szerda, március 22, 2017
Shanara
Ha van valaki, aki kedveli - sőt inkább imádja - Dennis Lehane regényeit, akkor az bizony én vagyok. Nem is volt kérdés, hogy a több évnyi kihagyást követően megjelenő legújabb kötetre azonnal le kellett adni az előrendelést, amint erre csak lehetőség adódott és az olvasás sem váratott sokat magára a kézhez vételt követően. Bár tény, hogy a korszak és a téma nem a kedvencem, de Lehane korábbi regényeinek témája sem éppen a zsánerem, a szerzőnek mégis sikerült maradéktalanul elvarázsolnia. Szóval minden fenntartásom és előzetes félelmem ellenére is ment az előrendelés és végtelenül hosszúnak tűnt a várakozás a megjelenésig és a csomag átvételéig.
A regény alapötlete - annak ellenére, hogy nem kedvelem a korszakot, amiben játszódik - nagyon tetszett. A sztori főhőse Boston rendőrkapitányának fia, aki tolvajként keresi meg a napi betevőt, illetve a napi elverni valót - főleg mivel a hozzáállása szerint, amilyen könnyen jön a pénz, olyan könnyen is megy. Csakhogy ifjú rablónk az egyik akciónál szemet vet egy fehércselédre, akiről viszont kiderül, hogy a bostoni szervezett bűnözés fejének szeretője. Joe fiút még ez sem tántorítja el, nem bírja kordában tartani a hormonjait, ahogy egyébként a hölgyike sem, és szenvedélyes viszonyba bonyolódnak - persze az ügyben illetékes górénak ez egyáltalán nincs a kedvére. Mindezek mellett ifjú rablónk esze sem azon jár, amin kellene, ezért természetesen hibát hibára halmoz, ami pedig meghatározza életének további alakulását - természetesen annak törvénye kívüli oldalán.
A regény erősen, ám a kort és az életmódot figyelembe véve elég szokványosan indul: főhősünk lába éppen belekötött a betonba és várja további sorsát. Ezt követően a történet jó része visszaemlékezés, azoknak az eseményeknek az alakulása, amelyek miatt Joe eddig a pillanatig eljutott, ebbe a helyzetbe került. Később persze sikerül beérni a könyv eleji pillanatot és onnantól kezdve már a "jelenben" játszódnak az események.
Az a gondom - bár van egy másik is, de arról majd később - ezzel a történettel, hogy nagyon untam. Az elejét mindennél jobban, ennek következményeként az első százötven oldalon mindennél lassabban sikerül csak átevickélnem. Aztán végre történt valami változás, Boston után jött a forró és fülledt dél, és mintha az események is felpörögtek volna, olvasmányosabbá vált a sztori. Egy darabig, mert aztán megint csak oda jutottunk, ahol az elején is voltunk.
Semmi, de semmi olyan dolgot nem tartalmazott a történet, amely ne lett volna előre kiszámítható és ne következett volna egyik eseményből a másik. És itt a másik legnagyobb problémám: olyan, mintha ezt a regényt nem is Lehane írta volna, hanem valaki teljesen más ember, akinek sokkal egysíkúbb a fantáziája. Erre mondtam azt már az elejétől fogva az ismerőseimnek. hogy "nyomokban Lehane-t tartalmaz" - csak sajnos ez nekem nagyon, de nagyon kevésnek bizonyult.
Nem akarok igazságtalan lenni, vagyis ha nem Lehane írta volna ezt a történetet - vagy legalább el tudtam volna vonatkoztatni ettől a ténytől -, akkor teljesen élvezhető lett volna az, amit olvastam, mert alapvetően jól bemutatott eseményekről, illetve azok egyenes következményeiről van szó. Csak ez mind kevés, ha az ember lánya előtte már olvasott más könyvet a szerzőtől, akkor pedig végképp, ha imádja is azokat - közben pedig csodálkozik azon, hogy a magyar olvasóközösség viszont annyira nem. Aztán jön ez a tucatsztori, amelyben semmi újdonság sincs, a Lehane rajongók fanyalognak, a többiek meg, akik most ismerkednek - valószínűleg a film hatására - a szerzővel, teljesen pozitívan nyilatkoznak. Nos, ha ez kell ahhoz, hogy Lehane ismert legyen kis hazánkban és jól fogyjanak a magyarul megjelent írásai, akkor legyen így - főleg, ha ennek az a következménye, hogy jön majd az újabb Kenzie-Gennaro kötet.
