Karen Marie Moning: A Felföld ködén túl (Felföldi krónikák 1.)

Mindig furcsa helyzetet teremt, amikor egy olyan szerző legelső regénye kerül a kezembe, akitől már korábban olvastam a lényegesen később íródott műveit - ráadásul nagyon kedveltem is az említett történetfolyamot. Persze próbáltam felkészülni arra, hogy a már ismert írói stílus ebben a történetben valószínűleg csak nyomokban lesz fellelhető, és persze összetettségében sem kell arra a bonyolultságra számítanom, mint amit már megszoktam. Végül is mindenkinek kezdeni kell valahogy. Ilyenkor egyébként mindig eszembe jut, hogy mennyire büszke voltam az első bejegyzéseimre, és most mennyire pironkodva gondolok vissza az akkori teljesítményemre, mennyire más most akkoriban a stílusom. Valahogy így van ez az írókkal és a regényeikkel is.

Szóval felkészültem, nem ringattam tévképzetekben magam, és bizony azt is kaptam, amire számítottam. Mindent összegezve tehát nem okozott csalódást a regény, de nem is nyerte el tetszésem. Látom a hibáit - az összeset -, ahogy azt is, hogy hol nem passzolunk mi ketten össze. Alapvetően abban látom a bökkenőt, hogy ez java részt egy történelmi romantikus regény, amelyet a szerzője azzal akart kiemelkedni a hasonló stílusú és témájú írások tömegéből, hogy belekevert némi misztikumot, és ha már Skócia, akkor mindenképpen a tündérek tűnnek a legkézenfekvőbb választásnak. A gond az, hogy nem kifejezetten vagyok a történelmi romantikus regények kedvelője - főleg, ha azok cselekménye csak a megszokott sablonok egymás mellé pakolásából áll össze.

Értékelés: 6/10
Kiadó: Cor Leonis Kiadó
Kiadás éve: 2015.
Terjedelem: 313 oldal
Fordította: Körmendi Ágnes
Borító ár: 2.990,- Ft
A mű eredeti címe: Beyond the Highland Mist
Sorozat: Felföldi krónikák
Folytatás:
2.) To Tame a Highland Warrior
3.) The Highlander's Touch
4.) Kiss of the Highlander
5.) The Dark Highlander
6.) The Immortal Highlander
7.) Spell of the Highlander
8.) Into the Dreaming
Kategória: urban fantasy, paranormális

Adva van egy kissé zaklatott múltú, ám női szemmel nézve mindenképpen tökéletes testű, a legszebb görög szobrokat is megszégyenítő izmokkal és arcéllel megáldott férfi, a teljesítménye alapján is legendásnak számító Hawk, aki a szemkápráztató és a nőkből sóhajtozás kiváltó megjelenés mellé ráadásul még gazdag is, hiszen ő maga egy földesúr. Aztán adva van egy fiatal lány, Adrienne, aki  a XX. században él, árvaházban nőtt fel, természetesen gyönyörű, de egyáltalán nincs tisztában a szépségével, illetve annak férfiakra gyakorolt hatásával. Hősnőnk azt hitte, hogy megfogta az Isten lábát, amikor egy gazdag és jóképű pasi a párjául fogadta, majd a tündérmese hamar véget ért, neki menekülnie kellett, a szívében pedig a csodaszép és gazdag férfiakkal szembeni gyűlölet csirázott ki, illetve szökkent szárba. Valamint adva van a tündérek királya, királynője és bolondja, akik - hosszú életükből adódóan - láthatóan unatkoznak. A férfiak figyelmét felkeltendő a királynő megjegyzést tesz Hawk csodálatos, gyönyört okozó képességeire, a király és a bolond természetesen sértve érzi magát, és úgy reagálnak a férfiúi képességeiket ért kritikára, hogy bosszút forralnak a mit sem sejtő - jelen helyzetben tényleg ártatlan - férfi ellen. A retorzió nem áll másból, mint hogy a férfi mellé olyan nőt helyeznek, aki gyűlöli azokat a férfiakat, akik olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, mint Hawk. A megtorlás tökéletes fegyvere tehát nem más, mint Adrienne, akit a tündérek bolondja elrabol a XX. századból és visszarepíti 1513-ba. A folyamat alakulását természetesen figyelemmel is kell követni, ha szükséges beavatkozni, ezért a bolond, mint Adam Black, kovácsként Hawk birtokán vállal munkát. Innentől kezdve pedig két, elképesztő testi adottságokkal rendelkező férfi verseng a szépséges és csípős nyelvű szépségért.

Már az eddigiekben leírtakból is látszik, hogy ez a regény nem apellál mással, csupán klisés helyzetekkel, és igazából nem is ad sokkal többet, mint más, Skóciában játszódó történelmi romantikus regények - sőt, ha kifejezetten őszinte akarok lenni, akkor azt mondom, hogy olvastam már ennél sokkal jobbakat is.

A regény eleje nekem kifejezetten nehezen csúszott, viszonylag hamar az agyamra ment a sok-sok jelző, amely a három főszereplő tökéletességét, gyönyörűségét, izmait, szépségét és egyéb más tulajdonságait helyezte előtérbe, miközben a cselekmény nem sokat haladt előre. A jövőből, a technikai fejlettség korából ötszáz évvel korábbra visszakerülő lány meglepően jól alkalmazkodott a helyzethez, egyáltalán nem csapott hisztit, gyakorlatilag még az ellenérzésének sem adott hangot, hanem megadóan tűrte a vele történteket. Azért időutazás szempontjából olvashattam már sokkal jobban és hihetőbben megvalósított leírást is. Igen, az Outlander című regényre gondolok.

A másik dolog a kávé... Kétségekkel fogadtam, hogy az 1513. évekbeli Skóciában, egy vidéki földesúr kamrájának polcán csak úgy ott hever egy zsákocskányi pörkölt kávébab. Persze elképzelhető, hogy egy kereskedő Európa legnyugatibb csücskéig szállította az akkoriban még csak az arab kultúrában fogyasztott, és az európaiak által csak majd kétszáz évvel később megkedvelt ital alapanyagát, de azért vannak kétségeim. Az legalább helytállóan szerepelt a regényben, hogy fogalmuk sem volt róla, mire is való az illatos aromájú "termény", illetve hogyan kell azt elkészíteni.

Hawk alapvetően nem egy összetett karakter - még annak ellenére sem, hogy kissé hányattatott a múltja, van benne egy sötét folt, egy időszak, amelyet leginkább Jakab királynak köszönhetett. Minden megpróbáltatás és a krisztusi kor ellenére Hawk valójában egy kisfiú, akinek mindenképpen a másik játéka kell. Eddig minden nő a lábai előtt hevert, a kisujját sem kellett megmozdítania, egyik ágymelegítője szebb volt, mint a másik, most azonban olyan nővel akadt össze, aki látszólag nem esett hasra tőle, nem akar tőle semmit, az első találkozásukkor pedig éppen egy másik férfi izmait mustrálta. A földesúr minderre a hozzáállásra a nevéhez méltó módon reagál: ragadozó módjára vadászatba kezd és természetesen meg akarja szerezni azt, ami nem az övé. Persze erre Adam Black-et, az emberbőrbe bújt kovácsot sem kell félteni...

Ha már a tündérek... Senki se várja azt, hogy Moning tündérei ebben a regényben megegyeznek azokkal, akiket a Tündérkrónikákban később felvonultat - nem erről szó sincs. Itt még csak éppen megkapargatja a tündér mitológia felszínét a szerző, csak a legalapvetőbb tulajdonságaikat, a világukkal kapcsolatos egyébként is ismert tényeket veszi elő és szövi bele a történetbe. Éppen ezért korántsem sötétnek, hanem inkább átlagosnak tűnnek a misztikus szereplők, nagyon is emberi érzésekkel és reakciókkal. Kicsit bugyutának tűnik a bosszúhadjáratuk módja és megvalósítása is, ahogyan majdnem minden cselekedetük.

Mikor már tényleg kezdtem unni a szerelmi háromszög, a titkolt érzések, illetve a félreértések miatti igencsak elcsépelt huzavonát, és elkönyveltem, hogy másról sem fog szólni ez a történet, mint az "akarlak, de mégsem akarlak", "érvényesíthetném a házastársi jogaimat, de mégsem teszem" kérdéskörről, akkor mintha egy kicsit magára talált volna a szerző. Adam végső, merész közbeavatkozásával és álnok húzásával végre érdekesség vált a történet, és mintha a szereplők is elszánták volna magukat a cselekvésre - jót tett a történetnek ez a változás. De minden igyekezet ellenére a vége történések is csak szépíteni tudtak az eseményeken, megmenteni már képtelenek voltak a teljes történetet.

"(...) minden legendának van valami valóságmagva, és a mitikus elemek csak megmagyarázhatatlanok, de nem feltétlenül hamisak."

Érdekes színfoltot jelentettek a történetben a cigányok, akik tudása sokkal alaposabb volt a tündérekkel kapcsolatban, mint a felföldi embereké. Ez egy részről érthető, mert a cigány babonás nép, őrzi a hagyományait, más részről érthetetlen, mert nem hiszem, hogy a skótok ennyire tudatlanok lettek volna a másik világ lényeivel kapcsolatban, azt pedig végképp nem, hogy elfelejtették volna a legendákat. Mert a Felföld köde azért sok mindent rejt, ami elsőre fel sem tűnik...

A korábbiakban megismert Moning stílushoz és történetekhez képest ez az írás eléggé gyengécske. Vannak nagyon jó részei, megható pillanatai, érződik az, hogy a szerzőben sokkal több rejlik, mint amit ezzel a regényével adni tud az olvasónak: a leírásai helyenként gyönyörűek, de a párbeszédei és a cselekményszövése még nem az igazi. Mondom, a legnagyobb probléma az, hogy ez egy szerelmes regény, illetve attól alig valamivel több. Ebből következik, hogy akik kedvelik a történelmi romantikusokat, az egymásra találó szerelemeseket, a boldog befejezést, azoknak ez a regény is tetszeni fog, aki azonban azért olvasott Tündérkrónikákat, amiért én magam is, azoknak nem fogja ugyanazt adni ez a regény.

Mégis elnéző vagyok ezzel az írással kapcsolatban, mert kicsit úgy érzem magam, mint amikor Sherrilyn Kenyon Sötét vadász sorozatát vettem a kezembe: az első kötet abban az esetben is szirupos, cukormázas romantika, amelynek cselekménye inkább nevetséges, mint érdekes. A későbbiekben azonban olyan összetett világ nyílt meg a párocskák testileg és érzelmileg is intenzív kalandjai mögött, amely bőven megérte azt az áldozatot, amit meg kellett hozni a cél és a későbbi élvezet érdekében.

Éppen az előzőekben leírtak miatt vagyok nyitott a folytatásokra. Szóval minden bírálatom, illetve negatív véleményem ellenére is olvasni fogom a következő kötetet, ha magyarul megjelenik, akkor a teljes sorozatot is, mert tudom - hiszen már olvastam -, hogy idővel beérik majd az a gyümölcs, amelyet nagy élvezettel fogok leszakítani és elfogyasztani.

Folytatás »

Karen Chance: Holdvadász (Cassandra Palmer 5.)

Nem győzöm áldani az eszem azért, hogy feltettem a várólista csökkentős listámra a Cassandra Palmer sorozat korábban még nem olvasott két kötetét - a negyediket és az ötödiket -, és áldom azért is, hogy előtte újraolvastam az előzményeket. Elképesztő volt Cassie kalandjait így, gyakorlatilag majdnem közvetlenül egymás után átélni, minden részletre emlékezni, az apró utalásokat, információkat egymáshoz kapcsolni.

A sorozat eleje kicsit furcsán indult, túl töménynek találtam - információk és akciók tekintetében is. Nem mondom, hogy minden eseménnyel, minden szereplővel elégedett voltam, de nem tagadhattam le, hogy nagyon jól esett olvasnom Cassie unalmasnak egyáltalán nem mondható életét. A hajnal átka című regény mintha mutatott volna egy kis visszaesést a harmadik rész minőségéhez képest - vagy csak épp a koncepcióváltást éreztem meg -, de ez közel sem volt elég ahhoz, hogy eltántorítson a folytatás azonnali megismerésétől. Sőt... És megint milyen jól tettem, hogy így döntöttem, mert a sorozat ötödik része valami fergetegesen jó volt, szinte beleszédültem a rengeteg akcióba, a minden eddiginél nagyobb pörgésbe, az összefüggések kibogozásába, de legfőképpen a befejezésbe, amely szó szerint a földhöz vágott.

Értékelés: 10*/10 (kedvenc lett)
Kiadó: Cor Leonis Kiadó
Kiadás éve: 2013.
Terjedelem: 478 oldal
Fordította: Bertalan György
Borító ár: 3.490,- Ft
A mű eredeti címe: Hunt the Moon
Sorozat: Cassandra Palmer
Előzmény:
1. Megérint a sötétség
2. Árnyak vonzásában
3. Átölel az éjszaka
4. A hajnal átka
Folytatás:
6. Tempt the Stars
7. Reap the Wind
Kiegészítő kötetek:
0,5. The Gauntlet
0,6. The Queen's Witch
2,5. The Day of the Dead
4,1. A Family Affair
4,2. Shadowland
Kategória: urban fantasy, paranormális

Amíg az első három részt a világfelépítés, az alap összefüggések megértése, a Pythia erejének elfogadása és a geis okozta bonyodalom feloldása tölti ki, addig a negyedik kötettől némiképp más irányt vettek az események - no, nem mintha a megszokott tempón ez bármit is változtatott volna. Az előző rész esetében még nem látszott ennyire élesnek a kanyar, amit végül is sikerült bevenni a sok akció közepette, de így visszatekintve már tisztán látszik, hogy hol indultunk el egy másik irányba. Azt gondolom, hogy ez nagyon jó döntés volt a szerző részéről, hiszen az első három kötetben rágott probléma szinte véglegesen kimerült, és annyi lehetőség volt még ebben a világban, amit vétek lett volna kihasználatlanul hagyni.

Cassie az előző részben olyan tettet hajtott végre, amelyre aztán végképp senki sem számított, ezáltal pedig az ellenségei száma is lecsökkent: egy ellenfelet kiiktatott, egy másikkal pedig szövetséget kötött, amely utóbbi igaz, hogy eléggé ingatag, de mégis csak afféle fegyverszünet, illetve még annál is valamivel több. Ott van még a vámpírok Szenátusa is, amely ugyan továbbra sem tudja meghazudtolni önmagát és leginkább irányítani szeretné a tapasztalatlan Pythiát, de ha veszély fenyegeti a látnokot, akkor mindent megtesz a biztonsága érdekében - még akkor is, ha Cassie ezt túlzásnak tartja. Mondhatni, hogy a helyzet jobb lett, de ez mégsem teljesen igaz, mert Cassie-nek még így is szép számmal maradtak ellenlábasai. Aki viszont mindvégig és feltétel nélkül a lány mellett áll, az nem más, mint a renegát hadmágus, John Pritkin - még akkor is, ha egyébként rendszeresen egymás agyára mennek.

"Egyre gyorsabban közelgett az a nap, amikor engem, Cassie Palmert, a világ első számú látnokaként fognak ünnepélyesen bemutatni a természetfeletti közösség tagjainak. Akik minden bizonnyal nagy egyetértésben fogják szétröhögni magukat rajtam."

A jövőbe látás a Delphi
 jósdában (A kép INNEN.)

Cassie a felavatási szertartására készül, amely ugyan csak egy gesztus, hiszen az erő már őt választotta, de a felhajtásra mindenképpen szükség van - a látszat és a tradíciók rendkívül fontosak. A lánynak azonban van egy rosszakarója, aki nem riad vissza semmitől, hogy megakadályozza a ceremóniát, és ha erre úgy keríthet sort, hogy - minden mágikus és fizikai védelmet megkerülve - a legegyszerűbb módszereket alkalmazva megöli a látnokot, vagy a múltjában okoz olyan változást, ami megakadályozza, hogy betöltse a jelenlegi pozícióját, akkor azt is hajlandó megtenni. Csakhogy a múlt megváltoztatása ellen Pythiának, az idő legfőbb őrzőjének is lesz egy-két szava - az időbe való beavatkozást sem Cassie, sem pedig a Pythia ősi ereje nem nézheti szó nélkül.

A regény eleje a szokásos érthetetlen káosz: Cassie ellen többször is gyilkossági kísérletet követnek el és ez főként azért bosszantó, mert közben vámpír testőrök és mágusok vannak körülötte. De mit lehet akkor tenni, ha a vámpírok nem látják, a mágusokat pedig képes megszállni a támadó? A helyzet szinte kilátástalan, de még rosszabb lesz, amikor Jonas Marsden, az Ezüst Kör régi és egyben új vezetője előáll az elméletével, amely feltárja a különböző kultúrák mitológiai alakjai közötti rejtett kapcsolatokat, és kilátásba helyez egy olyan jövőt, amelyet bizony senki sem kívánhat magának. Valakinek azonban mégis csak fel kell vennie a kesztyűt, meg kell keresnie a leginkább fájdalommentes megoldást - azaz fel kellene kutatni a Hold istennőjét egy olyan világban, ahonnan az isteneket a Föld védelme érdekében kiüldözték - és ez ki más is lehetne erre alkalmasabb jelölt, mint a világ legerősebb látnoka, maga a Pythia, azaz Cassie.

Feladatból tehát akad bőven, végrehajtani azonban nem egyszerű, főleg ha valaki mindig az ember lányának nyakában liheg és közben sorozatos támadásokat intéz ellene, vagy éppen a féltése jeleként aranykalitkába zárva akarja tartani. No igen, ez utóbbi természetesen Mircea, aki ebben a részben azért eléggé kitett magáért, végre már nem csak "csendesen" szenved, esetleg elegánsan és hűvösen feszít tökéletes ruházatában, hanem végre maga is az események sűrűjébe kerül, és kiveszi a részét a fizikai küzdelemből is. Amellett persze hozza a szokásos titkolózós és amolyan vámpírosan lenézős formáját is, amelyek miatt egyébként jó néhányszor a legszívesebben felképeltem volna.

"A férfi, aki néha barát, néha ellenség, de egyfolytában az agyamra megy, vagyis John Pritkin (...)."

Az elképesztő kalandok között az ismeretek bővítésére is jut idő: Cassie a múltjának olyan elemeivel szembesül, amelyeket tényleg elég hihetetlennek tűnnek az elején, de a végén minden értelmet nyer. Pritkin karakteréről, múltjáról, illetve az ő létét befolyásoló törvényekről, szabályokról és viszontagságokról is kiderül rengeteg információ - közben pedig lassan, de biztosan a bizalom hálója szövődik a két szereplő között. No igen, ha valakik ennyiszer mentik meg kölcsönösen egymás életét, akkor ez nem is alakulhatna másként. :) A kedvenceim továbbra is a kettőjük közös jelenetei.

"Pritkin idegesítő, makacs, titkolózó, türelmetlen és durva fazon volt. Nagyjából annyira tapintatos, mint egy kiképzőtiszt és annyira simulékony, mint egy szögesdrót kerítés. Rendszeresen képes volt kihozni a sodromból (...) Minden bizonnyal többet ordibáltam vele, mint bárki mással egész életem során, holott őt alig két hónapja ismertem.
Ugyanakkor hűséges volt, őszinte, bátor, és valahogy furán rendes. Általában a legkevésbé sem tudtam őt megérteni."

Hihetetlen, de a szerző még mindig talált lehetőséget - méghozzá milyen módon! - a világ bővítésére, színesítésére - leírás, törvények és lények szintjén is. A legjobb az egészben, hogy bármennyire is akartam, egyszerűen képtelenség kitalálni a cselekmények káosza mögött húzódó összefüggéseket, a kapcsolatokat - legfeljebb már csak akkor, amikor maguk a szereplők is rájönnek mindarra, amin az olvasó agya is folyamatosan kattog. Persze az írónő mindent meg is tesz azért, hogy ne legyen idő a problémára koncentrálni, hiszen közben annyi minden történik, hogy képtelenség ennyi mindenre figyelni.

A lényeg, hogy olyan frenetikus befejezése van ennek a résznek, amelytől bizony tökéletesen padlót fogtam. Az is igaz, hogy a végére érve, újra átgondolva az eseményeket még inkább részegítően hatott rám a regény, amelynek meg is lett az eredménye, mert bizony a befejezést követő napokban szörnyű könyvmásnaposságban szenvedtem, és hiába olvastam újra az utolsó oldalakat nem találtam benne mást, mint amit addig  - az pedig sokadszorra is megsemmisítően hatott. Egyszerűen képtelen voltam elszakadni az olvasottaktól, és hiába vettem akármennyi könyvet is a kezembe, igazából egyik történetbe se volt kedvem belemélyedni - leginkább azért, mert egyik sem az volt, amit olvasni akartam - vagyis a sorozat folytatása, a magyarul még nem elérhető hatodik rész. Ezek után ugye senki sem csodálkozik azon, hogy ez a kötet felkerült a kedvenceim közé, amely listám az utóbbi években nem bővült túl sok regénnyel. Szóval ez azért már jelent valamit. :)

Mit is tudnék még ezek után mondani? Azt hiszem nem sok mindent, de annyit mindenképpen, hogy OLVASSÁTOK EL EZT A SOROZATOT, MERT ELKÉPESZTŐEN JÓ! Nem félek megtenni azt a kijelentést, hogy nekem jobban tetszik, mint Karen Marie Moning Tündérkrónikák sorozata, mert legalább olyan izgalmas, összetett, viszont sokkal jobb a humora. Szóval Tündérkrónikák rajongók, de legalább kicsit is kedvelők, hajrá, ismerkedjetek meg Cassie Palmer kalandjaival!

Ha pedig elég sokan megtesszük ezt, akkor talán lesz valamennyi esély arra, hogy - az eredetileg kilenc részesre tervezett, de jelenleg a hetedik kötet megjelenésénél tartó - sorozat folytatásai magyarul is megjelennek majd. Nem sokszor szoktam ilyet tenni, de most nem tartom vissza magam: könyörgök, hogy valaki jelentesse meg a folytatást!

Folytatás »

Karen Chance: A hajnal átka (Cassandra Palmer 4.)

Három újraolvasott kötet után végre elérkeztem a negyedik részhez, amellyel immár ténylegesen is csökkenthettem a 2015. évre előirányzott várólistámat - méghozzá egy nem is akármilyen történettel, egy egészen kimagasló minőségű sorozattal, amely már a harmadik kötet után a kedvenceim sorát gyarapítja.

Sokan fellélegeztek akkor, amikor a harmadik kötet megjelenése után félbemaradt remek sorozat a Cor Leonis Kiadó "személyében" új hazai pártfogót talált, és megnyílt az út a folytatás lehetősége előtt. Ráadásként bekövetkezett a teljes megújulás, mert a zűrös életvitelű látnok kalandjait hófehér papírra nyomtatva, igényes és tartós kötésben, tetszetős köntösbe burkolva vehették a kezükbe az olvasók. Egyetlen dolog nem változott és ennek kifejezetten örülök: a fordító ugyanaz maradt - Bertalan György pedig továbbra is remek munkát végzett. Hatalmas piros pont a kiadónak, hogy egyidejűleg javított a kiadás minőségén és figyelt a szöveg egységességére.

Értékelés: 9/10
Kiadó: Cor Leonis Kiadó
Kiadás éve: 2013.
Terjedelem: 460 oldal
Fordította: Bertalan György
Borító ár: 2.990,- Ft
A mű eredeti címe: Curse the Dawn
Sorozat: Cassandra Palmer
Előzmény:
1. Megérint a sötétség
2. Árnyak vonzásában
3. Átölel az éjszaka
Folytatás:
5. Holdvadász
6. Tempt the Stars
7. Reap the Wind
Kiegészítő kötetek:
0,5. The Gauntlet
0,6. The Queen's Witch
2,5. The Day of the Dead
4,1. A Family Affair
4,2. Shadowland
Kategória: urban fantasy, paranormális

Cassie jó néhány dolgon ment keresztül az elmúlt hetekben: akaratlanul is a nyakába szakadt a világ első számú látnokának munkája, a Pythia tisztsége, majd a geis kínozta meg őt és a vámpírok Szenátusának egyik megbecsült tagját. Ellenségei száma sem fogyatkozott, hanem inkább gyarapodott: a mágusok két, egymással is hadban álló csoportosulása mellé felsorakozott a sötét tündék királya, aki a Codex Merlinire feni a fogát, a Pokol démonlordja, Rosier, akinek Cassie a büszkeségét tiporta lábbal, valamint maga Apolló, akitől egyébként a Phytiák hatalma is származik. Nincs tehát olyan szeglete a világnak, a természetfelettinek, illetve az egyéb síkoknak, amelyek ne akarnák azt, hogy a lány véglegesen kilehelje a lelkét.

Ha pedig az elődödtől nem kaptál útmutatást az egyébként zabolátlan erőd használatához mielőtt azt "megörökölted", akkor irány a múlt, ahol még él az, akitől kérdezhetsz - ezt a technikát alkalmazza Cassie is, de csak annyit ér el vele, hogy mind a múltban, mind pedig a jelenben bajba kerül a kis kiruccanása miatt. Főleg úgy, hogy Pritkin végre elintézte a már oly régóta esedékes találkozót az Ezüst Kör vezetőjével, de valami nem stimmel... Kiben bízhat meg Cassie egyáltalán? Vajon mindenki csak a Pythia hatalmára, annak irányítására és az abból származó haszonra hajt?

Ha valaki eljutott idáig a sorozat olvasásában, akkor már hozzászokhatott ahhoz, hogy Karen Chance őrületes tempót diktál - most sincs ez másként. Cassie természetesen egyik lehetetlen, az ő felbukkanásáig elképzelhetetlen és életveszélyes helyzetből a másikba kerül, miközben körülötte minden romba dől - ráadásként még látomások is gyötrik, az erő üzenni akar neki, de az így kapott üzenetek értelmezése nem egyszerű.

A történet tempója és a könyv eleji káosz továbbra is könnyen elrettentheti a felkészületlen - három kötet után van még ilyen? - vagy esetleg a sorozat iránt nem eléggé elhivatott olvasót. Bevallom, hogy a regény első harmadán magam is eléggé fanyalogtam, mert túlzónak találtam a káoszt, és úgy éreztem, hogy már megint kihúzták a lábam alól az ismerős talajt, az új információk hatalmas mennyisége csaknem agyon nyomott. Pedig lényeges tudnivalókat rejt az a fejetlenség, zűrzavar és rengeteg akció, amely a regény első harmadára oly jellemző - érdemes tehát odafigyelni a részletekre.

A szerző rengeteg szereplőt mozgat és időnként beleesik abba a hibába, hogy egyes lényeges karaktereket jó néhány fejezeten keresztül mellőz - van, akinek az esetében annyira nem tűnik fel a hiány, de olyan is van, akinek esetében ez határozottan érződik. Legalábbis én ezen a magánvéleményen vagyok. Már éppen megállapítottam magamban, hogy ez a kötet nem fog a harmadik rész nyomába érni, amikor olyan fordulatot vett és olyanok alakították a cselekményt, ami és akik miatt ismét boldogan vetettem magam a sorok, illetve az oldalak közé.

Apolló és a nimfák (A kép INNEN.)

Eddig sem tettem és ezután sem csinálok titkok belőle: Pritkin fan vagyok! A regénynek is azt a részét kedveltem igazán, amikor ő és Cassie közösen voltak szenvedő alanyai az aktuális eseményeknek, mert elképesztően jó párost alkotnak együtt és imádom, ahogy a helyzeteket - no és egymást - kezelik. Ha már itt tartunk, akkor azt is elárulom, hogy a történetnek azt a részét untam kissé, amikor az említett szőke mágus nem volt jelen - és hiába volt ott Mircea, meg sokan mások, az érzés és az élmény valahogy nem volt ugyanaz. Mircea - már csak a kora és a betöltött pozíciója szempontjából is - inkább visszafogott, elegáns és megfontolt, no és végtelenül titkolózó - amolyan tipikus vámpír -, amivel nem igazán lopta be magát a szívembe. Pedig vámpírhoz képest nem rossz figura ám, de akkor is...

Már majdnem sikerült könyvvel a kezemben álomba merülnöm, amikor egyszer csak, mint derült égből a mágus, megjelent Pritkin és nem kellett pár keresetlen kijelentésnél több, hogy felrázzon az olvasott szöveg, amelynek az lett az eredménye, hogy még hosszú időt töltöttem el a történet társaságában aznap, és nagyon jól esett, amit olvastam.

A rengeteg akció, az általam annyira kedvelt humor és számtalan nevetésre késztető szituáció mellett a történet is haladt azért előre. Ebben a részben Cassie múltja volt soron, az ő - előtte is ismeretlen - titkairól, a Phytia hatalmának működésének részleteiről rántja le a leplet a szerző, illetve a világ leírása is bővül valamicskét - hihetetlen, hogy még van hová -, ismét új lények jutnak lényeges szerephez.

Ouroboros (A kép INNEN.)

Továbbra is az a véleményem, hogy vannak fölösleges szálak a történetben: nekem például egyáltalán nem hiányoznak a selejt maffia körüli bonyodalmak - ahogy gondolom Cassanovának sem -, de ha később ezeknek az apróságoknak fontos szerepük lesz, akkor talán hajlandó leszek megbocsátani a mostani indokolatlan, jelenleg leginkább időhúzásnak tűnő jelenlétüket és az általuk generált problémákat. Azt sem hallgathatom el, hogy ezzel ellentétben vannak más szálak, amelyek viszont erősen hanyagolva lettek és már kötetek óta nyugvó állapotban vannak, éppen csak néha, pár mondat erejéig bukkannak fel, mintha az írónő emlékeztetni akarná magát, illetve az olvasóit is arra, hogy nem felejtkezett el az események egy részéről.

Minden kezdeti kétségem ellenére a történet szálai és a szinte követhetetlen fejetlenség mögött húzódó okok végül összeálltak és magyarázattal szolgáltak mindenre - bár volt, amit a nyakatekertsége miatt nem sikerült első olvasatra tökéletesen átlátnom és a megfelelő helyre kapcsolnom, de azért csak összejött a dolog. Az elégedettségemet talán csak az rontotta el, hogy a hatalmas probléma végső megoldása - a felvezetés bonyolultságával ellentétben - nagyon gyorsnak és egészen egyszerűnek tűnt. Hozzáteszem, hogy nekem - mert a szereplőink azért másként élték meg ugyanazt a helyzetet.

Mindent összevetve is ez a kötet is egy nagyon jó rész volt: még mindig tetszik a lendülete, kedvelem a legtöbb szereplőjét és nincs ellenemre az sem, ahogy a szerző a szálakat csavargatja, újabb lényeket és ragyogó ötleteket sző a történetbe. Határozottan bejön nekem, hogy nem kíméli a szereplőit - a végletekig ugyan nem megy el, de a lestrapált állapot tutira garantált.

Mindezek együttesen azt eredményezték, hogy én bizony nagyon megkedveltem ezt a sorozatot és nyugodt szívvel ajánlom azoknak, akik szívesen elmerülnének egy akcióban bővelkedő, jól felépített urban fantasy történetben. Folytatom is a következő résszel. :)

Folytatás »

Jasper Fforde: A Jane Eyre eset (Thursday Next 1.)

Kölcsönben volt nálam a könyv, és még így is nagyon sokáig várta a polcon, hogy végre a kezembe vegyem, de ez még véletlenül sem ennek a jópofa történetnek a hibája. Bár kedvelem a kosztümös regényeket, de csak mértékkel fogyasztom őket. Tudom, tudom... most bőszen forgatjátok a szemeteket, hogy de ez nem is egy olyan elbeszélés, amelyről az előző mondatomban említést tettem, hanem teljesen más. Igen, tudom, hogy elég makacs és kemény fejű vagyok, ha arról van szó, hogy valamit már eldöntöttem magamban. Hogy akkor miért és hogyan vettem rá magam mégis az olvasásra? Egyszerűen elszégyelltem magam, hiszen már éppen itt volt az ideje annak, hogy visszaadjam a könyvet a gazdájának és jogos tulajdonosának (köszönet a türelmedért @Szirmocska), egy beleolvasás erejéig a kezembe vettem, majd pedig... egész egyszerűen benne ragadtam a történetben.

Értékelés: 9/10

Kiadó: Láva Könyvkiadó

Kiadás éve: 2008.

Terjedelem: 382 oldal

Borító ár: 2.980 ,- Ft

Sorozat: Thursday Next
Újabb kiadás: Cor Leonis Kiadó (2013.)
Folytatás: Egy regény rabjai
(Cor Leonis Kiadó, 2013.)
Műfaj: alternatív történelem, krimi, humor

Ez egy másik, párhuzamos jelenkor, a 20. század egy meglehetősen különös és abszurd verziója, ahol létezik, illetve mindennapos az időutazás, ahol a háziállatok kihalt állatfajok klónozott példányai, valamint ahol hamisítják a verseket és egyéb irodalmi műveket. Thursday Next egy irodalmi mesterdetektív, azaz egy irodetes, aki rendszeresen a hamisítványok nyomába ered, ezúttal azonban élete eddigi legnagyobb kihívásával találja magát szemben. Eltűnik egyik kedvenc regényének, Charlotte Bronte Jane Eyre című művének eredeti kézirata, aki eltulajdonítja ezt az értékes ritkaságot, nem más, mint Acheron Hades, a zseniális, de gátlások nélküli bűnöző. A kézirat mellett még egyéb találmányoknak is lába kél, és az olvasók egyszer csak azt veszik észre, hogy a regény hősnője már nem is szerepel többet a történetben. Ha nincs hősnő, akkor nincs regény sem, szóval nincs más lehetőség: ide irodetes kell, ide Thursday Next kell!

"Mintegy száz év óta megmagyarázhatatlan kölcsönhatás tapasztalható a fantázia szülte művek és a valóság között."

Valamiért nagyon tartottam ettől a történettől, valamiért nagyon nem akartam olvasni, úgy éreztem, hogy nem fog nekem tetszeni. Csak beleolvasok, gondoltam... aztán jól benne ragadtam. Mert egyébként ez a regény könnyen képes eme nem mindennapi tett kivitelezésére - csak úgy belekóstolsz a történetbe, aztán már csak azt veszed észre, hogy egy dodó a házi kedvenced, hogy teljes mértékben elfogadod ezt a fura világot, sőt még vágyódsz is benne élni, hogy elfehéredett ujjakkal szorítod a lapokat, annyira szurkolsz a kicsit hibbant, de nagyon szimpatikus és kellően talpraesett főszereplőnek (akiről korábban természetesen úgy gondoltad, hogy utálni fogod). Ami viszont a legfontosabb: nyúlkálsz a történetben olyan sokat emlegetett eredeti regény után, mert már nagyon régen olvastad, és meg vagy győződve róla, hogy ott mintha másként zajlottak volna az események.

"Az átlagos felnőttek nem szeretik, ha a gyerekek olyan dolgokról beszélnek nekik, amelyektől megfosztja őket a saját elméjük szürkesége."

Ha már így felemlegettem a Jane Eyre történetét, akkor bizony azt sem hagyhatom ki, hogy jó ha az olvasó kellő ismeretekkel rendelkezik az eredeti regényt illetően, mert akkor lehet igazán értékelni az ebben a kötetben játszódó cselekményt. Thursday szinte kilátástalannak tűnő küzdelmet folytat azért, hogy mindenki abban a formájában ismerhesse meg a művet, amilyennek a szerzője megálmodta. Hmm... Bevallom, hogy én inkább azért izgultam, hogy miként lesz abból a "csökevényből", amit a regényben emlegetnek, az a cselekmény és végkifejlet, amit én korábban már olvastam, valamint azt sem tarthatom magamban, hogy tetszett, ahogy Fforde ezt a változást megoldotta, kifejezetten ötletesnek találtam. 

"A valóságot a fiktív dolgoktól elválasztó határ nem olyan szilárd, mint hinnénk. Némileg olyan, mint a befagyott tó jege: emberek százai kelnek át rajta, aztán egyik este egy ponton elvékonyodik, majd beszakad, és valaki eltűnik a jég alatt; másnap reggelre megint befagy a lyuk."

Nagyon sok eredeti gondolatot tartalmaz ez a miénkhez hasonlító, de részben mégis más fizikai törvényeknek engedelmeskedő világ. A mindennapi történéseket, eseményeket jó érzékkel csavarja ki az író és hoz létre egy olyan univerzumot, amelyben jó és egyben érdekes is lenni. Az időutazás miatt az események eléggé megkavarodnak, sok az oda nem illő, az adott helyzetben még értelmezhetetlen pillanat, viszont imádtam az ilyen szituációkból adódó félreértéseket, bonyodalmakat - bár az is igaz, hogy néha meg a szívem facsarodott belé.

"Mindenki követ el hibákat az életben, egyesek többet, mások kevesebbet. Feltűnést csak azok a hibák keltenek, amelyeknek az árát emberéletekben számolják."

Kedveltem, hogy a humor olyannyira elemi részét képezi a történetnek, hogy el sem tudnám képzelni nélküle sem a szereplőt, sem pedig az eseményeket. A poénok mellett bőven kijut az akciókból, a hihetetlen jelenetekből és helyzetekből, valamint nem nélkülözi a történet a romantikus érzelmeket sem - persze ezt is amolyan kifacsart, kitekert verzióban, mert ebben a történetben másra nem is számíthatunk.

A regény újabb kiadása
(Cor Leonis Kiadó, 2013.).

Nagyon szerettem ezt a regényt... majdnem végig, vagyis inkább olyan nyolcvan százalékig, aztán úgy éreztem, hogy kezd egy kicsit túlnyúlni az általam igényelt terjedelmen és bevallom, hogy picit idegesített is, hogy minden aprócska szálat le akar zárni a szerző. Igaz, hogy a történet így lett teljesen kerek és egész, de azért nem bántam volna, ha valamivel hamarabb van vége, mert így úgy éreztem, mintha több vége lenne a történetnek. (Legutoljára az Ausztrália című filmmel jártam így, amikor legalább három alkalommal gondoltam, hogy most már főcímzene fog következni, de aztán mégsem az jött.) Szóval most is valami hasonló érzésem volt, de ugyanakkor azt is éreztem, hogy egyes lezárásoknak  - a nyilvánvaló párhuzamok miatt - ebben a regényben van a helye.

Egy szó, mint száz, már nem tartok ettől a regénytől, maradéktalanul meggyőzött. Sőt, ha a kezembe kerül a folytatás, akkor bizony arra sem mondok nemet, mert kellemes meglepetésben volt részem, nagyon jól szórakoztam és mindenkinek ajánlani tudom, aki pár órára ki akarja zárni a külvilágot és jól akarja érezni magát.

Folytatás »

Nevada Barr: Ördögkatlan (Anna Pigeon 0.)

Ez a kötet nem más, mint egy előtörténet, amelyet a külföldi olvasók utólag ismerhettek meg, kis hazánkban viszont ennek a résznek a megjelenésével kezdődött el a sorozat. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy időrendben kerülnek kiadásra Anne Pigeon kalandjai és még szerencsésebbek lennénk, ha végre folytatódna a sorozat, mert a következő kötetet már megígérte egy ideje a kiadó, de azóta sincs róla semmi hír, ez pedig elszomorít.

A történet már a fülszövegével felkeltette az érdeklődésem, de az olvasással kivártam, gondolva és remélve, hogy hamarosan lesz folytatás, ami azóta sincs. Erősen hezitáltam tehát az olvasással és úgy gondoltam, ha a regényt felveszem a Csökkentsd a várólistádat 2014. kihívás kötetei közé, akkor az talán annak ellenére is olvasásra fog ösztönözni, hogy még nincs folytatás. Így is lett.

Anna Pigeon meztelenül, betört fejjel, kificamodott vállal ébred egy víznyelő üreg mélyén a Glen Canyon sivatagos fennsíkján. Kiszáradt nyelve feldagadt a szomjúságtól. Fogalma sincs, hogyan került oda, nem emlékszik, mikor veszítette el a ruháját és az eszméletét. Kétségbeesetten próbálja felidézni, mi történhetett vele, és közben igyekszik felfedezni szűk börtönét…

Nem igazán tudtam, hogy mire számítsak a regénnyel és a cselekményével kapcsolatban, még a fülszöveg ellenére sem. Mert azt el kell ismerni, hogy egy víznyelő mélyén ragadt nő agóniájáról és haláltusájáról olvasni majd ötszáz oldalon keresztül - még akkor is, ha egészen pici formátumú a könyv - nem egészen tűnik vidítónak és mozgalmasnak. Szerencsére ez a történet nem csak erről szól, sokkal összetettebb és cselekményesebb ennél.

A szerző realistán és hihetően ábrázolja Anna döbbenetét, szenvedését, a sokkot, amelyet akkor él át, amikor visszanyeri eszméletét a víznyelő alján, amikor már a kiszáradás határán áll és amikor rádöbben, hogy mit tettek vele. Nem tudok mást mondani, csak azt, hogy elképesztően élethűen sikerült lefesteni egy védtelen és tehetetlen (valóban az?) nő agóniáját és zavaros gondolatait, és ugyan nem ez a könyv legmozgalmasabb része, de lelki szempontból az egyik legerősebb, bár nem sokkal előz meg egy másik jelenetet. 

"A szépség kicsit olyan, mint a szerencse. Nem számít, hány emberrel osztozunk rajta, egy darabka mindig marad belőle."

Sokáig a víznyelő az egyetlen helyszín, de aztán feltárul az a világ, ahol az üreg is található, ahol az egész történet játszódik és bevallom, hogy nagyon kíváncsivá tett mindaz a természeti szépség és különlegesség, amely a leírásokban elém került. Hajtott a kíváncsiság, hogy utánanézzek, rákeressek a Glen Kanyonra, illetve egyes részeire és a képeket meglátva a szavam is elakadt. Innentől kezdve teljesen másként figyeltem a leírásokat és magát a cselekményt is, mert elvarázsolt, hogy ez a csodálatos táj mennyire szerves részét képezi a történetnek és mennyivel kevesebbet adna a regény, ha ugyanez a történet valahol máshol, egy teljesen hétköznapi helyen játszódna. Érik bennem a gondolat, hogy írnom kellene erről a természeti csodáról egy bejegyzést a Barangolás rovatba, de elképzelhetően ez nem mostanában lesz.

Ugyan ez Anna Pigeon regénye, de nem csak az ő nézőpontját követjük végig a könyvben, hanem a munkatársa, Jenny gondolatai is megelevenednek a lapokon. Nem értettem, hogy ennek miért volt így értelme, mert nem adott túl sokat hozzá a regényhez, de elkönyveltem annak, hogy hátrányban vagyunk a sorozatot eredeti nyelven olvasókkal, hiszem ők már Anna számtalan kalandját átélhették (a sorozat eredeti nyelven már a tizenhatodik kötetnél tart!), míg mi csak ezt az egyet ismerjük. Még az is lehet, hogy Jenny fontos szereplő lesz a továbbiakban, nézőpontja nélkülözhetetlen lesz, csak éppen még mi nem tudunk róla. Sajnos ebben a regényben Jenny gondolatai vagy a munkája (az emberi ürülék összegyűjtése a park területén, illetve az oktatások lebonyolítása) vagy Anna körül jártak. Egyik sem dobott fel igazán.

Az volt az érzésem, hogy a szerző szándékosan bonyolította túl a cselekmény, igyekezett elterelni az olvasó gondolatait és összezavarni, hogy ne vegye túl korán észre azt, ami nyilvánvaló. Volt olyan része a történetnek, amikor csak csodálkozva néztem, hogy Anna miért nem jött még rá az összefüggésekre, miért hagyja magát ennyire megvezetni? Ez a rész nem sikerült eléggé csavarosra és kiszámíthatatlanra, nekem legalábbis nem okozott megoldást az elkövető kiléte. Ahogy a motivációja sem, mert azt is könnyen ki lehetett találni, ellenben a háttérben álló okok megleptek, még akkor is, ha több jel is abba az irányba mutatott.

Anna fejlődése a regényben végig folyamatos, a gyászoló és megtört, a parkról és a vadonról mit sem tudó városi lányból a megpróbáltatások és az átélt kalandok hatására erős és határozott nővé válik, aki megtalálta a helyét a világban és vannak tervei a jövőre nézve. Csodálatra méltó a kitartása és az akarata, ahogy imádtam a színházzal kapcsolatos életszemléletét és az ott megszerzett emberismeret gyakorlatba való átültetését is. 

Vegyesek az érzéseim ezzel a regénnyel kapcsolatban, mert egy részről elvarázsolt a helyszín, más részről maga a történet számomra eléggé kiszámítható volt, de érzem, hogy a főszereplőben több van, mint, amit ebben a részben megmutatott magából, a folytatásokban még vagányabb és talpraesettebb lehet, mint amilyenné ennek a regénynek a végén vált. Igen, határozottan kíváncsi vagyok Anna további, a Glen kanyon különleges természeti képződményei között átélt kalandjaira. Vajon mennyi az esélye annak, hogy mindezt magyarul is megtegyem? Nagyon jó lenne tudni...

Értékelés: 7/10

Kiadó: Cor Leonis

Kiadás éve: 2012.

Terjedelem: 477 oldal

A mű eredeti címe: The Rope

Fordító: Illés Róbert

Teljes ár: 2.990,-

Sorozat: Anna Pigeon, 

Folytatás: Oroszlánkörmök, A Superior Death, Ill Wind, Firestorm, Endangered Species, Blind Descent, Liberty Falling, Deep South, Blood Lure, Hunting Season, Flashback, High Country, Hard Truth, Winter Studí, Borderline, Burn
Forrás: magánkönyvtár (vásárlás, 2012.)

Folytatás »

Karen Marie Moning: Iced - Megnyílik az ég (Dani O'Malley-történet 1.)

Olvastad már a Tündérkrónikákat? Nem? Akkor nagyon gyorsan kezdj hozzá! Mindezt a következő indokokkal támasztom alá: a kötetek különleges élményt rejtenek magukban, a feltáruló sötét világ beszippant és nem ereszt, illetve Dani történetét, azaz ezt a könyvet csak akkor érdemes a kezedbe venned, ha a másik, nem mindennapi sorozatot már ismered. Miért? Mert az események abban a világban játszódnak, amitől a Tündérkrónikák sorozat végén elköszöntünk és abban az időben, ami az előzmények utánra tehető. Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy nem lenne akkor egyszerűbb folytatásként emlegetni ezt a regényt? A válaszom egy határozott nem. A két korábbi főszereplő, Mac és Barrons éppen csak említés szintjén van jelen, de korábbi tetteik, illetve hatásai nem hanyagolhatók el. Jelen esetben a fő cselekményszál Dani és Ryodan személyéhez köthető, ez egy teljesen más hangulatot ad a regénynek, illetve remélhetőleg később a sorozatnak is, mint amit a korábbiakban már megismerhettek a Tündérkrónikák olvasói.

Karen Marie Moning a pályafutását paranormális romantikus regények írásával kezdte, de egyre jobban elvarázsolta a kelta mitológia, amelynek eredménye egy fantasztikus urban fantasy sorozat, a Fever (Tündérkrónikák) lett. Dani O'Malley-történet ennek az egyedi és kiemelkedő sorozatnak a kiegészítése.

Ha már ennyit emlegettem a Tündérkrónikákat, akkor beszéljünk egy kicsit arról, hogy miként is alakultak azok az események, amelyek következménye a lerombolt Dublin, a lecsökkent népességszám, a félelem és a sok-sok különleges lény. A tündérek és az emberek világát hosszú időn keresztül fal választotta el egymástól, illetve létezett egy Unseelie börtön, amelynek falai néhány repedéstől eltekintve szilárdan álltak. Eddig. A falak ugyanis leomlottak, a börtön többé nem zárja magába a Sötét udvar tagjait, a tündérek szabadok járják Dublin utcáit és mindegy, hogy világos vagy sötét, ugyanolyan ártalmasak az emberi lényekre.

"A tündér az tündér. Soha ne bízzatok egyben sem. Falánk szörnyek vadásznak ránk. és szinte lehetetlen végezni velük. Kedvenc fogásuk? Az ember."

Eddig legalább titkolták a kilétüket az emberek elől, a sidhe-látók képesek voltak megbirkózni a jelenlétükkel és ritkították a számukat, a küzdelem mostanra azonban kilátástalanná vált, ekkora túlerő ellen már nem lehet felvenni a harcot. Dublin utcái háborús övezetté váltak, a városban káosz uralkodik, a tündérek uralkodó nélkül maradtak és a két faj fölötti hatalomért két Unseelie herceg viaskodik egymással, "játszóterük" a város. A harmadik Unseelie herceg jégbe fagyva várja sorsa alakulását, egy negyedik pedig éppen átalakulóban van.

"Legyetek óvatosak. A szüleitek szabályai már nem érvényesek. Igenis féljetek a sötétben. És ha azt hiszitek, hogy talán egy szörny bujkál az ágyatok alatt vagy a szekrényetekben, akkor valószínűleg igazatok van. Keljetek fel, és ellenőrizzétek."

forrás: deviantart.com

Dani O'Malley különleges helyzetben van, mert őt nem zavarja a város "átalakulása"  és mert továbbra is azt teheti, amit eddig is: tündéreket gyilkol. Ő birtokolja ugyanis a négy Seelie ereklye egyikét, amelyek képesek a tündérek elpusztítására, nála van a Fény kardja. A fegyver nem mindennapi erejét jól kiegészíti Dani különleges képessége, hipergyors mozgása, amely nélkül egy olyan fiatal lánynak, mint ő, esélye sem lenne a túlélésre a város utcáin.

Dani hiperaktív jelenléte már a Tündérkrónikákban is meghatározó jelentőségű volt és ebben a kötetben ténylegesen is átveszi az irányítást, magára vonja a figyelmet és gyermeki lelkesedéssel tör borsot mindenki orra alá, akiről csak úgy gondolja, hogy megérdemli. Ryodan az, aki ennek a legkevésbé örül és aki a legtöbb kellemetlenséget kénytelen elviselni a villámgyors lánytól. Dani támadásai nem személyes jellegűek, célpontja nem más, mint a Ryodan által üzemeltetett klub, amelyben a tündérek szabadon hódolhatnak kedvtelésüknek. Ryodan nem nézi jó szemmel ezeket a támadásokat, de a lány elpusztítása helyett inkább annak segítségét kéri, Dublinban ugyanis újabban ugyanis furcsa jelenség tapasztalható, egyes helyek jéggé fagynak és mindez olyan hirtelenséggel történik, hogy a helyszínen jelen lévők semmit nem vesznek észre belőle, mozdulat közben dermednek meg. Ahogy a fagyott helyek száma növekszik, úgy kerül egyre nagyobb bajba Dani és Ryodan is, illetve velük együtt Dublin minden és a Tündérvilág minden lakója.

"Szerintem a halogatás a hármas számú tétel a hülyeségek listáján. Így is pontosan ugyanott köt ki az ember, ahol nem akar, pontosan ugyanazt teszi, amit nem akar, csak annyi a különbség, hogy közben elfecsérli azt a sok időt, ami alatt valami élvezeteset tehetett volna. És ami még rosszabb: valószínűleg egész idő alatt stresszeli magát és szar a hangulata. Ha tudjuk, hogy valami elkerülhetetlen, gyürkőzzünk neki, és legyünk túl rajta. Lépjünk tovább. Az élet rövid."

Dublin hó alatt (forrás: deviantart.com)

Nagy örömömre ebben a kötetben felbukkan és határozottan sokat szerepel Táncos, a fiatal zseni. Okos és kedves személyisége miatt nagyon pozitív szereplő és karakterében érzéseim szerint rengeteg lehetőség rejlik még, de mégsem ő az, aki miatt a legtöbbet izgultam, aki képes összetörni és kifacsarni a szívemet. Bár Ryodan jelleme is lehengerlő, lényegesen kulturáltabb, mint Barrons, valamint titokzatosságban, ridegségben, kegyetlenségben és számításban sem marad el tőle, de ő mégsem Barrons. Aki képes volt teljesen elvarázsolni és akire a leginkább kíváncsi vagyok, az nem más, mint az átalakulóban lévő Christian MacKeltar, akinek változását, kettős személyiségét és ennek következtében adott meglepő és kiszámíthatatlan reakcióit kifejezetten élvezettel olvastam.

"Már nem én vagyok az egyetlen szuperhős Dublinban, és ez átkozottul bosszant, de lassan azt hiszem, talán jó is így.

Kezdtem önelégült lenni. És ha az ember nem vigyáz, felületessé válhat. Ráadásul elunhatja magát. Nem jó móka mindig a legjobbnak és a leggyorsabbnak lenni. Egy kis verseny formában tart, jobban igyekszünk tőle, és nagyban játszunk."

Nem kell elbúcsúzni a sidhe-látók csoportjától sem, mert a regényben és a történetben betöltött szerepük még mindig jelentős. A tapasztalt vezető nélkül maradt, folyamatos, nem éppen hétköznapi kísértésnek kitett lányok és nők reakciói nem okoznak szinte semmi meglepetést. Ők a regény egyetlen olyan szereplői, akik úgy viselkednek, ahogy elvárható tőlük. Kell is ez a kiszámíthatóság a rengeteg furcsa reakció mellé.

A kiszámíthatatlansági faktort leginkább maga Dani adja, akinek önfejű viselkedése mindig szembe megy az elvárásokkal, a megszokottal. A Dani és Ryodan közötti feszültség szinte tapintható, folyamatosan civódnak  vetélkednek egymással és amondó vagyok, ha mindketten pasik lennének, akkor bizony összemérnék azt a bizonyos testrészüket és döntésre tudnák vinni a felsőbbrendűség kérdését, de így semmi esélyük sincs eldönteni, hogy melyikük a nagyobb szuperhős.

Dani O'Malley (forrás: deviantart.com)

Érdekes továbbá az is, hogy bár Dani még nagyon fiatal, mindössze tizennégy éves, de Ryodan és Christian is szemmel tartja és mindketten érzik, hogy a lány különleges. Nem igazán hiányzott szerelmi háromszög ebbe a történetbe, de biztos vagyok benne, hogy a szerző ezt is különleges módon fogja megoldani és kezelni. Végül is most sem beszélhetünk szerelmi háromszögről, hiszen Dani még nem érdeklődik senki iránt, a két hímnek (mondhatnék férfit is, de hát egyikük sem nevezhető igazán annak) pedig egyelőre az a legnagyobb feladata, hogy vigyázzon a szeles kislányra, a csábítási technikájukat még nem igazán tudják bevetni. Azért kíváncsi leszek, hogy hogyan is fog alakulni Dani és a két (vagy inkább három?) "rajongójának" kapcsolata a továbbiakban.

"– Ezt szeretem benned. A hullámok banálisak. A cunamik viszont átformálják a Föld felszínét. Kedvező körülmények között akár egész civilizációkat is.
Pislogok.
– Egy nap pokoli nő lesz belőled, Dani."

Azt vártam, hogy a Tündérkrónikák végén továbbra is megmaradt rejtélyek körüli homály egy része eloszlik majd ennek a sorozatnak az olvasása közben és ez a folyamat már az első kötetben is megkezdődik, de persze ez nem így történt. Ryodan-ről sem tudunk meg igazán többet, mint ami Barrons esetében már ismertté vált, a csapat többi tagja sem szerepel eleget ahhoz, hogy a kirakós újabb darabkáit tolja elénk. Viszont a nagyon pici infók, amelyeket ebből a kötetből össze lehet szedegetni, kifejezetten alkalmasak arra, hogy tovább fokozzák a kíváncsiságomat és a véleményem szerint a teljes titok megfejtésében fontosak is lesznek. Most már csak arra kell törekednem, hogy a következő kötet megjelenéséig ne felejtsem el őket és bizony igyekeznem kell, mert még az angol nyelvű kötetre is várni kell legalább fél évet, ha nem többet.

Továbbra is csak azt a kijelentést tudom hangoztatni, amit eddig: a szerző által megteremtett világ és karakterek nagyon egyediek, ez a sötét, titkokkal teli világ megragad és ha egyszer a rabja lettél, akkor soha többet nem szabadulhatsz a hatása alól. Akár ez a regényt veszem alapul, akár az előzményként szolgáló regénysorozatot, az biztos, hogy egyedi és utánozhatatlan. Ahogy az is vitathatatlan, hogy ez a regény a nyár a lehűsítőbb olvasmánya, kánikulában kifejezetten ajánlott. :)

Pontszám: 9 pont

Kiadó: Cor Leonis Kiadó

Kiadás éve: 2013.

Terjedelem: 464 oldal
Teljes ár: 3.490,-
A mű eredeti címe: ICED
Sorozat: Dani O'Malley-történet
Folytatás: Burned, Flayed
Kapcsolódó sorozat: Tündérkrónikák
Forrás: magánkönyvtár

Folytatás »

Maria Murnane: Papíron príma (Waverly Bryson 1.)

Nem nagyon hallottam a regényről egészen addig, amíg egy alkalommal @Gretty fel nem hívta rá a figyelmem, egy határozott "Olvass Papíron prímát!" felszólítással és amelynek következménye egy, akár a vásárlásnál, akár az olvasásnál szállóigeként használt mondat lett: "Mert Gretty azt mondta". A felszólításnál még csak megnéztem, hogy miről is lehet szó, de annyira nem tartottam az érdeklődési körömbe tartozónak a regényt. Viszont sikerült azt a bizonyos bogarat elültetnie a fülembe és folyamatosan ott mocorgott a fejemben a gondolat, hogy csak olvasni kellene majd valamikor ezt a könyvet. Amikor az idei könyvfesztiválon nagyon jutányos áron kínálták a kiadó standjánál a kötetet, akkor már nem volt kérdés, hogy jön velem haza a regény és hamarosan el is érkezett az az idő, amikor bizony én magam is Papíron prímát olvastam.

Waverley Bryson a húszas évei végén járó, egyedülálló nő, aki a sportpíár területén elég jelentős karriert futott be, mindene megvan, kivéve egy normális kapcsolatot. Jóképű és gazdag vőlegénye két héttel a kitűzött időpont előtt mondja le az esküvőt, Waverly magába roskad, de nem adja fel, megpróbálja rendbe hozni széthullott életét. Jönnek is a kihívások szép számmal: a munkahelyén új rivális tűnik fel, távol élő apja sem könnyíti meg a helyzetét és persze folyamatosan próbálkozik a párkapcsolatok terén is, de valami mindig félresiklik. A józan esze és a humorérzéke megőrzése céljából a saját életében bekövetkező fordulatokból, jellemző élethelyzetekből "Édesem üzenetek"-et kezd írogatni, amellyel kapcsolatban nagy vágya, hogy egyszer majd képeslap sorozat készül belőlük. 

Ahogy már a bevezetésben is írtam, nagyon sokáig úgy éreztem, hogy nem én vagyok a regény célközönsége. Próbálkoztam már hasonló "csajos" könyvekkel, de nagyon nem jöttek be nekem. Miért gondoltam azt, hogy akkor ez az könyv más élményt fog adni a számomra? Meggyőztek az értékelések, de legfőképp az idézetek, amelyekből sütött az öniróniával telt, szarkasztikus humor és az ilyenekkel mindig le lehet venni a lábamról, amely jelen esetben teljes mértékben sikerült is. 

Waverly karakterében sokan magukra ismerhetnek, mert egyre gyakoribb az a jelenség, amely a könyv oldalain is megjelenik vagyis, hogy a sikeres, késő húszas-harmincas nők egyedül élnek, naponta kell bizonyítaniuk a munkahelyen a talpraesettségüket és még azt sem merik bevallani maguknak, hogy nem szeretik, amit csinálnak. Maria Murnane az a szerző, aki mindezt átélte és élményeinek, tapasztalatainak, valamint egy idő után bekövetkezett szemléletváltásának eredménye lett ez a könyv, amely egyszerre szórakoztató kikapcsolódás, könnyed nyári olvasmány és egyben élethű korrajz is.

Sokan hasonlítják ezt a könyvet a Bridget Jones történetekhez, amelyeket ugyan nem olvastam, de a filmet ismerem és amely alapján az a magánvéleményem, hogy ez a történet nekem sokkal szimpatikusabb. Miért? Talán mert Waverly nem nyavalyog annyit a súlyproblémáján, mint Bridget, bár az is igaz, hogy a naplót vezető hölggyel ellentétben neki nincs is nagyon miért nyavalyogni, problémáznia. Mindegy is, mert ez nálam akkor is nagyon is döntő tényezőnek bizonyult.

Waverly magánéleti esetlensége, amely éles ellentétben áll üzleti életben elért eredményeivel, megindító és mindenképpen megmosolyogtató. Az pedig, hogy ő maga is tisztában van mindezekkel csak szimpatikusabbá tette számomra a karakterét. Őszintén megmondom, hogy ha főhősnőnket nem ilyenné formálja a szerző, akkor könnyen elképzelhető, hogy nem érdekel a történet, de így csak olvastam az elképesztő, félresikerült kalandokat, hangosan kacagtam azok életszerűségén és azon kaptam magam, hogy drukkolok hősnőnknek, hogy, sikerüljön kimásznia a magánéleti gödörből.

"Szomorú beismerni, de mások horrortörténetei mindig feldobnak. Ilyenkor egy röpke pillanatig úgy érzem, hogy az életem mégsem annyira borzalmas, mint képzelem."

Kedvelem az olyan embereket és ebből adódóan azokat a könyvbeli karaktereket is, akik képesek kapaszkodót találni az élet apróságaiban, valami újat alkotni és ezzel akaratlanul is segíteni magukon, gyógyítani sebzett lelkület. Waverly számára mindezt az Édesem üzenetek jelentik, amelyek tényleg nagyon jól sikerültek, hangosan kacagtam majdnem mindegyiken, imádtam a humorukat és a mögöttes jelentésüket. Külön színesíti a könyvet, hogy nem csak a szövegben találkozunk ezekkel a frappáns mondatokkal, hanem minden fejezet elején is ott díszeleg egy belőlük.

"Kreatív ötlete annyi embernek van, de meg is valósítani, az már teljesen más tészta."

Maria Murnane
(forrás: www.mariamurnane.com)

Lehet-e karakterfejlődés egy ilyen stílusú történetben? Eddig úgy gondoltam, hogy nem kifejezetten, de a szerző megmutatta, hogy igenis lehet és hozzáteszem, hogy nem ez volt az egyetlen dolog, amivel kapcsolatban sikerült meglepnie és elismerésemet kivívnia.

"Az esetek többségében a boldogság csakis rajtad múlik."

Waverly, ha alapvető jellemében nem is, de gondolkodásában, életszemléletében rendkívüli módon megváltozik. Ugyanaz a barátságos, szeleburdi, fontos szituációkban esetlen és mulatságos nő marad, akivel a történet elején megismerkedtünk, de egyes döntéseinek hála az élete kiteljesedett, ő maga pedig ragyog és fényét másra is átsugározza. Ez a változás azt sugallja az olvasónak, hogy merjen belevágni abba, amitől eddig tartott, ne féljen megvalósítani az álmait, mert elképzelhető, hogy az elképzelései célba érnek, partnerre találnak, valaki értékelni fogja azokat. A lényeg: merjünk nagyot álmodni.

"Ne izgulj azon, hogy milyennek kellene lennie az életednek. Csak alakítsd olyanná, amilyenné te szeretnéd."

Jogosan merül fel a kérdés, hogy miért nem beszélek a férfi szereplőkről. Nos, azért mert egy részükről nem igazán érdemes, más részükről pedig csak túl egyértelműen tudnék szólni és ezzel elárulnám magam, elrontanám a történetet még nem ismerők örömét. Megnyugtatásképpen annyit tudok mondani, hogy ebben a könyvben hemzsegnek a pasik és vannak köztük jó pasik is. ;)

A maga nemében ez a könyv igazán eredeti, szórakoztató és - ez egészen furcsán fog hangzani egy ilyen témájú regény esetében - tanító és útmutató jellegű is. Mindezek mellett pedig egy igazán kacagtatóan romantikus történet, ahol az eladósorból kissé már kilógó, de még mindig gyönyörű és vicces királylányra végül rátalál az ő szőke hercege. Hogy mennyi ajtót kell addig kinyitni - némelyiket esetleg akár többször is - amíg az egyik mögött megtaláljuk azt, aki megfelel az elképzelésünknek és akinek mi magunk is megfelelünk? Erről szól ez a könyv, ezt meséli el a maga kacagtató, ironikus, de nagyon is olvasmányos módján. Mert abban ugye egyetértünk, hogy nem elég, ha valami papíron príma, de az életben is annak kell lennie.

Az írónő honlapját böngészgetve felfedeztem, hogy ennek a történetnek bizony folytatása, sőt mi több folytatásai is vannak. Ha a további kalandok csak megközelítik ennek a történetnek az élvezeti értékét, akkor én bizony olvasni akarom őket. Persze, ha majd megjelennek az édes-ékes anyanyelvünkön. Nem tudom erre mennyi esély van, de egy vásárlóra már biztosan számíthat a kiadó. 
A másik dolog, amire felfigyeltem, a borítókban bekövetkezett dizájn váltás. Nem azért mert nálunk ilyen borítóval kapható, de nekem ez a borítékos verzió jobban tetszik, az új stílus nagyon csajos és bevallom, hogy engem jobban taszít is. A külföldi megjelenéseket böngészgetve úgy látom, hogy ez az új stílus átvette az egyeduralmat és a kedves, borítékos fedlapok eltűntek a kínálatból. Mindössze az vigasztal, hogy már ismerem a stílust, ezért egy borító már nem tántoríthat el az olvasástól, akármennyire csajos is. :)

Pontszám: 9 pont

Kiadó: Cor Leonis Kiadó

Kiadás éve: 2010.

Terjedelem: 308 oldal
Teljes ár: 2.990,- / de a Kiadó webáruházából megvásárolva, most egészen baráti áron a tiéd lehet a könyv. :)
A mű eredeti címe: Perfect on paper
Sorozat: Waverly Brayson
Folytatás: It's Waverly Life, Honey on Your Mind, Chocolate for Two
Forrás: magánkönyvtár (vásárlás, 2013.)

Folytatás »

Nevada Barr: 13 1/2

A borító, a cím, az értékelések... Minden a könyv felé vonzott. Ellenálltam jó darabig, de most elérkezett az idő, amikor beadtam a derekam és nekiálltam az olvasásnak. Hiába olvastam el korábban az értékeléseket és hiába olvastam el újra a fülszöveget, mégis meglepett maga a történet. Nem igazán erre számítottam, de amit kaptam, az nem rossz, sőt..

A felvezetésben betekintést nyerünk a lakókocsiparkban élő és cseppet sem irigylésre méltó családdal rendelkező Polly életébe, illetve a helyzetből való szabadulásába. Ezt követően az események közepébe csöppenünk, amelynek már egy másik család a főszereplője. Különös kegyetlenséggel gyilkolják le egy család tagjait, az egyedüli túlélő a 11 éves Dylan és a pár évvel idősebb Richard. Utóbbi majdnem elvérzik, élete nem sokon múlik, az előbbi pedig agyrázkódást szenvedett, nem emlékszik semmire, mégis ő a gyilkosság fő gyanúsítottja, majd elítéltje is. De hová kerüljön egy 11 éves, sérült gyerek? Hol van helye a rendszerben? Az ítélet szerint egy különleges javító intézetben kerül elhelyezésre, majd nagykorúvá válását követően átkerül a fegyházba.

A javító intézet azonban sokkal keményebb, mint gondolnánk. A kezelések, amelyekkel próbálják Dylan emlékezetét előcsalogatni elég durvák és eredmény nélküliek. Dylan tud mindenről, amit elkövetett, csak éppen nem emlékszik semmire. 

Megdöbbentő volt azonban az, ahogy a rendszer kezeli ezeket a problémás fiatalokat. Szörnyű volt olvasni, hogy az orvosok gyakorlatilag kísérleti nyulakként bánnak velük, a gondozók egyéb dolgokra használják a fiúkat és persze jelen van a folyamatos erőszak és kegyetlenkedés is. Nem tudom szavakba foglalni, hogy mindez mennyire dühítő és elkeserítő. Ugyanakkor ez a leírás alapozza meg a könyv hangulatát, amelyet így nagyon is valósnak és elkeserítőnek éreztem. Dylan gondolatain keresztül a javító intézetben töltött időszak igazi rémálomként elevenedik meg.

Pozitívumként tudom értékelni, hogy a nézőpont és időváltások, valamint a beszúrt egyéb feljegyzések miatt némiképp összetettebbnek tűnik a történet. Lineáris történetvezetés esetén korántsem lenne ennyire feszültségekkel teli és érdekes ez az írás. Szintén elősegíti a feszültséggel teli hangulat kialakulását az, hogy Dylan nem emlékszik az elkövetett tettekre. Ez azért nem megdöbbentő egy ilyen stílusú történetnél, de nagyon hatásos eszköz.

Aki úgy gondolja, hogy ez a történet egy újabb ifjúsági regény, az nagyon téved. Ugyan az eddigiekből könnyű levonni ezt a következtetést, de a gyerekkori trauma és a kezelések, a javító intézet bemutatása mind csak megalapozása annak a történetnek, ami majd a végkifejlethez szükséges. A történetben szerepel egy hatalmas időugrás, amikor is az éppen felnőtt kort elérő szereplőink eltűnnek a lapokról és helyettük feltűnik egy üzleti sikereket elért, őszülő halántékú testvérpár. Legnagyobb részt az ő életük alakulása adja a kötet legnagyobb részét. 

Azért van pár problémája a történetnek. Az egyik például az, hogy kevés szereplőt mozgat meg és ezért könnyen kitalálható, hogy ki kicsoda is tulajdonképpen és hogyan is alakulhatott a múlt, amelyet csak lassanként feltárva ismerhetünk meg. Azzal, hogy sikerül a szereplőket beazonosítanunk, gyakorlatilag össze is raktuk a történet java részét és a jövőbeli események egy jelentős hányada is kikövetkeztethető. Bekerül ugyan egy csavar a történetbe, de nem találtam annyira furmányosnak, mint szerintem lennie kellett volna. Továbbra is úgy gondolom, hogy a viszonylag csekély számú szereplők miatt gyakorlatilag kétesélyes játszma alakul ki, tehát vagy az egyik vagy a másik és az események leírásai alapján nagyon jól követhető, hogy ki az ártatlanabb. Az igazi feszültséggel teli kérdés csupán az, hogy miként dönt a történetben résztvevő harmadik szereplő. Vajon ő kinek az oldalára áll?

A könyv címe nagyon misztikus és figyelemfelkeltő, de sajnos egészen a történet végéig nem derül fény arra, hogy miért is ez a cím. Nagyon illik egyébként a történethez, de nem ártott volna jobban kidolgozni vagy hamarabb megemlíteni a jelentését.

Nem bántam meg, hogy a kezembe vettem és olvastam ezt a történetet. Az eleje megdöbbentett, a szereplők és idősíkváltások miatt agyaltam a történet szerteágazó szálainak kapcsolatán, majd a közepén történt egy erős váltás, a feszültség kézzel tapintható lett és már nem tudtam letenni a könyvet, egyszerűen végig kellett olvasnom a történetet. Nem volt tökéletes, de határozottan tetszett.
Az írónő egy másik könyve, az Ördögkatlan is olvasásra vár és hamarosan sorra is kerül, mert ha csak hasonló a színvonal, akkor már megérte, hogy megvettem.

Pontszám: 8 pont

Kiadó: Cor Leonis

Kiadás éve: 2011.

Terjedelem:  324 oldal
A mű eredeti címe: 13 1/2

Folytatás »