Neil Gaiman: Óceán az út végén

Annak ellenére, hogy van még olvasatlan Gaiman könyv a polcomon, ha megjelenik egy újabb, akkor azt mindenképpen meg kell vennem. Szerelmese vagyok az író stílusának, még annak ellenére is, hogy a legtöbb könyve elolvasása után marad bennem némi hiányérzet, leginkább azt kifogásolom, hogy rengeteg jó ötlete közül csak néhánnyal foglalkozik és a többiről - akarva vagy akaratlanul - elfelejtkezik.

De Gaimant olvasni kell és vitathatatlan, hogy az írásaihoz hangulat kell. Na, és persze egyfajta elvontság, vonzalom az abszurditáshoz és a kicsavarthoz, a nem mindennapihoz, mert csak úgy lehet megérteni az író hasonlóképpen keletkezett és papírra vetett gondolatait. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy Gaiman írásainak mindig sokkal több a mögöttes mondanivalója, mint ami első olvasatra látszik és előtűnik. 

Ennyi bevezető után talán bele is vághatunk a kalandba, amelynek során megtudhatjuk, hogy miként is került az a bizonyos óceán az út végére?

Egy rendhagyó könyvhöz, rendhagyó értékelés illik, ezért most így is fogunk eljárni. Zsorzsi barátnőmmel együtt olvastuk a könyvet, és sikerült rávennem, hogy a véleményünket is közösen mondjuk el a regényről. Ebben a bejegyzésben tehát az író stílusával még csak ismerkedő, illetve az író műveiben rendszeresen elmélyedő olvasó véleményét olvashatjátok. A gondolatainkat külön fogalmaztuk meg, nem beszéltünk a könyvről (alig bírtuk megállni) és az általa adott élményekről addig, amíg a pötyögésünk végére nem értünk (akkor viszont mindent kitárgyaltunk).

Fogadjátok az enyémek mellett Zsorzsi gondolatait is nagy szeretettel, már csak ezért is, mert blogfelületen első alkalommal hangoztatja őket. Csak reménykedem benne, hogy kedvet kap majd a folytatáshoz is. :)

 

Neil Gaimannel még mindig a barátkozó stádiumban vagyok. Őt olvasva úgy tűnik számtalan pozitív és negatív érzelmet vagyok kénytelen – akár mindet egyszerre is – megélni. Hol szárnyalva olvasom gyönyörűen fogalmazott mondatait, hol pedig dühösen rakom félre egy időre. Talán az ő varázslata éppen abban rejlik, hogy mesél valamit, ami furcsán szépséges és felkavaróan nyomasztó is egyben, nyomában pedig még hosszú ideig ott koslatnak az ember fejében, a történetei által kiváltott hosszú gondolatsorok. De megint el tudta érni azt, hogy még többet akarjak belőle…

Az Óceán az út végén olvasása után olyan érzésem volt, mintha az Amerikai istenek mini verziója lett volna a kezemben, mind a hosszát, mind a tartalmát tekintve. Mert bennem ez a történet is, noha teljesen más, valahogy ugyanolyan hatást váltott ki. Ugyanolyan távoli, megfoghatatlan, misztikumba hajló, többszörösen összetett, átvitt gondolatok sorozata. Szinte minden mondata utal valamire és semmi sem egyértelműen az, ami. Mégis ebben a körülbelül negyed olyan hosszúságú regényben legalább annyi, ha nem több mondanivaló, csodaszép idézni való gondolat van belesűrítve.

A történet hétköznapinak tűnő módon kezdődik és egy zseniális fordulattal lassan alakul mesévé. Egy csak az íróra jellemző logika mentén kanyarog át ebbe a már úgy vélem, jellegzetesnek mondható gaimani rém-álomvilágba, melyben mintha a különleges ötletek tárházának kapui nyílnának meg. Ahol az óceán a vödörben épp úgy fellelhető, mint a valóságot felfaló éhmadarak.

Tulajdonképpen egy igen súlyos, felnőtteknek szóló mese ez, egy gyermekről, hogy miként próbál betörni megszokott kis életébe a felnőttek valósága, és hogyan keresi a magyarázatot a saját fantáziáját használva, a számára még kevésbé érthető dolgokra. Valósággal rettegtem Ursula Monktontól, a helyzet kilátástalanságától, hogy hiába a végtelen menekülés, mert ő mindig utolér, és mindenhol megtalál. Mint a felnőtté válás, amit hiába is próbálna az ember elodázni, egyszerűen elkerülhetetlen átesni rajta.

A történet erőssége egyértelműen a különleges hangulata, valamint Gaimannek az a képessége, ahogyan leírja a dolgokat úgy, hogy szinte képekben látjuk magunk előtt az elképesztőnél is szokatlanabb történéseket. Az pedig már tényleg csak hab a tortán, hogy a cselekmény kiszámíthatatlan és csak várod, hogy merre tart, mi jöhet még, megteremtve ezzel a kellő feszültséget. A megértés vagy értelmezés tekintetében azonban sokat meghagy az olvasói képzeletnek. Mindenki lelje meg benne a saját megoldását.

Szóval ez a könyv röviden, mindenféle felesleges szócséplés nélkül nyújt valami olyat, amitől úgy érezhetjük, hogy egy nanoszekundumnyi bepillantást nyertünk valami hatalmasba és egyetlen pillanatra talán még meg is értettünk valami nagyon fontosat a világmindenség titkaiból.

Értékelés: 9/10

Úgy gondoljátok, hogy egy ilyen vélemény után nehéz helyzetben vagyok? Nem vagytok egyedül ezzel a meglátással. 

Nehéz besorolni ezt a művet, hiszem egy gyerek szemszögéből követhetjük végig a nem mindennapi eseményeket, ugyanakkor az egész történet nem más, mint egy felnőtt visszaemlékezése. Maguk az események is pont ennyire kettősnek tekinthetők, mert egy részről bennük foglaltatik a gyermeki nyitottság az újra, a hihetetlenre és a misztikusra, más részről a sorok mögött megbújva ott lapul a felnőtt kétkedése és elutasítása.

"Odavoltam a mítoszokért. Azok nem felnőttmesék, de nem is gyerekmesék. Annál is jobbak. Csak vannak."

Nem is Gaiman lenne, ha nem csavarna meg úgy egy teljesen hétköznapi helyzetet, hogy abból valami egészen különleges, egyedi és az utolsó jelentéstartalmáig elgondolkoztató történet kerekedjen ki a végére. Teszi mindezt ráadásul olyan formában, hogy szavaival, gyönyörű mondataival elvarázsolja azt, aki a kezébe veszi a könyvet és belekezd a történetbe. Az oldalakról áradó hangulat meghatározó, nem lehet a hatását figyelmen kívül hagyni, még akkor sem, ha a végső élmény mindenkinél teljesen eltérően alakul. Gaiman írásai számomra ezért különlegesek.

"Nem tudtam irányítani a világot, amiben voltam, nem tudtam otthagyni a fájdalmas dolgokat, az embereket vagy pillanatokat, de örömet leltem kis dolgokban, boldoggá tettek."

A családjával vidéken lakó hétéves kisfiú nézőpontjából elmesélt történet kifejezetten elemi hatással volt rám, teljesen beszippantott és egyszer csak azt vettem észre, hogy a kötet végére értem, a gondolataim viszont még mindig száguldanak, keresik a szándékosan nyitva hagyott kérdésekre és a galád módon odacsempészett utalásokra vonatkozó magyarázatot. Az élményt csak fokozta, hogy a főszereplő fiúnak még a neve sem derül ki és az író ezzel még inkább elősegítette azt, hogy úgy érezzem, igazán része, mi több fontos szereplője voltam a  nem mindennapi történetnek, átéltem mindent, amit olvastam.

"A szörny sokféle lehet. Olyan, amitől félnek az emberek. Olyan, ami hasonlít arra, amitől réges-rég féltek az emberek. Olyan szörny is van, amitől az embereknek félni kellene, de nem félnek."

Azzal, hogy a mindig jelen lévő, de a modern ember számára szinte már felfoghatatlan, a mítoszból is kikopott, ősi lény is felbukkan a könyvben, felidéződik az olvasóban, a mélyen meghúzódó, mindeddig elnyomott, már-már zsigeri félelem, mindezek mellett az események pedig hol csodálkozást, hol borzongást vagy éppen viszolygást is a felszínre hoznak.
A mű nem hosszú, de mégis összetett, a valóság minden mélységét megmozgató és feltáró, ezernyi gondolatot ébresztő, részletes, utalások százait tartalmazó írás, amely a mondanivaló és az események szempontjából kerek egésznek tekinthető. Az már más kérdés, hogy utána nem lehet csak úgy elengedni az olvasottakat, mindig újabb és újabb kérdések fogalmazódnak meg a hihetetlen élményen átesettek fejében.

Az óceán és az éhmadarak egyszerűen lenyűgöztek, egyszerre féltem és találtam csodálatosnak őket. Az alapvető érzelmek könnyedén való befolyásolása rémisztő volt a számomra, ahogy az is, hogy olyan kevesen vannak, akik még átlátnak az álcán és még kevesebben, akik kezelni is tudják a problémákat. Tündérmese vagy valóság? Esetleg mindkettő? Imádom, ahogy a határok elmosódnak, összeérnek, kibogozhatatlanná válnak.

Értékelés: 9/10

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2013.
Terjedelem: 178 oldal
Borító ár: 2.880,-
A mű eredeti címe: The Ocean at the End of the Lane
Fordította: Pék Zoltán

Forrás: magánkönyvtár (vásárlás, 2013.)

Posted in: 2 in 1,9 pontos,Agave Könyvek,ifjúsági,könyvértékelés,Neil Gaiman,urban fantasy