kedd, november 24, 2015
Shanara
Ahogy az első részről írt véleményemben jeleztem, hogy folytatni fogom a sorozat újraolvasását, és a regények által bennem keltett gondolatokat sem tartom majd magamban. Most pedig elérkezett az idő, amikor valóra váltom a fenyegetésem: következik a második kötet elemzése, amely azért egy kicsit más szálakat mozgatott meg, mint a sorozatkezdő rész.
Mozgalmas történéseken vagyunk túl, hiszen amellett, hogy megismertük azt a világot, amelyben vámpírok teljes jogú állampolgárnak számítanak, illetve amelyben a főszereplő hősnőnk amellett, hogy zombikat idéz meg, még egy vámpírgyilkosság ügyében is nyomoz, és akaratlanul is belekeveredik a város legerősebb vámpírjainak hatalmi harcába. Két vámpírjeggyel és pár heggel gazdagabban, valamint néhány véglegesen halottá nyilvánított vámpírral később St. Louisnak új vámpír vezetője van, akinek halandó szolgája nem más, mint Anita Blake, a vámpírvadász - vagyis, ahogy a vámpírok emlegetik: a Hóhér.
Anita alapvetően a zombikeltést űzi foglalkozásként, de természetfeletti szakértőként közreműködik a rendőrség szörnyek utáni nyomozásaiban is. A munkája természete ellenére - vagy inkább éppen azért - a halottkeltőnek elvei vannak, éppen ezért utasítja vissza azt a gazdag megrendelőt, aki életre akar keltetni egy háromszáz évvel korábban elhunyt halottat - a művelethez a holttest kora miatt emberi áldozat bemutatására lenne szükség. Közben a városban is véres gyilkosságok történnek, egész családokat öl meg valami, ami feltételezhetően egy zombi, de azt, hogy a lény miért viselkedik így, még a halottkeltő sem érti. Nincsenek túl sokan, akik egy ilyen erős zombit életre tudnak kelteni, éppen ezért kényszerül Anita arra, hogy beszéljen a város vudu papnőjével, Dominga Salvadorral. A hírhedt bokor segítsége azonban nincs ingyen, és Anita megint csak azon kapja magát, hogy olyan dolgokba keveredik, amelyeket a háta közepére sem kíván, nemhogy a mindennapjai részeként megélni.
Amellett, hogy teljesen másfelé kanyarodik a történet fő cselekménye, mint az előző részben olvasottak, a korábbiakban megkezdett, köteteken átívelő szálakat is továbbviszi a szerző. Bár végül is, ha jobban belegondolok, akkor már a Bűnös vágyakban is felütötte a fejét a vudu, szóval nem is olyan meglepő ez a "fordulat". Meg egyébként is közel áll Anitához a módszer: a választott foglalkozása, illetve a rokoni kapcsolatok által is.
Halottkeltés, vudu és mágia szempontjából kissé töménynek éreztem ezt a részt, de ez mind szükséges volt ahhoz, hogy Anita ráébredjen arra, ő nem olyan egyszerű halottkeltő, mint a többiek - neki hatalma van, méghozzá nem is akármekkora. Vagyis ahhoz, hogy mindez Anita, illetve az olvasók számára is érthető legyen, fejest kellett ugranunk a vudu szertartások leírásába, és át kellett élnünk a mágia működését, valamint azok következményeit. Nos, azt kell mondanom, hogy a szerző nem fogja vissza magát és mindent alaposan kirészletez, amelynek eredményeként sokkal erőszakosabb, kegyetlenebb, vérben és belsőségekben tocsogós részt hozott össze. Mondanám, hogy kis adagokban kapjuk a tettlegességet és az agressziót, de ez nem igaz - ellentétben a holttestekkel, amelyek azonban tényleg darabokban vannak.
Megint sikerült ráébrednem arra, hogy a vudu nem az én világom, mert számomra ez a fajta hókusz-pókusz túlságosan alattomos, ehhez kell egyfajta lelkivilág, ami a számomra nem adatott meg. Olvasni szívesen olvasok róla, de az alapötlet nem tartozik a kedvenceim közé.
Majdnem elfelejtkeztem az egyik lényeges dologról: Anita és Jean-Claude kapcsolatáról. A Város Ura természetesen szeretné, ha a halandó szolgája - aki korántsem egyezett bele a jelek elhelyezésébe - engedelmeskedne neki, és ezzel is támogatná őt a hatalma megszilárdításában. Anita persze ellenszegül az akaratának, ezzel pedig folytatódik közük a már megkezdett huzavona. Nekem tetszik, hogy Anitának itt még vannak elvei, és egyetértek vele abban, hogy ezt a pasit jobb kerülni, mint a közelébe menni. Nekem továbbra sem szimpatikus a Jean-Claude, illetve a valamit valamiért hozzáállása, amelynek során természetesen mindig ő jár jól. Számító dög, aki képes bármit megtenni a célja elérése érdekében: most éppen jófiút játszik, és amikor Anitának segítségre van szüksége, akkor természetesen a rendelkezésére áll - bár az nagyon tetszett, amikor nem a saját akaratából közelített a kiszemelt hölgy felé. Jean-Claude egyébként az első részben volt a "legvámpírosabb", vagyis olyan, amilyennek egy vámpírnak és a Város Ura címre pályázó jelentkezőnek lennie kell, már ebben a könyvben is elkezdődött az, ami miatt - a számító dög kifejezés mellett - csak a csipkés-zsabós cuccokat viselő szépfiúként tudok rá gondolni.
