Jeff VanderMeer: Expedíció (Déli Végek-trilógia 1.)

A könyv már a tavalyi év folyamán, jóval a megjelenés előtt is az érdeklődés középpontjában állt, az egyik legjobban várt sci-fi regényként harangozták be a történetet, amely végül is egy trilógia első része. A kiadvány magyar megjelenése az Agave Könyvek érdeme, amely kijelentés azonban további pontosításra szorul, hiszen a regény egy napon lett elérhető mind a külföldi, mind pedig a hazai olvasók számára.

A regény fülszövege mindennél többet mond és pontosan kifejez mindent, ezért most nem is szükséges a saját mondataimmal bevezetni a bejegyzést, hanem szerepeljen itt a könyv hátlapján olvasható összefoglaló.

Az X Térséget a kormányzat már harminc éve környezeti katasztrófa sújtotta övezetnek álcázza, így mostanra az érintetlen és burjánzó vadonnak látszó terület csupa misztikum és rejtély az emberek szemében. A Déli Végek nevű titkos ügynökség ez idő alatt számos expedíciót küldött a hely felderítésére – szinte mindegyik tragikus véget ért.

Most indul útnak a tizenkettedik expedíció.

A kutatócsoport négy nőből áll: egy antropológusból, egy geodétából, egy pszichológusból és egy biológusból. A küldetésük felderíteni a terepet és mintákat gyűjteni, feljegyezni minden tudományos megfigyelést a környezetről és egymásról, valamint mindenek felett elkerülni az X Térség természetfeletti hatását.

Az expedíció mindenre felkészülve indul útnak, és hamar megdöbbentő felfedezéseket tesz – például talál egy megmagyarázhatatlan topográfiai jelenséget és olyan életformákat, amik meghaladják a megértés képességét –, de mégsem ezek, hanem a tagok egymás elől gondosan elrejtett titkai változtatnak meg mindent.

Több nappal ezelőtt fejeztem be a regényt és azóta gondolkozom rajta, hogy miként fogalmazzam meg az olvasottak által bennem keltett érzéseket. Nem egyszerű. Ahogyan maga a könyv sem volt az.
Pszichológiai thriller és sci-fi, az ismeretlentől való félelem és a mindent felülíró tudásvágy egy kötetben. Bennem pedig a végtelen kíváncsiság, hogy megismerjem mindezt.

"A küldetésünk egyszerű: az X Térség rejtelmeinek fokozatos felgöngyölítése, szigorúan kormányzati célokat követve, óvatosan haladva az alaptáborból, tapogatózva. Nekünk legalábbis ezt mondták."

Azt hiszem az a legjobb, ha azzal kezdem, hogy ez bizony egy E/1-ben megírt történet, amely kifejezetten alkalmas arra, hogy az olvasót hatalmába kerítsék a főszereplő érzései és gondolatai, az író pedig ki is használja ezt a lehetőséget. Az X Térség maga a megfejthetetlen titok és hiába a sokadik - az előzetes információk szerint a tizenkettedik - expedíció, továbbra sem tudni szinte semmit a térség működéséről. A különleges helyekhez, egyedi jelenséghez hasonlóan ezt a területet is szinte teljes hírzárlat védi és senkivel, még az expedíció résztvevőivel sem osztanak meg lényeges információkat. Felmerül persze az a kérdés is, hogy egyáltalán létezik-e olyan valaki, aki legalább egy kicsit is képben van a térségben történtekkel? Szerintem nincs ilyen. Végül is mindegy, mert a csoport tagjait kiválogatják, felkészítik, majd némi manipulációs technika bevetésével - mivel nem egyszerű az átkelés - "átdobják" őket a határon. Négy tudós, négy nő vág neki az ismeretlennek és már a történet legelején kapunk utalásokat arra vonatkozóan, hogy a jelenlévők létszáma nagyon gyorsan fogyatkozásnak fog indulni.

"Ami csak él és lélegzik, szükségszerűen nem lehet teljességgel objektív; még a légüres térben a puszta fennmaradásra törő értelem sem lenne az."

Négy ember, akik csak egymásra számíthatnak egy olyan területen, amely egyébként is megszámlálhatatlan titkot és veszélyt hordoz magában. Négy ember, aki már az elején rádöbben, hogy valami nagyon nincsen rendben és akiben bíznia kellene, az fura tekintettel, gyanakvással szemléli őt is és azt is, amire éppen mutat. Aztán kiderül, hogy bár mindketten ugyanazt nézik, de nem ugyanazt látják, a gyanakvás magva pedig nem csak kisarjad, de bizony gyökeret is ereszt, mélyre hatol, erősen megkapaszkodik.

"Sajnos azonban minden monumentális dologról való gondolkodásban az ember előbb-utóbb eléri a saját határait."

Hogy ki viselkedik a normálistól eltérően? Hogyan lehet ezt megállapítani, amikor az egyik résztvevő szava áll a másikéval szemben és nincs aki igazságot tegyen? Hogyan lehet eldönteni, hogy mi az igaz, amikor már a saját szemünknek sem tudunk hinni? Hogyan mondjunk valamiről véleményt, aminek felfogásához a képességeink nem elegendőek? Hogyan írjunk le egy olyan teremtményt, amely már meghaladja az érzékeléseink határait?

"Kezdtem megérteni, hogy a halál nem ugyanaz a határ két oldalán."

A regény elején még csak mint külső szemlélő figyeltem az eseményeket, a történéseket, próbáltam felfogni és feldolgozni a látottakat, a hihetőt és a hihetetlen egyaránt. Onnantól kezdve viszont, hogy kiderült a tizenegyedik és a tizenkettedik expedíció között van kapcsolat, hogy a főszereplőn keresztül bepillanthattam a múlt egy részletébe, valahogy kézzel foghatóbbá váltak az események mögött meghúzódó részletek, elmélyültek az érzések és sokkal, de sokkal személyesebbé és fontosabbá vált minden, amit addig és amit ez után olvastam. Sikerült megtalálnom a kuszaságban, az érzékelhetetlenben és a rengeteg furcsaság között a célt, amelynek van értelme és amelyért érdemes küzdeni, vállalni a megpróbáltatásokat és menni, amíg csak el nem érjük.

"A Magány ránehezedhet az emberre, cselekvésre késztetheti."

A terület élővilága olyan részletességgel került bemutatásra, hogy ha arra kerülne sor, akkor az utolsó fűszálat is képes lennék megfesteni (már ha lenne ehhez kézügyességem, ami egyébként nincs). Ezzel szemben a térségre jellemző, titkot rejtegető élőlények esetében a szerző alkalmazza a jól bevált technikát: nem mutatja be, hanem csak sejteti, a legtöbb esetben az olvasó képzeletére bízza annak kinézetét. Nagyon hatásos. Többször sikerült beleborzonganom. Ha mindehhez hozzáadjuk, hogy a főhős egészen rövid időn belül egyedül marad és ...

"Minden szépség alatt ott lapult a megszámlálhatatlan reményvesztett küzdelem borzongató árnya."

Sok minden bosszantott az eseményekkel kapcsolatban, de leginkább az, hogy nem lettem sokkal okosabb az előzmények tekintetében: az X Térség létrejöttéről és működéséről a regény végén sem rendelkezünk több információval, mint a kezdetekkor. Ugyanakkor sok minden volt, ami nagyon mély hatással volt rám és a két érzés még most is vívja bennem a háborúját.
A regény nem hosszú, sőt akár kifejezetten rövidnek is mondhatnánk, ugyanakkor mégis tömény. Egyszer úgy éreztem, hogy szívesen olvasnák belőle még vagy 100 oldallal többet, máskor úgy gondoltam, hogy bőven elég, talán még sok is a jelenlegi terjedelem. A végére a hiány és a rövidség győzött, mert nagyon mérges voltam, hogy pont ott maradt abba a történet, ahol végül is elköszöntem a főszereplőtől.

Az ellentétes érzések azonban továbbra sem csillapodtak bennem, most is kavarognak, egymással csatáznak a gondolataim. Folytatás? Mindenképp. Ezek után mindenképpen meg kell tudnom, hogy mi fog következni. Pontozás? Na, azt most ne kérjen tőlem senki, mert képtelen vagyok az érzéseimet pontszámokban kifejezni. Hol ennyi, hol annyi az érték... attól függ, hogy a történet melyik része jut az eszembe és képtelen vagyok logikusan dönteni. Lehet, hogy ez egy jó vagy éppen zseniális könyv legjobb ismérve? Mindenesetre fenntartom magamnak a jogot, hogy ennek eldöntésével megvárjam a trilógia végét és akkor, az egészet egyben látva talán majd könnyebb helyzetben leszek. Talán akkor az is értelmet nyer, amit most még nem látok annak... (Update: a pontozás ügyében döntésre jutottam és pótoltam az elmaradást.)

Ha már szó esett a folyatásról, akkor egy nagyon jó hír: hamarosan megjelenik a következő rész, amit szintén rövid határidőn belül követ majd a befejező kötet. Külön köszönet és gratuláció a kiadónak azért, hogy ehhez a kötethez hasonlóan, a folytatások is a külföldi megjelenésekkel azonos időben kerülnek a hazai olvasók kezébe. Természetesen magyar nyelven.

A kiadvány egyediségei egy csokorba szedve:

• külföldi és magyar megjelenéssel azonos napon (hatalmas pacsi Agave Könyvek);
• különleges, vágott borító (amely tetszetős, de azért sérülékeny is);
• a nyomtatott és az elektronikus verzió egyszerre vált elérhetővé az olvasók számára.

A könyvet köszönöm az Agave Könyvek kiadónak!

Értékelés: 7/10
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2014.
Terjedelem: 172 oldal
Borító ár: 2.980,-
Eredeti cím: Annihilation
Sorozat: Déli Végek-trilógia
Folytatás: Kontroll, Fantomfény
Forrás: recenziós példány a kiadótól

Folytatás »

Kelemen Zoltán: Első 21 novella

Amikor belekezdtem a blog vezetésébe, egyáltalán nem számítottam arra, hogy az értékeléseim és a stílusom felkeltik majd egyes szerzők figyelmét és alkalmasnak ítélnek arra, hogy az ő könyveiket is olvassam és véleményezzem. Még nagyobb volt a meglepetésem akkor, amikor az országon kívülről is érkezett hozzám egy felkérés.

Kelemen Zoltán Kolozsváron született, tanulmányait a városban végezte és első, novellákat tartalmazó kötete is itt jelent meg magánkiadásban. A megküldött linkek alapján beleolvastam a történetekbe és miután egyik , illetve másik részlet felkeltette az érdeklődésem, igent mondtam a vállalásra.

Képtelenség lenne összefoglalót írnom a kötetben szereplő novellákról, mert annyira különböznek egymástól. Nem jellemzi műfaji egységesség a kiadványt, a történetek sokszínűségét pedig mind az időbeli, mind pedig földrajzi elszórtság biztosítja. Ez a tény először meg is lepett, mert gyarló módon azt gondoltam, hogy a szerző a lakóhelyén vagy annak környezetében játszódó, fantasztikummal kevert történeteit fogom olvasni, amelyhez képest teljesen mást kaptam.

Mindegy azonban, hogy az adott esemény az ősi Egyiptomban, esetleg Mezopotámiában, a 20. század első felében, a II. Világháború ideje alatt, a jövő Franciaországában vagy éppen a racionalitáson túl játszódik, minden esetben misztikummal és fantasztikummal teli írásokat olvashattam. A szerző szerteágazó érdeklődése, a fantázia világához, a science fiction-hoz való vonzódása jól láthatóan megmutatkozik az alkotásokban. Fantáziája a szó legteljesebb értelmében szárnyal, a történetek alapötletei nagyon jók, némelyikre nyugodt szívvel ráakasztom a remek jelzőt (Meglepetés, Aranylap), illetve azt sem hallgathatom el, hogy egyes novellákba annyi elgondolás zsúfolódott be, annyi koncepció szorult, hogy az akár egy nagyobb terjedelmű művet is képes lenne megtölteni (Az alagút mélyén című írás alapötletét pont ilyennek érzem).

Be kell azonban vallanom azt is, hogy mérhetetlenül mérges vagyok, mert a nagyon jó alapötletek mellett a kidolgozottsággal és a terjedelemmel már koránt sem voltam ennyire elégedett. A remek elképzelések ellenére sokszor zártam hiányérzettel az adott írást, maradtam szó szerint lógva, és a csattanónak szánt befejezések sem mindig érték el nálam a kívánt hatást.

A fantasztikummal soha nem volt semmi problémám, általában elfogadom a hihetetlennek tűnő helyzeteket és mozzanatokat is, ha kellőképpen alátámasztásra kerülnek, ugyanakkor nem szeretem, ha a fantasztikum minden magyarázat nélkül szolgál egy probléma megoldására, a konfliktusok kezelésére, az adott szituáció kidolgozása helyett a helyzet leegyszerűsítésére. Sajnos egy-két novellában  ilyennel is sikerült összeakadnom és bevallom, hogy némelyik eljárást egyszerre találtam nevetségesnek és idegesítőnek (pl. :Az alagút mélyén novella Borfin herceg függőjének eltörése). 

Legnagyobb bánatomra a novellák elég rövidre sikerültek, többet is szívesen olvastam volna még tovább és sajnáltam, hogy olyan hirtelen vége szakadt. Egyes mozzanatok számomra túlságosan rövidnek tűntek, másoknak a vége lett kurtán furcsa, amelyek miatt úgy éreztem, hogy lehetett volna még dolgozni rajtuk és egyiknek sem vált volna a kárára a ráfordított többletidő. Kifejezetten zavart, hogy több írásnál is hasonló  vagy közel hasonló befejezéssel találtam magam szembe, azaz a főszereplő egyszer csak eltűnt és nem látták többé. Elhiszem, hogy ez egy nagyon kényelmes megoldás, de nem célszerű túl gyakran alkalmazni, mert elcsépelté válik és a csattanóként sem éri el azt a hatást, amit az adott novella befejezésként megérdemelne.

Magánkiadásról van szó, amely több hiba lehetőségét is magában hordozza. Helyenként furcsa szókapcsolatokkal találkoztam össze, amelyek használata nálunk nem elterjedt vagy éppen nyelvtanilag nem is helyes és a kötet vége felé látványosan megnövekedett a szöveghibák előfordulása is.

A kolozsvári füvészkert víztornya.

A kiadványt határozottan kellemes kézbe venni, a keménytáblás kötés tartós, a köteten belül nagy betűméret és hozzá tartozóan tágas sorköz került alkalmazásra. Legnagyobb sajnálatomra az írások még ebben a formában tálalva is kifejezetten rövidnek tűnnek. A borítóképnek ugyan köze van az egyik történethez és ötletesnek is mondható, de mégsem tartom kifejezetten előnyösnek ehhez a kötethez.

Minden kezdet nehéz és mindenkinek meg kell találni a saját hangját, a neki legjobban kézre álló kifejező eszközt és annak alkalmazását. Úgy gondolom, hogy Kelemen Zoltán kellő fantáziával rendelkezik ahhoz, hogy az írásai ne legyenek sablonosak és az ötletei ne fogyjanak el idő előtt. Amivel még jobbá teheti az írásait azt a türelem, az idő és a gyakorlat hármasa fogja megadni akár az ő, akár az olvasói számára. Kevesebb hihetetlen kurtítással és csúsztatással, részletesebb kidolgozással fantasztikusan jó fantasztikus művek kerülhetnek majd ki a keze alól. Ugyan ez a kötet magán viseli a kezdő írók által elkövetett legtöbb hibát, de minden egyes írásában ott rejtőzik a lehetőség és a jövő ígérete. 

A kötetet köszönöm a szerzőnek!

A kiadvány kedvezményesen megvásárolható a következő webáruházban:
- Bookline

Értékelés: 7/10 pont
Kiadó: magánkiadás
Kiadás éve: 2013.
Terjedelem: 136 oldal
Borító ár: 2600,-
Forrás: magánkönyvtár
egyéb: dedikált

Folytatás »

Darena Salyaz: Mennydörgés (Sötét vihar 3.)

A Sötét vihar sorozat nem másról szól, mint a jó és a rossz örök harcáról, a mindenkiben jelen lévő gonoszról, a sötét oldalról, amely folyamatosan keresi a lehetőséget, hogy előbújjon a mélyből és átvegye az irányítást, befolyásolja az eseményeket. Mindez kiélezetten jelentkezik ezekben a könyvekben, hiszen a Védők és az Ártók harca már ősidők óta tart és nem igazán látszik az esély arra, hogy valaha is vége szakadna. 

A sötétség katonái felett aratott győzelmet követően főhőseink, Sara és Robin ideiglenes nyugalomra leltek, végre azzal tudnak foglalkozni, amely jelenleg a legfontosabb az életükben. A gonosz azonban nem nyugszik, egy új vezér irányítása alatt ismét egyesülnek a katonái, még nagyobb elszántsággal törekednek a világuralom megszerzésére, a Védők legyőzésére. A vezér az, akinek izzó gyűlölete tüzeli a katonák érzelmeit, akit több szál fűz a Védőkhöz, mint jelenleg elviselni képes. Mindkét oldal felsorakoztatta a seregét, megtette a szükséges lépéseket, az erők összecsapnak, az érzelmek izzanak, a cél pedig nem más, mint a világ sorsa.

Mindig nehéz helyzetben van egy kezdő író, hiszen az írás is olyan mesterség, amely a gyakorlással válik egyre összetettebbé, csiszoltabbá és ennek következményeként az olvasók számára élvezhetőbbé a végeredmény. Ismerem a sorozat minden kötetét, ezért nyugodtan kijelenthetem, hogy a történet előrehaladásával a fejlődés minden tekintetben - fogalmazástechnikában, az események mozgalmasságában, a történések csavarjaiban és a karakterek megjelenítésében - érezhető, de továbbra is úgy gondolom, hogy van még lehetőség a növekedésre. Nem is kevés.

Be kell vallanom, hogy kifejezetten mérges vagyok, mert egyrészről ez a történet nagyon érdekes és tanulságos a maga nemében, más részről pedig úgy gondolom, hogy lehetett volna jobb és élvezetesebb. Az előző részek érzelmessége mellett ebben a kötetben a sötétség, a harcok és a taktikázás vette át a szerepet, amely kifejezetten jót tett az események alakulásának.

Nagyon kíváncsi voltam arra, hogy miként is alakul a főszereplőink sorsa, ezért eléggé meglepődtem, amikor egy viszonylag nagy időtartamot, közel 15 évet ugrottunk előre az időben. Robin a Védők megbecsült vezetője lett, Sara jellemét is megerősítették a múlt mozgalmas eseményei és az a tudat, hogy gondoskodnia kellett iker fiairól, akiket nem is egyszer akartak elvenni tőle és akik ezért árnyékgyermekként látták meg a napvilágot. Az eltelt időszakban a fiúk felnőttek, a szemük kitisztult, a lelkük legyőzte a sötétséget, értékes tagjai lettek a Védők társadalmának és rengeteg lehetőség rejtőzött bennük. A többi szereplő is meglelte a boldogságot, mindenki megtalálta a helyét és azt az elfoglaltságot, ami leginkább illik a személyiségéhez.

Egyedül Ray az, aki meghasonlott önmagával, akinek gondolkodását kedvezőtlenül befolyásolták a korábbi események és akinek dühe, illetve elkeseredettsége eltörli minden korábbi kellemes gondolatát, a múlt minden jó emlékét, aki fölött átveszi az irányítást a gonosz.

"Ha a puszta létezéseddel akaratodon kívül gyűlöletet keltesz valakiben, akkor sosem lehetsz nyugodt. Mert ez az érzés megmérgezi őt, elhatalmasodik rajta, és aki korábban szeretett téged, az lesz a legádázabb ellenséged."

Lényegesen sötétebb és mozgalmasabb ez a rész, mint az előzményei, kevesebb hangsúly helyeződik az érzelmekre, a szerelmi csalódásokra és az ezzel kapcsolatos nyűglődésekre. Sokkal jobban tetszett ez a felállás és lényegesen jobban élveztem ezeknek a történéseknek az olvasását, mint a megelőző kötetekben szereplő eseményeket. A gyermekszigetek és a Ray környezetében történtek leírása egyszerre volt megrázó és elgondolkoztató.

A regény szerkezetének felépítése hasonló az előző kötetekben megismertekhez, azaz a könyv végig E/1-ben íródott, de nem csak a főszereplő nézőpontját követhetjük végig, hanem időről időre a fontosabb szereplők gondolataiba, motivációiba is beleláthatunk. Annak ellenére, hogy kifejezetten kedvelem a váltott szemszögből bemutatott történeteket, most mégsem voltam elégedett. Továbbra is zavart, hogy semmi nem jelzi a fejezet elején a nézőpont váltást, így az aktuális mesélő személye csak később, a fejezet cselekményeiből derül ki, amely képes volt minden egyes alkalommal kizökkenteni az olvasás ritmusából.
Az E/1-ben történő mesélésnek rengeteg előnye van, az egyéni érzelmek, gondolatok kifejezésére nincs is jobb eszköz az író kezében, mégsem éreztem azt, hogy ebben a kötetben ez maradéktalanul alkalmazásra került volna, bár lényegesen jobban sikerült, mint az előző részekben, tehát itt is érezhető a fejlődés. Pedig nagyon erős érzelmek és indulatok tombolnak a szereplők lelkében és ez megadta volna a lehetőséget a mérhetetlen és szinte elviselhetetlen feszültség megteremtésére.

Minden részben van egy olyan karakter, akinek különösen jól sikerül a bemutatása és aki kiemelkedik a többiek közül. Az első részben ezt jelentette a számomra Tánya, a másodikban nagyon élveztem Robin fejezetét, amikor megküzd a benne lakó gonosszal, most pedig Rose vitte el ezt a pálmát. Színes, mozgalmas egyéniség, akinek karaktere élesen elütött a körülötte lévőkétől.

Többször éreztem úgy a regény olvasása közben, hogy itt bizony cserbenhagyás történt. A sorsfordító csatákra, ütközetekre való felkészülés hosszú folyamatát követően az összecsapás szinte pillanatok alatt lezajlik, gyakorlatilag pár mondatban bemutatásra kerül, hirtelen véget ér és ezek bizony erős hiányérzetet keltettek bennem. Hasonlóképpen éreztem egyes karakterekkel szemben is, akikben sokkal több lehetőség rejlett, mint ami a könyvben bemutatásra került. David és Daniel személye pontosan ilyen volt a számomra, a leginkább akkor voltam mérges, amikor az egyikük megküzdött a benne lakó sötétséggel és mindez olyan gyorsan lezajlik, hogy egy figyelmetlenebb olvasó talán észre sem veszi, pedig maga a folyamat nagyon is lényeges.

Egy másik esetben pedig úgy éreztem, hogy a technikai fejlődés, mint olyan nem igazán fogható kézzel a könyvben. Párhuzamot állítottam a saját magam által tapasztaltakkal és megállapítottam, hogy a modernizáció csak az általunk alkalmazott szakmai programok használhatatlanságát idézi elő, de a gonosz terveire nincs hatással. Ez most nagyon sejtelmesre sikerült, de nem akarok vele sokat elárulni, mert a momentum érdekes és lényeges pontja az eseményeknek.

Sajnálom, hogy a mozgalmassága és a sötétsége ellenére sem igazán tudtam magam beleélni a történetbe, nem sikerült átélnem a mélységeit. Kicsit úgy éreztem magam, mintha a szerző maga is csak elmondaná az eseményeket, de nem igazán éli át őket, vagy ha igen, akkor mindezt nem sikerült úgy visszaadnia, hogy számomra is ugyanazt az élményt adja az olvasott szöveg. Pedig tényleg ez a sorozat legjobb kötete, ugyanakkor az is lehet, hogy a színvonallal együtt az elvárásaim is folyamatosan növekedtek.

Átfogó és összetett történet, kellő mennyiségű szereplővel, köztük különleges és egyedi karakterekkel, rengeteg heves érzelemmel, illetve azok következményeivel, időben és térben egymástól távol bekövetkező események közötti kapcsolatokkal, sok-sok csatával, fájdalommal és veszteséggel, kifejezetten jó alapötlettel. Mégis azt kell mondanom, hogy úgy összességében kissé kidolgozatlannak, fakónak érzem a történetet, hiányolom a mélységét. Mi az, amit hiányoltam? Plasztikusabb leírással, az érzelmek és az események részletes és a lélek mélyéig hatoló megfestésével könnyen a rabjává tehetett volna a történet. Az irány jó, a fantázia adott, a többi pedig csak az írón, az időn és a belefektetett energián múlik.
Ez az, amihez a bejegyzés elején emlegetett gyakorlat szükséges és amely tényleg csak azzal érhető el, ha valaki ír és ír és ír.

További érdekességek az írónő blogján olvashatók.

A könyvet köszönöm a szerzőnek!

Pontszám: 6
Kiadó: Kalliopé Kiadó
Kiadás éve: 2013.
Terjedelem: 388 oldal
Borító ár: 2.480,-
Sorozat: Sötét vihar
Előzmény: Árnyék, Sejtelmes fény
Forrás: magánkönyvtár
Egyéb: dedikált

Folytatás »

Wendy Higgins: Angyali gonosz (Angyali gonosz 1.)

Angyalok, bukott angyalok és démonok... A YA kategóriába tartozó fantasy regények közül most éppen azok hódítanak leginkább, amelyekben ezek a lények szerepelnek, csábítják vásárlásra, illetve olvasásra a témát kedvelőket. A könyv nem árul zsákbamacskát, hiszen mind a címe, mind pedig a fülszövege alapján nyilvánvalóvá válik, hogy itt bizony angyalokra és démonokra számíthatunk, az események középpontjában pedig egy fiatal lány áll. Természetesen ismét egy trilógia nyitó kötetéről van szó, tehát a kapott élmény korántsem lesz teljes, az események ebben a kötetben nem kerülnek lezárásra. 

Anna Whitt nem éppen átlagos, érzékeli a szellemeket, színek kavalkádjaként látja mások érzéseit és az érzékszervei is sokkal kifinomultabbak, mint elvárható lenne. Különleges képességei ellenére is megpróbál teljesen hétköznapi - néha magányosnak tűnő - életet élni, átlagos kamaszként viselkedni, amely mindaddig sikerül is neki, amíg össze nem találkozik az egyik helyi zenekar észvesztően jóképű dobosával. Kaidan Rowe nem hétköznapi figura, mert sikeres, szexi, körülveszi valami eredendő romlottság. A véletlen találkozás következményeként Anna ráébred, hogy nem ő az egyetlen különleges lény a földön, ugyanakkor azzal is szembesül, hogy az élete tiszta ellentmondás, ő egy angyal és egy démon gyermeke, aki egyszerre tiszta és erényes, hisz a jóban, illetve vonzódik a bűnhöz és a veszélyhez. De vajon tud-e nemet mondani, amikor elérkezik az idő? Mit tartogat számára a végzet és melyik úton fog elindulni? A jóság vagy a bűn győzedelmeskedik majd a lány lelkében?

A regény nem mentes a kliséktől, de hordoz magában annyi egyediséget, amellyel elérte azt, hogy ha nem is lett a kedvencem, de mindenképpen élvezetessé tette az együtt eltöltött órákat. Mit értek egyediség alatt? A történet lényeges szereplői a bukott angyalok, akik a megszokottal ellentétben nem csak részben romlott, az angyali jellegüket továbbra is magukban hordozó, szárnyas lények, hanem démonok, akik a pokol fogságában sínylődnek, megjelenésük az emberek között igencsak korlátozott. A Földön kétféle alakjukban tudnak csak megjelenni: testetlen démon szellemként, suttogóként vagy pedig a bűnök testet öltött sötét angyalaként. Az egyetlen, ami nem változott, az a szívdöglesztő külső, amely rájuk is ugyanúgy jellemző, mint szárnyas megfelelőikre.

"- Gondolom hallottál a hét főbűnről, azaz a haragról, a restségről, az irigységről, a kapzsiságról, a bujaságról és a kevélységről. Nos mindegyiknek egy felelőse munkálkodik a démonok közül az emberek világában. (...) Van emellett hat kisebb bűn is: a hazugság, az emberölés, a gyűlölködés, a lopás, a házasságtörés és a narkó. Ami tizenkét sötét angyalt jelent ember alakban. A földi gonoszság e letéteményeseit hercegeknek nevezik."

A hercegek és az emberek közös utódai a nefilimek, azaz az óriások, ahogy a regény emlegeti őket. Nincsenek sokan és a szüleik arra képezik ki őket, hogy támogassák az emberek között végzett munkájukat. Kaidan nem más, mint a bujaság hercegének fia, az ő dolga a csábítás, Anna pedig a függőség hercegének lánya. Mindegyiküknek van egy különleges és egyedi képessége, amelyet az apjuktól örököltek, és amely segít a munkájuk elvégzésében, megkönnyíti a kitűzött cél elérését.

"Az emberek azonban természetüknél fogva önközpontú lények; azt hallják meg, amit meg akarnak hallani. ezért a démonok többnyire erre szorítkoznak, tovább táplálva az önzésüket."

Az eseményeket E/1 elbeszélőmódban, Anna nézőpontjából követhettem végig, ezért az elején ugyanolyan tudatlanul és értetlenül figyeltem a történéseket, mint a főszereplő. Anna szinte burokban nőtt fel és hiába vannak egyedi tulajdonságai, még a hétköznapi tinik között is gyámoltalannak számít, az óriások között pedig ő maga a megtestesült ártatlanság. Az anyja meghalt a születésekor, az apja pedig börtönben ül, nevelőanyja hallgatott a múltjáról, születése körülményeiről. A lány nem kapta meg azt a kiképzést, amiben a többi hercegi sarj részesült, számára minden az újdonság erejével hat. Viszonylag hamar felbukkan Kaidan, aki akaratlanul is felfigyel a lányra és megosztja vele azokat az információkat, amelynek köszönhetően feltárul az eddig ismeretlen, démonokkal és kísértésekkel teli világ.

Minden érdekessége és egyedi jellegzetessége ellenére is nehezen kötött le a regény eleje, olvastatta ugyan magát, de az események nem sodortak magukkal. Ugyanakkor plusz pont jár azért, mert Kaidan kiváló tanár és az általa elmondottakból mindent megtudhattam, ami ahhoz kellett, hogy a későbbiekben ne vesszek majd el a démonoktól, bűnöktől és érzelmektől hemzsegő világban. Anna tisztasága az elején kifejezetten idegesített, gyakran voltak olyan reakciói, amelyek előtt értetlenül álltam, - ide sorolhatnám azokat, amelyeket Kaidan távolmaradása után produkált, amelyeket az apjával szemben mutatott -, néha túl éles, megalapozatlan és hirtelen volt a váltás az érzelmei között. Pozitívum, hogy ez a helyzet idővel előnyös irányba változik. A történet elején a két fiatal között kialakuló érzelem is hagyott bennem némi kétséget és csak a regény vége felé éreztem azt a bizsergést, ami elvárható egy ilyen helyzetben - akkor viszont sikerült a szerzőnek behoznia a lemaradását.

Belial, Anna apjának feltűnésével felpörögtek az események, a lány egyre inkább részévé vált annak a világnak, amelybe a származása folytán tartozik, megismeri a múltját, születésének körülményeit. Egy megható történet a regényen belül Belial, a démon és Mariantha, az angyal szívszaggatóan gyönyörű és önfeláldozó szereleme.

Az ifjú óriásnő kiképzése megkezdődik, lassanként elveszti kezdeti ártatlanságát, igyekszik megfelelni apja terveinek, egyedül hullámzó érzelmein, Kaidan-nal szembeni érzésein nem tud úrrá lenni. Túl a történet felén újabb szereplők kapcsolódnak be az eseményekbe és legnagyobb sajnálatomra felbukkant annak a lehetősége, hogy az eddigi kétszereplős románcból háromszög alakul majd a folytatásokban.

Kissé nehezen indult ez a történet, lassan bontakoztak ki a szálak, váltak érdekessé az események, de a folyamatosan alakuló írói stílussal együtt, a karakterek és a cselekmények összetettsége, illetve mindezek megjelenítése is együtt fejlődik. Az egyre mozgalmasabb és sötétebb események kárpótoltak minden, a kezdéssel, illetve az érzelmekkel kapcsolatos problémáért, hiányérzetért. Az alapötlet kifejezetten érdekes, egyedi és sok lehetőséget hordoz magában, amely a kötet utolsó harmadában már kellőképpen jelen is van ahhoz, hogy érdekeljen az éppen csak elkezdődött bonyodalmak folytatása és kiteljesedése, Anna és Kaidan további sorsának alakulása, a menny és a pokol végeérhetetlen háborújában az aktuális csata kimenetele.

Az értékelés az ekultura.hu oldalon is megjelent.

Értékelés: 7/10 pont
Kiadó: Maxim Könyvkiadó
Kiadás éve: 2013.
Terjedelem: 440 oldal
Borító ár: 2.999,-(puha borítós)
A mű eredeti címe: Sweet Evil

Sorozat: Angyali gonosz
Folytatás: Angyali szövetség, Sweet Reckoning
Kiegészítő írások: Sweet Evil Extra #1, Sweet Evil Extra #2, Sweet Peril Extra #1
Forrás: magánkönyvtár

Folytatás »

Maggie Stiefvater: Ballada - A holtak éneke (Tündérdallam 2.)

Még élénken él az emlékezetemben az előző rész okozta varázs, a tündérek kicsavart, féligazságokkal és titkokkal teli világa, az emberekhez való hozzáállása és az a keserédes befejezés, amely egyszerre jelentett lezárást és mégsem. Nem volt kérdéses, hogy Maggie bűbája ismét telibe talált és az sem volt kérdés, hogy a folytatást is olvasni szeretném. Elvakultságomat mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a második kötetet úgy vettem meg, hogy még a fülszöveget megismerésére sem fordítottam gondot. Pont ezért teljességgel meglepődtem, amikor azzal szembesültem, hogy ebben a kötetben Deirdre helyett James játssza majd a főszerepet. Álmélkodtam ugyan, de egyáltalán nem bánkódtam, hiszen James az a figura, akit már korábban is kedveltem, akinek humora egyszerűen imádni való és természetemből adódóan nagyon kíváncsi voltam arra, milyen lehet, ha nem csak mellékszereplőként van jelen, hanem az ő gondolatai töltenek meg egy egész könyvet.

James és Deirdre is túlélte az elmúlt nyár eseményeit és így abban a kivételes zenei tehetségeket foglalkoztató középiskolában kezdhették meg a tanulmányaikat, amelybe a verseny győzteseiként felvételt nyertek. James azonban nem igazán találja a helyét és ami leginkább bosszantja, hogy a lányt sem, akivel csak elvétve fut össze és aki akkor is furcsán, szinte megszállottan viselkedik. Az is bosszantja, hogy úgy érzi az iskola nem igazán tud zenei téren megfelelő képzést nyújtani a számára, hiszen kimagasló tehetsége révén jobban játszik hangszerén, a skót dudán, mint az oktatója. Egyedi adottságával fel is kelti maga iránt az érdeklődést, személyére felfigyel a lélekrabló tündérmúzsa, Nuala, aki felébreszti, majd kiszipolyozza a halandók kreatív energiáit és a halálba hajszolja őket, hogy ő maga életben maradjon. James azonban megtanulta a leckét, tart a tündérektől és nem könnyű őt rákényszeríteni az alkura, amelynek nem más a tétje, mint az élete. Az idő azonban sok mindent megváltoztat és James azon veszi észre magát, hogy közeledik a halottak ünnepe, Mindenszentek éjszakája és neki a tündérkirálynővel és a holtak királyával kell megküzdenie azért, hogy megmentse Nuala életét és a saját lelkét.

"- Üdvözlöm Önöket, hölgyeim és uraim! (...) Remélem, megnyerhetem szíves figyelmüket. El kell ugyanis mondanom Önöknek, hogy amit itt és most látni fognak az a színtiszta valóság. Talán nem lenyűgöző, talán nem megdöbbentő, talán még botrányosnak sem nevezhető, annyit mégis elmondhatok a kétség leghaloványabb árnyéka nélkül, hogy ez a valóság. És ezt... mélységesen sajnálom."

Teljesen más ez a történet, mint amit vártam, egészen más, mint az előzménye, különbözik tőle stílusában, ütemében, mozgalmasságában, mondanivalójában, mélységében és az általa keltett érzésekben. Eltérő, de ugyanakkor lenyűgöző, a lélek mélyéig hatoló és ha másként hat is a varázsa, azt nem lehet elvitatni tőle, hogy képes a bűvöletre. Abban azonban már nem vagyok biztos, hogy ezt a csodát mindenki képes is lesz felismerni, sokan lesznek, akik el fognak siklani a mélyben rejtőző mondanivaló fölött, akikre nem lesz hatással az igézet és csak azt fogják látni, hogy James humora nem teljesen ugyanaz, mint amit vártak tőle, hogy az események lassan vánszorognak, hogy az érzelmek nem olyan hevesek és a történet nem olyan megkapó, mint Deidre könyvének cselekménye. Akiket viszont képes megérinteni, akik azon a hullámhosszon belül érzékelnek, amelyiken a szerző teljes valója megszólal, azoknak a szíve és a lelke együtt fog rezegni az eseményekkel, rá fog hangolódni a főszereplők lelkének vibrálására, az érzelmeik által keltett dallamra.

"Manapság soha senki nem próbál áthatolni a valóság leplén, bár más tündérektől hallottam, hogy ez nem volt mindig így. Az a néhány srác, aki most megérezte a jelenlétemet, és felkapta a fejét, csupán őszi levelek kavargó örvényét látta volna a járda szélén. A forgatag felfelé ívelt a levegőben, majd spirál alakban hanyatlott vissza a földre. Az mindig én voltam, a láthatatlan alkonyi borzongás, az a megfoghatatlan szorítás az ember torkában, a kéretlen könnycsepp a szem sarkában a rég feledet gondolatok nyomán."

Úgy érzem, hogy pont megfelelő időpontban olvastam ezt a könyvet, mert ha nem is voltam minden mozzanatában elégedett a benne leírtakkal, de engem elkapott a regény hangulata, magával rántott a varázsa. A nézőpont és főszereplő váltás jót tett a történetnek, mert James a nyilvánvaló veszteség ellenére is sokkal életképesebb személyiség, mint Dee és bizony belehaltam volna, ha Deirdre elbeszélésében kell olvasnom az eseményekről, mert annak csak hatalmas hiszti és siránkozás lett volna a vége. James ezzel ellentétben szarkasztikus humorral, számomra szimpatikus gondolatokkal és különleges érzelmekkel töltötte meg a kötet oldalait, Dee reakciójából pedig bőven elég volt annyi, amennyit éppen csak megmutat az írónő.

"Amikor így nevetett, vagy a világ legfélelmetesebb bestiájának vagy a leggyönyörűbb teremtésének látszott, akivel életem során találkoztam, és képtelen voltam eldönteni, hogy azért tölt-e el ez a különös érzés, mert szeretném újra megnevettetni vagy mert legszívesebben hanyatt-homlok menekülnék."

Mondhatnám, hogy a főszereplő váltás miatt ez a regény önállóan is olvasható, de ez így nem igaz. Szervesen kapcsolódnak mind az események, mind pedig az érzések az előző kötetben leírtakhoz, nem lehet eltekinteni annak ismeretétől.
A történéseket ezúttal Nuala és James nézőpontjából követhetjük végig, akik reakciói korántsem olyan hevesek, mint az előző kötet főszereplőié. Nuala megfontoltan választja ki következő áldozatát és óvatosan közelíti meg, James pedig az elmúlt nyár óta már eleve elővigyázatos minden természetfeletti, de legfőképpen a tündérekhez kapcsolódó eseménnyel kapcsolatban. Makacssága, ellenállása, az alku kikerülésére tett sikeres kísérletei azt eredményezik, hogy felkelti Nuala másfajta kíváncsiságát, az együtt töltött idők következményeként lassanként átalakulnak az érzéseik. A tündérek között magányosnak számító lány komoly döntést hoz, amely hatalmas áldozattal jár, de amely olyan ajtókat is megnyit a számára, amelyekről eddig tudomása sem volt. 

Cernunnos

Amíg a tehetséges dudás és a tündérmúzsa egymás iránti érzelmei lassan alakulnak, a háttérből néha felbukkannak Deirdre életének apró mozzanatai, kétségbeesett kísérlete arra, hogy próbáljon úrrá lenni az érzelmein, a tündérnéphez kapcsolódó érzésein, gondolatain és cselekedetein. Észre sem veszi, csak amikor már késő, hogy minden egyes lépése egy nagyobb terv részét képezi, melynek kimenetele mindenkire hatással lesz. Látom magam előtt az előző kötetben szereplő egyik jelentős mondatot, amely így hangzott: "Hát nem tudod, mi történik a Látóval, aki nem tud uralkodni a tündérnépen?". Ez az a kérdés, amely ebben a regényben is nyugodtan megállja a helyét.

"- Eljön az idő, amikor választanod kell majd. A helyes döntést hozd!
 James szeme felcsillant a sötétben. - Melyik a helyes döntés?
- Amelyik fáj - felelte Cernunnos."

Cernunnos

Kifacsart és furcsa szerelmi háromszög, ez jut eszembe arról, ami ebben a könyvben zajlik és az érzelmek alakulásával bekövetkező változások folyton más szereplőt helyeznek az előtérbe. Érdekes és élvezetes volt ennek a megvalósítása és csak gratulálni tudok az írónőnek, amiért nem fullasztotta sablonosságba ezt a szálat, nem alacsonyította le a szereplőit, nem kényszerítette őket érzelmileg megalázó helyzetekbe, hanem megadta számukra a változás és a döntés lehetőségét.

James humora, amely személyisége szerves részét képezi, ebben a kötetben is jelentős volt, gyakorlatilag elvitte a hátán a történetet. Valamelyest keserűbbek ugyan a szavai, nem olyan élettel teliek a poénjai, mint megszoktunk, de attól még nagyon is jellemzőek rá a mondatok és élvezetes olvasni őket, csak éppen fényük - amelynek Deirdre és a hozzá kapcsolódó viszonzatlan érzelmek jelentették az alapját - kopott meg kissé. A fiút azonban nem kell félteni, mert talál a maga és a humora számára más tápláló forrást.

"Mindig az számít, amit akarsz, nem amire képes vagy. Amit te fontosnak tartasz."

Az új helyszínnel új szereplők is beléptek a történetbe. Paul, aki hallja a holtak királyának, Cernunnosnak énekét és Patrick Sullivan, az iskola tanára, aki kiemelkedően sokat tud a tündérekről, kifejezetten érdekes és lényeges személyiségeknek tűntek már az első bemutatkozásuk alkalmával is. A megérzéseim nem csaltak meg, mert mindkettőjüknek fontos szerep jut az események alakulásának során.   

"A legvarázslatosabb, legveszedelmesebb, leghalálosabb, legmesésebb élő teremtmény a földön... az ember."

A történetet akár kerek egésznek is lehetne tekinteni, hiszen a főszereplő szemszögéből nézve megoldódott, valamiképp lezáródott az aktuális probléma. Ugyanakkor maradtak bennem kérdések, amelyek válaszok és folytatás után kiáltanak. Nagyon érdekelne, hogy miként alakult Luke élete? Mit jelentenek azok az utalások, amelyek Dee zavaros mondataiból kihámozhatók? Mi áll mindezek hátterében? Felettébb érdekel Sullivan múltja és persze a jövője, valamint az általa kimondott utolsó mondatban rejlő folytatás lehetősége. Vajon kinek a lelkéért fog felcsendülni a következő (befejező?) kötetben a gyászmise, kiért zeng majd a Requiem?
Egyet tudok csak biztosan kijelenteni... Na, jó, talán kettőt. Maggie továbbra is az egyik kedvenc írónőim egyike és nagyon, de nagyon érdekel a folytatás. 

Értékelés: 8/10 pont
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Kiadás éve: 2013.
Terjedelem: 384 oldal
Borító ár: 2.999,-/3.999,- (puha borítós/kemény borítós)
A mű eredeti címe: Ballad: A Gathering of Faerie

Sorozat: Tündérdallam
Előzmény: Lament - A Látó szerelme
Folytatás: Requiem
Forrás: magánkönyvtár (vásárlás, 2013.)

Folytatás »

Darynda Jones: Első sírhant (Charley Davidson 1.)

Alig pár hónappal ezelőtt örvendeztem azon, hogy milyen jó is az, amikor különböző műfajok keverednek egy regényen belül. Nem bánnám, ha minden óhajom ilyen hamar meghallgatásra találna, ugyanis Darynda Jones írásai megfelelnek a stílusok halmozásával kapcsolatos igényeimnek. A hölgy a paranormális-romantikus thriller műfajának ünnepelt szerzője, aki több elismerést is "zsebre tett" már az írásaiért, sorozatai közül jó párat RITA-díjjal jutalmaztak. Az Első sírhant című kötet 2009-ben elnyerte az Arany szív díjat, amely a legjobban debütáló sorozatkezdő regénynek járó elismerés.

Charley Davidson már születése óta látja a szellemeket és öt éves kora óta - ennyi időre volt szükség, hogy higgyenek is neki - segít rendőr apjának, illetve a nagybátyjának az aktuális gyilkosságok megoldásában. A holtak apró, legtöbbször az életükben lezáratlanul maradt események elrendezésében kérnek tőle szívességet, cserébe információkat osztanak meg a lánnyal, majd a közreműködésével távoznak ebből a világból. Charley legnagyobb problémája, hogy a szellemekkel folytatott eszmecsere közben ne árulja el magát, ne tegye közszemlére különleges képességét, amelynek a társadalmilag elfogadott normál életben többször látja a hátrányát, mint az előnyét. Egyedi tehetségét nem csak a szellemek akarják igénybe venni, ugyanis az utóbbi időben a lány éjszakai nyugalmát sorozatosan megzavarja egy titokzatos idegen, aki meg akarja kaparintani magának a testét. Charley-nak fogalma sincs róla, hogy ki vagy mi ez a lény, de egyre furcsább dolgokat tapasztal maga körül. A mindennapok teendői, az unalmasnak nem mondható nyomozói munka mellett megpróbálja kideríteni az éjszakai látogató kilétét is. A nyomozás szálai egyre mélyebbre vezetnek a bűnözők világába, és lassan összekeverednek Charley magánéleti problémáinak felderítésére tett kísérletekkel, illetve azok következményeivel.

"Mindnyájunknak van egyfajta elképzelése az univerzum működéséről, és ha jön valaki, aki a teóriánkba nem illő dolgot állít, nem tudjuk, hogyan is kezeljük a helyzetet. Egyszerűen nem így vagyunk összerakva. Nagyon nehéz egyszer csak kétségbe vonni mindazt, amit addig a világról gondoltál."

Az első benyomásom az volt a regénnyel kapcsolatban, hogy mintha a Szellemekkel suttogó, a Szingli fejvadász és a CSI sorozat egy-egy része keveredett volna össze és került volna egy történetbe. Miért gondoltam így? A misztikus szálat a szellemlátás és a segítségnyújtás, a krimit a nyomozás és a sorozatos helyszínelések jelentették, mindezt pedig kiegészítette a magánnyomozói tevékenység és a folyamatosan jelen lévő humor, és persze egy csipetnyi romantika.

A regény egy "in medias res" kezdéssel indít, amely mind a szellem, mind pedig a valós világon belüli történésekre érvényes, majd az események és a poénos mondatok sűrűjében fellelhető információk mozaikjaiból lassanként összeáll a főszereplőnk életére jellemző kép, amelyet leginkább a kusza, zaklatott, zűrös, veszélyes és fizikai hatásoknak kitett kifejezésekkel lehetne leírni. Charley nem éppen eseménytelen múltját a monológjaiból, a barátnőjével vagy éppen az egyik helyszínelővel folytatott beszélgetéseiből ismerhettem meg. Nem volt egy egyszerű gyerekkora az már biztos és a felnőtt élete sem mondható szokványosnak.

"Az életem vagy parkoló üzemmódban volt, vagy állandósult benne a hajsza. Mintha átszáguldottam volna az életem autópályáján, és sem a mellettem elhaladókkal, sem pedig a tulajdonképpeni céllal nem foglalkoztam volna."

A regény legnagyobb részében csak kapkodtam vagy éppen értetlenül ráztam a fejem, mert ugyan éreztem a történetben a potenciált, de még nem kapott el az a hév, amelyre számítottam. A könyv felénél még mindig csak egymáshoz nem teljesen illeszkedő töredékeket álltak a rendelkezésemre, de abból rengeteg. Mindezek mellett nem igazán éreztem úgy, hogy haladtak volna előre az események, az érdeklődésem leginkább a szellemekkel folytatott beszélgetések, a titokzatos lény leváratlanabb helyeken történő felbukkanása és egy-két élvezetes szócsata tudta fenntartani. Jóval a kötet felén túlhaladva éreztem úgy, hogy végre beindultak az események, végre erősebbé vált a misztikus szál, lehullott a lepel pár - lényeges - titokról és némiképp megbolygatta a szerző az érzelmi szálat.

A szellemvilág működése, valamint a valós világgal való kapcsolata elég részletesen ismertetésre került, de mégsem álltak bennem össze maradéktalanul a törvényei, helyenként ellentmondásokat fedeztem fel benne, amelyek esetében csak remélem, hogy a későbbiekben majd tisztázásra kerülnek.

A regény legnagyobb gyengéje számomra a humor volt, illetve annak a stílusa. Az írónő annyira poénosra formálta a főszereplője karakterét és az események kommentálását, hogy azt helyenként már inkább erőltetettnek éreztem, mint természetesnek. Egyszer-kétszer félre is tettem a könyvet és hatalmas sóhajt követően vettem ismét kézbe, így evickélve túl a számomra határokat feszegető helyzeteken és mondatokon. A kötet végén valószínűleg már jobban lekötöttek és magukkal ragadtak az események, mert nem tűnt olyan nagy problémának az elején még kényszerű és túlzott humor.

Annak ellenére, hogy a nyomozás és a misztikum erősebb a történetben, mint a romantikus szál vagy a lepedő akrobatikai elemek, azért van kiért izgulni, van olyan szereplő, aki képes volt megdobogtatni a szívem. Az én ízlésemnek és elvárásomnak két karakter is megfelelt. Az egyikük a helyszínelő, Garrett, aki hitetlenségével és helyenként gúnyos, lenéző modorával a rendőrök tökéletes megszemélyesítője, ugyanakkor van benne valami, ami miatt úgy érzem, hogy jelentős szerepe lesz még a folytatásokban is.

"A harag a legalapvetőbb érzelem, amikor az ember olyasvalamivel kerül szembe, amit képtelenség elhinni."

Bármilyen kisugárzása is van az egyenruhásnak, labdába sem rúghat Reyes mellett, aki egyre nagyobb helyet foglalt el mind a történetben, mind Charley gondolataiban, ahogy lassanként fogytak a még hátra lévő oldalak. Ő viszont kifejezetten az a karakter, aki mellett nem lehet csak úgy elsétálni, pezseg körülötte a levegő, érezni a titkok súlyát és a feszültséget, amely körüllengi. Nem is hazudtolja meg az elvárásokat, ám mire jobban megismerhetnénk a céljait és a hozzá kapcsolódó misztériumokat, egyszerűen felszívódik. Bosszantóan, dühítően, ugyanakkor a kíváncsiságomra mindenképpen bizsergetően hatott ez a húzás, amellyel nem megnyugvást és békés befejezést, hanem tátongó szakadékhoz hasonlatos hiányérzetet és a folytatás olvasására vonatkozó olthatatlan vágyat hagyott bennem maga után a történet.

"Bárcsak ne lenne annyi felesleges információ a fejemben! Ez az átka annak, ha az ember meg van győződve róla, hogy az ördög a részletekben lakozik! A fene egye meg!"

Megnyugtatásul csak az szolgált, hogy legalább a nyomozás lezárásra került, bár mindez leginkább olyan észrevétlenül és hirtelen történt, hogy magam is meglepődtem, túl sok minden más vonta el a figyelmet a bűntény felderítéséről és azok mind a probléma, mind pedig a belefektetett energia mennyiségét tekintve lényegesen nagyobb volumenűnek tűntek.
A regény szerkezetéből arra következtetek, hogy kötetről kötetre újabb bűncselekménnyel találom majd szemben magam, miközben az érzelmi és misztikus szál végighúzódik majd a sorozat részein, mindig csak egy éppen egy kicsit fedve fel a lényegből. Ez megint egyszerre lesz idegesítő és felcsigázó. Ellenemre van ez a leosztás? Nem éppen... Bátran magamra vállalom a Második sírhant megbolygatását.

Az értékelésem az ekultura.hu oldalon is megjelent.

Értékelés: 7/10

Kiadó: Athenaeum Kiadó

Kiadás éve: 2013.

Terjedelem: 424 oldal

A mű eredeti címe: First Grave on the Right

Fordító: Varga Krisztina

Borító ár: 3.490,- Ft

Sorozat: Charley Davidson

Folytatás: Második sírhant, Harmadik sírhant
Forrás: magánkönyvtár

Folytatás »

Polcra került - 2014. január

Tudtam én, hogy ha új megjelenések nem is nagyon lesznek, de akciókra attól még számítani lehet majd januárban és a kedvezményesen kínált könyvek azok, amelyeknek a legnehezebb ellenállni. Főleg, ha ebbe még az is belejátszik, hogy az ünnepek miatt a decemberben leadott rendelés teljesítése átcsúszik az új év első hónapjának elejére. Persze előnye is van a dolognak, hiszen így némileg kiegyenlítettebb a könyvbeszerzési mérleg, nem olyan rémisztő és megbotránkoztató az egyébként is elég vadnak tűnő decemberi lista. Bár ez leginkább már csak a magyarázom a bizonyítványom esete, mert a tények, azok bizony tények. Nézzük is akkor, hogy ebben a hónapban miről is kell bevallást tennem.

Karácsonyra rengeteg könyvet kaptam és közöttük is kiemelkedően sok volt a Könyvmolyképző Kiadó által megjelentetett kiadvány. Bármennyire is elleneztem a kiadói stílusukat, a nagy mennyiségben megjelent könyveknek és a felkínált akciónak nem tudtam ellenállni. Kérdés, hogy akartam-e egyáltalán ellenállni? A lényeg, hogy kihasználva a pótkarácsonyi akciót újabb hét könyvvel lettem gazdagabb és január elején át is vehettem a kiszállított csomagot.

Nyugodt szívvel tehettem tehát a polcomra Maggie Stiefvater Ballada - A holtak éneke és The Dream Thieves - Az álomrablók című köteteit, Cassandra Clare-től az Elveszett lelkek városát és a Bane krónikák második részét, A szökevény királynét, Kelly Creagh írását, a Nevermore - Soha már című regényt, a Brent Weeks által írt Éjangyal trilógia kiegészítő történetet, A tökéletes árnyék címet viselő vékonyka könyvecskét, valamint a korábban már olvasott NA történetet, Tamara Webber Easy - Egyszeregy című írásának magyar nyelvű verzióját.

Ugyan minden egyes esetben tiltakozom ellene és kijelentem, hogy a vendéglátásért cserébe nem várom el, de @Szirmocska minden egyes alkalommal egy újabb könyvvel érkezik meg, ahányszor csak belép az ajtómon. (Mielőtt lelketlennek tűnnék, kijelentem, hogy örülök ám az ajándéknak, csak nem akarom, hogy kötelező jelleget öltsön ez a gesztus.) Legutóbb nem hozott ugyan könyvet magával, de megtette ezt helyette a posta pár nappal a távozását követően. Le sem tagadhatja, hogy ismer, mert tudta, hogy annak ellenére is nagyon szeretném Peter S. Beagle Az utolsó egyszarvú/Két szív című kötetét a polcomon tudni, hogy birtokomban van az előző kiadás is. Vitathatatlan viszont, hogy azt nem Kleinheincz Csilla fordította, ezt pedig igen és ezzel a kell vagy nem kell kérdése a részemrőlel is dőlt.

Recenziók terén viszonylag csendes volt ez a hónap, mert leginkább a decemberben bevállaltakat próbáltam teljesíteni, ezért mindössze egy, a tavalyi évben valahogy feledésbe merült könyv került csak hozzám ebben a hónapban. Wendy Higgins Angyali gonosz című regénye a Maxim Könyvkiadótól érkezett és első alkalommal majd az ekultura.hu oldalon olvashatjátok róla (hamarosan, február 6-án) a véleményemet.

Az akciók az én egyik legnagyobb problémám. A következő két könyv esetében legalább az vigasztal, hogy nem vettem velük zsákbamacskát, hiszen mindkettőt olvastam már korábban, majd ezt követően döntöttem úgy, hogy szükségem van rájuk a polcomon, a kezem ügyében kell, hogy legyenek.

Természetesen egyik kötet sem került volna hozzám, ha nincs megfelelő partner, akivel szövetkezhetek az egyre-másra felbukkanó akciók során. Jay Crownover Rule című regényére a shopline 1+1 akciójában csaptam le a villámnál is nagyobb gyorsasággal, Monica Murphy One Week Girlfriend - Heti csaj című könyvecskéje pedig a kiadó akcióját követően került hozzám elég bonyolult úton, amelyet most nem részleteznék, de amelyért minden közreműködőnek végtelenül hálás vagyok.

Visszafogtam magam? Nem igazán. Viszont nagyon nem is szaladt el velem a ló és ez biztató. Az év ellenben még csak most kezdődött és a beígért megjelenéseket figyelembe véve... 

Folytatás »

Cassandra Clare: A hercegnő (Pokoli szerkezetek 3.)

Vannak regények, amelyek világa beszippant, magával ragad, bármikor képes vagyok újra elmerülni benne és bármekkora mennyiségben élvezni a történetet, az eseményeket, a szereplők kalandjait, érzelmeik változásait.  A Végzet ereklyéi és a Pokoli szerkezetek sorozatok nekem ezt az élményt adják. Mondom ezt annak ellenére, hogy tisztában vagyok a regények hibáival, érzem a hiányosságaikat és több esetben a tökéletlenségüket, de akkor is... Az az igazi ragaszkodás és a feltétlen szerelem, amikor a hibáival együtt fogadunk el valakit, illetve jelen esetben inkább valamit.

Figyelem, bejegyzés a sorozat első két kötetének cselekményére vonatkozóan spoileres információkat tartalmazhat!

Árnyvadászaink életének egyszerűsödnie kellene, de ehelyett egyre csak bonyolódik a helyzet. Will féltve őrzött titkára és korábbi viselkedésének okára ugyan fény derült és bár a fiút mintha kicserélték volna, mégsem olyan felszabadult, mint lennie kellene. Tessa meghozta a döntését és most boldog menyasszonyként az esküvőjére kellene készülnie, de mégsem felhőtlen az öröme. Úgy néz ki, hogy egyedül Jem az, akire ez a hirtelen jött szerelem és boldogság kedvező hatással van. Vagy ez csak a látszat? A baljós jelek ismét csak sokasodni kezdenek az Intézet és a lakói körül. Charlotte és Henry vezetése az Intézet élén továbbra sem biztos. Cecily, Will húga próbálja megtalálni a helyét a többiek között, az árnyvadászok világában, de ez sem megy zökkenőmentesen. Mindezek mellett még a Lightwood család háza táján is sokasodnak a problémák.

"A POKOLI SZERKEZETEK KÖNYÖRTELENEK.

A POKOLI SZERKEZETEK KÉRLELHETETLENEK.

A POKOLI SZERKEZETEK SZÁMOLATLANOK.

A POKOLI SZERKEZETEK SOHA NEM FOGYNAK EL."

Már amikor belekezdtem a sorozatba, akkor is tisztában voltam azzal, hogy lesz majd benne kötelező szerelmi háromszög és ebből következően rengeteg érzelem és persze a szokásos nyűglődés. Az első kötetben még inkább cselekmény és a karakterek bemutatása ragadt magával, az érzelmek finoman meghúzódtak a háttérben és csak néha vették át az irányítást. A folytatásban is volt még bőven akció és történés, de már lényegesen nagyobb mennyiségű lelkizés szakította meg a mozgalmasságot, ugyanakkor ez sem volt ellenemre, mert mindez hihetetlen mértékű feszültséget eredményezett. Az előzményekben megalapozott érzelmek, illetve a hozzájuk kapcsolódó problémák kiteljesedésére ebben a kötetben került sor, amely azt eredményezte, hogy a hosszabb terjedelem ellenére mégis kevesebb a tényleges cselekmény, az egyensúly eltolódott a nyűglődések irányába. Ó, jaj, Cassie, hát mit műveltél te a szereplőiddel... és az olvasóiddal? Miért kellett ezt csinálnod?

"- (...) A Klávéra jellemző valamiféle hűvösség, az igaz. Te viszont olyan vagy, mint az ókori hősök. Mint Akhilleusz vagy Iaszón.- Akhilleuszt mérgezett nyíllal ölték meg, Iaszón pedig magányosan halt meg a saját korhadó hajóján. Ez a hősök sorsa. Az Angyal a megmondhatója, miért akar bárki is az lenni."

Az előző rész eseményeinek egyenes folytatásai és következményei voltak a kötetben szereplő történések és érzelmi megnyilvánulások. Borítékolni lehetett a cselekményeket és bevallom, hogy egy-egy ritka kivételtől eltekintve, nem is igazán ért meglepetés, gyakorlatilag azt olvastam, amire egyébként is számítottam.

"Azt akarom, hogy mindketten boldogok legyetek. Mégis, amikor az oltárhoz vonulsz, hogy örökre összekössétek az életeteket, a szívem szilánkjaiból kirakott láthatatlan ösvényen fogsz járni, Tessa. Az életemet is feláldoznám, akár a tiedért, akár az övéért. Az életemet is feláldoznám a boldogságotokért."

A kialakult reménytelen helyzetet (mert a szerelmi háromszög számomra mindig az), csak tovább kuszálta, hogy a két fiú nagyon jó barátja egymásnak, sőt mi több, a parabatai szertartás miatt még annál is szorosabb kötelék fűzi össze őket. Jem betegsége sem igazán segítette elő az események kedvező alakulását, titokban meghozott döntése pedig csak siettette a végkifejlet eseményeit. Nem igazán tudom szavakkal kifejezni, hogy mennyire bosszantott ahogy Jem körül mindenki lábujjhegyen járkált és mindenki csak az ő érzéseire volt tekintettel, feláldozva érte a sajátjait. Tessa majd eleped Will után, de Jem az, akinek a kezét odaígérte és ezért képes háttérbe szorítani a benne tomboló érzéseket, még akkor is, ha tudja, hogy Jem ideje véges és az elhatározása alapján még azután is ehhez fogja tartani magát, ha Jem ideje  lejár majd. Will gondolkodása kísértetiesen megegyezik a lányéval, neki is Jem az első, a saját érzéseit igyekszik elfojtani. Egyetértek azzal, hogy a korábban meghozott döntést figyelembe kell venni és a lelki társ emlékét őrizni kell, de talán nem ilyen mértékben. Túl sok, nekem túl sok volt ez a feltétlen önfeláldozás, az önként vállalt szenvedés mennyisége, de leginkább az időtartama, amelyre előzetesen készültek az érintettek.

"A legtöbben szerencsésnek mondhatják magukat, ha csak egy nagy szerelem akad az életükben. Te kettőt is találtál."

Az érzelmek ilyen mértékű előtérbe kerülése és a Jem körül történt, mindenképpen elkerülhetetlenné váló események kétségtelenül belassították a regény cselekményét. Ugyanakkor az is vitathatatlan, hogy a háttérben tovább zajlanak azok az események, amelyek szálai szintén lezárásra várnak. A Lightwood család elkerülhetetlenül száguld a végzete felé, a két testvér közül az egyik már meghozta a döntését, de most a másik is válaszút előtt áll. Mortmain továbbra is ravaszul szervezkedik a háttérben, úgy tűnik mindig legalább két lépéssel az árnyvadászok előtt járva és olyan helyzetekbe hozva őket, amelyből csak fájdalom és veszteség árán lehet tovább lépni. Az eddig olyan szimpatikus konzul is furcsán kezd viselkedni és ennek Charlotte látja kárát.

"Az élet bizonytalan valami, de akad benne néhány pillanat, amit az ember sosem szeretne elfelejteni; amit szeretne bevésni az emlékezetébe, hogy aztán bármikor elővehesse, mint egy könyv lapjai között préselt virágot. Hogy megcsodálhassa, és újra meg újra elmerenghessen rajta."

A sok cselszövést, a lelki problémák tömkelegét csak ritkán szakítják meg a kifejezetten mozgalmas események, csaták és támadások, viszont akkor lényeges, sorsfordító pillanatoknak lehetünk tanúi. Mindezek mellett olyan lényeges dolgokra is fény derül, amelyekkel érthetővé válnak a múlt titkai, illetve egyes tettek következményeivel a későbbi trilógiában, a Végzet ereklyéi regényekben ismét találkozhatunk majd. Teljessé válik Mortmain története, feltárul a pokoli szerkezetek és a mechanikus angyal körüli rejtély, végre fény derül Tessa múltjára is, valamint elkészül az a portál, amely későbbiekben fontos szerepet fog majd játszani.

"Mikor történt, hogy te lettél a vakmerő, én meg az óvatos? Mióta kell nekem megvédenem téged önmagadtól? Mindig te vigyáztál rám..."

Üdítő élmény volt a két fiú barátságáról, a parabatai szertartásról, illetve ezek következményeiről és hatásairól olvasni, mert mindezzel érthetővé vált az a ragaszkodás, amely a két fiatalt összekötötte. Egy ügyes csavarral az írónő egyéb helyzetben is felhasználta ezt magyarázatként, de engem nem sikerült teljes mértékben meggyőznie. Nagyon megindító és lényeges volt a két fiú első találkozásáról olvasni.

"A szavak képesek megváltoztatni bennünket."

London, Blackfriars híd

Határozottan jót tett viszont a történetnek, hogy több nézőpontból követhettem végig az eseményeket, ugyanakkor nagyon nem tetszett, ahogy egyes szereplők szálait nem a megfelelő időben zárta le a szerző.

"Túl kell élni az elviselhetetlent, és már el is viselted. Ez minden."

Ami végleg kiakasztott, az a befejezés. Annyira, de annyira szerettem ezt a trilógiát, a szereplőit, a komorságát, a titkait, úgy összességében mindent, de ez a szirupos, mérhetetlenül rózsaszín és kissé talán értelmetlen befejezés nagyon nem illett a megelőző eseményekhez. Miért kellett ez? Mi értelme volt? Értem én, hogy az írónő le akart zárni mindent, el akart varrni minden szálat, de ezt akkor is túlzásnak tartom. Olyan érzésem volt, mintha egyfajta kényszer hatására írta volna meg a befejezést olyannak, amilyen az végül is lett. Több szempontból fölösleges és több szempontból értelmetlen események sora olvasható az utolsó fejezetben, amelynek előzményei már az utolsó 100-150 oldalban is nyomon követhetők.

"Az élet egy könyv, és még vagy ezer oldalt nem olvastam el belőle. Veled szeretnék elolvasni belőlük, amennyit csak lehet, mielőtt meghalok..."

Végkövetkeztetés: ez a könyv nyugodtan lehetett volna olyan 80-100 oldallal rövidebb és akkor méltó befejezést kap ez a csodálatos történet, nem fullad ragadós szirupba az egész. Sajnos ezzel a végkifejlettel az én szememben a sorozat leggyengébb darabja lett ez a kötet és emiatt végtelenül dühös vagyok. Ugyanakkor azt sem tagadom, hogy vannak kedvenc részeim, amelyeket bármikor szívesen olvasok el ismét (ha eddig nem derült volna ki, akkor megsúgom, hogy Will párti vagyok) és rengeteg csodálatos idézettel lettem gazdagabb - a sors fintora, hogy pont a sokat kritizált érzelmes részekből kerültek ki a legszebb mondatok. Talán pont a sorozat miatti rajongásom az oka, hogy ebben a bejegyzésben a szokásosnál lényegesen több idézet. Ugye elnézitek nekem? :) 

"Minden találkozás búcsúzáshoz vezet, és ez így lesz, amíg világ a világ. Minden találkozásban benne van az elválás szomorúsága, mint ahogy minden búcsúban benne van egy kevés a találkozás öröméből."

Búcsúzom ettől a sorozattól, de tudom, hogy fogunk még találkozni.  Jó érzés, hogy a kötetek ott várnak rám a polcon és ha úgy adódik, akkor értük fogok nyúlni, leemelem őket és újra hagyom magam elvarázsolni.  

Értékelés: 7/10

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó

Kiadás éve: 2012.

Terjedelem: 496 oldal

A mű eredeti címe: Clockwork Princess - The Infernal Devices

Fordító: Kamper Gergely

Teljes ár: 2.999,-/3.999,- (puha borító/keménytáblás)

Sorozat: Pokoli szerkezetek

Előzmény: Az angyal, A herceg
További, a világban játszódó regények: Csontváros, Hamuváros, Üvegváros, Bukott angyalok városa, Elveszett lelkek városa
Forrás: magánkönyvtár (vásárlás, 2013.)

Folytatás »