Gaura Ágnes: Túlontúl

Nem is olyan régen írtam egy másik posztomban, hogy - főleg magyar - népmesei alapokkal, mitológiai elemek alkalmazásával, azok átdolgozásával nagyon könnyen le lehet venni a lábamról és az ilyen történet hamar magába ránt, mélyen megérint. Ez az én igazi világom, a felnőtteknek szóló mese, átszőve tanulságokkal és varázslattal. Imádom!

Kedvelem Gaura Ági történeteit, mert mindegyik tele van magyar utalásokkal és mindegyik visszaad valamit az elvesztett vagy éppen elfelejtett örökségünkből - teszi ezt még úgy is, hogy ezt szórakoztató formában, lektűrként tálalja. A Túlontúl egy olyan történet, amely az utolsó mondatáig magyar utalásokkal teli, érdekes és végtelenül élvezetes. Egy olyan regény, amelyből érződik, hogy a szerzője ugyanaz, mint a Borbíró Bori sorozaté, ugyanakkor mégis teljesen más élményt eredményez.

Értékelés: 10/10
Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2017.
Terjedelem: 614 oldal
Borító ár: 4.490 ,- Ft/ kötet
Kategória: fantasy, mitológia

A szerző további művei:
Borbíró Borbála sorozat:
1.) Vámpírok múzsája
2.) Átkozott balszerencse
3.) Lidércnyomás
4.) Lángmarta örökség
5.) Attila koporsója
Embertelen jó - Boriverzum és más történetek
(novellás kötet)

Már az alapötlet is zseniális és annyi mindenre van utalás benne, amiről az átlag magyar ember, aki nem érdeklődik kis - vagy valamivel nagyobb - hazánk mondavilága, érdekességei után, bizony csak kapkodni fogja a fejét és csodálkozik, hogy ez meg az is valós, létező dolog. Persze, ha utánanéz bizonyos helyeknek és helyszíneknek. Ha nem, akkor pedig magával ragadta a történet és majd utólag teszi meg, hogy utánajár bizonyos dolgoknak. Mert érdemes. Szerencsésnek érzem magam, hogy olyan munkám van, amely miatt hallottam már a Csörsz-árokról, mint fizikai helyről, képződményről - bár a hozzá köthető legendáról még nem. Tündérszép Ilona és Árgyélus királyfi történetét is fel kellett elevenítenem, mert a részletek már a múlt homályába vesztek.

Ha valaki jártas a magyar mitológiában, akkor hallhatott már a szépasszonyokról, a tündérekről - nem is keveset. Ahogy az is felbukkan hol itt, hol pedig ott egyes művekben, hogy Tündérország és kis hazánk mindig is szoros kapcsolatban voltak egymással. Egy darabig. Ebben a műben most arra is fény derül, hogy mi volt az  - egyik lehetséges - oka az elszakadásnak.

Az ember és a tündér szerelme a magyar irodalomban nem példa nélküli, de az igen, ha ennek következménye a régi szövetség feldúlása és az egésznek rendeltetett kettészakítása. A két világ elvált egymástól, a határt egy áthatolhatatlan árok jelentette, amelyet csak egy bűverejű csók törhet meg. A szerelmesek azonban egymástól távol, elérhetetlen távolságban évszázados álomba merültek és esély sincs arra, hogy a megváltó csókra sor kerüljön. Vagy mégis? Két huncut és unatkozó, a mágiában eléggé járatlan manó (kobold?) mégis véghezviszi a lehetetlent és egy utazókönyvbe rejtve útjára küldi a csókot, amely a határokat átlépve végül Budapestre kerül, egy kissé különc lány kezébe. Innentől kezdve már csak a lány életében bekövetkező buktatókat, a szerelmi problémákat, a lelki konfliktusokat kell rendbe tenni és a korábbi beidegződéseket kell legyőzni ahhoz, hogy minden a helyére kerüljön, a szerelemesek újra egymásra találjanak, Tündérország újra egyesüljön és az Ördög visszakerüljön oda, ahová tartozik. Mi ez az egész? Semmiség. Viszont egy nagyon érdekes és szórakoztató történet kerekedett belőle.

Ági ezúttal egy teljesen másik világba kalauzolja el az olvasóit, ahol nem magas intelligenciával rendelkező vámpírok uralják az országot, azonban annak megváltása most is a hétköznapi emberen múlik. Jelen esetben ez a magát hétköznapinak gondoló ember nem más, mint Liliom. Viszont a lapokon megjelenő világ ismerős - nagyon is. Egyrészt, mert a jól ismert Budapesten játszódik a történet vagy egyéb, de bármikor felkereshető, valós helyszíneken. Másrészt mert a másik világ a gyerekkorunkban hallott mesékből ismerős. Minden ugyanolyan: a hattyúvá változó tündér, a rézerdő, az ezüsterdő és az aranyerdő, az emberszagot érző sárkány és még sokáig sorolhatnám. Ismerősként üdvözöltem minden ösvényt és sok-sok szereplőt.

Ez a regény a történetvezetését tekintve sokkal kiegyensúlyozottabb, sokkal összetettebb és sokkal mélyebb húrokat pengetett meg engem. Nem hiányoltam a folyamatos humort és a poénok sokaságát, pont elég volt belőle, amennyit kaptam. Sokkal inkább kedveltem az átvitt értelmű utalásokat, a népmesék újraértelmezését, az egyes tettek és jelentések másként gondolását, az ármányt, a cselszövést, az igaz érzelmeket, a tudás megszerzését, az akciót és az izgalmakat.

Mert volt ebben a kötetben minden és azok a részek olyan teljes egésszé álltak össze, ami miatt ez a történet túlontúl kedves lett nekem, minden mondatával a szívemhez nőtt és az eddig olvasottak közül a kedvenc Gaura regényem lett. 

Egyetlen szereplőpáros - Rókaszó és Csókacsíny kettőse - volt, akik jeleneteit kissé soknak találtam és ahol a korábbi Gaura stílus maradéktalanul utat tört magának a mostani előadásmódban. Ezek a fejezetek voltak azok, amelyek kissé kibillentettek a történet hangulatából, amely addig kényelmesen körülölelt.

Igazi kortárs tündérmese ez a történet, hűen követi a műfaj megszokott és elvárt felépítését: a könyvet kézbe véve az olvasó kiszakad a mindennapi gondokból, azok a homályba merülnek, majd belép egy olyan világba, ahol a segítőivel körülvéve a hősnő világrengető tetteket visz véghez és ahol végül győz a jóság, az elnyomottak igazsága, ahol az Ördög jelen van, de valahogy csak sikerül túljárni az eszén. Mindezt pedig úgy sikerült véghez vinni, hogy soha többé nem tudok az eddig olvasott mesékre úgy tekinteni, mint tettem azt korábban, mert annyi újfajta értelmezést olvastam, hogy a részletekbe, az újabb rejtett mondanivalókba már belegondolni sem merek. De a regény minden mondata, minden szava, minden átértelmezett vagy az eddigi ismereteimet átgondolásra késztető utalása megérte – az írást is, az olvasást is. Igazi, maradandó élményt jelentett! Köszönöm!

Folytatás »

Virág Emília: Tündérfogó (Hétvilág 3.)

Nincs is jobb, mint olyan kortárs történetet olvasni, amelyben megelevenednek a magyar vonatkozású népmesei és mitológiai elemek. Kifejezetten örülök neki, hogy a kelta és mindenféle mitológia mellett hazai szerzőink felfedezték a magyar gyökereket is és sikeresen vegyítik ezeket a mai kor kívánalmainak megfelelő stílussal és cselekménnyel. Elsőként Kleinheincz Csilla vett meg magának Ólomerdő lakóinak történeteivel, valamivel később Gaura Ági szabadította rá az olvasókra - és a vámpírokra - Borbíró Borit. Majd ezt követően robbant be a köztudatba Virág Emília és Hétvilág lakóinak apróbb, illetve valamivel nagyobb problémái és azok egyedi megoldásai.

A Sárkánycsalogató üdítő változatosságot jelentett az olvasmányaim sorában, bár a számomra kissé erőltetett humor némiképp visszavett az élvezetből, de a cselekményét attól még nagyon kedveltem. Mindenért kárpótolt azonban a Boszorkányszelídítő boszorkányosan furfangos és lidérces cselekménye, az események végzetes láncának sora, amely meghatározta Berzence sorsát. És most itt van a harmadik kötet, a trilógia befejezése, amelyben megint csak Naplopó Berzence a fő problémák okozója, de ahogy az lenni szokott cselekedeteinek nem ő az egyedüli elszenvedője.

Értékelés: 10 pontot kap a 10-ből
(mert megérdemli)
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2018.
Terjedelem: 318 oldal
Borító ár: 3.699,- Ft
Sorozat: Hétvilág
Előzmény:
1.) Sárkánycsalogató
2.) Boszorkányszelídítő
Kategória: urban fantasy, népmese feldolgozás

Ha valaki az előző kötetből hiányolta a bevezető rész szereplőit - Hollust, Emesét, Egont és persze Bélát -, akkor most teljesül a kívánsága, mert Berzence, Belizár, Adri és Guszti mellett ők is aktív részesei - és persze elszenvedői - az eseményeknek. Szóval összeérnek a két korábbi kötet eseményszálai és következményei, valamint találkoznak az eddig külön utakat járt szereplők. És micsoda buli lett mindezekből...

Innentől kezdve a mondandóm további része erősen spoileres azoknak, akik még nem merültek el a Hétvilágon játszódó eddigi kalandokban!

A probléma forrása természetesen Naplopó Berzence, aki a korábbi aktív tevékenysége következtében elvesztette a varázserejét, azonban gazdagabb lett egy lidérccel. Ez pedig nagy gond. Egyrészt Berzence nehezen viseli a mágiamentes állapotot, másrészt pedig a lidérc időnként ki akar belőle törni, no meg Belizár is időről időre magával viszi a pokolba, ahol tanítás címén kínozzák az ifjú lidércgazdát, ezért a fiú a fejébe veszi, hogy a jelenlegi helyzet ellen mindenképpen tesz valamit. Csakhogy a lidércek olyan lények, akiket nem ugráltathat akárki, valaki olyat kell találnia, aki hatalmasabb náluk, ehhez pedig minimum egy tündér kell. Így esik meg az, hogy a legendák és a mítoszok apró morzsáit felszedegetve Berzence előbb rátalál, majd felébreszti Aport, a Soroksári-Dunába átkozott tündért.

És nekem ez annyira tetszett, hogy már az első harminc oldalon is kockásra röhögtem a hasam, mert amit olvastam, az annyira emberi és egyértelmű volt, mégsem jutott volna az eszembe, hogy azt tegyem, amit a szereplők tettek. Mert hogyan is érjük el, hogy a Duna vize elérje az elátkozott szikla tetejét? Ugyan már, hát mire való a pille palack? Egyszerű, mint a pofon, mégis hatalmasakat kacarásztam a megoldásokon és a történéseken. Legfőképpen azon, ahogy Berzence is pofára esett, mert nem is értettem, miért gondolta, hogy egyszerűen palira vesz, kihasznál egy tündért. Másodszor pedig azon kuncogtam nagyon, hogy a fiú tette kapásból keresztbe tett Hollusnak, aki köztudomású, hogy nem viseli jól, ha nem a szándéka szerint alakulnak a dolgai. Ez a mindenki megátkozott mindenkit szituáció aztán rendesen betette a kaput már a legelején. Aztán jött a mumus dolog és én már fetrengtem a röhögéstől, mert akkora húzás volt a tömörítés ötlete és folyamata, hogy nem is tehettem mást. És akkor még nem is említettem a lidérccsirke legújabb feladatait, pedig azok is emlékezetesek.

Magáról a történetről nem akarok sokkal többet beszélni, mert erről nem mesélni kell, hanem olvasni azt - persze szigorúan csak az előzmények ismeretében, különben nem üt akkorát. Az biztos, hogy minden humora ellenére sem annyira könnyed olvasmány, mint a bevezető rész, de ettől még nem kevésbé szórakoztató. 

Látszik, hogy a szerző stílusa is fejlődött a három kötet írása közben, a könnyed - és számomra továbbra is erőltetett humor - helyett egyre inkább mélységgel, mögöttes mondanivalóval és újabb lényekkel, kapcsolatokkal, problémákkal töltötte meg az oldalakat. Továbbra is imádom a magyar helyszíneket, a mondavilág kapcsolódó elemeit, lényeit, a népi gyökereinkhez vezető utalásokat. Emília pedig egyre otthonosabban mozog a magyar mitológia ismert és ismeretlen közegeiben, a cselekményszövés és a szórakoztatás útvesztőjében.

Minek nevezzelek? Urban fantasynak, fejlődésregénynek, könnyed kalandnak, népmese feldolgozásnak? Teljesen mindegy, mert a világok között létezik átjárhatóság; a saját határaink mindig tágíthatók; bárkivel lépünk kapcsolatba, a személyiségünk ott hagyja rajta a nyomát; a Duna vize pedig még oda is elér, ahol nem is számítasz rá - és ezzel máris többet mondtam, mint amit kellett volna.

Melyik a szívemnek leginkább kedves a három kötet közül? Nehéz választani a második és a harmadik között, de talán ez, az utolsó, ahol mindenki együtt van és még a szokásosnál is nagyobb a katyvasz, problémásabb és furfangosabb az ellenfél, illetve nagyobb összedolgozást igényel a megoldás.

Nekem tetszett ez a trilógia, még azok a részei is, amelyek másnak kevésbé - sőt, azok talán még jobban is, mint a nagyobb tetszést elérők. Valószínűleg én mást láttam a történetekben, más érintett meg az eseményekben és a stílusban, mint a nagy tömeget. Nincs ezzel gond, mert élveztem, amit olvastam, kifejezetten jól szórakoztam, kikapcsolt, helyenként elvarázsolt. Ha Hétvilágnak búcsút is kell intenem ezzel a kötettel - persze ismételni mindig lehet -, nagyon remélem, hogy Virág Emília fog még hasonló témájú története(ke)t alkotni. Ha így tesz, biztosan olvasni fogom az írását.

Folytatás »

Réti László: Panda (Kaméleon 3.)

"Soha ne hagyj unatkozni egy zsarut!" - olvasható a legújabb Réti László regény borítóján, amely a beharangozott Panda-szindóma cím helyett végül csak egyszerűen Panda névre hallgatva jelent meg. A kijelentéssel részben egyetértek, részben pedig nem - erről majd később még szólnék. A cím megváltoztatására nem találtam indokot, mert a történethez lényegesen jobban passzol az eredeti elképzelés - valószínűnek tartom, hogy nem a szerző javasolta a módosítást.

És akkor kanyarodjunk is vissza az idő semmit tevéssel való eltöltéséhez vagyis az unatkozáshoz. Cameron Larkin korábban is bebizonyította már, hogy nem vezet semmi jóra az, ha tétlenkedni hagyják - igaz, azt is megmutatta, hogy az sem teremt kisebb káoszt, ha van mivel foglalatoskodnia. Viszont örülök annak, hogy egy kicsit hagyták "unatkozni" a szerzőt, a volt zsarut és ráérő idejében megírhatta a látszólagos tétlenségre kötelezett Larkin őrmester következő kalandját. Ennyi őrültség csak egy nagyon fáradt és kimerült vagy éppen egy "pihent" elméjű ember fejéből pattanhat ki - minden csak nézőpont és értelmezés kérdése. Hogy Réti László ezek közül melyik lehet? Larkin humora annyira természetesen és gördülékenyen tör elő a szövegből - a helyenkénti morbiditása ellenére is -, hogy feltételezésem szerint ez konkrétan a szerző sajátja, ez ő maga. Bár ez csak feltételezés és megérzés, tekintve hogy Larkin kalandjain kívül más művet még nem sikerült abszolválnom Réti Lászlótól. Talán már épp itt lenne az ideje.

Értékelés: 9 pont a 10-ből
(mert helyenként lefárasztott)
Kiadó: Művelt Nép
Kiadás éve: 2017.
Terjedelem: 478 oldal
Borító ár: 3.990,- Ft
Sorozat: Kaméleon
Előzmény:
1.) Kaméleon
2.) A hasonmás
Műfaj: krimi

Egyéb: e-könyvként is kapható
(pl.: lira.hu, bookandwalk.hu)

Larkin őrmester körül viharfelhők gyülekeznek: a belső ellenőrzés vizsgálódik egy kigyulladt autóban életét vesztett kínai ügyében, akinek halálához a rendőrnek köze lehet - ugye mindenki emlékszik erre a jelenetre? -, az őrmestert felfüggesztik, pszichológushoz kell járnia, aki majd megállapítja, hogy alkalmas-e munkavégzésre. Egy jó gyilkossági zsarura azonban mindig szükség van, főként ha beesik egy kényes ügy. Márpedig az elég kényesnek tűnik, ha eltűnik a bankigazgató felesége, ráadásul az igazgató a rendőrfőnök barátja. Larkint megfigyelésre küldik, a szemközti épületből, egy házassági tanácsadó idoda egyik helyiségéből  kell szemmel tartania Shane Connor lakását - ő kapja az éjszakai műszakot. Unalmas meló, nagyon unalmas Amikor magánéleti problémával küszködő házaspárok kopogtatnak az ajtón, az önjelölt doktor örömmel ad nekik tanácsokat. Hogy közben mi a helyzet a megfigyeléssel? Ja igen, az is halad - úgy is mindent vesz a kamera.

Tipikus Larkin sztori: szórakoztató, az előtérbe tolakodó humor hátterében megbújik a nyomozói munka minden szükséges eleme, emiatt egyszerre élvezetes és hiteles a történet. Már amennyire egy kitalált sztori hiteles lehet... De azt szerintem csak a szerző tudja, hogy az általa írt sztoriban mennyi a valóság és mennyi a kitaláció. Remélem, hogy egyszer majd megosztja ezt az infót az olvasóival, mert nagyon érdekelne.

Szóval Larkin unatkozik és elfoglalja magát azzal, ami éppen akad és amely tevékenység az alábbi reakciókat váltotta ki belőlem: dőltem a röhögéstől és kb. harminc oldalanként félretettem a regényt, mert meg kellett pihennem - fizikailag is, meg mentálisan is. Ennyi ökörséget ugyanis nem lehet huzamosabb ideig elviselni, meg is kell azt közben emészteni, különben nem fejti ki rendesen a hatását.

Szívesen sorolnám a kedvenc jeleneteimet, de akkor be kellene másolnom ide a regény jelentős részét, azt pedig ugyebár nem engedik a szerzői jogok, ezért csak néhányat emelnék ki. Szóval akkor, dióhéjban:

• A pszichológusnál tett látogatás(ok), valamint az itt hallottak átültetése a tanácsadói beszélgetésekbe. Konklúzió: az ember szexuális élete bonyolultnak tűnik, de egyáltalán nem az, mert minden ok és tünet ugyanoda vezethető vissza: a Panda-szindrómára.
• A belső elhárítás - alias K ügynök és J ügynök -, valamint Larkin eszmecseréi. Egyszerűen fergetegesek.
• A nyakkendők és a hozzájuk tartozó történetek. Még mindig.
• A filmes utalások. Megjegyzem a szerző teljesen képben van a mai trendekkel.
• Az autó, a menyét, a kábelek, Polip és a taxi - így egyben az egész és minden következmény.
• A pincér. Csak így egyszerűen. Larkinnak bejött. Nekem is.
• Meg a nyomozás, mert az is volt ám, csak időnként elvesztettem a fonalat, mert nem látam a röhögés közben potyogó könnyeimtől.

Nem is tudom, hogy mit mondhatnék írhatnék még... Talán annyi is elég lesz, hogy köszönöm az élményt és várom a következő eszement és őrült kalandot. Mert abban biztos vagyok, hogy az lesz. És amíg annak megjelenésére várakozom, ígérem, hogy olvasok majd valami mást is a szerzőtől. Állítólag azoknak teljesen más a stílusa, a hangulata, de gondolom, hogy a kedvencem, a profi nyomozói munka abban is jelen lesz - bármi legyen is a téma.

Folytatás »

Virág Emília: Boszorkányszelidítő (Hétvilág 2.)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hely, amelyet Hétvilágnak hívtak. Egyszer egy mágus a vágyait követve megnyitotta a Hét királység és a Föld nevű világ közötti átjárót. Ebből nagy galiba keletkezett, amelyet az utókor számára egy szemfüles krónikás a Sárkánycsalogató címet viselő történetben őrzött meg. Ha olvastátok azt a "mesét", akkor tudjátok, hogy az ott leírtak akár igazak is lehetnek. Ennek ékes bizonyítéka, hogy a rendőrségi akták között mai napig találni ebből az időszakból származó megoldatlan és megmagyarázhatatlan rablási eseteket tartalmazó ügyeket. Ha ismeritek a befejezést, akkor tudjátok, hogy az események mindkét világot érintették, a következmények változásokat idéztek elő. Hogy melyek ezek? Nos, ezekre is fény derül a szemfüles krónikás legújabb történetét olvasva és ígérem, hogy mire sikerül megszelídíteni a boszorkányt, addigra mindennel tisztában leszel.

Értékelés: 8 pontot kap a 10-ből
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2016.
Terjedelem: 398 oldal
Borító ár: 2.990,- Ft
Sorozat: Hétvilág
Előzmény:
1.) Sárkánycsalogató
Folytatás:
3.) Tündérfogó
Kategória: urban fantasy, népmese feldolgozás

Adri élete mindennek tekinthető csak nem sikertörténetnek, legalábbis a sztori kezdetén - a végét majd neked kell megítélned. Bár mostanában mintha alakulnának is körülötte a dolgok: végre van pasija, aki ugyan csak esténként és éjszakánként ér rá, de legalább van, és végre munkája is akadt, még ha a call centeres állást nem is lehet egy karrier csúcspontjának tekinteni. Viszont van miből fizetni a lakbért és van kivel összebújni. A fizetés persze csak a legszükségesebbekre elég, arra már nem, hogy a bedöglött laptop helyett újat lehessen venni. De sebaj, mert ott van Sanyi haverjának az ismerőse, akinek van egy tuti megoldása a problémára: telepíteni kell a Hurok nevű operációs rendszert. A gép tényleg működik. A Hurok azonban tud még valamit: fénylő lyukat nyit meg Adri második emeleti albérleti szobájának padlóján, amiből kertésznadrágos manók ugrálnak elő, elegyednek beszélgetésbe Adrival, majd követelik rajta az ellopott kincsüket. A manók lidérceket emlegetnek, majd feltűnik egy boszorkányfiú, Berzence, aki a Hurok programot írta, akit viszont igencsak keres egy pszichopata tekintetű és viselkedésű lidércúr. Kiderül, hogy eltűnt a lidérckirály koronája és Hét királyságban valaki ellopta a Napot az égről. Hogy kapcsolódik mindez Adrihoz és Budapesthez? Eléggé sok szálon keresztül, és ezt Adri érzi leginkább a bőrén.

Virág Emília sokat fejlődött a Sárkánycsalogató első fejezete óta, mondjuk erre már a regény vége felé is bőven akadt utalás, amikor is a kezdeti bukdácsolásokat leküzdve egy frappáns, érdekes és mozgalmas befejezést hozott össze. Sajátos stílusa, a humorral átszőtt, népmesei alapokra építkező, de a mai korban játszódó, kalandos történetmesélése most is legalább úgy megtalált magának, mint a korábbi regény esetében - talán még annál is hamarabb. Bár Adri is elég gyakran - szinte állandó jelleggel - csetlik és botlik, de ez mégsem tűnt olyan erőltetettnek, mint Józsi ügyetlenkedése a kávéfőzővel, a telefonnal és persze a merülőforralóval. Meg az összes többi, amit utána tett. Adri értetlenkedését és bizonytalanságát jól ellensúlyozta Berzence magabiztosnak tűnő fellépése és persze a lidércúr megjelenése. A köztük dúló ellentétek igencsak érdekessé tették a személyüket és az eseményeket is.

Nincs értelme ezt a regényt az előzményéhez hasonlítani, mert bár van kapcsolat és a népmesei alapok is ugyanúgy fellelhetők a sztoriban, de teljesen mások a szereplők és teljesen más az egész történet hangulata. Egyrészt sokkal lassabb a felvezetés, már ami a lényegi részt jelenti, másrészt a köztes jelenetek sokkal mozgalmasabbak és színesebbek. Érdekes ellentét, de nem tudom jobban megfogalmazni, hogy mit is érzek és gondolok. Az biztos, hogy nem érdemes ugyanazt a hangulatot keresni, amit a Sárkánycsalogató adott, mert ez teljesen más, ugyanakkor egy szemernyivel sem marad el attól - sőt, nekem még jobban is tetszett. Miért is? Részben már kifejtettem néhány mondattal fentebb - mozgalmasabb, színesebb -, de mindezek mellett a szereplőket is érdekesebbnek találtam, valahogy jobban sikerültek.

Talán a történet elejét felpörgettem volna egy kicsit, a manókkal való foglalatoskodást enyhén túlzásnak tekintettem, azonban a többi része tetszett. Berzence egy érdekes egyéniség, Belizár, a lidércúr szintén emlékezetesre sikerült, Sanyi karakterfejlődése is említésre méltó, és még Adri is alakul az események hatására, bár számomra pont ő volt az, aki leginkább lógott a levegőben. Ami azért is furcsa, mert ő volt a mesélő és neki kellett volna a leginkább életszerűnek lennie. Lehet, hogy egy E/3 elbeszélésmód sokkal jobb lett volna a helyzetet figyelembe véve.

A szereplőkön kívül tetszett a történetvezetés is, ami már az elején sejtette, hogy mindenki titkol valamit, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyi mindent. Mert itt bizony titok van titok hátán és amint egyre fény derül, az is nyilvánvaló, hogy bőven van még ott, ahonnan az előbbi jött. Nem is lehet megbízni senkiben, mégis bízni akartam, ahogyan Adri is és éppen ezért bőven értek meglepetések olvasás közben. Jól meg volt csavarintva az egész sztori és persze az egészet még színesítette a boszorkány és a lidércúr kapcsolata, meg a lidérckirályság hatalmi helyzete.

Tetszett a kapcsolat az előző kötettel, hogy Hollus tevékenységének következményeként az internet már Hét királyságban is létezik és persze a technikai fejlettség ezen megnyilvánulása komoly szerepet játszik a jelen kötet eseményeinek alakulásában. Ott van a kapocs, és ha jól értelmeztem a harmadik kötet fülszövegét, akkor a következő kalandban minden eddig megkedvelt szereplővel újra találkozhatok majd - amit egyébként már alig várok.

Kicsit hosszúra sikerült a felvezetés, kicsit sok jelenet játszódott Budapesten és kevesebb idő jutott a Hét királyság beli eseményekre, pedig az igazán lényeges dolgok ott történtek. Meg persze akadtak bőven klisés helyzetek is, de spongyát rá. Attól még nagyon élveztem a kalandot, a titkokat, a cselszövéseket és persze az egész mágiahasználatos kalamajkát, a modern technika és a boszorkányság keveredését.

Tudom, hogy sokan csalódottak, akik kedvelték az előző részt, mert ez a sztori nem jött be nekik annyira. Nálam fordított a helyzet: sokkal jobban élveztem, mint az első kötetet - bár mindkettőnek megvoltak a maga hibái. Ha ez a pontszámokon nem is látszik, azt az előzmény által okozott meglepetésnek, az újdonság varázsának tudom be, mert összességében Adri, Sanyi, Berzence és Belizár kalandját sokkal, de sokkal jobban esett olvasni - ugyanakkor talán kritikusabb is vagyok vele. Igen, a második kötetnek mindig nehezebb dolga van. Mindegy is, mert egy olvasmány hatásánál kevés szubjektívabb élmény van és mindenkinek magának kell lemérni a tetszési szintet. És ha már a tetszésnél tarunk: csak a borító, azt tudnám feledni - vagy legalábbis egy részét, ami több mint félreérthető.

Az viszont biztos, hogy folytatni fogom a trilógiát, a Tündérfogó ha tündért nem is, de a port már fogja a polcomon, mert amint lehetett, már le is csaptam rá. Ígérem, hogy hamarosan olvasni is fogom, amely után már csak a poszt megjelenésének időpontja kérdéses, de a türelem idővel posztot terem.

Folytatás »

J. Goldenlane: Csillagok szikrái (Napnak fénye ciklus 3.)

Úgy érzem, hogy több évre visszatekintő blogger múltam és a jó néhány megírt értékelés miatt van alapja a következő kijelentésemnek: igazán érdekes posztot rosszul sikerült történetről könnyű írni, amit lehet szidni és közben dühöngeni, míg a semlegesről kedve sincs az ember lányának nyilatkozni, az élvezetes olvasnivalónál pedig nagyon kell vigyázni, hogy a kedvencről ne agyament és elvakult rajongói véleményt sikerüljön megfogalmazni.  Ez utóbbi talán mindennél nehezebb, mert figyelni kell arra, hogy a nyilvánvaló rajongás ne menjen a regény erényeit kihangsúlyozó megállapítások rovására. Ahogy dícsérni sem egyszerű, mert a pozitív jelzők tárháza bármennyire is színes, az ajnározás könnyen unalmassá válhat. Összefoglalva: szapulni valamit könnyű, dícsérni nehéz. Ezek után kijelentem, hogy nehéz helyzetben vagyok, piszkosul nehéz helyzetben, mert ez a regény - a hosszától függetlenül is - őrölten jó és veszettül élvezetes. Mondjuk az előzmények ismeretében nem is számítottam másra.

Értékelés: 10/10
Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2016.
Terjedelem: 470+727 oldal
Borító ár: 3.990 ,- Ft/ kötet
Sorozat: Napnak fénye ciklus
Előzmény:
1.) Napnak fénye
2.) Holdnak árnyéka
Folytatás:
4.) készülőben
Kategória: kaland, sci-fi, akció
Akciós vásárlás a Delta Vision Webáruházban.

A szerző további művei:
Éjfél (új kiadásban is)
Farkastestvér (új kiadásban is)
Isteni balhé (új kiadásban is)
Pokoli balhé (új kiadásban is)
A herceg jósnője
A jósnő hercege
A Szélhámos és a Varázsló
Papírtigris
Csillagfény

Amikor arról volt szó, hogy a Napnak fénye és a Holdnak árnyéka regények hősei - már aki még él - újra akcióba lépnek, és ráadásként ezúttal együtt teszik ezt meg, akkor valami teljesen másra számítottam. Pontosan arra, ami ebben a regényben csak említés szintjén jelenik meg, vagyis hogy az egyik páros ellátogat a másik pároshoz, aztán pedig felmelegítik a korábban kihűltnek hitt rokoni kapcsolatokat - és persze tisztázzák a félreértéseket. Nem baj az, hogy ez nem így történt, mert az túl nyilvánvaló lett volna - korántsem Goldenlane-es -, így pedig érdekesebb volt a regény eleje, agyalni kellett, hogy akkor most mi is történik és tulajdonképpen kinek a kijével.

Mert mi is történik? Alicia Star új iskolaévet kezd egy úgy helyen: ismét egy új városban, ismét egy új iskolában, ismét új néven - ezúttal Alice Springsben. Egyedül érkezett, a szüleit nagyon lefoglalja a nagyon fontos munkájuk, de ígéretük szerint egy hónap múlva érkeznek, addig kell a lánynak a bentlakásos iskolában maradnia. A beilleszkedés nem sikerül valami jól, Alicia eléggé kilóg a sorból és mindezek mellett még előre nem látható kalandokba is keveredik - a sokadik alkalom után pedig egészen nyilvánvalóvá válik, hogy valaki el akarja rabolni.

"Az élet tele van mindenféle nehézségekkel, de ha nem lenne, dögunalmas lenne az egész."

Azért elég merész, bár korántsem meglepő húzás volt a szerzőtől, hogy megint egy fiatal lányt helyezett az események középpontjába és az elbeszélés jelentős részét is az ő kezébe adta. Alicia ugyan csak tizenkét éves, de ez a regény ékes példája annak, hogy a főszereplő életkorától még nem válik ifjúsági besorolásúvá a történet. Alicia egy igazán talpra esett és életre való lány, aki sokkal többet látott és élt már meg a szülei mellett és a folyamatos költözések miatt, mint más, hasonló korú társai - mindez látszik is a reakcióiban és a hozzáállásában.

Azzal, hogy Alicia szemén keresztül élhetők át az események, az olvasó is kissé értetlenül áll a történések előtt, apró mozaikokból próbálja összerakni a teljes egészet - már most elárulom, hogy képtelenség kitalálni, milyen okok és indokok bújnak meg a háttérben. A sztori sokkal összetettebb annál, mint ami első körben felmerül a részinformációk birtokában.

Bajban vagyok, mert a cselekményről nem lehet annál többet beszélni, mint amit a tömör történetleírás során már megemlítettem, hiszen akkor értékes információkat árulnék el, ami viszont nem tesz jót az élvezhetősége szempontjából. Legyen elég annyi, hogy bizony előbb vagy utóbb, de felbukkan mindenki, aki lényeges, lehet találgatni, hogy kinek a lánya Alicia, ki akarja elrabolni és ki az, aki mindig a megmentésére siet. No, és persze ott a további kérdés, hogy mi köze van egy éppen kamaszodó lány elrablásának a Kínai Birodalom császárához? Mert ugye ebben a regényben mindkét előzménykötet szereplői feltűnnek és szerepet kapnak, szóval Macska Úr is meg kell, hogy mutassa magát.

"Nem várhatsz egy életen át arra, hogy tökéletesek legyenek a körülmények. Ha csinálni akarsz valamit, csináld!"

Már előre dörzsöltem a kezem, hogy milyen lesz az, amikor Tien Naga-Hai Huang-ti, a Kínai Birodalom császára és Sid közösen akciózik, mert ugye mind a kettő nagy játékos, de az nyilvánvaló, hogy kettőjük közül ki a visszafogottabb és ki számít megfontoltabbnak. A lányokra ugyanilyen kíváncsi voltam, mert azért Aisha, Ticca és Mitzuki sem kispályás, mindegyik egy egyéniség. Annyi, de annyi minden rejlett ezekben a karakterekben, ahogy a cselekményben - egészen pontosan abban, hogy a Kínai Birodalom császára ellátogat az Ausztrál Föderáció fővárosába -, hogy bizony magasra szárnyaltak az elvárásaim.

Ígéretes szereplők és ígéretes felállás és bizony minden tekintetben teljesültek az elvárásaim, mert az igencsak vaskosra sikerült - testvérek között is ezerkétszáz oldalnyi - történetben egy pillanatra sem ült le a cselekmény: mindig történt valami, röpködtek a poénok, koppant az olvasó álla a padlón, mert rájött, hogy rendesen megvezették és így tovább. Mindegy, hogy puska, szamurájkard vagy pusztán az éles logika és a gyors helyzetfelismerés az éppen adott és felhasznált fegyver, a meglepetés és a szórakozás garantált - ahogy a hullák száma is egyre csak gyarapodik.

"Sose bánd, sose akard visszacsinálni, inkább élj együtt a következményekkel, amilyen okosan csak lehet (…)"

Úgy gondolom, hogy nagyon hosszúra sikerült ez a sztori, nem mondanám olvasóbarátnak - ahogy szerintem íróbarátnak se -, de azt is látom, hogy az összes elindított szál rendes megcsavarására és kifuttatásához szükség is volt ennyi oldalra. Fogalmam sincs, hogy mit lehetne belőle kivenni úgy, hogy ne sérüljenek az értékei - valószínűleg ezzel a szerkesztő is így lehetett, ezért is maradt ez a terjedelem.

Ebben a regényben a korábbiakban megszokott poénos hangulat, laza stílus, élvezetes cselekményvezetés ötvöződik egy kémsztori jellemzőivel, összeesküvések tömkelegével, temérdek akcióval és még több előre nem látott csavarral, illetve háttérben megbúvó kapcsolattal és persze indulattal. Már csak azért is megemelem a kalapom a szerző előtt, mert képest volt ennyi oldalon át fenntartani az érdeklődést és az izgalmat, logikusan felépíteni egy ilyen terjedelmű történet cselekményét - főként úgy, hogy abban logikai hibát felfedezni nem lehet, mert minden az utolsó utalásig és jellembeli megnyilvánulásig a helyén van.

"Általában nem a megegyezés felé vezet, ha felhívjuk tárgyalópartnereink figyelmét az általuk elkövetett logikátlanságokra."

Nagyon jó volt ez így! Bár önállóan is olvasható és élvezhető, de az előzménykötetek nélkül szerintem erősen csorbul az élvezet, hiszen ott ismerhetők meg igazán azok a szereplőkhöz kapcsolódó jellemvonások, amelyekre itt már erősen ráépül a történet. A csapat nagyon jó, az új főszereplő - Alicia - egy igazi csiszolatlan gyémánt, akiről még nagyon sokat szeretnék olvasni a következőkben - persze a többiekről is, mert belőlük meg soha nem elég. Ha már a folytatás(oka)t említettem: remélem, hogy lesz még, ahogy azt is, hogy valamivel rövidebb lesz - mert azért bármennyire is jó volt ez, azért csak hosszúra nyúlt az egész. Bár az is igaz, hogy az utolsó mondatáig megérte a pénzt és a ráfordított időt.

Még annyit zárásként: a borító gyönyörű, a két kötet közötti eltérést nagyon ötletesen és látványosan sikerült megoldani - egyszerűen beleszerettem, amint megláttam a borítóképet, de élőben még gyönyörűbb. És lehet agyalni azon, hogy mit keres ott az az egyedi, de tigrisnek mégis csak fura tigris.

És még egy apró gondolat: úgy érzem, hogy Goldenlane asszonyság nagyon jó helyet talált magának és a regényeinek a Delta Vision Kiadó egyre bővülő írói (nagy)családjában - hosszú és gyümölcsöző legyen ez a kapcsolat, szülessen belőle számtalan és még annál is több fantasztikusan jó, színvonalas és élvezetes történet.

Folytatás »

Réti László: A hasonmás (Kaméleon 2.)

Nem véletlenül úgy válogatom össze az olvasásaimat, ahogy azok sorban követik egymást: általában váltogatom a különböző kategóriákat, stílusokat - fő a változatosság. Aztán persze néha adódik olyan helyzet is, amikor az egyik olvasmányom annyira megvisel, hogy következőnek valami teljesen másra van szükségem - valami teljesen ellenkező élményre. Ilyenkor fordulok azokhoz az írásokhoz, amelyek szerzőit, illetve írásaik várható hatásait már ismerem, esetleg beiktatok egy újraolvasást.

Réti Lászlótól már olvastam, az első találkozásom az író stílusával és kissé különc karakterével, Cameron Larkin őrmesterrel egyszerre következett be - az élményt pedig maradandónak ítéltem. Tudtam tehát, hogy mire számíthatok és azt is, hogy olyan hangulatban vagyok, amikor nagy szükségem van Larkin őrmester cinikus és szarkasztikus humorára, bicskanyitogató stílusára és rikító nyakkendőire.

Értékelés: 10/10
Kiadó: Ulpius-ház Könyvkiadó
Kiadás éve: 2013.
Terjedelem: 466 oldal
(+ egyéb könyvek részletei)
Borító ár: 3.999,- Ft
Sorozat: Kaméleon
Előzmény:
1.) Kaméleon
Folytatás:
3.) Panda
Műfaj: krimi

Egyéb: e-könyvként is kapható
(pl.: lira.hu, bookandwalk.hu)

Cameron Larkin őrmester rövid montanai tartózkodása és elképesztő nyomozása után visszaköltözik San Diegóba. Az azonban, hogy újra városi zsaru legyen a bűn egyik városában, csak álom marad. A nagyváros helyett ugyanis egy poros kisvárosban találja magát, ahol a hírnevét már ismerik, de a lazaságot még véletlenül se - vagy legalábbis Larkintól nem viselik azt el. A rendőrautónak csúfolt járgányban való járőrözést és a tyúklopás kinyomozását követően Larkin bármire hajlandó, csak hogy szabaduljon a sors által elrendelt - és persze saját maga által okozott - helyzetből. Erre legnagyobb meglepetésére lehetősége is adódik, a feladat már az elején is érdekesen alakul, majd lassan veszélyessé válik.

Larkin őrmester hozta az elvárt szintet, sőt még annál is többet. Minden zűr és kavarás ellenére ezt a nyomozást valahogy összeszedettebbnek és - a csavarjai ellenére is - átláthatóbbnak éreztem, mint az előző kötet kissé zavarosnak tűnő rohangászását. Pedig rohangászás ebben is volt bőven, meg hadonászás is, tekintve, hogy főhősünk a szerepének köszönhetően eléggé érdekes helyzetekbe kerül - gyakorlatilag állandó jelleggel.

Határozottan összeszedettebb ez a történet, mint az előző. Igaz, hogy önállóan is teljes mértékben megállja a helyét a sztori, de én mégis élveztem az előző történetre való apró visszautalásokat. Mert ugye arról korábban nem volt semmi infó, hogy mit is keres Larkin Montanában, most legalább erre is kaptam magyarázatot. És persze a fickó nem egyszerű eset. Ahogy azt egyébként ezt most is ékesen prezentálja - gyakorlatilag minden megnyilvánulásával.

De mi is ez az eset, ami miatt bár saját magát adja minden helyzetben, de mégis más bőrébe bujik? Fura balesetek történnek a városban éppen fellépő filharmónikusokkal: lassan fogyatkoznak a zenészek, helyettük újakra lenne szükség, különben lőttek a külföldi koncertturnénak. A baleseteket semmi sem kapcsolja össze, csak az, hogy mindegyik halott a zenekar tagja volt. Nincs más lehetőség, valakinek be kell épülnie, és erre ki lenne alkalmasabb, mint Larkin őrmester. Persze a helyzet annyira nem egyszerű, mint elsőre látszik.

Viszont baromira élvezetes. Mármint minden, amit Larkin tesz és ahogy nyomoz. Mármint majdnem minden, mert a folyamatos piálását és minden este kotta részegre iszom magam, kiütöm magam stílusát egyáltalán nem tudtam megszokni és bevallom, hogy ha ezt az egy szokását elhagyná, akkor teljes mértékben elégedett lennék vele. Mert egyébként a nyomozási technikájával nincs semmi bajom. Pia nélkül talán még hamarabb össze is rakná az aktuális ügy részleteit, így viszont folyamatosan törli az infók egy részét. És a nyakkendőit is nagyon bírom, mert ilyen agyament színösszeállítást és mintákat még elképzeni is elég vad, nehogy viselni. No, és azok a történetek, amelyek az eléggé feltűnő kultúrmadzagokhoz kapcsolódnak, azok minden visznek.

Úgy éreztem, a sztori amellett, hogy baromi érdekes és vicces, még görbe tükröt is tart a mai társadalmunk elé. Ami egyébként jellemző is a szerzőre, mármint, hogy a sztoriba mindig belecsempész valami aktuális problémát - néha amolyan jövőbelátó módom, amikor a hétköznapi ember még nem is érzi a háttérben megbújó összefüggéseket. Szóval már meg sem lepődtem, amikor odáig jutott a történet, hogy előjött egy ilyen társadalmi kérdés, mindössze csak ámultam annak egyszerre különleges, a másik irányból nézve pedig egyértelmű felbukkanásán és kapcsolatán.

Egyébként Larkin őrmester továbbra is olyan Bruce Willis kategória a szememben: drágán adja az életét, hogy aztán a következő körben még drágábban adja az életét. Mert az a rengeteg verés, ütődés, hazudozás és persze rohanás aztán nem semmi, én tuti, hogy nem bírnám a tempót - főleg úgy nem, hogy minden este kiüti magát valamilyen márkás alkohollal.

Jaj, meg kell említenem Polipot, akit nagyon imádtam a könyvben: a beszólásait, megnyilvánulásait és persze a tetkóját is. Remélem, hogy vele is fogok még találkozni más nyomozások során, mert bizony kár lenne parkolópályára állítani egy ilyen karaktert.

Szóval én ezt nagyon élveztem, jobban tetszett, mint az első rész. Hatalmasakat kacagtam Larkin megnyilvánulásin, mindenféle cinikus és persze szarkasztikus megjegyzésein, azokon a megnyilvánulásokon, ahogy saját magát és persze maga körül a világot látja főhősünk. Olvasnám én tovább a kissé ütődött, nagyon lökött és totálisan alkoholista őrmester kalandjait, de egyelőre nincs több. Persze a szerző az egyik interjújában elejtett egy eléggé egyértelmű célzást, miszerint a következő regénye Larkin harmadik kalandja lesz. Nosza, állok elébe a tesztelésnek.

Folytatás »

Virág Emília: Sárkánycsalogató (Hétvilág 1.)

Az első könyves magyar szerzőkkel kapcsolatban némiképp fenntartásokkal viseltetem. Tudom, hogy ez egyben előítélet is, de volt néhány nem túl kellemes tapasztalatom az elmúlt néhány évben és a rengeteg szerzői kiadású - nyomtatott formában vagy elektronikus könyvként - megjelentetett írás sem győzött meg az átéltek ellenkezőjéről. Biztos lesznek, akik az előbbi kijelentésemért a keresztre feszítés ismételt bevezetése érdekében fognak majd aláírás gyűjtésbe és a petíciójuk azt is tartalmazni fogja, hogy én legyek az első, akivel majd példát statuálnak. Viszont úgy vagyok vele, hogy az vesse rám az első követ, akiben nincs szemernyi előítélet sem, illetve nem fordult meg hasonló gondolat a fejében. De... Mert mindig van egy de, és ez egyébként most kifejezetten jó. Mert ez a regény is olyan, amiről eddig regéltem: magyar szerző írta, első könyv, de... olvasmányos, humoros, élvezetes és ha nem is tökéletes, de nagyon jó. Ja, és totál magyar! A miénk, és erre tényleg büszkének kell lennünk! Kicsit őrült, kicsit furcsa, de szeretni való - és tényleg magyar.

Értékelés: 9/10 pont
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2016.
Terjedelem: 328 oldal
Borító ár: 2.990,- Ft
Sorozat: Hétvilág
Folytatás:
2.) Boszorkányszelídítő
3.) Tündérfogó
Kategória: urban fantasy, népmese feldolgozás

Szükségem volt némi noszogatásra ahhoz, hogy a kezembe vegyem ezt a regényt, mert valamivel át kellett törni az előítéleteim szalagkorlátját. Amikor azonban ez megtörtént, már semmi sem állított meg abban, hogy fejest ugorva a történetbe, teljes mértékben elmerüljek annak ízes, helyenként szagos, de végig magyaros élvezetében.

Nézzük a kiinduló helyzetet: van egy másik világ, a mi világunkkal a feneketlen kút köti össze, amelyen keresztül megfelelő előkészületet követően a kiválasztott utazhat. Az előkészületek megtörténtek, és ahogy az lenni szokott, ami félresikerülhet, az bizony félre is sikerül. Így történhetett meg az, hogy Józsi az egyszerű, bár kissé másnapos egyetemista megnyitja a világok közötti átjárót és átengedi rajta Egont, a sárkányt, valamint Bélát, a lovagot, aki éppen Egon elől menekül, kezében a sárkány tojásával. A tojását visszaszerezni akaró sárkány dühét az Oktogon bánja, meg Józsi, akinek mindenképpen tennie kell valamit az előállt állapot rendezése érdekében.

Ez a regény egyszerre hangulatos és mozgalmas, ötvözi a mai élet mindennapjait és a népmesei világ jellemző szereplőit. Mi történik akkor, ha ez a két világ keveredik? Először értetlenkedés, aztán zűrzavar, végül még nagyobb káosz. És mielőtt azt hinnénk, hogy mindennek Egon az oka, akinek jelenléte ebben a világban nem egészen természetes, azt kell mondanom, hogy talán ő okozza jelen esetben a legkisebb hullámokat a káosz forrongó tavában, bár tény, hogy akarva vagy akaratlanul, de mindig az  események középpontjában áll. Vagy éppen fekszik és szunyókál. Ahogy éppen a helyzet adja magát.

A kialakult helyzet legfontosabb szereplője Józsi, aki a maga szerencsétlen és csetlő-botló viselkedése ellenére is valahogy szimpatikus. Bár az is tény, hogy vicces Józsi minden szimpátia ellenére sem ér a hősies lovag, Béla nyomába, akinek erős kisugárzása még a lapokon is átsüt. Éppen ezért sajnálom, hogy Béla a maga nemében a regény egyik legnagyobb kihagyott lehetősége lett, mert bizony én kevesebbet dutyiztattam volna és többet kóboroltattam volna Budapest utcáin. Mókás helyzetekből persze így is bőven volt elég, de lehetett volna még több is.

Beszéljünk a másik nemről és a másik világról. Először is ott van Józsi kedvese, Sára, a talpraesett mai nő szerepében, valamint Emese, a kissé bohókás és mindenféle természeti erők jelenlétében hívő lány, aki álmaiban egy másik világban kóborol. Említést érdemel még a Setét-erdő boszorkánya, Hollus, aki viszont Emeséről álmodik és Borbála, a király boszorkánya, aki meg Hollus ősellensége.

Hol Budapest és közvetlen agglomerációja szolgál az események helyszíneként, hol pedig az a bizonyos másik világ, ahol a mágia megszokott dolog és lefedettség hiányában esélytelen wifi csatlakozási lehetőséget találni. A szereplők hol itt, holt ott bukkannak fel és gubancolják össze a kezdetekkor sem egyszerű helyzetet. Józsi, az a mesehős, aki semmiről sem tud és semmit sem ért, de talán éppen ezért jelentheti ő a megoldást a problémára - amolyan szerencsefia, mert annyiszor múlott hajszálon az élete, hogy ha macska lett volna, már az utolsót fogyasztaná.

A kis magyar valóság és a népmesei elemek jól összegyúrt kavalkádja, mindez bőven nyakon öntve humorral, amelyet az elején ugyan kicsit erőltetettnek éreztem, de a végére már kifejezetten jól esett. Vagy megszoktam, vagy a szerző vett vissza valamennyit a poénkodásból és helyezte inkább a cselekményre a hangsúlyt - véleményem szerint az utóbbi az esélyes.

A regény eleje - minden mozgalmassága ellenére is - valahogy nehezebben csúszott, nem igazán akartak fogyni az oldalak. Aztán úgy kb. a történet felétől valahogy érdekesebbé váltak az események és gördülékenyebbnek találtam a stílust, a cselekmények alakulását. Ahogy az sem volt mindegy, hogy érdekelt a Hollust körüllengő sötét titok, a botja körüli mizéria magyarázata. Közben pedig hangosan kacagtam, mert Hollus és Józsi kettőse sokkal, de sokkal eredetibb és mulatságosabb volt, mint a másnapos Józsi szerencsétlenkedése és az általa korábban véghezvitt sárkánymentő akció.

A regény vége pedig nem más volt, mint egy igazi szélvihar, amely minden addig felbukkanó szereplőt és elhangzott tényt felkapott, jól összekavart, összeforgatott, majd egymás után kivetett magából. Az őrületes katyvasz szálai szépen kisimulnak, a hősök és a nem hősök is megjárják a poklok poklát, aztán mindenki elnyeri méltó büntetését, vagy éppen visszakapja a botját.

És ha valaki ebből továbbra sem értene semmi, akkor azt nem csodálom. Az értetlenkedés feloldására két megoldást tudok javasolni. Az egyik: "éjfélkor feküdj ki a keresztút közepére (...) háromszor próbál majd felállítani a sötétség, de ha kitartasz negyedszerre egy fekete csirke fog közeledni hozzád (...) na, ezt a csirkét fogd meg, édes fiam, és hozzád pártol a szerencse!" A csirke pedig így fog szólni hozzád: "Miiit-mit-mit?" Hogy ez így kicsit körülményes? És továbbra is érthetetlen? Az, nem is tagadom. Éppen ezért tartom járhatóbbnak a másik utat: szerezd meg ezt a regényt és merülj el benne. Ígérem, hogy nem fogod megbánni. Hogy ez könnyebben menjen, rád olvasom ezt a rigmust: "Nyomd össze a végtelent, keress rést a túloldalon, szél hátán, denevér szárnyán, vidd a földet, a vizet, a szelet a tűzhöz, hasítsd át a szövetet a birodalmak között!"

Kell némi idő, amíg az ige hatni kezd, de mihelyst érzed a bizsergést, ne állj ellen. Ha hatott a varázs és belekezdtél a szövegbe, akkor pedig fújd meg a sípot jó szórakozást!

És mi lesz most, hogy előcsalogattam a sárkányt? Azt hiszem, hogy megszelídítem a boszorkányt is. Virág Emília pedig elfoglalta a helyét azon magyar szerzők sorában, akinek a további regényeit is olvasni szeretném majd.

Folytatás »

J. Goldenlane: Napnak fénye (Napnak fénye ciklus 1.)

Eleged van a nyafogós és magukat vagánynak tartó, ugyanakkor a tükör előtti illegetéstől szabadulni nem tudó lánykákból? Unod a kalandnak álcázott tini szerelmi problémákat és vége vagy értelme nincs nyafogásokat? Félsz kézbe venni egy újabb trendi ifjúsági - vagy ahogy manapság nevezik young adult - regényt, mert tudod, hogy megint csalódni fogsz? Ha mostanában gyakran érzel így, akkor valószínűleg ugyanabban a kórságban szenvedsz, ami engem is megtámadott. Nos, ha ez így van, akkor nagy eséllyel az általam alkalmazott gyógymód is használni fog: kövesd a példám és  olvasd el ezt a könyvet. Miért is? Vissza fogod kapni a reményt, hogy nem minden YA regény szól a nyafogásról, illetve csak és kizárólag a főhős szerelmi életéről. Ráadásként még a szórakozás is garantált.

Értékelés: 10/10
Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2015.
Terjedelem: 492 oldal
Borító ár: 2.990 ,- Ft
Sorozat: Napnak fénye ciklus
Folytatás:
2.) Holdnak árnyéka
3.) Csillagok szikrái (2 kötet)
Kategória: kaland, sci-fi, akció
Akciós vásárlás a Delta Vision Webáruházban.

A szerző további művei:
Éjfél (új kiadásban is)
Farkastestvér (új kiadásban is)
Isteni balhé (új kiadásban is)
Pokoli balhé (új kiadásban is)
A herceg jósnője
A jósnő hercege
A Szélhámos és a Varázsló
Papírtigris
Csillagfény

Persze nekem sem ment ez ennyire könnyen. Egyrészt tartottam a regénytől mert azért magában hordozza a young adult klasszikus elemeit, másrészt tartottam a szerző stílusától, mert amikor annak idején olvastam tőle, akkor a humorát kissé soknak találtam és megfeküdte a gyomromat. Ugyanakkor nem hagyhattam figyelmen kívül, hogy minden változik - ő is, én is -, az idő és a tapasztalat formál minket. Valami megmagyarázhatatlan ok miatt minden ellenérzésem ellenére nagyon akartam olvasni ezt a regényt és ezt a furcsa ellentmondást nem más oldotta fel, mint az, amikor a kezembe vettem a kötetet és belekezdtem a történetbe.

Valamikor a jövőben járunk - úgy kétszáz évvel később -, amikor az emberiség a hosszú éveken át tartó és mindenféle romboló technikát felvonultató háborúival kiirtotta a népesség jó részét, illetve a sugárzás miatt lakhatatlanná, művelhetetlenné tette a termőföldek nagy részét. A városok máshol épültek fel újra, de a lényeg nem változott: mindig lesznek elnyomottak, szerényebb körülmények között élők és mindig lesznek uralkodók. Hogy tulajdonképpen ki szolgál és kit, mindössze csak nézőpont kérdése.

Tien Naga-Hai Huang-Ti a Kínai Birodalom legújabb császára, a negyedik az Új Császárok sorában. Uralkodását még csak most kezdte, zsarnok, kegyetlen és kiszámíthatatlan apját követte a trónon, de egyesek máris hatalmának megdöntésére törnek. Sokaknak nem tetszenek újnak - már-már forradalminak - számító gondolatai és cselekedetei, köztük az, hogy hadserege vezetését egy droidra bízta - egy olyan birodalomban, ahol az intelligens tevékenységet végző gépeket, illetve az emberekbe épített mesterséges "kiegészítőket" határozottan elítélik. A Kínai Birodalom ragaszkodik a hagyományaihoz, miközben az Ausztrál Föderáció mesteri szintre fejlesztette az emberi test gépekkel és implantátumokkal való egyesítését, ezáltal kiemelkedő képességű egyéneket hozott létre. A Kínai Birodalom hadserege számbeli főlényében bízik, de vele szemben ott állnak az Ausztrál Föderáció szuperkatonái, a különbség pedig egyre kisebb: újabb háború közeleg. Tien Naga-Hai Huang-Ti nem akart császár lenni, de mivel ez a sors jutott ki neki részül, nem futamodik meg és ha már így adódott, akkor jó uralkodó akar lenni.

Ticca Min egy fiatal lány, aki új környékre költözik, akire az iskolája elvégzését követően - a szüleinek köszönhetően - biztos állás vár az egyik vállalat raktárában. Jövője egészen addig a pillanatig biztosnak tűnt, amíg a mesterségesen feljavított intelligenciájú macskája nyomába nem eredt a társasház alagsorában. Miközben Sicc Urat követi belebotlik a negyedik lakó, jóképű srácba, a tehetséges műszerészbe, majd - a macska vezetésével - együtt fedeznek fel egy haldokló embert, akinek titkos, de be nem fejezett feladatát meggondolatlanul magukra vállalják: át kell adniuk a császárnak - személyesen neki és senki másnak - egy memóriapanelt. De hogyan jut be két, a Kockanegyedekben felnőtt gyerek a császári udvarba és ad át titkos információt a császárnak? Na, innen válik érdekessé a történet.

Fogalmam sem volt, hogy mire számítsak, amikor a kezembe vettem a könyvet, de a végeredmény nagyon tetszett - sőt, már olvasás közben is kifejezetten kedvemre való volt az, amit átéltem. Mert annak ellenére, hogy a történet két lényeges szereplője kamasz korú, a cselekmény nagyon is okosan és logikusan felépített - mi több, furmányosan összetett és csavaros, mindezek felett pedig még élvezetes is. A humort már ki sem kell hangsúlyoznom, mert a szerző regényei esetében ez alapnak számít, ugyanakkor mindenképpen meg kell említenem, hogy a humor ebben az esetben nem túlzott, hanem teljesen a helyén van - éppen annyi amennyire szükség van, éppen ott és akkor üt, amikor kell.

Nem tudom, hogy a cselekményről mit mondhatnék, amivel nem árulok el túl sokat. Legyen elég annyi, hogy van ebben a kötetben árulás, cselszövés, kémkedés, akció, eltűnt császár, aki nem szégyell segítséget kérni és akinek a gondolkodása, kombinációs készsége elképesztő; két kamasz, akik merészségüknek és ügyességüknek köszönhetően sok helyre be-, illetve kijutnak és még annál is több képtelen helyzetbe kerülnek. Mindenféle titkok, illetve emberek és gépek, hagyományok és új lehetőségek, valamint birodalmak egymással szemben állása, hatalmi kérdések és egy lehetséges újabb háború elkerülése. Azt hiszem ennyi elég is, a többi részletet már a lapok rejtik.

Rengeteg kaland, mozgalmas cselekmény, ugyanakkor az események követése szempontjából éppen elegendő részletességű háttérvilág és kidolgozott karakterleírás jellemzi a regényt. A nézőpontok fejezetenként történő váltakozása lehetővé teszi, hogy az olvasó a történések minden részletét megismerje és bár ezzel az alkalmazott technikával minden információ elérhetővé válik, a meglepetések mégsem kerülhetők el - sőt, annál nagyobb megdöbbenést okoznak.

Bár egy sorozat része, de a történet az eseményeket tekintve lezárt, tökéletesen élvezhető a folytatások nélkül is - persze, ha már van folytatás, akkor egy ilyen kötet után nem érdemes kihagyni azt sem. Ticca és Lin következő kalandja is kifejezetten érdekel. Bár ha jól látom, akkor a következő részben elhagyjuk a Kínai Birodalmat és egy afrikai kalandba vágunk majd bele - más szereplőkkel, de remélhetőleg ugyanilyen élvezetes és olvasmányos kivitelezéssel.

Update: Zavart, hogy a sorozatnak nincs sorozatcíme, de nem voltam biztos benne, hogy nem csak az én figyelmemet kerülte el a dolog. Kiderült, hogy nem, tényleg nincs sorozatcím. Illetve eddig nem volt, de most már van, maga a szerző írta a következőt: "amíg nem találok jobbat, addig a kissé nagyképű „Napnak fénye ciklus” kifejezést fogom rá használni, pláne, mivel már írom a negyedik részt is." No, akkor ez a kissé nagyképű kifejezés nekem tökéletesen megfelel, ezért már alkalmazásba is vettem. :)

Folytatás »

Réti László: Kaméleon (Kaméleon 1.)

Nagyon kedvelem a krimiket. Éppen ezért furcsa, hogy nem emlékszem rá, magyar szerzőtől olvastam-e korábban nyomozós sztorit. Az tuti, hogy fantasy, sci-fi vagy thriller, esetleg kalandregény címke alá besorolt történetet igen, de krimit nem - vagy még az is elképzelhető, hogy mégis, de akkor nem hagyott túl mély nyomot bennem az együtt eltöltött idő. Vagyis éppen itt volt az ideje, hogy pótoljam az elmaradásom. Ahogy abban is biztos vagyok, hogy ezúttal emlékezni fogok az olvasásomra, hiszen az még véletlenül sem történhet meg Cameron Larkin őrmesterrel és a nyomozásával, hogy csak úgy magától kiperegjen az agytekervényeim közül - ahhoz minimum valami trauma által előidézett amnézia lenne szükséges.

Értékelés: 9/10
Kiadó: Ulpius-ház Könyvkiadó
Kiadás éve: 2014.
Terjedelem: 576 oldal
Borító ár: 3.499,- Ft
Sorozat: Kaméleon
Folytatás:
2.) A hasonmás
3.) Panda
Műfaj: krimi

Egyéb: e-könyvként is kapható
(pl.: lira.hu, bookandwalk.hu)

Akkor hogy is állunk? Adott egy magyar szerző, aki két évtizedes zsarumúlttal rendelkezik és bizony végigjárta a szervezet ranglétráját is, vagyis tisztában van a talpas rendőr feladatával, látott már helyszínelést, illetve vezetett nyomozást - mindezekből nem is egyet, hanem bizonyosan jó néhányat. Teljesen egyetértek azzal, hogy az ember arról írjon, amit ismer, amiben jó. Ezért kétségem sem volt azzal kapcsolatban, hogy egy volt zsaru - vagy egyáltalán ilyen? - biztosan hiteles krimit fog letenni az asztalra. A felcsipegetett infók szerint emberünk kifejezetten alapos is, mániákusan utánanéz mindennek, amivel kapcsolatban esetleg bizonytalan, vagy nem rendelkezik a helyzet megoldásához kellő mélységű információval. Újfent megerősítést nyert, hogy ő lesz az én emberem - mármint ami a jó krimi élvezetének ígéretét jelenti. Idáig tehát eljutottunk, most már csak a stílus volt kérdés. Némi betekintés a szerző honlapjára - ahol már az önéletrajza is képes volt levenni a lábamról -, valamint néhány dicsérő mondat azoktól, akiknek adok a véleményére és már sínen is volt a dolog. Ha pedig így van, akkor lépjünk is azonnal olajra és haladjunk tovább, mert ahol Larkin őrmester felbukkan, ott bizony számolni kell azzal, hogy hamarosan valami olyanba tenyerelünk, amibe nem igazán kellene - és amit úgy általában elég erős és határozott illattal szoktak leginkább jellemezni.

Adva van tehát egy montanai kisvárosból származó férfi, aki tulajdonképpen csak azért lett rendőr, mert éppen úgy alakult. Hősünk azonban elégedetlen a pozíciójával, azért a varázslatos hegyvidéket, a kisvárosi nyugalmat hamar lecseréli a poros sivatagra és nagyváros nyüzsgésére. Ahogy ez már ilyenkor lenni szokott, garantált a túltelítődés, majd elérkezik az a pillanat, amikor a főnök írja elő a kötelező szabadságot. Mit tesz ilyenkor az összetört ember? Oda vágyik, amit ismer: hazakullog. Megemészteni azt, hogy parkolópályára tettek, nagyon nehéz. Larkin őrmesternek ezért is van szüksége rá, hogy lelke bánatát erős - és márkás - gabonapárlatba fojtsa bele, keserűségét azzal ápolja. Önként választott meditatív állapotából régi haverja és kollégája rázza fel: gyilkosság történt a csendes kisvároshoz közeli egyik farmon - az éves statisztikát arcátlan módon figyelmen kívül hagyva -, miközben a helyi nyomozók áldozatul estek a szalmonella nevű elkövető mindent elsöprő csapásának, szükség van tehát a messziről hazatért rendőrre - ha már úgy is kéznél van egy gyilkosságok felderítésében jártas szakember, kár lenne veszni hagyni. Márpedig Larkin őrmester tudja, hogy mi a szolgálat, ezért összeszedi magát, színes, mindenkit megbotránkoztató nyakkendőt köt, és igyekszik elvégezni a rá bízott feladatot - csak éppen Montanában minden másként megy, mint San Diego-ban.

Bevallom, hogy engem - tekintve, hogy nem olvastam el a fülszöveget - sok minden meglepett ebben a regényben: a helyszín, a humor, a cselekmény. Állításom azonban még véletlenül sem árnyékolja be negatív felhang, mert a meglepetés kifejezetten kellemesre sikeredett. Kellett ugyan néhány oldal, amíg sikerült ráéreznem a szerző stílusára, és annak ellenére, hogy sehogy sem tudtam azonosulni a legtöbbször másnapos főhősünkkel, egy idő után kifejezetten jól szórakoztam - Larkin iróniával átszőtt cinikus megnyilvánulásait olvasva pedig nem egyszer dőltem a röhögéstől.

"Az ember nem tud semmit a fekete humorról, amíg részt nem vett egy sörözésen halottkém társaságában."

Mindez azonban még kevés lett volna ahhoz, hogy a regényhez szögezzen és maradandó élményt nyújtson. A humor mellett a történet másik meghatározó jellemzője a mozgalmassága, ami egy percig sem hagyja pihenni sem a főhőst, sem az olvasót. Nem irigylem Larkin őrmestert ezért a megterhelő hétért és az átélt élményekért, ellenben én nagyon jól szórakoztam, miközben ő szenvedett, illetve minden tudását bevetve és a testi épségét nem kímélve próbálta felgöngyölíteni a csendes kisvároshoz közeli farmon történt halálesetet. Aztán a következőt, majd az azt következőt, majd... Az éves statisztikának már a történet legelején lőttek, de a folytatás ismeretében nyugodtan kijelenthető, hogy Montanában aratott a halál, eléggé megcsappant a helyi településhez tartozók lélekszáma és ennél feketébb évet nem sokan éltek meg arrafelé.

"Az emberek ma már tartják magukat a ne szólj szám, nem fáj fejem elvéhez. Valahogy azaz érzésem, hogy 1960 után mindenkinek a három majom volt a jele az óvodában."

A főhős kétségtelenül egyedi karakter, mondanám, hogy szimpatikus és rábíznám az életemet is, de ez talán túlzás lenne. Helyette inkább azt mondom, hogy többször kerül illuminált állapotba, mint nem, a mondanivalóját nyersen megfogalmazva tálalja - mondhatjuk, hogy ami a szívén, az a száján is -, ahhoz képest, hogy egyik veszélyes helyzetből a másikba kerül, egy végtelenül beszari és rinyálós alak, valamint hazudik, mint a vízfolyás - mindig, mindenhol és mindennel kapcsolatban. Ellenben, ha ráharap valamire, akkor azt bulldog módra szorítja és nem engedi el, még akkor sem, ha az élete múlik rajta. Igen, Larkin eléggé ellentmondásos személyiség. Nem éppen a hős lovag és mégis... Nem is pazarolnék több jelzőt, mert úgy sem tudnám hitelesen visszaadni különleges egyéniségét - róla olvasni kell és kész.

Akkor el is érkezett az idő, hogy több figyelmet szenteljünk a krimi szálnak, a gyilkosságnak - akarom mondani gyilkosság sorozatnak. Ami egyszerű családon belüli erőszak következményeként hirtelen felindulásból elkövetett emberölésnek tűnik, abból a későbbiekben valami sokkal nagyobb és bonyolultabb növi ki magát. Hogy mennyire bonyolult és összetett? Nagyon. Nehézségi szempontból, a Turing-gépek bonyolultságfogalmai alapján a legfelső osztályba sorolható - magyarra fordítva: az életben soha nem jutott volna eszembe, hogy az van a háttérben, ami. Pedig ott voltak a nyomok, minden adott volt a megfejtéshez és semmi olyan nem kellett a megfejtéshez, amit ne olvastam volna a korábban a szövegben. Csak hát az a folyamatos rohanás...

Az "aki" persze már más kérdés, mert ebben az esetben egy idő után már azért sejteni lehet, hogy ki az a személy, aki állandóan gáncsot vet és elősegíti egyébként sem egyenes járásáról elhíresült nyomozónk látványos - ugyanakkor továbbra is előrehaladást mutató - bukdácsolását. Na persze, az a tény, hogy kiderül, ki a főkolompos, egyáltalán nem befolyásolja a regény élvezetét, hiszen bőven tartogat még ezt követően is izgalmakat és meglepetéseket a cselekmény.

Nem szaporítom tovább a szót, mert már így is megint rengeteg járt a szám - vagyis a kezem -, ezért összegezném az élményeimet: nagyon jó volt, örülök, hogy elolvastam! Egyetlen szempontból fogalmazódott meg bennem negatív vélemény: Larkin néha kicsit túltolta, néha túlpörgött és elnyűhetetlenebb volt, mint az normális esetben előfordulhatna. Egyébként minden más nagyon is helyén volt a regényben.

A szerzőnek jó néhány könyve megjelent már és én előre sajnálom, hogy Larkin kalandból még csak kettő van összesen - bár állítólag már tervben van a harmadik. Mindegy is. Sorban a következő biztosan A hasonmás lesz, aztán könnyen elképzelhető, hogy kísérletet teszek Réti úr többi írásával is - bár azok a nyilvánvaló aktuálpolitikai utalások miatt nem vonzanak annyira, mint a normál nyomozós sztorik.

Addig is: olvassátok ezt a regényt, mert mind stílus, cselekmény és nyomozás szempontjából kiemelkedő és emlékezetes - egyáltalán nem szokványos.

Folytatás »

Benyák Zoltán: A nagy illúzió

Benyák Zoltán az a magyar szerző, aki a regényeivel egyszerre képes meglepni és elvarázsolni - minden egyes alkalommal. Az Ars Fatalis - A végzet játszmája örök kedvenc marad a kiszámíthatatlanságával, a misztikus hangulatával és a titkaival, majd számomra is megállt az idő, amikor belemerültem Az idő bolondjai olvasásába. A titkok és a misztikum után a Csavargók dala kissé földhöz vágott a maga realitásával, azonban mást is adott a számomra a történet: reményt és  a megértés, az elfogadás érzését. És akkor meg kell említenem az írói álnév alatt publikált regényeket, mert azok között is akad eredeti és élvezetes darab - a Veszett lelkek városa szintén az egyik kedvencem.

Akárhonnan is nézzük, Zoli mindig talál valami témát, amivel képes felkelteni a kíváncsiságot, majd kanyarít köré egy olyan történetet, amelyet élvezet olvasni, ugyanakkor tele van rejtett mondanivalóval - a gyönyörűen megfogalmazott szöveg pedig hemzseg az idézni való mondatoktól.

"És mikor azt hiszed, hogy nem lesz már ennél elképesztőbb, akkor kiderül, hogy mégis."

Értékelés: 10/10
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2016.
Terjedelem: 368 oldal
Borító ár: 3.490,-
A szerző egyéb regényei:
Pokoli szimfóniák
A háború gyermeke
Ars Fatalis - A végzet játszmája,
Az idő bolondjai
Csavargók dala

Jonathan Cross néven:
Veszett lelkek városa
Kvartett

Mert mi is történik ebben a regényben? Megismerünk egy festőt, aki tehetséges ugyan, bár egész életét szegénységben éli le, hogy aztán viszonylag fiatalon meghaljon és a túlvilágon ébredjen fel. Egészen pontosan először a halála után találkozunk Tom Pastorral, majd a visszaemlékezéseiből ismerjük meg irigylésre egyáltalán nem méltó életét. Tom azonban a túlvilágon feladatot kap, amelynek teljesítésében egy nem éppen hétköznapi révész segíti. Egy piros Chevyben furikázva róják együtt a túlvilág országútját, miközben egymás után keresik fel azokat a helyszíneket, amelyek egyébként sem időben, sem térben nem létezhetnének egymás közelében. De hát ez a túlvilág, itt bármi megtörténhet. Csak egy valami biztos: az idő sürget.

"Álljunk csak meg egy szóra! Vallási és fizikai kérdéshez érkeztünk. Meddig tart az örökkévalóság?"

Mint az előbbiekben leírtakból látszik, nem ez az első találkozásom a szerző regényeivel, és büszke vagyok arra hogy már akkor is olvastam a történeteit, amikor még nem a saját neve alatt publikálta azokat. Pont ezért merem kijelenteni, hogy bár Zoli láthatóan és érezhetően fejlődik, de örülök neki, hogy valami mégis állandó marad. Mit értek ez alatt? Ismerve a korábbi regényeket, kijelenthetem, hogy a szerző egyre populárisabb stílusban ír, élvezetes módon tálalja a fejében megszülető hihetetlen történeteit, ezért egyre több embert tud megszólítani az elbeszéléseivel. Ami ugyanaz maradt - ennek pedig kifejezetten örülök - az a különleges témák és a nézőpontok kavalkádja, illetve az igényes történetmesélés.

"A túlvilág bonyolult hely. Olyan bonyolult, hogy senki sem rajzolt róla térképet."

A téma ismét csak kényes és érzékeny, ugyanakkor sokak által érdeklődésre számot tartó. Mert ugyan ki az, akit ne érdekelne, hogy mi van a világokat egymástól elválasztó fátyol másik oldalán? Zoli gondolt egyet és megmutatta azt, hogy ő miként is látja azt a bizonyos élet utáni életet - látásmódja egyedi, a regény pedig annyi ötletet tartalmaz, amiből más szerző trilógiákat ír. Nem egyszerű, de csodálatosan megírt történet - mindenképpen olvasásra érdemes. Hogyan lehet egy ilyen elbeszélésről bármit is mondani? Nagyon nehezen, ezt érzem a saját bőrömön, miközben ezeket a mondatokat fogalmazom. Mégis nekivágok, mert muszáj írnom a bennem kavargó érzésekről, de csak arról, mert a cselekményről nem kívánok szót ejteni.

"Ha elfelednek, meghalsz. Ha emlékeznek, élhetsz."

Igyekeztem ráhangolódni a történetre, nem is adódhatott volna alkalmasabb időpont az olvasásra, mint az október második fele, az egyik legmágikusabb éjszakát megelőző időszak - amikor egyre vékonyodik a fátyol az élő és a holtak világa között. És még így is egy kicsit nehezen fogott meg a történet eleje - nem a túlvilági rész, hanem Tom Pastor életének leírása. Némiképp úgy éreztem, hogy a szerzőtől korábban olvasott történetek misztikussága és realitása keveredik ebben a történetben. 

"Az ember már csak ilyen. Az élők azt hiszik, van élet a halál után, a holtak meg azt, hogy újra élhetnek."

Kifejezetten nehezemre esett Tom életéről, illetve az ő és a felesége személyiségéről olvasni, de ezek megismerésére mindenképpen szükség volt, hiszen ezek a részek számos lényeges utalást és hivatkozást tartalmaztak, amelyek meghatározták a túlvilágon feladatot teljesítő festő lépéseit. Bár Tom élete annyira nem kötött le, a túlvilági kalandját annál élvezetesebbnek találtam - szinte tobzódtam a tényleges cselekmények olvasásában, illetve a jelképek és a háttérben megbúvó, másodlagos jelentések, mondanivalók tengerében. Azonban nem csak a jól felépített cselekményt és a háttérvilágot találtam lenyűgözőnek, hanem azt is, ahogy a szálak összeértek, ahogy kerekké és egésszé vált a történet, illetve ahogy a szereplők is változtak, fejlődtek - a regény minden szempontból kitűnőre vizsgázott nálam.

"A nosztalgia az Úr legdepressziósabb találmánya."

Ebben a történetben minden ismerős, és mégis minden más jelentést kap, mint amire az olvasó alapból számítana - mindenben ott van az a pici csavar, amitől teljesen más lesz a kapott élmény, a várttól eltérő a következmény, a megoldás pedig soha sem tekinthető nyilvánvalónak. Ez a regény kicsit komor, helyenként búsongó, időnként megmosolyogtató, egyes jeleneteiben varázslatos, másokban megdöbbentő, de mégis magával ragadó. Lehet olvasni csodálkozó tekintettel és adózni a szerző végtelen fantáziája előtt, ami kifejezetten élénken és színesen elevenedik meg az oldalakon, illetve lehet úgy is, hogy közben az olvasó próbálja megfejteni a filozofikus utalásokat, a rejtett tanításokat - az élmény minden esetben maradandó lesz. A szerző ebbe a regényébe is beletette a szívét és a lelkét, ezért megismerni és befogadni is csak ugyanígy szabad ezt a történetet: nyitott szívvel és lélekkel.

"Ugyanis nem csak a saját életed filmje pereg le, amikor felmegy a függöny, hanem beleshetsz másokéba is. Ha úgy tetszik, mind egy moziban ülünk, ahol a kaszás a jegyszedő. (...) Azért ne ijedj meg a nagyságától! Ahonnan te nézed, csak egy kis része látszik a sztorinak."

Mindig van egy határ, ahonnan tudom, hogy az adott regény nekem szól-e, vagy inkább mégsem. Nálam ez a határ most az emlékeket felidéző videotékás jelenetnél érkezett el - teljesen elvarázsolt az alkalmazott technika -, és innentől kezdve biztos voltam benne, hogy megint egy olyan Benyák Zoli regényt olvasok, aminek minden további cselekményét, minden sorát és minden egyértelmű vagy mögöttes mondanivalóját kedvelni fogom. Ahogy abban is biztos voltam, hogy a befejezés is a megelégedésemre fog szolgálni és örökre emlékezetes marad.

"Jó dolog az elkerülhetetlenség. Nem kell vesződni miatta."

Számomra a fenti mondat nagyon lényeges: korábban is tudtam, de megint bizonyítást nyert, hogy nem csalódhatok a szerző által írt történetben. Nem kell izgulnom azon, hogy tetszeni fog-e, mert biztos vagyok benne, hogy igen - megnyugtató, hogy van, ami miatt teljesen felesleges aggódni.
Zoli, köszönöm, hogy megálmodtad és papírra vetetted ezt a túlvilági kalandot, ezt a mozgalmas, érdekes és színes világot, amely más szabályok szerint működik ugyan, de lényegét tekintve mégsem annyira különbözik attól, amit most élünk és tapasztalunk.

Folytatás »