kedd, június 21, 2016
Shanara
J. K. Rowling megmutatta, hogy nem csak a fantasy, de bizony a krimi területén is megállja a helyét az általa kitalált történetekkel. Ugyan igyekezet eltitkolni, hogy Robert Gailbraith név mögött ő maga áll, de aztán csak kiderült a turpisság. Az egységes megjelenés érdekében azonban csak üdvözölni tudom azt a döntést, hogy a nyilvánvaló tények ellenére is Robert Gailbraith neve maradt meg a kiadványokon - továbbá így teljesen egyértelmű, hogy ez a név takarja szerző krimijeit.
Az előző kötetben, a Kakukkszóban megismerhettem egy nagyon érdekes személyt, egy különleges magánnyomozót, aki pedig nem más, mint Cormoran Strike - és akinek ugyan nem csak a neve figyelemre méltó, mégis igazi hús-vér karakter. Ugyan a természete kissé morózus, a hallgatagsága néha zavaró, a testmérete egyenesen ijesztő, de a nyomozási technikája alapos, a logikája és a kitartása pedig elképesztő. Nem csak utóbbi jellemzők miatt lopta be magát a szívembe, hanem tisztelettel adóztam annak, ahogy folyamatosan ellenáll a származásából adódó hatásoknak, illetve emelt fővel viseli a rokkantságából adódó korlátait. Mindezek együttes hatásaként visszavonhatatlanul is Cormoran Strike hatása alá kerültem - nem volt kérdés, hogy minden kalandja érdekelni fog.
Cormoran zseniális nyomozással oldotta meg Lula Landry öngyilkosságnak elkönyvelt ügyét, bizonyította be, hogy a híres sztárt meggyilkolták - ezzel megszégyenítette a rendőrséget, viszont önmagának számtalan ügyfelet szerzett. Legendás hatékonysága és diszkréciója miatt elsősorban a gazdagok foglalkoztatják, a félrelépések felderítésében a magánnyomozó felülmúlhatatlan, az ügyfelek pedig hálásak, ami a pénzügyi nehézségekkel küzdő férfinak nem hátrány. Cormoran azonban továbbra is inkább az ösztöneire hallgat, ezért is vállalja el - a nyomozói díj bizonytalansága ellenére is - Leonora Quine felkérését, hogy találja meg a férjét, Owen Quine-t, a regényírót.
Owen épp a napokban készült el új regényével, viszont a kiadója megtagadta annak megjelentetését. Az ok: a szerző történetének középpontjába állította és a lehető legdurvább módon megszégyenítette a közvetlen közelében élőket - legyen az a felesége, az ügynöke, a szerkesztője, vagy éppen a kiadójának vezetője. Owen Quine híresen sértődékeny és könnyelmű ember, akinek nem ez az első eltűnése, de ez a mostani azonban már a felesége számára is szokatlannak tűnik. A Quine család nem éppen megszokott: a híres szerzőnek jelentéktelen és szürke felesége, illetve egy fogyatékos gyereke van, akik egy lerobbant házban laknak, míg a férj általában luxus szállodákban, szeretőkkel körülvéve tölti az idejét és szórja a pénzt, a művei után felvett előleget.
Cormoran a maga stílusában áll neki a nyomozásnak: elbeszélget Quine szűkebb ismeretségi körébe tartozó emberekkel - elsősorban azokkal, akik a könyvben is szerepelnek. A kérdései egyszerre érdeklődőek és távolságot tartóak, de minden esetben lényegre törőek. Faggatózása eredményeként reakciók és a válaszok, személyiségek és élettörténetek elevenednek meg a lapokon, múltban megesett sérelmekre és mélyen eltemetett titkokra derül fény. A tempó továbbra is inkább lassú, mint mozgalmas - akinek ez bejött az első részben, az most sem fog csalódni -, a történet mégsem mondható unalmasnak, hanem olyan, amelynek hangulata - néhány jelenet durvasága ellenére is - hamar magával ragad.
Ez a regény sokkal durvább és véresebb jeleneteket tartalmaz, mint az első kötet, és persze említést kell tennem a kötetben szereplő írás, a Bombyx mori perverzitásba hajló vagy éppen kifejezetten abnormális, beteges részleteiről is. Ezek miatt a részek miatt ez a történet sokkal sötétebb, mint a korábbiakban olvasott, és emiatt erősebben hagyja rajta sötét bélyegét az olvasó lelkén.
