Brittainy C. Cherry: Csendfolyó (Elements-sorozat 3.)

A szerző első magyarul olvasható regénye, a Lebegés teljesen megvett magának, mert olyan érzelmi hullámvasutat jártam meg az olvasása közben, amely maradandó nyomot hagyott bennem. Az érzelmi töltet mellett a gyönyörű mondatok és a fájdalmas események által megfogalmazott üzenet is teljesen a helyén volt. Aztán jött a Tűzeső, amely ismét egy nagyon komoly problémát helyezett a középpontba, és amelybe az írónő legalább ugyanannyi mondanivalót sűrített bele, de mégsem tudta sikerült ugyanazt a hatást kiváltania vele, mint az első regényével. Csoda-e, ha ezek után annyira vártam a Csendfolyót és annak keserédes történetét, fájdalmait és boldog pillanatait? Szerintem nem. Minden előzetes várakozásom ellenére - vagy talán pont azért - teljesen ellentétes érzelmek kavarogtak bennem a kötet elolvasását követően. Megpróbálom szavakba önteni minden zavaros gondolatomat, remélve, hogy mire a poszt végére érek, magam is tisztábban fogom látni az olvasottak által kiváltott impulusok káoszát.

Értékelés: 7 pontot kap tőlem a 10-ből

Kiadó: Libri Kiadó

Kiadói sorozat: Insomnia

Kiadás éve: 2017.

Terjedelem: 432 oldal

Fordította: H. Prikler Renáta

Borító ár: 3.499,- Ft

A mű eredeti címe: The Silent Water

Sorozat: Elements-sorozat

Előzmény:

1.) Lebegés

2.) Tűzeső

Folytatás:

4.) The Gravity of Us

Kategória: romantikus, new adult, dráma

Maggie és Brooks kapcsolata a gyerekkorukra nyúlik vissza, amikor is Maggie May édesapja új szerelméhez költözött és ezáltal a kislánynak is új otthont teremtett. Maggie nem csak anyukát, hanem testvéreket is kapott: Cheryl-t és Calvin-t. A szerelem érzésére is itt bukkan rá először Maggie, érzéseinek tárgya a bátyja barátja, Brooks. A kislány vad álmokat dédelget, tízévesen már azt tervezi, hogy Brooks és ő házasságot kötnek az erdőben, a két göcsörtös fánál. Brooks azonban nem ér oda a megbeszélt időpontra a találkozóhelyre, Maggie elkóborol és olyasmit lát, illetve él át, amely meghatározza nem csak az ő, hanem a családja és a barátai további életét is. 

Úgy érzem, hogy becsaptak, úgy érzem, hogy átvertek: természetesen megint a borítóval. Mert az a dögös és jóképű pasi a vizes pólójával, az ázott hajával, a megviselt tekintetével, az arcára kiülő fájdalommal teljesen levett a lábamról és én annyira akartam olvasni róla, az általa átéltekről.

És pont ezért érzem úgy, hogy becsaptak, mert helyette olvashattam egy hatéves lányról, majd egy tízéves lányról, az általa átéltekről, a traumájáról, majd egy tizennyolc éves lányról és végül egy huszonnyolc éves nőről. Közben elvétve felbukkantak Brooks gondolatai és érzései is, de az vesse rám az első követ, aki nem gondolja úgy, hogy méltánytalanul kevés fejezetet kapott a pasi, aki ebben a regényben - alapvetően - a lényeg.

Csodaszép az a dolog, amit a szerző ki akar fejezni ezzel a művével, amit el akar mesélni és meg akar értetni, hogy a lelki trauma miatt sokan elveszítik magukat, a hangjukat és azt csak akkor kapják vissza, ha van, aki támogatja őket, ha van, ahol biztonságban érzik magukat. Bár úgy érzem, hogy pont ez a könyv az, ami megcáfolja azt, amit közölni akar, de nem akarok semmi lényeges dolgot elárulni, ezért most befogom a szám és beszélek inkább másról.

Borzasztó volt az, amit Maggie May átélt és teljességgel megértem a traumáját, ahogy a reakcióját is. Az egyetlen dolog, ami zavar, hogy ennek nem kellett volna tizennyolc éven keresztül tartania. Bár Maggie úgy szerepel ebben a regényben, mint áldozat, mint a traumát túlélt és gyógyulni akaró lány, mint a nő, aki képes áldozatot hozni, én mégis úgy látom - és most lehet nekem ugrani, lelketlen boszorkánynak nevezni -, hogy Maggie egy nagyon önző személy. Önző, mert véleményem szerint a trauma nagysága és a feldolgozásához szükséges idő nem áll egymással egyenes arányosságban. Önző, mert elnézte, hogy az ő problémája, illetve annak állandósuló állapota miatt mindenki szenved körülötte, hogy a szülei házassága tönkremegy, ahogy lassan felőrli őket a stressz és a tehetetlenség. Önző, mert bár elvárja, hogy őt szeressék, ő nem tudja magát rászánni arra a lépésre, ami elindítaná a változás folyamatát, mert neki egyszerűbb begubózva, a lakásban kuksolni. Tizennyolc éven keresztül eltartják, kiszolgálják, pátyolgatják és közben mindenkinek rossz.

Nem is tudom, hogy miért nem követte a szerző az első kötet szerkezetét, amikor is a jelen történései mellett helyet kaptak a múlt lényeges jelenetei.  A kötet szerkezete, az egyenes vonalú felépítés ugyan lehetőa réséget biztosít a részletes mesélésre, az érzelmek lassú és alapos felépítésére, de - ha úgy nézzük - lassúvá és unalmassá is teszi a történetet. Sok volt a gyerekkori és a kamaszkori rész és kevesebb idő jutott a felnőtt emberek problémáira. Értem én, hogy a gondok gyökere a gyerekkori eseményekben rejtőzik, Maggie és Brooks szerelme és ragaszkodása is itt alakult ki, de kellett ebből ennyi? Nem lett volna elegendő néhány fejezet a megfelelő helyeken, visszaemlékezések formájában? Biztos, hogy szükség volt arra a tíz évnyi külön töltött időre? Biztos, hogy ezek az érzelmek kiálták az évtizednyi  próbát? 

Az a gondom, hogy pont ezek miatt nem érzem természetesnek és hihetőnek ezt a regényt. Helyette felfújtnak és eltúlzottnak gondolom. Pedig megint lényeges dologra akarja felhívni a figyelmet, megint felülteti az olvasót egy érzelmi hullámvasútra, de mégsem adott annyit a számomra, mint a Lebegés. 

Ahogy az sem igaz, hogy a szeretet és a támogatás mindent megold, mert lám, a trauma sokkal hamarabb képes megoldani a problémás dolgokat. Ez pedig újra alátámasztja azt az állításomat, hogy Maggie kifejezetten önző nő. Dühített az is, hogy Maggie csak testileg fejlődik, de lelkileg nem: nem éreztem különbséget a nem beszélő tizennyolc és a nem beszélő huszonnyolc éves Maggie között - ugyanazok a gondolatok, ugyanazok a reakciók. Pedig mellette mindenki változik, mert Maggie állandósága rákényszerített mindenkit a - néha pozitív, de leginkább negatív jellegű - változásra.

Az egyetlen, aki kiemelkedő ebben a történetben, az Brooks. Többször is igyekeztem emlékeztetni magam arra, hogy ilyen pasi a valóságban nem létezik, de olvasni azért szívesen olvastam róla. Pont ezért érzem úgy, hogy szerepelhetett volna többet is a saját hangját és gondolatait hallatva, nem csak Maggie szemén keresztül mutatva be őt, a reakcióit és az érzéseit.

De minden nyavalygásom ellenére is tetszett a történet, hamar elolvastam, a szereplőkkel együtt sírtam és nevettem, megjártam a poklot és a mennyországot. Mert ami nem változott az az, hogy Brittainy C. Cherry bizony továbbra is gyönyörűen ír, lényeges dolgokat akar elmondani és kegyetlen játékot játszik az érzésekkel és az érzelmekkel. Bár úgy érzem, hogy most nem sikerült megtalálnia az egyensúlyt, megint egy olvasmányos és komoly történetet adott az olvasóinak. 

Nálam, kb. azon a szinten van, mint a Tűzeső, esetleg egy paraszthajszállal hátrébb áll a rangsorban - mert úgy gondolom, hogy Maggie sokkal hamarabb tudott volna változtatni a problémáján, mint Logan. Rájöttem, hogy nekem sokkal jobban bejön az idegenek találkozása és szerelembe esése, mint ez a gyerekkori ismeretség, kapcsolatok és érzelmek átvitele a felnőtt korba. Nagyon remélem, hogy a következő kötetben már felnőttekről olvashatok, nem pedig gyerekek és kamaszok első élményeiről, szerelembe eséséről és problémáiról.

