Ben Brooks: Lolito

Néha egyszerűen belém bújik a kisördög és nem elégszem meg azokkal a műfajokkal és stílusokkal, amelyeket egyébként olvasok és kedvelek, helyette keresem az új élményeket, úgy is mondhatnám, hogy feszegetem a határaimat, tesztelem a tűrőképességemet. Ez a könyv pont ebbe a kategóriába sorolható...
Bár tudtam, hogy meg fogok lepődni, ha nekikezdek a történetnek, de maradjunk annyiban, hogy nem tudtam, hogy mire vállalkoztam, amikor olvasásra adtam a fejem. Nem kell megijedni, mert a könyv nem rossz, a történet nem olvashatatlan, semmi ilyen problémám nem akadt, csak egyszerűen... olyan más, nagyon más, mint amit eddig olvastam. Érzések tömegét ébresztette bennem a regény, de ahogy maga az írás, úgy az általa generált érzelmek és reakciók sem tekinthetők szokványosnak.

          Kiadó: Agave Könyvek

          Terjedelem: 262 oldal

          Kiadás éve: 2014.

          Eredeti cím: Lolito

A 15 éves Etgar tudomására jut, hogy barátnője, aki egyébként az első szerelme és már három éve egymás társai, megcsalta őt. A helyzet furcsa fintora, hogy nagy bánatában magára is marad, mert a csalfa barátnő a tavaszi szünet idejére elutazik a családjával, valamint Etgar szüleit máshová szólítják a családdal kapcsolatos kötelezettségek. A kamasz fiú egy darabig eszi magát, tüzeli a haragját, igyekszik alkoholba és egyéb elfoglaltságokba fojtani a bánatát. Ez utóbbi azt foglalja magába, hogy feljelentkezik egy felnőtt chat oldalra és bekapcsolódik a beszélgetésbe, majd ugyanezt privátban folytatja Macy-vel, aki szimpatikusnak találta a válaszait. Beszélgetések, csevegések követik egymást, majd a nő részéről jön a hirtelen ajánlat: találkozzunk Londonban - Etgar pedig nem gondolkozik sokáig, mielőtt elfogadja a váratlanul jelentkező lehetőséget. A találkozó jól sikerül, de a következmények...

Kezdeti mérhetetlen lelkesedésemre és érdeklődésemre hideg zuhanyként hatott, hogy bizony majdnem az elején belebuktam a stílusba, a Z generáció számomra idegen nyelvi kifejezéseibe és gondolkodásába. Az igaz, hogy nem vagyok a könyvbeli korosztály tagja, de azért vén csontnak sem érzem magam és bizony a nyugdíjba vonulásom dátumához sem kell még jó darabig (néhány évtizedig) elkezdenem a napok számolgatását. Szóval én eddig úgy gondoltam magamról, hogy a lelkem fiatal maradt és ebből következően sok mindent elfogad és befogad. És mégis... tényleg annyira "öreg" lennék, amennyire az olvasás közben éreztem magam? Vajon ez éppen az lenne, amelyet generációs szakadékként emlegetnek?

Ben Brooks, a szerző, aki hitelesen ábrázolja a fiatalokat,
hiszen maga is az.

Bevallom érdekes... na jó, nem szépítek, egyenesen FÉLELMETES volt egy kamasz fiú fejében lenni. Az enyémtől lényegesen eltérő  - itt megint eszembe jutott a generációs szakadék! - gondolkodása egyszerre borzasztott el és csábított arra, hogy tovább olvassam a regényt, még akkor is, ha többször félre kellett tennem és "megemésztenem" azt, amit addig a képembe tolt a szerző, át kellett értékelnem a gondolkodásomat, a belém nevelt alapelveket ahhoz, hogy követni tudjam azt, amit olvastam. Mit ne mondjak?... Egészen különleges, érdekes és egyedi élményben volt részem.

Etgar tipikus kamasz, aki tényleg félúton van a gyerek és a felnőtt kor között: a teste mindenre képes, de a következményekkel még nem foglalkozik, az érzelmeit és a viselkedését  nézve még inkább a gyermeki lélek a jellemző, a gondolkodása pedig... eléggé kicsavart. (Mint írtam korábban: teljesen idegen.) Bizony sokszor szaladt fel a szemöldököm egy-egy eszmefuttatás vagy részletes vélemény, okfejtés olvasása közben. A társadalmi elvárások és a tabuk számára még nem léteznek, az élvezet mindenek felett áll: legyen szó akár piáról, akár szexről. Ha pedig megbántottnak érzi magát... na erről biztosan olvashatunk ebben a regényben.

"Ez egy kicsit se olyan, mint a tévében."

Főhősünk személyisége magán hordozza a kortársaira is oly jellemző jegyeket: a szóbeli kommunikáció nehezére esik, a kifejezőkészsége korlátozott, a filmekből vett idézetek nem minden esetben segítenek és állják meg a helyüket az adott szituációban, ugyanakkor írásban, névtelenül sokkal felszabadultabban megy a diskurzus. Tapasztalatait a filmekből (no, meg egy bizonyos közösségi oldalról) nyeri és bizony lehervad a mosoly az arcáról, ha nem minden úgy történik, mint a szélesvásznú verzióban.