A Kakukkszó részben arról szólt, hogy a nyomozás mellett megismerjük az alaphelyzetet és a főbb karaktereket. Ebben a regényben erre már nem volt szükség, ezért a történet lényegesen nagyobb része foglalkozik a nyomozással és a kisebbik része terjed ki a nyomozó magánéleti problémáinak taglalására. Persze azért most sem kell nélkülöznünk a főszereplő életébe és a gondolataiba való betekintést, mert Rowling nagyon ügyel a karakterfejlődésre és az olvasóval való kapcsolat elmélyítésére. Valószínűleg ugyanebből a célból helyeződik nagyobb hangsúly Robin személyére és az ő magánéleti problémáira, valamint szakmai területen tapasztalt nehézségeire is.
Rowling ezzel a művével egyszerre vitte tovább Cormoran történetét, tette lehetővé egy újabb rendkívüli nyomozás megismerését, valamint nyújtott betekintést a regényírás és a könyvkiadás kulisszái mögé. Nem egy alkalommal éreztem úgy, a mű burkolt utalásokat vagy éppen nyílt kijelentéseket tartalmaz arra vonatkozóan, hogy a technikai változások komoly hatással vannak mind a regényírás, mind a regénykiadás folyamatára. A különféle szereplők szájába adott mondatokban a tájékozott olvasó könnyen ráismer a napjainkban általánossá vált jelenségre, miszerint többen írnak, mint amennyien olvasnak, a kezdő szerzők megszállottan küzdenek a művük megjelentetéséért, és ha ez nem megy kiadón keresztül, akkor is megjelentetik a művüket szerzői kiadásként - annak minden előnyével és hátrányával, illetve következményével együtt. Kifejezetten érdekesnek tartottam a regénynek ezt az oldalát, rejtett mondanivalóját.
Nagyon élveztem a történetet: a hangulatot, a nyomozás aprólékosságát, az összes eseményt, történést és következtetést - egy bizonyos pontig. Ugyanis feszültségkeltés címén Rowling újra elkövette azt, amely már az első kötet esetében sem nyerte el igazán a tetszésemet: a regényen belül stílust váltott. Az olvasó az első oldaltól kezdve ismeri a szereplők minden tevékenységét és gondolatát, ott szerepel az oldalakon minden: hányszor fújta meg a forró kávéját mielőtt belekortyolt, mennyire fájt a lába, milyen krémet használt rá, mi volt az, ami nem tetszett a vőlegénye vagy éppen a főnöke viselkedésében. Majd valahol a regény nyolcvan százaléka környékén Cormoran megvilágosodik, rájön, hogy ki a gyilkos, és onnantól kezdve a tetteit és a gondolatait titkok sora övezi. Az olyan mondatoktól, mint a "tíz egész percig beszélt, részletesen előadva az elméletét" vagy "Strike elmondta neki, mit akar kérni tőle" vagy a "tömören elmondta neki, mit kellene csinálnia" egyenesen a falra másztam.
Persze könnyen lehetne azzal gyanúsítani, hogy irigy vagyok, mert a szerző rafináltabb, mint én és képtelen voltam rájönni, hogy ki a gyilkos, de ez nem teljesen igaz. A regényben szereplő nyomok alapján sikerült két szereplőre lecsökkentenem az elkövetők személyét, szóval egyáltalán nem vagyok elégedetlen a teljesítményemmel. Ellenben úgy gondolom, hogy a feszültségkeltés abban az esetben is működhetett volna, ha Cormoran megvilágosodásának időpontjában az olvasó is megkapja a tájékoztatást a gyilkos személyéről, mert az elkövető kézre kerítése, csapdába csalása, a mögöttes okok felgöngyölítése ettől még lehetett volna hasonlóan érdekes és mozgalmas - akár a jelenleginél még jobban kidolgozott is. Felesleges tartom a túlzott hatáskeltést, mert egy igazán jó regény enélkül is tökéletesen működik és minden tekintetben megállja a helyét.
