Benyák Zoltán: Csavargók dala

Először volt az Ars fatalis, majd következett Az idő bolondjai, most pedig itt van a legújabb regény, a Csavargók dala. Benyák Zolán ismét új történettel örvendeztette meg az olvasóit, amely megint nem hasonlít a korábbi írásaihoz, teljesen más úton indult el, mást akar bemutatni. A fülszöveget elolvasva tartottam a témától, de a regény utáni vágyakozásom sokkal erősebbnek bizonyult.
A múzsa csókja kiszámíthatatlan és tudom, hogy nem az író határozza meg, hogy mikor jön az ihlet, illetve, hogy mi a téma. Zolit – ahogy azt az utószóban részletesen ki is fejti – egy teljesen hétköznapi és sajnos eléggé megszokott kép késztette írásra, a gondolatai bővebb kifejtésére. Vettem egy nagy levegőt és fejest ugrottam a csavargók történetébe.

"Ez egy csavargó világ, és a csavargók dalába nem kell rím."

Értékelés: 9/10
Kiadó: Grafoman Kiadó
Kiadás éve: 2014.
Terjedelem: 284 oldal
Borító ár: 2.900,-
A szerző egyéb regényei:
Pokoli szimfóniák
A háború gyermeke
Ars Fatalis - A végzet játszmája,
Az idő bolondjai
A nagy illúzió

Jonathan Cross néven:
Veszett lelkek városa
Kvartett

Három csavargó olyan "dolgot" talál a szemétben, amely még őket is meglepi: egy gyermeket. A férfiak nem is lehetnének különbözőek, mégis együtt töltik a csavargólét mindennapjait, egymás mellé sodorta őket a sors. Abban mindannyian egyet értenek, hogy a gyermeket megtartják, hiszen ők találták. A kislány pedig akaratlanul is befolyásolja a sorsukat, megváltoztatja az addigi hétköznapokat rutinját. 

"Szarkazmus az kell. Fontosabb, mint a tinta vagy a papír. A gúny olyan, mint a fekete kabát. Sosem megy ki a divatból."

Az Ars fatalis misztikus és rejtélyes hangulata, valamint Az idő bolondjainak világtól elzárt szigetén bekövetkezett események taglalása után, a nagyvárosi lét perifériájára szorult emberek élete és gondolatai eléggé felkavaróan hatottak rám. Amíg a végzettről szóló regényt még a mágikus realizmus címkével jelöltem meg, illetve ugyanezt a jelzőt a második írásra is ráaggattam – pedig arra már nem illett rá tökéletesen, de még éppen belefért a műfaji meghatározásba –, addig ennek a regénynek az esetében ezt már nem tudom megtenni. A mágia elillant a történetből, az alapcselekményből, és ami maradt, az a színtiszta realizmus - de a megfogalmazás és az általa nyújtott élmény továbbra is utánozhatatlan.

"Az éjszaka még elrejtette a valóság kellemetlen, nemkívánatos részét, amire a Nap majd szégyenkezve süt. Az éj kért még egy percet, amíg felállítja a színpadot, azután visszavonta árnyait.
A sötét vászon felgördült."

Zoli továbbra is gyönyörűen ír, már az első oldalon olyan képpel indított, amelynek az olvasásába beleborzongtam, annyira csodálatosnak találtam. Ugyanakkor érezni lehetett, hogy a különös gondossággal megfogalmazott mondatok a szomorú valóságot rejtik magukban, és ebben a regényben arról olvashatunk majd, amiről a mindennapi életben inkább igyekszünk tudomást sem venni, azokról a dolgokról, amivel ha szembe találkozunk, akkor a legtöbbünk – és most nézzen mindenki magába – inkább elfordítja a fejét.

"Néha a legerősebbek is alulmaradnak a világgal szemben."

