Brittainy C. Cherry: Csendfolyó (Elements-sorozat 3.)

A szerző első magyarul olvasható regénye, a Lebegés teljesen megvett magának, mert olyan érzelmi hullámvasutat jártam meg az olvasása közben, amely maradandó nyomot hagyott bennem. Az érzelmi töltet mellett a gyönyörű mondatok és a fájdalmas események által megfogalmazott üzenet is teljesen a helyén volt. Aztán jött a Tűzeső, amely ismét egy nagyon komoly problémát helyezett a középpontba, és amelybe az írónő legalább ugyanannyi mondanivalót sűrített bele, de mégsem tudta sikerült ugyanazt a hatást kiváltania vele, mint az első regényével. Csoda-e, ha ezek után annyira vártam a Csendfolyót és annak keserédes történetét, fájdalmait és boldog pillanatait? Szerintem nem. Minden előzetes várakozásom ellenére - vagy talán pont azért - teljesen ellentétes érzelmek kavarogtak bennem a kötet elolvasását követően. Megpróbálom szavakba önteni minden zavaros gondolatomat, remélve, hogy mire a poszt végére érek, magam is tisztábban fogom látni az olvasottak által kiváltott impulusok káoszát.

Értékelés: 7 pontot kap tőlem a 10-ből

Kiadó: Libri Kiadó

Kiadói sorozat: Insomnia

Kiadás éve: 2017.

Terjedelem: 432 oldal

Fordította: H. Prikler Renáta

Borító ár: 3.499,- Ft

A mű eredeti címe: The Silent Water

Sorozat: Elements-sorozat

Előzmény:

1.) Lebegés

2.) Tűzeső

Folytatás:

4.) The Gravity of Us

Kategória: romantikus, new adult, dráma

Maggie és Brooks kapcsolata a gyerekkorukra nyúlik vissza, amikor is Maggie May édesapja új szerelméhez költözött és ezáltal a kislánynak is új otthont teremtett. Maggie nem csak anyukát, hanem testvéreket is kapott: Cheryl-t és Calvin-t. A szerelem érzésére is itt bukkan rá először Maggie, érzéseinek tárgya a bátyja barátja, Brooks. A kislány vad álmokat dédelget, tízévesen már azt tervezi, hogy Brooks és ő házasságot kötnek az erdőben, a két göcsörtös fánál. Brooks azonban nem ér oda a megbeszélt időpontra a találkozóhelyre, Maggie elkóborol és olyasmit lát, illetve él át, amely meghatározza nem csak az ő, hanem a családja és a barátai további életét is. 

Úgy érzem, hogy becsaptak, úgy érzem, hogy átvertek: természetesen megint a borítóval. Mert az a dögös és jóképű pasi a vizes pólójával, az ázott hajával, a megviselt tekintetével, az arcára kiülő fájdalommal teljesen levett a lábamról és én annyira akartam olvasni róla, az általa átéltekről.

És pont ezért érzem úgy, hogy becsaptak, mert helyette olvashattam egy hatéves lányról, majd egy tízéves lányról, az általa átéltekről, a traumájáról, majd egy tizennyolc éves lányról és végül egy huszonnyolc éves nőről. Közben elvétve felbukkantak Brooks gondolatai és érzései is, de az vesse rám az első követ, aki nem gondolja úgy, hogy méltánytalanul kevés fejezetet kapott a pasi, aki ebben a regényben - alapvetően - a lényeg.

Csodaszép az a dolog, amit a szerző ki akar fejezni ezzel a művével, amit el akar mesélni és meg akar értetni, hogy a lelki trauma miatt sokan elveszítik magukat, a hangjukat és azt csak akkor kapják vissza, ha van, aki támogatja őket, ha van, ahol biztonságban érzik magukat. Bár úgy érzem, hogy pont ez a könyv az, ami megcáfolja azt, amit közölni akar, de nem akarok semmi lényeges dolgot elárulni, ezért most befogom a szám és beszélek inkább másról.

Borzasztó volt az, amit Maggie May átélt és teljességgel megértem a traumáját, ahogy a reakcióját is. Az egyetlen dolog, ami zavar, hogy ennek nem kellett volna tizennyolc éven keresztül tartania. Bár Maggie úgy szerepel ebben a regényben, mint áldozat, mint a traumát túlélt és gyógyulni akaró lány, mint a nő, aki képes áldozatot hozni, én mégis úgy látom - és most lehet nekem ugrani, lelketlen boszorkánynak nevezni -, hogy Maggie egy nagyon önző személy. Önző, mert véleményem szerint a trauma nagysága és a feldolgozásához szükséges idő nem áll egymással egyenes arányosságban. Önző, mert elnézte, hogy az ő problémája, illetve annak állandósuló állapota miatt mindenki szenved körülötte, hogy a szülei házassága tönkremegy, ahogy lassan felőrli őket a stressz és a tehetetlenség. Önző, mert bár elvárja, hogy őt szeressék, ő nem tudja magát rászánni arra a lépésre, ami elindítaná a változás folyamatát, mert neki egyszerűbb begubózva, a lakásban kuksolni. Tizennyolc éven keresztül eltartják, kiszolgálják, pátyolgatják és közben mindenkinek rossz.

Nem is tudom, hogy miért nem követte a szerző az első kötet szerkezetét, amikor is a jelen történései mellett helyet kaptak a múlt lényeges jelenetei.  A kötet szerkezete, az egyenes vonalú felépítés ugyan lehetőa réséget biztosít a részletes mesélésre, az érzelmek lassú és alapos felépítésére, de - ha úgy nézzük - lassúvá és unalmassá is teszi a történetet. Sok volt a gyerekkori és a kamaszkori rész és kevesebb idő jutott a felnőtt emberek problémáira. Értem én, hogy a gondok gyökere a gyerekkori eseményekben rejtőzik, Maggie és Brooks szerelme és ragaszkodása is itt alakult ki, de kellett ebből ennyi? Nem lett volna elegendő néhány fejezet a megfelelő helyeken, visszaemlékezések formájában? Biztos, hogy szükség volt arra a tíz évnyi külön töltött időre? Biztos, hogy ezek az érzelmek kiálták az évtizednyi  próbát? 

Az a gondom, hogy pont ezek miatt nem érzem természetesnek és hihetőnek ezt a regényt. Helyette felfújtnak és eltúlzottnak gondolom. Pedig megint lényeges dologra akarja felhívni a figyelmet, megint felülteti az olvasót egy érzelmi hullámvasútra, de mégsem adott annyit a számomra, mint a Lebegés. 

Ahogy az sem igaz, hogy a szeretet és a támogatás mindent megold, mert lám, a trauma sokkal hamarabb képes megoldani a problémás dolgokat. Ez pedig újra alátámasztja azt az állításomat, hogy Maggie kifejezetten önző nő. Dühített az is, hogy Maggie csak testileg fejlődik, de lelkileg nem: nem éreztem különbséget a nem beszélő tizennyolc és a nem beszélő huszonnyolc éves Maggie között - ugyanazok a gondolatok, ugyanazok a reakciók. Pedig mellette mindenki változik, mert Maggie állandósága rákényszerített mindenkit a - néha pozitív, de leginkább negatív jellegű - változásra.

Az egyetlen, aki kiemelkedő ebben a történetben, az Brooks. Többször is igyekeztem emlékeztetni magam arra, hogy ilyen pasi a valóságban nem létezik, de olvasni azért szívesen olvastam róla. Pont ezért érzem úgy, hogy szerepelhetett volna többet is a saját hangját és gondolatait hallatva, nem csak Maggie szemén keresztül mutatva be őt, a reakcióit és az érzéseit.

De minden nyavalygásom ellenére is tetszett a történet, hamar elolvastam, a szereplőkkel együtt sírtam és nevettem, megjártam a poklot és a mennyországot. Mert ami nem változott az az, hogy Brittainy C. Cherry bizony továbbra is gyönyörűen ír, lényeges dolgokat akar elmondani és kegyetlen játékot játszik az érzésekkel és az érzelmekkel. Bár úgy érzem, hogy most nem sikerült megtalálnia az egyensúlyt, megint egy olvasmányos és komoly történetet adott az olvasóinak. 

Nálam, kb. azon a szinten van, mint a Tűzeső, esetleg egy paraszthajszállal hátrébb áll a rangsorban - mert úgy gondolom, hogy Maggie sokkal hamarabb tudott volna változtatni a problémáján, mint Logan. Rájöttem, hogy nekem sokkal jobban bejön az idegenek találkozása és szerelembe esése, mint ez a gyerekkori ismeretség, kapcsolatok és érzelmek átvitele a felnőtt korba. Nagyon remélem, hogy a következő kötetben már felnőttekről olvashatok, nem pedig gyerekek és kamaszok első élményeiről, szerelembe eséséről és problémáiról.

Nagyon zavaros voltam? Igen, magam is úgy gondolom. De talán sikerült kifejtenem, hogy mi a problémám - annak ellenére, hogy továbbra is jónak és minőséginek gondolom ezt az írást.

Posted in: 7 pontos,Brittainy C. Cherry,Elements-sorozat,Insomnia,Libri Kiadó,romantikus