Maggie Stiefvater: Ballada - A holtak éneke (Tündérdallam 2.)

Még élénken él az emlékezetemben az előző rész okozta varázs, a tündérek kicsavart, féligazságokkal és titkokkal teli világa, az emberekhez való hozzáállása és az a keserédes befejezés, amely egyszerre jelentett lezárást és mégsem. Nem volt kérdéses, hogy Maggie bűbája ismét telibe talált és az sem volt kérdés, hogy a folytatást is olvasni szeretném. Elvakultságomat mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a második kötetet úgy vettem meg, hogy még a fülszöveget megismerésére sem fordítottam gondot. Pont ezért teljességgel meglepődtem, amikor azzal szembesültem, hogy ebben a kötetben Deirdre helyett James játssza majd a főszerepet. Álmélkodtam ugyan, de egyáltalán nem bánkódtam, hiszen James az a figura, akit már korábban is kedveltem, akinek humora egyszerűen imádni való és természetemből adódóan nagyon kíváncsi voltam arra, milyen lehet, ha nem csak mellékszereplőként van jelen, hanem az ő gondolatai töltenek meg egy egész könyvet.

James és Deirdre is túlélte az elmúlt nyár eseményeit és így abban a kivételes zenei tehetségeket foglalkoztató középiskolában kezdhették meg a tanulmányaikat, amelybe a verseny győzteseiként felvételt nyertek. James azonban nem igazán találja a helyét és ami leginkább bosszantja, hogy a lányt sem, akivel csak elvétve fut össze és aki akkor is furcsán, szinte megszállottan viselkedik. Az is bosszantja, hogy úgy érzi az iskola nem igazán tud zenei téren megfelelő képzést nyújtani a számára, hiszen kimagasló tehetsége révén jobban játszik hangszerén, a skót dudán, mint az oktatója. Egyedi adottságával fel is kelti maga iránt az érdeklődést, személyére felfigyel a lélekrabló tündérmúzsa, Nuala, aki felébreszti, majd kiszipolyozza a halandók kreatív energiáit és a halálba hajszolja őket, hogy ő maga életben maradjon. James azonban megtanulta a leckét, tart a tündérektől és nem könnyű őt rákényszeríteni az alkura, amelynek nem más a tétje, mint az élete. Az idő azonban sok mindent megváltoztat és James azon veszi észre magát, hogy közeledik a halottak ünnepe, Mindenszentek éjszakája és neki a tündérkirálynővel és a holtak királyával kell megküzdenie azért, hogy megmentse Nuala életét és a saját lelkét.

"- Üdvözlöm Önöket, hölgyeim és uraim! (...) Remélem, megnyerhetem szíves figyelmüket. El kell ugyanis mondanom Önöknek, hogy amit itt és most látni fognak az a színtiszta valóság. Talán nem lenyűgöző, talán nem megdöbbentő, talán még botrányosnak sem nevezhető, annyit mégis elmondhatok a kétség leghaloványabb árnyéka nélkül, hogy ez a valóság. És ezt... mélységesen sajnálom."

Teljesen más ez a történet, mint amit vártam, egészen más, mint az előzménye, különbözik tőle stílusában, ütemében, mozgalmasságában, mondanivalójában, mélységében és az általa keltett érzésekben. Eltérő, de ugyanakkor lenyűgöző, a lélek mélyéig hatoló és ha másként hat is a varázsa, azt nem lehet elvitatni tőle, hogy képes a bűvöletre. Abban azonban már nem vagyok biztos, hogy ezt a csodát mindenki képes is lesz felismerni, sokan lesznek, akik el fognak siklani a mélyben rejtőző mondanivaló fölött, akikre nem lesz hatással az igézet és csak azt fogják látni, hogy James humora nem teljesen ugyanaz, mint amit vártak tőle, hogy az események lassan vánszorognak, hogy az érzelmek nem olyan hevesek és a történet nem olyan megkapó, mint Deidre könyvének cselekménye. Akiket viszont képes megérinteni, akik azon a hullámhosszon belül érzékelnek, amelyiken a szerző teljes valója megszólal, azoknak a szíve és a lelke együtt fog rezegni az eseményekkel, rá fog hangolódni a főszereplők lelkének vibrálására, az érzelmeik által keltett dallamra.

"Manapság soha senki nem próbál áthatolni a valóság leplén, bár más tündérektől hallottam, hogy ez nem volt mindig így. Az a néhány srác, aki most megérezte a jelenlétemet, és felkapta a fejét, csupán őszi levelek kavargó örvényét látta volna a járda szélén. A forgatag felfelé ívelt a levegőben, majd spirál alakban hanyatlott vissza a földre. Az mindig én voltam, a láthatatlan alkonyi borzongás, az a megfoghatatlan szorítás az ember torkában, a kéretlen könnycsepp a szem sarkában a rég feledet gondolatok nyomán."

Úgy érzem, hogy pont megfelelő időpontban olvastam ezt a könyvet, mert ha nem is voltam minden mozzanatában elégedett a benne leírtakkal, de engem elkapott a regény hangulata, magával rántott a varázsa. A nézőpont és főszereplő váltás jót tett a történetnek, mert James a nyilvánvaló veszteség ellenére is sokkal életképesebb személyiség, mint Dee és bizony belehaltam volna, ha Deirdre elbeszélésében kell olvasnom az eseményekről, mert annak csak hatalmas hiszti és siránkozás lett volna a vége. James ezzel ellentétben szarkasztikus humorral, számomra szimpatikus gondolatokkal és különleges érzelmekkel töltötte meg a kötet oldalait, Dee reakciójából pedig bőven elég volt annyi, amennyit éppen csak megmutat az írónő.

"Amikor így nevetett, vagy a világ legfélelmetesebb bestiájának vagy a leggyönyörűbb teremtésének látszott, akivel életem során találkoztam, és képtelen voltam eldönteni, hogy azért tölt-e el ez a különös érzés, mert szeretném újra megnevettetni vagy mert legszívesebben hanyatt-homlok menekülnék."

Mondhatnám, hogy a főszereplő váltás miatt ez a regény önállóan is olvasható, de ez így nem igaz. Szervesen kapcsolódnak mind az események, mind pedig az érzések az előző kötetben leírtakhoz, nem lehet eltekinteni annak ismeretétől.
A történéseket ezúttal Nuala és James nézőpontjából követhetjük végig, akik reakciói korántsem olyan hevesek, mint az előző kötet főszereplőié. Nuala megfontoltan választja ki következő áldozatát és óvatosan közelíti meg, James pedig az elmúlt nyár óta már eleve elővigyázatos minden természetfeletti, de legfőképpen a tündérekhez kapcsolódó eseménnyel kapcsolatban. Makacssága, ellenállása, az alku kikerülésére tett sikeres kísérletei azt eredményezik, hogy felkelti Nuala másfajta kíváncsiságát, az együtt töltött idők következményeként lassanként átalakulnak az érzéseik. A tündérek között magányosnak számító lány komoly döntést hoz, amely hatalmas áldozattal jár, de amely olyan ajtókat is megnyit a számára, amelyekről eddig tudomása sem volt. 

Cernunnos

Amíg a tehetséges dudás és a tündérmúzsa egymás iránti érzelmei lassan alakulnak, a háttérből néha felbukkannak Deirdre életének apró mozzanatai, kétségbeesett kísérlete arra, hogy próbáljon úrrá lenni az érzelmein, a tündérnéphez kapcsolódó érzésein, gondolatain és cselekedetein. Észre sem veszi, csak amikor már késő, hogy minden egyes lépése egy nagyobb terv részét képezi, melynek kimenetele mindenkire hatással lesz. Látom magam előtt az előző kötetben szereplő egyik jelentős mondatot, amely így hangzott: "Hát nem tudod, mi történik a Látóval, aki nem tud uralkodni a tündérnépen?". Ez az a kérdés, amely ebben a regényben is nyugodtan megállja a helyét.

"- Eljön az idő, amikor választanod kell majd. A helyes döntést hozd!
 James szeme felcsillant a sötétben. - Melyik a helyes döntés?
- Amelyik fáj - felelte Cernunnos."

Cernunnos

Kifacsart és furcsa szerelmi háromszög, ez jut eszembe arról, ami ebben a könyvben zajlik és az érzelmek alakulásával bekövetkező változások folyton más szereplőt helyeznek az előtérbe. Érdekes és élvezetes volt ennek a megvalósítása és csak gratulálni tudok az írónőnek, amiért nem fullasztotta sablonosságba ezt a szálat, nem alacsonyította le a szereplőit, nem kényszerítette őket érzelmileg megalázó helyzetekbe, hanem megadta számukra a változás és a döntés lehetőségét.

James humora, amely személyisége szerves részét képezi, ebben a kötetben is jelentős volt, gyakorlatilag elvitte a hátán a történetet. Valamelyest keserűbbek ugyan a szavai, nem olyan élettel teliek a poénjai, mint megszoktunk, de attól még nagyon is jellemzőek rá a mondatok és élvezetes olvasni őket, csak éppen fényük - amelynek Deirdre és a hozzá kapcsolódó viszonzatlan érzelmek jelentették az alapját - kopott meg kissé. A fiút azonban nem kell félteni, mert talál a maga és a humora számára más tápláló forrást.

"Mindig az számít, amit akarsz, nem amire képes vagy. Amit te fontosnak tartasz."

Az új helyszínnel új szereplők is beléptek a történetbe. Paul, aki hallja a holtak királyának, Cernunnosnak énekét és Patrick Sullivan, az iskola tanára, aki kiemelkedően sokat tud a tündérekről, kifejezetten érdekes és lényeges személyiségeknek tűntek már az első bemutatkozásuk alkalmával is. A megérzéseim nem csaltak meg, mert mindkettőjüknek fontos szerep jut az események alakulásának során.   

"A legvarázslatosabb, legveszedelmesebb, leghalálosabb, legmesésebb élő teremtmény a földön... az ember."

A történetet akár kerek egésznek is lehetne tekinteni, hiszen a főszereplő szemszögéből nézve megoldódott, valamiképp lezáródott az aktuális probléma. Ugyanakkor maradtak bennem kérdések, amelyek válaszok és folytatás után kiáltanak. Nagyon érdekelne, hogy miként alakult Luke élete? Mit jelentenek azok az utalások, amelyek Dee zavaros mondataiból kihámozhatók? Mi áll mindezek hátterében? Felettébb érdekel Sullivan múltja és persze a jövője, valamint az általa kimondott utolsó mondatban rejlő folytatás lehetősége. Vajon kinek a lelkéért fog felcsendülni a következő (befejező?) kötetben a gyászmise, kiért zeng majd a Requiem?
Egyet tudok csak biztosan kijelenteni... Na, jó, talán kettőt. Maggie továbbra is az egyik kedvenc írónőim egyike és nagyon, de nagyon érdekel a folytatás. 

Értékelés: 8/10 pont
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Kiadás éve: 2013.
Terjedelem: 384 oldal
Borító ár: 2.999,-/3.999,- (puha borítós/kemény borítós)
A mű eredeti címe: Ballad: A Gathering of Faerie

Sorozat: Tündérdallam
Előzmény: Lament - A Látó szerelme
Folytatás: Requiem
Forrás: magánkönyvtár (vásárlás, 2013.)

Posted in: 8 pontos,könyvértékelés,Könyvmolyképző,Maggie Stiefvater,tündér/elf,Tündérdallam,Vörös pöttyös