Nagyon zavaros voltam? Igen, magam is úgy gondolom. De talán sikerült kifejtenem, hogy mi a problémám - annak ellenére, hogy továbbra is jónak és minőséginek gondolom ezt az írást.

Folytatás »

Brittainy C. Cherry: Tűzeső - Az vagy nekem (Elements-sorozat 2.)

Bár ezt a regényt, ugyanaz a szerző vetette papírra, mint a sorozat első darabját, a Lebegést, mégis vétek lenne összehasonlítani a kettőt - ugyanakkor akaratlanul is ezt teszi az olvasó. Pedig annyira más a két mű, a témái annyira különböznek egymástól, hogy mind olvasás közben, mind végeredményként teljesen más érzést - és ezzel együtt eltérő tetszést - vált majd ki az olvasóiból. Amíg a Lebegés fő témája a gyász és annak feldolgozása, a remény ébredése és az új életre való esély megragadása, addig a Tűzeső a drogról, annak család és életbeli befolyásáról szól, arról, hogy könnyebb a szenvedélynek engedni, mint szembeszállni vele - még akkor is, ha létezik kiút a mókuskerékből. 

Értékelés: 8 pontot kap tőlem a 10-ből
Kiadó: Libri Kiadó
Kiadói sorozat: Insomnia
Kiadás éve: 2017.
Terjedelem: 421 oldal
Fordította: H. Prikler Renáta
Borító ár: 3.599,- Ft
A mű eredeti címe: The Fire Between High & Lo
Sorozat: Elements-sorozat
Előzmény:
1.) Lebegés
Folytatás:
3.) Csendfolyó
4.) The Gravity of Us
Kategória: romantikus, new adult

Logan rossz családi körülmények között nőtt fel: anyja drogos, az apját csak véletlenül ismerte meg hét éves korában. A találkozás csak még rosszabb helyzetet eredményezett, mert a férfi csak nehezebbé tette az életüket: elhozta az erőszakot az otthonukba, az egyébként is drogokkal élő anyját drogfüggővé tette, illetve ugyanígy csábította a fiát is a függőség felé. A csonka családnak egyedül csak Logan féltestvére, Kellan segített időnként a segítségére, aki jómódú apja révén ezt megengedhette magának. De még egy hányattatott sorsú fiú mellé is odaszegődhet egy jószívű angyal, aki mást lát benne, mint a többiek.

Alyssa az anyjával él együtt, de kettőjük természete eltérőbb már nem is lehetne: a nő elfoglalt és gyakorlatiasan, sokszor ridegen gondolkozó ügyvéd, míg a lánynak a zene az élete és végtelenül jólelkű, segítőkész. Aztán Logan és Alyssa találkozik, beszédbe elegyednek egymással, barátság szövődik közöttük, majd a kapcsolatuk szerelemmé mélyül. Egy tragédia azonban eltávolítja és elszakítja őket egymástól, a viszontlátás pedig még fájdalmasabbnak bizonyult, mint az elválás.

A gyászoló és emiatt fájdalmat érző személy könnyen vált ki együttérzést az emberekből, ellenben a szenvedélybetegről sokszor és sokan gondolják azt, hogy ő maga felelős a kialakult helyzetért. Igen, a szenvedélybetegség nagyon veszélyes dolog, mert amíg az érintett nem látja be, hogy mi a baj vele és ezt az állapotot nem akarja teljes szívével és minden energiájával megszüntetni, addig haszontalan minden segítség. Ez az, ami miatt ennek a regénynek kevesebb a rajongója, pedig legalább olyan jól és hihetően összerakott, a reakciókat tekintve érzékletesen bemutatott, mint az előzménye.

Tény, hogy nehéz azonosulni, együtt érezni a főszereplő fiúval, mert nem értjük a lelki világát, a gondolatai zavarosak, mint a függőké általában. Ahogy a gyász esetében, a szenvedélybetegség problémáit is csak akkor lehet megérteni, ha az ember valamilyen formában átélte azt. A regény a drogfüggőség kialakulásának és hatásainak leírását nagyon is életszerűen és hitelesen mutatja be: Logan tényleg szeretni való fiú, de sajnos már túl mélyre süllyedt az ingoványban, pedig két ember - Kellan és Alyssa - próbálja segíteni és folyamatosan a felszínen tartani. Logan igyekszik megküzdeni a napi problémákkal, de az emiatt felgyülemlett feszültséget mind gyakrabban oldja valamilyen droggal, aminek következtében lassan függővé válik, bár ő maga azt állítja, hogy a kezében tartja az irányítást - rajta kívül azonban mindenki tudja, hogy ez nem így van. Ezt bizonyítja az az ellentmondás is, hogy bár kajára és lakbérre nincs pénz, drogokra mégis van - igen, ez a szenvedélybetegség egyik jellemzője.

Logan szenvedélybetegséggel küzdő személyiségéhez képest Alyssa karaktere - legalábbis az elején - teljesen egyszerűnek tűnik, mert mindössze az elvakultan szerelmes, érzékeny lány szerepe jut neki. Idővel azonban bebizonyítja, hogy a segítőkészsége ellenére is erős személyiség, akik meglepő tettekre képes. Bár továbbra is úgy gondolom, hogy többször is a sarkára állhatott volna, mint ahányszor azt megtette.

A két fiatal szerelme egyszerre csodaszép és elátkozott. Aztán történik egy tragédia, amely mindkettőjük számára elhozza a poklot és elszakadnak egymástól. A fiatalok elválása és a felnőttek találkozása közötti időt nagyon egyszerűen, ugyanakkor csodálatosan, szívet facsaróan hidalja át a szerző, hogy aztán újra felültessen mindenkit - a szereplőket és az olvasókat is - az érzelmek hullámvasútjára.

Brittainy C. Cherry hatásosan bánik az érzelmekkel, szavaiból áradnak az érzések és már megint azon kaptam magam, hogy olvasás közben bőgök, mint a záporeső. Gyakorlatilag végig szipogtam az egész könyvet, amit időnként könnyek áradata szakított meg, hogy aztán újra szipogássá csendesüljenek az érzelmek. Mert bizony majd minden fejezetben történt valami, amitől könnybe lábadt a szemem, az erősebb jeleneteknél pedig már potyogtak is a könnyeim. Mindezt annak ellenére is kijelentem, hogy mind a fiatal, mind a felnőtt Logan viselkedése sokkal többször ment az agyamra, mint nem: a függősége miatt nem volt tisztában azzal, hogy mennyire önfejű és nyávogós, aztán meg azon pörgött, hogy nem akar visszasüppedni a korábbi életébe, pedig csak szembe kellett volna néznie a tényekkel és a sarkára állnia. Igen, van akinek idő kell a helyzete felismeréséhez, illetve jó néhány trauma, ami végre döntésre készteti.

Nagyon sötét és komor ez a regény, tele van erőszakkal és minden olyannal, ami csak rossz történhet az életben. Mégis ott van benne a remény és bár nem kacagva zártam be a könyvet, mégis jó érzéssel tettem le a végét is elolvasva. De nem volt könnyű, egyáltalán nem volt egyszerű átélni mindazt, amit a lapok rejtettek. Érzelmek igazi hullámvasútját éltem meg, miközben a lelkemben egyre csak terjedt a sötét és a reménytelenség, amelynek ködében csak néha csillant fel a fény. Minden elismerésem Alyssáé, aki a maga érzékenysége mellett is kemény és határozott jellemről tett tanúbizonyságot: igazi kősziklaként áll ennek az érzelmi viharnak a közepén és végig kitartott a szerelme mellett. 

Nem rosszabb ez a regény, mint a Lebegés, csak éppen más: nehezebb azonosulni azzal a harccal, amit a szereplők a világgal és saját magukkal vívnak. Mindezt még megfejelte egy olyan betegség és annak minden vele járó kellemetlensége, ami már önmagában is borzasztó. De minden nehézség ellenére is úgy gondolom, hogy a szerzőnek megint sikerült véghezvinnie azt, ami miatt már az első rész olvasása közben is csodáltam: hitelesen és nagyon is átélhetően adta át azokat az érzéseket, amelyek egy ilyen helyzetben előfordulhatnak.

Bár Logan és Alyssa elátkozott szerelme nem tudott annyira magával ragadni, mint Tristan és Elizabeth harca a gyásszal, de a bizalmam továbbra is töretlen és várom a sorozat következő kötetét, amely a Csendfolyó címmel fog majd megjelenni.

Folytatás »

Brittainy C. Cherry: Lebegés - Az vagy nekem (Elements-sorozat 1.)

Korábban is kijelentettem már és az állításomat továbbra is fenntartom: könyvdömping van - különösen igaz ez a romantikus regények kategóriájában, ahol szinte bele lehet fulladni a kiadványokba, annyi van belőlük. Sajnos a legtöbbjük klisés, amolyan egy kaptafára készült, logikátlan reakciókkal teli történet - a szerelem és a szexuális aktusok sekélyes stílusú elmesélése. Igen, magam is olvastam ilyeneket, talán túl sokat is. Már akkoriban is tisztában voltam a hibáikkal, leginkább úgy kezeltem ezeket az írásokat, hogy szódával még éppen fogyaszthatóak voltak - nálam ez jelenti azt, hogy elolvastam ugyan, de gyengének találtam a történetet -, ma azonban már nagy valószínűséggel nem venném a kezembe őket.

Azt mondtam a legtöbbjük, tehát mint mindenhol, ebben a kategóriában is vannak kivételek - keresem is ezeket. Hogy a változó ízlés miatt lehet, hogy később ezeket is "szégyellni" fogom? Lehet. Bár azért az ízlésem és az igényesség mércém már kialakult és eléggé stabilnak is érzem, szóval meg tudom ítélni, hogy mi az értékes és mi a silány minőség, vagyis az, amire azt mondjuk, hogy fércmű.

Értékelés: 9/10
Kiadó: Libri Kiadó
Kiadói sorozat: Insomnia
Kiadás éve: 2016.
Terjedelem: 390 oldal
Fordította: H. Prikler Renáta
Borító ár: 3.599,- Ft
A mű eredeti címe: The Air He Breathes
Sorozat: Elements-sorozat
Folytatás:
2.) Tűzeső
3.) Csendfolyó
4.) The Gravity of Us
Kategória: romantikus, new adult

Elizabeth elvesztette a férjét, emiatt lelkileg összetört, de tudja, hogy a kislánya, Emma miatt erősnek kell maradnia és talpra kell állnia. Időlegesen ugyan elmenekült a házból, amely a férjével együtt töltött időre emlékeztette, de most úgy érezte, hogy elérkezett az idő a visszatérésre - amely azonban nem történik olyan zökkenőmentesen, mint számított rá. Már az első délután összetűzésbe kerül Tristan Cole-lal, akiről később kiderül, hogy a szomszédja. A város lakói a rideg és bolond jelzőket aggatták rá a férfira, aki pedig mogorva viselkedésével vívta ki ezt a minősítést. Azonban nem Elizabeth az egyetlen aki elvesztett valakit, mert a komor és magának való férfi is hasonló fájdalomtól szenved, csak éppen ő másképp dolgozza fel a történteket. Közelebb hozhat-e két embert egymáshoz ugyanaz a probléma? Lehet-e esélye az újrakezdésnek, ha egyszer ekkora a fájdalom? Erről, de ennél sokkal többről is szól ez a történet.

Bár nem rajongok azért, hogy a gyászról olvassak, de valamiért ez a kötet mágnesként vonzott magához, aminek természetesen előrendelés és soron kívüli olvasás lett a vége. Megbántam valamelyiket is? Nem, határozottan nem! Mert ez egy választékosan, igényesen és gyönyörűen megírt, életszerű helyzetekkel, hihető emberi reakciókkal teli, az utolsó szóig megható és kifejezetten emlékezetes történet.

"Az ő lelke sebzett volt, az enyém kiégett."

Bevallom, hogy időnként elpityeredem olvasás közben, mert ha megható és szépséges a szöveg, akkor kihozza belőlem azt a reakciót. Szívesen mondanám, hogy most is elhomályosult a szemem ezt a könyvet olvasva, de akkor hatalmasat hazudnék, mert ennek a regénynek az olvasása közben úgy potyogtak a könnyeim, mint a záporeső, megállás nélkül bőgtem, mintha magam is ugyanazt a fájdalmat és veszteséget éltem volna át, mint a szereplők.

Nagyon szépen és még annál is gyönyörűbben írja le a szerző az érzéseket, a szavaival képes az emberi lélek legmélyebben elhelyezkedő - és egyben legérzékenyebb - húrjait is tartósan megrezegtetni. Egyik megható jelenetet követte a másik, ahogy egyik zsebkendő után rögtön elő kellett vennem a következőt - főleg Emma és a fehér tollak közös jelenetei viseltek meg nagyon.

"Ő volt a mennydörgés, én a villám, és már csak pillanatok választottak el bennünket attól, hogy kitörjön a tökéletes vihar."

Vártam már egy ideje, hogy olyan könyv kerüljön a kezembe, ahol a történéseket és az érzelmeket váltott szemszögből ismerhetem meg, és ez most meg is történt. Igaz ugyan, hogy Elizabeth sokkal több lehetőséget kap az érzései és a gondolatai kifejtésére, mint Tristan, de ez mégsem ártott a regénynek és a cselekmények elmesélésének - nem éreztem, hogy felborult volna az érzékeny egyensúly. Tristan fejezetei inkább csak újabb lökést adtak a történetnek, a múltbeli visszaemlékezéseknek köszönhetően minden egyes alkalommal újabb mélységeit ismerhettem meg a férfi által átélt fájdalomnak. 

A szerző nem akar nagyot mondani, de az apró utalások, a jelzések és visszajelzések leírása újra és újra nagyot ütött, az egyszerű, de annál tisztább és őszintébb reakciók a szívemig hatoltak és minden egyes alkalommal facsartak egyet rajta.

"Minden pillanatban. Minden percben. Minden órában. Mindennap."

A gyásznak különböző fázisai vannak és ha ezt figyelembe vesszük, akkor Tristan megrekedt annak második szakaszában: elmerült a düh, a harag, a bűntudat és a depresszió tengerében. Ilyen állapotban ismeri meg a férfit Elizabeth, aki bár maga is hasonló élményeket élt át, de lényegesen előrébb jár a veszteség feldolgozásában - vagy egyszerűen csak a kislánya miatt kell erősebbek lennie, aki ugyanakkor erőt is ad az anyjának a küzdelemhez.

A regény egy igazi érzelmi hullámvasút, amely pont olyan, mint maga az élet: az emlékek hirtelen és minden előzmény nélkül bukkannak fel és döntik romba azt, amit addig már sikerült elérni - két lépést előre, egyet hátra. A megtorpanások és az időnkénti hátrálások ellenére azonban a folyamat halad a maga útján, a változások pedig egy idő után már látványosnak is tekinthetők. A kötet sötét hangulata és végtelennek tűnő fájdalmát követően, a regény közepe felé felbukkant a humor, és én nagyon élveztem ezt a részt, mert egy kis időre megcsillant a főszereplők veszteség előtti személyisége.

Persze a hullámvasutat nem véletlenül emlegettem, mert a történet második felében is van bőven még lefelé és felfelé - akár történés, akár érzelmi szempontból. Számomra hihetőek voltak ezek a visszalépések, a két főszereplő kapcsolata tényleg a lelkiállapotukhoz tartozó szakaszokon ment keresztül, a reakcióik pedig szintén ehhez igazodtak - és mindegyik szakasznak megvolt a maga jellegzetessége. Ami nagyon lényeges, hogy a regénynek van időbeli kiterjedése: nem két hét alatt történik minden, hanem bőven telnek a hetek és a hónapok, ami azért jó, mert idő kell az érzelmek változásához, főleg az ilyen mély fájdalom feldolgozásához - ettől hihető az egész. 

Már önmagában a kiinduló helyzet is elég lett volna, de egyáltalán nem könnyítette meg a mindennapokat a városka pletykás - és rosszindulatú - lakóinak mindent látó szeme és mindent kommentáló nyelve - de még ennek is megvolt a maga helye a történetben. Amit viszont nem bántam volna, ha kimarad, az Elizabeth anyjának a szála, amelynek aztán tényleg nem volt semmi eseménybefolyásoló szerepe, csak a fölösleges drámát szolgáltatta - abból pedig enélkül is volt elég.

"A legnehezebb a szeretett személy elvesztésében az, hogy az ember egy időre önmagát is elveszíti."

Nem hiába mondják azt, hogy ha bezárul egy ajtó, akkor kinyílik egy másik, mert most sincs ez másként - még akkor sem, ha véletlen jelen esetben nem teljesen az, aminek az elején látszik. Nekem tetszett a vége is: a hosszú ideje lappangó titok, az emiatt kifejezetten erős érzelmek, az őrült tettek és következmények. Bár szerintem lesz, akinek a vége események már soknak fognak tűnni, és akár még igazuk is lehet, mert a történet enélkül is kerek lenne, de szerintem ezzel válik igazán teljessé.

Valószínűleg sokat számít, hogy pont a megfelelő pillanatban talált meg a regény, de ez nekem nagyon tetszett, tökéletesen betalált.  A szerző nem csak gyönyörűen fogalmaz, de az érzelmeket is a helyén kezeli, engem pedig már ezzel az egy írásával is sikerült meggyőznie - ezek után bármi is jelenik meg tőle magyarul, azt biztosan olvasni szeretném majd. Előnyként említeném azt is, hogy a sorozat a köteti önállóan is olvashatóak. Az tuti, hogy én mindegyiket szeretném majd a polcomon tudni.

Folytatás »