Josh Malerman: Madarak a dobozban

Az ijesztgetős regények és én fura viszonyban vagyunk egymással, mert van, amelyik iszonyúan tetszik és van, amelyiknek egyszerűen nem tud elkapni a hangulata. Ha választanom kell, akkor inkább thriller, mint horror, mert az utóbbi néha annyira félelmetes akar lenni, hogy átesik a ló másik oldalára és nevetségessé válik. Viszont a természetfelettit is kedvelem, szóval folyton elcsábulok a horror irányába. Számomra sokkal félelmetesebb az, ha nem írja le a szerző az ellenséget, hanem csak utal a jelenlétére. Amit nem látunk, attól sokkal, de sokkal jobban parázunk, és úgy általában az olvasó úgy is félelmetesebbet képzel a szörny helyére, mint amit az író le tud festeni a szavaival. A Madarak a dobozban fülszövegét olvasva biztos voltam benne, hogy teljes mértékben nekem való olvasmány: az ellenség tutira nem látható, mert nem lehet ránézni, a para tehát borítékolva.

Értékelés: 8/10
Kiadó: Fumax Kiadó
Kiadói sorozat: Fumax Thriller
Kiadás éve: 2015.
Terjedelem: 261 oldal
Fordította: Rusznyák Csaba
Borító ár: 2.995,- Ft
A mű eredeti címe: Bird Box
Kategória: thriller

Rögtön a regény elején egy posztapokaliptikus világba csöppentem, ahol a világrengető eseményeket túlélők száma mindössze maroknyira tehető. A problémát ezúttal nem természeti jelenség okozta, hanem valami más, valami olyan, amire ránézni sem lehet. A világ minden tájáról és egyre nagyobb gyakorisággal érkeztek azok a hírek, amelyekben az embereken elhatalmasodott az őrület: gyilkossá váltak, majd az ámokfutásuk végén öngyilkosságot követtek el. Senki sem tudta megmondani, hogy mi okozta ezt a jelenséget, csak egy valami biztos: ha zárva tartottad a szemed, akkor esélyed van a túlélésre. Ezt teszi Malorie is, aki - a kezdeti jelenségek felbukkanásához képest mintegy öt-hat évvel később - két gyermekével egyedül él egy házban. Most viszont elérkezettnek látja az időt arra, hogy nekiinduljanak és megpróbáljanak eljutni egy másik helyre, ahol talán nagyobb biztonságban lehetnek.

Malorieval és a gyerekekkel azon a napon találkoztam először, amikor megszületett az elhatározás, hogy útnak indulnak: bekötött szemmel, bele az ismeretlenbe. Sok mindenre kíváncsi voltam. Többek között arra, hogy hová indultak, miért pont most és mi történt velük eddig? Mintha a szerző csak meghallotta volna a kívánságom, a következő fejezetben behozta a múltbeli szálat és innentől kezdve felváltva olvashattam a jelen és a múlt eseményeiről.

A könyv hangulata kifejezetten erős, a szavakkal keltett félelem a zsigerekig hatol. A látás, mint a legfontosabb érzékelés hiányának bemutatása, a rövid és tényszerű mondatokkal lefestett érzések, a teljesen hétköznapi tevékenységek küzdelmes teljesítésének leírása együttesen azt eredményezik, hogy az olvasó könnyedén beleéli magát a helyzetbe és elhatalmasodik rajta a feszültség. Innentől viszont már nyert ügye van a szerzőnek, mert "csak" az érdeklődést kell fenntartani, amit viszont garantálnak a váltott fejezetek, mert biztosan mindenkit érdekelni fog, hogy miért is lakik Malorie egyedül abban a házban. ahol korábban sokkal többen voltak. Vajon velük mi történt? És mikor? Mert a miért az egyértelmű, de a többi nem. És ha velük, mindegyikükkel ez történt, akkor azt a valamit hogyan úszta meg Malorie és a gyerekek? Rengeteg kérdés, ami szinte magától viszi előre a történetet. Persze nem kevésbé érdekes az sem, ahogy a trió halad új otthona felé.

Engem ebben a regényben az ismeretlen ellenség ténye és a tőle való rettegés megnyilvánulása nyűgözött le igazán. Nagyon tetszett a mű eleje, állandóan libabőrös volt a karom olvasás közben, annyira hatással voltak rám az olvasott szavak. Aztán némileg változott a kép, a fenyegetés részben testet öltött, részben másfelé irányult és innentől már csökkent a hatás mértéke. Sok-sok kérdés fogalmazódott meg bennem, és úgy érzem, hogy nem mindegyikre kaptam magyarázatot. Olyan, mintha Malorie néhány tette nem minden esetben volt számomra teljesen érthető. 

Figyelem, a következő bekezdés - de csak az - spoileres információkat tartalmaz!
Egyszer nagyon félelmetesnek lett beállítva valami, később futólag említés történik arról, hogy azért Malorie ennél nagyobb volumenű tetteket is végrehajtott - ráadásul teljesen egyedül. Vagy ott van a "fertőzés" tetőpontján a 20 km-es vezetés - részben nyitott szemmel -, illetve ezzel szemben a túlzott (?) óvatoskodás más esetekben. Vagy a katonai sátor, amely úgy került az út közepére, hogy két házzal arrébb tíz ember semmit sem vett észre a hadsereg akciójából - márpedig a katonák nem arról híresek, hogy nem hallani őket, ha megjelennek. És még egy kérdés: a négyéves gyerekek egyébként már képesek evezni? Hmm... Elgondolkodtató. Nem igazán értettem ezeket az ellentmondásokat és pont az ilyenektől vált számomra kissé hézagossá a regény cselekménye és némileg egyenetlenné a kapott élmény. Volt némi problémám a szereplőkkel is: egyesekről alig derült ki valami információ, néhányuk pedig erősen sztereotipikusra sikerült.

Ah, végül is jó volt ez. Első könyvnek nagyon is jó. Az ötlet egyedi, hangulat szempontjából a kivitelezés is tökéletesre sikerült, de az apróságok és az el nem varrt szálak miatt mégsem lett minden szempontból maradandó az élmény. Örültem, hogy olvastam, mert tutira begolyóztam volna, ha nem olvashatom, annyira érdekelt a regény. Talán pont ez volt a gond: a rengeteg jó értékelés és a túlzott elvárások, talán emiatt érzem úgy, hogy valamivel kevesebbet kaptam, mint amit szerettem volna. De, végül is jó volt ez. A folytatásért viszont nem biztos, hogy annyira törni fogom magam, mint ezért a regényért.

A könyv külső megjelenése viszont nagyon látványosra és emlékezetesre sikerült.

Posted in: 8 pontos,Fumax Kiadó,Fumax Thriller,horror,Josh Malerman,könyvértékelés,thriller