Persze ezzel a kötettel is úgy jártam, mint a legutóbb olvasottal, vagyis hogy csak nagy vonalakban emlékeztem az eseményekre, de részletek már megint a múlt ködébe vesztek. Pont ezért éppen annyira élveztem a történetet, mint első olvasásra, és pont annyiszor lepődtem meg a fordulatokon, mint tettem azt sok-sok évvel korábban. Elfelejtkeztem például arról, hogy miért is fontos az, hogy Anita, aki halottkeltő, úgy végrendelkezett, hogy a halála esetén hamvasszák el. Ahogyan már arra sem emlékeztem, hogy miként kapták el végül a gyilkos lényt, illetve mi történt azt megelőzően a temetőben, amikor a hősnőnk ráébredt a hatalma lényegére.
Bár sokkal mozgalmasabb ez a rész, mint a sorozatkezdő kötet, mégsem nyerte el a tetszésem annyira, mégsem élveztem annyira, mint a megelőző kalandot - még akkor sem, ha abban sokkal több volt a világbemutatás és kevesebb a lényegi esemény. Azt hiszem, hogy a valamivel alacsonyabb pontozás csak az én ízlésbeli megítélésem következménye, mert a szerző ugyanúgy - ha nem jobban - odatette magát, mint az előző kötet esetében. Már bizsereg a kezem a Kárhozottak cirkusza után, mert emlékeim szerint azt a részt nagyon kedveltem.
Lezárásként egy kedvenc idézet, amely ugyan kicsit morbid, de...
Mozgalmas történéseken vagyunk túl, hiszen amellett, hogy megismertük azt a világot, amelyben vámpírok teljes jogú állampolgárnak számítanak, illetve amelyben a főszereplő hősnőnk amellett, hogy zombikat idéz meg, még egy vámpírgyilkosság ügyében is nyomoz, és akaratlanul is belekeveredik a város legerősebb vámpírjainak hatalmi harcába. Két vámpírjeggyel és pár heggel gazdagabban, valamint néhány véglegesen halottá nyilvánított vámpírral később St. Louisnak új vámpír vezetője van, akinek halandó szolgája nem más, mint Anita Blake, a vámpírvadász - vagyis, ahogy a vámpírok emlegetik: a Hóhér.
 |
| Értékelés: 8/10 Kiadó: Agave Könyvek Kiadás éve: 2003. Terjedelem: 246 oldal Fordította: Jellinek Gyöngyvér Borító ár: 1.580,- Ft A mű eredeti címe: Guilty Pleasures Sorozat: Anita Blake, vámpírvadász Előzmény: 1.) Bűnös vágyak Folytatás: 3.) Kárhozottak cirkusza 4.) Telihold kávézó 5.) Véres csontok 6.) Gyilkos tánc 7.) Égő áldozatok 8.) Sápadt hold 9.) Obszidián pillangó 10.) Leláncolt Nárcisszusz 11.) Égkék bűnök 12.) Lidérces álmok, 13.) Micah 14.) Haláltánc 15.) A Harlequin 16.) Fekete vér 17.) Fogat fogért 18.) Végzetes flört 19.) Ezüstgolyó 20.) Tigrisvadászat 21.) Halálcsók 22.) Ragály 23.) Jason 24.) Dead Ice Kategória: krimi, paranormális, misztikus, horror, urban fantasy |
Amellett, hogy teljesen másfelé kanyarodik a történet fő cselekménye, mint az előző részben olvasottak, a korábbiakban megkezdett, köteteken átívelő szálakat is továbbviszi a szerző. Bár végül is, ha jobban belegondolok, akkor már a Bűnös vágyakban is felütötte a fejét a vudu, szóval nem is olyan meglepő ez a "fordulat". Meg egyébként is közel áll Anitához a módszer: a választott foglalkozása, illetve a rokoni kapcsolatok által is.
Halottkeltés, vudu és mágia szempontjából kissé töménynek éreztem ezt a részt, de ez mind szükséges volt ahhoz, hogy Anita ráébredjen arra, ő nem olyan egyszerű halottkeltő, mint a többiek - neki hatalma van, méghozzá nem is akármekkora. Vagyis ahhoz, hogy mindez Anita, illetve az olvasók számára is érthető legyen, fejest kellett ugranunk a vudu szertartások leírásába, és át kellett élnünk a mágia működését, valamint azok következményeit. Nos, azt kell mondanom, hogy a szerző nem fogja vissza magát és mindent alaposan kirészletez, amelynek eredményeként sokkal erőszakosabb, kegyetlenebb, vérben és belsőségekben tocsogós részt hozott össze. Mondanám, hogy kis adagokban kapjuk a tettlegességet és az agressziót, de ez nem igaz - ellentétben a holttestekkel, amelyek azonban tényleg darabokban vannak.
Megint sikerült ráébrednem arra, hogy a vudu nem az én világom, mert számomra ez a fajta hókusz-pókusz túlságosan alattomos, ehhez kell egyfajta lelkivilág, ami a számomra nem adatott meg. Olvasni szívesen olvasok róla, de az alapötlet nem tartozik a kedvenceim közé.
"Az embernek elvileg az ismeretlentől kéne félnie, de a tudatlanság is boldogít, ha a tudás ennyire rémisztő."A lényegen még ez sem változtat, ugyanis a történet ettől függetlenül beszippantott, erről pedig az újabb és újabb problémák, az egyébként sem rózsás helyzet egyre komolyabbá válása, az életveszélyes szituációk egész sorozata garantálja. Van itt minden: kegyetlen és értelmetlen gyilkosságok, sértődöttség, ablakon bemászó zombik, kényszer és szabad akarat, elszabadult indulatok, rengeteg titok, erőszak, illetve különféle devianciák - mindez rendesen egymásba fonódva, mindent és mindenkit átszőve. A befejezés pedig... igazán különleges, és kellőképpen megdöbbentő.
Majdnem elfelejtkeztem az egyik lényeges dologról: Anita és Jean-Claude kapcsolatáról. A Város Ura természetesen szeretné, ha a halandó szolgája - aki korántsem egyezett bele a jelek elhelyezésébe - engedelmeskedne neki, és ezzel is támogatná őt a hatalma megszilárdításában. Anita persze ellenszegül az akaratának, ezzel pedig folytatódik közük a már megkezdett huzavona. Nekem tetszik, hogy Anitának itt még vannak elvei, és egyetértek vele abban, hogy ezt a pasit jobb kerülni, mint a közelébe menni. Nekem továbbra sem szimpatikus a Jean-Claude, illetve a valamit valamiért hozzáállása, amelynek során természetesen mindig ő jár jól. Számító dög, aki képes bármit megtenni a célja elérése érdekében: most éppen jófiút játszik, és amikor Anitának segítségre van szüksége, akkor természetesen a rendelkezésére áll - bár az nagyon tetszett, amikor nem a saját akaratából közelített a kiszemelt hölgy felé. Jean-Claude egyébként az első részben volt a "legvámpírosabb", vagyis olyan, amilyennek egy vámpírnak és a Város Ura címre pályázó jelentkezőnek lennie kell, már ebben a könyvben is elkezdődött az, ami miatt - a számító dög kifejezés mellett - csak a csipkés-zsabós cuccokat viselő szépfiúként tudok rá gondolni.
Persze ezzel a kötettel is úgy jártam, mint a legutóbb olvasottal, vagyis hogy csak nagy vonalakban emlékeztem az eseményekre, de részletek már megint a múlt ködébe vesztek. Pont ezért éppen annyira élveztem a történetet, mint első olvasásra, és pont annyiszor lepődtem meg a fordulatokon, mint tettem azt sok-sok évvel korábban. Elfelejtkeztem például arról, hogy miért is fontos az, hogy Anita, aki halottkeltő, úgy végrendelkezett, hogy a halála esetén hamvasszák el. Ahogyan már arra sem emlékeztem, hogy miként kapták el végül a gyilkos lényt, illetve mi történt azt megelőzően a temetőben, amikor a hősnőnk ráébredt a hatalma lényegére.
Bár sokkal mozgalmasabb ez a rész, mint a sorozatkezdő kötet, mégsem nyerte el a tetszésem annyira, mégsem élveztem annyira, mint a megelőző kalandot - még akkor sem, ha abban sokkal több volt a világbemutatás és kevesebb a lényegi esemény. Azt hiszem, hogy a valamivel alacsonyabb pontozás csak az én ízlésbeli megítélésem következménye, mert a szerző ugyanúgy - ha nem jobban - odatette magát, mint az előző kötet esetében. Már bizsereg a kezem a Kárhozottak cirkusza után, mert emlékeim szerint azt a részt nagyon kedveltem.
Lezárásként egy kedvenc idézet, amely ugyan kicsit morbid, de...
"(...) a hülyeségért nem halálbüntetés jár. Ha így lenne, kurvára lecsökkenne a népesség."
Posted in: 8 pontos,Agave Könyvek,Anita Blake vámpírvadász,könyvértékelés,Laurell K. Hamilton,újraolvasás,urban fantasy,vámpír,zombi
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése