Benyák Zoltán: Csavargók dala

Először volt az Ars fatalis, majd következett Az idő bolondjai, most pedig itt van a legújabb regény, a Csavargók dala. Benyák Zolán ismét új történettel örvendeztette meg az olvasóit, amely megint nem hasonlít a korábbi írásaihoz, teljesen más úton indult el, mást akar bemutatni. A fülszöveget elolvasva tartottam a témától, de a regény utáni vágyakozásom sokkal erősebbnek bizonyult.
A múzsa csókja kiszámíthatatlan és tudom, hogy nem az író határozza meg, hogy mikor jön az ihlet, illetve, hogy mi a téma. Zolit – ahogy azt az utószóban részletesen ki is fejti – egy teljesen hétköznapi és sajnos eléggé megszokott kép késztette írásra, a gondolatai bővebb kifejtésére. Vettem egy nagy levegőt és fejest ugrottam a csavargók történetébe.

"Ez egy csavargó világ, és a csavargók dalába nem kell rím."

Értékelés: 9/10
Kiadó: Grafoman Kiadó
Kiadás éve: 2014.
Terjedelem: 284 oldal
Borító ár: 2.900,-
A szerző egyéb regényei:
Pokoli szimfóniák
A háború gyermeke
Ars Fatalis - A végzet játszmája,
Az idő bolondjai
A nagy illúzió

Jonathan Cross néven:
Veszett lelkek városa
Kvartett

Három csavargó olyan "dolgot" talál a szemétben, amely még őket is meglepi: egy gyermeket. A férfiak nem is lehetnének különbözőek, mégis együtt töltik a csavargólét mindennapjait, egymás mellé sodorta őket a sors. Abban mindannyian egyet értenek, hogy a gyermeket megtartják, hiszen ők találták. A kislány pedig akaratlanul is befolyásolja a sorsukat, megváltoztatja az addigi hétköznapokat rutinját. 

"Szarkazmus az kell. Fontosabb, mint a tinta vagy a papír. A gúny olyan, mint a fekete kabát. Sosem megy ki a divatból."

Az Ars fatalis misztikus és rejtélyes hangulata, valamint Az idő bolondjainak világtól elzárt szigetén bekövetkezett események taglalása után, a nagyvárosi lét perifériájára szorult emberek élete és gondolatai eléggé felkavaróan hatottak rám. Amíg a végzettről szóló regényt még a mágikus realizmus címkével jelöltem meg, illetve ugyanezt a jelzőt a második írásra is ráaggattam – pedig arra már nem illett rá tökéletesen, de még éppen belefért a műfaji meghatározásba –, addig ennek a regénynek az esetében ezt már nem tudom megtenni. A mágia elillant a történetből, az alapcselekményből, és ami maradt, az a színtiszta realizmus - de a megfogalmazás és az általa nyújtott élmény továbbra is utánozhatatlan.

"Az éjszaka még elrejtette a valóság kellemetlen, nemkívánatos részét, amire a Nap majd szégyenkezve süt. Az éj kért még egy percet, amíg felállítja a színpadot, azután visszavonta árnyait.
A sötét vászon felgördült."

Zoli továbbra is gyönyörűen ír, már az első oldalon olyan képpel indított, amelynek az olvasásába beleborzongtam, annyira csodálatosnak találtam. Ugyanakkor érezni lehetett, hogy a különös gondossággal megfogalmazott mondatok a szomorú valóságot rejtik magukban, és ebben a regényben arról olvashatunk majd, amiről a mindennapi életben inkább igyekszünk tudomást sem venni, azokról a dolgokról, amivel ha szembe találkozunk, akkor a legtöbbünk – és most nézzen mindenki magába – inkább elfordítja a fejét.

"Néha a legerősebbek is alulmaradnak a világgal szemben."

