Tara Sivec: Életek és édességek (Csokoládéimádók 2.)

Nem titok, mert úton-útfélen hangoztattam, hogy mennyire élveztem a sorozat első kötetét, amely humorával képes volt az éjszaka közepén is ébren tartani - szinte folyamatosan kacagtam és tettem mindezt kifejezetten hangosan és jóízűen. Még úgy is magas pontszámot kapott tőlem a regény, hogy volt néhány ellenérzésem az olvasottakkal kapcsolatban, de mindig volt valami, ami mindig átlendített a holtpontokon és a végeredmény határozottan kellemesre, illetve emlékezetesre sikerült. Pont ezért éreztem azt, hogy a könyvfesztiválra megjelenő kötetek közül a sorozat második része, az Életek és édességek volt az, amelyikre a leginkább kíváncsi voltam - újra hangosan és önfeledten akartam kacagni.

Értékelés: 4/10
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Rubin pöttyös
Kiadás éve: 2015.
Terjedelem: 272 oldal
Fordította: Farkas János
Borító ár: 2.999,- Ft
A mű eredeti címe: Futures and Frosting
Sorozat: Csokoládéimádók
Előzmény:
1.) Csábítások és csemegék
Folytatás:
2.5.) Tattoos and Ta Tas
3.) Troubles and Treats
3,5.) Hearts and Llamas
Műfaj: romantikus, chick lit

Talán pont ezért esett nagyon rosszul, hogy nem igazán teljesültek az elvárásaim, mert hiába próbáltam jól érezni magam olvasás közben, mégsem sikerült nevetnem ezen a történeten, de még csak mosolyognom is alig-alig. Tisztában vagyok vele, hogy az olvasás kifejezetten szubjektív élmény és magamat ismerve a hangulat is erősen befolyásoló tényező, de ezért ennél valamivel többre és gondtalanabb szórakozásra számítottam. De először is nézzük, hogy hol is tartunk jelenleg...

Claire és Carter hosszú évek után egymásra találtak és jelenleg együtt nevelik a fiukat, a csípős nyelvű, de imádni való Gawint. Carter maradéktalanul boldognak érzi magát új családjával, és ennek következmények lényeges döntésre szánja el magát: feleségül akarja kérni Claire-t, a fia anyját. Miközben Liz és Jim a saját esküvőjére, illetve az azt megelőző leány-, illetve legénybúcsúra készül, addig Carter beszerzi a gyémántköves gyűrűt és megtervezi lánykérés nagy eseményét, amelyet mindenképpen emlékezetessé akar tenni. Nem is kedvenc párosunkról lenne szó, ha az élet nem szólna közbe és nem húzná keresztül a terveket - és innentől kezdve nincs megállás, a félresikerült helyzetek megállás nélkül követik egymást.

Bosszús vagyok, nagyon bosszús, mert már az előző kötet esetében is éreztem, hogy van, amiből egy hajszálnyival többet kaptam, mint amennyi jól esett volna, de ennek a könyvnek az esetében határozottan megsokszorozódott ez az érzésem. Mire is gondolok? Természetesen a káromkodásokra és Claire ivászataira. Amíg az első rész esetében ezek az apróságok csak megakasztották, de nem befolyásolták lényegesen a történet menetét, addig ez a második kötettel kapcsolatban már nem mondható el. Úgy gondolom, hogy a szerző azt akarta erősíteni ebben a részben, amit a saját és egyedi stílusának gondolt, csak sajnos mindezek következményeként - a véleményem szerint - átesett a ló másik oldalára és ezzel valami kevésbé élvezhetőt tett le az asztalra. Némiképp nehezményezem ugyanis, hogy Claire a regény felében vagy részeg, vagy pedig nem emlékszik arra, amit ittas állapotban tett és ezen szörnyülködik - erről pedig egy idő után elé unalmas olvasni.

Most még Gawin sem tudta megmenteni a helyzetet, mert sajnos vele kapcsolatban is erős túlzásokba esett a szerző és a jópofa kisfiú helyett csak egy mocskos szájú és neveletlen kölyköt láttam viszont ebben a kötetben. Bár nem is csoda, hogy rondán beszél a gyerek, hiszen volt kitől tanulnia: Claire ebből is szempontból is túltett a saját magán - egy idő után már el sem olvastam ezeket a részeket, annyira elegem volt a nemi szervek állandó emlegetéséből és az egyéb kifejezésekből. A legdurvább rész a leánybúcsú eseményeihez köthető, amely olyan szinten felidegesített, hogy majdnem a sarokba hajítottam a könyvet. Ugyanakkor értetlenül álltam az előtt, hogy Carter mindezen történéseket birka türelemmel viselte el - a helyében én elgondolkodtam volna azon a lánykérésen és lehet, hogy sürgősen el is álltam volna a korábbi elképzelésemtől.

Mindezen negatívumok árnyékában egy nagyon kedves és egyébként jópofa történet húzódik meg, amit szerintem sokkal többen kedvelnének, ha az egyedi stílust jelképező jegyeket kissé jobban megnyirbálta volna egy erős kezű szerkesztő. Carter próbálkozásai viccesek és teljes szívemből tisztelem a kitartását, a türelmét, az érzelmei mélységét, de mindezek mellett azt is nyugodt szívvel kijelentem, hogy ilyen pasi az életben nincs. 

Nagyon sajnálom, hogy Claire esetében a korábban megismert szabad szájú anyukához képest ebben a részben egy teljes mértékben hüpi csajt kreált a szerző, akit elképesztően nehezemre esett elviselni - a problémáit átérezni pedig végképp nem tudtam. Nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy az egész családja hibbant, ő pedig határozottan az anyjára ütött. Az anyós- és apósjelölt helyében elkaptam volna a fiam fülét és minél gyorsabban, minél messzebbre cibáltam volna, mert bizony ilyen nőt - tartsatok vaskalaposnak - én tutira nem akarnék a rokonságban tudni.

A problémák fő kiváltó oka természetesen a kommunikáció hiánya, és miután az örök barátnő, illetve az időközben némi támogatást kapó Carter a kezébe veszi a dolgokat, a félreértések által keltett hullámok lassanként elsimulnak - a befejezés pedig igazán habcsókosra, cukormázasra sikerült.

Bizonytalan vagyok, mert a nagyon jó kezdés után ez a kötet egyáltalán nem nyerte el a tetszésem és félek, mert a következő rész pont arról a két szereplőről fog szólni, akiket az eddig olvasott két részben is határozottan soknak és idegesítőnek találtam. Bevallom, hogy Jenny, az agyatlan nő és Drew, a végletekig szexmániás pasi kalandjának és problémáinak olvasása egyelőre egyáltalán nem hoz lázba - annak a résznek az olvasásával mindenképpen kivárok, aztán pedig majd meglátjuk, hogy mi lesz. Még az is lehet, hogy a végén kedvelni fogom.

Folytatás »

Kathy Reichs: Temperance Brennan sorozat ~ Könyvek erdeje

Frissítésre, aktualizálásra került a következő poszt tartalma:

Kathy Reichs: Temperance Brennan sorozat ~ Könyvek erdeje

Folytatás »

Karen Rose könyvek olvasási útmutatója ~ Könyvek erdeje

Frissítésre, aktualizálásra került a következő poszt tartalma:

Karen Rose könyvek olvasási útmutatója ~ Könyvek erdeje

Folytatás »

Blake Crouch: A pokol kapujában (Wayward Pines-trilógia 2.)

A Wayward Pines trilógia kötetei az Agave Könyvek kiadónak köszönhetően viszonylag rövid időn belül a boltok és az olvasók polcaira kerülhettek - én pedig remek húzásnak tartom ezt a technikát. Mondom mindezt azért, mert így nem olyan sokkal a megjelenést követően, mégis egymás után olvashattam a sorozat részeit és bizony ez így volt igazán élvezhető. Már csak azért is, mert a trilógia eseményei olyan szorosan kapcsolódnak egymáshoz, hogy akár egy kötetben is kiadható lett volna - elképzelhető, hogy valahol a tengeren túl egyszer ez majd meg is történik.

Értékelés: 9/10
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2015.
Terjedelem: 332 oldal
Borító ár: 2.980,- Ft
A mű eredeti címe: Wayward
Fordította: Makai Péter Kristóf
Sorozat: Wayward Pines
Előzmény: Wayward Pines
Folytatás: Az utolsó város
Kategória: thriller
Kedvezményes vásárlás:
www.agavekonyvek.hu
E-könyvben is kapható: www.dibook.hu

Bármennyire is emlegetem a szoros összefüggéseket, azt is mindenképpen ki kell hangsúlyoznom, hogy a cselekményes történetvezetés és a folyamatosan jelen lévő feszültség ellenére ez a kötet teljesen más érzéseket ébresztett, teljesen más hangulatot keltett életre bennem, mint az első rész megismerése. Mindkét verzió tökéletesen megfelel a műfaj követelményeinek: az emberi érzelmekre hat, illetve azokkal manipulál, de amíg a Wayward Pines-ban az Ethan szemszögéből átélt zaklatottság, az információk hiányából és az őrületbe hajló lelkiállapotból fakadó bizonytalanság volt a meghatározó tényező, addig ebben a részben teljesen másfajta nyugtalanság vette át az eddigiek helyét. 

Ethan végül is életben maradt, jó néhány dolgot kiderített és mostanra ő lett az idilli, de mégis hátborzongató titkok alatt nyögő kisváros, Wayward Pines seriffje - bár a háta közepére sem kívánja ezt a melót. A város minden lakója szenved a rájuk kényszerített viselkedéstől, az őket foglalkoztató gondolatok magukban tartásától, a kamerák figyelő tekinteteitől. A mélyben rejlő feszültség azonban egyre csak növekszik, Ethan pedig a tudás és a rá kényszerített kötelező viselkedés között vergődik. Vajon meddig őrizhető még meg az emberek felett alkalmazott jelenlegi uralom? Meddig tartható fenn az ideálisnak tűnő, de korántsem annak tekinthető állapot? Meddig lehet mentsvár a tudatlanság, illetve annak fenntartása magyarázat a mindenre kiterjedő, ellenőrzés nélküli irányításra? Főleg, hogy olyasmi történt a városban, amire eddig még nem volt példa.

"Minden édeni kisváros mélyén lappang valami gusztustalan titok. Nincs édes pihenés rémálom nélkül."

A kisváros egyébként is hamis nyugalmát olyan esemény borzolja föl, amellyel eddig még nem szembesültek a lakói: gyilkosság történt - mármint olyan haláleset, amelynek végrehajtására a lakók nem kaptak engedélyt. Természetesen a seriffre hárul a felelősség, hogy felderítse a gyilkosság részleteit és közben intézkedjen a lakók mindennapi problémáinak elsimításában.

A krimi szál, a fiatal nő halálának hátterében megbúvó okok kiderítése érdekes fűszerezést ad a városban történteknek és egyben növeli az addigi feszültséget. Az események több szálon futnak, különböző nézőpontok ismerhettem meg a történéseket, az egymástól eltérő gondolkodású lakók gondolatait. Ethan nyomozása, valamint a magánélete eseményei és érzései, illetve Pam és Theresa nézőpontja is lényeges, a végkifejlet szempontjából lényeges információkat tartalmaz. Van néhány fejezet, amely visszarepített a múltba és néhány, amely az előző részben felmerült kérdésre választ adott - többek között arra is, hogy miként is került Ethan Burke Wayward Pines-ba, mi áll mindennek a hátterében. Mindezek mellett már-már fölösleges mellékszálnak, inkább csemegének tűnhetnek a vadonban küldetést teljesítő Tobias napjait és gondolatait bemutató fejezetek, pedig mint később kiderül, nagyon is fontosak az itt szereplő információk - ahogy maga Tobias személye sem elhanyagolható.

Ebben a részben nem csak a városlakók vannak a középpontban, hanem a nyomozáshoz kapcsolódva bepillanthattam a támaszpont életébe, illetve a városka működtetése mögött meghúzódó apró részletekbe is. Bevallom, hogy Pilcher magyarázatait legalább annyira felháborítónak tartom, mint a lakók viselkedésének és a mindennapi életük megfigyelése érdekében bevetett technikai megoldásokat - mindkét dolog egyszerűen bicskanyitogató. Ugyanakkor azt is el kell ismernem, hogy Pilcher ötlete, illetve ahogy azt megvalósította zseniális - bár a sikeressége eléggé megkérdőjelezhető.

Vannak kérdések, amelyek a regény olvasása közben felmerültek bennem és nem kaptam mindegyikre magyarázatot, mielőtt a kötet végére értem volna, szóval kíváncsian figyelem, hogy befejező részben minden szál elvarrásra kerül-e.

A magánéleti és a városra nehezedő problémák, a morális kérdések, az önálló utakat járó, eléggé önfejű seriff, az elkövetett gyilkosság, illetve annak oka végül is elvezeti a város lakóit a végső eseményekhez, amikor a pattanásig feszített húr végül elpattan, amikor fény derül bizonyos titkokra és a lakóknak szembe kell nézniük a nem éppen mindennapi következményekkel.

Nekem ez a rész sokkal jobban tetszett, mint az előző, mert sokkal egyenletesebbnek, kevésbé zaklatottnak tartottam a történetvezetését, illetve következetesebbnek az események alakulását és jobban alátámasztottnak az emberi érzelmek és reakciót sorát. Jöhet a harmadik, egyben befejező rész.

Folytatás »

Nagy az Isten állatkertje, a kerítések pedig alacsonyak, de mindenből lehet tanulni valamit

A blog működésének közel három és fél éve alatt igyekeztem a személyes jellegű posztjaimat a minimumra szorítani és olyan bejegyzéseket közzétenni, amelyek passzolnak az oldal témájához és az eredeti elképzeléseimhez. Hogy akkor most mégis mi késztetett arra, megosszam Veletek az egyik hihetetlen élményemet, amelyet az elmúlt napokban - közel másfél héttel ezelőtt - sikerült átélnem? Az mindenképpen, hogy nagyon mérges vagyok, és valahogy ki kell adnom magamból az érzéseimet - bízom abban, hogy meghallgattok, vagyis elolvastok. A másik az, hogy elkeseredett is vagyok, hiszen van akinek ezek szerint semmi sem szent. Harmadsorban pedig nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, mert én egy darabig elég értetlenül álltam a történtek előtt.

Mindazon által igyekszem észrevenni a helyzet pozitív oldalát is, mert annak ellenére, hogy lassan négy éve blogolok, és - szerintem - sokan olvassák az oldalt, eddig még nem találtak meg a hasonló gondolkodású és stílusú személyek, akik az internet névtelensége mögé bújva többet engednek meg maguknak, mint amit a jó ízlés szerint lehetne.

Igyekszem élethűen visszaadni az ominózus beszélgetést, illetve a belőlem kiváltott érzéseket is. Mindezt úgy tervezem, hogy nem nevezem meg a konkrét oldalt/személyt, akivel a konfliktusom volt, mert az ilyen mértékű személyeskedést tényleg szeretném elkerülni.

Miről is van tehát szó? A minap kaptam egy üzenetet a blog facebook oldalán keresztül, miszerint egy oldal szeretne velem linket cserélni. Vessetek meg, de én ilyenkor mindig megnézem, hogy ki is az, aki megkeresett, és persze az is érdekel, hogy milyen tartalommal is bír az adott oldal. Kicsinyes vagyok? Lehet. Viszont úgy gondolom, hogy én döntöm el, hogy három és fél évnyi kemény munkámmal - aki blogol már ennyi ideje, az tudja, hogy ez nem nagyzolás -, az elért eredményeimmel milyen embert/oldalt támogatok, ki mögé is sorakozom fel - vagyis ki lesz az, akit reklámozni fogok.

Nos, a jelen eseményeket kiváltó oldal tartalma nem igazán nyerte el a tetszésem, leginkább azért mert az admin idézetekről szóló utalást tett a megnevezésbe, a megosztott tartalomban még divat is szerepelt - és minden csak megosztás volt. De mielőtt jobban belemennénk a részletekbe, szerepeljen itt a beszélgetés szövege - természetesen anonim formában.

Kérdező: Helló! smile hangulatjel Benne lennél egy linkcserében? ^^ 

Könyvek erdeje: Nem akarlak megsérteni, de ezzel inkább várjunk már még egy kicsit. Nem mondom, hogy az én oldalam csúcs, mert korántsem az, de az eddig elért eredményeimért keményen megdolgoztam. Azt látom, hogy az én oldalam linkje milyen előnnyel jár a te számodra, ugyanakkor azt is szeretném látni, hogy az én számomra milyen előnnyel jár ez a linkcsere. Szóval várom a színvonalas posztokat. 

Kérdező: Rendben, de nem hiszem, hogy te 0 like-kal kezdted a posztolgatást. (Vagy 2 like-os nézőközönséggel.) Mindenesetre megértem és köszönöm a választ, de remélem te is megérted, hogy az ember nem először posztol, utána reklámoz. smile hangulatjel 

Könyvek erdeje: Miért, szerinted más hogyan kezdi? Senkinek sincs az elején több százas olvasótábora. Először mutasd meg, hogy mit tudsz, aztán reklámozd magad – ez az én álláspontom.

Új hozzászóló: Épp ezért nem értem, hogyha te is tisztában vagy azzal, hogy mindenki a nulláról kezdi, akkor miért nem segítesz? Csak nem posztolhat az ember a nagy semminek, mert az olyan, mintha magadban beszélnél. :D Mindegy is, értem, de vannak olyan oldalak, melyek örömmel segítenek.

Könyvek erdeje: Az értelmező olvasás ugyan már az általánosban is alapkövetelmény, de akkor még egyszer kihangsúlyozom, hogy a tartalmas posztokat várom, aztán megnyílik az út a segítségem előtt. A színvonalat az is meghatározza, hogy mit reklámozol. Jelenleg én az oldalon nem látok saját munkát, önálló gondolatot. És igen, egy darabig tényleg olyan, mintha magában beszélgetne az ember, aztán pedig mások is felfedezik, hogy beszél és van, aki értelmes is találja azt. Mindent tudtok, csak ahogy látom, nem igazán értitek. Teljesen másként gondolkozunk, más világban élünk szerintem hagyjuk egymást békén. Nagy ez a világ, elférünk egymás mellett.

Kérdező: Szerintem érthető, hogy az ember először be szeretné indítani kedvelők terén az oldalát, de úgy látom feleslegesen magyarázok, mert úgy látszik te pedig nem jártál általános iskolába, mert nem tanították meg neked az értő olvasást.

Ezek után engedtem, hogy az övé legyen az utolsó szó, mert eszembe jutott a közmondás, miszerint az okos enged...

Ne is mondjátok, tudom, hogy én is hibás vagyok, és már azt is világosan látom, hogy hol és milyen hibákat követtem el. Először is figyelmen kívül kellett volna hagynom a kérést, amint megláttam a semmitmondó oldalt, amelyet tartalom nélkül akar reklámozni az illető - csak az a baj, hogy engem úgy neveltek, illik válaszolni a megkeresésre. Illetve azt is tudom, hogy rossz döntés volt, amikor megpróbáltam elmagyarázni az indokaimat, mert az láthatóan már az első alkalommal is süket fülekre talált.

Az viszont határozottan látszik, hogy az illető nem nézett utána annak, kitől és milyen oldaltól is kéri a támogatását, mert ha ezt megtette volna, akkor alapból tisztában kellett volna lennie azzal, hogy bizonyos állításai nem felelnek meg a valóságnak - ettől függetlenül azonban nagyon dühítő minden egyes szava.

Tudom, hogy a beszélgetésben elhangzottak és a vádak csak vagdalkozások, nem kellene magamra vennem őket, de akkor is nagyon rosszul estek, illetve bántanak azóta is, csupán azért mert az illető ezt névtelenül megengedheti magának.

Mert akárhogy is esett ez az eset, azért a tények csak léteznek:

A blogom indításakor egy éve voltam moly és csodálattal tekintettem azokra, akik könyveket véleményeznek, kiadóktól kapnak példányokat. Nem mondom, hogy nem voltam irigy az "ingyen" könyvek miatt, de alapból nem ez, hanem közlési kényszerem indított el a blogolás útján - azóta pedig már magam is megtapasztaltam, hogy bár nem tűnik annak, de aki komolyan veszi a reci írás, annak az bizony kemény munka. Sokkal nehezebb, mint mások bejegyzéseit megosztani a facebook-on keresztül.

A blog indítását követő első hónapban mindössze 540 oldalmegnyitás könyvelhettem el, és szerintem ezek legtöbbje is tőlem származott, mert akkor bizony még nem voltam tisztában a saját oldalmegnyitásaimat figyelmen kívül hagyó süti alkalmazásával. Nem kis büszkeséggel jelentem ki, hogy három és fél év, valamint hatszázötven - zömében könyvértékelést tartalmazó - poszt közzétételét követően az oldalmegnyitásaim havi száma meghaladta a tizenhatezret. Büszke vagyok az elért eredményre, de úgy gondolom, hogy meg is dolgoztam érte, hiszen sok-sok órám van ezekben az írásokban. Viszont mindehhez kellett három és fél év! Tehát a végkövetkeztetés: közel nulla like-kal - vagy blog esetében inkább olvasóval - kezdtem el a pötyögést, aztán lassan észrevették az írásaimat, egyre többen olvasták a bejegyzéseimet.

Bár a beszélgető partnerem szerint problémám akadt az értő olvasással, ugyanakkor az kifejezetten vigasztal, hogy velem olyan dolgok is megtörténtek, amelyek vele szerintem a büdös életben nem fognak. Gondolok itt arra, hogy a posztjaimat kiadók osztják meg az oldalaikon, általában dicsérik, tartalmasnak tartják a véleményem. Az idei könyvhéten, illetve a korábbi könyvünnepes alkalmakkor begyűjtött dedikálásokról, az azokban visszacsengő pozitív véleményekről, dicsérő szavakról már ne is beszéljek. Vagy akár azt is megemlíthetném, hogy immár két és fél éve írok a tíz éves múlttal - idén lesz tizenkettő - rendelkező ekultura.hu oldalra véleményeket, ahol azért van egy elvárt színvonal. Ennek megléte nélkül úgy gondolom, hogy be sem kerülhettem volna az impresszumba, és megnyugvással tölt el, hogy a beszélgető partneremnek ebben az esetben sem lenne semmi esélye.

Ami az iskolai végzettségeimet illeti, azokról már végképp nem akartam semmilyen információt a kérdező képébe vágni, mert addigra már elérte nálam azt a szintet, hogy semmibe néztem a hiábavaló kapálózását, amelyekben semmi eredetiség nem volt, csupán az én szavaimat ismételte - nagyjából ennyit tud az oldala is. Aki ismer, az tudja rólam, hogy a jelenlegi pozíciómat - ami azért nem elhanyagolható szintű - nem a szédítő alakomnak és az angyali kinézetű pofikámnak köszönhetem, szóval feltételezhető, hogy csak rendelkezem valamilyen mértékű agytérfogattal, illetve csak úszkál némi szürkeállomány a fejemben kotyogó káposztalé szerű folyadékban.

Jelenleg itt tartunk. Végül is még nekem kellene rosszul éreznem, illetve minimum a közösségi oldalak söpredékei közé sorolnom magam, amiért kiállok a nézeteim mellett és megválogatom, hogy kit támogatok. Az pedig már végképp mindennek a csúcsa, hogy még azt is elvárom, hogy felmutasson valamit, amit támogatni lehet. Nem tudom, hogy hol is tart jelenleg az oktatás, de szerintem még mindig az a "divat", hogy először a felelés vagy dolgozatot írás van soron, és csak utána érkezik az osztályzat. Vagy azóta talán megváltoztak a dolgok?

Mérhetetlenül sajnálom azokat az embereket, akik képesek egy teljesen üres oldalt lájkolni, csak azért mert ez a közösségi módi, és nem nézik a tartalmat, hogy mihez adják a támogatásukat, a nevüket. Sok mindent megéltem már életem négy évtizede alatt, de bevallom, hogy ilyet még nem tapasztaltam. Viszont, ha a mai ifjúság - tisztelet a kivételnek - ilyen nézeteket vall, ennyire a könnyű, a semmi munka befektetésével elért sikert és népszerűséget hajszolja, és mindennek az alkalmazását még természetesnek is veszi, akkor már most elkezdek félni, hogy vajon milyen is lesz a helyzet tíz, esetleg húsz év múlva.

Mit tanultam az esetből? Eddig is megválogattam, hogy kiket olvasok és kinek az oldalát jelenítem meg a sajátomon, de ezután még inkább megfontolom a dolgot. Valamint azt is megtanultam, hogy a hasonló megkereséseket a továbbiakban figyelmen kívül fogom hagyni - aki pedig érdemes lesz a figyelmemre, az úgy is értesülni fog róla.

Köszönöm, hogy meghallgattátok/elolvastátok a nyavalygásom - most, hogy kiírtam magamból a sérelmem, már sokkal jobb a helyzet, sokkal jobban érzem magam. :)

  

Folytatás »

Ben Aaronovitch: Soho felett a hold (Peter Grant-sorozat 2.)

Ben Aaronovitch a Peter Grant-sorozatban rendkívüli érzékkel keveri a nyomozás izgalmát, az ismeretlen által kiváltott borzongást, a varázslatokkal és misztikus lényekkel teli világot, illetve a valós helyszíneket. Történetei egy olyan városban játszódnak, amely kellőképpen titokzatos, amelynek múltja és építményei tökéletesen alkalmasak arra, hogy háttérként szolgáljanak a cseppet sem szokványos események felderítéséhez: Londonban. Az eddig olvasottak alapján kétség sem férhet hozzá, hogy ez a sorozat egy kalandos, misztikus és olvasmányos, krimibe oltott urban fantasy.

Értékelés: 8/10
Kiadó: GABO Kiadó
Kiadói sorozat: GABO SFF
Kiadás éve: 2014.
Terjedelem: 360 oldal
Borító ár: 2.990,- Ft
A mű eredeti címe: Moon Over Soho
Fordította: Pék Zoltán
Sorozat: Peter Grant
Előzmény: London folyói
Folytatás: Whispers Under Ground, 
Broken Homes, Foxglove Summer
Műfaj: urban fantasy, krimi

Bár az előző kötet esetében a nagy kavarodás – és a helyi téma nem kellő mélységű ismerete miatt – néhány helyen sikerült elvesztenem a fonalat, de attól még többségében élveztem a regény által nyújtott élményt, és természetesen érdeklődéssel fordultam a folytatás felé is – legfeljebb annyi előnnyel rendelkeztem, hogy tudtam milyen stílusú történetmesélésre számítsak. Szóval felkészítettem magam a pergő cselekményre, a mozgalmas eseményekre, a hihetetlen dolgokra, a humor egyedi megnyilvánulásaira és újabb „városnézésre” indultam egy olyan Londonban, ahol a mágia és az emberek törvényei egyaránt érvényesek.

A kötet címe szemernyi kétséget sem hagyott bennem azzal kapcsolatban, hogy Londonnak mely része is a jelenleg zajló események középpontja: természetesen a Soho. A különböző bűnügyi helyszínek feltérképezése közben a szerző bemutatja a városra jellemző pezsgő és változatos stílusokat felvonultató dzsesszéletet, illetve mindazt, ami ezzel a zenei stílussal összefüggésben csak felmerülhet. Eközben pedig sikerül jobban megismerni főszereplő mágustanoncunk családját is, mert a londoni dzsessz egyik meghatározó alakja nem más, mint Lord Grant, azaz Peter apja.

A szerző ügyesen szövi egybe a korábbi és a jelen regény eseményeit, illetve használja fel a nyomozás eredményessége érdekében az eddigi szereplőket – nem kell tehát a londoni folyókat megszemélyesítő embereknek sem búcsút intenünk. Immár megszokott elemként üdvözöltem az egymással párhuzamosan zajló eseményeket, az ebből fakadó káoszt, az újabb és újabb – leginkább furcsának tűnő – bűneseteket, amelyeket a rendőri munkában és a mágia alkalmazásában egyaránt tapasztalatlannak tekinthető Peter próbál felderíteni – természetesen úgy, hogy közben igyekszik betartani mindkét világ szigorú szabályait. A történet mozgalmassága mellett továbbra is tetszik, hogy a szerző nem veszi természetesnek a mágikus képességeket és a varázslatokat, hanem az elsajátításukkal, illetve az alkalmazásukkal kapcsolatban is érezteti a nehézségeket és a problémákat.

Ben Aaronovitch elképesztő mennyiségű információval rendelkezik Londonról, részletesen bemutat minden, a történések szempontjából lényeges épületet és utcát, London legeldugottabb zugát is. Ettől egyrészt úgy érzi magát az ember, hogy ő maga is ott rohangál az utcákon, részese a nyomozásnak, a város szinte él és lüktet körülötte – ami nagyon is élvezetessé, könnyen átélhetővé teszi a történetet. Ugyanakkor úgy éreztem, hogy néha túl sok az információ, a felsorakoztatott tények között nagyok a hézagok és lazák a kapcsolatok, időnként elkalandozik a szerteágazó témák között, ezáltal pedig darabossá, helyenként kapkodóvá válik a leírás – ha ilyen részhez érkeztem, akkor szinte mindig kidobott magából a történet, sokszor nem tudtam eldönteni, hogy melyek az események szempontjából fontos adatok. Talán ez az egyetlen olyan tényező, amelyet hibaként tudok felhozni a kötettel és az olvasottakkal kapcsolatban. Ezzel szemben viszont az akció leírások teljesen egyben vannak, nagyon jók: hihetetlenül pörögnek, könnyen követhetőek és szinte filmszerűen elevenedtek meg a szemem előtt az olvasott jelenetek – jót tesz a szövegnek, ha csak egy dolog áll a bemutatás középpontjában.

Jobban kedveltem ezt a könyvet, mint az előzőt – pedig azt is olvasmányosnak tartottam. Valamivel gördülékenyebb történetvezetéssel még inkább elnyerte volna a tetszésem, de így is nyugodtan kijelenthetem, hogy ez a regény jó: kellően mozgalmas és misztikus, egyszerre ismerős és mégis más, részben krimi és részben fantasy. Ha pedig lehet hinni az időközben felröppent híreknek, akkor még idén érkezik magyarul a harmadik kötet – vagyis hamarosan várja az olvasókat a következő hihetetlen kaland, az újabb mágiával teli nyomozás.

A regényről írt véleményem az ekultura.hu oldalán is olvasható.

Folytatás »

A hét idézete (2015/25.)

"A mondákban általában rejlik egy cseppnyi valóság, más kérdés, hogy mi ezt fölfedezzük-e."

/Indrek Hargla: Melchior, a patikárius és a Szent Olaf Templom rejtélye - Metropolis Media, 2013./

Folytatás »

Blake Crouch: Wayward Pines (Wayward Pines-trilógia 1.)

Bár több alkalommal is olvastam, hogy Blake Crouch - legalábbis munkatempóját tekintve - Stephen King méltó utódja, engem mégsem a thriller nagymesterének emlegetése vonzott ehhez a sorozathoz, ugyanis be kell vallanom nektek, hogy én bizony nem szeretem King regényeit - a kivételt talán csak a korai művei képviselik. Általában az a problémám az írásaival, hogy halálra unom magam a követhetetlen képzelgéseinek végtelen hosszúságú leírásain, innentől pedig lehet bármennyire is jó a történet, engem már nem érdekel, ezért jó ideje nem is veszek King regényt a kezembe, mert tudom, hogy ő és én nem vagyunk azonos hullámhosszon - nyugodtan lehet rám köveket dobálni, de sajnos akkor is ez a helyzet.

Értékelés: 8/10
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2015.
Terjedelem: 288 oldal
Borító ár: 2.980,- Ft
A mű eredeti címe: Pines
Fordította: Makai Péter Kristóf
Sorozat: Wayward Pines
Folytatás: A pokol kapujában, Az utolsó város
Kategória: thriller
Kedvezményes vásárlás:
www.agavekonyvek.hu
E-könyvben is kapható: www.dibook.hu

Blake Crouch feszültségkeltésben nem marad el King mögött, de - legnagyobb örömömre - a leírásainak behatárolható a hosszúsága, az ötleteinek van értelme, nem bolyong végeláthatatlanul saját elméjének sötét képzelgései között, a regényei - amit eddig volt szerencsém olvasni - pedig kifejezetten pörgősek. Ahogy azt az utószóból megtudjuk, a szerzőre nagy hatással volt Twin Peaks sorozat, amelyet annak idején még gyerekként látott, illetve a jó néhány, hasonlóan kisvárosi környezetben játszódó tv-sorozat, amelyek között vannak misztikusak, illetve teljesen hétköznapi körülményeket bemutatóak is - ezek egy részét én is ismerem, másokat viszont nem. Az olvasottakat - az alapszituációt, a hangulatot, egyes mozzanatokat - tehát nem véletlenül érezzük ismerősnek az oldalakon tovahaladva, de ez semmit sem von le a regény értékéből, mert az tartalmaz annyi egyediséget, hogy a kezdeti hasonlóságokat könnyen elnézhetjük neki, mert a végeredmény már teljesen más érzetet kelt.

A trilógia első kötete, a sorozattal azonos című Wayward Pines regény szándékosan tartja az olvasót  - a főszereplőhöz hasonlóan - összezavarodott állapotban, ezzel éri el azt az állapotot, amelyben teljesen átérezhető az alapszituáció, a mindenre és mindenkire rátelepedő bizonytalanság, értetlenség és félelem.

A kötet főszereplője Ethan Burke különleges ügynök, aki azért érkezik a festői szépségű kisvárosba, hogy megtaláljon két ügynököt, akiknek feltételezhetően ezen a településen veszett nyomuk. A kutatás azonban nem úgy alakul, ahogy kellene, Burke ügynök és a társa autóbalesetet szenvednek, Ethan egy patak partján tér magához, az iratait és a telefonját nem találja, a történtekből pedig nem sokra emlékszik, súlyos sérülései vannak - ugyan kórházba kellene mennie, de ettől - valami érthetetlen oknál fogva - irtózik és inkább a városban bolyongva próbálja egymás mellé illeszteni emlékei töredékeit. Bár sok mindent nem ért, azt biztosan tudja, hogy valami nagyon nem stimmel ebben az idilli városkában, amelynek lakói maguk is furcsán viselkednek. Amikor pedig felfedezi, hogy a települést elektromos kerítés veszi körül, onnantól már megalapozottnak is tűnik az a gyanúja, hogy Wayward Pines-ban valami nagyon nincs rendjén.

Az eseményeket Ethan szemén keresztül követjük végig, ezért az ő információhiánya, illetve zaklatott emlékei az olvasóra is könnyedén átragadnak, a hangulat és a feszültség mindent áthat, a tanácstalanság és a zavar pedig folyamatosan jelen van. A regény nagy része gyakorlatilag arról szól, hogy a sebesült és zavarodott Ethan a városban, illetve a környékén kóborol, folyamatosan egymással ellentétes információkat és reakciókat kap, időnként újra és újra a kórházban köt ki, rengeteget menekül - a fejében pedig egyre nagyobb a káosz és a zavar. A zaklatottságot egyébként tökéletesen fejezik ki az egymás után sorakozó tőmondatok, segítenek a hangulat megteremtésében, és ezt még akkor is így gondolom, ha egyébként olvasás közben egy kicsit darabosnak találtam a szöveg ezen részeit - úgy voltam vele, hogy a cél érdekében mindent.

A könyv filmes borítója, amely egyébként 
csak egy védőborító az eredeti köteten. 
Ha valakinek nem tetszik, akkor levehető.

Nyugodtan kijelenthetem, hogy nem csak Ethan fejében kavarodtak össze a dolgok, hanem bizony az enyémben is - a kitűzött cél tehát teljesült. A lassanként felcsipegetett - lényegesnek tűnő - információmorzsákat egymás mellé rakva magam is értetlenül néztem az időbeli ellentmondásokat, amelyeket hosszú ideig sehová sem tudtam tenni, aztán végül csak fény derült az értelmükre, a mögöttes jelentésükre - helyére billent minden, az események mögötti magyarázat teljesen helyénvalónak, logikusnak és kellően megalapozottnak tűnt.

Ennél többet gyakorlatilag nem is igazán lehet elmondani a kötet eseményeiről, mert azzal az élvezetet, az események mögött húzódó titkot tenném tönkre, a mélyben megbúvó motivációt leplezném le. Talán még annyit árulnék el, hogy az ördög a részletekben rejlik és a szerző nagyon sok ördögöcskét rejtett el a szövegben, tehát érdemes odafigyelni az egyébként lényegtelennek tűnő kijelentésekre.

Bár önmagában is élvezhető és bizonyos szempontból kereknek tekinthető a történetnek ez a része, de mégis úgy érzem, hogy igazán akkor lehet értékelni az olvasottakat, ha a trilógia többi részét is megismerjük - állítom ezt úgy, hogy a véleményem megformálásakor már a befejező kötet elején tartok.
Kinek ajánlom? Aki kedveli a titkokat, a borzongást és rendelkezik kellő erősségű gyomorral ahhoz, hogy feldolgozza az olvasottakat. Sorozatkezdő kötetnek kellően titokzatos és olvasmányos, folytatásra mindenképpen érdemes.

A történetből sorozat is készült, amely 2015. május 14-től látható a Fox csatorna műsorán. Az első két részt már megnéztem, de a véleményemet még megtartom magamnak és inkább kivárok - még az is lehet, hogy külön poszt lesz belőle.

Folytatás »

Lakatos Levente: Bomlás (Dr. Lengyel 2.)

Nem vagyok rá kifejezetten büszke és általában nem is szokásom ilyet tenni, de jelen esetben én vagyok az az ember, aki fordítva olvas egy sorozatot. Egyszer mindent el kell kezdeni, ki kell próbálni, nálam a Dr. Lengyel sorozat lett a kísérlet alapja. Az Aktus volt az első olvasmányom, amely önállóan is élvezhető történet, ugyanakkor az utalásaival arra is alkalmasnak találtatott, hogy felkeltse az érdeklődésem az előzmények iránt - ez persze főként Dr. Lengyel sötét és pszichopata jellemvonásokat mutató karakterének volt köszönhető. Ha már így alakult, akkor... Mindenesetre érdekes kísérletnek lehetek - saját magam elhatározásából - alanya.

Értékelés: 8/10
Kiadó: Ulpius-ház Könyvkiadó
Kiadás éve: 2013.
Terjedelem: 440 oldal
Borító ár: 3.499,- Ft
Sorozat: Dr. Lengyel
Előzmény: Loveclub
Folytatás: Aktus
Műfaj: erotika, thriller
Megjegyzés: e-könyvként is kapható

Dávid ismert kriminálpszichológus, szakterülete nem más, mint az elferdült és bomlott elmék által elkövetett bűntények motivációinak megértése. Ő maga nem rendőr, hanem független szakértő, aki Európa szerte segíti a bűnüldöző szervek munkáját. Most viszont éppen mélyponton van: az olaszországi eset felgöngyölítésében nem tud eredményt felmutatni, a magánéletével kapcsolatban tett próbálkozása szintén kudarcba fulladt, az eddig elnyomott ösztönei pedig a láncaikat rángatják. Amikor azonban feltűnik Dóra, múltjának egyik meghatározó szereplője, aki egy eltűnt személy felkutatásában kéri Dávid segítségét, akkor fordul csak fel igazán a kriminálpszichológus élete. Fényes Laura, nyomozónő előtt újabb megoldandó feladat áll: meg kell állapítania a budai hegyekben talált, súlyosan megcsonkított férfi személyének kilétét, illetve meg kell találnia a gyilkosát - közben pedig meg kell küzdenie, mind a magánéleti, mind pedig a napi szakmai problémákkal.

Nagyon érdekesen indult a történet és mivel - ezt nem tagadhatom le - magam is vonzódom valamelyest a bomlott elmékhez - talán azért, mert érdekesek és kiszámíthatatlanok - a regény kifejezetten alkalmas volt arra, hogy a teljes figyelmemet megragadja, az erre vonatkozó fogékonyságomat a stílus és az apránként adagolt információkkal teli szöveg pedig ki is használta. Dávid tehát a saját démonaival küzd, azokat igyekszik megfékezni, Laura pedig a mindennapi élet kihívásainak próbál megfelelni: egyszerre kell megértő társként és határozott, éles eszű nyomozóként viselkednie. Mindezek közben pedig ott van az eltűnt írópalánta, Szilvia és a műve, Flórián Bibliája, amelyből lassanként kibontakozik egy kettős életet élő férfi személyisége és egy nem éppen mindennapi kapcsolat. Ugye most már senki sem csodálkozik azon, hogy benne ragadtam a történetben?

A párhuzamos cselekményszálak teszik igazán érdekessé a történetvezetést és tartják szinte végig kétségek között az olvasót. A regény elején rögtön szembesültem azzal, hogy Flórián halott, hiszen Laura az ő halálának ügyében kezd nyomozásba, ugyanakkor Szilvia művének fejezetiből pedig azt ismerhetjük meg, hogy mi volt a férfi különleges életvitelének motivációja, illetve hogyan is jutott a férfi odáig, hogy úgy végezte, ahogy végül is rátaláltak. Dávid és Laura nézőpontja, illetve a könyvbeli regény fejezeti egymást váltják a történet során, ezáltal pedig egy végig érdekes és a figyelmet végig fenntartó történet bontakozik ki az oldalakon.

"Többet ésszel, mint erővel – tartja a mondás. Az elme kegyetlenségével szemben lehetetlen izzadságosan fellépni."

Úgy gondolom, hogy minden megvan ebben a regényben, ami a szórakozáshoz és a szórakoztatáshoz kell: az érdekes karakterek remek alapot nyújtanak, az alapszituáció egyszerre megbotránkoztató és pikáns, a váltott fejezetek miatt lassan adagolt információk mindig a legjobbkor kerülnek elő, továbbhaladásra ösztönzik az olvasót. Mindezek közben pedig a magánéleti problémák miatt az egyébként éles eszű és hideg fejjel, gépiesen gondolkozó nyomozók emberibbé, megérthetőbbé, kezelhetőbbé válnak - engem megnyugtatott, hogy ők is tévedhetnek, hogy ők is emberből vannak.

