Darena Salyaz: Mennydörgés (Sötét vihar 3.)

A Sötét vihar sorozat nem másról szól, mint a jó és a rossz örök harcáról, a mindenkiben jelen lévő gonoszról, a sötét oldalról, amely folyamatosan keresi a lehetőséget, hogy előbújjon a mélyből és átvegye az irányítást, befolyásolja az eseményeket. Mindez kiélezetten jelentkezik ezekben a könyvekben, hiszen a Védők és az Ártók harca már ősidők óta tart és nem igazán látszik az esély arra, hogy valaha is vége szakadna. 

A sötétség katonái felett aratott győzelmet követően főhőseink, Sara és Robin ideiglenes nyugalomra leltek, végre azzal tudnak foglalkozni, amely jelenleg a legfontosabb az életükben. A gonosz azonban nem nyugszik, egy új vezér irányítása alatt ismét egyesülnek a katonái, még nagyobb elszántsággal törekednek a világuralom megszerzésére, a Védők legyőzésére. A vezér az, akinek izzó gyűlölete tüzeli a katonák érzelmeit, akit több szál fűz a Védőkhöz, mint jelenleg elviselni képes. Mindkét oldal felsorakoztatta a seregét, megtette a szükséges lépéseket, az erők összecsapnak, az érzelmek izzanak, a cél pedig nem más, mint a világ sorsa.

Mindig nehéz helyzetben van egy kezdő író, hiszen az írás is olyan mesterség, amely a gyakorlással válik egyre összetettebbé, csiszoltabbá és ennek következményeként az olvasók számára élvezhetőbbé a végeredmény. Ismerem a sorozat minden kötetét, ezért nyugodtan kijelenthetem, hogy a történet előrehaladásával a fejlődés minden tekintetben - fogalmazástechnikában, az események mozgalmasságában, a történések csavarjaiban és a karakterek megjelenítésében - érezhető, de továbbra is úgy gondolom, hogy van még lehetőség a növekedésre. Nem is kevés.

Be kell vallanom, hogy kifejezetten mérges vagyok, mert egyrészről ez a történet nagyon érdekes és tanulságos a maga nemében, más részről pedig úgy gondolom, hogy lehetett volna jobb és élvezetesebb. Az előző részek érzelmessége mellett ebben a kötetben a sötétség, a harcok és a taktikázás vette át a szerepet, amely kifejezetten jót tett az események alakulásának.

Nagyon kíváncsi voltam arra, hogy miként is alakul a főszereplőink sorsa, ezért eléggé meglepődtem, amikor egy viszonylag nagy időtartamot, közel 15 évet ugrottunk előre az időben. Robin a Védők megbecsült vezetője lett, Sara jellemét is megerősítették a múlt mozgalmas eseményei és az a tudat, hogy gondoskodnia kellett iker fiairól, akiket nem is egyszer akartak elvenni tőle és akik ezért árnyékgyermekként látták meg a napvilágot. Az eltelt időszakban a fiúk felnőttek, a szemük kitisztult, a lelkük legyőzte a sötétséget, értékes tagjai lettek a Védők társadalmának és rengeteg lehetőség rejtőzött bennük. A többi szereplő is meglelte a boldogságot, mindenki megtalálta a helyét és azt az elfoglaltságot, ami leginkább illik a személyiségéhez.

Egyedül Ray az, aki meghasonlott önmagával, akinek gondolkodását kedvezőtlenül befolyásolták a korábbi események és akinek dühe, illetve elkeseredettsége eltörli minden korábbi kellemes gondolatát, a múlt minden jó emlékét, aki fölött átveszi az irányítást a gonosz.

"Ha a puszta létezéseddel akaratodon kívül gyűlöletet keltesz valakiben, akkor sosem lehetsz nyugodt. Mert ez az érzés megmérgezi őt, elhatalmasodik rajta, és aki korábban szeretett téged, az lesz a legádázabb ellenséged."

Lényegesen sötétebb és mozgalmasabb ez a rész, mint az előzményei, kevesebb hangsúly helyeződik az érzelmekre, a szerelmi csalódásokra és az ezzel kapcsolatos nyűglődésekre. Sokkal jobban tetszett ez a felállás és lényegesen jobban élveztem ezeknek a történéseknek az olvasását, mint a megelőző kötetekben szereplő eseményeket. A gyermekszigetek és a Ray környezetében történtek leírása egyszerre volt megrázó és elgondolkoztató.

A regény szerkezetének felépítése hasonló az előző kötetekben megismertekhez, azaz a könyv végig E/1-ben íródott, de nem csak a főszereplő nézőpontját követhetjük végig, hanem időről időre a fontosabb szereplők gondolataiba, motivációiba is beleláthatunk. Annak ellenére, hogy kifejezetten kedvelem a váltott szemszögből bemutatott történeteket, most mégsem voltam elégedett. Továbbra is zavart, hogy semmi nem jelzi a fejezet elején a nézőpont váltást, így az aktuális mesélő személye csak később, a fejezet cselekményeiből derül ki, amely képes volt minden egyes alkalommal kizökkenteni az olvasás ritmusából.
Az E/1-ben történő mesélésnek rengeteg előnye van, az egyéni érzelmek, gondolatok kifejezésére nincs is jobb eszköz az író kezében, mégsem éreztem azt, hogy ebben a kötetben ez maradéktalanul alkalmazásra került volna, bár lényegesen jobban sikerült, mint az előző részekben, tehát itt is érezhető a fejlődés. Pedig nagyon erős érzelmek és indulatok tombolnak a szereplők lelkében és ez megadta volna a lehetőséget a mérhetetlen és szinte elviselhetetlen feszültség megteremtésére.

Minden részben van egy olyan karakter, akinek különösen jól sikerül a bemutatása és aki kiemelkedik a többiek közül. Az első részben ezt jelentette a számomra Tánya, a másodikban nagyon élveztem Robin fejezetét, amikor megküzd a benne lakó gonosszal, most pedig Rose vitte el ezt a pálmát. Színes, mozgalmas egyéniség, akinek karaktere élesen elütött a körülötte lévőkétől.

Többször éreztem úgy a regény olvasása közben, hogy itt bizony cserbenhagyás történt. A sorsfordító csatákra, ütközetekre való felkészülés hosszú folyamatát követően az összecsapás szinte pillanatok alatt lezajlik, gyakorlatilag pár mondatban bemutatásra kerül, hirtelen véget ér és ezek bizony erős hiányérzetet keltettek bennem. Hasonlóképpen éreztem egyes karakterekkel szemben is, akikben sokkal több lehetőség rejlett, mint ami a könyvben bemutatásra került. David és Daniel személye pontosan ilyen volt a számomra, a leginkább akkor voltam mérges, amikor az egyikük megküzdött a benne lakó sötétséggel és mindez olyan gyorsan lezajlik, hogy egy figyelmetlenebb olvasó talán észre sem veszi, pedig maga a folyamat nagyon is lényeges.

Egy másik esetben pedig úgy éreztem, hogy a technikai fejlődés, mint olyan nem igazán fogható kézzel a könyvben. Párhuzamot állítottam a saját magam által tapasztaltakkal és megállapítottam, hogy a modernizáció csak az általunk alkalmazott szakmai programok használhatatlanságát idézi elő, de a gonosz terveire nincs hatással. Ez most nagyon sejtelmesre sikerült, de nem akarok vele sokat elárulni, mert a momentum érdekes és lényeges pontja az eseményeknek.

Sajnálom, hogy a mozgalmassága és a sötétsége ellenére sem igazán tudtam magam beleélni a történetbe, nem sikerült átélnem a mélységeit. Kicsit úgy éreztem magam, mintha a szerző maga is csak elmondaná az eseményeket, de nem igazán éli át őket, vagy ha igen, akkor mindezt nem sikerült úgy visszaadnia, hogy számomra is ugyanazt az élményt adja az olvasott szöveg. Pedig tényleg ez a sorozat legjobb kötete, ugyanakkor az is lehet, hogy a színvonallal együtt az elvárásaim is folyamatosan növekedtek.

Átfogó és összetett történet, kellő mennyiségű szereplővel, köztük különleges és egyedi karakterekkel, rengeteg heves érzelemmel, illetve azok következményeivel, időben és térben egymástól távol bekövetkező események közötti kapcsolatokkal, sok-sok csatával, fájdalommal és veszteséggel, kifejezetten jó alapötlettel. Mégis azt kell mondanom, hogy úgy összességében kissé kidolgozatlannak, fakónak érzem a történetet, hiányolom a mélységét. Mi az, amit hiányoltam? Plasztikusabb leírással, az érzelmek és az események részletes és a lélek mélyéig hatoló megfestésével könnyen a rabjává tehetett volna a történet. Az irány jó, a fantázia adott, a többi pedig csak az írón, az időn és a belefektetett energián múlik.
Ez az, amihez a bejegyzés elején emlegetett gyakorlat szükséges és amely tényleg csak azzal érhető el, ha valaki ír és ír és ír.

További érdekességek az írónő blogján olvashatók.

A könyvet köszönöm a szerzőnek!

Pontszám: 6
Kiadó: Kalliopé Kiadó
Kiadás éve: 2013.
Terjedelem: 388 oldal
Borító ár: 2.480,-
Sorozat: Sötét vihar
Előzmény: Árnyék, Sejtelmes fény
Forrás: magánkönyvtár
Egyéb: dedikált

Posted in: 5 pontos,Darena Salyaz (Szalai Andrea),dedikált,fantasy,Kalliopé Kiadó,könyvértékelés,magyar szerző,recenzió 2014,Sötét vihar