Bajban vagyok, nagyon nagy bajban. Azért, mert ez megint egy olyan történet, amely nem éppen szokványos, egyedi gondolatokat vet fel – egy valós alapokon nyugvó, mégis hihetetlen sztori, ahol a középpont az ember, illetve személyiségének fejlődése. Tökéletesen felépített, különös odafigyeléssel megfogalmazott, észrevételekkel és mondanivalóval teli történet, amelyre bármelyik olvasó – legyen az egyszerű műkedvelő vagy maga is szerző – irigykedve, elismeréssel vagy esetleg áhítattal tekinthet. A stílus ugyanaz, mégis… 

"A pisztolyhősök romantikája csak addig romantikus, míg nem közelről halljuk a lövéseket."

Igyekszem megfogalmazni azt – de láthatóan nagyon nehezen megy -, ami miatt a szerző korábbi könyveit jobban kedveltem. Nem tudok mást felhozni magyarázatként csak a szomorú valósággal teljes mértékben telített témát, a nehéz emberi sorsokat, amelyek miatt nem tudtam szívvel-lélekkel beletemetkezni az olvasásba, elmerülni a szavak tengerében, mert ott is azt láttam viszont, amely a mindennapokban is folyamatosan jelen van. Az ország azon szegletében lakom, ahol ez az életszínvonal – sajnos – megszokott, ahol a perifériára szorult, a regénybeli helyzetben élő emberek száma napról-napra egyre több, így különösen nehéz volt erről a témáról, ezekről a sorsokról olvasnom. De ez legyen az én problémám, és ne kisebbítse a regény érdemeit. A szerzőnek sem volt egyszerű megfogalmazni ezeket a szituációkat, megrajzolni a karaktereket és végigvinni őket azon az úton, amely nekik kijutott. Szóval mindenki jobban jár, ha egy időre félreteszem a személyes nyavalygásom…

"(…) azt kell hinnem, a sors tolla nem fog egyformán, mikor életünket írja."

Az emberek sok mindent kidobnak, azt pedig, hogy ami egyeseknek szemét, az másoknak még értékes, már több helyről is hallottam. De egy gyermek… Még erre sem lehet azt mondani, hogy nem hallottunk korábban már ilyet – sajnos. Ami a történet különlegességét adja, az nem más, mint hogy a csavargók magukénak vallják a kisdedet és gondoskodnak róla – nem a nyűgöt jelenti a számukra a magatehetetlen, folyamatos figyelmet követelő kicsi lény, hanem mintegy célként lebeg előttük az életben tartása. Három különböző ember, három teljesen eltérő karakter és életút, amelyet most egy közös motiváció hajt: megadni a kislánynak, amire szüksége van. Közben pedig feltárul a városnak ez az árnyékba borult oldala, a csavargókat sújtó mindennapi nehézségek, a túlélésért, a mindennapi betevőkért, az éjszakai pihenőhelyért vívott küzdelmeik részletesen bemutatásra kerülnek. 

Furcsán éreztem magam, miközben haladtam a regénnyel, mert időnként félre kellett tennem, pihentetni kényszerültem a valósághű és mélyre hatoló leírásokat, a kibontakozó emberi sorsok bemutatását - főleg a regény elején, amikor is megismertem a csavargók mindennapi életét. A szomorú valóságot csak a csavargó költő tömören megfogalmazott, lényegre törő mondatai törték meg. Vagy még inkább alátámasztották a helyzet reménytelenségét? Egy idő után megfogalmazódott bennem a kérdés: mi ez a regény, ha nem társadalomkritika vagy szociográfia? Az viszont vitathatatlan, hogy sötét hangulata a lélek mélyéig hatol, ugyanakkor mégis magában hordozza a reményt.

"A város utcái erek, a vére a pénz. Áramlik fel és alá, mozgatja a bűzhödt aszfaltlényt, melyben a sejtek mindenféle nyavalyával küszködnek. A pénz olyan méreg, ami egyszerre tartja életben a behemótot, ugyanakkor nem engedi, hogy felgyógyuljon anyagias betegségéből. Így maradnak félelevenek, majdnem holtak a bankókkal bélelt agyak, az érmékkel lezárt szemek."

A kép INNEN.

A szerző szeret mesélni, illetve a történetbe is külön történeteket beleszőni: önálló fejezetet kap Flúg megpróbáltatásokkal teli életútja, Priusz csalásokkal és megtévesztésekkel teli élete, Kócos egyedi gyerekkora és felnőtté válása. Időnként pedig figyelemmel követhettem a kislány mellett talált bankó városon belül megtett útját, a pénzforgalom kacskaringós és kiszámíthatatlan ösvényét, valamint olvashattam az utca embere által mesélt hihetetlen sztorikat. Melyik tetszett a legjobban? Nehéz megmondani, mert mindegyik nagy hatással volt rám: Flúg története megbotránkoztatott, sajnáltam a hatalmas óriást és megértettem, hogy mi játszódik le a lelkében; Priusz elképzelhetetlenül felidegesített, az ő karakterét egyáltalán nem kedveltem - nem véletlenül, az alapvető jellemvonásokat nehéz leküzdeni. Kócos az elejétől fogva szimpatikus volt a számomra, de igazán csak a végén kedveltem meg, és vált azzá, aki miatt egy idő után már nem tudtam félretenni a regényt, mert annyira érdekelt a kislánnyal közös sorsa. A kis történetek pedig kétségtelenül a regény üde színfoltjai voltak.

A szerző elérte azt, hogy egy idő után már ne a csavargót, hanem az embert lássam a történetben. Megmutatta, hogy a rongyos ruhák és az ápolatlan külső alatt ott a küzdeni akarás. Ha van cél, ami miatt érdemes vállalni a megpróbáltatásokat, a kihívásokat, akkor az élet egyből több, mint a napi rutinná vált szemétben turkálás. 

"A lejtő lefelé végtelen."

Ha a történet kezdetén azt hittem, hogy a kiinduló helyzet kilátástalan és embert próbáló, akkor megint rá kellett jönnöm, hogy mindig van ennél lejjebb, mindig következhet rosszabb. Szereplőink már a kezdet kezdetén sok mindent átélnek, majd lelki és fizikai értelemben is egyre lejjebb kerülnek - még a csövesek életének is vannak szintjei -, de végig ott van a mozgató erő, a kislány, aki miatt nem lehet feladni a küzdelmet – és ha nem is a megszokott módon, de azért csak kijut kedvenc csavargómnak a felemelkedés valamilyen formájából. Mi ez, ha nem a szerző fanyar humora, amely egyébként végig jelen van a regényben, de talán itt - az események csúcspontján - érződik a legjobban. 

"Szavakat adni azoknak, akik nem kíváncsiak rá, és nem is értenek a szóból. Ráadásul feláldozni mindent ezért az ostobaságért. Az egészségét, a szerelmét, a becsületét. Micsoda mocskos dolog…"

Kicsit felemásra sikerülhetett az értékelésem, mert az érzéseim is hasonlóak: a téma miatti tartózkodás és a regény egésze, illetve a szerző egyéb írásai iránti rajongásom kelt versenyre bennem egymással. Megértettem a leírt szavakat, a regény mondanivalóját, elfogadtam, hogy "mindenkinek van egy története". Bár ez a regény nem ragadt úgy magával, mint az előző kettő, de kincsként őrzöm a mondatait a szívemben, a fejemben. Összességében egy tanulságos, érdekes és - részemről - a célját teljes mértékben elért történetet olvashattam, amelynek kivitelezése, karakterábrázolása és mélysége előtt fejet hajtok.

Az már csak a jellememből fakadó önzés, hogy azt kérem a múzsától, legközelebb olyan képet mutasson a szerzőnek, amely alapján az új regény falában kevesebb lesz a valóság téglájából és több a misztikuméból - akkor majd talán a szavak sem lesznek olyan nehezek. Bár, ahogy Zolit ismerem, akkor is egy különleges sztorival rukkol majd elő. Bármi is legyen a következő kötet témája, olvasni biztosan fogom.

A könyvet köszönöm a szerzőnek és a Grafoman Kiadónak!

Folytatás »

Benyák Zoltán: Az idő bolondjai

Leginkább azért kedvelem a szerző könyveit, mert a történetei mögött mindig van valami elgondolkoztató és mögöttes mondanivaló. Másodsorban pedig a gyönyörű mondataiért, az erős hangulatkeltésért kedvelem nagyon a regényeit. Jó pár évvel ezelőtt még Jonathan Cross néven kiadott írásaira sikerült felfigyelnem, de tény és való, hogy az igazi kedvenceim azon történetek közül kerültek ki, amelyeket már a valós neve alatt jelentetett meg az író. Az Ars Fatalis - A végzet játszmája című írása teljesen magával ragadott, lehengerelt és azóta is az egyik kedvencemként emlegetem a regényt.
Az idei könyvhéten maga a szerző árulta el nekem, hogy őszre várható egy új kötet megjelenése, így kezdődött tehát az a feszült várakozás, amelynek most érkezett el a vége. Az a pillanat, amikor végre a kezembe vehettem az oly nagyon várt könyvet.

A partoktól és a világ nyüzsgésétől távol eső Szent Kron szigetére leginkább a nyugalom jellemző. Amíg egyes világméretű események, hóbortok vagy technikai újítások eljutnak a szigetre, másokról soha nem hallottak az itt lakók. Így lett ez a sziget olyan hely, amelynek egyedi bája rögtön megérinti az ide érkezőt és eléri azt, hogy később is vágyakozva gondoljon az itt töltött napokra, vissza akarjon térni, akinek lába egyszer már taposta a földjét. A sziget lakói is különlegesek a maguk nemében. Tac Lachensky, az egyetlen órásmester, aki pontosabban megmondja az időt, mint bármelyik óra. Mimi LaFarge egy fiatal lány, aki egy nagyon kegyetlen betegségben szenved, a teste nagyon gyorsan öregszik. Manfred, a szigetre visszatérő látogató pedig különös és súlyos titkokat rejteget. Szeptember tizenhetedikén délután egy különleges szemű idegen érkezik a komppal, majd nem sokkal később megáll az idő. Hogyan is reagálnak az emberek arra, amikor szembesülnek az örök élet lehetőségével? Tényleg szükségünk van az idő múlására vagy tudnánk élni folyamatos tovahaladása nélkül is?

A szerzőnek ismét sikerült egy olyan témát találnia, amely egyszerre mindennapi és mégsem szokványos, ugyanakkor érdekes és tanulságos. Az idő. Különleges és elgondolkoztató minden, amiről ebben a történetben szó van. Gondoljunk csak bele, hogy hányszor is akarjuk megállítani, ezzel is marasztalva a csodálatos pillanatot és hányszor kívánjuk, hogy haladjon gyorsabban, legyünk túl végre a megpróbáltatásokon, a kellemetlenségeket. Az idő azonban nem figyel ránk és csak halad a maga ütemében, nem érdeklik az érzések, a történések, a következmények. Vajon mihez kezdenénk, ha a kívánságaink egyszer meghallgatásra találnának? Vajon mit tennénk, ha a kezünkben lenne a hatalom az idő befolyásolására? Nem vagyunk-e így is mindannyian az idő bolondjai?

"Láttam az időt. Láttam a hideg, érinthetetlen hüllőtestét. Eliszkol, kicsúszik bármilyen erős marokból, megszökik a legügyesebb ujjak elől is. A szeme sárga, akár a homok, nevet rám, mint az örök mulandóra.

Az idő egy kígyó a sivatagban. Tekereg, fogának zöld mérgéből lesz az ételen a penész. Minden sziszegése egy évszázadig tart. Leheletéből érik a sivatagi szél, ami elsöpör mindent az útjából."

A regénnyel a kezemben magam is azt kívántam, hogy bár állna meg az idő, mert ugyan vártak egyéb teendőim, de nem akartam félretenni ezt a különleges élményt jelentő kötetet. Ugyanakkor a regénnyel a kezemben azt éreztem, hogy szinte megállt az idő, nem haladt, mert belefeledkezve a történetbe, átlépve abba a másik világban, amelyről olvastam, ez történik és ezt éltem át magam is. 

Gyönyörűségesek, elgondolkoztatóak és helyenként szívet facsaróak azok a történetek, amelyek lassan feltárulnak a lapokon. A sziget sok-sok lakója közül három személy az, akinek elbeszélését sikerül részletesen is megismernünk. Három különböző ember, akik másként szemlélik az időt, mások a tapasztalataik, az érzéseik ezzel a megfoghatatlan, alig észrevehető, ugyanakkor mégis látványos következményeket produkáló jelenséggel kapcsolatban. Még most is képtelen vagyok eldönteni, hogy melyik sztori váltotta ki leginkább a tetszésem, melyik érintett meg a legjobban. Hogyan éli meg az idő múlását az, aki tisztában van minden eltelt másodperccel? Milyen annak az élete, akinek a szokásosnál is kevesebb vagy éppen lényegesen több jutott a köztünk töltött napokból? 

Tac Lachensky, az órásmester, akinek világát teljes mértékben kitölti az idő. Ő az, aki segédeszköz nélkül is mindig tudja, hogy éppen mennyit mutat az óra. Aki egész életében azon fáradozott, hogy megértse és legyőzze ezt a könyörtelen ellenséget, aki annyi mindent elvett tőle, akivel annyit harcolt, de akinek mégis minden lehetséges alkalommal emlékművet állított. A vágya végül teljesült, de amikor a kezébe vehetné az irányítást, nehezen birkózik meg a rá háruló felelősséggel.

"Ha annyi év átfolyik az emberen, akkor nem csak keserű iszap rakódik le, de egy kevés arany is."

Mimi LaFarge a progéria nevű betegségben szenved, teste vészes gyorsasággal öregszik, az eredmény pedig nem más, mint egy fiatal lány szelleme, a koros és beteg testbe zárva. Rendesen kibabrált vele az idő. Mennyivel másként éli meg az elsuhanó perceket és napokat, ő, az időkórós és mennyire másként viselik az elmúlást az időegészségesek. Érdekes nézőpont, amely a bölcs és sokat megélt, de mégis keveset tapasztalt lány életének megindító és egyben legfontosabb tetteit hozza közelebb hozzánk.

„Csak az értékes, amiből kevés van.”

Manfred, akinek sikerült az Idő Istennőjétől elcsenni a homokot, amely végtelen hosszú életet biztosított a számára. A végeláthatatlan mennyiségben rendelkezésre álló és számolatlanul múló napok azonban nem mindig biztosítják a nyugalmat és jelentik automatikusan a tartalmas időtöltést. Akinek sok jutott valamiből az bizony könnyelműen bánik azzal, ami másnak olyan drága.

"Hajdan mindenkinek végtelen ideje volt." (...) "Így tervezte Isten. A maga képére, állítólag. Öröklét, végtelen kalandok, halhatatlan szerelem, gondolta ő. De nem így lett. (...) Embernek nem való az öröklét. Nincs az életnek súlya, és aminek nincs súlya, az elszáll egy könnyű nyári lélegzettel."

Ők azok hárman, akiknek részletesen elmesélt történetein keresztül elénk tárul az idő, a vele kapcsolatos ezernyi gondolat. De nem csak három főszereplőnk az, akiknek meséjén keresztül megelevenednek a múlt emlékei, a jelen eseményei és a jövő lehetőségei. A sziget egésze érzi a helyzet egyediségét és átéli annak minden következményét. Az emlékezet által életre keltett események mellett, rövid életképek formájában megjelennek a jelen történései is, az emberek reakciói.

Ismételten meg kellett állapítanom, hogy mennyire különleges és magával ragadó a szerző történetvezetése, gondolatainak megfogalmazása, amely már az első oldalakon is képes volt elérni azt, hogy egyfajta révületbe kerülve ragaszkodjam az olvasás folytatásához. A hangulatkeltés nagyon erős, a történet beszippant és elvarázsol, körülölel, nehéz kívülállóként szemlélni a lapokon feltáruló eseményeket, de erre nincs is szükség. Úgy éreztem, hogy magam is ott vagyok a szigeten, megtapasztalok mindent, amit a történet ad, átélek minden helyzetet, szembe találkozok minden problémával és megoldási lehetőséggel. 

"Amikor az ember egy perce semmivé lesz, az olyan, mintha kilélegezne egy láthatatlan buborékot. Az felszáll, a szabad ég felé veszi az irányt. Az elhasznált percek helyére friss levegő érkezik. Akinek nem telnek a percei, akörül állott lesz a levegő."

Ez a könyv alkalmas arra, hogy elgondolkozzunk az eddig megélt éveken, a világ felé tanúsított hozzáállásunkon, az elkövetkezendő időkön, a ránk váró tennivalókon. Gyönyörű, ugyanakkor keserédes történet, melynek középpontjában az elmúlás áll. Kicsit melankólikus, kicsit szomorkás, ugyanakkor szívbemarkoló, értékes, elgondolkoztató és varázslatos. Mert ez mind ott van az életben, az átélt élményekben és ott rejlik bennünk is, csak néha szükségünk van egy kis ösztönzésre, hogy észre is vegyük.

A csodálatos mondatok a szívemig hatoltak, igazi hatásukat ott fejtették ki. A könyvet bezárva a szereplők és a megannyi átélt élmény ott keringett a fejemben, próbált leülepedni, megtalálni a maga helyét. Az író nem akar újat mondani, csak azt tárja elénk, amivel magunk is tisztában vagyunk, mégis eléri azt, hogy a felszín mögé pillantva megannyi lehetőség kerüljön a szemünk elé, tudatosodjon bennünk azok elérhetősége vagy éppen elérhetetlensége, megannyi kérdésre kapjunk választ. A történet minden mondata tele van mondanivalóval, gondolkozásra és önértékelésre késztet.

"Minden percnek ezer arca van, és az utolsó elfordul tőlünk."

Mit tudnék még mondani azok után, amit már leírtam? Nem sok mindent. Talán csak annyit, hogy hálás vagyok az időnek, amiért megérlelte, teljessé formálta az alapötletet. Köszönettel tartozom az írónak, amiért rászánta a perceket, órákat, napokat, hónapokat, hogy ezek a gondolatok, ezek a történetek papírra kerüljenek. Lekötelezettje vagyok, amiért végtelenül nagyra tárta a szívét és megengedte, hogy általa megpillantsuk egy jelenség igazi mélységeit, átéljük és megértsük az időt, amely olyan megfoghatatlan, sokféleképpen értelmezhető és megismételhetetlen. Lehet, hogy ez a könyv csak "egy szóhalmaz a millióból", de az élmény, amelyet a kíváncsi halandónak okoz, ha el is múlik, megismételhető újra és újra. Meg is fogom tenni. Újra és újra.
Csak azt tudom tanácsolni, hogy szánjátok rá az időt, hogy megismerjétek ezt a különleges történetet, mert bár ebben az értékelésben nem tudtam visszaadni az írás különleges hangulatát, de talán sikerült felkeltenem az érdeklődést. Legyünk együtt bolondjai az időnek és ennek a regénynek!

A könyvet és a csodálatos történetet köszönöm a szerzőnek!

Az író könyveihez kapcsolódóan hamarosan nyereményjáték indul (itt a blogon), amelynek keretén belül dedikált könyvjelzőket lehet majd nyerni! 

Pontszám: 10
Kiadó: Graphoman Kiadó
Kiadás éve: 2013.
Terjedelem: 324 oldal
Teljes ár: 2.900,-
Forrás: magánkönyvtár (szerzőtől)
Egyéb: dedikált

Folytatás »

Benyák Zoltán: Ars Fatalis - A végzet játszmája

Kellemes meglepetésként ért a felkérés a könyv olvasására. Nem is mondtam nemet, mert egyébként is tervezetem a regény olvasását. Nagyon jól tettem, hogy így cselekedem, mert kár lett volna kihagyni ezt az élményt.
Az író neve nem ismeretlen előttem, bár az általam korábban olvasott könyvét még írói álnéven (Jonathan Cross) publikálta. Örülök neki, hogy ez a regénye már nem írói álnév alatt jelent meg. Végre elérkezett az az idő, amikor a magyar szerzőknek nem kell angolszász nevek mögé bújniuk. Kifejezetten örülök ennek.

A könyv borítója és a fülszövege már korábban felkeltette az érdeklődésem. Amikor azonban a kezembe fogtam a kötetet, akkor meg kellett állapítanom, hogy bizony a kiadvány, a borító sokkal szebb, mint amilyennek a képeken látszik. Már csak a beltartalom ellenőrzése volt hátra és az sem váratott sokáig magára. :)

A könyv fülszövege elég szűkszavú és sokat sejtető. Nem is nagyon lehet sokkal többet elárulni ebből a történetből úgy, hogy ne csapjuk agyon a lényegét. Szóval véleményem szerint a fülszöveg tökéletes. De azért megpróbálok mégis írni pár sort a történetről. Főszereplőnk, Anton Pal magyar anyától és angol apától született, lakhelye az egész világ. Amolyan vándor féle. 16 évesen szánta rá magát a világjárásra, sok mindent megélt, átélt, sok felé járt. Olyat azonban, amit Isztambulban és utána tapasztalt, eddig még nem élt meg. Még neki is nehezére esik elhinni az eseményeket, de lassan kibontakozik előtte a történések lényege. Miért is fontos az isztambuli piacról származó üveggolyó, a budapesti bolondokházában található dobókocka vagy éppen egy holló tolla? Mindenre választ kapunk a történet végére.

A kötet, a mese szerkezeti felépítése is különlegesnek, nem éppen a megszokottnak mondható. Belecsöppenünk a történet közepébe, eljutunk valameddig a cselekményekben csak azért, hogy a következő fejezetet teljes egészében egy szereplő életútjának megismerésére szánjuk. Így haladunk végig a történeten. Mindig újabb és újabb, az események szempontjából lényeges szereplők bukkannak fel. Életük, történetük lassanként összefonódik (vagy tudatosodik bennünk, hogy már korábban összefonódott) a főszereplőével, az olvasó pedig lassanként rájön, hogy ezek egyike sem véletlen.

Ha meg kellene határoznom a kötet műfaját, akkor bizony gondban lennék. Misztikus történet? Tanmese? Életbölcsesség? Krimi? Külön-külön egyik sem, de mind együtt igen. Ha általam már olvasott műhöz kellene hasonlítani a stílusát, akkor elsőnek Carlos Ruíz Zafón A szél árnyéka című írása jut eszembe. Ha így nézzük, akkor műfajilag a mágikus realizmus elfogadható a számomra. Áááhh, nem is foglalkozom a műfaji besorolással. Csak az a fontos, hogy imádtam olvasni, mert pont annyi misztikumot, izgalmat, rejtélyt és életbölcsességet tartalmazott a történet, amennyire éppen szükségem volt. Az arányok számomra tökéletesek voltak. A történet szereplői kellőképpen sokszínűek, kellőképpen titokzatosak, ugyanakkor kellőképpen nyitottak is. Ahogy az olvasónak is kellő nyitottsággal kell fordulnia a szöveg felé, mert úgy lesz az élmény felejthetetlen. Ami különösen tetszett, hogy a szereplők nem szuperhősök, hanem hétköznapi emberek, közönséges halandók, de mégis különlegesek.
A műfaji sokféleség mellett az író stílusa is megnyert magának. Leírásai, képi megjelenítései nagyon jók. A főszereplő világjárása során sok felé megfordulunk a Földön, de a hangulat minden helyszínről visszajött. Isztambul forgatagában éreztem a fűszerek és a kávé illatát, a bazár hangulatát, Párizsban a város jellegzetességeinek rezgését, Budapesten hallottam a villamosok zaját és beszívtam a budai hegyek levegőjét és így tovább. Igen, tényleg úgy éreztem, mintha én magam is világot járnék, mintha mindenhol otthon lennék.
A leírások hangulatteremtése mellett a gördülékeny stílus is a kedvemre való volt. Az élet nagy kérdéseinek boncolgatása könnyed stílusban, érthetően és élvezetesen tálalva. Anton szkepticizmusát meggyőzőnek találtam. Mintha magamat láttam volna. :) A hinni vágyás és a logika csatája egymással, ahogy lassanként próbálja értelmezni a történéseket. A folyamatos visszacsúszások, majd az újabb meggyőződések. Ó igen, együtt ingadoztam én is a főszereplővel, bár tőle azért némiképp jobban akartam hinni, mélyebben szerettem volna megismerni a történések alapjait.

Belegondoltatok már abba, hogy mi teszi széppé és igazán színessé az életet? Mitől ennyire összetett és kiszámíthatatlan életünk eseményeinek szövete? Olyan sok apró dolog, amit egyébként észre sem veszünk. Természetesnek vagy éppen nem is létezőnek veszünk. A szerencse forgandósága, az emlékek sokfélesége, a szerelem mélysége, a zene egyedisége, a csoda ritkasága, a lázadás lehetősége, a sors kiszámíthatatlansága és még ki tudja mennyi minden. Mi lenne, ha ezek örökre eltűnnének a világból?  Milyenné lenne a világ nélkülük? Érdekes felvetések.
A másik fő téma a történetben a véletlen és az eleve elrendelés kérdése és párharca. Úgy néz ki, hogy mostanában akaratlanul is ezzel a témával foglalkozó könyvek akadnak a kezembe. Nos, az író nagyon frappánsan oldotta meg a felvetett téma megválaszolását. Nem bonyolódik bele az örök párharcba és a mély fejtegetésekbe, de mégis elég mélyen és egyedi stílusban érinti a témát ahhoz, hogy elgondolkozzunk és megpróbálkozzunk az állásfoglalással. Nem választ ad, csak lehetőséget a gondolataink felszínre kerülésére vagy éppen elmélyítésére. Kinek-kinek igénye szerint.

A kiadás borítójának rám tett hatásáról már beszéltem. A stílust szintén elemezgettem. A szerkesztéssel kapcsolatban sem tudok negatívumot felhozni. Egyetlen halovány dolog árnyékolta csak be az olvasási élményemet: az én példányomból a kötet elején pár oldal kicsúszott a kötésből. (Pedig én vagyok az, aki mániákusan vigyáz a könyveire.) Remélem, hogy ez csak egyedi eset és nem a kötés általános hibája.

Összefoglalva azt mondhatom, hogy engem teljesen elvarázsolt ez a könyv. "Isten hozott a közös mesénkben!", írta a könyv elejére kedves szavait dedikálásként a szerző. Én pedig elmerültem ebben a mesében és érzésem szerint újra és újra le fog kerülni ez a könyv a polcomról egy olvasás erejéig. Abban is biztos vagyok, hogy minden egyes alkalommal ugyanúgy el fog varázsolni és mindig fel fogok fedezni valami új mondanivalót, valamit ami csak az adott pillanatban értelmezhető és csak nekem szól. Mert ennek a történetnek az élvezhetősége mellett mélysége is van. Felkerült a kedvenceim közé. Ez már önmagában is nagy szó, mert nem sok mű tudta ezt nálam elérni az utóbbi időben.
Az író így írja az előszóban: "Vannak történetek, melyek meg akarnak születni. Nekik nem lehet ellentmondani. Ki merészelne ilyet tenni? Papírra kell kerülniük. Okkal türemkednek a világra, néha olyan okkal, amit még a tollforgató sem sejt. (...) Nem tudtam tovább visszatartani ezt a történetet." Mi az, amit erre egy olvasó válaszolni tud a történet elolvasását követően? Kedves Zoltán! Részemről köszönöm, hogy ez a történet megszületett, hogy nem lehetett tovább visszatartani. Csupán merő önzésből, de azért megkérdezem: van még ilyen megszületésre váró történet? Ha igen, akkor azokat sem kellene visszatartani. Jöjjenek csak a világra! Köztünk van a helyük! :)

Érdekesség:

• Ars Fatalis a facebook-on.
• Ars Fatalis könyvtrailer.
• Könyvheti interjú a szerzővel. (A háború gyermeke című könyv megjelenése alkalmából.)
• Az író oldala: http://www.jonathancross.hu/
• A kiadó oldala: http://grafo-man.blog.hu/

A könyvet és a felejthetetlen olvasási élményt köszönöm a szerzőnek!

Pontszám: 10 pont csillaggal (kedvenc lett)

Kiadó: Grafoman Kiadó

Kiadás éve: 2012.

Terjedelem: 282 oldal
Teljes ár: 2.500,-
Forrás: recenziós példány, szerzőtől

Folytatás »