vasárnap, május 17, 2015
Shanara
Nem győzöm áldani az eszem azért, hogy feltettem a várólista csökkentős listámra a Cassandra Palmer sorozat korábban még nem olvasott két kötetét - a negyediket és az ötödiket -, és áldom azért is, hogy előtte újraolvastam az előzményeket. Elképesztő volt Cassie kalandjait így, gyakorlatilag majdnem közvetlenül egymás után átélni, minden részletre emlékezni, az apró utalásokat, információkat egymáshoz kapcsolni.
A sorozat eleje kicsit furcsán indult, túl töménynek találtam - információk és akciók tekintetében is. Nem mondom, hogy minden eseménnyel, minden szereplővel elégedett voltam, de nem tagadhattam le, hogy nagyon jól esett olvasnom Cassie unalmasnak egyáltalán nem mondható életét. A hajnal átka című regény mintha mutatott volna egy kis visszaesést a harmadik rész minőségéhez képest - vagy csak épp a koncepcióváltást éreztem meg -, de ez közel sem volt elég ahhoz, hogy eltántorítson a folytatás azonnali megismerésétől. Sőt... És megint milyen jól tettem, hogy így döntöttem, mert a sorozat ötödik része valami fergetegesen jó volt, szinte beleszédültem a rengeteg akcióba, a minden eddiginél nagyobb pörgésbe, az összefüggések kibogozásába, de legfőképpen a befejezésbe, amely szó szerint a földhöz vágott.
Amíg az első három részt a világfelépítés, az alap összefüggések megértése, a Pythia erejének elfogadása és a geis okozta bonyodalom feloldása tölti ki, addig a negyedik kötettől némiképp más irányt vettek az események - no, nem mintha a megszokott tempón ez bármit is változtatott volna. Az előző rész esetében még nem látszott ennyire élesnek a kanyar, amit végül is sikerült bevenni a sok akció közepette, de így visszatekintve már tisztán látszik, hogy hol indultunk el egy másik irányba. Azt gondolom, hogy ez nagyon jó döntés volt a szerző részéről, hiszen az első három kötetben rágott probléma szinte véglegesen kimerült, és annyi lehetőség volt még ebben a világban, amit vétek lett volna kihasználatlanul hagyni.
Cassie az előző részben olyan tettet hajtott végre, amelyre aztán végképp senki sem számított, ezáltal pedig az ellenségei száma is lecsökkent: egy ellenfelet kiiktatott, egy másikkal pedig szövetséget kötött, amely utóbbi igaz, hogy eléggé ingatag, de mégis csak afféle fegyverszünet, illetve még annál is valamivel több. Ott van még a vámpírok Szenátusa is, amely ugyan továbbra sem tudja meghazudtolni önmagát és leginkább irányítani szeretné a tapasztalatlan Pythiát, de ha veszély fenyegeti a látnokot, akkor mindent megtesz a biztonsága érdekében - még akkor is, ha Cassie ezt túlzásnak tartja. Mondhatni, hogy a helyzet jobb lett, de ez mégsem teljesen igaz, mert Cassie-nek még így is szép számmal maradtak ellenlábasai. Aki viszont mindvégig és feltétel nélkül a lány mellett áll, az nem más, mint a renegát hadmágus, John Pritkin - még akkor is, ha egyébként rendszeresen egymás agyára mennek.
Cassie a felavatási szertartására készül, amely ugyan csak egy gesztus, hiszen az erő már őt választotta, de a felhajtásra mindenképpen szükség van - a látszat és a tradíciók rendkívül fontosak. A lánynak azonban van egy rosszakarója, aki nem riad vissza semmitől, hogy megakadályozza a ceremóniát, és ha erre úgy keríthet sort, hogy - minden mágikus és fizikai védelmet megkerülve - a legegyszerűbb módszereket alkalmazva megöli a látnokot, vagy a múltjában okoz olyan változást, ami megakadályozza, hogy betöltse a jelenlegi pozícióját, akkor azt is hajlandó megtenni. Csakhogy a múlt megváltoztatása ellen Pythiának, az idő legfőbb őrzőjének is lesz egy-két szava - az időbe való beavatkozást sem Cassie, sem pedig a Pythia ősi ereje nem nézheti szó nélkül.
A regény eleje a szokásos érthetetlen káosz: Cassie ellen többször is gyilkossági kísérletet követnek el és ez főként azért bosszantó, mert közben vámpír testőrök és mágusok vannak körülötte. De mit lehet akkor tenni, ha a vámpírok nem látják, a mágusokat pedig képes megszállni a támadó? A helyzet szinte kilátástalan, de még rosszabb lesz, amikor Jonas Marsden, az Ezüst Kör régi és egyben új vezetője előáll az elméletével, amely feltárja a különböző kultúrák mitológiai alakjai közötti rejtett kapcsolatokat, és kilátásba helyez egy olyan jövőt, amelyet bizony senki sem kívánhat magának. Valakinek azonban mégis csak fel kell vennie a kesztyűt, meg kell keresnie a leginkább fájdalommentes megoldást - azaz fel kellene kutatni a Hold istennőjét egy olyan világban, ahonnan az isteneket a Föld védelme érdekében kiüldözték - és ez ki más is lehetne erre alkalmasabb jelölt, mint a világ legerősebb látnoka, maga a Pythia, azaz Cassie.
Feladatból tehát akad bőven, végrehajtani azonban nem egyszerű, főleg ha valaki mindig az ember lányának nyakában liheg és közben sorozatos támadásokat intéz ellene, vagy éppen a féltése jeleként aranykalitkába zárva akarja tartani. No igen, ez utóbbi természetesen Mircea, aki ebben a részben azért eléggé kitett magáért, végre már nem csak "csendesen" szenved, esetleg elegánsan és hűvösen feszít tökéletes ruházatában, hanem végre maga is az események sűrűjébe kerül, és kiveszi a részét a fizikai küzdelemből is. Amellett persze hozza a szokásos titkolózós és amolyan vámpírosan lenézős formáját is, amelyek miatt egyébként jó néhányszor a legszívesebben felképeltem volna.
A lényeg, hogy olyan frenetikus befejezése van ennek a résznek, amelytől bizony tökéletesen padlót fogtam. Az is igaz, hogy a végére érve, újra átgondolva az eseményeket még inkább részegítően hatott rám a regény, amelynek meg is lett az eredménye, mert bizony a befejezést követő napokban szörnyű könyvmásnaposságban szenvedtem, és hiába olvastam újra az utolsó oldalakat nem találtam benne mást, mint amit addig - az pedig sokadszorra is megsemmisítően hatott. Egyszerűen képtelen voltam elszakadni az olvasottaktól, és hiába vettem akármennyi könyvet is a kezembe, igazából egyik történetbe se volt kedvem belemélyedni - leginkább azért, mert egyik sem az volt, amit olvasni akartam - vagyis a sorozat folytatása, a magyarul még nem elérhető hatodik rész. Ezek után ugye senki sem csodálkozik azon, hogy ez a kötet felkerült a kedvenceim közé, amely listám az utóbbi években nem bővült túl sok regénnyel. Szóval ez azért már jelent valamit. :)
Mit is tudnék még ezek után mondani? Azt hiszem nem sok mindent, de annyit mindenképpen, hogy OLVASSÁTOK EL EZT A SOROZATOT, MERT ELKÉPESZTŐEN JÓ! Nem félek megtenni azt a kijelentést, hogy nekem jobban tetszik, mint Karen Marie Moning Tündérkrónikák sorozata, mert legalább olyan izgalmas, összetett, viszont sokkal jobb a humora. Szóval Tündérkrónikák rajongók, de legalább kicsit is kedvelők, hajrá, ismerkedjetek meg Cassie Palmer kalandjaival!
