Benyák Zoltán: A nagy illúzió

Benyák Zoltán az a magyar szerző, aki a regényeivel egyszerre képes meglepni és elvarázsolni - minden egyes alkalommal. Az Ars Fatalis - A végzet játszmája örök kedvenc marad a kiszámíthatatlanságával, a misztikus hangulatával és a titkaival, majd számomra is megállt az idő, amikor belemerültem Az idő bolondjai olvasásába. A titkok és a misztikum után a Csavargók dala kissé földhöz vágott a maga realitásával, azonban mást is adott a számomra a történet: reményt és  a megértés, az elfogadás érzését. És akkor meg kell említenem az írói álnév alatt publikált regényeket, mert azok között is akad eredeti és élvezetes darab - a Veszett lelkek városa szintén az egyik kedvencem.

Akárhonnan is nézzük, Zoli mindig talál valami témát, amivel képes felkelteni a kíváncsiságot, majd kanyarít köré egy olyan történetet, amelyet élvezet olvasni, ugyanakkor tele van rejtett mondanivalóval - a gyönyörűen megfogalmazott szöveg pedig hemzseg az idézni való mondatoktól.

"És mikor azt hiszed, hogy nem lesz már ennél elképesztőbb, akkor kiderül, hogy mégis."

Értékelés: 10/10
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2016.
Terjedelem: 368 oldal
Borító ár: 3.490,-
A szerző egyéb regényei:
Pokoli szimfóniák
A háború gyermeke
Ars Fatalis - A végzet játszmája,
Az idő bolondjai
Csavargók dala

Jonathan Cross néven:
Veszett lelkek városa
Kvartett

Mert mi is történik ebben a regényben? Megismerünk egy festőt, aki tehetséges ugyan, bár egész életét szegénységben éli le, hogy aztán viszonylag fiatalon meghaljon és a túlvilágon ébredjen fel. Egészen pontosan először a halála után találkozunk Tom Pastorral, majd a visszaemlékezéseiből ismerjük meg irigylésre egyáltalán nem méltó életét. Tom azonban a túlvilágon feladatot kap, amelynek teljesítésében egy nem éppen hétköznapi révész segíti. Egy piros Chevyben furikázva róják együtt a túlvilág országútját, miközben egymás után keresik fel azokat a helyszíneket, amelyek egyébként sem időben, sem térben nem létezhetnének egymás közelében. De hát ez a túlvilág, itt bármi megtörténhet. Csak egy valami biztos: az idő sürget.

"Álljunk csak meg egy szóra! Vallási és fizikai kérdéshez érkeztünk. Meddig tart az örökkévalóság?"

Mint az előbbiekben leírtakból látszik, nem ez az első találkozásom a szerző regényeivel, és büszke vagyok arra hogy már akkor is olvastam a történeteit, amikor még nem a saját neve alatt publikálta azokat. Pont ezért merem kijelenteni, hogy bár Zoli láthatóan és érezhetően fejlődik, de örülök neki, hogy valami mégis állandó marad. Mit értek ez alatt? Ismerve a korábbi regényeket, kijelenthetem, hogy a szerző egyre populárisabb stílusban ír, élvezetes módon tálalja a fejében megszülető hihetetlen történeteit, ezért egyre több embert tud megszólítani az elbeszéléseivel. Ami ugyanaz maradt - ennek pedig kifejezetten örülök - az a különleges témák és a nézőpontok kavalkádja, illetve az igényes történetmesélés.

"A túlvilág bonyolult hely. Olyan bonyolult, hogy senki sem rajzolt róla térképet."

A téma ismét csak kényes és érzékeny, ugyanakkor sokak által érdeklődésre számot tartó. Mert ugyan ki az, akit ne érdekelne, hogy mi van a világokat egymástól elválasztó fátyol másik oldalán? Zoli gondolt egyet és megmutatta azt, hogy ő miként is látja azt a bizonyos élet utáni életet - látásmódja egyedi, a regény pedig annyi ötletet tartalmaz, amiből más szerző trilógiákat ír. Nem egyszerű, de csodálatosan megírt történet - mindenképpen olvasásra érdemes. Hogyan lehet egy ilyen elbeszélésről bármit is mondani? Nagyon nehezen, ezt érzem a saját bőrömön, miközben ezeket a mondatokat fogalmazom. Mégis nekivágok, mert muszáj írnom a bennem kavargó érzésekről, de csak arról, mert a cselekményről nem kívánok szót ejteni.

"Ha elfelednek, meghalsz. Ha emlékeznek, élhetsz."

Igyekeztem ráhangolódni a történetre, nem is adódhatott volna alkalmasabb időpont az olvasásra, mint az október második fele, az egyik legmágikusabb éjszakát megelőző időszak - amikor egyre vékonyodik a fátyol az élő és a holtak világa között. És még így is egy kicsit nehezen fogott meg a történet eleje - nem a túlvilági rész, hanem Tom Pastor életének leírása. Némiképp úgy éreztem, hogy a szerzőtől korábban olvasott történetek misztikussága és realitása keveredik ebben a történetben. 

"Az ember már csak ilyen. Az élők azt hiszik, van élet a halál után, a holtak meg azt, hogy újra élhetnek."

Kifejezetten nehezemre esett Tom életéről, illetve az ő és a felesége személyiségéről olvasni, de ezek megismerésére mindenképpen szükség volt, hiszen ezek a részek számos lényeges utalást és hivatkozást tartalmaztak, amelyek meghatározták a túlvilágon feladatot teljesítő festő lépéseit. Bár Tom élete annyira nem kötött le, a túlvilági kalandját annál élvezetesebbnek találtam - szinte tobzódtam a tényleges cselekmények olvasásában, illetve a jelképek és a háttérben megbúvó, másodlagos jelentések, mondanivalók tengerében. Azonban nem csak a jól felépített cselekményt és a háttérvilágot találtam lenyűgözőnek, hanem azt is, ahogy a szálak összeértek, ahogy kerekké és egésszé vált a történet, illetve ahogy a szereplők is változtak, fejlődtek - a regény minden szempontból kitűnőre vizsgázott nálam.

"A nosztalgia az Úr legdepressziósabb találmánya."

Ebben a történetben minden ismerős, és mégis minden más jelentést kap, mint amire az olvasó alapból számítana - mindenben ott van az a pici csavar, amitől teljesen más lesz a kapott élmény, a várttól eltérő a következmény, a megoldás pedig soha sem tekinthető nyilvánvalónak. Ez a regény kicsit komor, helyenként búsongó, időnként megmosolyogtató, egyes jeleneteiben varázslatos, másokban megdöbbentő, de mégis magával ragadó. Lehet olvasni csodálkozó tekintettel és adózni a szerző végtelen fantáziája előtt, ami kifejezetten élénken és színesen elevenedik meg az oldalakon, illetve lehet úgy is, hogy közben az olvasó próbálja megfejteni a filozofikus utalásokat, a rejtett tanításokat - az élmény minden esetben maradandó lesz. A szerző ebbe a regényébe is beletette a szívét és a lelkét, ezért megismerni és befogadni is csak ugyanígy szabad ezt a történetet: nyitott szívvel és lélekkel.

"Ugyanis nem csak a saját életed filmje pereg le, amikor felmegy a függöny, hanem beleshetsz másokéba is. Ha úgy tetszik, mind egy moziban ülünk, ahol a kaszás a jegyszedő. (...) Azért ne ijedj meg a nagyságától! Ahonnan te nézed, csak egy kis része látszik a sztorinak."

Mindig van egy határ, ahonnan tudom, hogy az adott regény nekem szól-e, vagy inkább mégsem. Nálam ez a határ most az emlékeket felidéző videotékás jelenetnél érkezett el - teljesen elvarázsolt az alkalmazott technika -, és innentől kezdve biztos voltam benne, hogy megint egy olyan Benyák Zoli regényt olvasok, aminek minden további cselekményét, minden sorát és minden egyértelmű vagy mögöttes mondanivalóját kedvelni fogom. Ahogy abban is biztos voltam, hogy a befejezés is a megelégedésemre fog szolgálni és örökre emlékezetes marad.

"Jó dolog az elkerülhetetlenség. Nem kell vesződni miatta."

Számomra a fenti mondat nagyon lényeges: korábban is tudtam, de megint bizonyítást nyert, hogy nem csalódhatok a szerző által írt történetben. Nem kell izgulnom azon, hogy tetszeni fog-e, mert biztos vagyok benne, hogy igen - megnyugtató, hogy van, ami miatt teljesen felesleges aggódni.
Zoli, köszönöm, hogy megálmodtad és papírra vetetted ezt a túlvilági kalandot, ezt a mozgalmas, érdekes és színes világot, amely más szabályok szerint működik ugyan, de lényegét tekintve mégsem annyira különbözik attól, amit most élünk és tapasztalunk.

Folytatás »

Benyák Zoltán: Csavargók dala

Először volt az Ars fatalis, majd következett Az idő bolondjai, most pedig itt van a legújabb regény, a Csavargók dala. Benyák Zolán ismét új történettel örvendeztette meg az olvasóit, amely megint nem hasonlít a korábbi írásaihoz, teljesen más úton indult el, mást akar bemutatni. A fülszöveget elolvasva tartottam a témától, de a regény utáni vágyakozásom sokkal erősebbnek bizonyult.
A múzsa csókja kiszámíthatatlan és tudom, hogy nem az író határozza meg, hogy mikor jön az ihlet, illetve, hogy mi a téma. Zolit – ahogy azt az utószóban részletesen ki is fejti – egy teljesen hétköznapi és sajnos eléggé megszokott kép késztette írásra, a gondolatai bővebb kifejtésére. Vettem egy nagy levegőt és fejest ugrottam a csavargók történetébe.

"Ez egy csavargó világ, és a csavargók dalába nem kell rím."

Értékelés: 9/10
Kiadó: Grafoman Kiadó
Kiadás éve: 2014.
Terjedelem: 284 oldal
Borító ár: 2.900,-
A szerző egyéb regényei:
Pokoli szimfóniák
A háború gyermeke
Ars Fatalis - A végzet játszmája,
Az idő bolondjai
A nagy illúzió

Jonathan Cross néven:
Veszett lelkek városa
Kvartett

Három csavargó olyan "dolgot" talál a szemétben, amely még őket is meglepi: egy gyermeket. A férfiak nem is lehetnének különbözőek, mégis együtt töltik a csavargólét mindennapjait, egymás mellé sodorta őket a sors. Abban mindannyian egyet értenek, hogy a gyermeket megtartják, hiszen ők találták. A kislány pedig akaratlanul is befolyásolja a sorsukat, megváltoztatja az addigi hétköznapokat rutinját. 

"Szarkazmus az kell. Fontosabb, mint a tinta vagy a papír. A gúny olyan, mint a fekete kabát. Sosem megy ki a divatból."

Az Ars fatalis misztikus és rejtélyes hangulata, valamint Az idő bolondjainak világtól elzárt szigetén bekövetkezett események taglalása után, a nagyvárosi lét perifériájára szorult emberek élete és gondolatai eléggé felkavaróan hatottak rám. Amíg a végzettről szóló regényt még a mágikus realizmus címkével jelöltem meg, illetve ugyanezt a jelzőt a második írásra is ráaggattam – pedig arra már nem illett rá tökéletesen, de még éppen belefért a műfaji meghatározásba –, addig ennek a regénynek az esetében ezt már nem tudom megtenni. A mágia elillant a történetből, az alapcselekményből, és ami maradt, az a színtiszta realizmus - de a megfogalmazás és az általa nyújtott élmény továbbra is utánozhatatlan.

"Az éjszaka még elrejtette a valóság kellemetlen, nemkívánatos részét, amire a Nap majd szégyenkezve süt. Az éj kért még egy percet, amíg felállítja a színpadot, azután visszavonta árnyait.
A sötét vászon felgördült."

Zoli továbbra is gyönyörűen ír, már az első oldalon olyan képpel indított, amelynek az olvasásába beleborzongtam, annyira csodálatosnak találtam. Ugyanakkor érezni lehetett, hogy a különös gondossággal megfogalmazott mondatok a szomorú valóságot rejtik magukban, és ebben a regényben arról olvashatunk majd, amiről a mindennapi életben inkább igyekszünk tudomást sem venni, azokról a dolgokról, amivel ha szembe találkozunk, akkor a legtöbbünk – és most nézzen mindenki magába – inkább elfordítja a fejét.

"Néha a legerősebbek is alulmaradnak a világgal szemben."

Bajban vagyok, nagyon nagy bajban. Azért, mert ez megint egy olyan történet, amely nem éppen szokványos, egyedi gondolatokat vet fel – egy valós alapokon nyugvó, mégis hihetetlen sztori, ahol a középpont az ember, illetve személyiségének fejlődése. Tökéletesen felépített, különös odafigyeléssel megfogalmazott, észrevételekkel és mondanivalóval teli történet, amelyre bármelyik olvasó – legyen az egyszerű műkedvelő vagy maga is szerző – irigykedve, elismeréssel vagy esetleg áhítattal tekinthet. A stílus ugyanaz, mégis… 

"A pisztolyhősök romantikája csak addig romantikus, míg nem közelről halljuk a lövéseket."

Igyekszem megfogalmazni azt – de láthatóan nagyon nehezen megy -, ami miatt a szerző korábbi könyveit jobban kedveltem. Nem tudok mást felhozni magyarázatként csak a szomorú valósággal teljes mértékben telített témát, a nehéz emberi sorsokat, amelyek miatt nem tudtam szívvel-lélekkel beletemetkezni az olvasásba, elmerülni a szavak tengerében, mert ott is azt láttam viszont, amely a mindennapokban is folyamatosan jelen van. Az ország azon szegletében lakom, ahol ez az életszínvonal – sajnos – megszokott, ahol a perifériára szorult, a regénybeli helyzetben élő emberek száma napról-napra egyre több, így különösen nehéz volt erről a témáról, ezekről a sorsokról olvasnom. De ez legyen az én problémám, és ne kisebbítse a regény érdemeit. A szerzőnek sem volt egyszerű megfogalmazni ezeket a szituációkat, megrajzolni a karaktereket és végigvinni őket azon az úton, amely nekik kijutott. Szóval mindenki jobban jár, ha egy időre félreteszem a személyes nyavalygásom…

"(…) azt kell hinnem, a sors tolla nem fog egyformán, mikor életünket írja."

Az emberek sok mindent kidobnak, azt pedig, hogy ami egyeseknek szemét, az másoknak még értékes, már több helyről is hallottam. De egy gyermek… Még erre sem lehet azt mondani, hogy nem hallottunk korábban már ilyet – sajnos. Ami a történet különlegességét adja, az nem más, mint hogy a csavargók magukénak vallják a kisdedet és gondoskodnak róla – nem a nyűgöt jelenti a számukra a magatehetetlen, folyamatos figyelmet követelő kicsi lény, hanem mintegy célként lebeg előttük az életben tartása. Három különböző ember, három teljesen eltérő karakter és életút, amelyet most egy közös motiváció hajt: megadni a kislánynak, amire szüksége van. Közben pedig feltárul a városnak ez az árnyékba borult oldala, a csavargókat sújtó mindennapi nehézségek, a túlélésért, a mindennapi betevőkért, az éjszakai pihenőhelyért vívott küzdelmeik részletesen bemutatásra kerülnek. 

Furcsán éreztem magam, miközben haladtam a regénnyel, mert időnként félre kellett tennem, pihentetni kényszerültem a valósághű és mélyre hatoló leírásokat, a kibontakozó emberi sorsok bemutatását - főleg a regény elején, amikor is megismertem a csavargók mindennapi életét. A szomorú valóságot csak a csavargó költő tömören megfogalmazott, lényegre törő mondatai törték meg. Vagy még inkább alátámasztották a helyzet reménytelenségét? Egy idő után megfogalmazódott bennem a kérdés: mi ez a regény, ha nem társadalomkritika vagy szociográfia? Az viszont vitathatatlan, hogy sötét hangulata a lélek mélyéig hatol, ugyanakkor mégis magában hordozza a reményt.

"A város utcái erek, a vére a pénz. Áramlik fel és alá, mozgatja a bűzhödt aszfaltlényt, melyben a sejtek mindenféle nyavalyával küszködnek. A pénz olyan méreg, ami egyszerre tartja életben a behemótot, ugyanakkor nem engedi, hogy felgyógyuljon anyagias betegségéből. Így maradnak félelevenek, majdnem holtak a bankókkal bélelt agyak, az érmékkel lezárt szemek."

A kép INNEN.

A szerző szeret mesélni, illetve a történetbe is külön történeteket beleszőni: önálló fejezetet kap Flúg megpróbáltatásokkal teli életútja, Priusz csalásokkal és megtévesztésekkel teli élete, Kócos egyedi gyerekkora és felnőtté válása. Időnként pedig figyelemmel követhettem a kislány mellett talált bankó városon belül megtett útját, a pénzforgalom kacskaringós és kiszámíthatatlan ösvényét, valamint olvashattam az utca embere által mesélt hihetetlen sztorikat. Melyik tetszett a legjobban? Nehéz megmondani, mert mindegyik nagy hatással volt rám: Flúg története megbotránkoztatott, sajnáltam a hatalmas óriást és megértettem, hogy mi játszódik le a lelkében; Priusz elképzelhetetlenül felidegesített, az ő karakterét egyáltalán nem kedveltem - nem véletlenül, az alapvető jellemvonásokat nehéz leküzdeni. Kócos az elejétől fogva szimpatikus volt a számomra, de igazán csak a végén kedveltem meg, és vált azzá, aki miatt egy idő után már nem tudtam félretenni a regényt, mert annyira érdekelt a kislánnyal közös sorsa. A kis történetek pedig kétségtelenül a regény üde színfoltjai voltak.

A szerző elérte azt, hogy egy idő után már ne a csavargót, hanem az embert lássam a történetben. Megmutatta, hogy a rongyos ruhák és az ápolatlan külső alatt ott a küzdeni akarás. Ha van cél, ami miatt érdemes vállalni a megpróbáltatásokat, a kihívásokat, akkor az élet egyből több, mint a napi rutinná vált szemétben turkálás. 

"A lejtő lefelé végtelen."

Ha a történet kezdetén azt hittem, hogy a kiinduló helyzet kilátástalan és embert próbáló, akkor megint rá kellett jönnöm, hogy mindig van ennél lejjebb, mindig következhet rosszabb. Szereplőink már a kezdet kezdetén sok mindent átélnek, majd lelki és fizikai értelemben is egyre lejjebb kerülnek - még a csövesek életének is vannak szintjei -, de végig ott van a mozgató erő, a kislány, aki miatt nem lehet feladni a küzdelmet – és ha nem is a megszokott módon, de azért csak kijut kedvenc csavargómnak a felemelkedés valamilyen formájából. Mi ez, ha nem a szerző fanyar humora, amely egyébként végig jelen van a regényben, de talán itt - az események csúcspontján - érződik a legjobban. 

"Szavakat adni azoknak, akik nem kíváncsiak rá, és nem is értenek a szóból. Ráadásul feláldozni mindent ezért az ostobaságért. Az egészségét, a szerelmét, a becsületét. Micsoda mocskos dolog…"

Kicsit felemásra sikerülhetett az értékelésem, mert az érzéseim is hasonlóak: a téma miatti tartózkodás és a regény egésze, illetve a szerző egyéb írásai iránti rajongásom kelt versenyre bennem egymással. Megértettem a leírt szavakat, a regény mondanivalóját, elfogadtam, hogy "mindenkinek van egy története". Bár ez a regény nem ragadt úgy magával, mint az előző kettő, de kincsként őrzöm a mondatait a szívemben, a fejemben. Összességében egy tanulságos, érdekes és - részemről - a célját teljes mértékben elért történetet olvashattam, amelynek kivitelezése, karakterábrázolása és mélysége előtt fejet hajtok.

Az már csak a jellememből fakadó önzés, hogy azt kérem a múzsától, legközelebb olyan képet mutasson a szerzőnek, amely alapján az új regény falában kevesebb lesz a valóság téglájából és több a misztikuméból - akkor majd talán a szavak sem lesznek olyan nehezek. Bár, ahogy Zolit ismerem, akkor is egy különleges sztorival rukkol majd elő. Bármi is legyen a következő kötet témája, olvasni biztosan fogom.

A könyvet köszönöm a szerzőnek és a Grafoman Kiadónak!

Folytatás »

Benyák Zoltán: Az idő bolondjai

Leginkább azért kedvelem a szerző könyveit, mert a történetei mögött mindig van valami elgondolkoztató és mögöttes mondanivaló. Másodsorban pedig a gyönyörű mondataiért, az erős hangulatkeltésért kedvelem nagyon a regényeit. Jó pár évvel ezelőtt még Jonathan Cross néven kiadott írásaira sikerült felfigyelnem, de tény és való, hogy az igazi kedvenceim azon történetek közül kerültek ki, amelyeket már a valós neve alatt jelentetett meg az író. Az Ars Fatalis - A végzet játszmája című írása teljesen magával ragadott, lehengerelt és azóta is az egyik kedvencemként emlegetem a regényt.
Az idei könyvhéten maga a szerző árulta el nekem, hogy őszre várható egy új kötet megjelenése, így kezdődött tehát az a feszült várakozás, amelynek most érkezett el a vége. Az a pillanat, amikor végre a kezembe vehettem az oly nagyon várt könyvet.

A partoktól és a világ nyüzsgésétől távol eső Szent Kron szigetére leginkább a nyugalom jellemző. Amíg egyes világméretű események, hóbortok vagy technikai újítások eljutnak a szigetre, másokról soha nem hallottak az itt lakók. Így lett ez a sziget olyan hely, amelynek egyedi bája rögtön megérinti az ide érkezőt és eléri azt, hogy később is vágyakozva gondoljon az itt töltött napokra, vissza akarjon térni, akinek lába egyszer már taposta a földjét. A sziget lakói is különlegesek a maguk nemében. Tac Lachensky, az egyetlen órásmester, aki pontosabban megmondja az időt, mint bármelyik óra. Mimi LaFarge egy fiatal lány, aki egy nagyon kegyetlen betegségben szenved, a teste nagyon gyorsan öregszik. Manfred, a szigetre visszatérő látogató pedig különös és súlyos titkokat rejteget. Szeptember tizenhetedikén délután egy különleges szemű idegen érkezik a komppal, majd nem sokkal később megáll az idő. Hogyan is reagálnak az emberek arra, amikor szembesülnek az örök élet lehetőségével? Tényleg szükségünk van az idő múlására vagy tudnánk élni folyamatos tovahaladása nélkül is?

A szerzőnek ismét sikerült egy olyan témát találnia, amely egyszerre mindennapi és mégsem szokványos, ugyanakkor érdekes és tanulságos. Az idő. Különleges és elgondolkoztató minden, amiről ebben a történetben szó van. Gondoljunk csak bele, hogy hányszor is akarjuk megállítani, ezzel is marasztalva a csodálatos pillanatot és hányszor kívánjuk, hogy haladjon gyorsabban, legyünk túl végre a megpróbáltatásokon, a kellemetlenségeket. Az idő azonban nem figyel ránk és csak halad a maga ütemében, nem érdeklik az érzések, a történések, a következmények. Vajon mihez kezdenénk, ha a kívánságaink egyszer meghallgatásra találnának? Vajon mit tennénk, ha a kezünkben lenne a hatalom az idő befolyásolására? Nem vagyunk-e így is mindannyian az idő bolondjai?

"Láttam az időt. Láttam a hideg, érinthetetlen hüllőtestét. Eliszkol, kicsúszik bármilyen erős marokból, megszökik a legügyesebb ujjak elől is. A szeme sárga, akár a homok, nevet rám, mint az örök mulandóra.

Az idő egy kígyó a sivatagban. Tekereg, fogának zöld mérgéből lesz az ételen a penész. Minden sziszegése egy évszázadig tart. Leheletéből érik a sivatagi szél, ami elsöpör mindent az útjából."

A regénnyel a kezemben magam is azt kívántam, hogy bár állna meg az idő, mert ugyan vártak egyéb teendőim, de nem akartam félretenni ezt a különleges élményt jelentő kötetet. Ugyanakkor a regénnyel a kezemben azt éreztem, hogy szinte megállt az idő, nem haladt, mert belefeledkezve a történetbe, átlépve abba a másik világban, amelyről olvastam, ez történik és ezt éltem át magam is. 

Gyönyörűségesek, elgondolkoztatóak és helyenként szívet facsaróak azok a történetek, amelyek lassan feltárulnak a lapokon. A sziget sok-sok lakója közül három személy az, akinek elbeszélését sikerül részletesen is megismernünk. Három különböző ember, akik másként szemlélik az időt, mások a tapasztalataik, az érzéseik ezzel a megfoghatatlan, alig észrevehető, ugyanakkor mégis látványos következményeket produkáló jelenséggel kapcsolatban. Még most is képtelen vagyok eldönteni, hogy melyik sztori váltotta ki leginkább a tetszésem, melyik érintett meg a legjobban. Hogyan éli meg az idő múlását az, aki tisztában van minden eltelt másodperccel? Milyen annak az élete, akinek a szokásosnál is kevesebb vagy éppen lényegesen több jutott a köztünk töltött napokból? 

Tac Lachensky, az órásmester, akinek világát teljes mértékben kitölti az idő. Ő az, aki segédeszköz nélkül is mindig tudja, hogy éppen mennyit mutat az óra. Aki egész életében azon fáradozott, hogy megértse és legyőzze ezt a könyörtelen ellenséget, aki annyi mindent elvett tőle, akivel annyit harcolt, de akinek mégis minden lehetséges alkalommal emlékművet állított. A vágya végül teljesült, de amikor a kezébe vehetné az irányítást, nehezen birkózik meg a rá háruló felelősséggel.

"Ha annyi év átfolyik az emberen, akkor nem csak keserű iszap rakódik le, de egy kevés arany is."

Mimi LaFarge a progéria nevű betegségben szenved, teste vészes gyorsasággal öregszik, az eredmény pedig nem más, mint egy fiatal lány szelleme, a koros és beteg testbe zárva. Rendesen kibabrált vele az idő. Mennyivel másként éli meg az elsuhanó perceket és napokat, ő, az időkórós és mennyire másként viselik az elmúlást az időegészségesek. Érdekes nézőpont, amely a bölcs és sokat megélt, de mégis keveset tapasztalt lány életének megindító és egyben legfontosabb tetteit hozza közelebb hozzánk.

„Csak az értékes, amiből kevés van.”

Manfred, akinek sikerült az Idő Istennőjétől elcsenni a homokot, amely végtelen hosszú életet biztosított a számára. A végeláthatatlan mennyiségben rendelkezésre álló és számolatlanul múló napok azonban nem mindig biztosítják a nyugalmat és jelentik automatikusan a tartalmas időtöltést. Akinek sok jutott valamiből az bizony könnyelműen bánik azzal, ami másnak olyan drága.

"Hajdan mindenkinek végtelen ideje volt." (...) "Így tervezte Isten. A maga képére, állítólag. Öröklét, végtelen kalandok, halhatatlan szerelem, gondolta ő. De nem így lett. (...) Embernek nem való az öröklét. Nincs az életnek súlya, és aminek nincs súlya, az elszáll egy könnyű nyári lélegzettel."

Ők azok hárman, akiknek részletesen elmesélt történetein keresztül elénk tárul az idő, a vele kapcsolatos ezernyi gondolat. De nem csak három főszereplőnk az, akiknek meséjén keresztül megelevenednek a múlt emlékei, a jelen eseményei és a jövő lehetőségei. A sziget egésze érzi a helyzet egyediségét és átéli annak minden következményét. Az emlékezet által életre keltett események mellett, rövid életképek formájában megjelennek a jelen történései is, az emberek reakciói.

Ismételten meg kellett állapítanom, hogy mennyire különleges és magával ragadó a szerző történetvezetése, gondolatainak megfogalmazása, amely már az első oldalakon is képes volt elérni azt, hogy egyfajta révületbe kerülve ragaszkodjam az olvasás folytatásához. A hangulatkeltés nagyon erős, a történet beszippant és elvarázsol, körülölel, nehéz kívülállóként szemlélni a lapokon feltáruló eseményeket, de erre nincs is szükség. Úgy éreztem, hogy magam is ott vagyok a szigeten, megtapasztalok mindent, amit a történet ad, átélek minden helyzetet, szembe találkozok minden problémával és megoldási lehetőséggel. 

"Amikor az ember egy perce semmivé lesz, az olyan, mintha kilélegezne egy láthatatlan buborékot. Az felszáll, a szabad ég felé veszi az irányt. Az elhasznált percek helyére friss levegő érkezik. Akinek nem telnek a percei, akörül állott lesz a levegő."

Ez a könyv alkalmas arra, hogy elgondolkozzunk az eddig megélt éveken, a világ felé tanúsított hozzáállásunkon, az elkövetkezendő időkön, a ránk váró tennivalókon. Gyönyörű, ugyanakkor keserédes történet, melynek középpontjában az elmúlás áll. Kicsit melankólikus, kicsit szomorkás, ugyanakkor szívbemarkoló, értékes, elgondolkoztató és varázslatos. Mert ez mind ott van az életben, az átélt élményekben és ott rejlik bennünk is, csak néha szükségünk van egy kis ösztönzésre, hogy észre is vegyük.

A csodálatos mondatok a szívemig hatoltak, igazi hatásukat ott fejtették ki. A könyvet bezárva a szereplők és a megannyi átélt élmény ott keringett a fejemben, próbált leülepedni, megtalálni a maga helyét. Az író nem akar újat mondani, csak azt tárja elénk, amivel magunk is tisztában vagyunk, mégis eléri azt, hogy a felszín mögé pillantva megannyi lehetőség kerüljön a szemünk elé, tudatosodjon bennünk azok elérhetősége vagy éppen elérhetetlensége, megannyi kérdésre kapjunk választ. A történet minden mondata tele van mondanivalóval, gondolkozásra és önértékelésre késztet.

"Minden percnek ezer arca van, és az utolsó elfordul tőlünk."

Mit tudnék még mondani azok után, amit már leírtam? Nem sok mindent. Talán csak annyit, hogy hálás vagyok az időnek, amiért megérlelte, teljessé formálta az alapötletet. Köszönettel tartozom az írónak, amiért rászánta a perceket, órákat, napokat, hónapokat, hogy ezek a gondolatok, ezek a történetek papírra kerüljenek. Lekötelezettje vagyok, amiért végtelenül nagyra tárta a szívét és megengedte, hogy általa megpillantsuk egy jelenség igazi mélységeit, átéljük és megértsük az időt, amely olyan megfoghatatlan, sokféleképpen értelmezhető és megismételhetetlen. Lehet, hogy ez a könyv csak "egy szóhalmaz a millióból", de az élmény, amelyet a kíváncsi halandónak okoz, ha el is múlik, megismételhető újra és újra. Meg is fogom tenni. Újra és újra.
Csak azt tudom tanácsolni, hogy szánjátok rá az időt, hogy megismerjétek ezt a különleges történetet, mert bár ebben az értékelésben nem tudtam visszaadni az írás különleges hangulatát, de talán sikerült felkeltenem az érdeklődést. Legyünk együtt bolondjai az időnek és ennek a regénynek!

A könyvet és a csodálatos történetet köszönöm a szerzőnek!

Az író könyveihez kapcsolódóan hamarosan nyereményjáték indul (itt a blogon), amelynek keretén belül dedikált könyvjelzőket lehet majd nyerni! 

Pontszám: 10
Kiadó: Graphoman Kiadó
Kiadás éve: 2013.
Terjedelem: 324 oldal
Teljes ár: 2.900,-
Forrás: magánkönyvtár (szerzőtől)
Egyéb: dedikált

Folytatás »

Interjú Benyák Zoltánnal

Hogyan ismertem meg az író műveit? Bevallom, hogy teljesen véletlenül. Egyszer csak a szemem elé került a Veszett lelkek városa című könyv. A fülszövege rögtön megragadott. Mindig is vonzódtam a misztikus írások  felé, ezért nem is váratott magára sokáig a beszerzés és az olvasás sem. A sorok egy különleges történetet és egy egyedi olvasási élményt rejtettek. Természetes, hogy az író többi könyvére is kíváncsi lettem, be is szereztem a Kvartett című kiadványt, aztán az élet eseményei elsodortak és az olvasásig nem jutottam el. De ami késik... :) Aztán nem találkoztam több Jonathan Cross név alatt megjelent kiadvánnyal. (Nem, nem írtam félre a neveket: Jonathan Cross és Benyák Zoltán egy és ugyanaz a személy.) Cserébe viszont az idei évben feltűnt Benyák Zoltán neve a könyvek borítólapján. Ezt az interjút is egy, a közelmúltban megjelent kiadvány, az Ars Fatalis története ihlette.

Egy nagyon váratlanul érkezett megkeresésnek köszönhetően - amelyet nagy megtiszteltetésnek vettem -  foghattam kezembe az Ars Fatalis - A végzet játszmája című könyvet. Felejthetetlen élményt nyújtott a számomra a történet. Olyan mély nyomokat hagyott bennem a könyv és mondanivalója, hogy még napok múlva is keringtek a gondolatok a fejemben, amelyek végül kérdésekben öltöttek formát. Ahogy maga az író sem tudott ellenállni a gondolatok papírra vetésének, úgy én sem akadályoztam meg ezeknek a kérdéseknek a felszínre bukkanását. Aminek nagyon örülök, hogy Zoltántól választ is kaptam a feltett kérdéseimre. Ezeket a kérdéseket és az író válaszait osztom meg most veletek. Remélem érdekesnek és informatívnak találjátok őket. 

Shanara: Az Ars Fatalis már borítójával és fülszövegével is egy misztikus, titokzatos történetet sejtet. A könyv előszavában említésre is kerül, hogy ez a történet meg akart születni, meg akart íródni. Meddig tartott a „vajúdás”? Meddig érlelődött a gondolat? Meddig tartott ezeknek a gondolatoknak a papírra vetése? 

Benyák Zoltán: Az alapgondolat már nagyon régen a fejemben forgott. Az ember életét befolyásoló dolgok, a sors, a szerencse, a halál megszemélyesítésének gondolata újra és újra visszatért. Muszáj volt megírnom, hogy ne kínozzon tovább. A nyers szöveg végül kilenc hónap alatt született meg, ami nálam valami mágikus időtartomány lehet, mert rendszerint ennyi idő alatt szülök meg egy regényt. Az első szótól, a megjelenésig két év telt el. Ami érdekes lehet, hogy az először megszületett szövegrész London bombázása lett, ami végül az utolsó fejezetek egyikévé vált. Az utómunka sok időt vett igénybe. A regényt egyébként Antal József szerkesztette, akit mindenképpen szerettem volna megnyerni erre a feladatra. 

S: A regény műfaji besorolásával személy szerint gondban voltam. Számomra legközelebb talán a mágikus realizmus áll a történet stílusához. Mi a véleményed a saját műved műfaji besorolásáról? 

BZ: Nem gondolkodtam soha a besoroláson. Azt hiszem, kategorizálások többet ártanak, mint használnak. Arra szoktam buzdítani minden olvasót, hogy szándékosan lépjen ki abból a műfajból, ahol olvasni szeret. Ott biztosan meglepetések várnak majd rá, jók és rosszak is. Egy író esetében ez egyenesen kötelező. Aki ennek ellenére mágikus realizmusba akarja sorolni az Ars Fatalist tegye nyugodtan. Ebben a kategóriában az a szép, hogy igaznak érzem az életre is. A hétköznapok egyszerre hidegen valóságosak és csodásak. Az Ars Fatalis pedig az életet próbálja bemutatni a maga egyedi, és talán groteszk formájában. 

S: Van olyan szereplő az Ars Fatalisban, akivel úgy érzed, hogy könnyen tudnál azonosulni, illetve aki a legjobban hasonlít hozzád? 

BZ: Anton karakterét inkább irigylem. A helyszínek leírásánál, így Isztambulnál, Budapestnél, Dublinnál ugyan személyes élményeket írok meg, de azt nem engedhettem meg magamnak, hogy folyton úton legyek. Ő nyughatatlanabb. Annyit akar látni az életből, amennyit csak lehet. Ahogy regényben is írtam, nem is csoda, hogy az ilyen Anton féle nyitott szemmel járó vándorok fura dolgokra bukkannak. Írás közben úgy gondoltam, jó lenne úgy élni mint ő, ha csak egy kis időre is. 

S: Ezzel a válasszal egy másik, fel nem tett kérdésre is választ kaptam. Mégpedig arra, hogy a helyszínek leírásait mennyire befolyásolták a személyes élmények. Köszönöm a választ! De azért nem elégszem meg ennyivel. :)

A hazai olvasó korábban Jonathan Cross álnéven találkozhatott az írásaiddal. Nagyon örülök neki, hogy nem szükséges már angolszász írói álnevek mögé bújnia egy magyar szerzőnek ahhoz, hogy műveiket megvegyék és olvassák a hazai olvasók. Jonathan Cross név alatt fognak még megjelenni művek? Esetleg valamilyen műfaji megkülönböztetést fog jelölni ez az írói álnév vagy véglegesen feledésbe merül és ezután csak Benyák Zoltán néven megjelenő művekkel találkozhatunk majd a boltok polcain? 

BZ: Azt nem tudom, mennyire éri meg idegen név mögé bújni. Ahhoz statisztikák, tanulmányok kellenének. Én azért tartogattam a nevem mostanáig, mert azt hittem, hogy a kezdeti pár könyv után másképp írok majd. Azután teltek az évek, és most az első könyvemre, a Veszett lelkek városára még mindig büszke vagyok. Nem akarom megtagadni. Nem lettem más. Mindkét név én vagyok. Hiába is akarnék másként írni, nem menne. Persze nem is áll szándékomban. Reményeim szerint a Cross név nem merül feledésbe. Most is készülünk néhány másik íróval közösen egy e-book kiadására, de azt remélem, a következő könyvön megint Benyák Zoltán név állhat majd. 

S: Az idei könyvhéten egy másik regényed, A háború gyermeke című írás megjelenésének örülhettek a rajongók. Alig pár hónappal később pedig kezünkbe foghattuk az Ars Fatalis című kiadványt. Az elsőként emlegetett művet nem ismerem, de az Ars Fatalisról csak elismerően tudok nyilatkozni. Nem telt el sok idő a két megjelenés között, mégsem érzem összecsapottnak a történetet. Remélem, hogy ez egy tendenciának tekinthető és akkor egy termékeny időszak kezdetét jelöli. Hogy érzed ezt Te magad? 

BZ: Nem írok sem többet, sem kevesebbet, mint eddig. Az utóbbi években nem jelent meg tőlem szinte semmi, mert a kiadók és én nem találtunk egymásra, de közben a történetek azért formálódtak. Ezek az írások kerülhettek most polcra, köszönhetően a Grafoman és a Historium kiadóknak. 

S:  Kapcsolódom az előző kérdéshez, illetve az Ars Fatalis előszavában leírtakhoz. Vannak-e még a közeljövőben megszületésre váró hasonló gondolatok a fejedben? Ha igen, akkor milyen stílusú, műfajú írásokra számíthatunk? Kaphatunk-e pár információt, egy kis előzetest a következő történetből? 

BZ: A most készülő regényt szintén régóta tervezgetem. Jelenleg Az idő bolondjai munkacímen fut, és ebből már ki is derül, hogy a folyton múló idővel, a régi démonommal foglalkozom. A téma nagyon fontos számomra. A szöveg hangulata sötétebb lesz, mint az Ars Fatalisé, de úgy érzem, érdekes szereplőket, és kellően rendhagyó szituációt sikerült kitalálnom. Szeretném, ha jövőre megjelenne. 

S: Ez már most izgalmasan hangzik.

Nem titok, hogy engem elvarázsolt az Ars Fatalis. Milyenek az eddigi visszajelzések a könyvvel kapcsolatban? Biztatóak az eladási adatok vagy még kell egy kis idő, amíg a történet megtalálja az olvasóközönségét? 

BZ: Adatokat nem tudok, de az első visszajelzések pozitívak. A tervem az volt, hogy az élet misztériumát jelenítsem meg egy érdekes könyvben, méghozzá úgy, hogy egyszerre legyen izgalmas, és filozofikus. Hogy ne tudják besorolni a szépirodalomba, a szórakoztatóba, vagy bárhová. A vélemények alapján ez sikerült. Azt remélem, nem úgy gondolnak rá az olvasás után, hogy ez a regény egyik zsáner sem volt igazán, hanem hogy mindegyik egyszerre. 

S: Amennyire stílusomhoz közelinek érzem az Ars Fatalist, annyira nem érzem annak A háború gyermeke című kötetet. Pontosan a korszak miatt, amiben játszódik a történet. Mennyire erős a háború hatása ebben a történetben? Ajánlható, illetve fogyaszthatónak tekinthető a történet az Ars Fatalis stílusát kedvelő olvasóknak? Az én érdeklődésem igazán a Pokoli szimfóniák című kiadvány keltette fel, bár tudom, hogy ez a kötet több szerző együttes munkájának eredménye. 

BZ: A háború gyermeke sok szempontból hasonló. Aki elolvassa majd az Ars Fatalis mellé, az érezni fogja, hogy ez ugyanaz az író. Nem klasszikus háborús regény, nem a harcon van a hangsúly, hanem a háborús traumán. A felvetett kérdések mások ugyan, mint az Ars Fatalis esetében, a háttér is más, de az író tolla, eszközei, a szöveg hangulata mind hasonló. 

A Pokoli szimfóniákat négy másik íróval közösen jegyzem. Szeretem azt a kötetet, örülök, hogy benne lehettem. Az ilyen antológiák mindig tele vannak meglepetéssel a formájuknál fogva. Minden szövegfaragó másképp dolgozik, és más mesét kerekít. Az én kisregényem abban a kötetben egy olyan írás, ami az Ars Fatalishoz fogant annak idején, de önállóvá nőtte ki magát. Ott is a halál jelenik meg, a borongós Velence utcáin, ott is egy tragikus emberi sorsot ismerhetünk meg. 

S:  Egy egyszerű és mégis összetett kérdés: közeli és távlati tervek? Értek ez alatt író-olvasó találkozót, dedikálást, egyéb népszerűsítési lehetőségeket. 

Győrben a november tizenegyedikei könyvszalon után a Historium Kiadó szervezésében futó HistoryConon leszek megtalálható decemberben Dunaszerdahelyen. Utána pedig vár az íróasztal és a billentyűkoptatás.

Köszönöm a tartalmas és informatív válaszokat!

Remélem, hogy a billentyűkoptatás eredménye egy vagy éppen több hamarosan megjelenő kötet lesz. Addig is van még bepótolni valóm olvasás terén, mert a Kvartett már a polcomon sorakozik és olvasásra vár. A Pokoli szimfóniák kötet mindenképpen a polcomon fogja végezni és a közeljövőben olvasni is szeretném majd, mert nagyon érdekelnek a benne szereplő írások. Még A háború gyermeke kötettel szemben is sikerült felkeltened az érdeklődésem.

További információk: 

Az író oldala: www.jonathancross.hu

A háború gyermeke könyvtrailere.

Az Ars Fatalis könyvtrailere.

Interjú Benyák Zoltánnal a Pátria rádión

Folytatás »

Benyák Zoltán: Ars Fatalis - A végzet játszmája

Kellemes meglepetésként ért a felkérés a könyv olvasására. Nem is mondtam nemet, mert egyébként is tervezetem a regény olvasását. Nagyon jól tettem, hogy így cselekedem, mert kár lett volna kihagyni ezt az élményt.
Az író neve nem ismeretlen előttem, bár az általam korábban olvasott könyvét még írói álnéven (Jonathan Cross) publikálta. Örülök neki, hogy ez a regénye már nem írói álnév alatt jelent meg. Végre elérkezett az az idő, amikor a magyar szerzőknek nem kell angolszász nevek mögé bújniuk. Kifejezetten örülök ennek.

A könyv borítója és a fülszövege már korábban felkeltette az érdeklődésem. Amikor azonban a kezembe fogtam a kötetet, akkor meg kellett állapítanom, hogy bizony a kiadvány, a borító sokkal szebb, mint amilyennek a képeken látszik. Már csak a beltartalom ellenőrzése volt hátra és az sem váratott sokáig magára. :)

A könyv fülszövege elég szűkszavú és sokat sejtető. Nem is nagyon lehet sokkal többet elárulni ebből a történetből úgy, hogy ne csapjuk agyon a lényegét. Szóval véleményem szerint a fülszöveg tökéletes. De azért megpróbálok mégis írni pár sort a történetről. Főszereplőnk, Anton Pal magyar anyától és angol apától született, lakhelye az egész világ. Amolyan vándor féle. 16 évesen szánta rá magát a világjárásra, sok mindent megélt, átélt, sok felé járt. Olyat azonban, amit Isztambulban és utána tapasztalt, eddig még nem élt meg. Még neki is nehezére esik elhinni az eseményeket, de lassan kibontakozik előtte a történések lényege. Miért is fontos az isztambuli piacról származó üveggolyó, a budapesti bolondokházában található dobókocka vagy éppen egy holló tolla? Mindenre választ kapunk a történet végére.

A kötet, a mese szerkezeti felépítése is különlegesnek, nem éppen a megszokottnak mondható. Belecsöppenünk a történet közepébe, eljutunk valameddig a cselekményekben csak azért, hogy a következő fejezetet teljes egészében egy szereplő életútjának megismerésére szánjuk. Így haladunk végig a történeten. Mindig újabb és újabb, az események szempontjából lényeges szereplők bukkannak fel. Életük, történetük lassanként összefonódik (vagy tudatosodik bennünk, hogy már korábban összefonódott) a főszereplőével, az olvasó pedig lassanként rájön, hogy ezek egyike sem véletlen.

Ha meg kellene határoznom a kötet műfaját, akkor bizony gondban lennék. Misztikus történet? Tanmese? Életbölcsesség? Krimi? Külön-külön egyik sem, de mind együtt igen. Ha általam már olvasott műhöz kellene hasonlítani a stílusát, akkor elsőnek Carlos Ruíz Zafón A szél árnyéka című írása jut eszembe. Ha így nézzük, akkor műfajilag a mágikus realizmus elfogadható a számomra. Áááhh, nem is foglalkozom a műfaji besorolással. Csak az a fontos, hogy imádtam olvasni, mert pont annyi misztikumot, izgalmat, rejtélyt és életbölcsességet tartalmazott a történet, amennyire éppen szükségem volt. Az arányok számomra tökéletesek voltak. A történet szereplői kellőképpen sokszínűek, kellőképpen titokzatosak, ugyanakkor kellőképpen nyitottak is. Ahogy az olvasónak is kellő nyitottsággal kell fordulnia a szöveg felé, mert úgy lesz az élmény felejthetetlen. Ami különösen tetszett, hogy a szereplők nem szuperhősök, hanem hétköznapi emberek, közönséges halandók, de mégis különlegesek.
A műfaji sokféleség mellett az író stílusa is megnyert magának. Leírásai, képi megjelenítései nagyon jók. A főszereplő világjárása során sok felé megfordulunk a Földön, de a hangulat minden helyszínről visszajött. Isztambul forgatagában éreztem a fűszerek és a kávé illatát, a bazár hangulatát, Párizsban a város jellegzetességeinek rezgését, Budapesten hallottam a villamosok zaját és beszívtam a budai hegyek levegőjét és így tovább. Igen, tényleg úgy éreztem, mintha én magam is világot járnék, mintha mindenhol otthon lennék.
A leírások hangulatteremtése mellett a gördülékeny stílus is a kedvemre való volt. Az élet nagy kérdéseinek boncolgatása könnyed stílusban, érthetően és élvezetesen tálalva. Anton szkepticizmusát meggyőzőnek találtam. Mintha magamat láttam volna. :) A hinni vágyás és a logika csatája egymással, ahogy lassanként próbálja értelmezni a történéseket. A folyamatos visszacsúszások, majd az újabb meggyőződések. Ó igen, együtt ingadoztam én is a főszereplővel, bár tőle azért némiképp jobban akartam hinni, mélyebben szerettem volna megismerni a történések alapjait.

Belegondoltatok már abba, hogy mi teszi széppé és igazán színessé az életet? Mitől ennyire összetett és kiszámíthatatlan életünk eseményeinek szövete? Olyan sok apró dolog, amit egyébként észre sem veszünk. Természetesnek vagy éppen nem is létezőnek veszünk. A szerencse forgandósága, az emlékek sokfélesége, a szerelem mélysége, a zene egyedisége, a csoda ritkasága, a lázadás lehetősége, a sors kiszámíthatatlansága és még ki tudja mennyi minden. Mi lenne, ha ezek örökre eltűnnének a világból?  Milyenné lenne a világ nélkülük? Érdekes felvetések.
A másik fő téma a történetben a véletlen és az eleve elrendelés kérdése és párharca. Úgy néz ki, hogy mostanában akaratlanul is ezzel a témával foglalkozó könyvek akadnak a kezembe. Nos, az író nagyon frappánsan oldotta meg a felvetett téma megválaszolását. Nem bonyolódik bele az örök párharcba és a mély fejtegetésekbe, de mégis elég mélyen és egyedi stílusban érinti a témát ahhoz, hogy elgondolkozzunk és megpróbálkozzunk az állásfoglalással. Nem választ ad, csak lehetőséget a gondolataink felszínre kerülésére vagy éppen elmélyítésére. Kinek-kinek igénye szerint.

A kiadás borítójának rám tett hatásáról már beszéltem. A stílust szintén elemezgettem. A szerkesztéssel kapcsolatban sem tudok negatívumot felhozni. Egyetlen halovány dolog árnyékolta csak be az olvasási élményemet: az én példányomból a kötet elején pár oldal kicsúszott a kötésből. (Pedig én vagyok az, aki mániákusan vigyáz a könyveire.) Remélem, hogy ez csak egyedi eset és nem a kötés általános hibája.

Összefoglalva azt mondhatom, hogy engem teljesen elvarázsolt ez a könyv. "Isten hozott a közös mesénkben!", írta a könyv elejére kedves szavait dedikálásként a szerző. Én pedig elmerültem ebben a mesében és érzésem szerint újra és újra le fog kerülni ez a könyv a polcomról egy olvasás erejéig. Abban is biztos vagyok, hogy minden egyes alkalommal ugyanúgy el fog varázsolni és mindig fel fogok fedezni valami új mondanivalót, valamit ami csak az adott pillanatban értelmezhető és csak nekem szól. Mert ennek a történetnek az élvezhetősége mellett mélysége is van. Felkerült a kedvenceim közé. Ez már önmagában is nagy szó, mert nem sok mű tudta ezt nálam elérni az utóbbi időben.
Az író így írja az előszóban: "Vannak történetek, melyek meg akarnak születni. Nekik nem lehet ellentmondani. Ki merészelne ilyet tenni? Papírra kell kerülniük. Okkal türemkednek a világra, néha olyan okkal, amit még a tollforgató sem sejt. (...) Nem tudtam tovább visszatartani ezt a történetet." Mi az, amit erre egy olvasó válaszolni tud a történet elolvasását követően? Kedves Zoltán! Részemről köszönöm, hogy ez a történet megszületett, hogy nem lehetett tovább visszatartani. Csupán merő önzésből, de azért megkérdezem: van még ilyen megszületésre váró történet? Ha igen, akkor azokat sem kellene visszatartani. Jöjjenek csak a világra! Köztünk van a helyük! :)

Érdekesség:

• Ars Fatalis a facebook-on.
• Ars Fatalis könyvtrailer.
• Könyvheti interjú a szerzővel. (A háború gyermeke című könyv megjelenése alkalmából.)
• Az író oldala: http://www.jonathancross.hu/
• A kiadó oldala: http://grafo-man.blog.hu/

A könyvet és a felejthetetlen olvasási élményt köszönöm a szerzőnek!

Pontszám: 10 pont csillaggal (kedvenc lett)

Kiadó: Grafoman Kiadó

Kiadás éve: 2012.

Terjedelem: 282 oldal
Teljes ár: 2.500,-
Forrás: recenziós példány, szerzőtől

Folytatás »