Robert Galbraith:Kakukkszó (Cormoran Strike 1.)

A Harry Potter sorozat nekem is nagy kedvencem, de bevallom, ha a könyves hírek nem attól hangosak, hogy J. K. Rowling  felnőtteknek szóló krimit ír, és teszi mindezt Robert Galbraith álnév alatt, akkor én bizony rá nem jövök, hogy ugyanarról a szerzőről van szó. Minden írónak van egy egyedi stílusa, amelyet ha akar sem tud levetkőzni, de eltelt már pár év azóta, hogy a varázslótanonc és barátainak kalandjait olvastam, ezért az összehasonlítás az én szempontomból némi akadályokba ütközött. Bármit is írt korábban Rowling, a mostani élményt számomra nem a neve és a hírneve határozta meg, hanem az amit a történettől kaptam. Biztos, hogy voltak olyanok - talán nem is kevesen -, akik az olvasottakat a HP sorozattal hasonlították össze, de én nem követtem el ezt a hibát. Azért kedveltem ezt a regényt, amit önmagában adott, a gyengeségeit sem indokoltam mással, csak azzal, amit tényleg éreztem, mert ez egy teljesen más történet, amely más hangulatot és cselekményvezetést igényel - ebben a posztban nincs helye a szerző más írásaival való összehasonlításnak.

Értékelés: 8/10
Kiadó: GABO Kiadó
Kiadás éve: 2014.
Terjedelem: 545 oldal
Borító ár: 3.990,- Ft
A mű eredeti címe: The Cuckoo's Calling
Fordította: Nagy Gergely
Sorozat: Cormoran Strike
Folytatás:
2.) A selyemhernyó
3.) Gonosz pálya
Kategória: krimi

A szerző egyéb művei:
Harry Potter sorozat, Átmeneti üresedés

Nem igazán tudtam, hogy mire is számítsak, amikor elkezdtem ezt a könyvet, mert annyi információval már előzetesen is rendelkeztem, hogy eléggé ellentétes véleményeket keltett az olvasókban ez a regény. Ennek valószínűleg köze lehet ahhoz, amiről a bevezetőben is írtam. Szóval... elolvastam a fülszöveget - mint később kiderült, ez hiba volt -, majd úgy gondoltam, hogy ehhez nekem kedvem van, és belevágtam.

Már az első oldalakat olvasva kellemes meglepetésben volt részem, mert a lassú tempó ellenére is élvezetesnek és gördülékenynek találtam a szöveget, kicsit furcsának, de mégis kedvemre valónak a szereplőket. Egy igazi régimódi krimi hangulat áradt a sorok közül, és engem megragadott ez a kedélyállapot, kellemesen elringatott, olvasásra biztatott. Talán Hercules Poirot nyomozói technikájához tudnám leginkább hasonlítani azt a módszert, amelyet Cormoran Strike alkalmazott ennek az ügynek a felderítése során. Az említett nagy elődhöz hasonlóan különleges névvel rendelkező nyomozó eljárásmódja annyival volt szimpatikusabb, hogy nem titkolta el az olvasók elől a megszerzett információkat. Ha valamit ő észrevett, de ez nem volt nyilvánvaló a külső szemlélő számára, akkor arról beszélt a segítőjével, és mindenki számára minden érthetővé vált.

Az alkalmazott módszer egyébként az, hogy nyomozónk megy és kérdez, éles szeme észrevesz minden apró eltérést, lényeges nyomot. Kikérdezési technikája szintén egyedi, kivételes képességgel érez rá a beszélgetőpartnerei hangulatára, ellenőrzése alatt tartja és irányítja a társalgást. Az eredménye egy lassú cselekményű, sok embert - az események összes szereplőjét - megmozgató és rengeteg információt tartalmazó párbeszéd, adott esetben információcsere. Ami előnye a történetnek, egy idő után az válik a hátrányává: lassú cselekmény, sok szereplő, hosszúra nyúlt eszmecserék, túl sok információ - az olvasó úgy érzi, hogy a szöveg csak nyúlik, mint a rétestészta, és nem történik semmi lényeges. Úgy érzem, hogy jelen esetben a kevesebb gyanúsított és tanú, illetve a rövidebb diskurzusok talán valamivel feszítettebb tempójú regényt eredményezhettek volna - erre mondják azt, hogy a kevesebb néha több.

Nyomozás közben természetesen megismerjük a kötet elején még leginkább kedvetlen és morcos exkatonának beállított nyomozót, akinek minden oka megvan arra, hogy olyan legyen a viselkedése, amilyennek éppen látjuk. Cormoran múltja, a családja és a jelenlegi helyzete mindennek mondható, csak éppen ideálisnak nem: egy híres apa zabigyerekeként született a világra, a másik szülője sem éppen az anyák mintapéldánya, a katonai szolgálat alatt az egyik lábát részben elvitte egy robbanás, és most még az egyébként viharos kapcsolatának is végre szakadt - úgy néz ki, hogy véglegesen. A nyomozó élete teljesen romokban hever: nincs sem lakása, sem pénze, sem pedig ügyfele, de mindezek ellenére is úgy tűnik, hogy ő az igazság bajnoka, mert még ebben a helyzetben sem akarja elvállalni az éppen ölébe hulló, ám kimenetelében eléggé nyilvánvaló ügyet, amelyhez nem is lenne szükség magánnyomozóra, mert a rendőrség már elvégezte a munkáját.

"(...) a laikusok állandóan az indítékot keresték, a profik listáján azonban az alkalom állt az első helyen."

Első pillantásra élesnek találtam a lecsúszott nyomozó és az ügy felderítése során kikérdezett, a vizsgálódásainak kitett személyek életvitele közötti ellentétet. Később azonban rájöttem, hogy Cormorannál ideálisabb személyt nem is lehetett volna találni a feladat elvégzésére, hiszen ha az apja csak egy kicsit is jobban figyel rá, akkor maga is hasonló körülmények között élhette volna az életét. Bár tény és való, hogy ebben az esetben nem is alakult volna ilyenné a személyisége. Kétségtelen, hogy a nyomozás előrehaladásával egyre jobban megkedveltem ezt a nagy mackót, aki a nem túl pozitív helyzete ellenére is pedáns, a munkáját pedig akkurátusan, mindenki számára követhetően és végtelenül precízen végzi - ennek az embernek mindene a titkok felderítése és az igazság hajszolása. A segítője, Robin is különleges személyiség, és amiben az egyik gyengébb, ott a másik erősebb - jó párost alkotnak ők ketten, az biztos.

Szóval komótosan haladt a történet, igyekeztem odafigyelni minden részletre, miközben egyre inkább megkedveltem a két főszereplőt - minden tökéletesen működött legalább a regény feléig. Ott már egy picit unni kezdtem magam, hogy még mindig van olyan személy, akit még el kell érni, akit ki kell kérdezni. Majd a szerző megfosztott a legnagyobb élvezettől, ami addig a lapokhoz kötötte a figyelmem:  Cormoran elkezdett titkolózni, és magyarázatok helyett csak utalásokat adott, és mintha valahol elvesztettem volna a fonalat, és innentől nem egészen tudtam együtt gondolkozni vele - ő már teljesen más síkon mozgott, mint ahol én toporogtam.

Idáig eljutva már nagyon hiányozni kezdett az az akció, amit a fülszöveg beígért, és amiből még a kötet nyolcvan százalékánál sem kaptam semmit - ezért nem érdemes elolvasni a fülszöveget közvetlenül a regénybe való belemélyedés előtt. A végére persze tényleg akadt egy kis izgalom, de ez csak egy picinykét emelte meg a pulzusszámomat. A gyilkos személyére és az összefüggésekre természetesen nem sikerült rájönnöm, bár egy idő után sikerült leszűkítenem a gyanúsítottak körét, ez azonban kevésnek bizonyult, Cormoran Strike nálam azért sokkal ügyesebb volt.

De nem csak a nyomozó volt szemfülesebb mint én, hanem az a személy is, akitől a könyvet kaptam. Ahogy a regény könyvespolcomra kerüléséhez is külön sztori is kapcsolódik - természetesen bonyolult háttércselekménnyel. A történtekre a jog nyelvén csak egyfajta kifejezés létezik: előre megfontolt szándékkal. :)

Alapvetően tetszett, amit olvastam, de mégsem vagyok maradéktalanul elégedett - gondolom ezen senki sem lepődik meg, mert ritkán vagyok az. Tetszettek a szereplők, a kissé zűrös életük, a viselkedésük, és rengeteg lehetőséget látok még bennük. Az olvasás végeztével bennem maradt hiányérzetet betudom annak, hogy ez egy sorozatkezdő, amolyan felvezető kötet, amelyben fontos az alapok lefektetése, ennek következményeként pedig a cselekmény némileg visszafogottabb. Szóval határozottan kíváncsi vagyok a következő esetre, az ügy felderítése érdekében tett lépésekre, mert Cormoran Strike stílusa és az általa alkalmazott módszer olyan, amelyre figyelni kell - ahogy maga a nyomozó személye is megérdemli ugyanezt.

Posted in: 8 pontos,Cormoran Strike,GABO Kiadó,könyvértékelés,krimi,Robert Galbraith