Mindehhez társul az általában nyers, szókimondó, pimasz és a kortársakon kívül mindenkit megbotránkoztató stílus, amellyel Etgar és a barátai kifejezik a mondanivalójukat. Szerintem ettől lesz a regény igazán realisztikus és hiteles. Ha voltak is kétségeim az élethű ábrázolással kapcsolatban (bár egy 22 éves srác csak tudja, hogy miként gondolkozik egy nem sokkal fiatalabb), akkor azok elmúltak, amikor felhívtam az egyik középiskolában tanító barátnőmet, aki készséggel megerősített abban, hogy bizony a mai fiatalok körében a könyvben megjelenített gondolkodásmód és reakció egészen elfogadott és létező dolog. Kezdjek el félni? Vagy ezzel már elkéstem?

"Nem számít, hogy neki ott vagy James, nekem meg Alice, mert semmi rosszat nem teszünk, nem bántunk senkit. Aice rosszat tett. Ez nyilvánvaló, hiszen megbántott vele engem. Akár száz emberrel is összefekhetett volna, de ha nem tudom meg, akkor nem tesz vele semmi rosszat. Az emberek összehordanak minden szépet és jót az őszinteségről, de szerintem az őszinteség olyan, mint egy üres malacpersely. Az embereknek inkább azon kellene igyekezniük, hogy boldoggá tegyék egymást és ehhez az őszinteségre semmi szükség."

A könyv szövege nem bonyolult, egyszerű, mint azoknak a fiataloknak a kifejezésmódja, akikről a történet szól, mégis néhány esetben legalább annyira nehéz volt a megértése, értelmezése, mintha barokkos körmondatokkal és régies fogalmazással találtam volna szembe magam. Mint egy másik korszakban lezajlott kommunikáció... sokszor rá kellett keresnem egyes kifejezésekre, ugyanakkor rengeteg új szóval gyarapodott a szókincsem. Bár azt nem tudom, hogy mikor fogom hasznosítani az újonnan megszerzett tudásomat. Meglepő volt számomra, hogy Etgar stílusa mennyire megváltozott, amikor kikerült a kortársai köréből és megpróbálta magát idősebbnek mutatni, bevetette minden képességét és hódított, csábított, amelynek meg is lett az eredménye.

Talán úgy tűnik, hogy sokat foglalkoztam Etgar gondolataival, de ez nem is csoda, mert maga a regény is ezt teszi: részletesen bemutatja a fiú érzéseit, megbotránkoztatja az olvasót, így amikor oda jutunk, hogy Etgar két napot tölt együtt egy nála háromszor idősebb nővel, már nem is tűnik olyan vadnak az elképzelés, hogy mindez tényleg megtörténhet. Egyszerűen csak arról volt szó, hogy mindkét fél megkapta azt, amire vágyott: a fiatal fiú a figyelmet és azt, hogy önmagát adhatta, az idősebb, de szexuálisan aktív nő pedig azt, ami - valószínűleg - otthon már nem állt korlátlan mennyiségben a rendelkezésére. Az egyik idősebb lett, a másik fiatalabbnak érezte magát ezalatt a két nap alatt, a megélt évek száma eltűnt a semmiben, elemésztette azokat a megvalósult vágyálmok tüze. Furcsa volt, hogy amíg a könyv elején nyers megfogalmazásban került a szemem elé minden, a londoni események bizonyos részei, mintha fátyol mögé bújtak volna, egyes dolgokat inkább csak sejteni, kikövetkeztetni, odaképzelni lehetett.

"Szerintem leginkább nem azzal lehet kikapcsolni, ha fantasztikus dolgokra gondolsz, hanem úgy, ha nagyon is valóságos és lehetséges dolgokat képzelsz el, de úgy, hogy másokkal esnek meg, nem veled."

Mindezen felvezetés után vártam a következményeket, a társadalmi reakciót és egyre inkább kétségbe estem, hogy nem azt fogom kapni, amire számítok, mert a hátralévő oldalak száma az elképzeléseim kibontására már nem igazán kínált lehetőséget. Persze értem a lényeget és el is fogadom a befejezést, hiszen továbbra is Etgar gondolatait olvashattam, amely az egész történésnek csak egy szűk szegletére koncentrált és az őt foglalkoztató kérdésekre végül választ is kaptam... de én valami teljesen másra számítottam, valami nyersebbre, durvábbra, meghatározóbbra és valami olyanra, amely még inkább hatással van a főszereplő fiatal további gondolkodására.

Kifejezetten nehéz helyzetben vagyok, mert nem tudom, hogy kinek ajánlhatnám nyugodt szívvel ezt a könyvet. Nem is tudom... talán, ha hasonló élményre vágynak, mint én magam. Igen, ez a kulcsszó: mindenkinek ajánlom, aki kíváncsi egy mai fiatal gondolkodására, aki valami olyat akar olvasni, amit eddig még nem. Az biztos, hogy az élmény egyedi lesz, mert erre a könyvre nem lehet egyszerűen azt mondani, hogy tetszett vagy nem tetszett, mert ez a regény teljesen más érzéseket generál, de ezt mindenkinek saját magának kell megtapasztalnia. Felkészültél az élményre?

A könyvet köszönöm az Agave Könyvek kiadónak!

Posted in: Agave Könyvek,Ben Brooks,könyvértékelés,recenzió 2014