Bajban vagyok, nagyon nagy bajban. Azért, mert ez megint egy olyan történet, amely nem éppen szokványos, egyedi gondolatokat vet fel – egy valós alapokon nyugvó, mégis hihetetlen sztori, ahol a középpont az ember, illetve személyiségének fejlődése. Tökéletesen felépített, különös odafigyeléssel megfogalmazott, észrevételekkel és mondanivalóval teli történet, amelyre bármelyik olvasó – legyen az egyszerű műkedvelő vagy maga is szerző – irigykedve, elismeréssel vagy esetleg áhítattal tekinthet. A stílus ugyanaz, mégis… 

"A pisztolyhősök romantikája csak addig romantikus, míg nem közelről halljuk a lövéseket."

Igyekszem megfogalmazni azt – de láthatóan nagyon nehezen megy -, ami miatt a szerző korábbi könyveit jobban kedveltem. Nem tudok mást felhozni magyarázatként csak a szomorú valósággal teljes mértékben telített témát, a nehéz emberi sorsokat, amelyek miatt nem tudtam szívvel-lélekkel beletemetkezni az olvasásba, elmerülni a szavak tengerében, mert ott is azt láttam viszont, amely a mindennapokban is folyamatosan jelen van. Az ország azon szegletében lakom, ahol ez az életszínvonal – sajnos – megszokott, ahol a perifériára szorult, a regénybeli helyzetben élő emberek száma napról-napra egyre több, így különösen nehéz volt erről a témáról, ezekről a sorsokról olvasnom. De ez legyen az én problémám, és ne kisebbítse a regény érdemeit. A szerzőnek sem volt egyszerű megfogalmazni ezeket a szituációkat, megrajzolni a karaktereket és végigvinni őket azon az úton, amely nekik kijutott. Szóval mindenki jobban jár, ha egy időre félreteszem a személyes nyavalygásom…

"(…) azt kell hinnem, a sors tolla nem fog egyformán, mikor életünket írja."

Az emberek sok mindent kidobnak, azt pedig, hogy ami egyeseknek szemét, az másoknak még értékes, már több helyről is hallottam. De egy gyermek… Még erre sem lehet azt mondani, hogy nem hallottunk korábban már ilyet – sajnos. Ami a történet különlegességét adja, az nem más, mint hogy a csavargók magukénak vallják a kisdedet és gondoskodnak róla – nem a nyűgöt jelenti a számukra a magatehetetlen, folyamatos figyelmet követelő kicsi lény, hanem mintegy célként lebeg előttük az életben tartása. Három különböző ember, három teljesen eltérő karakter és életút, amelyet most egy közös motiváció hajt: megadni a kislánynak, amire szüksége van. Közben pedig feltárul a városnak ez az árnyékba borult oldala, a csavargókat sújtó mindennapi nehézségek, a túlélésért, a mindennapi betevőkért, az éjszakai pihenőhelyért vívott küzdelmeik részletesen bemutatásra kerülnek. 

Furcsán éreztem magam, miközben haladtam a regénnyel, mert időnként félre kellett tennem, pihentetni kényszerültem a valósághű és mélyre hatoló leírásokat, a kibontakozó emberi sorsok bemutatását - főleg a regény elején, amikor is megismertem a csavargók mindennapi életét. A szomorú valóságot csak a csavargó költő tömören megfogalmazott, lényegre törő mondatai törték meg. Vagy még inkább alátámasztották a helyzet reménytelenségét? Egy idő után megfogalmazódott bennem a kérdés: mi ez a regény, ha nem társadalomkritika vagy szociográfia? Az viszont vitathatatlan, hogy sötét hangulata a lélek mélyéig hatol, ugyanakkor mégis magában hordozza a reményt.

"A város utcái erek, a vére a pénz. Áramlik fel és alá, mozgatja a bűzhödt aszfaltlényt, melyben a sejtek mindenféle nyavalyával küszködnek. A pénz olyan méreg, ami egyszerre tartja életben a behemótot, ugyanakkor nem engedi, hogy felgyógyuljon anyagias betegségéből. Így maradnak félelevenek, majdnem holtak a bankókkal bélelt agyak, az érmékkel lezárt szemek."

A kép INNEN.

A szerző szeret mesélni, illetve a történetbe is külön történeteket beleszőni: önálló fejezetet kap Flúg megpróbáltatásokkal teli életútja, Priusz csalásokkal és megtévesztésekkel teli élete, Kócos egyedi gyerekkora és felnőtté válása. Időnként pedig figyelemmel követhettem a kislány mellett talált bankó városon belül megtett útját, a pénzforgalom kacskaringós és kiszámíthatatlan ösvényét, valamint olvashattam az utca embere által mesélt hihetetlen sztorikat. Melyik tetszett a legjobban? Nehéz megmondani, mert mindegyik nagy hatással volt rám: Flúg története megbotránkoztatott, sajnáltam a hatalmas óriást és megértettem, hogy mi játszódik le a lelkében; Priusz elképzelhetetlenül felidegesített, az ő karakterét egyáltalán nem kedveltem - nem véletlenül, az alapvető jellemvonásokat nehéz leküzdeni. Kócos az elejétől fogva szimpatikus volt a számomra, de igazán csak a végén kedveltem meg, és vált azzá, aki miatt egy idő után már nem tudtam félretenni a regényt, mert annyira érdekelt a kislánnyal közös sorsa. A kis történetek pedig kétségtelenül a regény üde színfoltjai voltak.

A szerző elérte azt, hogy egy idő után már ne a csavargót, hanem az embert lássam a történetben. Megmutatta, hogy a rongyos ruhák és az ápolatlan külső alatt ott a küzdeni akarás. Ha van cél, ami miatt érdemes vállalni a megpróbáltatásokat, a kihívásokat, akkor az élet egyből több, mint a napi rutinná vált szemétben turkálás. 

"A lejtő lefelé végtelen."

Ha a történet kezdetén azt hittem, hogy a kiinduló helyzet kilátástalan és embert próbáló, akkor megint rá kellett jönnöm, hogy mindig van ennél lejjebb, mindig következhet rosszabb. Szereplőink már a kezdet kezdetén sok mindent átélnek, majd lelki és fizikai értelemben is egyre lejjebb kerülnek - még a csövesek életének is vannak szintjei -, de végig ott van a mozgató erő, a kislány, aki miatt nem lehet feladni a küzdelmet – és ha nem is a megszokott módon, de azért csak kijut kedvenc csavargómnak a felemelkedés valamilyen formájából. Mi ez, ha nem a szerző fanyar humora, amely egyébként végig jelen van a regényben, de talán itt - az események csúcspontján - érződik a legjobban. 

"Szavakat adni azoknak, akik nem kíváncsiak rá, és nem is értenek a szóból. Ráadásul feláldozni mindent ezért az ostobaságért. Az egészségét, a szerelmét, a becsületét. Micsoda mocskos dolog…"

Kicsit felemásra sikerülhetett az értékelésem, mert az érzéseim is hasonlóak: a téma miatti tartózkodás és a regény egésze, illetve a szerző egyéb írásai iránti rajongásom kelt versenyre bennem egymással. Megértettem a leírt szavakat, a regény mondanivalóját, elfogadtam, hogy "mindenkinek van egy története". Bár ez a regény nem ragadt úgy magával, mint az előző kettő, de kincsként őrzöm a mondatait a szívemben, a fejemben. Összességében egy tanulságos, érdekes és - részemről - a célját teljes mértékben elért történetet olvashattam, amelynek kivitelezése, karakterábrázolása és mélysége előtt fejet hajtok.

Az már csak a jellememből fakadó önzés, hogy azt kérem a múzsától, legközelebb olyan képet mutasson a szerzőnek, amely alapján az új regény falában kevesebb lesz a valóság téglájából és több a misztikuméból - akkor majd talán a szavak sem lesznek olyan nehezek. Bár, ahogy Zolit ismerem, akkor is egy különleges sztorival rukkol majd elő. Bármi is legyen a következő kötet témája, olvasni biztosan fogom.

A könyvet köszönöm a szerzőnek és a Grafoman Kiadónak!

Posted in: 9 pontos,Benyák Zoltán (Jonathan Cross),dedikált,Grafoman Kiadó,könyvértékelés,magyar szerző,recenzió 2014