Szóval jó volt ez, nagyon kedveltem, egy élmény volt a Cormorannal és Robinnal közös nyomozás, a magánéletükbe és a mindennapjaikba való betekintés. Aki az első kötetet szerette, ezt is kedvelni fogja, akinek nem jött be a stílus, annak ez sem fog tetszeni, mert alapjaiban, felépítésében és minőségét tekintve ugyanaz, csak éppen az eset más - természetesen vevő vagyok a következő kalandra is. Ellenben, ha Rowling abban is megismétli ugyanazt a húzását, mint a már olvasott két regény esetében, az sohasem bocsájtom meg neki. Azt hiszem vehetjük úgy, hogy ez komoly fenyegetés a részemről.
Az előző kötetben, a Kakukkszóban megismerhettem egy nagyon érdekes személyt, egy különleges magánnyomozót, aki pedig nem más, mint Cormoran Strike - és akinek ugyan nem csak a neve figyelemre méltó, mégis igazi hús-vér karakter. Ugyan a természete kissé morózus, a hallgatagsága néha zavaró, a testmérete egyenesen ijesztő, de a nyomozási technikája alapos, a logikája és a kitartása pedig elképesztő. Nem csak utóbbi jellemzők miatt lopta be magát a szívembe, hanem tisztelettel adóztam annak, ahogy folyamatosan ellenáll a származásából adódó hatásoknak, illetve emelt fővel viseli a rokkantságából adódó korlátait. Mindezek együttes hatásaként visszavonhatatlanul is Cormoran Strike hatása alá kerültem - nem volt kérdés, hogy minden kalandja érdekelni fog.
 |
| Értékelés: 8/10 Kiadó: GABO Kiadó Kiadás éve: 2015. Terjedelem: 503 oldal Borító ár: 3.990,- Ft A mű eredeti címe: The Silkworm Fordította: Nagy Gergely Sorozat: Cormoran Strike Előzmény: 1.) Kakukkszó Folytatás: 3.) Gonosz pálya Kategória: krimi A szerző egyéb művei: Harry Potter sorozat, Átmeneti üresedés |
Owen épp a napokban készült el új regényével, viszont a kiadója megtagadta annak megjelentetését. Az ok: a szerző történetének középpontjába állította és a lehető legdurvább módon megszégyenítette a közvetlen közelében élőket - legyen az a felesége, az ügynöke, a szerkesztője, vagy éppen a kiadójának vezetője. Owen Quine híresen sértődékeny és könnyelmű ember, akinek nem ez az első eltűnése, de ez a mostani azonban már a felesége számára is szokatlannak tűnik. A Quine család nem éppen megszokott: a híres szerzőnek jelentéktelen és szürke felesége, illetve egy fogyatékos gyereke van, akik egy lerobbant házban laknak, míg a férj általában luxus szállodákban, szeretőkkel körülvéve tölti az idejét és szórja a pénzt, a művei után felvett előleget.
Cormoran a maga stílusában áll neki a nyomozásnak: elbeszélget Quine szűkebb ismeretségi körébe tartozó emberekkel - elsősorban azokkal, akik a könyvben is szerepelnek. A kérdései egyszerre érdeklődőek és távolságot tartóak, de minden esetben lényegre törőek. Faggatózása eredményeként reakciók és a válaszok, személyiségek és élettörténetek elevenednek meg a lapokon, múltban megesett sérelmekre és mélyen eltemetett titkokra derül fény. A tempó továbbra is inkább lassú, mint mozgalmas - akinek ez bejött az első részben, az most sem fog csalódni -, a történet mégsem mondható unalmasnak, hanem olyan, amelynek hangulata - néhány jelenet durvasága ellenére is - hamar magával ragad.
Ez a regény sokkal durvább és véresebb jeleneteket tartalmaz, mint az első kötet, és persze említést kell tennem a kötetben szereplő írás, a Bombyx mori perverzitásba hajló vagy éppen kifejezetten abnormális, beteges részleteiről is. Ezek miatt a részek miatt ez a történet sokkal sötétebb, mint a korábbiakban olvasott, és emiatt erősebben hagyja rajta sötét bélyegét az olvasó lelkén.
A Kakukkszó részben arról szólt, hogy a nyomozás mellett megismerjük az alaphelyzetet és a főbb karaktereket. Ebben a regényben erre már nem volt szükség, ezért a történet lényegesen nagyobb része foglalkozik a nyomozással és a kisebbik része terjed ki a nyomozó magánéleti problémáinak taglalására. Persze azért most sem kell nélkülöznünk a főszereplő életébe és a gondolataiba való betekintést, mert Rowling nagyon ügyel a karakterfejlődésre és az olvasóval való kapcsolat elmélyítésére. Valószínűleg ugyanebből a célból helyeződik nagyobb hangsúly Robin személyére és az ő magánéleti problémáira, valamint szakmai területen tapasztalt nehézségeire is.
Rowling ezzel a művével egyszerre vitte tovább Cormoran történetét, tette lehetővé egy újabb rendkívüli nyomozás megismerését, valamint nyújtott betekintést a regényírás és a könyvkiadás kulisszái mögé. Nem egy alkalommal éreztem úgy, a mű burkolt utalásokat vagy éppen nyílt kijelentéseket tartalmaz arra vonatkozóan, hogy a technikai változások komoly hatással vannak mind a regényírás, mind a regénykiadás folyamatára. A különféle szereplők szájába adott mondatokban a tájékozott olvasó könnyen ráismer a napjainkban általánossá vált jelenségre, miszerint többen írnak, mint amennyien olvasnak, a kezdő szerzők megszállottan küzdenek a művük megjelentetéséért, és ha ez nem megy kiadón keresztül, akkor is megjelentetik a művüket szerzői kiadásként - annak minden előnyével és hátrányával, illetve következményével együtt. Kifejezetten érdekesnek tartottam a regénynek ezt az oldalát, rejtett mondanivalóját.
Nagyon élveztem a történetet: a hangulatot, a nyomozás aprólékosságát, az összes eseményt, történést és következtetést - egy bizonyos pontig. Ugyanis feszültségkeltés címén Rowling újra elkövette azt, amely már az első kötet esetében sem nyerte el igazán a tetszésemet: a regényen belül stílust váltott. Az olvasó az első oldaltól kezdve ismeri a szereplők minden tevékenységét és gondolatát, ott szerepel az oldalakon minden: hányszor fújta meg a forró kávéját mielőtt belekortyolt, mennyire fájt a lába, milyen krémet használt rá, mi volt az, ami nem tetszett a vőlegénye vagy éppen a főnöke viselkedésében. Majd valahol a regény nyolcvan százaléka környékén Cormoran megvilágosodik, rájön, hogy ki a gyilkos, és onnantól kezdve a tetteit és a gondolatait titkok sora övezi. Az olyan mondatoktól, mint a "tíz egész percig beszélt, részletesen előadva az elméletét" vagy "Strike elmondta neki, mit akar kérni tőle" vagy a "tömören elmondta neki, mit kellene csinálnia" egyenesen a falra másztam.
Persze könnyen lehetne azzal gyanúsítani, hogy irigy vagyok, mert a szerző rafináltabb, mint én és képtelen voltam rájönni, hogy ki a gyilkos, de ez nem teljesen igaz. A regényben szereplő nyomok alapján sikerült két szereplőre lecsökkentenem az elkövetők személyét, szóval egyáltalán nem vagyok elégedetlen a teljesítményemmel. Ellenben úgy gondolom, hogy a feszültségkeltés abban az esetben is működhetett volna, ha Cormoran megvilágosodásának időpontjában az olvasó is megkapja a tájékoztatást a gyilkos személyéről, mert az elkövető kézre kerítése, csapdába csalása, a mögöttes okok felgöngyölítése ettől még lehetett volna hasonlóan érdekes és mozgalmas - akár a jelenleginél még jobban kidolgozott is. Felesleges tartom a túlzott hatáskeltést, mert egy igazán jó regény enélkül is tökéletesen működik és minden tekintetben megállja a helyét.
Szóval jó volt ez, nagyon kedveltem, egy élmény volt a Cormorannal és Robinnal közös nyomozás, a magánéletükbe és a mindennapjaikba való betekintés. Aki az első kötetet szerette, ezt is kedvelni fogja, akinek nem jött be a stílus, annak ez sem fog tetszeni, mert alapjaiban, felépítésében és minőségét tekintve ugyanaz, csak éppen az eset más - természetesen vevő vagyok a következő kalandra is. Ellenben, ha Rowling abban is megismétli ugyanazt a húzását, mint a már olvasott két regény esetében, az sohasem bocsájtom meg neki. Azt hiszem vehetjük úgy, hogy ez komoly fenyegetés a részemről.
Posted in: 8 pontos,Cormoran Strike,GABO Kiadó,könyvértékelés,krimi,Robert Galbraith
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése