Könyvek erdeje

Ha eltévedtél a könyvek rengetegében, akkor segítek benne eligazodni.

2015. november 7., szombat

Elizabeth Haynes: A lélek legsötétje

Vannak regények, amelyekről tudom, hogy a polcomon helye, de ki kell várnom velük azt a hangulatot, amelyben a tartalmuk, a mondanivalójuk leginkább passzol az aktuális lelkiállapotomhoz. Thrillert általában akkor olvasok, ha arra van szükségem, hogy valami felrázzon, kiszakítson az adott helyzetből, kedélyállapotomból, amelybe nem egyszer - a napi gondok mellett - az előzőleg olvasott mű taszított. Most is pontosan ez volt a helyzet. A lélek legsötétje című regényt éppen egy ilyen pillanatra tartogattam, és nem túl meglepő módon, be is váltotta a hozzá fűzött reményeket - úgy hatott rám, mint egy jókora pofon, amire pont akkor volt a legnagyobb szükségem, amikor éppen kaptam.

Értékelés: 10/10
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2012.
Terjedelem: 408 oldal
Fordította: Babits Péter
Borító ár: 2.999,- Ft
A mű eredeti címe: Into the Darkest Corner
Műfaj: thriller
Catherine egy fiatal, életvidám nő, aki élvezi az életet: a barátnőivel sorra járják a londoni bárokat, ahol önfeledten táncolnak, jó néhányszor felöntenek a garatra, és - leginkább - egyéjszakás, futó kalandokra keresnek partnereket. A lány az egyik szórakozóhelyen megismerkedik egy karizmatikus, jóvágású idegennel, akivel végül nem csak egy éjszakát tölt el: a férfi elvarázsolja őt, majd elnyeri a barátnők szimpátiáját is. A felszínt megkapargatva azonban kiderül, hogy Lee nem teljesen az, akinek először mutatta magát, de mire Catherine erre ráébred, már nem tud szabadulni álnokul szőtt és hihetetlenül erős hálójából, segítségre pedig senkitől nem számíthat.
"Nem tudtam, mire számítsak. Csak azt tudtam, hogy olyan valami lesz, ami megváltoztat mindent. Választóvonalhoz érkeztünk, a pillanatnak amolyan előtte-utána hangulata volt, mintha véget ért volna egy korszak, hogy átadja a helyét az újnak."
A szerzőnek ez az első könyve, de meg kell állapítanom, hogy remekül sikerült, és egyáltalán nem véletlen, hogy díjakat is nyert vele. Remekül megkomponált, nagyon megrázó, ugyanakkor végig élvezetes és feszültséggel teli történet, amely tényleg megmutatja az emberi lélek legsötétebb mélységeit. 

Némi kitekintést - egy bírósági tárgyalás átirata, valamint a gyilkos fejében töltött néhány pillanatot - követően váltott fejezetekben ismerhettem meg Catherine mindennapjait: a vidám és önfeledt életet élő, valamint a megtört és kényszeres viselkedésű lány életét. A két idősík között mindössze négy év a különbség, és a kötet elején még a történéseket bemutató a napok is ugyanazok - igaz, később már elcsúsznak egymástól az időpontok, de a várt hatás így sem marad el.
"Közben az értelem hangja próbálta észrevetetni magát az önvád kakofóniája közepette, s azt kiabálta, hogy ez nem normális."
Döbbenet volt Cathy kényszeres viselkedéséről olvasni, a rettegését, a félelmeit és annak következményeit átélni, miközben vele párhuzamosan szembesültem azzal, hogy milyen is volt korábban. Folyamatosan ott motoszkált a fejemben az a kérdés, hogy mi történhetett ezzel a fiatal nővel, ami képes volt ennyire kifordítani saját magából, ami miatt ennyire megváltozott a személyisége és egy rakás roncs lett belőle? Pedig az elmondása szerint ez már nem is a legrosszabb formája, hanem sokat javult az állapota a kezdetek óta. Belegondolni is rossz, hogy honnan indulhatott el?
"Ne feledd, nincs két egyforma ember. Mindenki más irányból közelít más-más cél felé."
Amíg a vidám Catherine egyre inkább belebonyolódik a Lee-vel folytatott kapcsolatába, illetve kéésőbb egyre mélyebbre süllyed a kilátástalanságban, addig a történet másik szálán a kényszeres Cathy megpróbál kimászni abból a mély gödörből, amelybe beletaszították, majd pedig magára hagyták. A két eseménysík szépen halad a maga útján, éles kontrasztot rajzolva fel egymással szemben: érezni azt a pontot, ahol - ha nem is időben, de a lelki tényezők szempontjából - kereszteződnek. A leszálló ágban haladva lassan már fel tudtam mérni, hogy vajon mi várhatott még Catherine-re, ami miatt ennyire meggyötört, kényszeres személyiség lett belőle, a felszálló ág eseményeit olvasva pedig végre éreztem a reményt, hogy talán képes lesz megbirkózni a múltjával, és ha nem is a korábbihoz hasonló, de végül mégis teljes értékű életet élni a továbbiakban. Ezzel éri el a regény azt, hogy minden benne szereplő szörnyűség ellenére mégis képes valamilyen szintű pozitív végkifejletet éreztetni és produkálni.
"Mindig ostobának hittem azokat a nőket, akik kitartanak olyasvalaki mellett, aki bántalmazza őket. Végtére is csak kell lennie egy pillanatnak, amikor rádöbbennek, hogy a kapcsolatuk rossz irányba fordult, és rettegnek a párjuktól – egy pillanatnak, amikor ideje lelépni. Elmenni és vissza se nézni. Mi értelme maradni? Láttam ezeket a nőket a tévében, olvastam róluk a magazinokban, ahogyan arról beszéltek, hogy ez nem ilyen egyszerű, és mindig azt gondoltam, hogy de, ez ilyen egyszerű – lépni kell, és vissza se nézni."
A fenti idézet ékes bizonyítéka, írásos megnyilvánulása a gondolataimnak: magam is úgy gondoltam, hogy ha egy nő tenni akar valamit annak érdekében, hogy megváltozzon a kapcsolaton belüli helyzete, akkor azt - ha tényleg akarja, és nem csak hangot ad a vágyainak, hanem tesz is érte - véghez is tudja vinni. Ez a történet egyszerre cáfolata és ékes bizonyítéka a véleményemnek, mert vannak helyzetek, amelyekből a szabadulás szinte elképzelhetetlen, mert minden párkapcsolat két ember - akár végleteket is megélő - közös színjátéka, ahol az egyik lépése befolyásolja a másikét - a kérdés az, hogy melyikük az elszántabb. Ugyanakkor bizonyíték is, mert az már a kötet legelején nyilvánvaló, hogy sikerült valahogy Lee-t a rács mögé juttatni, bár áldatlan tevékenykedésének lelki hatása maradandónak bizonyult - no igen, a szabadság relatív fogalom.

A váltott idősíkok, a kellő mértékkel és érzékkel adagolt információk, az E/1 nézőpontú elbeszélés miatt a feszültség végig jelen volt a történetben, de időnként olyan magasra szökellt, hogy egy kardiológus biztos szívrohamot kapott volna a szívritmusom görbéje láttán. Egy biztos, nem volt szükségem kávéra és egyéb élvezeti cikkre ahhoz, hogy ébren tartson ez a történet, mert alig tudtam elaludni, majd a legkisebb neszre is felriadtam. Lefekvés előtt pedig - ha nem is tapogattam körbe hatszor - legalább kétszer ellenőriztem az ajtót, hogy tényleg bezártam-e éjszakára. 
"A történteket nem változtathatjuk meg, de azt igen, ami ezután történik velünk."
Sok mindenről beszéltem már eddig is, de még rengeteg gondolat és érzés kavarog még bennem, amelyek túl zűrösek ahhoz, hogy leírjam őket, illetve úgy vélem, hogy ezek már túl személyesek a vélemény nyilvános megfogalmazásához. Biztos vagyok benne, hogy mindenkiben más és más gondolatokat , illetve érzéseket fog ébreszteni ez a regény, amely egyszerre írja le a párkapcsolat és a barátság hullámvölgyeit, ítél magányra minket, dönti romba a bizalomba és a jóba vetett hitünket, valamint építi fel újra mindazt. 

Nagyon élveztem, hogy ezt a regényt olvashattam, mert elképesztő élményt nyújtott: megbotránkoztatott és felrázott. Utoljára a Holtodiglan olvasása közben éreztem hasonló hangulatban magam - és talán nem is véletlen ez a hasonlat, hiszen az a történet is a párkapcsolatról, annak buktatóiról, az egyik fél szabadulni vágyásáról szól. Mivel mind a két kötetet - és még egyet, amit annyira imádtam, a Démoni suttogást - ugyanaz a kiadó kiadó jelentette meg kis hazánkban, így az sem csoda, hogy nagy lelkesedéssel kezdtem keresgélni a hasonló műfajú kiadványai között - meg is találtam a következő olvasnivalót, amelyet ezúttal is megfelelő pillanatra tartogatok, de mindenképpen sorra fog majd kerülni.

De addig is... Aki a párkapcsolatok buktatói témában hiteles leírásokat tartalmazó - a szerző rendőrségi elemzőként dolgozik, így biztosan tudja, hogy miről beszél -, megrázó, de mégis érdekes és letehetetlen történetet akar olvasni, annak nagyon ajánlom ezt a regényt. Elizabeth Haynes sikerrel győzte meg szerény személyem ezzel a regényével, és elérte azt, hogy érdeklődve figyeljem további írásainak magyar nyelvű megjelenését.


2 megjegyzés:

Niki írta...

A fene! Néha bánom amikor egyszerre sok blogon nézek körbe, mint ma is. Na de ma épp szabim van és ilyenkor van időm garázdálkodni és visszaolvasni a követett oldalaimon. ;o)
Épp most írtam az egyik blogon, hogy egy másik könyvhöz annyira meghozta a kedvemet a blogoló, hogy amint befejeztem a most olvasott könyvemet (A háború jegyesei), neki is fogok esni. Igen ám, de aztán olvastam ezt a bejegyzésedet (nekem is megvan a könyv, de még nem olvastam) és most fogom a fejemet, mert ezt is olvasni akarom AZONNAL! :o)

Shanara írta...

Niki: Magam is sokáig halogattam az olvasást, és most már bánom, hogy nem került hamarabb sor a kötetre. Elég nehéz témát dolgoz fel, de szerintem nagyon jó érzékkel teszi azt. Könnyen lehet, hogy pont jókor talált meg a történet, de nekem nagyon bejött és hatalmasat ütött.
Örülök neki, hogy meghoztam a kedved hozzá, és még jobban fogok örülni, ha Neked is elnyeri a tetszésed. :)

Megjegyzés küldése

 
Design by Free WordPress Themes | Bloggerized by Lasantha - Premium Blogger Themes | Laundry Detergent Coupons