvasását. Patrick Rothfuss A ménkűfa című írása magán viseli a szerző stílusának minden jegyét. A történet kapcsolódik a Királygyilkos krónikája - eléggé terjedelmes méretű, de továbbra is befejezetlen - történetfüzérhez, aki azt még nem olvasta, ebből a novellából könnyedén eldöntheti, hogy bejön-e neki a stílus annyira, hogy belefogjon.

Bradley Denton Hamis hangok című írásában belekeveredünk a nagy körtuba-rablás eléggé elnyújtott és helyenként erőltetettnek tűnő leírásába, de végül is egynek jó volt. Walter John Williams Tequilagyémántok című novellája is bővelkedik az erőltetett és nehezen emészthető humorban, a stílusát is időbe telt megszokni, de a végére egész magára talált. Phyllis Eisenstein Semmibe tartó karaván című irományában a stílus és a történetvezetés volt az értékelésre méltó, a cselekmény már kevésbé nyűgözött le. Lisa Tuttle A halott feleségek furcsa esete című írása tényleg elég furcsára sikerült, de bizarrsága ellenére is sikerült annyira megfognia, hogy ha nem is kiemelkedőnek, de olvashatónak ítéljem a végére. Ezek a novellák képviselték tehát a három és fél csillagosok táborát.

A közepes - vagyis három csillagos - élményt nyújtó írások közé tartozott a számomra Steven Saylor Káprázat Türoszban, Daniel Abraham Milyen a szerelem?, valamint George R. R. Martin A tékozló herceg című novellája. Mivel a közepes élményt jelentő történetekről a legnehezebb véleményt írni, ezért tovább nem is szaporítanám a szót - bővebben a linkek alatt. Joe Abercrombie Nehéz idők című novellájának olvasása közben ugyanazt olvastam, mint amikor a regényét tartottam a kezemben: nem vagyunk egy hullámhosszon. Végül két és fél csillagot kapott tőlem az írás - ez még mindig a közepes kategória

És akkor következzenek a sereghajtók, akiknek sikerült olyat alkotniuk, amely bizony nagyon nem tetszett. Joe R. Lansdale Meghajlott ág című novellájának főszereplője - mármint akit mindenképpen meg akarnak menteni saját magától - megtestesíti mindazt, amiért úgy gondolom, hogy vannak emberek, akikkel nem kellene foglalkozni. De nem is ez, hanem a történet végének erősen csökkenő színvonala miatt került a nem tetszők közé a történet. Hangulatát és a világ alapötletét tekintve fantasztikus, cselekményét és a vége csavart tekintve erősen a nullához konvergáló szintű írás Carrie Vaughn Azok a dübörgő húszas évek című novellája. Mindkét novella két csillagig tudta csak feltornászni magát az öt fokos skálán.

Connie Willis Műsoron című írásában egy olyan jövőbe nyerünk betekintést, ahol számtalan mozifilm közül választhatjuk ki, hogy mit nézzünk meg, és ha szerencsénk van, akkor még bejutni is sikerül. Sajnos a kivitelezés nagyon bugyutára és idegesítőre sikerült - annyira, hogy mindössze egy csillaggal jutalmaztam a szerző erőfeszítéseit.

Egy, mindössze egy történet volt a gyűjteményben, amelyet - többszöri nekifutásra sem - bírtam végig olvasni. Ezt a kétes dicsőségű helyezést Paul Cornell Egy jobb halál című írásának sikerült elnyernie.

Sokáig olvastam ezt a válogatást, amelynek huszonegy novellája - néhány kivételtől eltekintve - inkább csalódást okozott, mint szórakoztató kikapcsolódást. Továbbra is az a véleményem, hogy a kevesebb sokkal többet nyújtott volna, amit azért is sajnálok, mert a koncepció ígéretesnek tűnt.

Dicséret illeti viszont a kiadót, mert az egyes, kis hazánkban már bejáratott szerzők novelláit a megszokott fordítóknak adta oda gondozásra. A magyar kiadvány megjelenése is nagyon impozánsra sikerült, látvány és minőség szempontjából kiemelkedő, bár a vastagsága miatt nem éppen olvasásbarát - viszont a polcon gyönyörűen mutat.

Folytatás »

Neil Gaiman: Óceán az út végén

Annak ellenére, hogy van még olvasatlan Gaiman könyv a polcomon, ha megjelenik egy újabb, akkor azt mindenképpen meg kell vennem. Szerelmese vagyok az író stílusának, még annak ellenére is, hogy a legtöbb könyve elolvasása után marad bennem némi hiányérzet, leginkább azt kifogásolom, hogy rengeteg jó ötlete közül csak néhánnyal foglalkozik és a többiről - akarva vagy akaratlanul - elfelejtkezik.

De Gaimant olvasni kell és vitathatatlan, hogy az írásaihoz hangulat kell. Na, és persze egyfajta elvontság, vonzalom az abszurditáshoz és a kicsavarthoz, a nem mindennapihoz, mert csak úgy lehet megérteni az író hasonlóképpen keletkezett és papírra vetett gondolatait. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy Gaiman írásainak mindig sokkal több a mögöttes mondanivalója, mint ami első olvasatra látszik és előtűnik. 

Ennyi bevezető után talán bele is vághatunk a kalandba, amelynek során megtudhatjuk, hogy miként is került az a bizonyos óceán az út végére?

Egy rendhagyó könyvhöz, rendhagyó értékelés illik, ezért most így is fogunk eljárni. Zsorzsi barátnőmmel együtt olvastuk a könyvet, és sikerült rávennem, hogy a véleményünket is közösen mondjuk el a regényről. Ebben a bejegyzésben tehát az író stílusával még csak ismerkedő, illetve az író műveiben rendszeresen elmélyedő olvasó véleményét olvashatjátok. A gondolatainkat külön fogalmaztuk meg, nem beszéltünk a könyvről (alig bírtuk megállni) és az általa adott élményekről addig, amíg a pötyögésünk végére nem értünk (akkor viszont mindent kitárgyaltunk).

Fogadjátok az enyémek mellett Zsorzsi gondolatait is nagy szeretettel, már csak ezért is, mert blogfelületen első alkalommal hangoztatja őket. Csak reménykedem benne, hogy kedvet kap majd a folytatáshoz is. :)

 

Neil Gaimannel még mindig a barátkozó stádiumban vagyok. Őt olvasva úgy tűnik számtalan pozitív és negatív érzelmet vagyok kénytelen – akár mindet egyszerre is – megélni. Hol szárnyalva olvasom gyönyörűen fogalmazott mondatait, hol pedig dühösen rakom félre egy időre. Talán az ő varázslata éppen abban rejlik, hogy mesél valamit, ami furcsán szépséges és felkavaróan nyomasztó is egyben, nyomában pedig még hosszú ideig ott koslatnak az ember fejében, a történetei által kiváltott hosszú gondolatsorok. De megint el tudta érni azt, hogy még többet akarjak belőle…

Az Óceán az út végén olvasása után olyan érzésem volt, mintha az Amerikai istenek mini verziója lett volna a kezemben, mind a hosszát, mind a tartalmát tekintve. Mert bennem ez a történet is, noha teljesen más, valahogy ugyanolyan hatást váltott ki. Ugyanolyan távoli, megfoghatatlan, misztikumba hajló, többszörösen összetett, átvitt gondolatok sorozata. Szinte minden mondata utal valamire és semmi sem egyértelműen az, ami. Mégis ebben a körülbelül negyed olyan hosszúságú regényben legalább annyi, ha nem több mondanivaló, csodaszép idézni való gondolat van belesűrítve.

A történet hétköznapinak tűnő módon kezdődik és egy zseniális fordulattal lassan alakul mesévé. Egy csak az íróra jellemző logika mentén kanyarog át ebbe a már úgy vélem, jellegzetesnek mondható gaimani rém-álomvilágba, melyben mintha a különleges ötletek tárházának kapui nyílnának meg. Ahol az óceán a vödörben épp úgy fellelhető, mint a valóságot felfaló éhmadarak.

Tulajdonképpen egy igen súlyos, felnőtteknek szóló mese ez, egy gyermekről, hogy miként próbál betörni megszokott kis életébe a felnőttek valósága, és hogyan keresi a magyarázatot a saját fantáziáját használva, a számára még kevésbé érthető dolgokra. Valósággal rettegtem Ursula Monktontól, a helyzet kilátástalanságától, hogy hiába a végtelen menekülés, mert ő mindig utolér, és mindenhol megtalál. Mint a felnőtté válás, amit hiába is próbálna az ember elodázni, egyszerűen elkerülhetetlen átesni rajta.

A történet erőssége egyértelműen a különleges hangulata, valamint Gaimannek az a képessége, ahogyan leírja a dolgokat úgy, hogy szinte képekben látjuk magunk előtt az elképesztőnél is szokatlanabb történéseket. Az pedig már tényleg csak hab a tortán, hogy a cselekmény kiszámíthatatlan és csak várod, hogy merre tart, mi jöhet még, megteremtve ezzel a kellő feszültséget. A megértés vagy értelmezés tekintetében azonban sokat meghagy az olvasói képzeletnek. Mindenki lelje meg benne a saját megoldását.

Szóval ez a könyv röviden, mindenféle felesleges szócséplés nélkül nyújt valami olyat, amitől úgy érezhetjük, hogy egy nanoszekundumnyi bepillantást nyertünk valami hatalmasba és egyetlen pillanatra talán még meg is értettünk valami nagyon fontosat a világmindenség titkaiból.

Értékelés: 9/10

Úgy gondoljátok, hogy egy ilyen vélemény után nehéz helyzetben vagyok? Nem vagytok egyedül ezzel a meglátással. 

Nehéz besorolni ezt a művet, hiszem egy gyerek szemszögéből követhetjük végig a nem mindennapi eseményeket, ugyanakkor az egész történet nem más, mint egy felnőtt visszaemlékezése. Maguk az események is pont ennyire kettősnek tekinthetők, mert egy részről bennük foglaltatik a gyermeki nyitottság az újra, a hihetetlenre és a misztikusra, más részről a sorok mögött megbújva ott lapul a felnőtt kétkedése és elutasítása.

"Odavoltam a mítoszokért. Azok nem felnőttmesék, de nem is gyerekmesék. Annál is jobbak. Csak vannak."

Nem is Gaiman lenne, ha nem csavarna meg úgy egy teljesen hétköznapi helyzetet, hogy abból valami egészen különleges, egyedi és az utolsó jelentéstartalmáig elgondolkoztató történet kerekedjen ki a végére. Teszi mindezt ráadásul olyan formában, hogy szavaival, gyönyörű mondataival elvarázsolja azt, aki a kezébe veszi a könyvet és belekezd a történetbe. Az oldalakról áradó hangulat meghatározó, nem lehet a hatását figyelmen kívül hagyni, még akkor sem, ha a végső élmény mindenkinél teljesen eltérően alakul. Gaiman írásai számomra ezért különlegesek.

"Nem tudtam irányítani a világot, amiben voltam, nem tudtam otthagyni a fájdalmas dolgokat, az embereket vagy pillanatokat, de örömet leltem kis dolgokban, boldoggá tettek."

A családjával vidéken lakó hétéves kisfiú nézőpontjából elmesélt történet kifejezetten elemi hatással volt rám, teljesen beszippantott és egyszer csak azt vettem észre, hogy a kötet végére értem, a gondolataim viszont még mindig száguldanak, keresik a szándékosan nyitva hagyott kérdésekre és a galád módon odacsempészett utalásokra vonatkozó magyarázatot. Az élményt csak fokozta, hogy a főszereplő fiúnak még a neve sem derül ki és az író ezzel még inkább elősegítette azt, hogy úgy érezzem, igazán része, mi több fontos szereplője voltam a  nem mindennapi történetnek, átéltem mindent, amit olvastam.

"A szörny sokféle lehet. Olyan, amitől félnek az emberek. Olyan, ami hasonlít arra, amitől réges-rég féltek az emberek. Olyan szörny is van, amitől az embereknek félni kellene, de nem félnek."

Azzal, hogy a mindig jelen lévő, de a modern ember számára szinte már felfoghatatlan, a mítoszból is kikopott, ősi lény is felbukkan a könyvben, felidéződik az olvasóban, a mélyen meghúzódó, mindeddig elnyomott, már-már zsigeri félelem, mindezek mellett az események pedig hol csodálkozást, hol borzongást vagy éppen viszolygást is a felszínre hoznak.
A mű nem hosszú, de mégis összetett, a valóság minden mélységét megmozgató és feltáró, ezernyi gondolatot ébresztő, részletes, utalások százait tartalmazó írás, amely a mondanivaló és az események szempontjából kerek egésznek tekinthető. Az már más kérdés, hogy utána nem lehet csak úgy elengedni az olvasottakat, mindig újabb és újabb kérdések fogalmazódnak meg a hihetetlen élményen átesettek fejében.

Az óceán és az éhmadarak egyszerűen lenyűgöztek, egyszerre féltem és találtam csodálatosnak őket. Az alapvető érzelmek könnyedén való befolyásolása rémisztő volt a számomra, ahogy az is, hogy olyan kevesen vannak, akik még átlátnak az álcán és még kevesebben, akik kezelni is tudják a problémákat. Tündérmese vagy valóság? Esetleg mindkettő? Imádom, ahogy a határok elmosódnak, összeérnek, kibogozhatatlanná válnak.

Értékelés: 9/10

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2013.
Terjedelem: 178 oldal
Borító ár: 2.880,-
A mű eredeti címe: The Ocean at the End of the Lane
Fordította: Pék Zoltán

Forrás: magánkönyvtár (vásárlás, 2013.)

Folytatás »