"Ami nem öl meg, az megerősít ugyebár, az élet éppen a kiszámíthatatlanságától válik izgalmassá."

A nyomozás előrehaladásával a rejtélyek egyre csak sokasodtak, a feszültség érezhetően növekedett, az én kíváncsiságom pedig az egeket ostromolta, annyira érdekelt, hogy mi lehet ennek az egész kalamajkának az alapja, mi volt az, ami ilyen tettek elkövetésére késztetett embereket. Nyakamba is kaptam a fekete levest és bevallom, hogy nem igazán tetszett, amit olvastam, egyszer még el is kacagtam magam, mert az addig szépen és érdekesen felépített történet ezzel, a motivációk megértésére törekvő hihetetlen és földtől elrugaszkodott magyarázattal egycsapásra összeomlott a szememben. Persze ez még nem volt elegendő indok arra, hogy abbahagyjam az olvasást - annál lényegesen jobban érdekelt a végkifejlet, az elkövető személye és a magánéleti problémák megoldása -, de gyanakodva figyeltem a történet további alakulását.

"A kimondott szavaknak erejük van: kontrollálják és ösztönzik az embert."

A későbbiekben ugyan elgondolkoztam a magyarázaton, valamilyen szempontból el is fogadtam azt: kénytelen voltam elismerni, hogy sosem lehet tudni, egy elme milyen abnormalitásokat rejt, és arra is láttunk már példát a világtörténelemben, hogy kellő meggyőzőképesség birtokában tovább is lehet adni ezeket a képzelgéseket úgy, hogy az ember meg sem kérdőjelezi azok valóságtól való különbözőségét. Az én végső meggyőzésemhez az elkövetett tettek és a brutális gyilkosságok között meghúzódó okok magyarázata azonban kevésnek bizonyult, és hiába volt ismét tökéletes, kifejezetten élvezhető és nagyon jó a történet további része, a nyomozás egésze, ha számomra az alapmotiváció maradt a regény leggyengébb láncszeme.

"Soha nem tudhatjuk, mi rejtezik egy-egy emberi álarc mögött. Mindenki életében lappanganak mocskok, elfedni vágyott titkok."

A sorozat részek visszafelé olvasásának egyik negatívuma a túlzott elvárások dédelgetése, és én bizony most így jártam. Az Aktus eseményeinek megismerése közben kialakult bennem egy kép Dávidról és mellette ott voltak azok a kijelentések - elsősorban Laura nézőpontja -, amely szerint a pszichológus régebben sokkal kiszámíthatatlanabb és sötétebb személyiséggel rendelkezett. Igazából ez volt az, ami az én kíváncsiságom felkorbácsolta és azt kell mondjam, hogy az előzetes elvárásaim sokkal nagyobbak voltak, mint amit végül is élményként kaptam: Dávid egészen jól kordában tartotta az őt kínzó gondolatokat, a gyötrelmei és a gondolatai ugyan eléggé mélyek és sötétek voltak, de az a szenvedélyes időszak, amelyre Laura az következő kötetben annyiszor utal majd, most nem került részletezésre, a szerző az olvasó fantáziájára bízta annak átélését - az már a saját problémám, hogy ez nekem bizony zokon esett. Még akkor is, ha utólag be kell ismernem, hogy számomra nem is Dávid pszichopata jelleme, hanem a nyomozás során tanúsított logikai, kombinációs képességei tették rám a legnagyobb hatást.

Határozottan jó történet, érdekes, a figyelmet az elejétől a végéig majdnem töretlenül fenntartó események, az elején még kuszának tűnő, több szálon futó, de a végére minden részletében összekapcsolódó események jellemzik ezt a regényt. Számomra nem volt olyan erős, mint az Aktus, ugyanakkor ez nem is szerepelt az elvárásaim között. A két művet összehasonlítva jól látható, hogy a szerző a történetvezetésben, szálak bonyolításában, az okok és nyomozás kidolgozottságában, illetve a karakterek ábrázolásában is határozottan sokat fejlődött, a belőtt irány pedig kifejezetten jónak tűnik.

Azt hiszem hamarosan elérkezik majd az az idő, amikor meg fogok ismerkedni a sorozat kezdő kötetével is.

Folytatás »

Élménybeszámoló: 86. Ünnepi könyvhét

Ahogy az utóbbi években mindig, ezúttal is a szombati napon látogattam meg a könyvnek és könyvkiadásnak ezt a neves és nagyon várt ünnepét. A szokásos népes csapat, amelynek tagjaként általában részt veszek a rendezvényen, most valamivel kevesebb főből állt össze, de pont ezért talán jobban tudtunk a másikra figyelni, illetve könnyebb is volt a programok összeegyeztetése - amelyekből azért akadt bőven.

A kora reggeli indulást, némi autózást, egy két óra időtartamú időtartamú vonatozást - na igen, nem a szomszéd kerületből ruccantunk át nézelődni -, majd egy rövidke metrózást és némi sétát követően sikerült is megérkezni a Vörösmarty térre, ahol már ebben a viszonylag korai időpontban is szép számmal akadtak vásárlók. A messziről jött molynak azonban nincs ideje céltalanul bámészkodni, nekem és mellém szegődött barátnőimnek programunk volt és napirendünk - méghozzá nem is akármilyen, mert az időbeosztás határozottan szorosnak ígérkezett. 

Milyen könyveket sikerült beszereznem?

Az idén egészen megfontolt és kifejezetten előrelátó voltam, mert elsősorban olyan könyveket vásároltam meg a téren, amelyeket dedikáltatni is akartam - persze azért akadt egy-két kivétel.

• Amikor felröppent a hír, hogy Sümegi Attila Vadhajtás című regénye, amelyet eredetileg e-könyvben akartam megvenni, nyomtatott formában is elérhető lesz limitált példányszámban, akkor elhatároztam, hogy én bizony szerzek egyet belőle - ezért is vezetett első utam a Gabo Kiadó standjához, ahol meg is ejtettem a bevásárlást. 
• Mivel egy másik könyv és egy másik dedikálás is érdekelt, ezért azonnal megvásároltam egy példányt Moskát Anita Horgonyhely című regényéből. Később a dedikáláson is részt vettem, hősiesen viseltem a nap erősen tűző sugarait a hosszú sorban, de a könyvembe kapott kedves mondatok - amelyek már örökre az enyémek -, minden kellemetlenségért kárpótoltak.
• Kötelezően beszerzendő példány volt Brandon Hackett Az időutazás tegnapja című regénye, amelyet valamivel később, a nap folyamán - soron kívül - dedikáltattam is.
• A könyvhét egyik legjobban várt regénye volt számomra Lev Grossman A varázslók című kötete, amelynek a beszerzése természetesen nem maradhatott el. Olyannyira akartam, hogy még aznap este bele is olvastam a regénybe.
• Legalább ugyanennyire szerettem volna a magaménak tudni Pék Zoltán Feljövök érted a város alól című, ugyan elég vékonyka, de annál érdekesebbnek tűnő regényét. A szerző fordításait nagyon kedvelem, most az írását is megismerhetem.
• A Ciceró Könyvstúdió standjánál felmarkoltam Buglyó Gergely Oni: A bábu és a talizmán című regényét, amely egy ifjúsági trilógia befejező kötete.
• Az ekultura.hu oldal szerkesztőségének tagjai közül is többekkel sikerült összefutnom, néhány mondatot is váltanom és természetesen felmarkoltam az előre leegyeztetett köteteket, amelyekről majd a későbbiekben a véleményem is olvasni fogjátok. A könyvheti megjelenések közül ezúttal Laurell K. Hamilton Halálcsók, valamint Erin Bowman Taken - A 18-as csapdája című regényeire esett a választásom.

Milyen dedikálásokon vettem részt?

• Sümegi Attila limitált példányszámban megjelenő Vadhajtás című regényét dedikáltattam is, és közben kellemesen elbeszélgettem a szerzővel arról, hogy miként alakította a történet saját magát, illetve fordult a kezdetekben könnyedebb stílusú regény a végére horrorba. Megnyugtattam a szerzőt, hogy mivel egyébként is váltogatom a műfajokat - nagy valószínűséggel - ez engem nem fog zavarni. De majd meglátjuk, ha elolvastam.
• Moskát Anita tavaly is meglepetést okozott nekem a Bábel fiai című kötetbe írt szavaival és idén ismét sikerült elérnie, hogy különlegesnek érezzem magam - mindezt olyan természetességgel tette, hogy attól még a tekintetem is elhomályosult. Először is meg sem kellett szólalnom, mert tudta, hogy ki is vagyok, másodsorban pedig ismét személyre szóló és nagyon kedves szavakat kaptam a Horgonyhely nap közben beszerzett példányába. Anita, nagyon köszönöm!
• A messziről jött moly néha gondban van, főleg akkor, ha az egyik kedvenc hazai szerzője pont akkor dedikál, amikor ő már a hazafelé tartó vonaton zötykölődik - és az, hogy egymás utáni két évben is lemaradjon a dedikálásról, az már szinte tűrhetetlen. Mit csinál ilyenkor az elszánt olvasó? Összeszedi a bátorságát és megkörnyékezi az írót, hogy nem lehetne-e esetleg egy soron kívüli dedikálást összehozni és majd kiugrik a bőréből örömében, amikor erre a megkérdezett - jelen esetben Brandon Hackett - igent mond. Így történt az az eset, hogy az otthonról felcipelt, Az időutazás napja és a frissen beszerzett, Az időutazás tegnapja kötetekbe is belekerült Botond kézjegye, illetve nagyon szellemes, kedves és személyre szóló mondatai. Dedikálás közben pedig egy nagyon jót beszélgettünk - én legalábbis határozottan élveztem. Nagyon hálás vagyok a soron kívüli dedikálásért, a beszélgetését: köszönöm, Botond!
• Gaura Ágnes az a szerző, akinek a dedikálására nem egyedül, hanem @Agatha barátnőmmel mentem, és amint erre lehetőség nyílt, gyorsan el is foglaltuk az asztal körüli üres helyeket. Mivel Ágival egyébként is ismerjük egymást, ezért a beszélgetés teljesen baráti keretek között zajlott, az Embertelen jó című könyvembe kapott - piros tollal írt - mondatot pedig embertelenül jónak találtam. Köszönöm! :) 
• Pék Zoltán műfordításait imádom, de a dedikálás során egy kicsit tanácstalanok, túl idegenek voltunk egymásnak, ezért a beszélgetés kicsit döcögősre sikerült. A lényegen azonban ez mit sem változtat, hiszen sikerült megismerkednünk, a Feljövök érted a város alól című kötetbe belekerült az annyira áhított kézjegy és még a vállalt bérdedikálást teljesítettem. Legközelebb pedig már ismerősként üdvözölhetjük egymást.
• A többi dedikáláson csak nézőként voltam jelen, de az ismerősöket azért üdvözöltem, illetve váltottam velük néhány mondatot - így találkoztam össze Trux Bélával és Benyák Zoltánnal. Jelen voltam, amikor @Agatha barátnőm Főnix Könyvműhely új antológiáját dedikáltatta a szerzőkkel és érdekes volt kívülről figyelni ezt a már többször átélt folyamatot.

Találkozások:

Igazából a lehetetlenre vállalkozom akkor, amikor belekezdek azoknak a személyeknek a felsorolásába, akikkel összefutottam, esetleg beszélgettem is a nap folyamán - előre is elnézést kérek azoktól, akik nem találják meg a nevüket az alábbi sorokban.

Az utazás során @Agatha volt a partnerem és sorstársam, majd a téren @Szirmocska és @Gabye csatlakozott hozzánk. 

Csurgó Csaba és Velkei Zoltán vár
Moskát Anita dedikálására.
Fiúk, igazán köszönöm, hogy
megörökíthettem a pillanatot! :)

Molyok közül sikerült összefutnom @FFG-vel, @Timussal, @Jeffivel - és még nagyon sok mindenki mással-, dedikálásra várakozás közben tartottuk egymásban a lelket @Nita_Könyvgalaxissal, akihez később @Szilmariel és @Lancaster, majd @Sister is csatlakozott. Együtt hűsöltünk a fák árnyékában és folytattunk le egy kisebb szakmai beszélgetést @makitra, @Dominik_Blasir és @vöri társaságában, illetve sikerült megismerkednem @petamas mollyal. Megcsodálhattuk @Izolda békésen alvó apróságát. Később pedig szintén a fák nyújtottak enyhülést, amikor az ekultura.hu oldal főszerkesztőjével, Galgóczi Tamással beszélgettünk egy keveset.

A nap egyik érdekessége, hogy a könyvhétre induló moly már a vonaton is íróba botlik és a szemfüles blogger nem is hagyhatja ki a hirtelen adódott lehetőséget: így történt az, hogy sikerült beszélgetésbe elegyednem Bónizs Róberttel - a többi írót, akiknek a dedikálásán részt vettem, nem említeném meg újra. Viszont sikerült összefutni és váltani pár szót Kleinheincz Csillával.

Felejthetetlen élményt nyújtott számomra a látvány, ahogy az Agave Könyvek kiadó két tagja - Velkei Zoltán és Csurgó Csaba - sorban állt egy fiatal szerző kézjegyéért - minderről fényképes bizonyítékkal is rendelkezem. Legalább ekkora élmény volt számomra megismerkedni a Delta Vision kiadó szerkesztőjével, Raonnal, azaz Erdélyi Istvánnal, akinek a blogommal és a posztjaimmal kapcsolatban mondott elismerő szavai kellemesen megmelengették a lelkemet, és megegyeztünk, hogy a közeljövőben még keresni fogjuk egymást.

Az már az elején látszott, hogy mozgalmas napnak nézünk majd elébe és az események végül teljes mértékben igazolták is az elvárásaimat/elvárásainkat. Fáradtan, a melegtől, a tömegtől és a cipekedéstől elcsigázottan, de az élményektől, a találkozásoktól és a beszélgetésektől feltöltődve, az esti órákban érkeztem haza - majd valamivel később, a szerzeményeimet dédelgetve vonultam az ágyikómba. Jó volt ez a nap, nagyon jó! Mindig egy élmény, de az idei könyvhét valahogy kifejezetten emlékezetesre sikeredett- pozitív értelemben. Jövőre is kötelező program lesz számomra az ünnepi könyvhét!

Folytatás »