Dot Hutchison: Pillangók kertje

Van ez a Kristály pöttyös sorozat, amelynek az lenne a lényege, hogy behozza kis hazánkba a pszichothrillerek új, a Grip Lit kategóriába sorolt regényeit. Magyarul ez női pszichothrillerek néven fut. A kifejezés elég megtévesztő, ugyanis néhány kötet elolvasása után sem tudom eldönteni a "női" jelző tényleges szerepét - nem egyértelmű, hogy nők által írt pszichothriller regényekről, nőknek szóló pszichothrillerekről vagy nőt/nőket és a nőkkel való bánásmódot középpontba helyező történetekről van szó. Valószínűleg mindegyik hipotézis megállja a helyét.

Azonban ezt az új hullámot, ezt a női pszichothriller kategóriát egyszerűen nem veszi be a gyomrom. Számomra ezekből a regényekből leginkább a pszichothriller része hiányzik. Oké, elhiszem, hogy romantikus regényekhez képest ezek a történetek brutálisak, de nekem - a normál thrillereken és pszichothrillereken edződött könyvmolynak - már magasabban van az a bizonyos léc, hamvas lelkemet megedzették a kevésbé "újhullámos" írások. Nézzük, akkor részletesebben...

Értékelés: 4 pontot ér a 10-ből
(mert ez számomra nem volt pszichothriller).
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Kristály pöttyös
Kiadás éve: 2017.
Terjedelem: 368 oldal
Fordította: Komáromy Zsófia
Borító ár: 3.299,- Ft (kartonált)
A mű eredeti címe: The Butterfly Garden
Kategória: thriller, pszichothriller

Ahogy az összes általam olvasott Kristály pöttyös regénynek, ennek is elképesztően érdekes a fülszövege, aminek az elolvasását követően már be is indult a thrillereken edződött fantáziám, majd megszületett a következtetés: húúúú, ez biztosan nagyon jó lesz. Gyors pillantás a moly.hu oldalon a könyv olvasottsági százalékára és már biztossá is vált a beszerzés.

Adott egy férfi, akinek az a mániája, hogy nőket rabol el, a hátukat lepketetoválással díszíti és fogva tartja őket egy speciálisan kialakított üvegházban. Az üvegház a Kert, a lányok a Pillangók, a férfi pedig a Kertész. A kertet végül felfedezik, az FBI kihallgatja az egyik lányt, aki Maya névre hallgat és aki maga is gyanússá válik a titkolózásával.

Ez a regény annyira jó alapötlettel rendelkezik, hogy elképesztő és brutális történetet lehetett volna belőle kanyarítani. Ezek helyett kapunk egy kamu FBI nyomozást, két teljesen sablonos ügynököt és egy nőt, aki olyan ütemben adagolta a vele történteket, hogy abba többször is sikerült belealudnom. Szóval ennyit a feszültségről és az adrenalinról - ennyit a borító ajánlásairól. 

Félreértés ne essék, az alapötlet tényleg beteg és ami a lányokkal történt, azt nem kívánom senkinek, még a legnagyobb ellenségemnek sem, de a tálalás módjával már annál több problémám akad. Kezdjük azzal, hogy már az alapfelállásnál is felfedeztem némi logikai ellentmondást, mert ugye a Kertész harminc éve rabol el nőket és hurcolja őket haza az üvegházába, ami lehet akármilyen elszigetelt, mégiscsak a családi birtokon áll. Azt találtam furcsának, hogy sem a felesége, sem a fiai - amikor még kisebbek voltak - nem akartak bemenni a lezárt részbe és senkit sem érdekelt, hogy mit rejt a számzáras ajtó, ami ráadásul a birtok eléggé nagy kiterjedésű részébe való bejutást akadályozza meg. És ha már a méreteknél tartunk... Jártam már üvegházban, de akkorát, ami azt a sok mindent - ennyi szobát, helyiséget, patakot, tavat, nagyobbacska kertet, barlangot, vízesést, barlang fölötti sziklát, annak a tetején növő akkora fát, ami megmászható és az ágára is ki lehet ülni - magába tudna zárni, még nem láttam. Azt pedig el sem tudom képzelni, hogy statikailag ezt hogyan lehet megoldani. Akkorát pedig aztán végképp nem, ahol ez a kisebb üvegház és csak része annak a nagynak, amiben az egész család sétálgatni szokott. Szóval elég hihetetlen.

Aztán a történetvezetés... Ez így nagyon lapos volt, inkább unalmas, mint érdekes. Pont ez lett volna az a történet, ahol nem a múltbeli visszaemlékezést kellett volna választani, hanem a jelenidejű elbeszélést - néhány visszaemlékezős betéttel -, kiegészítve a váltott nézőpontú fejezetekkel és akkor olyan feszültségszintet lehetett volna elérni, hogy az bizony kiveri a plafont. Így azonban a szerzőnek csak a biztosítékot sikerült kivernie nálam ezzel a lagymatag valamivel, ami elvileg pszichothriller akart volna lenni.

Nem igaz, hogy nem értik meg az írók, hogy nem elég leírni azt, hogy valaki brutális és sorozatgyilkos, hanem ezt be is kell mutatni. Egy olyan sorozatgyilkos, aki a cselekmény közben csak simogatja és babusgatja az áldozatait, mindig csak a gyengéd oldalát látja az olvasó, az nem túl meggyőző. Elhiszem, hogy megerőszakolta a nőket - mert le volt írva -, de egy elég hihetetlen, hogy csak azért mert az egyikük kiborult, a másik pedig megkérte a férfit, hogy most ne közeledjen hozzá néhány hétig, az eleget is tesz a kérésnek. 

Olyan jó lett volna ismerni a Kertész gondolatait, olvasni Avery szemszögét, megérteni Desmond habozását, átélni a lányokkal történteket - és nem csak olvasni róluk. Megtudni, hogy miként is építette fel a Kertész a Kertet, hogyan titkolta el a családtagjai elől, miként védte meg a gyűjteményét, milyen problémákkal nézett szembe nap, mint nap és persze azt, hogyan élte meg az egészet: a lányok megszerzését, a velük töltött napokat, az elvesztésüket. 

Vagy kezdődhetett volna azzal, hogy az FBI megérkezik a Kerthez, kimentik a lányokat és szembesülnek a hellyel, a rendeltetésével és a többi szörnyűséggel. Lehetett volna Maya a főszereplő, lehetett volna ő a visszaemlékező, csak valami más elbeszélési technikával, nem ezzel a flegma stílussal. Lehetett volna sokkal jobb, de sajnos nem lett. Így viszont számomra nagyon kevésnek bizonyult - és nálam jobban ezt senki nem sajnálja.

Elvileg ez a kötet egy - eddig három részes - sorozat nyitó darabja. Állítólag attól sorozat, hogy a nyomozók lesznek ugyanazok. Nos, az eddigiek alapján nyugodtan kijelenthetem, hogy azokat nem fogom elolvasni. És most már azt is nyugodtan kijelenthetem, hogy a továbbiakban a Kristály pöttyökkel jelzett regények fülszövegeitől sem hagyom magam befolyásolni, egyelőre úgy érzem, hogy végeztem ezzel a pöttyjelöléssel, az ide besorolt regényekkel.

Folytatás »

Holly Seddon: Lélegzet-visszafojtva

Vannak ezek a Kristály pöttyös regények, amelyek a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában jelennek meg. Amolyan női pszichothrillerek: "fordulatos, izgalmas, meglepő történetek, erős lelkű nőknek". No, gondoltam, akkor ez az a pötty jelölés, ami nekem való lesz. Annak idején Sebastian Fitzek A terápia című regényét még Vörös pöttyösként olvastam, azonban az új kiadás szerint már a Kristály pöttyösök közé tartozik - szerintem is ott a helye. Szóval ilyen kezdés után, no meg a pszichothrillerek iránti megszállottságom miatt, nem volt kérdés, hogy még néhány kötetet olvasnom kell. Elővettem tehát a fülszövegeket és első körben A testolvasó keltette fel az érdeklődésem - és okozott némi csalódást -, majd a Lélegzet-visszafojtva volt az az írás, amelyiknél a fülszöveg után az értékelések is meggyőztek a közelebbi ismeretség megkötéséről.

Értékelés: 4 pontot ér a 10-ből
(mert izgalmat csak nyomokban tartalmaz).
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Kristály pöttyös
Kiadás éve: 2017.
Terjedelem: 424 oldal
Fordította: Sándor Alexandra Valéria
Borító ár: 3.499,- Ft (kartonált)
A mű eredeti címe: Try Not to Breathe
Kategória: thriller, pszichothriller

Amy Stevenson egy tizenöt éves lány, akinek az iskolából hazafelé tartva nyoma vész. Három nap múlva találnak rá, eszméletlen állapotban. A támadóját keresik, de nem sikerül a nyomára bukkanni. Tizenöt év múlva Amy még mindig kórházban fekszik, vegetatív állapotban, kommunikációra képtelenül. Alex Dale pont ilyen állapotú páciensek sorsáról ír, amikor megismeri az ágyban fekvő beteget. Amy kálváriája közelről érinti és késztetést érez arra, hogy a végére járjon a rég lezárt, de nem megoldott ügynek.

Ez a regény is azok közé tartozik, amelyek a fülszöveg alapján nagyon érdekesek és sokat ígérnek, de nem tudják beteljesíteni a hozzájuk fűzött reményeket. Pedig az eleje nagyon jól indult, a változatos idősíkok miatt jól lehetett volna szabályozni a feszültségi szintet, lehetett volna egyre növelni az izgalmakat, azonban az egész mégsem működik. A lány a vonaton című regényt egyébként  - leginkább a körülötte kialakult hype miatt - nem olvastam, azzal nincs összehasonlítási alapom.

Alex Dale a maga problémájával - alkoholizmus, tönkrement házasság - nem éppen könnyen megkedvelhető szereplő. Nem is sikerült megkedveltetnie magát velem. Alapvetően az lenne a szerepe, hogy még inkább drámainak érezzük a szituációt, hogy példabeszédként szolgáljon az olvasónak, ha mások problémáival foglalkozol, akkor a saját nyűgödet is kezelni tudod, ki tudsz mászni a gödörből. Sajnálatos módon belőlem csak undort váltott ki, amikor a vedeléséről és az ágyba vizeléséről olvastam - mondjuk úgy tucat oldalanként legalább egyszer. A nyomozása pedig inkább tűnt nevetséges vergődésnek, mint tényleges nyomozásnak. Most komolyan, mennyire lehet azt magas színvonalú detektívmunkának - oknyomozó újságírói feladatnak - tekinteni, amit egy olyan alkoholista művel, aki nézi az órát és a déli harangszó elhangzásáig is csak nagy lelkierővel bírja ki az üveg közelsége nélkül, majd a nap további részére kiüti magát. Hahaha... röhög a vakbelem.

A váltott idősíkok és a váltakozó nézőpontú - helyenként teljesen felesleges - fejezetek csak arra voltak jók, hogy már a könyv harmada tájékán rájöttem, hogy ki lehet az elkövető. Igazam is lett. Annyira nyilvánvaló volt az egész, hogy éppen emiatt bizonytalanodtam el. Azt gondoltam, hogy átverés az egész, hogy valami nagy csavar miatt mégsem úgy lesz, ahogy én gondolom - egyes szerzők képesek ilyen galád tettekre. Legnagyobb sajnálatomra Holly Seddon nem ez a fajta szerző. Hiába az idősík váltogatás, a történet egyszerű, mint a faék, a szereplők sem túl bonyolultak és nincsenek is olyan sokan, hogy ne tűnne fel valakinek a hiánya vagy éppen a kissé furcsa - inkább szembetűnően ostoba - megnyilvánulása.

Az biztos, hogy nem kellett visszafojtanom a lélegzetem olvasás közben, hanem inkább az ásításaimat kellett elnyomnom, mert többször unatkoztam, mint ahányszor nem. Meg sem közelíti Fitzek A terápia című regényének a színvonalát.

Nem volt ebben semmi thriller, nem volt ebben semmi pszichológia. Mindössze egy szerencsétlen alkoholista kesergett a múltján, talált menedéket újra és újra az üveg tartalmában és vergődött tehetetlenségében. Egyedül gyakorlatilag semmit sem tudott megtenni. 

Ez már a második kötet a kristályok közül, ami csalódást okozott, csak ez még nagyobbat, mint az előzőleg olvasott mű. Van még egy kötetem, amely ugyanezt a jelölést viseli a borítóján, ha a Pillangók kertje sem éri el a várt hatást, akkor lemondok erről a kiadói sorozatról, mert az ide sorolt "briliáns, ragyogóan megírt thriller" ajánlású regények nem nekem valók, mert nekem ezeknél sokkal erősebb az idegzetem és jófajta izgalomra van szükségem az unalom helyett.

Eddig is olvastam thrillerek és pszichothrillereket, de azokat nem csak nőknek ajánlották, hanem - ezek szerint - pasiknak is. Na, azok a nekem valók, amelyekben tényleg történik valami és a végén koppan a padlón az állam a döbbenettől. Nagyon jó a műfajban Franck Thilliez, Donato Carrisi, Chris Carter, Jean-Christophe Grangé. De hogy a nőknél maradjuk... Elizabeth Haynes is zseniálisat alkotott pszichológiai szempontból A lélek legsötétje című regényével. Azt tényleg lélegzetemet visszafojtva olvastam. Tess Gerritsen majdnem minden regénye brutális és zseniális. Angela Marsons, Megan Miranda és Sharon Bolton is határozottan élvezetesen ír és legalább az ő szereplőik tényleg nyomoznak is. De még Karen Rose regényeinek pszichothriller része is kalapemelést érdemel, mondjuk ehhez figyelmen kívül kell hagyni a kissé bugyutára sikerül romantikus vonalat.

Szóval bőven van miből válogatni. Mégis úgy érzem, hogy ezt a zsánert is elérték a felhígulás jól látható jelei.

Folytatás »

Gena Showalter: Éjsötét titkok (Az Alvilág Urai 7.)

Kezdem úgy érezni, hogy a probléma az én készülékemben van, mert bizony - az általános tetszéshullám ellenére - nekem ez a rész még kevésbé tetszett, mint az előzőek. Pedig minden ott van a regényben, amit nagyon kedvelek Gena Showalter írásaiban: a görög mitológiából építkező alaptörténet, a köteteken átívelő főszál, a sokféle lény, az Urakat uraló démonok és képességeik változatossága. A szerző mestere annak, hogy a főszereplők párkeresése mellett futó történetszállal felkeltse az érdeklődést a következő kötetek főszereplői iránt. Csak éppen mostanában azt érzem, hogy ez a figyelemfelkeltés sokkal jobban sikerül mint az, amikor már a saját kötet történéseiről van szó. Mivel van problémám? Azt is el fogom mondani, de először nézzük az előzményeket.

Értékelés: 4 pont a 10-ből
(mert iszonyúan unalmas és nyafogós volt)
Kiadó: Libri Kiadó
Kiadás éve: 2018.
Kiadói sorozat: Insomnia
Terjedelem: 486 oldal
Fordította: Sóvágó Katalin
Borító ár: 3.599,- Ft
A mű eredeti címe: The Darkest Secret
Sorozat: Az Alvilág Urai
A sorozat kötetei és főszereplői:
Előzmények:
1.) Éjsötét vágyak
Maddox (Erőszak)/Ashlyn Darrow (ember)
2.) Éjsötét csók
Lucien (Halál)/Anja (a Fejetlenség (kis)istennője)
3.) Éjsötét bosszú
Reyes (Fájdalom)/Danika Ford (ember)
4.) Éjsötét hangok
Sabin (Kétség)/Gwen (félig hárpia, félig angyal)
5.) Éjsötét szenvedély
Aeron (Harag)/Olívia (angyal)
6.) Éjsötét lelkek
Gideon (Hazugság)/Scarlet (Lidércnyomás)
Folytatás:
8.) Éjsötét játszmák
Strider (Vereség)/Kaia (hárpia)
9.) The Darkest Seduction
10.) The Darkest Craving
11.) The Darkest Touch
12.) The Darkest Torment
13.) The Darkest Promise

Műfaj: paranormális, romantikus

Gideon könyvében - az Éjsötét lelkekben - Aeron és Amun "kirándulást" tesz a Pokolba, amelynek célja Légió kiszabadítása - ez volt egyébként ennek a kötetnek a legjobb része. Amun számára, aki Titkok démonát hordozza magában, ez a kiruccanás maga a pokol - a szó  minden értelmében. A kis csapat visszatér a túráról, azonban Amun állapota nem túl bíztató: a Lordhoz alacsonyabb rendű pokollakók - kisördögök - csatlakoztak, akik titkai és gondolatai az őrület határára sodorják a férfit. A folyamatos kínból és őrületből egyetlen kiút létezik a számára, ez pedig a halál. Igen ám, de a társai lekötözték, hogy ne tudjon kárt tenni magában, az ajtaja előtt pedig angyal harcosok állnak sorfalat, ha netán mégis kiszabadulna belőle a sötétség. Ekkor érkezik az a megmentő, aki képes enyhíteni a férfi kínjait, elűzni az elméjét ostromló sötétséget és ez az, amire és akire senki sem számított és aki maga sem tudja, hogy milyen hatással van Amun állapotára. Ki is ő? Haidee, vagyis az a démonvadász, aki Stridert követte az előző kötetben és akit végül csapdába csalt, legyőzött az Alvilág Ura, a  nő egyik legnagyobb ellensége. 

Az előző kötetben leírt pokolbeli kirándulás nagyon mozgalmasra sikerült és kifejezetten érdekessé tette Amun személyét, akinek a maga hallgatag módján sikerült felkeltenie a figyelmemet. Bár Strider, vagyis Vereség története is nagyon érdekel, szinte tapsikoltam örömömben, hogy mégis Titkok lesz az, akiről majd legközelebb olvashatok. Csak reméltem, hogy nem fogom ugyanazt érezni, mint Gideon története esetében. Aztán elérkezett az a pillanat is, amikor olvasni kezdtem Amun (Titkok) és Haidee történetét, de ettől semmivel sem lettem boldogabb, sőt...

Amun nem beszél, tehát az ő részéről leginkább monológokra lehetett számítani és ezzel nem is volt addig baj, amíg nem kezdte el ismételni önmagát és nem csak egy személy körül forogtak a gondolatai. Egyedül Haidee hallja a gondolatait, ezért a kettejük közötti kommunikáció viszonylag gördülékeny, nem okoz külünösebb fennakadást a történetben. Ezért hatalmas piros pontot érdemel Showalter kisasszony. De csak ezért.

Mert bizony a kifejezetten érdekes alapötletből és két, eléggé egyedi múlttal rendelkező szereplőből sikerült egy nagy semmit összehozni. Szó szerint. A kötet első fele - az első pár fejezet kivételével - olyan unalmas volt, hogy többször aludtam el olvasás közben, mint ahányszor sikerült ébren maradnom. Tekintve, hogy nem történt a regényben semmi, ez azért nem olyan meglepő. 

Van a sztoriban egy hatalmas nagy félreértés, amit és annak következményeit a hihetőség érdekében annyira meg akarja magyarázni a szerző, hogy a kelleténél jóval többet foglalkozik a dologgal - amolyan szájbarágósan. Majd a végtelen nyavalygást enyhítendő, becsempészett némi enyelgést a szövegbe, hogy fokozza az izgalmat - ez a húzás sem segített valami sokat. Mindennek az alapja a szereplők közötti kémia lett volna, mert ez hivatott elhitetni az olvasóval az ilyen jellegű történések valóságalapját, de ha ez az elem hiányzik, akkor hiába minden törekvés.

Márpedig itt nyoma sincs az Amun és Haidee közötti szikráknak, nem érezni a hormonok tombolását, a szenvedély izzását. Szerelem? Ezt annak hívják? Egyszer még nincs (mert eddig nem vonzódtam hozzá), majd egyik percről a másikra már van (mert most már vonzódom hozzá). Sőt... Annyira szeretem, hogy követem a Pokolba és ha kell akkor az ő életéért (a démonéért) cserébe feláldozom a magamét (a démonvadászét) is. És ekkor már a félreértésről szó sincs. Hogy miként alakult ki egy-két nap alatt és egy félbeszakított előjáték következményeként az a nagy és lángoló szerelem, azt bizony magam sem értettem. Egy idő után már nem is akartam, mert annyira érthetetlen volt. Ha kémia nincs, a szerelem pedig hihetetlen és hiteltelen, akkor csak az elfogadás és a csendes bosszankodás marad. Ezt tettem magam is.

Aztán a két főszereplő útnak indul, mert létezik megoldás Amun problémájára, ehhez azonban vissza kell menni oda, ahol minden kezdődött. És innentől az unalmas egyszerűen átment vicc kategóriába. Komolyan elgondolkoztam azon, hogy valamilyen memóriatörlő esemény történhetett a szerzővel a két kötet írása közben, mert az előző könyvben leírtak és a most olvasottak között nem sok logikai kapcsolatot látok. Az előző rész pokoli kiruccanása komoly felkészültséget, erőt és ügyességet igényelt, a csapat tagjai gyakorlatilag félholtan tértek vissza, mert olyan csatákban volt részük. Most meg... Amun és Haidee leruccan az alvilágba, ahol napokon keresztül bandukol, beszélget, adott esetben enyeleg egymással és gyakorlatilag ennyi. Egyszer-egyszer találkoznak olyan lényekkel, amelyeket nem túl nagy erőfeszítéssel legyőznek, aztán haladnak tovább, ha fáradtak, akkor alukálnak vagy mással ütik el az időt. Röhejes az egész. És végtelenül unalmas: duzzogás, monológok a sértődéses állapotról, a szokásos titkokról és nyavalygások egész sora, majd megoldásként békülős szex.

Haidee múltja még érdekes is lett volna, de a nő személye miatt még ez sem érdekelt annyira, mint kellett volna - bár tény, hogy még így is ez - és a titokzatos főgonosz - volt a kötet legérdekesebb része.

Ha nincs történet és nincs kémia, akkor mi marad? Leginkább az unalom. Meg a nyavalygás és a végeérhetetlen monológok arról, hogy az egyik miért nem lehet elég jó a másiknak, és a többi. Ismerős, klisés és végtelenül érdektelen, unalmas. Mellékszál? Volt, de az sem volt valami érdekes, gyakorlatilag jelentéktelen. Talán egyedül Strider és az angyalok, no meg az Apokalipszis lovasainak rövidke jelenete és eredettörténete tudtak valamennyit emelni a színvonalon, de még ez is kevés volt ahhoz, hogy megmentse a kötetet. Ezek csak amolyan vakuvillanások voltak a sötétségben.

És visszatérve arra, hogy sokaknak tetszik... Az eddig leírtak függvényében kinek ajánlanám ezt a kötetet? Végtelenül romantikus lelkületű - és türelmes - olvasóknak, akik bírják az instant szerelmet, akik elviselik a "kedvellek, de nem érzem úgy, hogy elég jó lennék neked" szituációt és az ezzel kapcsolatos nyafogást, akiknek nem hiányzik annyira a tényleges cselekmény, mint nekem.

Bár eddig sem tartottam tökéletesnek Gena Showalter ezen sorozatát, de az eddig olvasottak közül ez a kötet sikerült a leggyengébbre és nagyon remélem, hogy nem folytatódik a színvonal mélyrepülése és nem is állandósul ez a szint. Bevallom, hogy bár a következő rész főszereplője Strider, félek kézbe venni azt az írást - leginkább az újabb csalódás miatt. Azt biztos, hogy hagyok bőven időt magamnak, mert most nem bírnám elviselni, hogy újabb pofont kapjak ettől a sorozattól. Ha pedig Strider és Kaia története is hasonlóan laposra és nyafogósra sikerül, akkor végleg magukra hagyom az Urakat, a harcaikat és a szerelmeiket.

Folytatás »

Adrian Barnes: Álmatlanok

Belekezdtem ebbe a posztba, de nem tudom, hogy hol lesz a vége - attól függ, hogy mennyi időt akarok rá fordítani. Akarom is meg nem is - pont ugyanúgy, ahogy a regény olvasása közben is éreztem. Mert én annyira, de annyira akartam ezt a könyvet: beleszerettem a borítójába, a fülszövegébe, abban a posztapokaliptikus rémálomba, amit a sztori ígért és magában hordozott lehetőségekbe, amelyek ott szunnyadtak az ígéretek mögött. És pont ezzel van a bajom: végig csak szunnyadtak, helyette pedig mást helyezett előtérbe a szerző, és ez más nem találkozott össze az ízlésvilágommal. Ez van, nem tetszhet mindig és minden.

Értékelés: 4 pontot kap a 10-ből
(a kezdeti hangulat miatt)
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2014.
Terjedelem: 221 oldal
Borító ár: 2.880,- Ft
A mű eredeti címe: Nod
Fordította: Farkas Veronika
Műfaj: sci-fi, apokaliptikus

A helyszín Vancouver, de lehetne bárhol máshol. Az időpont ismeretlen, de ez nem is olyan lényeges: valamikor most, vagy a közeljövőben - belátható időn belül, bármikor. A szituáció könnyen átélhető, főleg ha valaki töltött már napokat alvás nélkül: egyre növekvő feszültség, fáradtság, ingerültség, egyéb testi és lelki jelek. Ha emberek ezrei nem tudnak pihenni és regenerálódni, ellenben néhány ember igen, akkor borítékolható a következmény: veszélybe kerül az alvók és álmodók élete, elhatalmasodik az erőszak, kitör a pánik, gyökeret ver az elkeseredettség.

Ez tehát a kiindulópont: érdekes, lehetőségekkel teli, posztapokaliptikus rémálom. Ami meg is mutatja magát az első fejezetben, ami egyébként az események kezdete utáni tizennyolcadik nap, vagyis bőven kapunk a káoszból, az elkeseredettségből és a kialakult helyzetből. Figyelemfelkeltő és kedvcsináló betekintő ez, amely arra jó, hogy az olvasó kitartson a tizenhetedik vagy tizenkilencedik nap történéseiig... hogy aztán végül pofára essen.

Valószínűleg velem van a baj, de bizony én ennek a regénynek az eseményeit nagy többségében untam, alig vártam, hogy a történet végére érjek. Ahogy eléggé sajátos az a helyzetet, amikor azt kell állítanom egy mindössze kétszázhúsz oldalas könyvről, hogy sokkal jobb lehetett volna, ha valaki meghúzza a szövegét. Pedig ez teljesen reális állítás.

Biztosan velem lehet a baj, amiért nem tetszett az, amit olvastam, de nekem tényleg nem tetszett, amit ettől a könyvtől kaptam - én csak egy egyszerű olvasó vagyok, aki csupán szórakozni akar. Egy részről elborultnak találtam a történetet, amit az alapszituáció is indukálhatott volna, ez rendben is volt. Hanem a nyelvészettel foglalkozó részek, a terjengős leírások - főleg olyan dolgokról, amik engem nem érdekeltek -, azokat nagyon nem kedveltem. Az elfelejtett (?) szavak és kifejezések, az egész Nód mizéria nagyon hamar az agyamra ment, amit csak tetéztek a főszereplő elmélkedő - elképesztően terjedelmes és borzasztóan unalmas - monológjai.

A nyelvészkedős és elmélkedős részektől eltekintve a történet eleje, az álmatlanság kezdetének bemutatása egészen jó és hiteles: az értetlenkedés, az első megdöbbenés, a következmények felmérése, a feszültség növekedése, a reakciók leírása - minden a helyén volt. Majd jött a Nód mítosz, az új vallás felállítása, a prófétalét bemutatása, majd minden egyéb - és bizony egyre gyakrabban ingattam a fejem. Persze, az ember nehéz és kilátástalan helyzetben abba kapaszkodik, amibe csak lehet: az egyik ilyen lehetőség a vallás, a másik pedig a tudomány. Minden kártyát felhasznált a szerző, amit csak lehetett, még a szépirodalmi igényességgel megfogalmazott mondatokat is bevetette, mindezekkel együttesen pedig kivívta a kritikusok elismerését - bár ahogy látom és tapasztalom, az olvasókét már kevésbé. 

"A megvetés rossz, de a szánalom még rosszabb", én pedig szánom ezt a regényt, mert annyira jó lehetett volna. Túl sok a bizonytalanság, az ellentmondás, az információhiány, van helyette zavarosság és elmélkedés. Persze ott van az emberi elme, amely képes arra, hogy befoltozza a lyukakat, elgondolkozzon a problémán és megoldást vagy magyarázatot találjon a hiányzó részekre. Szeretek is gondolkozni azon, aminek van értelme, de nagyon nem kedvelem, amikor minden homályban úszik és ellentmondásokban bővelkedik: amikor nem kapok magyarázatot az okokra, a következményekre, a különböző csoportok fizikai erőnlétének különbözőségére - amíg az egyik maga elé bámulva ugyanazt a felületet törölgeti, a másik pár - újabb alvás nélkül töltött - nappal később meglepő pontossággal céloz és célba is talál. A szerző bedob valamit, de annak részleteivel már nem foglalkozik, agyaljon rajta az olvasó, ha akar., ha meg nem akkor így járt. Pont ezért éreztem úgy, hogy több a lyuk a történetben, mint az építőanyag. És nem csak az események leírása hiányos, a karakterekre sem a bonyolultságuk miatt fogok visszaemlékezni, az tuti. És a befejezés... Azt pedig inkább hagyjuk: összecsapott és az előzmények tükrében - számomra - semmi értelme.

Ebből is látszik, hogy nem a mindenféle díjakat osztogató kritikusok csoportjának véleményét osztom, hanem a normál ovasókét. Már eljutottam odáig, hogy nem akarok olyan könyvet olvasni, amit díjra jelöltek, ami kritikai sikert aratott, amit úgy hirdetnek, hogy fantasztikus és egyedi és utánozhatatlan... és még hosszan sorolhatnám. 

Bárhogyan is legyen a továbbiakban, az tuti, hogy nem érdekel sem Adrian Barnes, sem bármelyik új regénye, sem pedig az a film, amely ezt a történetet fogja feldolgozni. Részemről itt befejeztem ezzel a szerzővel és minden mással, ami ehhez a regényhez kapcsolódik: megtanított kesztyűbe dudálni és én megértettem a leckét.

Folytatás »

Dennis Lehane: Az éjszaka törvénye

Ha van valaki, aki kedveli - sőt inkább imádja - Dennis Lehane regényeit, akkor az bizony én vagyok. Nem is volt kérdés, hogy a több évnyi kihagyást követően megjelenő legújabb kötetre azonnal le kellett adni az előrendelést, amint erre csak lehetőség adódott és az olvasás sem váratott sokat magára a kézhez vételt követően. Bár tény, hogy a korszak és a téma nem a kedvencem, de Lehane korábbi regényeinek témája sem éppen a zsánerem, a szerzőnek mégis sikerült maradéktalanul elvarázsolnia. Szóval minden fenntartásom és előzetes félelmem ellenére is ment az előrendelés és végtelenül hosszúnak tűnt a várakozás a megjelenésig és a csomag átvételéig.

Értékelés: 4 pont a 10-ből
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2017.
Terjedelem: 375 oldal
Borító ár: 3.680,- Ft
A mű eredeti címe: Live by Night
Fordította: Orosz Anna
Műfaj: krimi, gengszter sztori

A regény alapötlete - annak ellenére, hogy nem kedvelem a korszakot, amiben játszódik - nagyon tetszett. A sztori főhőse Boston rendőrkapitányának fia, aki tolvajként keresi meg a napi betevőt, illetve a napi elverni valót - főleg mivel a hozzáállása szerint, amilyen könnyen jön a pénz, olyan könnyen is megy. Csakhogy ifjú rablónk az egyik akciónál szemet vet egy fehércselédre, akiről viszont kiderül, hogy a bostoni szervezett bűnözés fejének szeretője. Joe fiút még ez sem tántorítja el, nem bírja kordában tartani a hormonjait, ahogy egyébként a hölgyike sem, és szenvedélyes viszonyba bonyolódnak - persze az ügyben illetékes górénak ez egyáltalán nincs a kedvére. Mindezek mellett ifjú rablónk esze sem azon jár, amin kellene, ezért természetesen hibát hibára halmoz, ami pedig meghatározza életének további alakulását - természetesen annak törvénye kívüli oldalán.

A regény erősen, ám a kort és az életmódot figyelembe véve elég szokványosan indul: főhősünk lába éppen belekötött a betonba és várja további sorsát. Ezt követően a történet jó része visszaemlékezés, azoknak az eseményeknek az alakulása, amelyek miatt Joe eddig a pillanatig eljutott, ebbe a helyzetbe került. Később persze sikerül beérni a könyv eleji pillanatot és onnantól kezdve már a "jelenben" játszódnak az események.

Az a gondom - bár van egy másik is, de arról majd később -  ezzel a történettel, hogy nagyon untam. Az elejét mindennél jobban, ennek következményeként az első százötven oldalon mindennél lassabban sikerül csak átevickélnem. Aztán végre történt valami változás, Boston után jött a forró és fülledt dél, és mintha az események is felpörögtek volna, olvasmányosabbá vált a sztori. Egy darabig, mert aztán megint csak oda jutottunk, ahol az elején is voltunk.

Semmi, de semmi olyan dolgot nem tartalmazott a történet, amely ne lett volna előre kiszámítható és ne következett volna egyik eseményből a másik. És itt a másik legnagyobb problémám: olyan, mintha ezt a regényt nem is Lehane írta volna, hanem valaki teljesen más ember, akinek sokkal egysíkúbb a fantáziája. Erre mondtam azt már az elejétől fogva az ismerőseimnek. hogy "nyomokban Lehane-t tartalmaz" - csak sajnos ez nekem nagyon, de nagyon kevésnek bizonyult.

Nem akarok igazságtalan lenni, vagyis ha nem Lehane írta volna ezt a történetet - vagy legalább el tudtam volna vonatkoztatni ettől a ténytől -, akkor teljesen élvezhető lett volna az, amit olvastam, mert alapvetően jól bemutatott eseményekről, illetve azok egyenes következményeiről van szó. Csak ez mind kevés, ha az ember lánya előtte már olvasott más könyvet a szerzőtől, akkor pedig végképp, ha imádja is azokat - közben pedig csodálkozik azon, hogy a magyar olvasóközösség viszont annyira nem. Aztán jön ez a tucatsztori, amelyben semmi újdonság sincs, a Lehane rajongók fanyalognak, a többiek meg, akik most ismerkednek - valószínűleg a film hatására - a szerzővel, teljesen pozitívan nyilatkoznak. Nos, ha ez kell ahhoz, hogy Lehane ismert legyen kis hazánkban és jól fogyjanak a magyarul megjelent írásai, akkor legyen így - főleg, ha ennek az a következménye, hogy jön majd az újabb Kenzie-Gennaro kötet.

Szóval nem győzöm hangsúlyozni, hogy nekem, Lehane rajongó számára, ez a regény egy hatalmas csalódás, mert semmit sem találtam meg benne abból, amiről olvasni szerettem volna. Bár tény, hogy a szerző hangulatteremtésben most is remekel, és Joe, valamint az apja kapcsolata is az elvártaknak megfelelően került bemutatásra, de minden más esetben hiányzott a szerzőre oly jellemző kifinomult finomság és megdöbbentő csavar.

Joe olyan egysíkú jellem, amennyire csak lehet. Leginkább egy rakás szerencsétlenségnek tűnt a szememben, aki végig bukdácsolja az egész történetet, néha pont sikerül a megfelelő helyekre tennie a lábát, máskor pedig - a legtöbb esetben - irányítják a lépteit. Hogy mitől zseni? Mert bizony annak van beállítva. De nekem fogalmam sincs róla, hogy miért kellene így tekintenem rá. Inkább szerencsefia - ez a jelző jobban illik rá. Kifejezetten idegesítőnek és értelmetlennek találtam azt is, ahogy a szereplők folyamatosan a törvényen kívüli és a gengszter jelentésbeli - és életvitelbeli - különbségein morfondíroztak.

Hogyan lehetett volna jobb? Ha nem ennyire hosszú időszakot - közel másfél évtizedet - ölel fel a sztori. Ha a főhősünk nem egy reménytelen hősszerelmes, ha nem csak egy bizonyos testrészével gondolkodott volna a lényeges helyzetekben. Ha valamivel érdekesebb és mozgalmasabb a sztori. Ha akad benne némi csavar. Ha erősebb és nem ennyire sok problémára kitérő a társadalomkritika. És így tovább: ha... és ha... és megint csak ha...

Végigküzdöttem magam a több száz oldalon, mert reménykedtem benne, hogy a végén majd részem lesz valami olyan csattanóban, amitől visszanyerem a hitemet és minden a helyére kerül, de ez a teljesen átlagos sztori még ettől is megfosztott, és helyette egy teljesen átlagos, előre kiszámítható befejezést kaptam. Vagyis minden tekintetben hatalmas csalódás volt ez a regény a számomra. Olyannyira, hogy nem is akarom a polcomon látni - még akkor sem, ha az egyik kedvenc szerzőm írta. Végtelenül csalódott vagyok és nagyon szomorú.

Folytatás »

Peter V. Brett: A Sivatag Lándzsája (Démon-ciklus 2.)

A Rovásember című kötetben Peter V. Brett megismertette az olvasóit egy olyan világgal, amelynek éjszakáit a Föld magjából felszivárgó és testet öltő démonok, azaz a magúrok uralják – a tőlük való félelem pedig meghatározza az emberek mindennapjait, az egész életüket. Testük épségét és javaikat a Rovásvetők által készített rovásokkal védik meg, a települések közötti áruforgalmat és híreket a Fullajtárok továbbítják, munkájukat a Zsonglőrök segítik, a falu lakóinak egészsége pedig a Gyógyfűvészek szakértelmétől függ. Megtudhattuk miként vált az egyszerű falusi gyerek, Arlen idővel a Rovásemberré; hogyan lett Leesha-ból különleges képességű gyógyító, és miként hat Rojer hegedűjátéka a magúrokra. Hármuk külön szálon futó élete a kötet vége felé találkozott össze, és úgy tűnik, hogy a sorsuk most már véglegesen összefonódott.

Értékelés: 4/10
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Sötét örvény
Kiadás éve: 2015.
Terjedelem: 840 oldal
Borító ár: 3.999,- Ft (puha borítós)
A mű eredeti címe: The Desert Spear
Sorozat: Démon-ciklus
Előzmény:
1.) A Rovásember
1,5.) Brayan aranya
1,6.) A nagy bazár és már történetek
Folytatás:
3.) The Daylight War
4.) The Skull Throne
Műfaj: dark fantasy, heroikus fantasy

Az eléggé terjedelmes felvezető kötet után egy még bővebb és vaskosabb folytatást vehettem a kezembe, amely ezúttal – többek nagy bánatára – csak puha borítós kiadásban jelent meg. A befejezést követően jogosan vártam azt, hogy a korábban megismert három főszereplő további kalandjaival folytatódik a történet, de a szerző nem így oldotta meg a várható események bemutatását. Meglepődve tapasztaltam, hogy helyszínben és időben is eltávolodtam a Rönkösházán történtektől: a kötet kezdete ezúttal Kráziába, a Sivatag Lándzsája nevű településre, illetve Jardir, a korábban megismert kráziai vezér gyerekkorába repített vissza. Amolyan "hallgattassák meg a másik fél is" módon szemtanúja lehettem annak, ahogyan a megbélyegzett fiúból a sivatag törzseit egyesítő és azokat harcba vezető férfi, a Shar'Dama Ka, vagyis a Szabadító válik. Közben pedig lassan kibontakozott előttem a kráziai birodalom társadalmi felépítése és összetett hierarchiai rendszere, amely lehetne teljességgel egyedi is, de alapjaiban kísértetiesen hasonlít egy egyébként is létező nép kultúrájához.

A szerző komoly munkát fektetett a sivatagi nép bemutatásába, az idegen kifejezésektől, egyedi elnevezésektől csak úgy hemzseg a szövegnek ez a része – emiatt egy kicsit nehezebben haladtam az olvasásával, az egymásra hasonlító elnevezések gyakran megtévesztettek. Mégsem kezdtem el riadtan toll és papír után kapkodni, megszállott módon jegyzetelni, mert felfedeztem a kötet végén a közel tíz oldalas kráziai szótárt, amely segített a különböző kifejezésekben való eligazodásban – szükség is volt rá.

A kráziai események egy része a korábbi kötetből már ismerős volt a számomra, újraélhettem azt az időszakot, amikor Arlen eltöltött egy kevéske időt a sivatagi városban. Kifejezetten érdekes volt Jardir szemszögéből látni ugyanazokat a történéseket, a múltja és a kultúrája ismeretében sokkal érthetőbbé váltak a tettei. Míg korábban úgy tűnt, hogy a sivatagi társadalmon belül a vezér az egyetlen érdekes szereplő, most lehetőség nyílt arra, hogy mások is "rivaldafénybe" kerüljenek – az én figyelmemet leginkább Inevera és Abban karaktere, valamint eseményalakító tetteik keltették fel.

A kötet második harmadában visszatértek a korábbi kötetből már megismert szereplők – Arlen, Leesha és Rojer – és folytatódott mindennapjaik, illetve tetteik bemutatása. Közel egy év telt el az előző kötet eseményei óta, mindhárom főszereplő kulcspozíciót tölt be a korábbi Rönkösháza, mai nevén Szabadítóháza életében. A névtelenségből kilépve, az egyedi képességeiket megmutatva lényegesen nagyobb felelősség terheit cipelik a vállukon: Arlen, bár érzi magán a változást és legszívesebben az emberektől távol élné az életét, mégis harci rovásokat és harci technikát tanít a falusiaknak; Leesha új, sokkal hatásosabb rovásokat talál ki; Rojer pedig a hegedűjével képes csodákat végrehajtani.

A kötet utolsó harmadában értelmet nyert a hosszú felvezetés – Jardir életútjának bemutatása –, a történések összeérnek: a sivatagi harcosok és a démonokkal harcoló északiak végül szembe kerülnek egymással. A két nép, az eltérő kultúrák találkozása, az érdekek és nézetek ütköztetése a történet érdekes színfoltját jelentette.

Az elképesztően terjedelmes szöveg ellenére a cselekmény mégis alig haladt valamit előre, az akcióban bővelkedő jelenetek helyett inkább a szereplők lelki és érzelmi világán, a karaktereik fejlődésén, a betöltött pozíciókkal kapcsolatos felelősségvállalás feldolgozásán volt a hangsúly – ennél többet a lényeges információk elkottyantása nélkül nem is lehet ennek a kötetnek az eseményeiről elmondani. A motivációk megértését segíti, hogy több nézőpontból láthattam és követhettem végig a végkifejlet felé vezető utat: Arlen, Leesha, Rojer és Renna mellett megszólalt Jardir, Inevera és Abban is, valamint az elmedémonok "személyében" külön fejezetet kaptak a magúrok is.

A történet – bár elég lassú folyású – alapvetően jól felépített, ugyanakkor továbbra is zavarnak a világ működésével kapcsolatos problémák és ellentmondások: még mindig nem egyértelmű, hogy a démonok hol és miért pont ott bukkannak fel, miért nem jönnek elő a földből más helyeken. Több alkalommal is úgy éreztem, hogy részletes kidolgozás mellett pont az alapokat nem vetette kellő átgondoltsággal papírra a szerző, éppen ezért utólag magyaráz meg néhány törvényszerűséget, ezzel azonban csak belebonyolódik a saját állításaiba és indoklásaiba – emiatt pedig az olvasás időtartama alatt többször bosszankodtam, mint nem. Az előzménykötet bizonyos eseményeivel kapcsolatban tettem egy észrevételt, amely a jelen részben olvasottak szerint nem csak nekem szúrta a szemem, mert a szerző nagyon igyekezett az olvasóval megértetni a szereplő korábbi tettét – ez még rendben is lenne, csak éppen a magyarázat inkább nevetséges lett, mint elfogadható. Sajnos egyéb ellentmondásoktól, zavaró kényelmi megoldásoktól sem mentes a kötet, ez pedig megnehezítette azt, hogy elmerüljek a szerteágazó történetben, amelynek kidolgozása elég részletes, de korántsem tökéletes.

Kifejezetten hosszú, a számos nézőpont miatt pedig elnyújtott és lassú folyású a történet. A sötét és komor háttér, a démonok által uralt világ miatt könnyen rásüthető a dark fantasy kifejezés erre a regényre, illetve az egész regényciklusra, pedig jobban belegondolva ez az elbeszélés a világ megmentésén munkálkodó szereplőket, illetve a tetteiket állítja a középpontba, ez pedig inkább a heroikus fantasy sajátja. Bármilyen címkét és besorolást is kapjon ez a regény vagy sorozat, a lényegen nem változtat: sokkal jobban kedvelném, ha akcióban bővelkedőbb és ellentmondásokban szegényebb lenne a folytatás. Az biztos, hogy a szerzőnek még bőven van mondanivalója, mert a ciklus további kötetei – amelyekből külföldön már a negyedik jelent meg idén és már készül az ötödik – hasonló terjedelműek, ha nem éppen vaskosabbak, mint az eddig magyar nyelven megjelentek.

A könyvről írt véleményem az ekultura.hu oldalon is megjelent.

Folytatás »

Tara Sivec: Életek és édességek (Csokoládéimádók 2.)

Nem titok, mert úton-útfélen hangoztattam, hogy mennyire élveztem a sorozat első kötetét, amely humorával képes volt az éjszaka közepén is ébren tartani - szinte folyamatosan kacagtam és tettem mindezt kifejezetten hangosan és jóízűen. Még úgy is magas pontszámot kapott tőlem a regény, hogy volt néhány ellenérzésem az olvasottakkal kapcsolatban, de mindig volt valami, ami mindig átlendített a holtpontokon és a végeredmény határozottan kellemesre, illetve emlékezetesre sikerült. Pont ezért éreztem azt, hogy a könyvfesztiválra megjelenő kötetek közül a sorozat második része, az Életek és édességek volt az, amelyikre a leginkább kíváncsi voltam - újra hangosan és önfeledten akartam kacagni.

Értékelés: 4/10
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Rubin pöttyös
Kiadás éve: 2015.
Terjedelem: 272 oldal
Fordította: Farkas János
Borító ár: 2.999,- Ft
A mű eredeti címe: Futures and Frosting
Sorozat: Csokoládéimádók
Előzmény:
1.) Csábítások és csemegék
Folytatás:
2.5.) Tattoos and Ta Tas
3.) Troubles and Treats
3,5.) Hearts and Llamas
Műfaj: romantikus, chick lit

Talán pont ezért esett nagyon rosszul, hogy nem igazán teljesültek az elvárásaim, mert hiába próbáltam jól érezni magam olvasás közben, mégsem sikerült nevetnem ezen a történeten, de még csak mosolyognom is alig-alig. Tisztában vagyok vele, hogy az olvasás kifejezetten szubjektív élmény és magamat ismerve a hangulat is erősen befolyásoló tényező, de ezért ennél valamivel többre és gondtalanabb szórakozásra számítottam. De először is nézzük, hogy hol is tartunk jelenleg...

Claire és Carter hosszú évek után egymásra találtak és jelenleg együtt nevelik a fiukat, a csípős nyelvű, de imádni való Gawint. Carter maradéktalanul boldognak érzi magát új családjával, és ennek következmények lényeges döntésre szánja el magát: feleségül akarja kérni Claire-t, a fia anyját. Miközben Liz és Jim a saját esküvőjére, illetve az azt megelőző leány-, illetve legénybúcsúra készül, addig Carter beszerzi a gyémántköves gyűrűt és megtervezi lánykérés nagy eseményét, amelyet mindenképpen emlékezetessé akar tenni. Nem is kedvenc párosunkról lenne szó, ha az élet nem szólna közbe és nem húzná keresztül a terveket - és innentől kezdve nincs megállás, a félresikerült helyzetek megállás nélkül követik egymást.

Bosszús vagyok, nagyon bosszús, mert már az előző kötet esetében is éreztem, hogy van, amiből egy hajszálnyival többet kaptam, mint amennyi jól esett volna, de ennek a könyvnek az esetében határozottan megsokszorozódott ez az érzésem. Mire is gondolok? Természetesen a káromkodásokra és Claire ivászataira. Amíg az első rész esetében ezek az apróságok csak megakasztották, de nem befolyásolták lényegesen a történet menetét, addig ez a második kötettel kapcsolatban már nem mondható el. Úgy gondolom, hogy a szerző azt akarta erősíteni ebben a részben, amit a saját és egyedi stílusának gondolt, csak sajnos mindezek következményeként - a véleményem szerint - átesett a ló másik oldalára és ezzel valami kevésbé élvezhetőt tett le az asztalra. Némiképp nehezményezem ugyanis, hogy Claire a regény felében vagy részeg, vagy pedig nem emlékszik arra, amit ittas állapotban tett és ezen szörnyülködik - erről pedig egy idő után elé unalmas olvasni.

Most még Gawin sem tudta megmenteni a helyzetet, mert sajnos vele kapcsolatban is erős túlzásokba esett a szerző és a jópofa kisfiú helyett csak egy mocskos szájú és neveletlen kölyköt láttam viszont ebben a kötetben. Bár nem is csoda, hogy rondán beszél a gyerek, hiszen volt kitől tanulnia: Claire ebből is szempontból is túltett a saját magán - egy idő után már el sem olvastam ezeket a részeket, annyira elegem volt a nemi szervek állandó emlegetéséből és az egyéb kifejezésekből. A legdurvább rész a leánybúcsú eseményeihez köthető, amely olyan szinten felidegesített, hogy majdnem a sarokba hajítottam a könyvet. Ugyanakkor értetlenül álltam az előtt, hogy Carter mindezen történéseket birka türelemmel viselte el - a helyében én elgondolkodtam volna azon a lánykérésen és lehet, hogy sürgősen el is álltam volna a korábbi elképzelésemtől.

Mindezen negatívumok árnyékában egy nagyon kedves és egyébként jópofa történet húzódik meg, amit szerintem sokkal többen kedvelnének, ha az egyedi stílust jelképező jegyeket kissé jobban megnyirbálta volna egy erős kezű szerkesztő. Carter próbálkozásai viccesek és teljes szívemből tisztelem a kitartását, a türelmét, az érzelmei mélységét, de mindezek mellett azt is nyugodt szívvel kijelentem, hogy ilyen pasi az életben nincs. 

Nagyon sajnálom, hogy Claire esetében a korábban megismert szabad szájú anyukához képest ebben a részben egy teljes mértékben hüpi csajt kreált a szerző, akit elképesztően nehezemre esett elviselni - a problémáit átérezni pedig végképp nem tudtam. Nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy az egész családja hibbant, ő pedig határozottan az anyjára ütött. Az anyós- és apósjelölt helyében elkaptam volna a fiam fülét és minél gyorsabban, minél messzebbre cibáltam volna, mert bizony ilyen nőt - tartsatok vaskalaposnak - én tutira nem akarnék a rokonságban tudni.

A problémák fő kiváltó oka természetesen a kommunikáció hiánya, és miután az örök barátnő, illetve az időközben némi támogatást kapó Carter a kezébe veszi a dolgokat, a félreértések által keltett hullámok lassanként elsimulnak - a befejezés pedig igazán habcsókosra, cukormázasra sikerült.

Bizonytalan vagyok, mert a nagyon jó kezdés után ez a kötet egyáltalán nem nyerte el a tetszésem és félek, mert a következő rész pont arról a két szereplőről fog szólni, akiket az eddig olvasott két részben is határozottan soknak és idegesítőnek találtam. Bevallom, hogy Jenny, az agyatlan nő és Drew, a végletekig szexmániás pasi kalandjának és problémáinak olvasása egyelőre egyáltalán nem hoz lázba - annak a résznek az olvasásával mindenképpen kivárok, aztán pedig majd meglátjuk, hogy mi lesz. Még az is lehet, hogy a végén kedvelni fogom.

Folytatás »

Carina Bartsch: Cseresznyepiros nyár (Cseresznyepiros nyár 1.)

Mi az, ami befolyásol egy molyt? Sok minden: a könyv címe, a borítója, a tartalma, majd kicsivel később az értékelések. A végeredmény? A kezdeti vonzalom egyre inkább átcsap megszállottságba, és a "mostakaromeztakönyvet" érzés tartóssá válik. Óvatos ismerkedés a kiadvánnyal a könyvesboltban, majd a szent fogadalom, amelyet halkan és feltűnéstől mentesen próbálsz a lapok közé suttogni: "legközelebb hazajössz velem".

Értékelés: 4/10
Kiadó: Maxim Könyvkiadó
Kiadói sorozat: Dream válogatás

Kiadás éve: 2014.

Terjedelem: 460 oldal
Borító ár: 2.999,- Ft

A mű eredeti címe: Kirschroter Sommer
Fordította: Béresi Csilla
Sorozat: Cseresznyepiros nyár
Folytatás: Türkisgrüner Winter

Műfaj: romantikus, new adult

Aztán egyszer csak más úton a közeledbe kerül a könyv, beleolvasol és egyre inkább nem érted, hogy miért is rajongtál érte annyira, hatalmas sokként ér, amikor rád nem úgy hat a történet, mint annyi mindenki másra. Küzdesz az érzéseiddel, de hiába, mert a lelkesedés egyre csak fogy, a harag és az értetlenkedés pedig ezzel szemben hihetetlen mértékben növekszik, végül pedig már csak ez az utóbbi két érzés marad - meg az elkeseredés.

Igen, így éreztem én ezzel a történettel kapcsolatban. Nem tudom szavakba foglalni, hogy mennyire el vagyok keseredve, milyen mértékben voltam dühös, miközben haladtam az oldalakkal. Azért teszek egy próbát...

Az alapszituáció: Adott egy egyetemista lány, Emely, akinek barátnője, Alex sulit vált, és végre ugyanabba a városban fog tanulni, mint ő - a probléma csak az, hogy a bátyja, Elyas lakásába költözik be. A fiú nem más, mint Emely első szerelme, amely érzés természetesen maradandó és mint ilyen az elmúlása nem éppen fájdalommentes. Emely és Elyas hét év után újra összetalálkozik: a lány végtelen gyűlölettel néz a másikra, míg az orvostanhallgató srác jópofiskodva próbálja felmelegíteni a hangulatot. A sorozatos találkozások sajnos elkerülhetetlenek, de kérdés, hogy mi lesz ezek kimenete. Vajon sikerül Elyasnak megbékítenie a lányt és feléleszteni az eltemetett érzéseket? Vagy esetleg véglegesen elrabolta a lány szívét Luca, az emaileken keresztül hódító és éppen ezért titokzatos srác?

Az elvárások: Sok volt belőlük, talán túl sok is. Nagyon is érdekelt a történet: már előre élveztem a kampusz pezsgő életét, az egyetemisták életvitelét és energiáját, a múlt és a jelen történéseit, a szócsatákat, illetve a lány érzelmeiért vívott csatát - mindezt gördülékeny és olvasmányos stílussal megspékelve.

A stílus:  Nem egészen olyannak bizonyult, amit vártam: minden történést Emely mesél el, és hiába az E/1 elbeszélési mód, az egész olyan laposra és monotonra sikeredett - olyan, amikor valaki csak mondja és mondja és mondja - elmaradtak a mély gondolatok, az érzések, helyette csak az egyhangú és ingerszegény elbeszélés sorakozott hosszú sorokban. Elyas felbukkanása javított valamelyest a helyzeten, mert a két fiatal párbeszédei legalább valamilyen színt vittek az uncsi szürkeségbe, még akkor is, ha nem mindegyik sikerült igazán eredetire, de a legtöbb legalább élvezetes volt. És mindig csak Emely, mindig csak ő, egészen a legutolsó mondatig. Hiányzott a másik szemszög, Elyas gondolatai, annyira jó lett volna, ha ő is lehetőséget kap a megszólalásra - és sokat emelt volna a regény színvonalán.

A lány: Sikerrel pályázik nálam a legidegesítőbb és legkorlátoltabb hősnő szerepére. De komolyan! Kevés olyan könyvszereplővel akadtam eddig össze, akit ilyen szívesen és ennyiszer megkergettem volna azzal a bizonyos péklapáttal. Szó szerint a hajamat téptem idegességemben, mert nem bírtam elképzelni, hogy valaki ennyire vonakodó, magát kérető, nehezen meggyőzhető, bizalmatlan. Bár minden jelző igaz, de mégis talán a sértettséget dédelgető és korlátolt a legmegfelelőbb, amivel jellemezhetném ezt a... ezt a... ezt a.... Áh, inkább hagyjuk. *megfogja az orrnyergét és gondolkodik: belebokszoljon a falba vagy inkább bevegyen egy vérnyomáscsökkentőt? Oké, nagy levegő! Be és ki... be és ki... csak egyenletesen... Na jó, most már folytathatom.* Viselkedés, gondolkodás szempontjából ez a csaj nem egyetemista, hanem középiskolás. Az rendben van, hogy kiáll magáért, az elveiért, de ennyire azért nem kellett volna túlzásba vinni a korábbi sérelmekhez való ragaszkodást és a bizalmatlanságot. De legalább nem szűz a lány. Bár a történet, illetve a hozzáállása alapján, akár még lehetne is az. De a lényeg: huszonhárom éves csaj nem viselkedik így - csak akkor, ha valami baj van a fejével, és azt hiszem, hogy ezzel mindent el is mondtam, amit el lehetett.

A srác: Az egyetlen dolog, amit ebben a regényben értékelni lehetett az a fiú, illetve az a rendíthetetlen kitartás, amivel a lány körül keringett. Már legelső alkalommal is látszik, hogy Elyas nem olyan, mint amilyennek Emely leírja őt - nem mondom, hogy tökéletes, de nem is olyan megátalkodott, mint ahogy megpróbálja elhitetni velünk. Annyi ötlet, érzelem és ragaszkodás van ebben a pasiban, amely már eleve szívet melengető, és mindez még meg van hintve némi vagánysággal, jópofa humorral, valamint rengeteg gyengédséggel - ő volt az, aki miatt végigolvastam ezt a könyvet... és akinek drukkoltam, hogy hagyja már a fenébe ezt a fap..át és nézzen más csaj után. A másik srác? Jaaa, hogy ő? Ő csak leveleket ír. De már az első bejelentkezéskor is nyilvánvaló, hogy... a két fél alkot egy egészet. :)

A barátnő: Rövid leszek: egyszerűen agyhalott. Nincs rá jobb kifejezésem. Egy shoppingoló, vihorászó, a szerelembe szerelmes libuska, aki... Az ilyen nem barátnő, hanem... Áh, inkább ezt is hagyjuk.

A múltbéli sérelem: Sok mindenről olvastam már, ami konfliktust okozott a hasonló műfajú könyvek párocskái között, rengeteg volt köztük a klisés, a hihetetlen, de ennyire bagatell és semmitmondó még egyik sem volt. A probléma megoldása természetesen a kommunikáció lenne, de a tizenhat, illetve tizenhét évesektől ezt nehéz elvárni, viszont hét évvel később azért már elvárható lenne. Amikor pedig mindez megtörténik, létrejön az információcsere, mindenki megvilágosodik, és úgy néz ki, hogy a tarthatatlan helyzetből lesz valami, akkor Emely továbbra is úgy viselkedik, mint akinek egy morzsányi sem ragadt meg az agyában az elhangzottakból. *már megint kapkod a péklapát után* Az már csak hab a tortán, hogy a könyv cirka feléig az E/1 elbeszélőmód ellenére halovány fogalmam sem volt róla, hogy mi is az a hatalmas probléma, amely ennyi gyűlöletet szült. Miután pedig kiderült... hát lehet, hogy jobban jártam volna, ha inkább titok marad, mert nagyon fájdalmas volt - mármint nekem. Pfff...

A befejezés: Mintha a fejezet közepén kifogyott volna a festék, a papír vagy egyéb összetevő, de a kiadó ennek ellenére úgy döntött, hogy mégis bekötteti és piacra dobja a könyvet. Emely húzása egyszerűen vérlázító. És még ő csodálkozik, hogy miért is történt az, ami történt.

A döbbenet: Nincs vége. Ez a rétestészta, semmi értelme nincs huzavona még egy köteten keresztül fog folytatódni. Mondhatnám, hogy reménykedem benne, Elyas másik nő után után néz, de tudom, hogy erre nem fog sor kerülni. Számomra egyetlen dolog menthetné meg csak a sztorit: ha a folytatásban - *összeteszi a kezét, hogy csak egy további részről van szó és nem végeláthatatlan sorozatról* - Elyas lenne a mesélő - gondolom ez is csak hiú álom és mindjárt felébredek. :(

El fogom-e olvasni a történet második felét? Talán ha addigra sikerül kihevernem azt az élményt, amit ez a "gyöngyszem" okozott nekem.

Folytatás »

K. A. Linde: Nincs kötelezettség (Nincs kötelezettség 1.)

Ha van történet, amely megkaphatná a legbugyutább fülszöveg díjat, akkor ez a könyv biztosan eséllyel pályázhatna erre - a nem éppen becses - címre. Azzal viszont még magamat is sikerült meglepnem, hogy mindezek ellenére képes volt annyira megpiszkálni a fantáziámat, hogy érdekelni kezdjen a történet. Hogy ez engem minősít? Azt hiszem akkor így jártam. De azért csak érdekelt, hogy miről is szólhat az a regény, amely ennyire képtelen és hihetetlen helyzettel vezeti fel a mondandóját. Úgy gondoltam, hogy teszek egy próbát, beleolvasok, és ha nagyon nem tetszik, akkor ennyi volt. Legnagyobb meglepetésemre nem mentem falnak az első cirka ötven oldaltól, így bőszen folytattam az ismerkedést, hogy aztán természetesen elérkezzen az a pillanat, amikor a fejemet a falba verve  azt kérdezem magamtól, hogy miért is kezdtem én ebbe bele. Na, de ne szaladjunk ennyire előre.

Viszont felhívom a figyelmet arra, hogy a spoilermentes posztra vonatkozó szabályomat ez esetben önhatalmúlag felfüggesztettem - szóval mindenki csak saját felelősségére haladjon tovább a szöveggel.

Értékelés: 4/10

Kiadó: Ulpius-ház Könyvkiadó

Kiadás éve: 2014.

Terjedelem: 620 oldal

Fordította: Székely Szilvia

Borító ár: 3.999,- Ft

A mű eredeti címe: Avoiding Commitment

Sorozat: Nincs kötelezettség

Folytatás:
1.5 Avoiding Decisions
2. Avoiding Responsibility
2.5 Avoiding Intimacy
3. Avoiding Temptation

Műfaj: romantikus, new adult
Megjegyzés: e-könyvként is kapható

No, akkor kezdjük azzal, hogy miben is sántít a fülszöveg - mondanám, hogy csupán apróságokban, de azért a történet szempontjából ezek lényeges elemek. Jack és Lexi nem voltak jegyesek, ezért az exvőlegény titulus erősen sántít. Szó sincs arról, hogy az útját kell egyengetnie a jelenlegi nőjénél, teljesen másról van szó, már a kezdetek kezdetén is. Bekah fivére pedig nem meleg, vagy ha mégis, akkor baromi jól titkolta, mert nekem pont az ellenkezője jött le.

Szóval az alapszituáció az, hogy Lexi már - újabb - két éve nem hallott a volt - nem - pasijáról, amikor megcsörren a telefonja és a vonal másik végén Jack szólal meg: az éppen aktuális barátnője szeretne megismerkedni és elbeszélgetni a volt barátnőkkel. Mivel Jack elfelejtette megemlíteni Lexi nevét és  a hölgyemény egy másik lánytól hallott csak a létezéséről, ezért különösen kíváncsi a lányra, no és arra, hogy kedvese vajon miért is titkolta el előle a kilétét. Mivel a lány már úgy is fontolgatta, hogy hazalátogat a szüleihez és szüksége is lenne arra, hogy kapcsolatát véglegesen lezárja a hívó féllel, ezért elfogadja a meghívást.

Szóval Lexi megérkezik Atlantába és kezdődik a játék, amely azért nem tekinthető kispályásnak. A lehetetlen alaphelyzet csak még elképzelhetetlenebb szituációkat eredményezett, és én egy idő után nem tudtam, hogy eldönteni, hogy mérgemben falhoz csapjam a könyvet, vagy esetleg jót nevessek az egészen. Nem tagadom, hogy az olvasás közben többször eszembe jutott a Szeress, ha hazudok is sorozat első kötete, a Kihasznált alkalom, mert ha hasonlítanom kellene valamihez ezt a történetet, akkor az biztosan ez a regény/sorozat lenne.

A fő nézőpont Lexié, tulajdonképpen ő a mesélő, még akkor is, ha E/3-ban íródott az egész történet. Bár zavaró a dolog, mert néha változtak a nézőpontok és akkor viszont eléggé zavaros is volt, hogy éppen kinek a gondolatai sorakoznak a papíron. A lényeg az, hogy a jelen és a múlt fejezetei váltakozva következnek egymással, a kezdeti szituációt követően mintegy öt évvel ugrunk vissza az időben és fokozatosan, lépésenként megismerjük Lexi és Jack közös múltját, illetve haladunk a jelen eseményekkel is, így közelítünk a végkifejlethez - mind a múltban, mind a jelenben.

A kép INNEN.

Alapjaiban véve a történetvezetéssel nincsen bajom, sőt... még tetszett is, hogy nem a szokványos lineáris megoldás mellett döntött a szerző, mert így sokkal inkább fenntartotta az érdeklődést a történet. Amivel bajom van az a kivitelezés, szereplők és a cselekmény - igen, jól látjátok, hogy elég sok sebből vérzik a regény.

Kezdjük is talán a fő problémával: a férfival. A történet férfi főszereplője Jack, akiről annyit sikerült megtudnom, hogy kócos barna haja alól kivillanó kék szeme folyamatosan az őrületbe kergeti Lexi-t, és természetesen észvesztően jól néz ki. Ja, hogy egyébként meg egy bunkó, egy akkora tuskó, hogy majdnem hasad, az csak másodlagos szempont, mert a külcsínre vonatkozó temérdek utalás mellett a jellemére vonatkozó kijelentés egyszer sem hangzik el - na jó, talán Lexi barátnője, Chyna szájából. Bár ez olyan dolog, hogy mondani sem kell, mert nyilvánvaló, hogy egy nagyképű pöcs, egy utolsó hajszáláig romlott és hazug alak. Az biztos, hogy nem derült ki a számomra, miért is olyan pótolhatatlan Jack, hogy Lexi hat éven keresztül mindig visszatér hozzá és gyakorlatilag úgy vonzza ez a pasi, mint molylepkét a lámpafény - és legalább annyiszor meg is égeti.

A kép INNEN.

És akkor Lexi, aki egyébként annak ellenére, hogy ügyvédi gyakorlatát tölti éppen New Yorkban - ami azért feltételez némi logikai, tisztánlátási és kombinációs készséget, illetve képességet - a regény jelentős részében úgy viselkedik, mint akinek egy szemernyi esze sincs, és elérte azt a szintet nálam, hogy az alul kvalifikált háziszárnyas kifejezés is megtisztelő a számára. Mert milyen jelzővel is lehetne illetni egy olyan, nem teljesen normális nőt, aki elhiszi mindazt, amit Jack összehadovál? Aki ennyiszer hanyatt dobja magát a mosolya láttán? Aki ennyiszer visszafogadja őt és képes mindent, még a jól működő kapcsolatát is feláldozni azért, hogy mazochista módon újra beleugorjon egy nem létező kapcsolatba? Ha csak egy kicsit is elgondolkozna azon, amit művelnek egymással, ha egy kicsit is odafigyelne az egyébként árulkodó jelekre, akkor azon mód hátat fordítana ennek a szoknyavadásznak.

A falat kapartam attól, amikor Jack kijelentette - és állandóan ezt tette -, hogy technikailag ők nem járnak együtt. Mindig és minden egyes alkalommal elérte azt, hogy a lány ne árulja el senkinek azt, ami köztük történt, soha, de soha nem vállalták fel nyilvánosan a kapcsolatukat - még amikor hónapokig együtt is voltak, akkor is megegyeztek abban, hogy csak kipróbálják egymást és jól szórakoznak. Most kérdem én: ez normális? Az már csak Lexi-t minősíti, hogy elfogadta ezeket a feltételeket. Nem tudok mást mondani, mint hogy egyszerűen érthetetlen és dühítő kettőjük kapcsolata.

A kép INNEN.

A szerelmi vallomások és a félrelépések igazi érzelmi hullámvasútja követi egymást sokszor száz oldalon keresztül. Mert, hogy Jack - bár technikailag nem akar együtt lenni a lánnyal - valahogy nem bírja elviselni, hogy más is a közelében legyen, és mindent megtesz azért, hogy minden pasit elmarjon mellőle - természetesen úgy, hogy közben neki magának a legtöbb esetben barátnője van. Lexi, hol pótlék, mert az aktuális barátnő még őrzi a szüzességét és hát csak jó lenne valakivel kettyinteni, hol pedig a polcról bármikor lekapható és leporolható játékszer, amikor éppen nincs senki más képben. Egyszerűen dühítő és bosszantó az egész. A gyűrűmutogatós, majd faképnél hagyós résztől (mind a kettőtől) pedig egyszerűen ordítani tudtam volna.

Mondanám, hogy voltak olyan szereplők a történetben, akiket megkedveltem, de sajnos ez nem így történt. Becah már az elején sem volt szimpatikus, a végén pedig még úgy sem - aljas kis dög, manipulatív szipirtyó, aki ügyes sakkjátékkal csak eléri azt, amit akar, mondjuk ebben azért segítőpartnerre is talál a bátyja, Ramsey személyében, és persze Lexi is a kezére játszik rendesen. Egyedül éles szemét tudom csak dicsérni, amellyel felfedezte, hogy van egy személy Jack életében, akihez mindig visszavezetnek a szálak és valószínűleg ő az, aki miatt a férfi képtelen elkötelezni magát, akin még nem tette túl magát. A végén persze kapott tőlem egy harsány kacajt Becah igyekezete és végső vallomása, mert úgy gondolom, hogy megérdemlik egymást Jack fiúval - zsák és a foltja, sok szerencsét a másikhoz. Ha már Ramsey, akkor annyit meg kell említenem, hogy talán ő áll a legközelebb ahhoz, akit kedvelni lehetne, de azért még bizonyítania kell bőven, és abban nem vagyok biztos, hogy erre lesz lehetősége.

A kép INNEN.

Hatalmas hibája a könyvnek, hogy nagyon hosszú, feleslegesen hosszú - igen, ezt már megint én írom és tudom, hogy most sem hangzik jobban, mint korábban. A párbeszédektől néha majdnem lemartam az arcomról a bőrt kínomban, annyira élvezhetetlenek. Hogy ez mennyire a szerző, illetve mennyire a fordító hibája, azt már nem tudom eldönteni, de a lényegen nem változtat. A szereplők karakterábrázolásáról már ejtettem pár szót, a fejlődésükről viszont még nem - bár valószínűleg azért, mert abból nem sokat tapasztaltam, pedig egy hat évet felölelő történetbe már bőven belefért volna az is. Azt, amit Lexi a legutolsó két-három oldalon (!) produkált, még nem tudom elfogadni, csak akkor, ha bebizonyítja, hogy tényleg tanult a dologból.

Meghatározhatatlanul sokat rontott az olvasási élményen, hogy az egyébként sem minden hibától mentes párbeszédeket végtelen hosszúságú és kimeríthetetlen részletességű leírások szakították meg - legtöbbször természetesen a legrosszabb helyen és időben. Bevallom, hogy a vége felé már csak átlapoztam ezeket a monológokat, bemutatásokat, elmélkedéseket, mert szinte semmi új információt nem tartalmaztak, nem adtak hozzá semmi az éppen aktuális történéshez - bár ezt tettem volna a legelején is.

A kép INNEN.

A felfedezett szarvashibákra a könyv végén található, a szerző bemutatására szolgáló pár mondat adta meg a választ: "K. A. Linde független szerző és kiadó, aki szeret olyan regényeket írni, amelyek az olvasót az utolsó pillanatig találgatásra késztetik. (...) Megírta ennek a regénynek a folytatását is, amelyet a közeljövőben e-könyvként tervez kiadni, hasonlóan a későbbi munkáihoz." Nos, azt hiszem ehhez nincs túl sok hozzáfűzni valóm. Úgy gondolom, hogy egy erőskezű szerkesztő gatyába rázhatta volna a történetet és akkor valószínűleg sokkal élvezhetőbb is lett volna.

Folyamatosan azt harsogom, hogy ez kevés és rengeteg benne a hiba, ugyanakkor el kell ismernem, hogy tetszett benne az, hogy nem egy tipikus egykötetes szerelmi románcról van szó, a végkimenetel egyáltalán nem kiszámítható, a kétség folyamatosan ott volt bennem, végig kétesélyes volt a dolog - és csak gratulálni tudok Lexi döntéséhez. Szóval tetszett, hogy a holtomiglan-holtodiglan csak lehetőség, de senki sem tekintheti készpénznek.

Hogy állok a folytatáshoz? Őszintén bevallom, hogy fogalmam sincs. Akarom is, meg nem is. Dühítő volt az élmény, bosszantottak a hibák, de mégis valahol ott motoszkál a gondolat a fejemben, hogy ha szembe jön velem a következő kötet, akkor valószínűleg rá fogom magam szánni az olvasásra - előbb vagy utóbb biztosan. Olyan se veled-se nélküled kapcsolat ez, mint Jack és Lexi románca. Meg azért is, mert azért csak jól megkavarta a szálakat a szerző, és el tudott rejteni bizonyos motivációkat úgy, hogy az okozzon némi meglepetést. Csak remélni tudom, hogy az író tanult a saját korábbi hibáiból és az már pörgősebb, leírásokkal kevésbé szabdalt lesz - ja, és remélhetőleg kevésbé dühítő.

Folytatás »