Ha pedig elég sokan megtesszük ezt, akkor talán lesz valamennyi esély arra, hogy - az eredetileg kilenc részesre tervezett, de jelenleg a hetedik kötet megjelenésénél tartó - sorozat folytatásai magyarul is megjelennek majd. Nem sokszor szoktam ilyet tenni, de most nem tartom vissza magam: könyörgök, hogy valaki jelentesse meg a folytatást!
 |
| Értékelés: 10*/10 (kedvenc lett) Kiadó: Cor Leonis Kiadó Kiadás éve: 2013. Terjedelem: 478 oldal Fordította: Bertalan György Borító ár: 3.490,- Ft A mű eredeti címe: Hunt the Moon Sorozat: Cassandra Palmer Előzmény: 1. Megérint a sötétség 2. Árnyak vonzásában 3. Átölel az éjszaka 4. A hajnal átka Folytatás: 6. Tempt the Stars 7. Reap the Wind Kiegészítő kötetek: 0,5. The Gauntlet 0,6. The Queen's Witch 2,5. The Day of the Dead 4,1. A Family Affair 4,2. Shadowland Kategória: urban fantasy, paranormális |
Cassie az előző részben olyan tettet hajtott végre, amelyre aztán végképp senki sem számított, ezáltal pedig az ellenségei száma is lecsökkent: egy ellenfelet kiiktatott, egy másikkal pedig szövetséget kötött, amely utóbbi igaz, hogy eléggé ingatag, de mégis csak afféle fegyverszünet, illetve még annál is valamivel több. Ott van még a vámpírok Szenátusa is, amely ugyan továbbra sem tudja meghazudtolni önmagát és leginkább irányítani szeretné a tapasztalatlan Pythiát, de ha veszély fenyegeti a látnokot, akkor mindent megtesz a biztonsága érdekében - még akkor is, ha Cassie ezt túlzásnak tartja. Mondhatni, hogy a helyzet jobb lett, de ez mégsem teljesen igaz, mert Cassie-nek még így is szép számmal maradtak ellenlábasai. Aki viszont mindvégig és feltétel nélkül a lány mellett áll, az nem más, mint a renegát hadmágus, John Pritkin - még akkor is, ha egyébként rendszeresen egymás agyára mennek.
"Egyre gyorsabban közelgett az a nap, amikor engem, Cassie Palmert, a világ első számú látnokaként fognak ünnepélyesen bemutatni a természetfeletti közösség tagjainak. Akik minden bizonnyal nagy egyetértésben fogják szétröhögni magukat rajtam."
 |
| A jövőbe látás a Delphi jósdában (A kép INNEN.) |
A regény eleje a szokásos érthetetlen káosz: Cassie ellen többször is gyilkossági kísérletet követnek el és ez főként azért bosszantó, mert közben vámpír testőrök és mágusok vannak körülötte. De mit lehet akkor tenni, ha a vámpírok nem látják, a mágusokat pedig képes megszállni a támadó? A helyzet szinte kilátástalan, de még rosszabb lesz, amikor Jonas Marsden, az Ezüst Kör régi és egyben új vezetője előáll az elméletével, amely feltárja a különböző kultúrák mitológiai alakjai közötti rejtett kapcsolatokat, és kilátásba helyez egy olyan jövőt, amelyet bizony senki sem kívánhat magának. Valakinek azonban mégis csak fel kell vennie a kesztyűt, meg kell keresnie a leginkább fájdalommentes megoldást - azaz fel kellene kutatni a Hold istennőjét egy olyan világban, ahonnan az isteneket a Föld védelme érdekében kiüldözték - és ez ki más is lehetne erre alkalmasabb jelölt, mint a világ legerősebb látnoka, maga a Pythia, azaz Cassie.
"A férfi, aki néha barát, néha ellenség, de egyfolytában az agyamra megy, vagyis John Pritkin (...)."Az elképesztő kalandok között az ismeretek bővítésére is jut idő: Cassie a múltjának olyan elemeivel szembesül, amelyeket tényleg elég hihetetlennek tűnnek az elején, de a végén minden értelmet nyer. Pritkin karakteréről, múltjáról, illetve az ő létét befolyásoló törvényekről, szabályokról és viszontagságokról is kiderül rengeteg információ - közben pedig lassan, de biztosan a bizalom hálója szövődik a két szereplő között. No igen, ha valakik ennyiszer mentik meg kölcsönösen egymás életét, akkor ez nem is alakulhatna másként. :) A kedvenceim továbbra is a kettőjük közös jelenetei.
"Pritkin idegesítő, makacs, titkolózó, türelmetlen és durva fazon volt. Nagyjából annyira tapintatos, mint egy kiképzőtiszt és annyira simulékony, mint egy szögesdrót kerítés. Rendszeresen képes volt kihozni a sodromból (...) Minden bizonnyal többet ordibáltam vele, mint bárki mással egész életem során, holott őt alig két hónapja ismertem.Hihetetlen, de a szerző még mindig talált lehetőséget - méghozzá milyen módon! - a világ bővítésére, színesítésére - leírás, törvények és lények szintjén is. A legjobb az egészben, hogy bármennyire is akartam, egyszerűen képtelenség kitalálni a cselekmények káosza mögött húzódó összefüggéseket, a kapcsolatokat - legfeljebb már csak akkor, amikor maguk a szereplők is rájönnek mindarra, amin az olvasó agya is folyamatosan kattog. Persze az írónő mindent meg is tesz azért, hogy ne legyen idő a problémára koncentrálni, hiszen közben annyi minden történik, hogy képtelenség ennyi mindenre figyelni.
Ugyanakkor hűséges volt, őszinte, bátor, és valahogy furán rendes. Általában a legkevésbé sem tudtam őt megérteni."
A lényeg, hogy olyan frenetikus befejezése van ennek a résznek, amelytől bizony tökéletesen padlót fogtam. Az is igaz, hogy a végére érve, újra átgondolva az eseményeket még inkább részegítően hatott rám a regény, amelynek meg is lett az eredménye, mert bizony a befejezést követő napokban szörnyű könyvmásnaposságban szenvedtem, és hiába olvastam újra az utolsó oldalakat nem találtam benne mást, mint amit addig - az pedig sokadszorra is megsemmisítően hatott. Egyszerűen képtelen voltam elszakadni az olvasottaktól, és hiába vettem akármennyi könyvet is a kezembe, igazából egyik történetbe se volt kedvem belemélyedni - leginkább azért, mert egyik sem az volt, amit olvasni akartam - vagyis a sorozat folytatása, a magyarul még nem elérhető hatodik rész. Ezek után ugye senki sem csodálkozik azon, hogy ez a kötet felkerült a kedvenceim közé, amely listám az utóbbi években nem bővült túl sok regénnyel. Szóval ez azért már jelent valamit. :)
Mit is tudnék még ezek után mondani? Azt hiszem nem sok mindent, de annyit mindenképpen, hogy OLVASSÁTOK EL EZT A SOROZATOT, MERT ELKÉPESZTŐEN JÓ! Nem félek megtenni azt a kijelentést, hogy nekem jobban tetszik, mint Karen Marie Moning Tündérkrónikák sorozata, mert legalább olyan izgalmas, összetett, viszont sokkal jobb a humora. Szóval Tündérkrónikák rajongók, de legalább kicsit is kedvelők, hajrá, ismerkedjetek meg Cassie Palmer kalandjaival!
Ha pedig elég sokan megtesszük ezt, akkor talán lesz valamennyi esély arra, hogy - az eredetileg kilenc részesre tervezett, de jelenleg a hetedik kötet megjelenésénél tartó - sorozat folytatásai magyarul is megjelennek majd. Nem sokszor szoktam ilyet tenni, de most nem tartom vissza magam: könyörgök, hogy valaki jelentesse meg a folytatást!
Posted in: 10 pontos,Cassandra Palmer,Cor Leonis Kiadó,Csökkentsd a várólistádat 2015,Karen Chance,kedvenc lett,könyvértékelés,mágus/varázsló,sárkány,szellem,urban fantasy,vámpír
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése