Gillian Flynn: Sötét helyek

Gillian Flynn előzőleg olvasott regénye, a Holtodiglan, olyan mély nyomot hagyott bennem, ami miatt szó szerint éljenzésben törtem ki, amikor értesültem az újabb magyarul megjelenő – eredetileg egyébként korábban íródott – regényről. A Sötét helyek fülszövege ugyan ijesztőbben hangzott a számomra, a téma is távolabb állt tőlem, mint a másik könyv esetében, de ennek ellenére is úgy éreztem, hogy érdemes belevágnom az olvasásba: úgy gondoltam ugyanis, hogy felkészültem, azt hittem tudom, hogy mire számíthatok, mit várhatok – de aztán kiderült, hogy mégsem. Hogy miért? A részletekről majd később... Elöljáróban annyit: a könyv végén, a borító belső oldalán van egy rövid leírás a szerzőről, felette pedig egy fénykép, amelyen egy bájos, fiatal nő mosolyog kedvesen és ártatlanul a kamerába – ő az, akiről első ránézésre senki nem sejtené, hogy mennyire kemény és brutális dolgokat, kegyetlen és agyafúrt történeteket képes papírra vetni. Talán egyedül csak a szeme csillogása árulja el, hogy a regényei nem egyszerű olvasmányok, talán ez a huncut ragyogás az egyetlen, amely felhívja a figyelmet arra: olvasó, ki elkezded a könyvem, hagyj fel minden reménnyel.

Értékelés: képtelen vagyok pontozni
(jó könyv, de nagyon megviselt és feldühített)

Kiadó: Alexandra

Kiadás éve: 2014.

Terjedelem: 400 oldal

Fordította: Csonka Ágnes

Borító ár: 3.699 ,- Ft

A mű eredeti címe: Dark Places

Műfaj: thriller
A szerző további művei: Holtodiglan

1985. január első napjaiban brutális gyilkosság történik a kansasi Kinnakee városka egyik farmján: a Day család három tagját – az anyát és két lányát – megtámadják és megölik. A mészárlás egyetlen túlélője a legfiatalabb gyerek, a hét éves Libby, a gyanúsított pedig nem más, mint a legidősebb testvér, a tizenöt éves Ben, akit a kislány vallomása alapján el is ítélnek és börtönbe zárnak.

Eltelt huszonöt év, Libby már felnőtt nő, de a múlt árnyaitól még most sem tud szabadulni: nem találja a helyét a világban, anyagi gondokkal küzd, és önértékelési problémái vannak. A Gyilkosok Klubja – egy hírhedt bűnügyekkel foglalkozó társaság, akiknek az a legfontosabb, hogy bizonyítékokat találjanak Ben ártatlanságára – megkeresi Libbyt, pénzt ígérnek neki azért, ha felkeresi az ügyben érintett személyeket, kérdéseket tesz fel nekik és az eredményekről beszámol a klub tagjainak. A pénz, illetve annak hiánya sok mindenre ráveszi az embert: Libby elvállalja a feladatot, még úgy is, hogy szembe kell néznie a múlttal és azokkal a személyekkel, akikről eddig igyekezett tudomást sem venni.

„Nem voltam szeretetre méltó gyerek, és kimondottan ellenszenves felnőtt lett belőlem. Ha lerajzolnánk a lelkemet, egy ákombákomot képzeljenek el, hegyes fogakkal.”

A lassan feltáruló történet nem éppen bonyolult, de azzal, hogy váltott nézőpontokból, illetve az időben – szinte fejezetenként – ugrálva ismerjük meg az eseményeket, az okokat és a következményeket, eléggé összetetté és érdekessé válik a regény. Amíg a jelenben zajló nyomozás állomásain Libby kalauzolja végig az olvasókat, addig a múlt történései Ben és Patty, az anya elbeszélésén keresztül elevenednek meg.

Egy farm Kansas-ben. (A kép INNEN.)

Ez egy nyomasztó hangulatú könyv, amely rengeteg érzést kelt az olvasójában: leginkább elkeseredést, megdöbbenést és dühöt – mérhetetlen mennyiségű dühöt. Úgy tűnik, mintha a főszereplő család minden tagján, de még a velük kapcsolatba kerülőkön is – gyakorlatilag a könyv minden szereplőjén – átok ülne. Elképzelhetetlen, hogy ennyi véletlen történjen meg ezzel a néhány emberrel, ennyi konfliktusra alkalmas helyzet csúcsosodjon ki egy napon belül. És mégis... baklövések, félreértelmezések és mindezek következményeinek szerencsétlen összejátszása vezet ahhoz az eseményhez, amely már a regény legelején is ismert, de még a végén is megrázó olvasni róla. Az üggyel kapcsolatos rejtélyek, illetve az elbeszélés módja miatt szinte lehetetlen letenni a könyvet, ugyanakkor időnként mégis szükség is van rá, mert a nyers, minden szépítés nélkül papírra vetett valóságot, a rengeteg negatívumot, a szereplők hiábavaló kapálózását nem lehet huzamosabb ideig elviselni – legalábbis nekem időnként szükségem volt arra, hogy szünetet tartsak az olvasásban.

„Bennem van valami gonosz, olyan valóságos, mintha valamelyik szervem lenne.”

A kép INNEN.

Ez a regény több mint a jelenben zajló szimpla nyomozás és ezzel párhuzamosan a múltbeli események bemutatása, mert annak a bizonyos napnak a történései mellett feltárul a szereplők jelleme, betekintést nyerhetünk a lelkük legmélyén megbújó érzelmeikbe, a legtitkosabb gondolataikba, megértjük a tetteik motivációját, és ezek egyike sem az, ami miatt könnyen olvashatóvá válik a regény – éppen ellenkezőleg. Ez a történet nem krimi, sokkal több annál: egy nagyon jól megírt és mesterien megszerkesztett pszichothriller, egy rendkívül erős társadalomkritika, egy megdöbbentő szociográfia – egy olyan regény, amelyre csodálattal nézel a szerkezete és mélysége miatt, de pont ugyanezen okokból még a hideg is kiráz tőle, és nem egy alkalommal tölt el undorral az, amit éppen olvasol. Beteges? Igen. Valósághű? Nagyon is.

Nagyon nehéz volt azonosulni a regény szereplőivel, megkedvelni sem igazán tudtam őket, sőt, ha őszinte akarok lenni, akkor nem volt senki, aki közel került volna hozzám. Ha meg kellene fogalmaznom az érzést, amelyet velük szemben éreztem, akkor az mindenképpen az ellenszenv és az utálat lenne – kivétel nélkül. A lelki konfliktusok és kialakult helyzet bemutatása, az időben váltakozó történetvezetés, a több nézőpontból íródott fejezetek azonban elérik azt, hogy a történet nem enged, még az utolsó oldalakra is marad a lényeges információkból és a döbbenetből. Az utolsó száz oldalon gyakorlatilag a bennem feszülő düh miatt nem tudtam félretenni a regényt, amíg nem értem a végére – és nagyon örültem neki, amikor az utolsó oldalt is elolvastam: végre felszabadultam, még ha csak átmenetileg is. 

A szerző

Utána ugyanis hihetetlen mértékben pörgött az agyam, újragondoltam az eseményeket, ismét kielemeztem a szereplők jellemét, a tetteiket, a véletleneket, a félreértelmezéseket – egyszóval még napokig nem tudtam szabadulni a könyv hatása alól.

Nem tudom kijelenteni, hogy szerettem ezt a regényt, hiszen sem a téma, sem a szereplők, sem az események nem éppen kedvelni valóak, néha a legszívesebben a sarokba hajítottam volna a kötetet. Mégis azt kell mondanom, hogy egy jól megírt történet, amely képes arra, hogy mély érzelmeket váltson ki az olvasóból, bőven ad agyalni és feldolgozni valót, de hangulat és erő is kell ahhoz, hogy ha valaki belekezdett, akkor az eljusson az utolsó oldalig – viszont pont ezek miatt mindenképpen emlékezetes olvasmány. Bevállalom-e a szerző következő kötetét? Mindenképpen... de csak megfelelő lelki felkészülést követően, mert bár tudom – megint megtapasztaltam –, hogy mire számíthatok az írásaival kapcsolatban, biztos vagyok benne, hogy ez a szelíd kinézetű, kedvesen mosolygó hölgy ismételten a földbe fog majd döngölni az általa papírra vetett történettel.

A könyvről írt véleményem az ekultura.hu oldalon is megjelent.

Posted in: Alexandra,ekultura.hu,Gillian Flynn,könyvértékelés,recenzió 2014,thriller