Laura Arkanian: Holdezüst, vérarany (Holdezüst, vérarany 1.)

Nagyon kedvelem az írónő fordításait - remélem, hogy mindenki tudja kiről beszélek -, ezért mindennél jobban kíváncsi voltam a regényére is. Persze tudom, hogy a fordítás és az írás nem ugyanaz a kategória, pont ezért nem is követtem el azt a hibát, hogy összehasonlítsam egymással a két tevékenységet, illetve annak végeredményeit, hanem igyekeztem mindent a maga helyén kezelni.

Egy évvel ezelőtt a karácsonyfa alatt sorakozó ajándékaim között bukkantam rá a nyomdából alig pár héttel korábban kikerült regényre, és örültem is neki nagyon, mert bármennyire is lejárt lemeznek tartják egyesek, attól én még nagyon is kedvelem a vámpíros és a vérfarkasos történeteket. A fő kihívást inkább abban láttam, hogy milyen újdonságot lehet még letenni az asztalra - illetve nyomdába küldeni és feltenni a könyvespolcra - ebben a témában. Végül majdnem egy év telt el, mire megismerhettem a történetet, de a döntésemet nem bántam meg, mert számomra így volt az igazi a kapott élmény - amelynek részleteit jó szokásomhoz híven, most meg is osztom veletek.

Értékelés: 9/10
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Vörös pöttyös
Kiadás éve: 2014.
Terjedelem: 352 oldal
Borító ár: 2.999,- Ft
Sorozat: Holdezüst, vérarany
Folytatás:
2.) Vérségi kötelékek (kézirat)
Műfaj: urban fantasy

Kezdem is mindjárt azzal, hogy nem teljesen értem a regényt megjelentető kiadó döntését - azt persze igen, hogy miért adta ki a művet, de a többit nem. Adva van egy alapvetően komor hangulatú és hatalmi harcokkal teletűzdelt történet, amely mindenkit megtévesztő, a végletekig romantikus fülszöveget kap - hiába az az utolsó mondat, ami pont az ellenkezőjét állítja, mert arra már szinte senki sem figyel -, illetve a borítóra egy vörös pöttyöt. Mi az első dolog, amit az érdeklődő olvasó következtetésként levon ezekből a tényekből? Természetesen az, hogy ez a regény egy misztikus környezetben játszódó szerelem története, ráadásul azok között is leginkább a fiataloknak szóló kategória. Mi történik a logikus konklúzió levonását követően? Tini lányok serege rohan a boltba, hogy megvegye a következő paranormális románcról szóló könyvet, amelyet aztán elolvasva végül hatalmas csalódással a szívében fejezze be azt - mert nem találta meg benne a következő Edwardot és Daimont. Mert ez a regény nem erről szól!

Akármi is volt az elképzelés, úgy érzem, hogy eléggé félresiklott, és ezt nagyon sajnálom, mert ennek eredményeként úgy gondolom, hogy ez a nagyon jó regény nem találta meg a célközönségét. Talán ha egy Sötét örvény besorolást kapott volna... Annak viszont nagyon örülök, hogy azok közé tartozom, akiket nem riasztott el borító pöttyének vörös színe... és nem tévesztett meg a fülszöveg sem.

Akkor tulajdonképpen mi is a helyzet? Adva van egy világ, ahol az emberek és a természetfeletti lények egymás mellett élnek. A vámpírok és a vérfarkasok nem egymást teremtik, hanem mindenki embernek születik és csak a serdülőkora táján dől el - úgy minden ezer emberből egynél -, hogy felébred-e a holdra. Ők a másvérűek. Az alap feltételezés az, hogy a genetikának lehet köze a dologhoz, de konkrétumot senki sem tud. Lutri tehát, hogy kiből lesz vámpír és kiből lesz vérfarkas, ahogy az is, hogy melyik klán fogadja be az újoncot. A két faj egyedei mégsem bírják egymást: a nap alatt békésen megférnek egymás mellett, de a hold alatt árgus szemekkel figyelik a másik felet, időnként pedig össze is csapnak - a másik fajjal keveredni pedig a legnagyobb bűn, amit csak elkövetni lehetséges.

Az, hogy ki és milyen pozíciót tölt be a mindennapi életben nem határozza meg a klánon belüli helyzetét, mert ott teljesen más szabályok érvényesek. Így történhetett meg az, hogy az egyszerű ápolónő egy vámpír klán megválasztott vezére és a kolónia vezetője is egyben, míg a nappali életében vezető pozíciót betöltő szereplő csak egy egyszerű klántag. A klánok mellett léteznek a klánon kívüliek, akik a szabályokat megszegő és kitaszított tagokból, valamint az emberi vér csábítását elfogadó vérszívókból kerülnek ki - aki viszont klánon kívüli, az mindenki számára szabad préda, segítségre senkitől sem számíthat.

A városon belül kényes egyensúly uralkodik a két kolónia, illetve annak számtalan klánja között, amelynek legfontosabb szabálya, hogy a létezésüknek, a hold alatti életüknek titokban kell maradnia. Ahogy minden más esetben úgy itt is pont egy olyan helyzet billenti ki az egyensúlybóla  mérleg nyelvét, amire senki sem számított: két fiatal találkozása és szerelme. Vagy ez mégsem teljesen így van?

Andrea vámpír, a kolóniát vezető Titoktudók klánjának tagja, a jelenlegi klánvezér kiszemelt utódja; Peter pedig a Fényjárók klánjához tartozó vérfarkas. A két fiatal egy szabadtéri bulin találkozott először, hosszan elbeszélgettek a tábortűz mellett, majd később sűrűn találkozgattak, kezdeti vonzalmuk pedig szerelemmé mélyült - a kapcsolat egyre komolyabbá válása mellett is megőrizték azonban a titkukat, vagyis azt, hogy van egy másik életük a hold alatt. Véletlenül derül ki az, hogy ők ketten az ellenséges faj tagjai, és ez éppen úgy megdöbbenti őket is, mint mindenki mást a környezetükben. Peter úgy válik klánon kívülivé, hogy annak okával csak később szembesül, és Andreára is hasonló sors várna, de a lány klánvezére - Alice -  mentőövet nyújt a fiataloknak, amelynek következményeként megalakul az Új Hold klánja - az indulatok pedig elszabadulnak, felborul a hatalom kényes egyensúlya.

A kép INNEN.

Andrea és Peter szerelme meghatározó része a történetnek, de nem a fülszöveg által ígért rózsaszín módon, hanem mintegy katalizátora, kiváltó oka a később bekövetkező eseményeknek - bár szereplőként végig jelen vannak, de a főszerep mégsem az övék. Azzal, hogy a két fiatal megalakítja az új klánt, számomra egyértelmű volt az egymás iránti érzelmeik mélysége. Nem volt szükség arra, hogy fejezeteken keresztül üres szavakkal bizonygassák egymásnak a másik iránt táplált érzéseiket, mert a tetteik ennél sokkal beszédesebbek. Ugyanakkor a rózsaszín érzelmek taglalására nem igazán adódott sem idő, sem lehetőség a későbbiekben. Ez nem az a történet, ahol a csókok és az ölelések elfedik a tényleges, háttérben zajló akciót, jelen esetben inkább a történések szorítják háttérbe az érzelmek leírásait - nekem ez utóbbi verzió sokkal inkább kedvemre való.

Mi marad akkor, ha nem azt ecseteli hosszú fejezeteken keresztül a szerző, hogy ki és mennyire szereti a másikat? Természetesen jut idő minden másra, de leginkább a hatalmi harcokra, illetve a mögöttes okok bemutatására. Az eseményeken keresztül lassanként kibontakozó és apró utalásokból összeálló háttérvilág, valamint annak eléggé összetett szabályai nem teszik lehetővé, hogy az olvasó figyelme csak egy picit is elkalandozzon: tucatnyi klán, még annál is több, a könyv lapjain egymást gyorsan követő, néha csak rövid időre felbukkanó szereplő - sűrűn jegyzeteltem, hogy minden a helyére kerüljön. Mert ahhoz kétség sem fér, hogy ez egy csavaros, sok meglepetéssel szolgáló, jól kitalált szabályokkal, a háttérben megbújó titkokkal teli történet, amolyan sokszereplős sakkjátszma, ahol minden lépés fontos, és mindegyik döntően befolyásolja az események további alakulását. 

A regény eleje - a Holdezüst - az alapszituáció, a háttér és a kiváltó események felvázolására helyezi a hangsúlyt. A Vérarany a korábbiakban lefektetett alapokra épít, ugyanakkor sokkal eseménydúsabb, mozgalmasabb, inkább a cselekvésen  van a hangsúly - bár az elméleteket és a lehetőségek boncolgatását továbbra sem kellett nélkülöznöm.

Látszik, hogy ez a regény nem egy hónap alatt készült el, hanem hosszú évek munkája van benne, számtalan  - láthatóan az előnyére szolgáló - átdolgozást élt meg: erre utal a jól átgondolt világ, a hatalmi viszonyok összetettsége, a klánok egymással való kapcsolata, a szereplők múltja, illetve a jelenlegi döntéseiket meghatározó íratlan szabályok hosszú sora - és az átkok, amelyekben a lelke mélyén mindenki hisz, bár ezt nem híreszteli. Az információk sokasága, a cselekmény feszített tempója nem ad túl sok lehetőséget a részletes leírásokra, pedig néhány esetben ebből többet is elviseltem volna - talán ez a regény egyik hibája, de a kapott élmény függvényében könnyedén szemet tudok hunyni az észrevétel fölött.

A másik - szintén apró - problémát abban látom, hogy a lezárás kissé gyorsra, hirtelenre sikeredett, a vége események történései kissé zavarosnak tűntek első olvasatra. De kicsit ülepítve a történteket és egymás mellé téve az összefüggéseket, a korábbiakban elhangzott információkat, már van értelme az olvasottaknak - csak éppen nem egyértelmű a dolog, és el kell gondolkozni rajta. Persze ezzel sincs semmi baj, de nem minden olvasó hajlandó használni a fejét - ami alapból legyen az ő problémájuk -, viszont éppen ezért gondolom azt, hogy a túl homályos megfogalmazás néha többet árt, mint amennyi titokzatosságot magában hordoz és kíváncsiságot felébreszt, valamint annak az érzetét kelti, hogy a történet befejezetlen maradt.

Rengeteg lehetőség van még ebben a világban, ezek némelyikének szükséges kapcsolódó pontjait már bele is szőtte a szerző a történetbe. Ott van mindjárt a befejezés, amely szinte kiált a folytatásért. Aztán ott van Alice és Judy története, illetve Lester, aki annak ellenére is izgalmas és érdekes figura, hogy alig szerepelt a történetben. De említhetném akár Sullivan-t is, aki sokkal többet tud, mint amit megoszt másokkal, esetleg Susan és a klánja, akik a másvérűek, a klánon kívüliek között is különlegesek, vagy éppen Andrea és Julie genetikai háttere. Most hirtelen csak ezek jutottak az eszembe, de ha kicsit elgondolkoznék, akkor még hosszan tudnám sorolni azt, amire kíváncsi vagyok, és amely szálak mentén tovább lehetne szőni ennek a történetnek a bonyolult mintázatát.

Kedves, Laura Arkanian, köszönöm, hogy olyan történetet alkottál, amelynek olvasása ekkora élvezetet jelentett a számomra, és amely - a mai trendekkel ellentétben - a vámpíros és vérfarkasos vonal ellenére sem csöpög a szirupos romantikától, hanem jól felépített logika alapján követik egymást az eseményei. Nagyon tetszett! A regény nem tökéletes, de nagyon közel áll ahhoz, hogy annak nevezzem. Mindenki, aki mást állít, nagy valószínűséggel korábban csak hősszerelmest játszó, csillogó vámpírokról olvasott, és nem is nagyon van igénye másra - ez legyen az ő problémájuk -, mert nekem viszont igen. Ez a regény pedig visszaadta a vámpíros és vérfarkasos történetekbe vetett bizalmam és a reményem.

Posted in: alakváltó,Holdezüst vérarany,könyvértékelés,Könyvmolyképző,Laura Arkanian,vámpír,Vörös pöttyös