Szóval nem győzöm hangsúlyozni, hogy nekem, Lehane rajongó számára, ez a regény egy hatalmas csalódás, mert semmit sem találtam meg benne abból, amiről olvasni szerettem volna. Bár tény, hogy a szerző hangulatteremtésben most is remekel, és Joe, valamint az apja kapcsolata is az elvártaknak megfelelően került bemutatásra, de minden más esetben hiányzott a szerzőre oly jellemző kifinomult finomság és megdöbbentő csavar.
Joe olyan egysíkú jellem, amennyire csak lehet. Leginkább egy rakás szerencsétlenségnek tűnt a szememben, aki végig bukdácsolja az egész történetet, néha pont sikerül a megfelelő helyekre tennie a lábát, máskor pedig - a legtöbb esetben - irányítják a lépteit. Hogy mitől zseni? Mert bizony annak van beállítva. De nekem fogalmam sincs róla, hogy miért kellene így tekintenem rá. Inkább szerencsefia - ez a jelző jobban illik rá. Kifejezetten idegesítőnek és értelmetlennek találtam azt is, ahogy a szereplők folyamatosan a törvényen kívüli és a gengszter jelentésbeli - és életvitelbeli - különbségein morfondíroztak.
Hogyan lehetett volna jobb? Ha nem ennyire hosszú időszakot - közel másfél évtizedet - ölel fel a sztori. Ha a főhősünk nem egy reménytelen hősszerelmes, ha nem csak egy bizonyos testrészével gondolkodott volna a lényeges helyzetekben. Ha valamivel érdekesebb és mozgalmasabb a sztori. Ha akad benne némi csavar. Ha erősebb és nem ennyire sok problémára kitérő a társadalomkritika. És így tovább: ha... és ha... és megint csak ha...
Végigküzdöttem magam a több száz oldalon, mert reménykedtem benne, hogy a végén majd részem lesz valami olyan csattanóban, amitől visszanyerem a hitemet és minden a helyére kerül, de ez a teljesen átlagos sztori még ettől is megfosztott, és helyette egy teljesen átlagos, előre kiszámítható befejezést kaptam. Vagyis minden tekintetben hatalmas csalódás volt ez a regény a számomra. Olyannyira, hogy nem is akarom a polcomon látni - még akkor sem, ha az egyik kedvenc szerzőm írta. Végtelenül csalódott vagyok és nagyon szomorú.
 |
| Értékelés: 4 pont a 10-ből Kiadó: Agave Könyvek Kiadás éve: 2017. Terjedelem: 375 oldal Borító ár: 3.680,- Ft A mű eredeti címe: Live by Night Fordította: Orosz Anna Műfaj: krimi, gengszter sztori |
A regény erősen, ám a kort és az életmódot figyelembe véve elég szokványosan indul: főhősünk lába éppen belekötött a betonba és várja további sorsát. Ezt követően a történet jó része visszaemlékezés, azoknak az eseményeknek az alakulása, amelyek miatt Joe eddig a pillanatig eljutott, ebbe a helyzetbe került. Később persze sikerül beérni a könyv eleji pillanatot és onnantól kezdve már a "jelenben" játszódnak az események.
Az a gondom - bár van egy másik is, de arról majd később - ezzel a történettel, hogy nagyon untam. Az elejét mindennél jobban, ennek következményeként az első százötven oldalon mindennél lassabban sikerül csak átevickélnem. Aztán végre történt valami változás, Boston után jött a forró és fülledt dél, és mintha az események is felpörögtek volna, olvasmányosabbá vált a sztori. Egy darabig, mert aztán megint csak oda jutottunk, ahol az elején is voltunk.
Semmi, de semmi olyan dolgot nem tartalmazott a történet, amely ne lett volna előre kiszámítható és ne következett volna egyik eseményből a másik. És itt a másik legnagyobb problémám: olyan, mintha ezt a regényt nem is Lehane írta volna, hanem valaki teljesen más ember, akinek sokkal egysíkúbb a fantáziája. Erre mondtam azt már az elejétől fogva az ismerőseimnek. hogy "nyomokban Lehane-t tartalmaz" - csak sajnos ez nekem nagyon, de nagyon kevésnek bizonyult.
Nem akarok igazságtalan lenni, vagyis ha nem Lehane írta volna ezt a történetet - vagy legalább el tudtam volna vonatkoztatni ettől a ténytől -, akkor teljesen élvezhető lett volna az, amit olvastam, mert alapvetően jól bemutatott eseményekről, illetve azok egyenes következményeiről van szó. Csak ez mind kevés, ha az ember lánya előtte már olvasott más könyvet a szerzőtől, akkor pedig végképp, ha imádja is azokat - közben pedig csodálkozik azon, hogy a magyar olvasóközösség viszont annyira nem. Aztán jön ez a tucatsztori, amelyben semmi újdonság sincs, a Lehane rajongók fanyalognak, a többiek meg, akik most ismerkednek - valószínűleg a film hatására - a szerzővel, teljesen pozitívan nyilatkoznak. Nos, ha ez kell ahhoz, hogy Lehane ismert legyen kis hazánkban és jól fogyjanak a magyarul megjelent írásai, akkor legyen így - főleg, ha ennek az a következménye, hogy jön majd az újabb Kenzie-Gennaro kötet.
Szóval nem győzöm hangsúlyozni, hogy nekem, Lehane rajongó számára, ez a regény egy hatalmas csalódás, mert semmit sem találtam meg benne abból, amiről olvasni szerettem volna. Bár tény, hogy a szerző hangulatteremtésben most is remekel, és Joe, valamint az apja kapcsolata is az elvártaknak megfelelően került bemutatásra, de minden más esetben hiányzott a szerzőre oly jellemző kifinomult finomság és megdöbbentő csavar.
Joe olyan egysíkú jellem, amennyire csak lehet. Leginkább egy rakás szerencsétlenségnek tűnt a szememben, aki végig bukdácsolja az egész történetet, néha pont sikerül a megfelelő helyekre tennie a lábát, máskor pedig - a legtöbb esetben - irányítják a lépteit. Hogy mitől zseni? Mert bizony annak van beállítva. De nekem fogalmam sincs róla, hogy miért kellene így tekintenem rá. Inkább szerencsefia - ez a jelző jobban illik rá. Kifejezetten idegesítőnek és értelmetlennek találtam azt is, ahogy a szereplők folyamatosan a törvényen kívüli és a gengszter jelentésbeli - és életvitelbeli - különbségein morfondíroztak.
Hogyan lehetett volna jobb? Ha nem ennyire hosszú időszakot - közel másfél évtizedet - ölel fel a sztori. Ha a főhősünk nem egy reménytelen hősszerelmes, ha nem csak egy bizonyos testrészével gondolkodott volna a lényeges helyzetekben. Ha valamivel érdekesebb és mozgalmasabb a sztori. Ha akad benne némi csavar. Ha erősebb és nem ennyire sok problémára kitérő a társadalomkritika. És így tovább: ha... és ha... és megint csak ha...
Végigküzdöttem magam a több száz oldalon, mert reménykedtem benne, hogy a végén majd részem lesz valami olyan csattanóban, amitől visszanyerem a hitemet és minden a helyére kerül, de ez a teljesen átlagos sztori még ettől is megfosztott, és helyette egy teljesen átlagos, előre kiszámítható befejezést kaptam. Vagyis minden tekintetben hatalmas csalódás volt ez a regény a számomra. Olyannyira, hogy nem is akarom a polcomon látni - még akkor sem, ha az egyik kedvenc szerzőm írta. Végtelenül csalódott vagyok és nagyon szomorú.
Posted in: 4 pontos,Agave Könyvek,Dennis Lehane,könyvértékelés,krimi
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése