Cristopher Paolini: Örökség (Örökség 4.)

Rögtön belevágok a közepébe: a regény által nyújtott olvasási élmény több sebből vérzik. Kezdeném azzal, hogy hosszú idő - hat év - telt el az előzmények olvasása, illetve a befejező kötet kézbe vétele között, amelynek alapból az lett az eredménye, hogy éppen csak nagy vonalakban emlékeztem az eseményekre, a részletek viszont teljesen kiperegtek a fejemből. A kötet elején ugyan található egy összefoglaló - ez mindenképpen piros pontot érdemel -, de ez sem segített igazán, mert hiába olvastam el az emlékeztetőnek szánt szöveget, az agyam nem igazán tudta felidézni azokat az eseményeket, amelyeket kellett volna - szóval előzmények tekintetében ijesztő mértékben ködösek voltak az emlékeim.

Értékelés: 5/10

Kiadó: Európa Könyvkiadó

Kiadás éve: 2012.

Terjedelem: 938 oldal

Fordította: Urbán Erika

Borító ár: 4.500,- Ft

A mű eredeti címe: Inheritance

Sorozat: Örökség

Előzmény:

1.) Eragon

2.) Elsőszülött

3.) Brisingr

Kategória: fantasy

A regényciklus terjedelmét, valamint az egyre inkább jelentkező időhiányt figyelembe véve szóba se jöhetett, hogy újraolvassam az első három részt, maradt tehát a kis szürke agysejtek megdolgoztatása - elég nehezen sikerült munkára fognom őket, és az olvasás időszakának negyven fok körüli hőmérséklete sem volt éppen segítségemre. Az idő nem csak az emlékeimre hatott, hanem a stílusomra, az elvárásaimra és ebből következően a megítélésemre is - teljesen más élményt nyújtott ez a kötet, mint az előzőek és ennek oka rendkívül összetett. Talán jobb is, hogy lemondtam az újraolvasásról és helyette inkább tovább dédelgetem a történettel kapcsolatban még megmaradt kellemes emlékeimet, amelyek inkább már csak érzések, mint konkrét ismeretek.

Ez egy igazán hosszú menet volt. Az most teljesen mellékes, hogy csak én éreztem annak, vagy ténylegesen is az volt, mert a lényeget nem befolyásolja: véleményem szerint a regény egy része - a valamivel több mint kilencszáz oldalas kötet majdnem fele - teljesen felesleges a történések szempontjából. Sőt, továbbmegyek: ha az előző két kötetet egy kicsit sikerült volna meghúzni, akkor erre a negyedik részre nem is lett volna szükség, és sokkal előnyösebb lett volna, ha egy kellemesen feszes tempójú trilógiában teljesedett volna ki a történet. Mindezt annak ellenére is kijelentem, hogy az egyik fejezet, amelyről így vélekedem a legkedvesebb is a szívemnek és cselekmény szempontjából az egyik legmozgalmasabb - Ronan nézőpontjáról és Aroughs város elfoglalásáról beszélek.

Dicséretes, hogy egy fiatal fiú ilyen terjedelmű, összetettségű és volumenű történetet alkotott, de ami az előnyére szolgált az jelentette a hátrányát is: mindenki túl elnéző volt vele és senki sem szólt neki, hogy némiképp túlírtra sikerült a történet. Ahogy a gyerekes húzásait sem javította ki senki. Szerintem az ifjú Paolininak biztosan kardfétise van, mert Eragon vagy Murtagh soha nem kardjáért nyúlt vagy ejtette azt ki a kezéből, hanem ez minden esetben Brisingr-rel vagy Zar'rock-kal történt. Az elején ez még hagyján, de amikor legalább századszorra is azt olvasom, hogy Brisingr így, meg Brisingr úgy, akkor az egy idő után unalmassá válik. Értem én, hogy ezek a kardok egyediek és fontosak, de ami túlzás, az bizony túlzás - vagy csak én nem vagyok vevő erre a fajta megszemélyesítésre.

Furcsa érzés, mert nem tudom azt mondani, hogy a regény unalmas, de én mégis nagy részben annak éreztem. Úgy gondoljátok, hogy már megint össze-vissza zagyválok? Mindjárt megmagyarázom, hogy mire gondolok. Ebben a részben egyik csata a másikba ér, szóval van itt bőven stratégiai tervezés, meg támadás, meg vég nélküli salapálás... (nem olyan rég tanultam ezt a kifejezést) És én mégis untam egy részét, mert ahelyett, hogy a harmadik város - egyébként az események szempontjából nem meghatározó - ostromáról olvasok, sokkal szívesebben haladtam volna előre a történetben.

A kép INNEN.

Roran szerintem a kötet legjobb szereplője, aki nem a csodálatos képességeit, hanem az eszét használja, ha valamit meg kell oldani, akinek a találékonysága és az improvizációs képessége fantasztikus. Mindezek ellenére sem érzem hitelesnek a karakterét, mert annyi ütleget senki sem képes elviselni - még a védővarázslatok ellenére sem. Olyan volt, mint valami duracell nyusziba oltott berserker: nem volt olyan sérülés, ami képes lett volna huzamosabb ideig kivonni a forgalomból és a csata sűrűjéből.

Galbatorixtól - most, hogy végre ténylegesen is megjelent a regényben és nem csak beszéltek róla - sokkal többet vártam annál, mint hogy csak beszél és beszél végeláthatatlanul. Annak ellenére csak szavakkal próbálta megvívni a csatáit, hogy egyébként ő volt a legnagyobb mágus a földkerekségen. Annyit és olyan hosszan szövegelt, bizonygatta az elméleteit és a szándékait, hogy okkal éreztem úgy, hogy majdnem sikerült lyukat beszélnie az én hasamba is.

Brisingr (A kép INNEN.)

A kötet eleje - olyan bő kétszáz oldal - teljesen felesleges, viszont a közepe, ahol a tényleges események történnek, nagyon jó, azt élvezettel olvastam és az oldalak is viszonylag tempósan fogytak. A vége pedig megint elnyújtott: a végső csata és a minden szálat elvarró lezárás kitesz cirka háromszáz oldalt, és bár Paolini a feltételezésem szerint direkt írta ilyenre, hogy a terjedelmesre sikerült előzmény hasonló stílusú befejezést kapjon, de engem ez nem tudott egy idő után lekötni. A történet végével, a búcsúzások sorával és a célokkal nem igazán értettem egyet, és valójában az okokat sem sikerült teljesen elfogadhatóan átadni, így  inkább értetlen maradtam, mint elégedett.

Nagyon jó ötletek voltak a regényben - köztük az eldunarik és a sziget, a múlt megismerése -, amelyek egy részét nagyon jól felhasználta a szerző, más részüket pedig éppen csak bedobta a köztudatba, elnagyoltan dolgozta ki. Ahogy a hosszú terjedelem miatt jó néhány logikai hiba is belekeveredett a leírásokba, eseményekbe - ezek némelyike eléggé zavaró volt a számomra. Amíg az előzmények tudtak a számomra újdonságot, esetenként meglepetést okozni, addig ebben az esetben nem ezt tapasztaltam: az események egyenes vonalban következtek egymásból, nem következett be olyan fordulat, amelytől a padlón koppant volna az állam.

Tövis (A kép INNEN.)

Nehéz döntést hoznom, mert az előzmények kedvelése mellett ez a rész bizony nem nyerte el a tetszésem: a jó ötletek és Saphira ellenére is csupán csak egy közepesre tudom értékelni. Abban is biztos vagyok, hogy az évek múltával csak az az érzés fog megmaradni bennem, hogy nagyon hosszú volt, rengeteget csatáztak a szereplők és a kötet nagyobb részének olvasása közben unatkoztam - én pedig mindezt nagyon sajnálom, mert alapvetően sokkal többet vártam a befejezéstől.

Még egy észrevétel: a négy kötet gyönyörűen mutat a polcon egymás mellett - illetve csak mutatna. Nagyon mérges vagyok, hogy a kiadó pont a negyedik kötet esetében változtatott a gerinc elrendezésén: a szerző nevét nem függőlegesen, hanem vízszintesen helyezték el - mindezt egy logó miatt. Így viszont megtörik az összhang. Részemről minden további nélkül meglettem volna anélkül a logó nélkül.

Posted in: 5 pontos,Christopher Paolini,Csökkentsd a várólistádat 2015,Európa,fantasy,könyvértékelés,Örökség,sárkány